"ELMONDJÁK HÁT MINDENKINEK"
Megszólalnak Mengele páciensei
Hír24
MatinéHavas ÁgnesÁgi és Juci emlékei a deportálásból
Hetven éve költöztette rendelet csillagos házakba a fővárosi zsidókat. Erre emlékezik a Matiné egy minap megjelent kötetből kölcsönzött fejezettel. Négy hónap Auschwitzban.
Auschwitz, 1944. július – 1944. november
Megérkezés
Sötét éjszaka volt, amikor a szerelvény megállt. Kívülről feltépték a vasajtókat, és mindenkit kiparancsoltak a vagonokból. – Alles raus! Mindenki kifelé! – hallatszott mindenfelől. – Gepäck bleibt drin! A csomagok bent maradnak!
A vagonok előtt SS-legények, tisztek és sok csíkos ruhába öltözött férfi kiabált németül, lengyelül és jiddis nyelven. A mi vagonunkból több-kevesebb segítséggel mindenki le tudott szállni, mindenki életben volt, mozgásképes.
Az első, amit a sötétben megláttunk, nem nagy távolságra a sínek előtt két magas, négyszögletes, zömök kémény volt, amelyekből magas lángnyelvek csaptak ki. Másnap megtudtuk, hogy ezek az egyes és kettes számú kiskrematóriumok kéményei voltak (később az egyikkel szemben dolgoztunk).
Iszonyú hangzavar volt. Az SS-legények ordítoztak, kommandíroztak, az emberek kiabáltak, keresték a sötétben a hozzátartozóikat, ijedt gyerekek sírtak, a rabruhás férfiak megkezdték a csomagok kidobálását a vagonokból, közben csendesen próbáltak tanácsokat adni az újonnan jötteknek.
Mindenkit sorba állítottak, és két, a mozdony előtt álló SS-tiszt elé vezettek, akik egyeseket jobbra, másokat balra intettek. Az egyik csoportba kerültek a fiatalok (külön sorba a nők, külön a férfiak), a másikba az idősebbek, az öregek, az állapotos asszonyok, a betegek, a kisgyermeküket vezető szülők, vagy a gyermeküket a karjukban tartó nők és minden gyerek.
A testvéremet és engem megkérdezett az SS-tiszt, hogy ikrek vagyunk-e. (Nagyon hasonlítottunk egymásra.) Igenlő válaszunk után mindenki mástól különválasztva, kiállított minket a mozdony elé.
Aput és nagymamát az öregek közé küldte. Másnap mondták meg nekünk a régi foglyok, hogy ez volt az azonnal a halálba irányítottak sora.
Apu, amikor látta, hogy ott állunk a mozdony előtt, kiugrott a sorból, odafutott hozzánk, és utoljára megcsókolt bennünket. Elbúcsúzott. Bizonyára tudta, legalábbis sejtette, hova viszik őket. Azután visszatért a sorába a nagymama mellé.
A nagy kiabálásban és sürgetésben az emberek, akik egyébként azt hitték – mi ketten is –, hogy a fürdőbe vezetik őket, és rövidesen viszontlátják egymást, még csak búcsút sem tudtak venni egymástól. Szegény nagymamától így nem tudtunk elbúcsúzni, pedig úgy éreztem, hogy az út folyamán kicsit neheztelt ránk, hogy nem foglalkoztunk eleget vele, mi sem, apu sem.
Csak álltunk a mozdony előtt, amíg a szelekció véget nem ért. Így minden ismerőst láttunk, hogy merre küldték. Amikor hazajöttünk, tudtuk, hogy kik azok, akiket már az első napon vagy éjjel meggyilkoltak, akik egészen biztosan meghaltak, akiket teljesen reménytelen visszavárni.
Amikor a szelekció véget ért, egy SS-tiszt egy nagy kapun keresztül bekísért minket egy sötét épületbe. Kihívott valakit. Megjelent egy fiatal nő, akin piros csipkés hálóing volt. Az SS-tiszt átadott minket neki. Ő leültetett bennünket egy sötét helyiségben egy padra, és németül – rossz németséggel – azt mondta, hogy ott várjunk reggelig. Először azt hittük, a csipkés hálóinget látva, hogy egy kuplerájba kerültünk. Végiggondoltam, hogy ha ez valóban így van, akkor valamilyen módon öngyilkos leszek. (Egyébként fogalmam sem volt róla, hogy valójában hogyan működik egy kupleráj.)
A nő elment, mi pedig ott maradtunk egyedül a sötét teremben. Valamiért folyton anyu járt az eszemben, rá gondoltam.
Amikor kivilágosodott, kiderült, hogy egy nagy, magas teremben ülünk, ahol lépcsőzetesen fapadok vannak, mégpedig a legalsó padon. Egyszer csak nyílt az ajtó, és egy sereg sovány, nagyon rövid hajú, sebhelyes bőrű, teljesen meztelen fiatal nő jött be, hangosan kiabálva egy általunk nem ismert nyelven. Leültek az üres padokra, majd kis idő múlva egy másik ajtón kimentek.
Valamivel később értünk jöttek – két fiatal nő –, kivittek egy kis szobába, felvették az adatainkat, kartotékot állítottak ki rólunk, majd tetováló tűvel, kék tintával sorszámot tetováltak a bal karunkra. Az én számom A-9747 volt, Jucié, a testvéremé A-9748. Ettől fogva az a szám volt a nevünk. Ez is felkerült a kartotékra.
Rövidesen megtudtuk, hogy az épület, ahol mindez lezajlott, a fürdő, a Sauna épülete volt, a piros csipkés hálóinges nő pedig, aki fogadott minket, a Saunaälteste, a fürdő fogoly (Häftling) felelőse volt. A nők, akik az adatainkat felvették, a tábor adminisztrációjában (Schreibstube) dolgozó foglyok, írnokok (Schreiberin) voltak.
A meztelen női csoport a fürdőbe ment fertőtlenítésre, tetvetlenítésre (Entläusung). Régi foglyok voltak, erre utaltak a sebhelyeik. Az adatfelvétel után egy faépületbe kísértek át minket, ahol egy hosszú teremben keskeny, emeletes faágyak voltak, fehér lepedővel és takaróval. Kijelöltek nekünk egy-egy ágyat, és az ott lévő régi foglyok azonnal megkezdték a felvilágosításunkat. Ők már legalább másfél-két évet töltöttek Auschwitzban vagy más lágerben, többségükben lengyelek, lengyel zsidók, vagy szlovákiai zsidók voltak. Jiddis nyelven, németül, és a szlovákiaiak egy része magyarul beszélt velünk. A jiddist a német alapján elég jól megértettük.
Megtudtuk tőlük, hogy Birkenauban, a B láger egyik kórházbarakkjában vagyunk, tehát a B Revieren (így nevezték a kórházrészleget). Birkenau az auschwitzi lágerkomplexum része volt. Azért helyeztek bennünket ide, mert ikrek voltunk. Dr. Mengele*, az egyik SS-orvos, ikervizsgálatokat végzett itt.
