PONT MOST TETSZENEK ELMENNI?!...
Fenti karrikatura 199o május 9. jelent meg az új Ludas Matyiban, Brenner György, a neves zsidó rajzolómüvész ceruzájából.
A vizió mára tökéletes: a "keresztény M.ország hallatja hangját, de a zsidók nem mennek, hanem lapulnak...
A peszáchi Hágádá kulisszatitkai
A hágádá "elbeszélést" jelent. A Tóra előírja, hogy minden zsidó köteles elbeszélni, továbbadni fiainak az egyiptomi kivonulás csodálatos történetét. Ennek a micvának, vallási parancsolatnak nyilvánvaló nemzeti jellege van, hiszen az egyiptomi kivonulás ünnepe a zsidó nép őstörténetének sarkalatos pontja. A zsidók ősidők óta betartják ezt a parancsolatot: évről évre szorgalmasan mesélik fiaiknak a szabadulás történetét, amely valamikor a bibliai szövegre szorítkozott, később pedig a szájhagyomány által bővült és variálódott.
A peszáchi Hágádá a világ egyik legrégibb zsidó könyve. A kiadások számát, illetve a példányszámot illetően talán még a Bibliánál is elteljedtebb. Mióta a nyomdát feltalálták, se szeri, se száma a különböző nyelvekre lefordított Hágádáknak, amelyek illusztrálva vagy anélkül, magyarázatokkal ellátva vagy csak a szövegre szorítkozva, a világ minden részében napvilágot láttak. Nincs olyan zsidó - még ha a zsidó Biblia soha a kezében nem volt is, a széles Talmud- és Midrás-irodalomról már nem beszélve -, aki legalább egyszer-kétszer életében nem ült volna a megterített széderasztal mellett, és ne forgatta volna megilletődötten az általa érthető nyelvre lefordított Hágádát. Magyar nyelvre fordított Hágádá is van nem kevés.
Ki Írta?
A legérdekesebb és egy ennyire elterjedt műnél szinte hihetetlen dolog, hogy senki nem tudja, ki írta a Hágádát. Az évszázadok során kialakított kompilációnak nincs szerzője.
Nem lehetne mégis kideríteni, ki írta a Hágádát?
Először talán kérdezzük meg, mi is az a Hágádá: így talán kiderül, ki írta, mikor és miért.
A Második Szentély első éveiben a Nagy Gyülekezet tagjai megszövegezték a fontosabb imákat (mint például a napi Tizennyolc Áldás), és ezze1lefektették a zsidó imarend alapjait. Ugyanez a kollektíva írta le a Hágádá szövegét. Ehhez csatolták a Misná és a párhuzamos halachikus irodalom részleteit és más, például gyakorlati utasításait. Ily módon kristályosodott ki a Hágádá írott szövege, legalábbis a "Rábán Gámliél mondta" kezdem részig. Más tudományos vélemények szerint néhány középkori betoldás kivételével a gáoniták korában rögzítették végleg a teljes szöveget, amelyben ekkor még nem szerepelt a Chád gádjá és más pijutok, amelyek Maimonides Hágádájában nincsenek említve.
A válasz tehát az, hogy nem lehet egyvalakit szerzőként feltüntetni. A Hágádá szövege a zsidó nép szellemiségét tükrözi. Az első, maival majdnem azonos Hágádá-szöveg a 9. században élt Ámrám gáon imakönyvében található. Száz évvel később Száádjá gáon imakönyvében jelenik meg a Hágádá szövege. Ennek nagy része megtalálható a Mechiltá CÍmű agadikus midrási műben is.
A tizenöt jelszó
A Hágádá önmagát magyarázza: részletes használati utasításaival aszéderest forgatókönyvéül szolgál. Az első oldalon található aszédertál képe, rajta a három pászka, a sült hús, a chároszet, a keserű gyökér, a kemény tojás, a kárpász, a széder nélkülözhetetlen kellékei. Ezután a tizenöt "jelszó" felsorolása következik: a héber szavak magukban foglalják a széder minden mozzanatát, kezdve a Kiddussal, folytatva a kézmosással, a kárpász - hagyma vagy krumpli - fogyasztásával, a középső pászka kettétörésévei, hogy elérkezzék a széder lényegéhez, a mágidhoz, vagyis az elbe- , széléshez, az egyiptomi kivonulás történetének előadásához. Ami eddig történt, a számos jelképes esemény, amely egész évben hiányzik a zsidó asztali rendből, csak arra szolgál, hogy a gyerekek érdeklődését felkeltse, és megkérdezhessék:
Má nistáná? Miben különbözik ez az éjszaka az év többi éjszakái tóI ? Az erre adott válasz a Hágádá.
A nyomtatás feltalálásáig kézzel írott, illetve
másolt Hágádák voltak forgalomban, természetesen korlátozott példányszámban. Az elso nyomatott Hágádát a spanyolországi A1chigarában adták ki 1482-ben. Ezt követte a művészien illusztráltHágáda'k Sora: Konstantinápolyban 1515-ben, Prágában 1526-ban, Amszterdamban 1695-ben jelentek meg a ma már könyvészeti műkincsnek számító kiadások. Azóta napjainkig rengeteg illusztráltHágádá jelent meg, különbözo magyarázatokkal, kommentárokkal, sot nem egy még humoros kiszólásokat is tartalmaz.
"Töltsd ki haragodat"
A Hágádá a zsidó nép Istenbe vetett bizodalmát és a megváltásba vetett töretlen hitét sugározza. Ez az isteni ígéret az, amelyben a zsidó akkor is bízik, amikor az égbolt sötét, és úgyszólván kilátástalan a helyzet.
