Bor és víz - az igazi öröm

SZUKKOT – ÖRÖMÜNK ÉVADJA

 

 

Írta: Oberlander Baruch rabbi

 

(A lubavicsi rebbe, rabbi Menachem M. Schneerson zcl tanítása alapján).

 

 

A Tisré havi ünnepciklus befejező része a Sátrak ünnepének hét napja (az idén 2006. október 7-13.). E napokban a szabad ég alatt álló szukkában, sátorban eszünk és szombat kivételével minden nap az ünnepi csokorral imádkozunk. Ez négy jelképes növényből áll: mirtuszágból, pálmaágból, fűzfalevélből és etrogból (citrusgyümölcsből).

 

Bölcseink ezt az ünnepet  zmán szimcháténunak, "örömünk idejé"-nek" nevezik. A Szentély idejében, Szukkot ünnepén a vigasság a Vízmerítés ünnepségének határtalan örömében érte el csúcspontját. (Szimchát Bét HáSoévá)

 

Az év során az áldozatokat bor kíséretében helyezik az oltárra. Egyedül Szukkotkor volt szokásban a boráldozat mellett vizet is önteni. Ekkor az egybegyűlt tömeg örömujjongásban tört ki, amely hét napig tartott, s amiről a bölcsek azt mondották (Szukká 51a.): "Aki még nem látta a Vízmerítés ünnepségét, még sose látott igazi örömöt!" - azaz, nem is képes igazi örömöt érezni.

 

Mit jelent az igazi öröm? Azt jelenti, hogy valaki képes kötelékeit és gátlásait ledobva felülemelkedni önnön korlátain. Ha valakinek racionális oka van a boldogságra, azt behatárolja saját felfogóképessége. Ha azonban olyan jutalmat vagy ajándékot kap, amely "legmerészebb álmait is meghaladja", amit értelme nem volt képes előrevetíteni; mikor valakit valami olyasmi indít meg, ami nem csupán a megértésből, hanem lénye belsejéből fakad, akkor mondhatjuk, hogy az ilyen öröm hasonlóképpen határtalan.

 

Miért víz- és nem bormerítő ünnep? A bornak van íze, zamata, a víznek nincs valódi íze. A bornak és a víznek megvannak a megfelelői a lelki életben. Amikor az Örökkévaló szolgálatát csak a józan ész és a logika diktálja, az ilyen szolgálat "bor": az illető belekóstol a micvá "ízébe" vagyis értelmébe. Az Örökkévaló iránti mélységes alázat által vezérelt szolgálatot "víz"-nek nevezzük, mivel az ilyen szolgálat racionalitásának "zamata" nem érzékelhető.

 

Az igazi határtalan öröm nem az illető felfogóképességének és intelligenciájának eredménye, mivel ezek behatároltak. Mikor azonban valaki ennek tudatára ébred, semlegesíti énjét. A legteljesebb alázat jegyében, a micvá egysége révén az illető eggyé válik a végtelen Istennel. Ekkor emelkedik fel lénye korlátain, s ekkor képes az Örökkévalót igazi, határtalan örömmel szolgálni.

 

Ezért van az, hogy aki még nem látta a Vízmerítés ünnepségének ujjongását, még nem látott igaz örömöt: a víz a borral ellentétben, mintegy az intellektus és az értelem ellentettje, az alázat mélységét jelképezi.

 

SZUKKOTI EGYVELEG – CHASZID LEGENDÁK

 

Az ünnepi csokor jelentősége

Zsidó szokás, hogy Jom Kippur kimenetele után, alighogy ettünk valamit, elkezdjük az ünnepi sátrat – a Szukkát – építeni, hogy meglegyen a két ünnep közötti folyamatosság. A zsidóság gyakorlásában nincs egy percnyi szünet sem, alighogy befejezünk egy micvát, máris itt a következő. Nincs légüres tér...

„És vegyetek magatokhoz az első napon díszfának gyümölcsét, pálmaágakat és sűrű lombú fának és fűzfának a gallyát, és vigadjatok az Örökkévaló, a ti Istenetek színe előtt hét napon át" (Leviticus 23,40).
A Szukkot, a Sátoros ünnep, egyike a három zarádokünnepnek, mely a zsidóság legvidámabb és legszínesebb ünnepe, amelyen vigadni – micve-parancsolat. Különösen két dolog jellemző rá, az egyik az ünnepi csokor, a másik pedig az ünnepi sátor, melyet a szabad ég alatt állítanak fel.
A csokor négyfajta növényböl (Árbáá minim) áll: etrog (citrusgyümölcs); luláv (pálmaág); hádász (mirtuszág); árává (fűzfaág). Minderre az ünnep alatt naponta áldást mondunk és a Hosánná-körmenetben körbevisszük (innen ered a hozsánná kifejezés).
Az ünnepi sátornak szimbólikus jelentése van. Bölcseink szerint a sátorban való lakás emlékeztet bennünket az egyiptomi kivonulásra, amikor is őseink, a 40 évi pusztában való vándorlás során, sátrakban éltek.

* * *

Az ünnepi csokrot adó növények jelentőségéről Bölcseink sokat értekeztek. Egy ismert midrási tétel a négy különböző fajta növényt Izrael fiainak különbözőségével veti össze, miszerint:
– az Etrog is olyan, mint a zsidók. Amint az etrognak íze és illata van, úgy vannak zsidók, akikben megtalálható mind a Tóra, mind a jócselekedetek...
– a Luláv is olyan, mint a zsidók. Amint a lulávnak, azaz gyümölcsének, a datolyának, íze van, de illata nincs, úgy vannak zsidók, akikben van Tóra-tudás, de nem tünnek ki jócselekedetekkel...
– a Hádász is olyan, mint a zsidók. Ahogy a mirtuszágnak van jó illata, de nincs íze, úgy vannak zsidók, akik jó cselekedeteikről ismertek, de nem tanultak Tórát...
– az Árává is olyan, mint a zsidók. Amiként a fűzfaágnak nincs sem íze, sem illata, úgy vannak zsidók akikben sem a Tóra, sem jó cselekedetek nem találhatók meg...
S erre mondja az Örökkévaló: köttessenek egy csokorba, így kiegészítik egymást... (Midrás Leviticus Rábbá).

* * *

Történelmünk során gyakran volt olyan helyzet, hogy az ünnepi csokor – különösen az etrog – beszerzése nagy nehézségekbe ütközött, s nem egyszer komoly áldozatok árán sikerült csak. Moldova György, „A Szent Imre-induló" c. könyvében írja le, hogyan szerzett a pesti Niszel vendéglős 1943 őszén „nagy titokban, halálos kockázattal négy etrogot Párizsból, kettőt kapott Budapest, egyet Niszel szülővárosa Nagyvárad, és egyet Dés." „Tízezer pengőbe került egy etrog"...

Az isteni sátor Jeruzsálemben

A Félelmetes Napok komor áhitatát követően az emberek nagy örömmel ünneplik a Szukkotot, amikor otthagyják állandó lakásukat, hogy egy hetet egy olyan sátorban töltsenek, amely jó, ha egy szélfuvallatra össze nem dől. S ennyi elég is a micvéhez.
Olyannyira könnyű ez a micve, hogy – Bölcseink elbeszélése szerint – egy ízben még a nem-zsidók is megirigyelték.
Íme a történet.
Az idők végén – mondják a Talmud bölcsei – jönnek majd a világ népei, és a zsidók mellett, ők is kérik a jussukat a túlvilági üdvösségből. Mondja nekik az Örökkévaló: aki szombat előtt szorgoskodott (vagyis előkészítette magát a túlvilági életre) az ehet szombaton is (magyarán: mindenki azt eszi, amit főzött magának).
Világ Ura – érvelnek majd – a zsidóknak adtad a Tórát, nem nekünk, miért kéred rajtunk számon a meg nem tartását?
Mit tehettünk volna? Mi háborúztunk, városokat építettünk, pénzt vertünk, és mindezt azért csináltuk, hogy a zsidók nyugodtan és zavartalanul foglalkozhassanak a Tórával! És különben is, Világ Ura, ha már erről van szó, a zsidók mindíg megtartották a Tórát?
Erre az érvre nehéz a jó Istennek válaszolni, ezért azt mondja a panaszkodóknak (akik kérik, hogy most, visszamenőleg kapják meg a Tórát, és ígérnek mindent... ) na, jól van, van egy kis könnyű micvém, a Szukká, a sátor, menjetek és tartsátok meg. Mennek is, mindegyik épít magának egy sátrat a háza tetejére. Mire azonban kisütött a nap, és meleg lett, mindegyik újsütetű sátorlakó otthagyja, és elmenekül, mintha sose lett volna ott... (Ávodá Zárá 3-4 alapján.)

