BIRÁK ÉS PRÓFÉTÁK(5) DEBÓRA és BÁRÁK
PRÓFÉTANŐ ÉS HADVEZÉR – FÉRJ-FELESÉG?
„Izrael fiai Éhud halála után továbbra is azt tették, ami visszatetsző volt az Örökkévaló szemében. Erre az Örökkévaló kiszolgáltatta (szó szerint eladta) őket Jávinnak, Kánaán királyának, aki Chácorban uralkodott, és akinek hadvezére Sziszrá (Sisera) volt, aki Cháróset Hágojimban táborozott. És Izrael fiai kiáltoztak az Örökkévalóhoz, mivel Sziszrának kilencszáz vasszekere volt, és erősen elnyomta Izrael fiat, húsz éven át.” (Bírák 4,1–3)
Jól érzékelhető az Írás itteni szövegének néhány hangsúlya. Izrael ismét rossz fát tett a tűzre, „miután Éhud meghalt”. Ez egy mellékmondatnak tűnik, de egy nagyon jelentős mellékmondat. Nem kell azt hinnünk, hogy ez az Éhud egy szakállas haszid volt, vagy egy mai ultraortodox. Elég, hogy egy benjaminita patrióta volt, akiből a szükség csinált néptribunt, illetve bírát, aki talán nem is bíráskodott. Elég volt ő fogódzónak, és elegendő volt felhívása: „Gyertek utánam, mert az Örökkévaló kezetekbe adta Moábot, ellenségeteket!” (uo. 3,28). Elegendő volt a zsidóknak az Örökkévaló nevét hallani, és a moabitáknak azt, hogy meghalt a királyuk, hogy az egyensúly helyreálljon.
Miután Éhud meghalt (a kabbalisták szerint Jochanán, a Hasmóneus, Matitjáhu fia, aki legyőzte és megölte a görög Nikanort - Éhud reinkarnációja volt), Izrael fiai elvesztették a fejüket és ismét a pogányok hálójába kerültek.
Ekkor jöttek a kánaániták, vagyis Jávin, Chácor királya, aki az előkelő kánaáni királyság feje szeretett volna lenni, pedig csak egy kis városnak a királya volt, de vasszekerei (a kor tankjai) és félelmetes hírű hadvezére, Sziszrá – tették őt ellenállhatatlanná. Íme, miután a Gondviselés „eladta” a zsidókat Jávinnak, és érezték az elnyomás nyomasztó súlyát – nem kiáltottak és imádkoztak a Báálhoz és Ástórethez, mivel tudták, hogy azok egy fabatkát sem érnek, hanem „az Örökkévalóhoz kiáltottak, "mert kilencszáz vasszekere van”. Ok és okozat – a vasszekerek – Istenhez térítik a renitens zsidókat...
* * *
Húsz évig tartott a kánaániták egyre elviselhetetlenebb nyomása. Bölcseink szerint ez nem csupán adófizetésben, vagyis a hűbéri rendszerben nyilvánult meg, hanem a kánaániták átkozták és szidalmazták, gyalázták a zsidókat, amit az önérzetes héberek nem bírtak elviselni. Mecudot szerint Cháróset Hágojim egy fegyverkovács központ volt, és itt gyártották azokat a vasszekereket, amelyek ellen a mezítlábas paraszt zsidók tehetetlenek voltak.
Ekkor lépett színre Debóra, a próféta bírónő. Lássuk csak néhány sorban az Írás szűkszavú ismertetőjét:
„Debóra prófétanő, Lápidot felesége, bíráskodott Izraelben. Abban az időben Debóra egy pálmafa alatt szokott ülni Rámá és Bét-Él között, az Efrájim hegyvidékén, ide jártak fel hozzá Izrael fiai, hogy bíráskodjon felettük.” (Bírák 4,4–5)
BIRÓNŐ – MÁSODÁLLÁSBAN
Debóra volt tehát az, akit a Gondviselés kiszemelt, hogy megmentse Izraelt Jávin és Sisera kezeiből. Debóra, mint látni fogjuk, egy amazon és egy szentéletű anya kombinációja (dalában ő maga nevezi magát „izraeli anyának”, bár nem tudjuk, hogy gyerekei lettek volna) és Bárák ben Ávinoám, a botcsinálta hadvezér – aki egyes Midrás-források szerint Debóra férje volt – szabadítja fel a zsidókat az elnyomás alól.