"Ez az ígéret az, mely érvényben volt őseink számára és érvényes a mi számunkra is. Mert nemcsak egy ellenség támadt ellenünk, hanem minden időben, minden nemzedékben ránk törnek, hogy eltöröljenek bennünket a föld színéről, de az Örökkévaló megment bennünket, és kiszabadít kezeik közül!" Aki ismeri a zsidó történelmet, az jól tudja, hogy ebben a keserű megállapításban nincs semmi túlzás. Az elmúlt évszázadok üldözései ékesen bizonyítják, hogyaHágádá állítása történelmi tény.
Abarbanel mélyenszántó magyarázatában száz kérdést tesz fel a Hágádával kapcsolatban. Válaszai a legkompetensebb kommentárját adják ennek a mélyértelmű, de amellett népszerű osi zsidó műnek. Egyik kérdése magának a kivonulásnak a célját és értelmét firtat ja: mit értünk el azzal, hogy az Örökkévaló kivezette őseinket Egyiptomból? AhogyaHágádá mondja: "Ha nem vezetett volna ki bennünket Egyiptomból, még ma is a fáraó rabszolgái lennénk." Hátha jobb lenne nekünk ott, mint ma itt? Fogas kérdés. Abarbanel így válaszol: ha nem vonulunk ki Egyiptomból, nem kaptuk volna a Tórát, és nem lennénk nép.Ezek szerint a Tóra birtoklása és a zsidó nemzeti lét minden szenvedést megér.
***
Az ünnepi vacsora után, mikor elmondtuk az asztali áldást, emelkedett hangulatban, kinyitjuk az ajtót, és ismét megemlékezünk azokról, akiknek életcéljuk a zsidókat bántani, üldözni, irtani.
Töltsd ki lángoló haragodat a pogányokon, akik nem ismernek [el] téged, az országokon, ahol nevedet nem hívják segítségül!
Mert elemésztette Jákobot, és lakóhelyét elpusztították.
(Zsoltárok 79:6-7.) Töltsd ki rajtuk bosszús haragodat, izzó haragod érje utol őket!
(Zsoltárok 69:25.)
Üldözze haragod őket, pusztítsd ki őket eged alól!
(Siralmak 3:66.)
Egyesek szerint ezt a három bibliai versből álló kifakadást, amelyben a zsidók legalább egyszer egy évben "megmondták a véleményüket" bántalmazóiknak, a középkor üldözései, vérvádjai és keresztes "vitézkedései" során illesztették a Hágádá szövegébe. Az ajtónyitás egyben azt is sugallja, hogy az Őrködés éjszakáján nem félünk véleményünket ország-világ előtt kinyilvánítani. Egy újkori kommentátor észrevette, hogy az "elemésztette Jákobot" egyes számban van, mig az egész passzus, mind a három versben, többes számban beszél ("népek", "birodalmak" stb.).
Ennek okát kutatva arra a keserédes megállapításra jut, hogy a népek megállás nélkül civakodnak, háborúskodnak egymással, és nincs egyetértés közöttük. Csak amikor arról van szó, hogy Jákobot - a zsidókat - kell "elemészteni", bántani, irtani, akkor a népek elfelejtik veszekedéseiket, a nézeteltérések eltűnnek, és mind egyetért azzal, amit a zsidókkal tenni kell- egyes számban, testvéri egyetértésben! (Or Jesárim)
Jövőre Jeruzsálemben!
A széderestet lezáró egymondatos kijelentés, amely így szól: "Jövőre Jeruzsálemben !", jókívánság, ima, vágyálom és gyakorlati program egyszerre. Mindenkinek magának kell eldöntenie, mit jelent számára. Volt idő, amikor csupán álom volt.
Ma megvalósítható gyakorlati célkitűzés. Hadd reméljük, hogy nem marad puszta szóvirág, sem üres szlogen, sem pusztába kiáltott szól
Chág száméáeh!
12
"Tőlük [Simontól és Jehudától) Smájá és Ávtáljon vették át a hagyományt.
Mondá Smájá: Szeresd a munkát és gyűlöld a basáskodást. Ne igyekezz a hatalom birtokosaival megismerkedni, barátkozni.
Mondá Ávtáljon: Bölcsek, vigyázzatok minden szavatokra, nehogy a száműzetés büntetése legyen osztályrészetek, és a rossz vizek helyére kerüljetek, ahol tanítványaitok ihatnak a vízből, mely megártana nekik, és esetleg belehalnának, ettől pedig Isten neve meg lenne szentségtelenítve. " (Atyák,1.10-11)
Smájá és Ávtáljon a negyedik "pár" volt- a hagyomány folytatóinak sorában. Származásukról nincsenek adatok, mindössze annyit lehet róluk tudni, hogy betért prozeliták voltak (a Talmud szerint Szanherib asszir király leszármazottai). Feltehetően ezért nem említi a Misna egyikőjük apjának a nevét sem.
Tevékenységük a hasmoneus királyság végére, ill. a heródesi korszak kezdetére esett.
Mindketten Slomcion királynő uralmának vége felé lettek a Synhedrion vezetői.
A szent életű királynő halálát követően fiai egy ideig marakodtak a hatalmon, majd egyikőjük segítségül hívta Pompeius római hadvezért. Az ő "jóvoltából" került hatalomra az edomita Heródes, s ennek következtében a legfőbb tisztségek ismét a szadduceusok kezébe kerültek.
Ekkor mondta tehát Smájá, hogy az ember szeresse a munkát és gyűlölje a basáskodást, és óva intette a zsidókat, hogy ne kerüljenek a hatalommal rendelkezők közelségébe.