* * *

Miért csináljuk a sátrat Jom Kippur után? – teszi fel a kérdést a Midrás. „Azért, mert Ros Hásáná, az ítélet napja, amikor az Örökkévaló törvényt ül a világ népei felett, Jom Kippurkor pedig megpecsételi azt. Na már most, nem tudjuk, mi az ítélet, akár száműzetésre is ítéltethettünk. Ezért csinálunk sátrat, és számüzetünk lakásunkból, mert az Örökkévaló ezt olybá veszi, mintha részünk lett volna a babilóniai számüzetésben... (Psziktá d'ráv Káháná 29).
Érdekes módon a Szukkot ünnepének jutott a legnagyobb szerep az eljövendő, az igen áhított Messiási korban.
Szukkot első napjának Máftír imájában olvassuk fel Zechárjá (Zakariás) próféta apokaliptikus jövendőlését az idők végéről, miszerint a világ népei nagy harcot vívnak egymással Jeruzsálemben, és mindenki, aki ezek után életben marad, elismeri az Örökkévaló mindenhatóságát. Ezután pedig a népek elzarándokolnak Jeruzsálembe, hogy ott megünnepeljék a Szukkot ünnepét. (Zehárjá 14,16-17.)
A Zsoltáros könyvre írott Midrásban szerepel ez a vers:
„Ismert az Örökkévaló Júdeában, és Izraelben nagy a neve. És vala Sálemben (Jeruzsálemben) sátra, és lakhelye Cionban..." (Zsoltárok 76,2-3).
Mit jelent az, hogy „sátra Jeruzsálemben?" Már a világ teremtésekor – mondja a Midrás – az örökkévaló ott Szukkát épített magának, s abban így „fohászkodott": bár úgy lenne, hogy fiaim (mármint a zsidók) szót fogadjanak nekem és ne kelljen lerombolni a Szentélyt... Miután pedig a sok vétek miatt a Szentély mégis rombadőlt, az Örökkévaló így „fohászkodott": vajha eltünne a rossz ösztön, mely bűnbe viszi fiaimat, ők pedig megtérnének, hogy siettethessem a Szentély felépítését. (Sohér Tov 76.)

Örömünk évadján

Szukkot – a már említetteken kívül – egyben a Betakarítás ünnepe is. A földműves nép igazán akkor tud örülni és vigadni, ha egész évi munkájának eredményét, a betakarított termést már a magtárban, szérűben vagy hordókban tudja. Ehhez társul még, hogy most már felmehet Jeruzsálembe, a szépséges fővárosba, a szent városba, ahol különös élmény vigadni.
Pedig nagyon sokan tartózkodtak ez idő tájt ott, de a Misna szavai szerint „soha nem mondta senki, hogy szűk nekem a hely Jeruzsálemben". És nem voltak kicsapongások sem, mert ettől megvédték őseinket a Tóra törvényei.
Eredeti forrásokból tudjuk, hogyan zajlottak le ezek az ünnepségek, hogyan és miként gyülekeztek a különböző vidékek lakosai, milyen zenei kísérettel vonultak, hogyan fogadták a kívülről jövőket. Tudjuk, hogy Szukkot minden napján egy sereg áldozatot mutattak be a Szentélyben, többek között hetven ökröt – a világ hetven népének lelkiüdvéért könyörögve. Ezen kívül minden áldott nap megtartották a Vízmerítés – bét Hásoévá – ünnepséget is. Ennek a szokásnak az eredete a prófétai vers „és merítsetek vizet ujjongva" (Jesájá 12,3).
Szukkot félünnepének minden napján a Szentélyben vizet öntöttek az oltárra – az áldás jelképeként. A szadduceus szekta – a fenti prófétai verset – másként értelmezte, így papjuk a vizet nem az oltárra, hanem saját lábára öntötte.
Bölcseink állították, hogy „aki nem látta a Vízöntés ünnepségét Jeruzsálemben, az nem tudja, mi az igazi vigasság, és aki nem látta Jeruzsálemet fénykorában, annak fogalma sincs, milyen is egy gyönyörűséges, szemet gyönyörködtető város".
Ehhez még hozzáteszik, hogy nemcsak szellemiekben kell kifejezésre jutnia az örömnek, hanem a mindennapi életben is, ezért a férfiakat húsból és borból álló – ünnepi lakomával, a nőket pedig ékszerrel és szép ruhákkal kell megörvendeztetni. (Pszáhim 109.)

Az apagyilkos és a sátordísz

A haszid cádikok, erev Szukkotkor – amint az a szent Ár'i (Askenázi Jichák Lurja) könyveiben írva vagyon – a szokásosnál több cedókot (adományt) adnak és fokozottabban gyakorolják jótékonyságukat. A cádikok ilyenkor erejükön felül adakoznak és gyakran sikerül híveiket is magukkal ragadni. Ezzel kapcsolatban is sok történetet jegyeztek fel.
A lechovitsi reb Mordecháj még Jom Kippur előtt nagy mennyiségű deszkát gyűjtött össze, hogy amikor eljön a Szukkot építésének ideje, (kölcsön)adja a város szegényeinek, legyen nekik is miből felépíteni a sátrat.
Egy alkalommal már mindent szétosztogatott, amikor egy szegény sánta suszter jött hozzá, aki ismerte a cádik szokását, de annak már végképp nem volt miből adnia. A suszter házról-házra járva próbált egy kis deszkát szerezni, hogy valahogy mégis teljesíteni tudja a sátorépítés micváját – de nem járt szerencsével.
Látta ezt a rebbe, és sírvafakadt a szegény suszter hiábavaló fáradozása miatt, majd felkiáltott:
– Világ Ura! Láthatod, hogy fiaid mily odaadóan próbálják betartani parancsolataidat. Ez a szegény ember is mennyi fáradtsággal igyekszik eleget tenni a micvének. Nézz le ránk, Uram, Teremtőm és könyörülj meg rajtunk, áldd meg népedet és terjeszd ki rájuk védő sátradat!
Amint fohászát befejezte, hirtelen eszébe jutott, hogy a padláson maradt egy pár szál deszka. Sameszának meghagyta, hogy szaladjon a suszter után és adja oda neki és mindjárt segítsen is felépíteni a Szukkát.

* * *

Reb Chájjim, a cánzi cádik, mindig nagyon sok cedókét adott, azaz sok pénzt osztott szét a szegények között. Míg háza népe igen szűkösen élt, ő minden fillérjét jótékonyságra fordította.
Ez a szokás Szukkot előtt még fokozottabban nyilvánult meg nála, mert ha épp nem volt pénze, képes volt kölcsönöket is felvenni, akár zálog ellenében is.
Egyik fia meg is kérdezte tőle:
– Apám, én nem láttam egyetlen szent könyvben sem, hogy akkor kötelező cedókét adni, ha már a család nélkülöz.
Megharagudott a cádik a fiára és azt mondta neki:
– Csodálkozom, hogyan lehet az én fiam ilyen „apagyilkos”! Jól tudod, hogy apádban nincs se Tóra, se Istenfélelem, mindössze egy csöppnyi cedóke, hajlandóság jótékonyságot gyakorolni. Ezt is el akarod tőlem venni?
Egy másik ilyen alkalommal, amikor már minden pénzét szétosztott; reb Chájjim fiai kénytelenek voltak kölcsönt kérni, hogy saját magukna is tudjanak sátort állítani és feldíszíteni. Este, amikor a rebbe bement a ünnepi sátorba azt mondta:
– Az emberek a sátrakat mindenféle szép és drága díszekkel ékesítil Nálam ez nem így van. Az én Szukka-díszem a cedóke, a jótékonyság. E a sátor igazi dísze.