A blokkban (barakkban) más ikrek is voltak, gyerekek, fiatalok és idősek is. Tizenhét évesek voltunk, de tizenkilencnek vallottuk magunkat.
Természetesen az első, amit megkérdeztünk a régi foglyoktól, az volt, hogy hol lehetnek a hozzátartozóink, és mikor találkozhatunk velük. Azt felelték, hogy ne reméljük, hogy apánk, nagyanyánk még él, hogy valamikor is találkozhatunk velük, mert őket a rámpáról (a megérkezés helye) egyenesen az egyik krematóriumba vitték, és az ott lévő gázkamrában megölték, majd elégették. Ők már hamuvá és füstté váltak. Az éjjel már láthattuk a krematórium kéményének a lángjait. Ott, vagy egy másik hasonlóban égették el őket. Ez a tábor, az auschwitzi láger megsemmisítő tábor – a célja, hogy elpusztítson minket.
A régi foglyok, a lengyel és szlovák zsidó nők mindezt nyugodtan, tárgyilagosan, minden érzelemnyilvánítás nélkül, az empátia abszolút mellőzésével adták elő. Nem gonoszságból, fásultságból vagy irigységből, hogy nekünk még volt néhány normális évünk, amikor ők már itt voltak, hanem – értettük meg később – mert az volt az elvük, hogy itt mindenkinek, az első perctől kezdve tudnia kell, hogy hol van, nem lehetnek illúziói, folyamatosan harcolnia kell az életéért.
Napokig sírtunk, nem hittük el, hogy igaz lehet, amit mondtak. Ebben annak is szerepe volt, hogy egy idős cseh ikerpár is volt a blokkunkban, őket egy másik lágerből helyezték át, ahol a családok együtt maradhattak. Hosszú időbe tellett, amíg elhittük, hogy a régi foglyok csak a tényeket közölték velünk.
Ugyanakkor elláttak bennünket tanácsokkal is. Figyelmeztettek arra, hogy mindent tegyünk meg, hogy életben maradjunk, hogy túléljük Auschwitzot. Ez a legfontosabb. Ha túléljük, mi leszünk a tanúk arra, ami itt történt és történik folyamatosan. A láger alapelve az – magyarázták –, hogy az ott lévő Häftlingek nem emberek, hanem vagyontárgyak. A birodalom számára potenciális munkaerőt, nyersanyagot stb. jelentenek. Kísérleti alanyok is lehetnek, mint például az ikrek, mi is. Nem lehet saját akaratuk, gondolatuk, egyéniségük, semmiben sem dönthetnek. Azt lehet velük tenni, amit az SS akar. Meg kell őket törni, meg kell alázni, emberi öntudatukat ki kell ölni belőlük. Nincs nevük, csak számuk, minden hajnalban órákig állnak sorban a barakkjuk előtt, hogy megszámolják őket, mint a barmokat, nem hiányzik-e egy közülük. Ez az Appel. Meztelenül sorakoznak fel, a nők is, ha ezt kívánják tőlük, az SS-férfiak előtt. Közös latrinán végzik el a dolgukat, miközben ott is fel s alá sétálnak a foglyokat őrző SS-felügyelők (Aufseher) és -felügyelőnők (Aufseherin). A foglyokat, a Häftlingeket az üti, veri, aki akarja, és addig, amíg tetszik neki.
Aki legyengül, beteg lesz, mint munkaerő használhatatlanná válik, azt el kell pusztítani, arra való a krematórium. Hamujából, porából műtrágya lesz vagy szappan. A szappanra rá van írva: RIF, azaz rein Judenfett – tiszta zsidózsiradék.
Az első Auschwitzban töltött hetekben gyakran hívtak bennünket „vizsgálatra" dr. Mengeléhez, az „orvoshoz". A „rendelőjébe" valamelyik SS-felügyelőnő kísért bennünket.
A legelső alkalommal mindenféle kérdéseket tett fel, kikérdezett bennünket, gondosan feljegyezve a válaszainkat. A tolmácsnő, egy harminc körüli fogoly nő, nem fordított pontosan. Tudtunk németül, értettük a kérdéseket tolmács nélkül is, tudtunk volna válaszolni rájuk. A tolmácsnő azonban ragaszkodott hozzá, hogy csak magyarul feleljünk a kérdésekre. Mindent ő fordított. Lassacskán megértettük, hogy ő, mint régi fogoly, tapasztalatból tudta, hogy melyik kérdés, melyik válasz, milyen veszélyekkel járhat. Ezért ragaszkodott a tolmácsoláshoz, a mi érdekünkben. Például dr. Mengele azt kérdezte, hogy volt-e tébécés megbetegedés a családunkban, a rokonságban. A tolmácsnő azt fordította, hogy nem, senki, pedig mi megmondtuk, hogy volt.
Ezek az „orvosi vizsgálatok" szörnyűek voltak, megalázók és egyben abszurdok. Fájdalmasak azonban nem. Az egész szituáció abszurditását akkor is éreztem, felfogtam. Egy snájdig SS-tiszt előtt álltunk, aki tudósnak tartotta magát – két kislány, teljesen meztelenül, és ő megmérte, mennyire vagyunk egyformák tetőtől talpig, a fejformánk, a magasságunk, a fogunk, a szemünk, a hajunk stb. Az ikerségnek köszönhettük, hogy megmaradt a hajunk, nem borotváltak bennünket kopaszra, mint mindenki mást. A méréseken többször vettek tőlünk vért is különböző vizsgálatokhoz.
Az „orvost" a gondolkozásunk, a tudásunk, a műveltségünk is érdekelte. A szokásos abszurd szituációban csevegő hangnemben kérdezgetett bennünket Mozartról, Beethovenről, az olvasmányainkról, német költőkről stb. Miközben mi anyaszült meztelenül álltunk előtte, ő SS-egyenruhában feszítve megcsillogtatta előttünk a „műveltségét". Ma sem tudom felfogni, miért volt ez a számára fontos vagy érdekes.
A hetvenes évek legelején ajánlott levelet – idézést – kaptam a legfőbb ügyészségtől, „háborús főbűnös perében való tanúvallomás" ügyében. Az ügyészségen az illetékes elmondta, hogy remény van arra, hogy valahol Dél-Amerikában elfogják dr. Mengelét, és bíróság elé kerül. Azt szerették volna megtudni, vállalnám-e, hogy megfelelő nemzetközi bíróság előtt saját tapasztalataim alapján tanúskodjak dr. Mengele ügyében. Természetesen azonnal igent mondtam. Arra a kérdésre azonban, hogy biztosan felismerném-e, ha ott állna velem szemben a bíróság előtt, már nem mertem igennel felelni. Dr. Mengelét azonban nem sikerült elfogni, nem állt soha bíróság elé.