Rási magyarázata szerint a mindenkori hatalom csak addig kedvez az egyénnek, míg az érdekében áll. Rabbi Nátán Avotja a gondolatot tovább folytatva azt mondja, hogy a hatalom az embert elgáncsolja, végül megöli, és még vagyonát is elkobozza. Valószínű, hogy keserves élettapasztalat rejlik ezen szavak mögött.
* * *
Ávtáljon szavai - még ha burkoltan is - ugyanezeket a gondolatokat fejezik ki. Nehéz helyzetekben az ember akkor viselkedik bölcsen, ha jól megfontolja minden egyes szavát. Ha érzelmei, vagy lelkiismerete szerint beszél, könnyen száműzetésben találhatja magát. Viszont ha hallgat, akkor a Tórát megcsúfoló, idegen kultúrát képviselő hatalmat szolgálja. Mindkét esetben megszentségtelenítődik Isten neve.
A "rossz vizek" alatt az idegen kultúra értendő. Ez (a rossz víz) a zsenge palántákra, azaz a fiatal tanítványokra, mérgező hatással lehet. Miként az Írás mondja: "...elkeveredtek a népek között, és eltanulták tetteiket".
(Zsolt. 106,35) (Ádrán) Feltehetően a tanítványoknak a rossz szellemtől való megvédése volt a célja annak az intézkedésnek is, hogy a Tanház elé őrt állítottak, hogy oda csak az arra érdemes mehessen be. (Áháron Heimann: Toldot Tánáim Váámoráim.)
* * *
Bölcseink nem győzték hangoztatni a munka szeretetének fontosságát. A Talmud kötelezővé teszi, hogy az embernek akkor is kell valami hasznos munkát végeznie, ha egyébként van miből megélnie. A semmittevés - állítja - unalmat szül, az unalom pedig a legkülönfélébb rossz tulajdonságok és cselekedetek forrása (Ktubot, 59).
Szeresd a munkát - magyarázza Rábénu Jona -, szoktasd hozzá magad, hogy mindig el legyél foglalva, mert ha hozzászoksz a semmittevéshez, nem leszel képes dolgozni akkor sem, ha arra múlhatatlanul szükséged lesz.
"A restet megöli a vágyakozása, mert nem akar dolgozni kezével" - olvashatjuk Salamon példabeszédeiben. (21, 25)
"Ne mondja senki: én nagy ember vagyok; kohanita vagyok, nem illik nekem ilyen vagy olyan munkát végezni. Miként Ráv mondja tanítványának, Ráv Káhánának: menj ki a piacra, és fizetség ellenében nyúzd le a döglött állatok bőrét, és ne mondd, hogy ez a munka nem neked való." (Pszáchim, 1 13,a).
A basáskodás, vagyis a másokon való uralkodás, a hatalom megrövidítheti az ember életét. Bizonyítja ezt a feltevést azon politikusok halála, akiket életük teljében ragad el, pl. a szívroham. Bölcseink is feljegyezték, hogy József - aki egyiptomi alkirály volt, s így részesült a hatalomból - minden testvére közül a legrövidebb ideig élt (110 évet).
A Talmud előírja, hogy az apa köteles a fiát mesterségre taníttatni. Ha ezt nem teszi meg, akkor az olyan, mintha rablónak nevelné. (Kiddusin, 29). A Midrás szerint Ádám, az első ember, nem evett semmit az Édenkertben mindaddig, amíg nem dolgozott. Mint az írva vagyon: "És odatette őt a Teremtő az Édenkertbe, hogy megművelje és őrizze azt", és csak ezután mondja: "...a kert minden gyümölcsfájáról ehetsz".
* * *
|
|
|
|
| Emlékezzetek Mózes Tórájára ...
(Vöárvá LáSém Minchát Jehudá)
|
| "Gondoljatok szolgámnak, Mózesnek a tanítására, azokra a rendelkezésekre és törvényekre, amelyeket általa parancsoltam egész Izraelnek a Hóreben! Én pedig elküldöm hozátok llIés prófétát, mielőtt eljön az Örökkévaló nagy és félelmetes napja. Az atyák szívét a gyermekekhez téríti, a gyermekek szívét az atyákhoz, hogy pusztulással ne sújtsam a földet, amikor eljövök." (Máláchi, 3:22-24.) |
|
|
| Máláchi - az utolsó próféta, akinek szavai felvétettek a Bibliába. Sem korát, sem pontos nevét és származását nem ismerjük. Csak annyit tudunk, hogy a Második Templom idején tevékenykedett, és a százhúsz tagú Nagy Gyülekezet tagja volt. A Talmud bölcsei körében is vita tárgyát képezte személyisége. Van, aki úgy véli, hogy azonos Ezrával, az Írástudóval, mások azt gondolják, hogy Máláchi tulajdonképpen Mordecháj, Eszter könyvének hőse, s neve arra utal, hogy a perzsa király helyettese volt (Megilá 16.).
Eszerint a Septuagintában szó szerinti fordítás szerepelne - "küldöttem", "Isten küldötte" -, nem pedig személynév. A legtöbb kommentátor a Második Templom építésének első szakaszára, Zerubável korára teszi Máláchi működésének idejét. A Talmud Dárius uralkodásának második évét - ez a polgári időszámítás előtt 450 körül volt - jelöli meg Máláchi prófétai tevékenységének kezdeteként. |
| * * * |
| A visszatérés tehát már megkezdődött, a Babilóniába száműzöttek már szállingáznak hazafelé - miután a Kürosz (Kóres) által kiadott királyi dekrétum ezt lehetővé teszi -, de a hangulat nyomott. A Szentély már áll - vagy legalábbis építik -, de a nagy remények nem teljesültek. A zsidóság fáradt közömbösséggel viseltetik a nemzetvallással szemben.