A nadvornai szukka és a bíró

A nadvornai bíró nagy antiszemita hírében állott. Szukkot ünnepe előtt városban járvány tört ki, és a hatóságok mindenkit a tisztasági előírásol betartására szólítottak fel, hogy megakadályozzák a járvány terjedéséi
A szentéletű reb Mordecháj, nem törődve a járvánnyal – szokásához híven – nagy sátrat állított fel az udvarában.
A bíró, tudomást szerezvén erről, kötelezte a rebbét, hogy bontsa le a sátrat, mivel azt jogtalanul építette fel. Amikor a rebbe nem tett eleget a parancsnak, rendőröket küldött rá, de azokkal is közölte, hogy nem azért építette, hogy most lebontsa.
Mikor a rebbe az idézésre sem ment el a bíróhoz, az kénytelen volt maga felkeresni, hogy érvényt szerezzen parancsának. Súlyos büntetéssel fenyegette meg a rebbét, ha nem bontja le azonnal a sátrat.
– Vedd tudomásul – mondta ekkor a rebbe – az én nagyapám a premisláni szent rabbi Meir volt...
– Mit érdekel engem a nagyapja – dühöngött a bíró – azonnai rombolja le azt a vityillót. Végeztem.
A rebbe megismételte, amit a nagyapjáról mondott, majd arra kérte a bírót, üljön le, és hallgasson meg egy érdekes történetet.
A bíró – megunván a vitát – hajlandónak mutatkozott leülni, hogy végighallgassa a rebbe történetét:
Élt egyszer egy pópa, kinek tíz fia volt. Szép, magas, egészséges volt mind a tíz, sudárak, mint a cédrusfák.
Ennek a pópának volt egy nagy gyümölcsöse, szebbnél szebb fákkal, melyeken finomabbnál finomabb gyümölcsök teremtek.
Gondolt egyet és elhatározta, hogy a gyümölcsös mellett virágokat is ültet. Ehhez viszont ki kellett vágnia néhány fát, hogy helyet csináljon a virágoskertnek.
Alighogy bevégezte a virágok ültetését, fiai váratlanul és egymásután valamilyen titokzatos betegségbe estek. A legkisebb kivételével mindegyikőjük meghalt, s úgy tűnt, az sem kerülheti el sorsát.
A pópa mindent elkövetett, hogy megmentse legalább a legkisebb fiát, elhozatta a legjobb orvosokat, és még kuruzslókhoz sem átallott fordulni. Mikor minden erőfeszítése hiábavalónak bizonyult, azt tanácsolták neki, utazzon el a premisláni rebbéhez, aki csodatevő hírében állt, hátha ő képes lesz valamit tenni.
Amikor a rebbe végighallgatta a történetet, azt mondta neki:
– Szép gyümölcsösöd volt, tele szép, egészséges fákkal, de neked virágos kert kellett, ezért kivágattad Isten fáit. Ezért Isten kivágatta a te fáidat, „mert az ember a mező fájához hasonlít" (Deut. 20,19). Mivel azonban idejöttél és még nincs minden veszve, ígérem neked, hogy legkisebb fiad megmenekül és életben marad.
És a premislani rebbe imádkozott, hogy az Isten gyógyítsa meg a pópa fiát, hogy ezáltal is megszenteltessék neve a világban. Imája meghallgatásra talált, a fiú életben maradt és azóta meglett ember lett.
– Most pedig – fejezte be történetét a rebbe – tudd meg, hogy ez gyerek, a pópa legkisebb gyereke, te vagy. Ezekután, kérdem én, ezt érdemlem tőled; amiért a nagyapám megmentette az életedet?
Amikor a rebbe az utolsó szót is befejezte, a bíró a lábai elé vetette magát, és megrendülésében csak dadogni tudott:
– Bocsásson meg nekem, rabbi úr. Valóban minden úgy történt, ahogy elmesélte. Építsen annyi sátrat, ahányat csak akar, nem lesz egy szavam se. A rebbe megbocsájtott, a bíró pedig békében távozott.

* * *

Szukkotkor – az előírások szerint – kizárólag a sátorban lehet enni és inni, kivéve ha esik az eső. Ez pedig azért van így, mert „aki szenved (mictáér) az mentesül a Szukka parancsolatától".
A haszidok azonban rendszerint nem élnek ezzel a könnyítéssel, akkor is a sátorban étkeznek, ha zuhog az eső.
Erről a témáról is sok történet forog közszájon:
Reb Fisl, a sztrikovi rebbe, akkor is a sátorban evett, ha úgy esett, mintha dézsából öntenék. Megkérdezték tőle, miért viselkedik így, hiszen egyértelműen elö van írva, hogy ilyenkor be kell menni a házba, és „mindenki, aki fel van mentve a Szukká parancsai alól és nem él a felmentéssel, az nem kap jutalmat ezért és közönséges fickónak számít..." (Sulchán Áruch).
A rebbe megvonta vállát, és közölte, hogy inkább legyen „közönséges fickó", csak ülhessen a sátorban...

* * *

Hasonlóképp vélekedett az izsbitzi rebbe, reb Mordecháj Józséf Leiner, is. – Attól függ, mitől szenved jobban az ember – szokta volt mondani,
hiszen a felmentés oka a „szenvedés" (mármint az esőtől). Na már most, ha valaki jobban szenved attól, hogy nem teljesítheti a Szukká parancsát, akkor köteles a sátorban akkor is ülni, mikor esik az eső.

* * *

A kocki reb Mendele szintén a sátorban ült akkor is, ha esett az eső. Ezt ő így magyarázta meg:
– Egy zsidó, aki képes érzékelni az ünnepi sátorban, hogy esik az eső és ettől szenved – az ilyen zsidó valóban nem érdemes arra, hogy a sátorban üljön...

Furcsa vendég a sátorban

Egyszer volt... egy Szukkot elötti napon, az aptai Ábrahám Jósua Hesl házában egy fillér nem sok, de annyi sem volt található. Felesége ezért szomorúan, ölbetett kézzel ült otthon, hiszen nem volt miből bevásárolni és az ünnepre felkészülni. A rebbe mentegette magát előtte, mondván, hiszen ő mindent elkövetett, épített egy szép Szukkát is, hogy a micvát betarthassa. Minden további a jó Isten hatalmában van. Ezzel elvonult a Tanházba és ott töltötte egész napját.
Délfelé egy gazdag zsidó tért be a rebbe házába. Arra kérte a rebecent, hadd tölthesse az ünnepet házukban, mivel már nem érne haza az ünnep bejöveteléig.
A kérés hallatán a rebecen sírvafakadt és szomorúan mondta a jövevénynek:
– Uram, örömmel tennék eleget megtisztelő kérésének, de nézze, házamban egy falat ennivaló nincs, és nem is tudtam semmit készíteni az ünnepre. Nincs se hús, se bor, se kalács, se hal – semmi. Még száraz kenyér sincs. Ha legalább gyertyák lennének az ünnep tiszteletére fakadt újból könnyekre az asszony.
– Ha csak ez a baj, nincs semmi gond – szólt az ismeretlen vendég. Kérem fogja ezt a pénzt, és vegyen meg mindent, amire az ünnephez csak szükség van. És ne fukarkodjék a kiadásokkal!
Ezzel átnyújtott a rebecennek négy arany dukátot. Az boldogan sietett a piacra, ahol bőségesen bevásárolt az ünnepi vacsorához.
Estefelé a vendég elment a templomba imádkozni. A templomból kijövet odalépett a rebbéhez, most őt kérvén, hogy hívja meg az ünnepi vacsorára. A rebbe szégyenkezve vallotta meg az idegennek, hogy neki sincs mit ennie. Ezzel elbúcsúztak egymástól, a rebbe indult hazafelé, az idegen pedig messziről követte őt, hogy ne vegye észre.
Amint a rebbe a magakészítette sátor elé ért, felsóhajtott:
– Sátor, sátor! Megtettem mindent, amit csak tehettem. Szépen feldíszítettelek, ahogy illik és most mégis szégyenlek bemenni.
Dehát mégiscsak be kellett mennie, és amikor kinyitotta az ajtót meglepetéssel látta a terített asztalt, a kalácsot a terítő alatt, a tálban illatozó halat és az égő gyertyákat. A rebecen és az egész család mosolyogva üdvözölték és kívántak neki jó ünnepet.
A rebbe egy szóval sem kérdezte honnan került elő mindez, hanem ő is jó ünnepet kívánt mindenkinek, majd elvégezte a kiddus szertartását. Meglepetéssel tapasztalta ugyan, hogy a vendég is ott ül közöttük, de erre sem szólt egy szót sem.
Vacsora után a rebbe felsóhajtott és azt mondta:
– A jó Isten küldött nekem ünnepre valót, de honnan veszek etrogot és lulávot, ami nélkül elképzelhetetlen az ünnep?
– Van egy szép és kóser etrógom – szólalt meg ekkor a vendég – meg egy szép, egyenes lulávom is.
Az aptai cádik annyira megörült ennek a váratlan fordulatnak, hogy átölelte vendégét és táncraperdült vele.
Reggel a rebbe anélkül ment el a templomba, hogy érdeklődött volna vendége kilétéről. Mire hazajött, a vendég haldoklott és néhány óra múlva örökre le is hunyta szemét.
Ez idő óta szokás az aptai cádik leszármazottainál, hogy minden évben, erev Szukkotkor, mécsest gyújtanak az egykori rejtélyes vendég emlékére, akiről senki nem tudja – csupán sejti – hogy ki volt.