A hölgy, akiről az Írás tanúsítja, hogy „ő bíráskodott Izraelben abban az időben” (uo. 4,4), egy egész sor halachikus vitát inspirált arra nézve, hogy lehet-e egy nő bíró, amit a későbbi zsidó hagyomány megkérdőjelez, sőt Maimonides egyértelműen tilt. A válasz az, hogy Debóra elsősorban prófétanő volt és csak „másodállásban” bíráskodott; és női próféta nem is egy, hanem hét volt (lásd Naftali Kraus Az Ősi Forrás(14) Nők a Bibliában és a Talmudban, Budapest, 2005). A Mecudot szerint „mivel prófétanő volt és fürge (tehetséges, talpraesett), kapta a lehetőséget, hogy bíráskodjon”.
Egy kései Midrás egyértelműen válaszolja meg a saját maga által feltett kérdést:
„Mi volt Debóra (vagyis minek érdemében bíráskodott Izrael felett abban az időben és nemcsak bíráskodott, hanem prófétált is), amikor Pinchász, Elázár fia is létezett abban az időben?
Tanúnak hívom az eget és a földet, (arra nézve, hogy) akár zsidó, akár gój, akár férfi, akár nő, akár szolga vagy szolgáló(lány) – cselekedetei alapján nyugszik rajta a szent Inspiráció (Ruách Hákódes).” [Tana döbé Élijáhu rábbá 9. fejezet]
Vagyis: egy nő is lehet próféta vagy bíró, ha erre alkalmas, tehetséges, istenfélő, és így rajta nyugszik a szent Sugallat, amely nem diszkriminál senkit, sem nőt, sem idegent.
Nem mindenki fogadta el ezt a midrási hozzáállást. A középkori halachisták, főleg a Toszfot szerzői, több helyen kérdőjelezik meg Debóra bíráskodását (de próféciáját nem!), és azt megpróbálják így vagy úgy kimagyarázni .
„Debóra az isteni Sugallat alapján bíráskodott (Ál pi hádibur), esetleg nem is bíráskodott, hanem csak a törvényre tanította a népet” (Tosz', Niddá 50a). A Talmudban még három helyen foglalkoznak a Toszfot bölcsei ezzel a problémával. Magyarázataikból kihallik, hogy Debóra tulajdonképpen egyfajta „választott bíró”volt, akit a nép elfogadott
...ÉS PRÓFÉTA, TÁRSADALMI MUNKÁBAN
Ami biztosnak látszik az , hogy Debóra nem kapott fizetést senkitől, független, gazdag asszony volt, akinek vagyonát Jonatán fordítása részletezi. Ez azt jelenti, hogy mind bíráskodását, kivált próféciáját önkéntesen – ma úgy mondanánk: társadalmi munkában – folytatta. Jonatán szerint Átárot városában lakott, de datolyafái voltak Jerikóban, gyümölcsösei Rámában, olajfái Bét-Élben stb.
Melyik törzsből származott Debóra? Nem tudjuk biztosan. Van, aki a szövegkörnyezet alapján azt mondja, hogy Náftáli törzséből, mint Bárák, társa a vezetésben és – a Midrások szerint – férje, míg más vélemény, a psát alapján, hogy Efrájim törzséből származott. Mikor volt ez? Az időszámítás előtt 1124 évvel.
Miért ült a pálmafa alatt és nem egy szépen dekorált bírósági teremben? A Talmud szerint azért, hogy ne legyen „jichud”, vagyis ne legyen férfiakkal együtt egy szobában (Megilla 14, a). Bár ha több férfi van jelen, akkor a jichud tilalma nem érvényes, és egy pereskedés során mindig többen vannak – ami biztos, az biztos. „És miért jöttek hozzá férfiak Tórát tanulni? – kérdezi a Midrás. – Azért, mert abban a korban olyan kevés talmid-cháchám volt, hogy egy pálmafa alatt elfértek.” (Döbé Élijáhu rábbá 9)
Mit tud még a Midrás Debóráról? Azt, hogy férje – Lápidot – egy tanulatlan, ignoráns zsidó volt. Debóra szerette volna, ha férje felzárkózik hozzá, érdemeket szerez magának, ezért kanócokat csinált a silói szentély számára, és azokat férjével küldte oda, jó vastag kanócokat, hogy ragyogjon fényük. És ezért nevezték őt Lápidotnak, ami fáklyát jelent. És az Örökkévaló, aki a szíveket kutatja és a vesékbe lát, látja ezt és azt mondja: „Debóra, te naggyá akarod tenni fényemet, én is naggyá teszem a te fényedet, Jehudában és Jeruzsálemben...” (Jálkut Simoni, Softim 42)
* * *
Ezzel szemben Bárák alakja nemcsak fénytelen, hanem színtelen is, egyfajta strómanja Debórának, akár a Midrások fényében, akár a psátot nézzük. Mint látni fogjuk, hadvezérré úgy avanzsált, hogy Debóra megmondta neki: ezt és ezt tedd. Erre ő, anyámasszony katonája, azt mondta, hogy hajlandó felemelni az ellenállás zászlaját, ha … Debóra is vele jön. Ha nem, akkor nem. Debóra válasza: Ha nagyon akarod veled jövök, de az nem válik dicsőségedre, ha egy nő kezébe adja az Örökkévaló Izrael ellenségeit.