A próféta bírálja a kapzsi papokat, és így fenyegetőzik: "Hamarosan vádat emelek a varázslók ellen, a házasságtörők ellen és a hamisan esküvők ellen; azok ellen, akik kizsarolják a napszámost, az özvegyet és az árvát, akik elnyomják a jövevényt. .. " (Uo. 5.) A Talmud elbeszéli, hogy rabbi Jochánán, amikor ehhez az Írás-vershez érkezett, sírásban tört ki, mondván: miben reménykedhet a szolga, akit gazdája perbe fogott? (Chágigá 5.)
A háftárá kapcsolata a Peszách előtti szombattal, a Sábát HáGádollal nyilvánvaló. Peszách, a múltbeli megszabadulás ünnepe a jövendőre is felcsillantja a végleges megváltás reményét, a Jövendő Peszách látomását, amikor majd az emberiség és benne a zsidóság megszabadul mindenfajta lelki és fizikai elnyomástól. A zsidó hagyomány Élijáhu - Illés - prófétát tartja a Messiás hírnökének, aki majd megjelenik az eljövendő Peszách előtt, és kihirdeti a szabadulást.
A zsidó hagyomány szerint a peszáchi széderestén külön borosserleget kell az asztalra tenni Élijáhu próféta részére, aki minden zsidó házba ellátogat az Őrködés Éjszakáján. A háftárának ez a fejezete szintén Élijáhu említésével ér véget, aki "az Örökkévaló nagy és félelmetes napja" előtt teljesíti majd küldetését.
* * *
"Mert Én, az Örökkévaló, nem változtam meg, de ti is Jákob fiai maradtatok!" (Uo. 6.)
A száműzetésből visszatértek emlékezetében még élhetett a szülők elbeszélése a Szentély pusztulásáról, a szenvedésről, az isteni büntetésről. A visszatérők szkepticizmusa, elfásultsága a Holocaust utáni nemzedékéhez hasonlíthatott. A Midrás ezt egy megdöbbentően éles fogalmazású, rövid parabolával érzékelteti:
"Izrael népe [Kneszet Jiszráél] a jövőben majd így érvel az Örökkévaló színe előtt:
"Világ Ura! Nem tudom, ki rontotta el a dolgot, ki változtatta meg a játékszabályokat [vagyis hogy a zsidók rontották-e el a dolgot az Örökkévalóval, vagy fordítva]. De amikor azt mondja a Zsoltáros:» ... és az egek igazságát hirdetik ... «, akkor nyilvánvaló, hogy a zsidók rontották el dolgukat az Örökkévaló előtt, aki nem változott, mint ahogy itt Máláchi mondja ... " (Szifré.)
" ... ti is Jákob fiai maradtatok!" - ez kétféleképpen értelmezhető. A klasszikus kommentátorok szerint a zsidó nép minden keményszívűsége és nyakassága ellenére sem semmisült meg - bár súlyos büntetést szenvedett el – mert Istennek tervei vannak kiválasztott népével és igy a büntetés nem végleges.
Más értelmezés szerint ez azt jelentheti, hogy "ahogyan Én, az Örökkévaló, könyörületes és türelmes maradtam, megőriztem mind azokat a tulajdonságaimat, amelyeket ti szüntelenül kihasználtok, - ti is megmaradtatok »Jákob fiainak«, vagyis nyakasoknak, csalóknak, csapodároknak".
[A hagyományos felfogás szerint az Írásban negatív töltése van a zsidóság Jákobként való említésének, míg Jiszráél- Izrael-, a nép "díszneve", pozitív kicsengésű. (Dáát Mikrá. Máláchi könyve. M. Zér Kávod kommentárja.)] '- * * * "Én pedig elküldöm hozzátok Illés prófétát ... "
Ez az egyetlen hely a T'náchban - a Bibliában -, ahol nem utalás, néphit vagy szájhagyomány, hanem egyértelmű, világos üzenet formájában hangzik el a próféta szájából Isten szava, hogy Élijáhu eljön az idők végén, átadja a zsidóknak a megváltás örömhírét, és elegyengeti a nézeteltéréseket: megszünteti az ellentéteket a családtagok, a szülők és a gyermekek, a fiatal és az idősebb generációk között.
A hagyomány szerint a fejezet végén megismétlik az utolsó előtti verset, hogy ne a " ... pusztulással sújtsam a földet ... " komor szavaival fejeződjék be a háftárá. |
|
|
SE FAGGYU SE VÉR
És mondta az Örökkévaló Mózesnek: Szólj Izrael fiaihoz mondván: ne egyétek a faggyuját se ökörnek, se juhnak, se kecskének. Elhullott vagy széttépett állatnak a faggyuja bármire felhasználható, de megenni tilos - - - és semmiféle vért ne egyetek... se baromfi se állat vérét" (3.Mózes, 7, 22 – 26 ).
A faggyu amiről itt szó van, az héberül Chélev, amit rendszerint faggyunak forditunk, bár vannak más forditások is (háj, kövérje, zsiradék). A vér élvezetének tilalmával többizben találkoztunk a Tórában. Tudjuk hogy "a vér az ember lelke" (5. Mózes,12,23) és ahogy tilos vért ontani és embert ölni – úgy tilos a zsidó embernek a vért enni, illetve inni. Maimonidés szerint a vér élvezete a pogány praktikák szerves része volt és ez is egyik oka a Tóra tilalmának.