* * *

Reb Lévi Jichák, a berdicsevi cádik, arról (is) nevezetes volt, hogy sátrába nem a hitközség előkelőségeit, Talmud-tudósokat, gazdagokat hívott meg, hanem egészen egyszerű ismeretlen zsidókat.
Az emberek kíváncsiak voltak, miért pont ezek társaságát keresi, mire ő ezt a magyarázatot adta:
– Amikor az idők végén eljön majd a Messiás, meg fogják hívni a cádikokat abba – a legendásan híres – sátorba, amit a Leviatán bőréből (lásd jegyzetek) készítettek. Én, Lévi Jichák, nagyon szeretnék majd a meghívottak között lenni, és amikor megpróbálok besurranni, megállít az ajtónálló angyal és megkérdi: Hogy jössz te ahhoz, hogy egyszerű ember létedre befurakodj a cádikok és világnagyságok közé?
Erre a kérdésre pedig azt fogom válaszolni, hogy én, a saját sátramba mindig egyszerű embereket szoktam meghívni és sosem szégyeltem társaságukat...

* * *

Annakidején – nem úgy, mint ma Izraelben – nem tudott minden család saját sátrat állítani, ezért több család étkezett együtt a közös sátorban.
A gazdagok akkor is megtehették, hogy külön sátruk legyen, de ők meg nem engedték, hogy abban szegények ehessenek.
Reb Mose, a kobrini cádik, erélyesen ostorozta az ilyeneket, és a Talmudot szokta idézni, róluk szólva:
– Amikor az Örökkévaló – az idők végén – próbára akarja tenni Ézsau fiait, hogy hajlandók-e, képesek-e betartani a Tórát – azt mondja nekik, tartsanak be egy „könnyű micvát". Ez pedig legyen a Szukká, az ünnepi sátor... erre mennek, és mindegyik épít egy-egy sátrat „háza tetején". Hogy miért a háza tetején és nem a ház mellett, a földön? Azért – magyarázta a rebbe – mert biztosítani akarják, hogy „illetéktelen" személyek, netán nincstelen emberek, ne tudjanak az ő „saját" sátrukhoz férkőzni.
A talmudi történet úgy folytatódik, hogy Ézsau fiai építenek ugyan sátrat, mert az valóban egy könnyű micve, de amikor erősen süt a nap, és nagyon felmelegszik, akkor „felrúgják sátrukat és kimennek belőle". (Ávodá Zárá 3-4.)
Reb Zvi-Hirs Horovitz, némi humorral, idézi az „Akkor örvendenek majd az erdő fái" zsoltár-verset – majd magyarázatot is fűz hozzá: Amikor a fák azt hallják, hogy a világ népei mind magukra vállalják a Szukká parancsát – nagy félelem fogja el a őket. Hiszen ha mindenki sátrat épít, akkor arra a világ minden fája kevés lesz. De midőn meghallják, hogy „felrúgják a sátrat..." – megnyugszanak és „akkor örvendenek majd az erdő fái".

* * *

Érdekes kérdést tett fel egy haszid rebbe a Szukkottal kapcsolatban.
– Hogy van az, hogy Peszách előtt a hitközségekben mindent elkövetnek annak érdekében, hogy a szegényeknek legyen mit enniök a nyolcnapos ünnep során. Ugyanakkor, Szukkot előtt – ami egy nappal még több – nem észlelhető ilyen odaadó készülődés. Mi ennek az oka?
– Igen egyszerű erre a válasz – mondta – Pészachhal kapcsolatban a Tóra előírja, hogy „Hét napon keresztül egyetek maceszt". Ezzel szemben Szukkottal kapcsolatban az előírás úgy szól, hogy „Hét napon át a sátorban üljetek" – evésről azonban szó sincs...

•  

 

 

ZSOLT BÉLA / KILENC KOFFER (17)

24.

             FERTŐTLENITVE, MELEG SZOBÁBAN

A német autó megállt a hídfőnél. Nehéz percek voltak, amíg el nem dőlt, hogy leadnak-e bennünket a csendőröknek vagy sem. Nem adtak le. Szanitécautó volt, a csendőrök bele se néztek, s másodpercek alatt már odaát is voltunk a másik parton. S hogy átjutottunk, akár le is szállhattunk volna – mert ezen a parton, bent a városban, már csak olyan katonák lődöröghettek szabadon, akiket a csendőrök átengedtek, tehát igazoltak is. S már gondoltam is rá, hogy szépen megköszönöm a német orvosoknak, hogy idáig hoztak bennünket. Leszállunk, hogy minél hamarabb megkeressük a századot, mert most már csakugyan a századnál leszünk aránylag a legnagyobb biztonságban. Aztán mégsem szóltam nekik – egyszerűen azért nem, mert mióta Ukrajnába kerültem, százszor megfogadtam, hogy nem avatkozom bele a sorsom véletlen alakulásába, nem „helyezkedem", ahogy a katonaságnál mondják. S így csak utaztunk velük tovább, végig a városon, amíg az autó meg nem állt egy kétemeletes épület előtt.

- Na, itt vagyunk! - mondta a fiatalabb. - Ha akarják, éjszakára itt maradhatnak, kipihenhetik magukat. Aztán majd holnap megkeresik a csapattestüket.

Német lazarett volt a nagy épület, békében iskola. A folyosón a meleg kórházszagban és ételszagban nyüzsögtek a katonák, döcögtek a mankójukon a sebesültek, és libegtek a szőke német ápolónők. Senki sem hederített ránk, amikor a két orvos után felmentünk a lépcsőn, a második emeletre. Ott, a folyosó végén, egyablakos, üres szobába vezettek bennünket. A központi fűtéstől meleg volt, a földön friss szalma. Idősebb német katona már a folyosón hozzánk csatlakozott. Felcsavarta a villanyt, mert már sötétedett.

- Ezeket az embereket tetvetleníted és megfürdeted, s adsz nekik tiszta fehérneműt! Reggelig itt lesznek, aztán továbbmennek. Die Leute sind meine Freunde.

A szanitéckatona vigyázzban állt, de cinkos módon hunyorgatott a szemével. Aztán a két orvos elment. Nem éreztük magunkat jól, túl szép volt ez nekünk, Friedländer. Csak valami rossz jöhet ki ebből, ha hirtelen ilyen jól megy nekünk - gyanakodtunk. Mindenesetre jó lesz megfürödni, és megszabadulni a tetőtől. De mi lesz velünk aztán? Ha benyit valamilyen német vadállat, SS vagy tábori csendőr, és itt talál bennünket? S mi lesz reggel? Hogyan megyünk ki,,Schein" nélkül az épületből? Tudtuk, hogy a németek mindenütt „Schein"-t kérnek.

Az öreg visszajött.

- Na, vetkőzzetek le, gyorsan oda a sarokba. A ruhátokat leviszem kifőzni. Aztán egy-kettő, megyünk a fürdőbe.

Csöndben vetkőztünk a sarokban. Végre lerúghattam lábamról a kapcákat és harisnyákat s a testemről azt a sok rongyot, amelynek minden rostja égetett. Pokolian néztünk ki, Friedländer. A testünk egyetlen tetűmarás volt.

Még az öreget is meglepte, mert csettintett az ujjával, és ezt mondta:

- Ti aztán tetvesek vagytok! Ilyet még én is ritkán láttam!

Aztán a folyosón elindultunk a fürdő felé. A sarkon túl, a másik ajtó volt a „Douchebad" bejárata. Az öreg még az ajtóban a fülembe súgott:

- A fürdőben takarjátok el magatokat, ahogy lehet. A fürdőmesternek nem kell tudni, kik vagytok.