A Revieren töltött néhány hét alatt azt is megtapasztaltuk, hogy az iszonyatosan embertelen lágerélet sem tudja sokakból kiölni az emberséget. Az itt dolgozó fogoly orvosok, ápolónők gyakran emberfeletti munkát végeztek, csodálatos találékonyságról tettek bizonyságot, hogy segítsenek a betegeken. Legendákat meséltek a Revier Lagerältestéjéről, fogoly vezetőjéről, egy német kommunistáról, aki már évek óta élt különböző koncentrációs táborokban. Sok emberen segített, sokaknak mentette meg az életét. Sohasem beszéltünk vele, de láttuk többször is. Csinos – még ott is – fiatal nő volt, egyenes tartású, mindig tiszta, a helyi viszonyokhoz mérten ápolt, jól öltözött, nyugodt, magabiztos. Soha nem hallottunk róla később. Valószínűleg nem érte meg a felszabadulást. Orlinak hívták.
Ezekben a hetekben rájöttünk, hogy az ikerség különleges státust jelent Auschwitzban, és bizonyos előnyökkel is jár. Az első ilyen előny az volt – ezt már az első nap megtudtuk –, hogy volt hajunk, nem voltunk kopaszok, megmaradt valami az emberi külsőnkből. A kopaszra nyírást egyébként higiéniai okokkal magyarázták (a tetvesség veszélye), de a valóságban a megalázás, a női méltóság megcsúfolása volt a célja. Amikor néhány hét múlva a Revierről áttettek bennünket a B lágerbe, további, az ikerséghez tartozó előnyöket tapasztaltunk.
A B láger női láger volt, régi foglyok, lengyelek (zsidók és nem zsidók), szlovák zsidók, ukránok, oroszok voltak benne, de találkoztunk néhány franciával és göröggel is. Több mint húsz blokkban voltak elhelyezve a Häftlingek. A barakkokban nem ágyak voltak, hanem kóják, azaz széles fapriccsek, három egymás fölötti szinten. Ezeken négy–hat nő feküdt egymás mellett. Lepedő nem volt, csak takarót kapott mindenki.
A láger bejáratához közel volt egy nagy konyhablokk, közelében a Sauna, a fürdő épülete, azután a latrinablokk. Ebben hosszú sorban álltak az ülőhelyek, minden leválasztás nélkül. A láger körül feszült az árammal töltött szögesdrót, meghatározott távolságra egymástól magasodtak a megfigyelő tornyok, fegyveres SS-őrséggel. A B lágerbeli foglyok mindennap dolgoztak, nagy részük a mezőgazdaságban, a földeken, vagy ipari üzemekben, a lágeren kívül. Kisebb részük bent a lágerben, a konyhán, különböző raktárakban, a fürdőben, a hivatalokban stb. Az „ikerkiváltságokhoz" tartozott, hogy az ikreket nem osztották be külső munkára, bent a lágerben dolgoztak, hogy bármikor elérhetők legyenek dr. Mengele számára.
A B lágerben, úgy rémlik, először a 10. barakkba osztottak be bennünket. Egy harmadik emeleti, azaz legfelső kója lakói lettünk, és ezen a kóján csak mi ketten aludtunk, Juci és én. Az alattunk lévő priccsen rendkívül kedves, barátságos ukránok laktak, valószínűleg parasztasszonyok, akik mindent megmutattak, mit hogyan használjunk, hogyan rendezkedjünk be új helyünkön. Igyekeztek mindent meg is magyarázni. Abszolúte nem zavarta őket, hogy a beszédükből egy árva szót sem értettünk. A jiddisül beszélő lengyel zsidókkal és a magyarul beszélő szlovákiai zsidó lányokkal beszélni is tudtunk. Ők rendkívül gyorsan megosztották velünk azokat a tapasztalatokat és tudnivalókat, amelyekre az életben maradáshoz feltétlenül szükségünk volt. Nagyon segítőkészek voltak. A tanácsok közé tartozott, hogy minden este alaposan tusoljunk a Saunában meleg vízzel. Minden ételt, amit kapunk, még a nagyon rossz ízűt is meg kell enni, de nem egyszerre. A kapott kenyeret osszuk be több étkezésre. Az étkezéshez használt edényünket evés után alaposan ki kell mosni, mindig tisztán kell tartani. (Edényt külön nem adtak, a láger sarkában halomban álló kidobált fazekak, tálak, bögrék stb. közül kellett mindenkinek választania egyet-kettőt.) Igyekezni kell a külső munkán, a földeken dolgozóktól csere útján répát, uborkát, zöldséget szerezni, hogy vitaminhoz jussunk. Bármilyen kiütés jelentkezése esetén – ez lehet rüh vagy más – a Revieren dolgozókhoz kell fordulni, de nem tanácsos bemenni a Revierre, az veszélyes is lehet, inkább tőlük kell megfelelő gyógyszert kérni. A B lágerben a régi, tapasztalt foglyok a tanácsaikkal rengeteget segítettek, így hamar elsajátítottuk a lágerélet főbb szabályait.
Viszonylag gyorsan megkaptuk a munkabeosztásunkat. A cipőraktárba kerültünk, a külső részlegébe. A cipőraktár (Schuhkammer) és a ruharaktár (Bekleidungskammer) a B láger legvégén volt, külön épületben. Ott tárolták a foglyoktól a beérkezésükkor azonnal elvett cipőket, ruhákat. Időnként, amikor ruhacsere volt, a foglyok ezekből kaptak rosszabb minőségűeket. A jó minőségű cipőket, ruhákat kiválogatták és a birodalomba (Németország) küldték.
Nem a cipőraktár épületében, hanem az épület előtt, a szabad ég alatt dolgoztunk. Előttünk a villanydrót, a villanydróton túl pedig a rámpa volt, a sínek, ahová a vagonok érkeztek a transzportokkal. A rámpára merőlegesen az udvart, és ezzel a lágert, nemcsak az árammal telített szögesdrót határolta, hanem ezen az oldalon egy rendkívül magas, sűrű, átláthatatlan kerítés is. Ezen túl magasodott az egyik kisebb krematórium épülete. Erre a rámpára futott be az a vonat is, amelyik minket hozott Auschwitzba, és ennek a krematóriumnak a kéményéből kicsapó lángokat láttuk akkor éjjel, amikor kiszálltunk a vagonból. A krematórium felső kis ablakában időnként megjelent egy-két csíkos ruhás férfi, nagy ritkán még énekeltek, kiabáltak is. Tudtuk, hogy akik ott dolgoznak, a különleges osztag, a Sonderkommando tagjai, és soha nem kerülnek ki élve. Tanúkra nincs szükség – ez volt az SS alapelve a Sonderkommandóra vonatkozólag.