A faggyu tilalma már bonyolultabb. Először azt kellene tudnunk, mit értünk pontosan faggyu alatt, hiszen van állati zsiradék (héberül, a Talmud nyelvén, sumán) ami nem tiltott. A faggyu tilalmának kapcsán érkezünk el a hús kóseritásának egyik azon "titokzatos" fázisához, amit még a legortodoxabb zsidók sem nagyon ismernek. Ez pedig az un. zsigerelés (nikur), vagyis a faggyu zsigerek eltávolitása a kóser állatokból, miután azok kóser módon lettek levágva.
Rási szerint a zsiradék és a faggyu egy és ugyanaz, vagyis ezek rokonértelmű szavak. Eszerint kell tudnunk, mikor tilos a faggyu és miért és mikor szabad a zsiradék élvezete és mi ennek az oka. A kérdésnek óriási irodalma van, amit mi merő érdeklődésből tanulmányozunk. A dolog gyakorlati részét a zsigerelőknek kell tudniuk és az őket felügyelő rabbiknak, akikre mi hagyatkozunk, amikor kósert háztartást vezetünk, vagy kóser húst akarunk enni.
Amit fontos tudni, az az hogy zsigerelés nélkül nincs kóser marhahus (csirkére, pulykára vagy egyéb szárnyasra ez nem vonatkozik) és a szakképzett zsigerelő legalább annyira fontos és nélkülözhetetlen mint az istenfélő sakter.
* * *
Napjainban sokhelyen rendszerint maga a sakter az, aki zsigerel, vagy közkeletü szóvel "reinigol". Külföldön, ahol nem probléma átpasszolni a nemkivánatos részeket nemzsidóknak – egyáltalán nem zsigerelik a marha hátsó részét, mivel az nagyon komplikált.
Amit nekünk tudnunk kell, hogy tilos olyan – kóser – állat húsát enni, amely nincs szabályszerüen kizsigerelve, mi által az összes faggyu inek el lesznek távolitva.
Mi ennek az oka?
Lássuk előszőr hogyan részletezi a Tóra a fent kimondott általános tilalmat:
"És mondta az Örökkévaló Mózesnek: Szólj Izrael fiaihoz mondván: ne egyétek a faggyuját se ökörnek, se juhnak, se kecskének. Elhullott vagy széttépett állatnak a faggyuja bármire felhasználható, de megenni tilos - - -" (3.Mózes, 7, 22 – 25, szakaszunkban). Ezután jön a büntető szankció annak aki megszegi a tilalmat: Ez Kárét, vagyis isteni halál (amit rendszerint idő előtti elmulásnak magyaráznak Bölcseink, amikor az illető gyermektelenül hal el).
Amit a fentiekből megtudunk az az, hogy a faggyu tilalma azon három kóser állatra vonatkozik, amelyeket áldozatul lehet hozni – ezek megszeliditett háziállatok - de nem a vadakra, amelyekből van hét kóser, ehető, de azok faggyuja nem tilos. Az elmondottakból feltételezhető, hogy a tilalom amiatt van, hogy ne élvezzük az áldozatnak szánt állat faggyuját (D.C. Hoffman), de Bölcseink és az utánuk jövö exegéták egy sor más okát adták a faggyu tilalmának.
Nachmanidés nem fogadja el Rási magyarázatát, miszerint a faggyu és a zsiradék (chélev és sumán) ugyanaz. Szerinte a faggyu az a hájszerü valami, ami nem szerves része a húsnak, csak rajta van mint egy hártya és lehámozható róla. Bizonyitékul hozzáteszi hogy más, idegen nyelveken is megkülönböztetik a faggyut a zsirtól. Nem minden faggyu tilos, például a bárány faroktöve (Áljá) ami nagy zsirtartalmu – élvezhető és ennél is emliti a Tóra a chélevet.
A Tóra nem indokolja a faggyu tilalmát – ellentétben a vér élvezetével. A tudományos, de hagyományhű Dáát Mikrá kommentárban, r' Menáchem Bole, elmondja hogy "a Tóra nem indokolja a faggyu élvezetének tilalmát, ahogy sok micva értelmét sem tudjuk és fontosságuk abban rejlik, hogy a Teremtő parancsolta meg őket. Ezek a micvák a Tóra alapját képezik és betartásukban a zsidó ember kinyilvánitja feltétlen hitét az Örökkévalóban és alárendeltségét akaratának".
Ehhez nem nagyon van mit hozzátenni.
***
Ennek ellenére a nemzedékek exegétái próbálták magyarázni-értelmezni a faggyu tilalmát. A Chinuch könyvének szerzője (Áháron Hálévi, a barcelónai) egészségi okokban látja a faggyu tilalmát, mivel, korabeli fogalmazásban, az "ragacsos és ártalmas váladékok alapja". Ebben (is) a Chinuch Maimonidés nyomdokain halad, aki , a Tévelygők Útmutatójában", szintén egészségügyi okokra vezeti vissza a faggyu élvezetének tilalmát, mondván hogy "a faggyu hideg vért(?) szül, ártalmas az emberi természetre és el kell égetni"(Tévelygők, 3, 48).
Náchmánidés és Abarbanel is ebben az irányban haladnak, ha nem is szószerint. Az előbbi kora orvosait idézi, akik nagyon elitélően nyilatkoznak a faggyuról és ártalmasnak nyilvánitják azt – és a zsiradékot általában – ami nehezen emészthető, megfekszi az ember gyomrát, stb. Az utóbbi azt mondja hogy "a faggyu hideggé teszi az ember természetét, mig a vér felforralja azt".