A fürdőmester is öreg, kövér német szanitéc volt. A félhomályban a lepedőket szortírozta. A mi emberünk leállt vele diskurálni, hogy elterelje rólunk a figyelmét. Csoda jó volt a forró fürdő, nem kell mondanom, mit éreztem. Aztán meztelenül vissza a szobába. S az öreg hozott tiszta fehérneműt, tégla alakú német kenyeret és marmeládot. Aztán megint kiment, és ránk zárta az ajtót.

A betörő hirtelen nagyon vidám lett. Kurjongott, én csitítottam. A borbély, hogy szorongásomat csökkentse, erőltetetten csatlakozott a jókedvéhez. Csak én kérdeztem folyton magamtól: ha ránk nyitnak, ha igazoltatnak? Mit mondunk, hogy kerültünk ide. Az orvosok nevét sem tudjuk. És mi lesz reggel? Hogy megyünk tovább irat nélkül?

– Mit törődsz vele? – kiabálta vidáman a betörő. – Fő, hogy élünk. Eddig úgy sikerült, mint a mesében. Ettünk, fürödtünk, és most durmolunk egyet. Aztán is lesz valahogy, ahogy idáig volt.

Elfeküdtünk a szalmán.

A kulcs zörgött a zárban – az öreg hozta vissza fertőtlenített felsőruháinkat. S aztán belülről bezárta az ajtót.

– Na, ti szerencsétlenek – mondta pihenjetek csak! Hová valók vagytok?

– Pestiek.

- Én karlsbadi vagyok – mondta a szanitéc.

– Tudjátok, hol van Karlsbad?

– Tudjuk.

– Karlovy Vary, ahogy azelőtt mondták. Azelőtt, amikor még olyan rossz dolgunk volt – és keserűen mosolyogva kacsingatott.

– Ez az úr volt már Karlsbadban – hazudta a betörő, és rám mutatott.

– Igazán? Hol laktál?

Nem voltam Karlsbadban, de nem akartam hazugságban hagyni a betörőt. Ezért bemondtam a legismertebb hotel nevét.

– A Puppban.

– Akkor te rendes ember lehetsz! Lehet, hogy nálam is megfordultál. Az első borbélyüzlet, a Pupptól balra, a sarkon, az enyém. A legelőkelőbb fodrászterem.

– Azt hiszem, borotválkoztam önnél – mondtam.

– De talán érdekelni fogja, hogy a bajtársam is borbély – és rámutattam a kis Roderre.

– Borbély vagy? – lelkesedett az öreg. – Miért nem szóltál mindjárt, hogy szaktárs vagy. Hova való vagy?

– Pesti.

– Saját üzleted van? Igen.

– Férfi és női?

– Igen.

– Na, ennek örülök! Sajnálom, barátom, hogy nem tudtam előbb. Hoztam volna nektek valami rendesebb kaját. Képzelem, éhesek vagytok, szerencsétlenek. Itt a lazarettben még van ennivaló – de otthon nálunk! Jobb nem olvasni, amit hazulról írnak. Mondjátok, meddig tart még ez a ronda háború?

– Még soká eltarthat.

– Nektek megmondhatom: úgy kellett ez nekünk karlsbadiaknak, mint a betegség. Amikor ez a dolog kezdődött, mindjárt mondtam az embereknek: még sírni fogtok, hogy nem maradtatok nyugton! Egy világfürdőnek nyugalom kell, akkor jönnek csak a vendégek Amerikából és Argentínából, meg Svédországból... Békében Karlsbadig járt az expressz. Mindenünnen jöttek. Tőletek Pestről is rengetegen, s Lengyelországból is jöttek a zsidók, selyemkaftánban – mondd, hogy p aj eszük volt! De fizettek! A legtöbb pénzt ők hozták, mert sok volt köztük a gyomorbajos, s csak a pedikűrből kikerült a boltbér, mert a lábuk tele volt tyúkszemmel meg bütyökkel. Jött ez a krach. Nem mondom, harminckilencben kaptunk reichsdeutsch vendégeket, jobb nem beszélni róluk. Az a finom Karlsbad olyan lett, mint egy bajor falu. A főüzletemben egész nap alig volt vendég, csak a fióküzlet ment valahogy, mert abba a karlsbadi vendégek jártak. Aztán kitört a háború, s engem az első nap bevettek. Igaz, szanitécnek, és nincs rossz dolgom. Mindig kórházba vagyok beosztva, s még haza is küldhetek valami ennivalót a szabadságosokkal. De otthon formálisan éheznek már, kérlek. A feleségem meg sem írta, hogy igazában mi otthon a helyzet. Nem akar búsítani. Kétszer voltam szabadságon, utoljára egy év előtt. Már akkor is láttam, hogy mi van. Például a kenyérrel és a margarinnal. Zsír nincs, És a szép luxushotelok katonakórházak, a penziók be vannak csukva. Egész Karlsbad bankrott. A cseheket én sem szerettem, de azért lehetett élni tőlük. Nem bántottak senkit, az ember beszélhetett mindent, csak nagy volt az adó, és maceráltak, kérlek, ezzel-azzal. De az üzlet ment, nem kellett éhen pusztulni. Most aztán persze az asszonyok sopánkodnak a legjobban, pedig ők voltak a legjobban megbolondulva, amikor a testvéreink bejöttek. Mert testvéreink, én is németnek érzem magam, ahogy ti zsidónak. Ebben nincs semmi. De a csehek alatt is lehettem német, a gyermekeim nem is tudtak csehül. Én sem. Ezek a doktorok is, akik idehoztak benneteket, nagyon megbánták. Nem mondják nyíltan, de érzem, hogy megbánták, Az idősebb fürdőorvos volt, a legjobban ment neki, modern bélspecialista, neki volt először olyan gépe, ami úgy mosta ki a beleket, ahogyan a gatyádat a mosodában. Az előszobája tele volt amerikaiakkal, meg ezekkel a gazdag lengyel zsidókkal - mégis megbolondult, amikor ez a história kezdődött. Eleinte legalábbis nem lehetett vele bírni. A fiatalabbik az elhalt fürdőorvos fia. Annak, kérlek, ha igaz, valami bécsi zsidóasszony volt a mamája, de legalábbis félvér volt. Ez Bécsben járt iskolába, mégis lelkesedett, amikor a cseheket elkergették. Persze, nem tudta, hogy a praxis tönkremegy, és három évig Oroszországban kell majd harcolni. De azért egyik sem rossz fiú. Veletek is rendesek, ugye? Meghagyták, vigyázzak rátok, ne engedjek be ide senkit éjszakára.

– Nagyon rendesek velünk, igazán, ön is, Sohasem felejtjük el. De azt mondja meg, kedves Rauscher bácsi, hogyan megyünk reggel ki a kapun?

– Kaptok egy cédulát, hogy itt voltatok ápolásban. A doktorok elintézik az irodában. írjátok a neveteket és a csapattesteteket erre a cédulára. Ezzel kimehettek a kórházból, és az úton is jó lesz igazolványnak.