Ez a cipőraktár előtt elhúzódó térség – a rámpára és az egyik kis krematóriumra nyíló kilátással – volt a munkahelyünk. A dolgunk az volt, hogy egy körülbelül hat–nyolc főből álló munkacsoport tagjaként az elénk ömlesztett rengeteg cipőt megtisztítsuk, kiválogassuk, összepárosítsuk. Ezek a cipők az újonnan befutó transzportokban érkezettek cipői voltak. Egy részük a fürdőből, a Saunából került elénk, a cipők másik, nagyobbik része a krematóriumból. Ennek a munkának megrendítő élménye volt az, amikor egyes cipőkből fényképek kerültek elő, kis családi képek, mosolygó, vidám gyerekek, fiatalok, öregek, asszonyok kisgyerekkel a karjukon, férfiak fiaikkal, lányaikkal az ölükben. Mi pedig tudtuk, hogy azoknak a többsége, akiket a képek ábrázolnak, már nem él.
Az udvaron, a rámpával szemben, a szabad ég alatt folytatott munkából következett az is, hogy ha a munkaidőnk alatt, például délelőtt érkezett a rámpára új transzport, akkor láttuk az érkezésüket, a kirakodásukat és a szelekciójukat is az árammal telített szögesdróton keresztül. A szerelvény érkezésekor a táborban mindig úgynevezett Blocksperre (blokkzárlat) volt. Ez azt jelentette, hogy a lágerben dolgozóknak, például a konyhásoknak, a Saunában dolgozóknak, az írnokoknak tilos volt kilépniük Blocksperre idején az épületből, ahol a munkájukat végezték. Az SS-vezetés nem akarta, hogy a foglyok lássák az új transzport érkezését. Augusztusban nappal is érkeztek transzportok, nemcsak éjjel.
A mi munkahelyünk azonban nem az épületben, hanem előtte volt, a szabad ég alatt. Augusztusban naponta jöttek a vonatok délelőttönként, főleg Lengyelországból, Łódźból, Varsóból, naponta néztük végig az érkezésüket. A régi lengyel foglyok, például a csoportvezetőnk, a kedves, megértő, németül is tudó panyi Marija, elég nagy távolságból meg tudták állapítani, honnan jött az új transzport, a ruházatuk és a magatartásuk alapján. A lengyelországi gettókból (például Łódźból) valók ruhája feltűnően más volt, és nem vonultak olyan jámboran tudatlanul, engedelmesen a végzetük felé, mint a magyarok. Voltak köztük, akik átszöktek az idősebbek közül a fiatalok közé, sőt olyanok is, akik nekimentek az SS-legényeknek, verekedtek velük.
Egyszer reggel, a munka kezdetekor, láttunk a rámpán állni egy minden bizonnyal éjjel érkezett és reggelre kiürített szerelvényt. A szomszédos tehervagon ajtaja nyitva volt. A vagonban azonban a szokásostól eltérő módon emeletes ágyak voltak láthatók, és a távolból úgy látszott, mintha a rajtuk lévő lepedők vérfoltosak lettek volna. Feltételeztük, hogy valamilyen kórházvonat lehetett.
Természetesen soha nem tudtuk meg, hogy a szerelvény kiket szállított és hogy hová vitték azokat, akik benne voltak, amikor a vonatot kiürítették. Voltak, akik feltételezték, hogy menthetetlennek minősített német betegek, esetleg sebesültek voltak, és a krematóriumba kerültek.
Mindennapok a lágerben
A B lágerben reggel 1/2 4–4-kor ébresztették a táborlakókat. A gyors öltözködést követte a reggeli kiosztása. A konyhások nagy badellákban hozták a kávénak nevezett barna meleg löttyöt. Ebből kapott mindenki a saját edényébe, amelyet reggeli után magának kellett gyorsan kimosni. Ehhez ki-ki megehette – ha maradt neki – az este kiosztott kenyeret.
A reggelit követte az Appel, a foglyok megszámlálása. Minden reggel meghatározott rendben felállt a blokk előtt mindenki, és a Blockälteste (a barakk fogoly parancsnoka) megszámolta őket. Amikor a tábor ügyeletes SS-felügyelője, aki az egész lágert végigjárta és végigszámolta, odaért, a Blockälteste jelentette neki a létszámot. A felügyelő újraszámolta a foglyokat, ellenőrizte a létszámjelentést. A napi Appel addig tartott, amíg minden blokkal nem végeztek, és az SS-felügyelőnő mindent rendben nem talált. A B lágerben átlagosan ez két óra hosszat tartott. Addig mindenki csendben állt, akár esett, akár fújt. Ősszel, szeptembertől kezdve hajnalonként már nagyon hideg volt, akkor is így zajlott le az Appel. Ha valamit nem találtak rendben, az egész procedúra további órákig elhúzódhatott. Később hallottuk, hogy a C lágerben öt–hat órás Appelek is előfordultak, és hogy voltak, akik összeestek közben. Az Appel után indultak dolgozni zárt rendben az egyes kommandók (munkacsoportok).
Azok, akik a lágeren kívül dolgoztak, kivonultak a kinyitott lágerkapun keresztül. A kapu mellett egy emelvényen a láger zenekara (fogoly zenészek, főleg vonósok) játszott az egész kivonulás alatt. Általában könnyebb, vidám, klasszikus darabokat játszottak, pattogó ütemű mazurkákat, menüetteket, Strausst, Mozartot, Schubertet stb. A felkelő nap fényében a zeneszó mellett egymást követő kommandók zárt menete olyan volt – ezt akkor is így gondoltam –, mint egy abszurd film jelenete. A zenekar tagjai között kiváló művészek is voltak – legalábbis ezt mondták a régi foglyok.
A kivonuló külső kommandók – mint már írtam – vagy a földeken, vagy a közeli gyárakban dolgoztak. Ezek voltak az Aussenkommmandók. Azok, akik a földeken dolgoztak júliusban és augusztusban, a tűző napon feketére égtek, voltak közöttük, akik szabályos égési sebeket szenvedtek a vállukon és a végtagjaikon. A gyárakban dolgozók egy nagy vegyi gyárban dolgoztak, ez is szörnyű munkahely volt. A B lágeren kívül, de az auschwitzi lágerkomplexumon belül dolgoztak egy elkülönített épületben, a kanadások is. A Kanada nevű különleges kommandó azzal foglalkozott, hogy feldolgozta az újonnan érkezett transzportok csomagjait, bőröndjeit. A csomagokat a rámpáról azonnal a begyűjtőhelyre szállították az erre specializált férfikommandó tagjai –, azok a csíkos rabruhás férfiak, akiket megérkezésünk éjjelén láttunk a vagonok mellett. Minden táskát, csomagot kibontottak, szétválogattak, osztályoztak mindent, ami bennük volt, ennivalótól a ruháig, a szemüvegig, a borotváig, a kisingig, mindent. A jobb minőségű holmit különrakták, azt később Németországba szállították. A gyengébb, rosszabb ruha, cipő, fehérnemű a lágerben levő raktárakba került, abból kaptak a Häftlingek „újat" ruhacsere alkalmával. Különösen ügyelniük kellett az értéktárgyakra, például ékszerre, aranytárgyakra, aranypénzre. Természetesen rendkívül szigorú SS-felügyelet alatt dolgoztak. Ám a kanadások a legszigorúbb, árgus szemű felügyelők ellenére is elég ügyesek voltak ahhoz, hogy sok mindent ki tudjanak organizálni (kilopni és bevinni a lágerbe hasznos holmit) a válogatandó csomagokból. Általában nagyon tapasztalt, régi foglyok voltak. Természetesen ez a kommandó is kivonult minden reggel a kapun, és este tért vissza.