A Midrás szerint három neve volt: Lápidot és Bárák (villám) – ezek elnevezések vagy álnevek, míg igazi neve Michaél volt (Jálkut uo.). Ha Debóra valóban a felesége volt, akkor azt kell mondanunk, hogy különváltan éltek, mióta a prófécia megszállta Debórát. Hiszen az Írásban azt olvashatjuk, hogy „küldött érte (Bárákért) és hívatta” (Kimchi).
Hasonló jelenséget észleltünk Mózesnél, aki különváltan élt feleségétől, Cippórától, miután az Örökkévaló beszélt vele.
Van, aki azt mondja, hogy Bárák és Debóra együtt bíráskodtak és együtt hallatták a győzelmi dalt, (és egy napon is haltak meg – Josephus Flavius), miután az Örökkévaló Siserát egy másik nő – Jáél – kezébe adta (lásd a továbbiakban).
Így vagy úgy, mi az Írás szűk(szavú) ösvényén haladunk tovább:
* * *
„És elküldött (Debóra) Bárákért, Ávinoám fiáért, és elhívatta őt Kedes-Naftáliból, mondván neki: Ezt parancsolja az Örökkévaló, Izrael Istene: Menj és vonulj fel a Tábor hegyére, és végy magad mellé tízezer embert a Naftali törzs fiai és a Zebulon törzs fiai közül! Én meg oda vezetem a Kishon patakjához Siserát, Jávin hadvezérét, harci kocsijaival és hatalmas seregével, és a kezedbe adom őt...” (Bírák 4,6–7).
A prófétai postával érkezett hadiparancs rövid és érthető. Debóra hívatja Bárákot (férjét?), és megmondja neki, mit tegyen. Forduljon felhívással a két északi törzs, Naftali és Zebulon fiaihoz, és bírja rá őket, hogy azok vele menjenek a Tábor hegyre, amely magas és meredek, így biztos menedék nyújt Sisera páncélosai ellen. Miért kellett a héber törzseket annyira győzködni, hogy menjenek? Kimchi szerint azért, mert féltek, nem hittek abban, hogy van esélyük a vasszekerek ellen. És miért kellett Siserát „ oda vonzani” a Kishon patakhoz? Ugyancsak Kimchi, egy Midrásra hivatkozva, azt mondja, hogy Siserát csillagjósai lebeszélték az akcióról és amellett voltak, hogy maradjon megerősített városában, Cháróset Hágojimban. Ezért kellett őt valósággal kicsalogatni városából, hogy a győzelem reményében a vesztébe rohanjon.
Úgy látszik azonban, nemcsak az egyszerű zsidók, hanem Bárák is félt. Erre utal az, hogy csak akkor engedelmeskedik és megy az isteni parancsot végrehajtani, ha Debóra is vele megy! Ezt, annak ellenére mondta, hogy a prófécia isteni ígérete szerint „a kezedbe adom őt”!
Nehéz ezt megérteni, de próbáljuk meg. Bárák a prófétanőben látta az isteni ígéretet és annak beteljesedését. A népet lelkesíteni kell – mondhatta –, mert az egyszerű, paraszt zsidók, amúgy is remegnek az állig felfegyverzett pogányoktól, és csak a csoda segíthet rajtuk. Ezen csoda biztosítékát látta Bárák Debórában , a prófétanőben, aki az isteni parancsot és ígéretet közvetítette neki. Bárák ezt mondhatta Debórának: Te vagy a próféta(nő), én vagyok a hadvezér. Megteszem, amit mondasz, hiszek próféciádban, de gyere velünk, mert jelenléted lelkesítően fog hatni a fegyvertelen harcosokra.
A Septuaginta fordításában Bárák szájába adnak egy további félmondatot, amely más oldalról közelíti meg tépelődését: „Nem megyek (ha nem jössz te is), mivel nem tudom, melyik az a nap, amelyben Isten angyala sikerre vezeti tevékenységemet.” Eszerint Bárák, a hívő, de egyszerű zsidó, hitt abban, hogy Isten segítségével legyőzi az ellenséget, de jelre várt, hogy tudja, mikor lesz ez, melyik napon. Ezt a jelet Debórától, a prófétanőtől várta és ezért akarta, hogy a döntő pillanatban „kéznél legyen”.
KIÉ LESZ A DICSŐSÉG?