Szabadjon emlékeztetnünk arra, hogy ugyanezen Abarbanel elveti azokat a véleményeket, amelyek a kóser konyhát általában és a kóser állatokat és szárnyasokat különösen – mint az egészségre nem ártalmas dolgokat tekintik – ellentétben a tiltottakkal , melyek ártalmasok és rossz vért szülnek. Ez nem áll – mondja – mivel a világ népei eszik ezeket az "ártalmas" dolgokat és kutyabajuk sem történik...
Itt Abarbanel, a kabbalisták szerinti okot is hozzáteszi a faggyu tilalmához: "mivel a vér piros és a faggyu – fehér --- vannak akik azt mondják, hogy a kicsattanó egészség és a szépség a vétek okozói és ezeket- - - a vér és faggyu váltja ki, hatásuk által az emberi szervezetre - - ezért parancsolta (a Tóra) hogy égessék el és igy tegyen az ember rossz ösztönének vágyakozásaival, amelyek a vétkeket okozzák és kiváltják".
Ibn Ezra, rabbi Jehuda Hálévi (a Kuzáriban) és mások, éles vitákat folytattak koruk karaita hivőivel a faggyu tilalmáról, annak okairól és a faroktő faggyujáról, ami a talmud szerint nem tilos. Ibn Ezra hozza a vita szövegét, melynek végén a karaita belátta, hogy a "rabbinikusok"nak van igazuk.
***
A Zsoltárokra irott Midrás, a 119. zsoltárra hivatkozva, a pusztaságban vándoroló zsidókat, aki átvették Szináj hegyén a Tórát és tartották parancsolatait – haszidoknak (jámborok) nevezi, mivel nem tudták a faggyu élvezetének okát, azt nem is firtatták, hanem szó nélkül betartották.
Mondja a Midrás:
"Boldogok akik a romlatlanság (naivitás?) egyenes útját járják..." (Zsolt.119, 1). A pusztabeli nemzedék tagjai jámbor haszidok voltak, akik a Tórát ártatlan odaadással (naivitással) fogadták el. Mondta nekik (az Örökkévaló) "ne fözd meg a gödölyét az anyja tejében" (2. Mózes, 23, 19, amiből a tejes-húsos ételek különválasztásának kötelessége adódik); nem kérdezték, miért ne főzzük, hanem szó nélkül elfogadták. Mondta nekik "ne egyétek a faggyuját se ökörnek, se juhnak, se kecskének", nem kérdezték, miért ne, hanem elfogadták anélkül hogy kérdezték volna, milyen jutalomban lesz részünk, ha betartjuk. Erre mondja a Zsoltáros "Boldogok aki a romlatlanság (naivitás?) egyenes útját járják" (Midrás Thillim, 119, 1).
Vagyis, a naiv és romlatlan odaadás előfeltétele, a parancs teljesitésének, kérdések nélkül.
Egy másik Midrás azt hangoztatja, hogy a Tóra tekintettel volt a zsidók anyagi helyzetére és ha csak egy lehetőség volt – igyekezett nem okozni nekik anyagi kárt. Ezért szabad a faggyut, ami enni tilos – felhasználni bármi másra. (Báté Midrásot, 2. 59, Midrás Slosá vöárbáá).
*
Mivel a vér élvezetének tilalma sokkal sulyosabb, mint a faggyué – sok exegéta csak a vérrel foglalkozik és eltekint a faggyútól. Napjainkban nem esznek az emberek faggyut és a diéták "törvényei" szerint zsir helyett olajjal fözünk, abból is csak keveset használunk. Ha nem a zsigerelés (reinigolás) ami kötelező minden levágott állatnál - lehet hogy a faggyuevés tilalma elvesztené aktualitását.
Egy korunkbeli modern exegéta (a néhai r' Ábrahám Korman) megpróbálja pszichológiai és filozófiai sikon magyarázni a faggyu élvezetének tilalmát. A faggyut – vagyis a zsiradékot, mondja, a test felhalmozza és elraktározza, hogy azt majd inséges időkben, mint energia felesleget felhasználja. A Tóra, a tilalommmal, utal arra, hogy a "jövőt" tessék Istenre bizni. Ne próbálja az ember biztositani magát faggyu, vagyis zsiradék – illetve nagy vagyon - felhalmozásával, hanem hagyjon valamit az isteni gondviselésre is.
Ez az oka annak is – irja Korman a "Párásá lödorotehá" (A hetiszakasz nemzedékeken át) cimü könyvében – hogy a faggyu tilalma csak a megszeliditett háziállatokra vonatkozik, de nem a szabadon élő hét kóser állatfajtára (szarvas, őz stb). Amikor az embernek sikerült állatokat megszeliditeni és a marhát, juhot, kecskét háziállattá alakitani , nagy istállót tarthatott és úgy nézett ki hogy jövője biztositva van. A szabadon éllő állatokra az ember soha nem számithatott, mivel a vadászat a Halacha szerint nehézségekbe, tilalomba ütközik (Lásd Mit mond a halacha a vadászatról). Ezért tiltja a Tóra a faggyut, vagyis a tiszta és megszeliditett állatok faggyuját, de nem tiltja a szarvasét vagy az őzét.
|
Józsefet eladták rabszolgának a fáraó testőrkapitányának. Potifárnak házába. Ügyessége, kedvessége és műveltsége révén Potífár minden vagyonát rábízta. A kapitány feleségének megtetszett József. de ő nem akart visszaélni ura bizalmával. Mikor Potifárné látta, hogy József nem szereti őt. bosszúból beárulta férjének. aki börtönbe záratta a hűtlennek hitt szolgát. De Isten nem hagyta el ott sem. A börtönfelügyelő is megkedvelte a héber fiút és minden ügyét megbeszélte vele. Az ifjú megfejtette fáraó két, börtönben raboskodó tisztje álmát és ez által bejutott a fáraó udvarába.