A lágeren belül dolgozók akkor indultak a munkahelyükre, amikor az Aussenkommandók már kivonultak és a kaput bezárták. Természetesen ők is zárt menetben. Mi is akkor indultunk dolgozni a cipőraktárhoz. A cipőraktárban való munka – a már leírt szörnyű élmények ellenére – különösen előnyös munkának számított, és mint már említettem, az ikerstátusnak köszönhetően jutottunk hozzá. Ez a munka ugyanis lehetőséget nyújtott arra, hogy saját magunknak megfelelő, jó cipőt válasszunk, sőt még felsőruhát is megfelelőt hozzanak ki nekünk a ruharaktárból az ott dolgozó barátaink. A civil ruhákra hátul végig vörös míniumfesték csíkot húztak ecsettel, ezzel váltak rabruhává. Baráti alapon a ruharaktárban dolgozó lányok igyekeztek a számunkra kiválasztott jó ruhákra „decens" keskeny vörös csíkot húzni.
A lágerfilmekben manapság látott csíkos rabruhákat a külső munkahelyen dolgozók kapták, mi civil ruhában jártunk. Esténként, amikor ismét zárt menetben visszamentünk a raktárból a blokkba, igyekeztünk a ruhánkba rejtve kivinni valami ruhaneműt, ami másoknak volt szükséges. Ezt azután este elcseréltük ennivalóra, például répára, hagymára stb. Az SS-felügyelőnők természetesen keményen megverték azt, akit elkaptak, amikor ruhaneműt igyekezett „kilopni" a raktárból. Valahogy a foglyok mégis gyorsan elsajátították – szinte mindenki – az ezt szolgáló megfelelő módszereket és technikákat. Az ilyen akciót organizációnak nevezték. A cipőraktár azért számított nagyon előnyös munkahelynek, mert jó lehetőséget biztosított erre. Volt közöttünk egy rendkívül életrevaló, ügyes, jó humorú kárpátaljai lány – Szurinak hívták –, aki nagymestere volt az organizációnak. Valóságos sportot űzött belőle, hogy a felügyelőnők orra előtt hozza ki, organizálja a különböző ruhaneműket a raktárból. Ilyenkor valósággal diadalmaskodott.
A munkanap befejeződését, beleértve a külső kommandók bevonulását, az esti Appel követte. Ez általában rövidebb volt, mint a reggeli. Ezután következett a vacsoraosztás. Ekkor kaptak a foglyok meleg ételt, egy zupának nevezett sűrű főzelékfélét. Ez szörnyű étel volt, ritkán tudtuk megállapítani miből készült, de aki megette, nem maradt éhes. A levesbe valamilyen kémiai szer volt keverve, a régi foglyok szerint bróm, hogy „lenyugtassa" a foglyokat. Ennek az volt a következménye, hogy a táborban élő nők hormonháztartása felborult, elmaradt a havi vérzésük, senki sem menstruált. A felszabadulás után néhány hónappal a hormonműködés legtöbbjüknél minden orvosi beavatkozás nélkül helyreállt, de volt, akinek orvoshoz kellett fordulnia, s néhány hormoninjekcióra is szüksége volt. A zupához minden este adtak kenyeret is, 20–25 dekagrammnyi fekete, valahogyan mindig nyúlós, savanyú kenyeret. A kenyérhez mindig járt még valami „hozzávaló", leggyakrabban műméz, vagy mustár, néha szilárd gyümölcslekvár (Hitler-speck, Hitler-szalonna).
A vacsora után mindennap elmentünk tusolni a Saunába. A Saunában volt egy hatalmas zuhanyozóterem, számtalan zuhanyrózsával. Nyáron mindig volt meleg víz. A rendszeres tisztálkodás – az ugyancsak a Saunában lebonyolított fehérneműmosást beleértve – az életben maradás egyik kulcskérdése volt, éppúgy mint az evés. Tusolás közben is gyakran sétáltak be SS-tisztek.
A Sauna melletti térség szolgált esténként piacként. Itt csereberélték a foglyok a sikeresen organizált holmikat. Mi is itt cseréltük valamilyen ennivalóra, főleg zöldségre, a cipőraktárból kihozott ezt-azt. Az organizációban Juci sokkal ügyesebb volt, és a cserét is általában ő bonyolította le. A fürdést, zuhanyozást, és szerencsés esetben a csereberét követte, ha még maradt rá időnk, a barátainkkal való beszélgetés, majd a takarodó.
Ekkorra már áthelyeztek bennünket a 10. blokkból a 22. blokkba. Ebben a blokkban volt a magyar politikai okok miatt elítélt nők egy csoportja is. Tizenöt-húszan lehettek, volt közöttük néhány idősebb, negyven-ötven éves is. A legkülönbözőbb okok miatt kerültek a koncentrációs táborba, voltak például szociáldemokraták, Knurr Pálné (1889–1945), keresztény antifasiszta, németellenes értelmiségiek, szakszervezeti aktivisták stb. Egy idős néni, Farkasné, aki nem politizált, azért került közéjük, mert volt egy fia, „aki Moszkvában valami fő-fő magyar kommunista volt". A politikaiakkal nagyon jó barátságban voltunk. Különösen egy első éves görög–latin szakos egyetemista lánnyal, Kerényi Gráciával, akinek az édesapja, Kerényi Károly, Svájcban élő híres klasszika-filológus professzor volt.
Grácia 1944 áprilisában egy katolikus ellenállási csoport tagjaként bukott le, úgy került Auschwitzba. Túlélte a deportálást, de csak 1945 augusztus végén került haza, még mindig betegen. Hosszú ideig gyógyulgatott. Megőriztük a barátságot, a következő években gyakran találkoztam vele az egyetemen, mert részben azonos, latin szakon tanultam vele. Az egyetem befejezése után már ritkábban láttuk egymást, Grácia rövid ideig tanított, azután íróként és műfordítóként dolgozott. Verseket, prózát is publikált. A klasszikus görög irodalom fordítása mellett elsősorban a modern lengyel irodalom fordításával foglalkozott. A szívügye maradt a lengyel irodalom megismertetése a hazai irodalomértőkkel, és a magyar irodalom népszerűsítése Lengyelországban. Az ő segítségével jelent meg ismét Bolesław Prus A fáraó című műve is apu fordításában 1956-ban, majd utána többször is, további kiadásokban. Grácia nagyon sokszor járt Lengyelországban. Később az év nagy részét itthon, a másik felét Varsóban, Lengyelországban, második hazájában töltötte. Nagyon sok lengyel barátja volt, köztük az élő lengyel irodalom számos jelese és a Szolidaritás mozgalom neves tagjai. 1985-ben hunyt el. 2011-ben Óbudán, ahol hosszabb ideig lakott, egy addig névtelen közteret neveztek el róla.