Debóra nem makacskodik, nem köti az ebet a karóhoz. Ezen ne múljon, ha Bárák azt akarja, hogy ő is menjen, megy, de előbb megpróbál Bárák „férfi egójára” hatni:
„Megyek veled, (ha akarod), de ez esetben nem a tied lesz a dicsőség az úton, amelyen haladsz, mert nő kezére adja az Örökkévaló Siserát. Ezzel fel is kelt Debóra, és ment Bárákkal Kedesbe.” (uo. 9)
Vannak, akik Debóra szavaiban utalást látnak Jáélra, a dráma valódi hősére. Ő volt az a nő, aki mit sem tudva semmiről, pontot tett a Sisera ügyre, mint azt a továbbiakban látni fogjuk.
* * *
A jel, amelyre Bárák várt – meg is érkezett (a 14. versben), miután sikerült a két törzset összetrombitálni, és így rendelkezésére állott Zebulon és Naftali tízezer embere, akiket a Tábor hegyén összpontosított. Amikor ezt Sisera meghallotta, a Kishon patakhoz vezényelte összes harci kocsiját (kilencszáz vasszekér) és egész hadi népét Cháróset Hágojimból. Ekkor mondta Debóra Báráknak: „Indulj! Ezen a napon adja a kezedbe az Örökkévaló Siserát! Isten jár előtted! (Erre) Bárák lejött a Tábor hegyéről, és mögötte a tízezer ember.” ( uo. 14)
(Hadd jegyezzük meg, hogy a jelvárás nem Bárák egyedüli jellemzője volt. Majd Gideonnál is látni fogjuk, amint „tárgyal” Istennel, és kér tőle nem is egy jelet, arra nézve, hogy felszabadító háborúja a megszálló midjaniták ellen sikeres lesz-e. Itt a „jelet” Bárák Debóra közvetítésével kapja. A jelvárás nem feltétlenül állott ellentétben az azt kérő és elváró hitével).
Itt és most történik a csoda. Isteni csodára nem szokás rákérdezni, de lehet kísérletet tenni annak megértésére. Lássuk előbb a „hivatalos jelentést”:
„Az Örökkévaló pedig megzavarta (vagy megfélemlítette) Siserát összes harci kocsijával és egész táborával együtt Bárák kardja előtt, annyira, hogy Sisera leugrott harci kocsijáról, és gyalog menekült...” (uo. 15)
És mi történt a hatalmas hadsereggel?
„Bárák pedig üldözte a harci kocsikat és a tábort egészen Cháróset Hágojimig. Sisera egész tábora odaveszett kard által. Egyetlen ember sem maradt meg...” (uo. 16)
Ez volt a csoda. No de mi történt? Milyen természetes mezbe volt ez a csoda öltözve?
Érdekes, de nem meglepő, hogy a hagyományos exegéták nagy részét ez egyáltalán nem foglalkoztatja. Mi volt az a „megzavarás” ami a hatalmas hadseregből rövid idő alatt egy menekülő tömeget csinált? Nem tudjuk, csak találgatni lehet.
* * *
Abarbanel felteszi, hogy Sisera táborában furcsa égi hangokat hallottak, és látni véltek tüzes lovakat és szekereket (esetleg mennydörgést hallottak és villámlást láttak), amitől annyira megijedtek, hogy vad futásba kezdtek.
A Debóra énekében talált kitétel („a Kishon patak elsodorta őket”) arra enged következtetni, hogy a kiáradt patak vize elsodorta a kánaánita harci szekereket, pontosan úgy, ahogy a Vörös-tengernél történt a fáraó lovasságával és harci kocsijaival. Mintha az égből harcoltak volna ellenük – mondja Kimchi, aki idéz egy ággádát, miszerint nagyon meleg volt, és a páncélba öltözött kánaániták bementek a megáradt patakba lehűlni egy kicsit, és az elsodorta őket.
Az arameus fordítás a „megzavarást” összetörésként említi, míg a Dáát Mikrában Jehuda Elicur Flaviust idézi, aki egy ősi hagyomány alapján tudni véli, hogy egy hatalmas nyári zápor sártengerré változtatta a völgy (Émek) homokos talaját, és így a páncélosok, vagyis a vasszekerek, belesüppedtek a kátyúba. A katonák látván ezt, és hallván a furcsa és ebben az időben szokatlan égi hangokat, páni menekülésbe fogtak, és Bárák, csapata élén, üldözni kezdte őket.
És mi történt Siserával? Az Írás itt ezt röviden mondja el (a részletes leírás majd Debóra győzelmi énekében jön): látván, mi történik, Sisera leugrott harci kocsijáról, otthagyott csapot-papot, és gyalogszerrel menekült. Elérkezett a kénita táborba, ott bement Jáél sátrába abban a reményben, hogy ott menedékre talál és elbujtatják. Azonban tévedett, és tévedése az életébe került.(Folyt.köv)