A régi népek nagyon sokat foglalkoztak az álmokkal. Azt hitték, hogy az álmokon és azok megfejtésén keresztül a jövőbe láthatnak. És kit nem foglalkoztat közülünk is a jövőbelátás nagyszerüségének lehetőséqe ?
A fáraó álmot látott. Kétszer is egy éjszaka hasonló álmot. És senki nem tudja megfejteni. A fáraó bánkódik. haragos és az udvar rettegve gondol ,a fáraó haragjára - mikor az egyik tisztnek eszébe jut az álomfejtő héber fogoly. József megfejti a fáraó álmát és ezzel megmenti Egyiptomot az éhinségtől. A királyt úgy elragadja József bölcsesége, hogy tüstént alkirálynak nevezi ki. Az az óriási fe1adat hárul rá hogy a 'hét bő esztendő" termését úgy ossza be, hogy maradjon a hét terméketlen, szűk esztendőre is. József ragyogóan oldja meg feladatát. Az egyiptomiak csodálkoznak ügyességén, szervező képességén, a fáraó elhalmozza kitüntetésekkel, hozzáadja .a főpap lányát és József egyiptomi lesz. Két fia születík ott, Efrájim és Menashe. * * * Ha Egyiptomban. az ókori világ gabonaraktárában éhinség volt - ezt megérezték a környező országok népei is, különösen azok. amelyek nem földműveléssel, hanem állattenyésztéssel foglalkoztak. Kánaánban nem lehetett gabonát kapni és Jákob házának a készletei is kimerültek.
Tíz testvér (Benjámin nélkül) volt) Egyiptomba ment málhás állatokkal, sok pénzzel felszerelve. A külföldieket először az alkirály elé vezették. Míkor József meglátta Öket, azonnal felismerte testvéreit, de ők nem ismerték fel Józsefet. Hogy is ismerhették volna, hisz utoljára akkor látták, amikor az izmaeliták rabszolgának vitték Egyiptomba.
József próbára tette a testvéreket, vajon még most is olyan kemény, szívűek. mínt akkor voltak, s most is eladnák-e testvérüket. Kémek vagytok - vágta bátyjai szemébe - Azért jöttetek, hogy kipuhatoljátok az ország gyengéit ! Becsületes embernek becsületes fiai vagyunk, tizenketten testvérek - feleltek méltatlankodva az ilyen hanghoz és bánásmódhoz nem szokott férfiak. Tizenketten? Itt csak tizet látok! - Egyik testvérünk meghalt, a másik, a legkisebb, apja kedvence otthon van - Feleltek igazuk tudatában József testvérei. Majd ha itt lesz a legkisebb testvéretek, az igazolja állítástokat felelt keményen az alkirály, majd túsznak bezáratta Simont és a többit igy megszégyenítve hazaküldte. Mivel a hazavitt gabona egyhamar megint elfogyott, kénytelenek voltak magukkal vinni Egyiptomba Benjámint is, mert nem kerülhettek nélküle az alkirály elé.
Az alkirály katonái pedig Benjámin zsákjába tették József ezüst serlegét, hogy így lopáson érjék őt. Mikor Izrael fiai gabonával megrakott szamaraikkal hazafelé tartottak és még örültek magukban, hogy megúszták a veszedelmet s velük van Simon is, meg a kis Benjámin - a határnál egyiptomi lovasok vágtattak utánuk és visszavitték őket József elé. A testvérek nem tudtak József szemébe nézni. Nem hitték volna, hogy ez bekövetkezhet. Most ott álltak az alkirály előtt lopással gyanusítva. A bűnjel az asztalon, mögöttük katonák, - nincs menekvés. Mindnyájan szolgáid vagyunk Uram - szólt az egyik csüggedten.
Nem, csak a kicsi, akinél meqtalálták a serleget, csak ő marad itt rabszolgának, ti mehettek haza öreg apátokhoz !
Ekkor előlépett Júda.
Fojtogatta a düh, a keserűség. Ölni tudott volna tehetetlen haragjában, de fékezte magát és igy szólt: Uram, te kényszerítetted ki belőlünk , hogy megmondjuk, tizenketten vagyunk testvérek; te kényszerítettél arra, hogy elhozzuk magunkkal ősz atyánk szemefényét, Benjámint, most meg itt akarod fogni rabszolgának? Tudd meg, hogy ez apánk halálát jelentené! Kérlek, engedd, hogy én maradjak itt helyette; sokkal erősebb is vagyok, mint ez a kis gyerek! Ne akard ősz atyánk halálát !
Ekkor már József nem tudta tovább tartóztatni feltörő könnyeit. Vezessetek ki mindenkit, csak ezek maradjanak itt! Akkor hangos sírásra fakadt : Testvéreim! En vagyok József! Él még az atyánk? De a testvérek szólní sem tudtak az ijedtségtől és meglepetéstől. S csak nagy nehezen értették meg, hogy testvérük, akit eladtak, az Egyiptom büszke alkírálya.
József lehozatta apja egész házát Egyiptomba. Az aggastyán boldogan ölelte magához holtnak hitt fiát és unokáit. akiket színtén fiainak fogadott. A fáraó is szívesen látta bevándorlásukat, hiszen Izrael fiai állattenyésztéssel foglalkoztak, amit az egyiptomiak nem kedveltek, mert ők nem tenyésztették az állatokat, hanem imádták azokat. (Így a bikát és kost is).