Megkönnyebbülten nyújtóztam el a szalmán, A szudéta borbély beszélt tovább:

– De hogy veletek mit művelnek! – sopánkodott. – Ilyen emberrel, mint te, aki Karlsbadban a Pupp-ban lakott! És ilyen rendes iparosemberekkel. Mindig mondtam: jó, megértem, hogy a bolsevistákat leverik, meg hogy a cseheket elkergetik, ha egyszer Karlsbadban németek laknak. De mit akar a Führer a zsidóktól? Sohasem értettem, hogy mi baja veletek. Hogy Németországot naggyá akarja tenni, rendben van. A német csakugyan nagy nép. Megérdemli, hogy Európában első legyen. De miért kell ehhez a zsidókkal ezeket a dolgokat csinálni? Hogy a zsidók keresni akartak? Ki nem akar keresni? Én is keresni akartam egész életemben. A csehektől is azért vették el a gyárakat, hogy a németek keressenek, ne a csehek. Keressen mindenki, ha az ország hasznát látja, amit csinál. Ha mindenkit elpusztítanának, aki keresni akar, nem maradna életben senki. Talán a Führer sem. ö sem él levegőből. Ezért üldözni valakit, pláne megölni!... Itt van szemben az a gazdasági épület - és mutatóujjával kimutatott az ablakon a sötétbe. - Száztizenhét zsidó van benne három nap óta. Ezeket a zsidókat most szedték össze. Azt mondják, összevissza ennyi maradt egész Oroszországban. Meghagyták őket negyvenegyben, mert a hazafias ukránok, akik velünk együtt dolgoznak, kegyelmet kértek nekik, amikor a zsidókat, akik az orosz vörösökkel együtt dolgoztak, kicsinálták. Van köztük egy sereg üzletember, szállító meg egy híres szemorvos - a pátriárka kérte, kérlek, a tábornokot, hadd gyógyítson tovább, mert a nép szereti, s errefelé sok a trachomás. Olyan szemorvos, amilyen Prágában meg Berlinben nincs. Csupa ilyen jobb embert - fehérukránbarátot, meg németbarátot hagytak életben. Most aztán, hogy az oroszok közeledtek, ezeket is összefogták. S hallom az SS-ektől, holnap vagy holnapután hajnalban már viszik is őket Pirohovkára, aknamezőre, hogy ha az oroszok idejönnek, ne legyen életben egy szál zsidó sem. Pedig ezek tisztességes, németbarát zsidók voltak. Eddig nekünk segítettek, s most megöletik őket. Ha otthon azt a sok ügyes zsidót életben hagyták volna, akik értenek az üzlethez, a szállításhoz, akik, kérlek, akkor is elő tudnak teremteni árut, amikor a határok le vannak zárva, s a boltban és piacon azt mondják, hogy minden kifogyott, nincs egy deka sem - ma biztos, hogy sokkal több ennivaló lenne otthon is, meg itt is. Meg nyersanyag is. „Rohmaterial" – amiről mindig szó van. Legfeljebb kerestek volna. Nem így van?

- Bizony így van – helyeselt a borbély.

- De ehhez, persze, mi nem értünk - folytatta. - Legalábbis a nagyfejűek ott Berlinben azt mondják, hogy nem értünk. Aztán, ha majd mégis rosszul sikerül, megint nekünk lesz igazunk. A borbélynak azt mondják, hogy ne fecsegjen, ne politizáljon, hanem borotváljon, mert megvágja a vendéget. De annyi vért a világ összes borbélya sem fakaszt, amennyit ebben a lazarettben egy óra alatt. Másnak nem is merném elmondani, amit gondolok. Hát csak feküdjetek le nyugodtan. Rátok zárom az ajtót, hogy be ne nyisson valamilyen(FOLYTATJUK)

ATYÁK BÖLCS TANITÁSAI(65) 

                      NEM ODANÉZNI...

 

Simon ben Elázár rabbi mondotta: "Ne próbáld kiengesztelni barátodat, amikor haragszik, ne vigasztald, amikor halottja előtte fekszik, ne kérdezősködj fogadalma felől, és igyekezz nem  látni (odanézni), amikor valami rosszat tesz". (Atyák, 4, 18).

  Simon ben Elázár, Meir rabbi tanítványa volt, és Jehuda, a Fejedelem korában tevékenykedett. Apja ismeretlen. Hyman szerint Elázár ben Bartuta fia volt, akiről az Atyák harmadik fejezetében esik szó. Állandó lakhelye Tibériásban volt, ahol Mestere, Meir is élt. Róla  nagy szeretetettel emlékezett meg. A Talmudban több történet is olvasható kapcsolatukról.

  Egyik Meirre vonatkozó megjegyzése: "Meir botját tartottam a kezemben, és az világította meg agyamat". (Jeruzsálemi Talmud, Moéd Kátán,3). Talmud-ismeretein túlmenően járatos volt még a természettudományban és az orvostudományban is, melyeket halachikus döntéseiben is felhasznált.

 Fenti mondása is az emberi lélek ismeretén alapul. A gondolat abban segít eligazodni, hogyan viselkedjék egy zsidó ember olyan esetekben, mikor embertársa bajban, lelki válságban van, s nem tudja feldolgozni. Minden helyzetben másként kell viselkedni, nehogy esetleg a jó szándékú segítség ellenkező hatást váltson ki.

 

"Ugyanúgy, ahogy szent kötelesség [micvá) mondani valamit, amikor van remény arra, hogy azt elfogadják, ugyanúgy köteles valaki befogni a száját, ha biztos abban, hogy mondanivalója falra hányt borsó." (Jevámot, 65).

 

                                     *

 

A zsidóság eleve ellenez minden fogadalmat, de ha mégis valaki ilyet tesz, lehetővé teszi annak érvénytelenítését. A tanaita arra hívja fel a figyelmet, hogy ha valaki fogadalmat tesz - amit az emberek rendszerint nem szokványos lelkiállapotban szoktak megtenni -, ne akarjuk rávenni, hogy azt mindjárt érvénytelenítse, mert mindenféle kibúvót fog keresni, és később, amikor már megbánta fogadalmát, annak érvénytelenítése lehetetlenné válna.

                                  ****

  "Igyekezz nem odanézni, amikor felebarátod valami rosszat tesz." A mondás ezen része egy nem éppen szép emberi tulajdonságra hívja fel a figyelmet. Az emberek gyakran élvezettel figyelik, amikor mások helytelenül viselkednek, vétkeznek, gyenge pillanatokban méltatlanul viselkednek. Később külön szenvedést okoz, ha tudják, hogy ilyen viselkedésüknek szemtanúja is volt, tehát el kell kerülni, hogy barátunk szégyenteljes pillanatait lássuk.

 

  Tiferet Jiszráél arra is felhívja a figyelmet, hogy hiábavaló dolog szembeszállni olyan emberrel, aki mániákusan ragaszkodik egy ideához, mert ezzel éppen az ellenkezőjét lehet elérni. A Talmud (Szánhedrin,38) is megemlíti, hogy felesleges egy epikureus zsidóval vitatkozni, mert az ezáltal csak megerősödik hitetlenségében.

 

   "Ha valaki egy gyilkosság szemtanúja, az nem lehet bíró a vádlott perében, mivel nem lesz képes semmiféle mentséget találni számára" (Ros Hásáná, 26,b) - vélték a Bölcsek. Ez úgy értendő, hogy jobb nem odafigyelni, amikor felebarátunk rosszat cselekszik, mert nehéz lesz mentséget találni számára. Ezért jobb nem odanézni.

Sinon Jacobson:Tartalmas élet(10)

:Egészség
Ép testben ép lélek

Senkinek sincs joga kárt tenni önnön testében,
mert az nem az övé, hanem az Örökkévalóé
– Zsidó vallásetikai törvény

A test ereje és egészsége a lélek erejétől és egészségétől függ
– A Rebbe

A Rebbe szavajárása volt, hogy az Örökkévalóba vetett bizalom által megerősített derűlátás ugyanolyan fontos szerepet játszik a gyógyulás folyamatában, mint a gyógyszer és az orvos. 1977-ben a Rebbe súlyos szívrohamot kapott, de már másnap ragaszkodott hozzá, hogy beszédet tartson ugyanúgy, mint tette addig harmincnyolc esztendőn át azon a bizonyos napon. Néhány nappal később az orvosa megkérdezte, hogy érzi magát. „Testileg, hála az Örökkévalónak, jól – felelte a Rebbe –, de lelkileg már nem annyira.” Ennek valószínűleg az a magyarázata, hogy ebben az időszakban nem tudott kimenni az apósa sírjához, ahogy ezt addig havonta többször is megtette.

– Törődnie kell az egészségével –, különben huszonöt százalék esélye van rá, hogy visszaesik. – Figyelmeztette az orvos. Majd visszakérdezte a Rebbét, értette-e amit mondott.

– Hogyne érteném – mosolyodott el a Rebbe. – Azt mondod, hogy ha nem vigyázok magamra, márpedig biztosíthatlak: fogok vigyázni, akkor is hetvenöt százalék esélyem van rá, hogy nem esek vissza.