Esténként, amikor volt egy kis szabad időnk, a magyarokkal beszélgettünk. A beszélgetések alapvető témája természetesen a túlélés lehetőségének latolgatása volt és a legújabb hírek. A frontok helyzete, a Hitler elleni merénylet, a normandiai partraszállás, és a varsói felkelés kitörésének és leverésének híre valahogyan – azt hiszem, az irodákban dolgozókon keresztül – mindig elég gyorsan eljutottak a foglyokhoz. Ezeket általában meg is toldották, ki is színezték valamelyest. Esténként gyakran beszélgettünk kultúráról, zenéről, irodalomról, képekről, szobrokról is. Elmondtuk egymásnak azokat a verseket, amelyekre szó szerint emlékeztünk, felidéztük régi olvasmányainkat. Időnként énekelgettünk is, főleg magyar népdalokat. Grácia, aki jó barátságban állt sok lengyel lánnyal, elkezdett lengyelül tanulni tőlük. Ezek az esti beszélgetések hozzájárultak ahhoz, hogy a láger barbársága, szörnyű, embertelen valósága ellenére is meg tudjuk őrizni emberi mivoltunkat, emberi méltóságunkat.
Valamikor augusztusban éltük meg az első lágeren belüli szelekciót. Ez azt jelentette, hogy meghatározott időben a láger minden lakóját felsorakoztatták blokkonként, és meztelenre vetkőzve mindenkinek el kellett vonulnia a szelektáló SS-orvosok előtt. Általában ketten „végezték" ezt a „munkát". Akit túlságosan legyengültnek, soványnak, betegnek találtak, azt kiemelték a sorból, külön állították. Ehhez elég volt egy jelentősebb rühösség vagy elgennyesedett seb is. Ez halálos ítéletet jelentett, gázkamrát és krematóriumot.
Amikor a mi blokkunkat sorakoztatta fel a Blockälteste, kiderült, hogy nekünk nem kell beállni a szelektálandók közé, mert ikrek vagyunk, és dr. Mengelének még szüksége lehet ránk. Ez is az ikerstátus egyik nagyon fontos kiváltsága volt. Érdekes módon a politikai foglyok is kimaradtak a szelektálásból. A régi foglyoktól hallottuk, hogy a lágerkórházban gyakrabban kerül sor szelekcióra. A láger illegális szervezetei valamilyen módon általában megtudták, hogy mikorra tervezik, és akkor a fogoly orvosok a szelekció előtti napokban a súlyos betegeket, sokszor 39 fokos lázzal egészségesnek, gyógyultnak minősítették, és kiküldték a lágerbe, ahol nem volt szelekció. A B Revieren Orli és a többi Blockälteste is közreműködött az ilyen akciókban. A haldoklókat, a teljesen menthetetleneket bent hagyták. Őket az SS-orvosok általában el is vitték, a biztos halálba. Amikor a válogatás befejeződött, a lágerbe kiküldött, gyógyultnak minősített betegek hosszabb-rövidebb idő múlva ismét visszakerültek a kórházba. Sokan így menekültek meg a gázkamrától.
Augusztus folyamán ritkábban kellett „vizsgálatra" mennünk dr. Mengeléhez. Időnként azonban sor került olyan speciális „vizsgálatokra" is, amelyeken egyszerre sok ikerpárnak kellett részt vennie, például fényképfelvételeket készítettek rólunk. E célból Birkenauból autóbuszon bevittek minket, több más ikerpárral együtt, a B lágerből Auschwitz központi lágerébe. Itt nem fabarakkok, hanem egy-két emeletes téglaépületek voltak. Így volt alkalmunk látni a hírhedt „Arbeit macht frei" (A munka szabaddá tesz) feliratú nagy lágerkaput is. Mi is azon át jutottunk be a központba, ahol a felvételeket készítették rólunk. Rengeteg képet vettek fel rólunk, főleg arcképet, külön-külön mindegyikünkről, különböző nézetből. Úgy emlékszem, meztelen felvételt nem készítettek. Évtizedek múlva, amikor Mihail Romm Hétköznapi fasizmus című filmjét néztük meg a testvéremmel, nagyon sok fogolyarcképet láttunk, általában SS-katonák által készített felvételeket. Vetítés közben állandóan az az érzésem volt, hogy a következő percben a saját vagy a testvérem képe fog megjelenni a vetítővásznon, de nem szerepeltünk a filmben.
Egy ízben, ugyancsak autóbusszal, voltunk az F lágerben is, ami férfiláger volt. Néhány ikerlánynak fiú párja volt, ezek a fiúk az F lágerben voltak. Egy összehasonlító vizsgálat céljából vitték ezeket az ikerlányokat a B lágerből az F lágerbe. Nem tudom, miért, de a B láger minden ikerpárját velünk együtt bevezényelték az F lágerbe irányított autóbuszba. Így láttuk az F lágert is, noha velünk ott egyáltalán nem foglalkoztak, mi csak vártunk. Az illetékes ikerlányok akkor találkoztak Auschwitzban először a fiútestvérükkel. Nagyon boldogok voltak szegények, hogy láthatták őket, beszélhettek egy kicsit velük.
Nagy szerencsénk volt, hogy a testvéremmel végig együtt voltunk. Ez minden helyzetben mindkettőnket segített. Juci volt az erősebb, bátrabb, találékonyabb kettőnk közül, de mindketten elszántan harcoltunk az életünkért. A lágerben rendkívül fontos volt, hogy az ember egészséges maradjon, és ezért mindent megtegyen, ami lehetséges. A hivatalos, SS-ek vezényelte egészségügyi tevékenység kimerült a havi egyszeri kötelező fertőtlenítésben és fürdésben. Ezzel már találkoztunk lágerbe kerülésünk hajnalán. A ruhák fertőtlenítése jó alkalom volt arra is, hogy összekeverjék a foglyok ruháit, és sokan nem a méretüknek megfelelő ruhához jussanak a fürdés után. Mi tudtuk, hogy a tisztálkodás életkérdés, ezért minden este elmentünk zuhanyozni a Saunába. Azzal is tisztában voltunk, hogy ha bármelyikünk megbetegszik, azonnal igyekeznünk kell, hogy a kórház valamelyik dolgozóján keresztül gyógyszert, segítséget kapjon.