Így hagyták ott Izrael fiai az Ábrahámnak igért szent földet. Valójában a kényszeruseg vitte öket a kivándorlásra, de már régen elmúlt a hét szűk esztendő, régen meghalt Jákob és ök mégis Egyiptomban maradtak, Jákob bebalzsamozott tetemét elkísérték utolsó útjára s eltemették szülei mellé, a Machpéla barlangba. De ekkor már csak látogatást tettek az Országban;nem gondoltak arra. hogy három ősapjuk élete meg halála és Isten igérete ehhez a földhöz köti öket.
Visszatértek Egyiptomba. ahol gondok nélkül élhettek, nagy városok környékén lakhattak és ahol megbecsülték munkájukat. Egyiptomiak lettek, izraelita vallású egyiptomiak.
VENDéGEKBŐL - RABSZOLGÁK.
A héberek bevándorlását és József hatalomra jutását az tette lehetövé hogy egy semita származású beduin-nép 1730 körül urrá lett Egyiptom felett. Ez a héberekkel rokon hikszosz nép szívesen fogadta a hébereket, mert ezek erösítették uralmát az országban.
Jákob fiai szaporodtak, sokasodtak. Először megmaradtak az ősi pásztorkodás mellett s nyájaikat legeltetve vonultak keresztül-kasul az országon, akárcsak őseik Kánaán földjén. Persze nem szabad azt gondolnunk, hogy egyszerű pásztorok voltak az izraeliták. korántsem. Egy-egy nemzetségnek ezrekre menő állatállománya volt. számos béressel és pásztorral és ha egy lelegelt vidékről felkerekedtek. úgy tetszett. mintha kisebbfajta népvándorlás volna készülőben.
Ez azután nem volt jó hatással a benszülött lakosságra. A magyar történelemből tudjuk. hogy amilyen szívesen látta IV. Béla király a tatárjárás elöl a magyar földre menekülö vitéz rokonnépet. a kunokat, annyira gyűlölte a lakosság öket. Miért? Mert a magyarság akkor már földművelő volt. a kunok pedig még nem és a nomád kunok nyájaikkal lelegeltették a magyarok vetését.
Ugyanez volt a helyzet Egyiptomban. És még sok más oka is volt annak, hogy pár évtizeddel bevándorlása után a szabad héber törzset mint leigázott rabszolgákat látjuk viszont.
1580~ban megtört a hikszoszok uralma és Amoszisz kiűzte az idegen hódítókat. A nacionalista hullám most a héberek ellen fordult. akik ártatlansáquk tudatában nem hagyták el Egyiptomot. Elvégre nem ök hozták az országra a hikszosz veszedelmet. Apáik, legföképen József, hűségesen szolqálták hazájukat. De az új fáraók elfelejtették fellapozni ezen korszak történetének lapjait. Csak azt látták, hogy Izrael fiai egyre többen lesznek és akadnak közülük már nemcsak pásztorok. hanem katonák, kereskedők is és hogy mindenütt ott vannak.Ott is, ahol eddig nem is ismerték őket. A fáraó rendeletet hozott ellenük: egy helyen, Gósen földjén telepítette le mindnyájukat. Az erös férfiakat kiválogatták közülük és azokkal nehéz munkát végeztettek az államnak. ők építették Egyiptom keleti határaín az eröditményeket és az odavezető hadi utakat. Az ö verejtékes munkájával épültek fel a nagy raktárvárosok.. Kegyetlen felügyelők ellenőrizték öket, elvégzik-e a kirótt munkát, vagy sem: s ha ezek nem voltak meqelégedve, véresre korbácsolták a szerencsétlen rabszolgákat. Lehet, hogy más egyiptomi rabszolgák. vagy a szegény föld-népe el tudta viselni ezt a sorsot. |
| Lehet. hogy az ő panaszaikra enyhítették volna a szígort, de Izrael fiai, aki valaha bátor, büszke, szabad emberek voltak, szabadok mint a madár. nem tudtak ebbe a sorsba beletörődni. Az ősök régi, szabad, független élete, vándorlásaik a kánaáni térségeken. hol senki nem mert szólní ellenük, s ha mert, véresen megtorolták az őket ért bántalmakat - eszükbe jutott megint.
Ök sokáig nem igen törődtek az ősökkel,az ősök Istenével, a Láthatatlannal, aki Abrahámot, Izsákot és Jákobot védelmezte. Sokáig eszükbe sem jutott a Föld, melyröl Isten esküvel igérte, hogy az övék lesz egykor, csak az övék. Míg jól ment a dolguk észre sem vették, hogy más országban vannak, hogy mások az ottani istenek, a szokások és mások az emberek. De a bajban mindez eszükbe jutott és a sivár jelenükben szépet álmodtak egy csodás multról, hogy reményük legyen a szebb jövőre. Az elnyomatás pedig egyre súlyosabb lett. Már nem elégedtek meg a munkájukkal, már nem kellett építenlök azért, hogy építsenek, hanem, hogy az emberfeletti nehéz kényszermunka teljesen megtörje őket és ne legyen kedvük élni sem. A gyűlölet önmagát táplálja. Újabb és újabb rendeleteket hoztak ellenük, majd az utolsót: az izraelita anyáknak újszülött gyermekeiket a folyóba kellett dobniok. Egyiptomot felverte az anyák kétségbeesett jajkiáltása, de kiáltásuk a magas trónnál nem talált meghallgatásra.
De Isten megemlékezett szövetségéröl, melyet Abrahámmal, Izsákkal és Jákobbal kötött ...
(folyt.köv.) |