A test egészségének fontossága

Nézzük a kisgyermeket, aki épp most kezd játszadozni keze s lába ujjaival. Rácsodálkozás és felfedezés hangulata érződik. Mire felnövünk, ez az érzés már rég a múlté. Miután hosszú éveket éltünk le testünkben, hajlamosak vagyunk természetes jelenségnek tekinteni azt. Nem egyszer azt hisszük, azt teszünk vele, amit akarunk. Sokan nagy gondot fordítanak testükre, sokan nem.
Az igazság pedig az, hogy testünkkel nem bánhatunk kényünk-kedvünk szerint. Testünk az Örökkévalóé, aki azért adta azt nekünk, hogy vigyázzunk rá, hiszen az hordozója lelkünknek egész életünkön át. Mint ahogy nem bántjuk senki emberfiát, mint ahogy nem bántjuk az Örökkévaló egyetlen teremtményét sem, ugyanúgy nem szabad kárt tennünk a saját testünkben sem. Kötelességünk rendesen enni, pihenni, frissességünket megőrizni, s minden tekintetben tisztelettel bánni testünkkel. A testi egészség nem önkényes, nem tetszőleges dolog, hanem része az Örökkévaló iránti kötelességünknek. Másfelől azonban a test túlzott imádata is elfogadhatatlan. A test a lélek hordozója, ebben rejlik az értéke, nem önmagáért való.
Manapság sokan fordítanak nagy gondot az egészségükre, olyannyira, hogy egész iparágak alapozódnak a testedzésre és az egészséges táplálkozásra. Tudjuk, hogy ha egészségesek vagyunk, jobban érezzük magunkat, többre vagyunk képesek, s így végső soron meghosszabbíthatjuk életünket. Tudjuk, hogy amikor egészségesek vagyunk, képesek vagyunk a családunkra, a munkánkra és más, számunkra fontos dolgokra összepontosítani. Ami azonban a legfontosabb: az egészséges test lehetővé teszi, hogy a lelkünkre összpontosíthassunk, képessé tesz rá, hogy beteljesítsük evilági küldetésünket, s tartalmas életet éljünk.

Mi az egészség?

Az egészség jóval több annál, mint hogy testünk megfelelő módon működik, vagy hogy hőmérséklete 36 fok körül mozog. Az egészség: ép testben ép lélek. A modern orvostudomány már kezdi felismerni, milyen erőteljes hatást gyakorolhat a beteg kedélyállapota a gyógyulás folyamatára. Kimutatták például, hogy a józan, optimista lelkületű embernek az immunrendszere is hatásosabban működik; ami pedig a pszichét illeti, egyre inkább tapasztaljuk, hogy egy ember egészségi állapotát közvetlenül befolyásolja az Örökkévalóba vetett hite. Ez fordítva is igaz: még a lélek apró gyöngesége is okozhat komoly testi bajokat.
Ezért olyan roppant fontos, hogy a betegnek meg legyen a gyógyulásba vetett hite és bizalma. Az Örökkévalóba vetett hit a vigasz hatásos forrása, főleg ha a betegnek kórházba kell vonulnia. Ez a vigasz a legjobb ellenszere annak, hogy leküzdjük a betegséggel együtt járó csüggedést, amely gyakorta ugyanolyan ártalmas, mint a betegség maga.
Ezért is kötelességünk a betegek látogatása. Amellett, hogy ez nyilvánvaló erkölcsi kötelesség, a látogatás jelzi a betegnek, hogy törődnek vele; erősíti önbizalmát, reménységét, ez pedig segíti a gyógyulásra való törekvését. Jóllehet a kórházi környezet esetleg nyomasztóan hat a betegre, az orvosok tudásába és a gyógyszerek hatásosságába vetett hit bizonyos mértékig erősíti a lelki békét s a gyógyításra való pozitív reagálást.
Az egészség fogalmába tehát a lélek ápolása ugyanúgy beletartozik, mint a testről való gondoskodás. Ha nem így teszünk, tulajdonképpen az embernek csak az egyik felét kezeljük, elszakítjuk egymástól testi és szellemi szükségleteit.
Amiképp a testnek szüksége van bizonyos táplálékokra, a lélek is igényli a lelki táplálékokat. Ez utóbbiba beletartozik az életünk céljába és az Örökkévalóba vetett hit is, abba az Örökkévalóba, aki felruházott minket azokkal a képességekkel, amelyek révén ezt a célt elérhetjük. Az egészséges lélek tanulás, ima és különféle erényes cselekedetek által áll kapcsolatban az Örökkévalóval; és ahogy teljesítjük erkölcsi és lelki kötelességeinket, úgy töltődik fel lelkünk isteni energiával, amiképp testünk az étel magunkhoz vétele által anyagi energiával.
Nem szabad szem elől tévesztenünk, hogy testi egészségünknek lelki összetevője is van. Mikor étkezünk, tudatában kell lennünk, hogy az étel nem csupán élvezeti célokra szolgál, hanem arra is, hogy ellássa testünket a tartalmas életvitelhez szükséges energiával. Amikor lefekvéskor az Örökkévaló iránti alázattal a szívünkben számba vesszük aznapi cselekedeteinket, míg alszunk, a lelkünk ihat a szellemi források megújító vízéből.

Az orvos szerepe

Természetesen megesik időnként, hogy egymagunk nem vagyunk képesek testünk vagy lelkünk sérüléseinek begyógyítására, s orvoshoz fordulunk. Mondhatná erre valaki: mivel az Örökkévaló adott nekünk életet s egészséget, az embernek talán nem kellene ilyen ügyekbe beleavatkoznia. Bölcseink azonban azt mondják: „az Örökkévaló az orvost felruházza a gyógyítás képességével, és engedi, hogy ezt gyakorolja”1

***

Egyszer egy nagyon beteg férfi egy rabbihoz fordult tanácsért. Két orvos között kellett választania: az egyik tisztelte és félte az Örökkévalót, de nem tartották nagyon jó orvosnak, a másikat nagyon jó orvosnak tartották, de nem különösebben vallásosnak. – Melyikhez menjek? – kérdezte a beteg.
– Menj a jobb orvoshoz – felelte a rabbi. – Az Örökkévaló ugyanis orvosi tudása által ruházza fel az orvost a gyógyítás képességével, a jobb orvos következésképp jobban meg van áldva a gyógyítás képességével.

A magunkról való gondoskodás érdekében minden tőlünk telhetőt meg kell tennünk. Bölcsen tesszük, főleg súlyos helyzetekben, ha két orvos tanácsát is kikérjük, akik közül az egyik lehetőleg személyes ismerősünk legyen, aki ismeri egyéni körülményeinket.
Az orvos szerepe nyilvánvalóan fontos. Először is azért, mivel minden ember közül ő az, aki a legjobban tudja, miképpen hat a lélek a testre, másodszor pedig azért, mert élvezi betege bizalmát, s ebből fakadóan erős befolyást gyakorol rá.
Az orvosnak kötelessége, hogy ezt a bizalmat arra használja, hogy betegét mind testi, mind lelki egészségének javítására sarkallja. Tudatában kell lennie annak a hatalmas felelősségnek, amelyet az Örökkévaló ráruházott, nem utasíthatja el a hozzá folyamodót. Az orvosban kell lennie annyi szerénységnek, hogy tudja: ő kezeli ugyan a beteget, de a gyógyító erő az Örökkévalótól származik. Az orvos nem lehet öntelt; már csak azért is szívén kell viselnie betege sorsát, mivel végső soron az Örökkévaló tulajdona bízatott reá.
Mindazon szakmai tekintély és tudás ellenére, amellyel az Örökkévaló felruházta az orvost, annak soha nincs joga arra, hogy valakit gyógyíthatatlannak nyilvánítson. Az orvosnak nincs joga rá, hogy gyengítse a beteg reménységét, mivel írva van: „Én, az Örökkévaló vagyok a te gyógyítód”, s mi nem ismerjük az Ő titokzatos útjait. Ilyenformán tehát, ha egy orvos pesszimista is, akkor sem szabad elfelejtenünk, hogy fensőbb erők is munkálnak. Az orvosnak mindenekelőtt azt kell felismernie, hogy ő nem más, mint egy eszköz, amelyet az Örökkévaló választott a gyógyításhoz.

***

Egy köztiszteletben álló rabbi hajón utazott Alexandriából Triesztbe, mikor egy olyan szomorú hírt kapott, amelybe súlyosan belebetegedett. Történetesen akadt egy orvos a hajón, aki kigyógyította. Mikor a hajó végül is kikötött, az orvos ismét megkereste a rabbit, és bocsánatát kérte.
– Hogyan engesztelhetnélek ki, amiért betegséged okozója lettem? – kérdezte.
– Te okoztad a betegségemet? – kérdezett vissza csodálkozva a rabbi.
– Én – válaszolta az orvos. – Bennem semmi kétség afelől, hogy ha nem lettem volna a hajón, te nem betegedtél volna meg. Te, rabbi olyan ember vagy, akitől sok ember sorsa függ. Az Örökkévaló nem engedte volna meg, hogy ilyen életveszélyes betegségbe essél, ha nem lett volna kéznél a gyógyítás eszköze.