A legfélelmetesebb, gyakran gyors pusztulással járóbetegség a huzamosabb ideig tartó hasmenés volt. Sok beteg került be ezzel a kórházba, ahol a gyógyszerhiánnyal küzdő, de emberséges, kiváló fogoly orvosok minden emberileg lehetőt megtettek, hogy megmentsék őket. Ismertem olyan foglyot, aki ezt a betegséget is túlélte. Szerencsére nekünk sikerült elkerülnünk. Kétszer voltam beteg Auschwitzban. Egyszer rühes lettem, folyton vakarództam. Megfelelő kenőccsel ez kezdeti stádiumban két-három nap alatt gyógyítható volt. Juci néhány nap alatt szerzett nekem egy kórházi dolgozótól egy ichtiolnak nevezett csodaszert, és néhány napi kezelés, bekenés után tökéletesen elmúlt a rühösségem. A másik betegség nehezebb eset volt. Egy cipő – egyébként nagyon jó, magam választotta félcipő – feltörte a lábamat, és az így keletkezett seb elfertőződött. A sebet igyekeztünk tisztán tartani, és néhány hozzáértő fogoly megpróbálta kezelni is. De csak annyit értünk el, hogy hetekig nem rosszabbodott, de nem gyógyult meg, kissé gennyes maradt. Végül csak akkor jött rendbe, amikor már elkerültünk Auschwitzból, novemberben. A nyoma a mai napig látszik egy kicsit a lábfejemen. Juci a deportálás egész ideje alatt végig egészséges volt, egy kis náthát leszámítva.
Az életben maradás másik feltétele – természetesen a szerencse mellett – az ember tartása volt. Akiben volt elég erő ahhoz, hogy ne csak élni akarjon, ne csak a lágerélet alapvető szabályát tartsa be, hanem minden erővel megőrizze az emberségét, az egyéniségét, az emberi méltóságát, még a hihetetlenül abszurd, embertelen helyzetben is, annak sokkal több esélye volt a túlélésre, mint annak, aki egy idő után elhagyta magát. Az emberi méltóságnak, magatartásnak fontos eleme volt az egymás iránti szolidaritás és egymás segítése. A közös múltunkra, a hagyományainkra való emlékezés a jövő reményének nélkülözhetetlen része volt. Az, hogy a lágerben voltak barátaink, hogy nem voltunk teljesen egyedül, hogy egy kisebb közösséghez tartoztunk, esténként beszélgettünk, énekeltünk, sokat segített abban, hogy éljen bennünk a tudat, hogy minden megalázás, fenyegetettség ellenére is emberek vagyunk, van emberi méltóságunk. Jorge Semprun A nagy utazás című művében olvastam évtizedek múlva erről a tapasztalatról. Emlékszem olyan foglyokra, akik egy idő után feladták, elhagyták magukat, apátiába estek. A velünk egy blokkban lévő ikrek között például volt egy kárpátaljai ikerpár, Wiserék, akik rövid idő alatt lemondtak a túlélésért való küzdelemről, minden biztatás ellenére nem ettek, ritkán mosakodtak, szinte senkivel sem beszélgettek. Szegények hihetetlenül gyorsan tönkrementek, csonttá fogytak, legyengültek, nem lehetett rajtuk segíteni, menthetetlenné váltak. A magyar foglyok muzulmánnak nevezték az ilyen foglyokat. A szó a német Muselmann szó magyarosítása volt. Úgy tudom, semmi köze nem volt a muzulmán szó eredeti jelentéséhez.
Akadtak olyanok is – főleg a régebbi lágerlakók között –, akik elvesztették az emberségüket, durvává, kegyetlenné váltak, hozzáidomultak az SS-lágervezetés módszereihez, stílusához. Nem voltak sokan – legalábbis mi kevés ilyet ismertünk –, de nagyon veszélyessé válhattak és váltak, ha a németek fogolyfunkcióba helyezték őket, például Blockältestévé, írnokká, munkakommandó vezetőjévé stb. tették. Amikor a B láger 22. blokkjában voltunk, akkor volt egy ilyen Blockältesténk. Engem egyszer „fegyelmezett meg" embertelenül, valamikor augusztusban. Egy éjjel kimentem a blokkból a dolgomat végezni. Visszafelé menet kapott el, kiabált velem, hogy miért mentem ki, majd letérdepeltetett a blokk előtt, kezembe nyomott egy ott heverő téglát, hogy azt az egyik kezemmel tartsam fel. Bement a blokkba, mondván, hogy addig térdepeljek így, amíg újra kijön, akkor mehetek vissza. Nem tudom, meddig térdepeltem, de nagyon hosszúnak tűnt. Egyszer csak Juci, a testvérem jelent meg a blokk előtt, kivette a kezemből a téglát, felállított, és visszavitt a blokkba, a kójánkhoz. Senkivel sem találkoztunk közben. Juci észrevette, hogy nem vagyok mellette, kijött, hogy megnézze, hová tűntem. Szerencsére senki sem volt a közelben. Az ügynek nem volt folytatása. Ugyanez a Blockälteste egy Appel alkalmával pofon vágott egy Auschwitzban már idősnek számító, negyven felé közeledő asszonyt. Újonnan érkezett fogoly volt, még nem ismerte a láger rendszerét, beszélt Appel közben. Az asszony mellett állt a lánya, egy még félig gyermek, kamasz kislány, aki az anyja védelmére kelt. Mielőtt a Blockälteste őt is komolyan megverte volna, a kislány elkezdett kiabálni, hogy „Gondolj az édesanyádra!". A többi fogoly mozdulatlanul állt tovább a sorban, némán figyelve. Többen halkan sírni kezdtek. A Blockälteste leengedte az ütésre emelt kezét, és ő is sírva fakadt.
A mi tapasztalataink szerint a lágerbeli fogoly tisztségviselők többsége, írnokok, tolmácsok, Blockältesték, munkavezetők stb. nagyon rendes, segítőkész emberek voltak.
Szeptember elején – talán már augusztus legvégén – a lágerben kezdett elterjedni a hír, hogy a németek a szovjet csapatok gyors közeledése miatt elkezdték a láger fokozatos felszámolását, beleértve a folyamatos, lassú kiürítést és a bűnjelek lehetőség szerinti eltüntetését is. Ez a hír valósnak bizonyult. A láger felszámolása viszonylag lassú folyamat volt. Az egyes fontosabb jelekre, intézkedésekre, változásokra pontosan emlékszem, az időpontjukra, a sorrendjükre azonban nem.
Az egyik ilyen minket személyesen érintő változás az volt, hogy augusztus végén vagy szeptember elején megszűnt az ikrek sokoldalú kivételezettsége. Ez bizonyos szempontból természetesen jó volt, mert azt jelentette, hogy a továbbiakban valószínűleg nem fenyeget bennünket az a veszély, hogy valamilyen szörnyű vagy legalábbis káros kísérlet alanyai leszünk. Másrészt viszont azzal járt, hogy elvesztettük az ikerstátusból következő előnyöket. Ezt a szeptember elején tartott szelekció alkalmával tapasztaltuk meg először.
Amikor a B lágerben sor került a blokkunkra, minket is beállítottak a sorba. Tudtuk, miről van szó, azonnal siettünk a Blockältestéhez tiltakozva, hogy ikrek vagyunk, nem kell beállnunk az orvosok előtt meztelenül felvonulók közé. Azt a választ kaptuk, hogy álljunk csak be, már megszűnt az ikrek kivételezettsége. Úgy látszik, gondoltuk, hogy dr. Mengele nem ér már rá Auschwitzban az „ikerkutatásaival" foglalkozni. Tehát mi is a szelektálandók közé álltunk. Nekem éppen ebben az időben volt a seb a lábamon. Szerencsére – valószínűleg ennek köszönhetem, hogy nem szelektáltak ki, hogy élek – a cipőt nem kellett levetni. Az orvosok előtt meztelenül elvonulva nem látszott a lábamon lévő seb. Noha fájt a lábam, olyan szépen, hibátlan lépésekkel mentem el előttük, mint akinek semmi baja sincs, akár táncolhatna is.
Valamikor ősz elején elvitték a blokkunkból a politikai foglyokat, akikkel nagyon jó barátságban voltunk. További sorsukról csak jóval később, már Budapesten értesültünk. Zömükben túlélték a további lágereket. Ősszel terjedt el az a hír is, hogy felrobbantották a két külső nagy krematóriumot. Ezek elég távol voltak a B lágertől. A két kiskrematórium, amelyek közül az egyikkel szemben dolgoztunk, továbbra is működött. Ősszel, talán szeptember legvégén, vagy október legelején, kitettek bennünket a cipőraktárból, megszűnt a munkánk. Ez teljes bizonytalanságot jelentett számunkra. Attól fogva egész nap, kivéve az Appeleket és az ételosztást, egy háromemeletes priccs legalsó, üres részén kuporogtunk. Az idő egyre hidegebbre fordult, rettenetesen fáztunk. Egyre inkább tartottunk tőle, hogy noha napról napra közeledik a felszabadulás, itt, Auschwitzban nem érjük meg. Igyekeztünk egymásban tartani a lelket. Elhatároztuk, hogy az első lehetséges alkalommal, egy transzporttal elmegyünk, bárhová –, csak innen, Auschwitzból el.
Ezt az utóbbi mondatot meg kell magyaráznom. Auschwitz köztudottan nem az a hely volt, ahol az ember, a fogoly maga dönthetett, határozhatott a sorsáról, hogy hova megy, illetve hol marad. Kertész Imre nem véletlenül adta híres regényének a Sorstalanság címet. A B lágerben azonban, ha valaki elég tájékozott volt, pontosabban volt alkalma tájékozódni, előfordult, hogy bizonyos mértékben saját maga is határozhatott a sorsáról. Az ősz folyamán rendszeresen indultak kisebb transzportok Németország különböző városaiba, általában gyári munkára. Egy-egy transzportba 100–600 fő került. A lágerlakók azt is tudták, vagy tudni vélték, melyik a jó transzport, tehát olyan, amelyik egy kisebb lágerbe indul, ahol elviselhetőbbek voltak a körülmények és nem várt ránk nagyon nehéz munka. Mindez az adminisztrációban dolgozó írnok foglyok révén szivárgott ki. Mi, akik egész napunkat bent töltöttük a lágerben és nem dolgoztunk, időnként hallottuk, hogy este vagy másnap jó transzportok indulnak, kisebb csoportok. A transzportokba a gyárak megbízottjai személyesen válogatták ki a foglyokat. A gyár küldött Auschwitzba (Birkenauba) egy megbízottat, szakembert, aki SS-kísérettel megjelent a lágerben, odaállt valamelyik blokk mellé, és ott válogatta ki az elé tülekedők közül azokat, akik a legmegfelelőbbnek tűntek. Az ilyen válogatásoknak pillanatok alatt híre ment a lágerben, aki tehette, futott jelentkezni. A mi első jelentkezési kísérletünk sikertelen maradt. Már betelt a létszám, mire sorra kerültünk volna. A második azonban sikeres volt. Egy magas, esőkabátos civil férfi állt egy délelőtt két blokk között – mellette egy SS-felügyelőnő –, és nagy tömeg jelentkezőből válogatott. Elterjedt a jelentkezők között, hogy varrónőket keres, aki annak vallja magát, több esélye van. 110 fő kellett neki. Én kilencvenvalahányadikként kerültem elé. Nem mertem magam varrónőnek mondani, nem tudtam varrni. Azt mondtam, ami igaz is volt, hogy gimnáziumba jártam, egy év hiányzik az érettségiig. Jó németséggel mondtam el mindezt. Úgy látszik, a vállalat az ilyen tudást is tudta használni, így megfeleltem. Juci egy kicsit hátrébb állt, kétségbeesett bátorsággal hátranyúltam érte, és előrerántottam. Ő is megfelelt, így mind a ketten bekerültünk a transzportba. Nem szakadtunk el egymástól, ami abszolút életbevágó kérdés volt a számunkra. Este már a Saunában álltak a kiválasztottak. A kis csoport tagjait nem ismertük, az egész B lágerből, a délelőtt nem dolgozó jelentkezőkből verbuválódott a csoport. A legtöbben jiddisül beszélő lengyel zsidók voltak, de voltak közöttük ugyancsak jiddisül beszélő kárpátaljaiak, magyarul is beszélő szlovák zsidók és néhány magyar. Ikrek csak mi voltunk.
Előkészítettek bennünket a transzportra. Mindenki zuhanyozott, új ruhaneműt kapott. Azután vártunk a vagonokra, amelyek elvittek bennünket valahova, nem tudtuk, hova, de mindenképpen el Auschwitzból. Nem emlékszem rá, mennyit vártunk. De az elindulás és az azt közvetlenül követő rövid időszak néhány mozzanata felejthetetlen maradt a számomra. Természetesen a szokott módon marhavagonokban szállítottak bennünket. Amikor a vonat elindult és már eltávolodtunk valamennyire a lágertől, az egyik lány elkezdett énekelni. SS-őr nem volt a vagonban. Sokan bekapcsolódtak a számunkra ismeretlen dalba. Amikor a halk éneklést befejezték, elmondták, hogy ez a dal a Hatikva volt, egy cionista ének, ma Izrael himnusza. Ezt követően egy számunkra is ismerős dallam következett, amit egyszer már hallottunk Pesten, de énekelni még nem tudtuk, az Internacionálé.
Így hagytuk el Auschwitzot.
Azóta egyetlenegyszer, valamikor a hetvenes években, egy lengyelországi nyaralás alatt mentünk el Auschwitzba, mégpedig német barátainkkal együtt. Birkenauba, ahol 1944-ben négy hónapot töltöttünk, nem mentünk ki, csak a központi lágerben lévő Auschwitz múzeumot néztük meg. Német barátnőnk, Erika végigsírta az egész kiállítást. Nekem csak akkor lábadt könnybe a szemem, amikor a gyermekholmik tárolója mellett mentünk el. Sok friss virág borította. A múzeumi dolgozók azt mondták, hogy a látogatók mindennap hozzák rá a friss virágot.
Havas Ágnes: "Elmondom hát mindenkinek" - Ági és Juci emlékei a deportálásból
Sanoma, 2014