Hogyan lehetünk testben-lélekben egészségesek?

Jóllehet az Örökkévaló kegyessége folytán vannak orvosaink, a testünkről-lelkünkről való gondoskodás mindenekelőtt a mi kötelességünk. Eredendően természetesen legjobb orvosság a megelőzés, amely nemcsak a tünetek felismerését, hanem az adott probléma gyökerének megtalálását is magába foglalja.
Test és lélek eredendően ellenfelek: mindkettő szeretne uralkodni a másikon. Előbb-utóbb azonban meg kell tanulniuk tiszteletben tartani egymást. A léleknek egészséges testre van szüksége, hogy megnyilvánulhasson. A testnek el kell ismernie a lélek felsőbbrendűségét. Ez a felismerés a jó egészség kulcsa, mivel az erős lélek csökkenti a test önös követeléseit. Ez nem azt jelenti, hogy a testtől meg kell tagadni annak anyagai szükségleteit; a cél az, hogy ne gyengítsük, hanem úgy fegyelmezzük s hangoljuk finomra, hogy a lélek megnyilvánulásainak legmegfelelőbb hordozója legyen.
Ennek a finomítási folyamatnak két szakasza van. Az első annak felismerése, hogy a lélek irányítása nélkül a test kénye-kedve szerint viselkedik, ami gyakran pusztulásba vezet. A lélek képessé tesz rá minket, hogy úrrá legyünk a tiszta fizikai energián, hogy hámba törjük azt, s testünk nyers megnyilvánulásait lelki energiává alakítsuk. Viszonzásképpen a megerősödött lélek mindazzal az energiával ellátja a testet, ami annak jólétéhez szükséges.
Ilyenformán tehát mikor legközelebb testünk edzése után úgy érezzük, új erővel töltődtünk fel, gondoljunk arra, hogy az Örökkévaló egyik értékes tulajdonát töltöttük fel energiával. Miközben mély lélegzetet veszünk, vagy egészséges ételt eszünk, legyünk tudatában, hogy értékes entitásba fektetünk be. Ne feledjük azonban azt sem, hogy az egészséges test nem önmagáért való, csupán az egészséges lélekhez és lelkülethez való eljutás eszköze. Ezen túlmenően: testünk egészsége lelkünk egészségének függvénye. Kötelességünk mindkettőt táplálni. Mikor testünk vagy lelkünk feljajdul, vegyük e jelet annak, ami: sürgető felszólításnak lelki, vagy testi igényük kielégítésére.
Bármennyit tudunk is az orvoslásról, s hogy mennyire hat a lélek fizikai állapotunkra, folytatnunk kell e hatás tanulmányozását, s szem előtt kell tartanunk mindennapi életünk során. Itt állunk tehát egy újfajta orvoslás küszöbén: amikor az egymással harmóniában élő test és lélek elejét veszi kórnak, betegségnek. Használjuk ki ezt a lehetőséget: egészségünk, kedélyállapotunk, egész életünk múlik rajta.

***

Egyszer egy kórházi írnok folyamodott áldásért a Rebbéhez. Mikor elmondta, hogy egy bét cholim-ban (héberül: kórházban) dolgozik, a Rebbe azt tanácsolta neki, hogy a kórházat nevezze inkább bét rofim-nek, azaz orvosok vagy gyógyulás házának.
Ilyenformán, amikor egy beteg belép a kórházba, magyarázta, s átjárja az érzés, hogy nem a betegek, hanem a gyógyulás házába lép, ez megerősíti lélekerejét, s hozzájárul a gyógyuláshoz.
Egy más alkalommal egy asszony jött a Rebbéhez, apjára kérve áldást, akit nagyon lesújtott, hogy a ros hásáná és jom kippur közötti időszakot kórházban kellett töltenie. A Rebbe elmosolyodott, és így szólt:
– Mondd meg apádnak, hogy ő küldetéssel került abba a kórházba: azért, hogy erősítse társai gyógyulásba vetett hitét. Ha ezt bevégzi, hazamehet(Folytatjuk)

Forrás: Zsido.com

JOM KIPPURI "BUJÓCSKA" : AZ  Örökkévalót keresni

 DE:Működhet-e a „bújócska” stratégiája, ha a kereső felhagy a kereséssel?

„Ros hásáná – tanította a Bál Sém Tov – játék, bújócskázás. Az Örökkévaló elrejtőzik, mi pedig keressük Őt. De hová tud elrejtőzni az Örökkévaló? Hiszen akárhová mész, Ő ott van. Ahogy a Zohár mondja: »Nincsen olyan hely, mely tőle üres volna.«

A Bál Sém Tov tehát inkább valami olyasmire gondol, mint az egészen kicsi gyermekekkel játszott bújócska, mikor a szülő az ujjaival eltakarja a szemét. Az Örökkévaló is így rejtőzik el a hatalmas, közömbös uralkodó álcájában, aki alattvalóit szigorúan, az Írás szerint ítéli meg, s közben fenséges angyalai reszketnek a félelemtől.
Mi pedig keressük Őt. Keressük az atyát a szigorú hang mögött. Mi vagyunk a kisgyermek, aki felmászik a király ölébe, félrehúzza az uralkodó álarcát, és azt kiáltja: »Apám!«
De hiszen éppen erre vár Ő is.”
–          ( Cvi Freeman rabbi Bringing Heaven Down to Earth című könyvéből, a Lubavicsi Rebbe tanítása alapján)

[…] Sok-sok zsidó ember él csüggedtségben, kifáradva a száműzetés nehézségeitől. És az ő keserveik jogosnak tűnnek – mert ád mátái (meddig kell még várnunk)?! […]
Jól ismert hasonlat, amit a chászidok a Mágidra, a mezericsi Dov Bérre hivatkozva szoktak emlegetni, mely a száműzetést az apához hasonlítja, aki elrejtőzik fia elől. Az apa nyilvánvalóan szeretne fiával együtt lenni; rejtőzködésének oka csakis az, hogy felébressze a kívánságot fiában is, az édesapja utáni vágyakozást, hogy őt kutassa. Végtére is ha a fiú egyfolytában az apa jelenlétben van, a kívánsága, hogy apjával lehessen, rejtve marad, mert „a folytonos gyönyörűség nem gyönyörűség”:
Ha az Atya azt látja, hogy fia nem keresi már Őt… Akkor kezdődik igazában a száműzetés. Mert van olyan bizony, hogy a fiú nem keresi többé az Atyát… Hanem azt mondja: „Jeleinket [a megváltás jeleit] nem láttuk… és nálunk senki sincs, aki tudná, meddig [tart még a száműzetés].”[1] Arra jut tehát a beszélő, hogy a Örökkévaló nyilván elfeledkezett róla, elveszíti a reményt, és nem kutatja többé az Istent.

Pedig mikor az Atya látja, hogy fia nem keresi Őt többé… Akkor kezdődik igazában a száműzetés. Míg a fiú kutatja az Atyát, míg a megváltás keresése lefoglalja őt, abban előkészület van, kezdet van, a megváltás szikrája van. De ha már nem keres, akkor teljesedik be ez a vers: „És én bizony elrejtem, elrejtem az arcomat azon a napon.”[2] A Bál Sém Tov szerint ebből a versből kiderül, hogy a rejtőzés maga is rejtve van, mert a fiú nem tudja, hogy az Atya rejtőzködik.
Azaz: a fiú nem gondol az Örökkévalóra, földi dolgokkal van elfoglalva. Igaz, mindent úgy tesz, kóser módon, ahogy a halácha előírja, a Tórát is rendesen tanulmányozza. De nem gondol már arra, aki a Tórát adja, hogy magát tisztességesen viselje előtte az üzletben, mert elfeledkezett arról, hogy az Örökkévaló az egyetlen, aki „erőt ad a gazdagság megszerzésére”.
És[3] ha kritika éri, a fiú így felel: „Miért nekem teszel szemrehányást? […] Mondd az Istennek… Mert meddig ülünk még a száműzetésben…?”
Bizony, az atyának el kell rejtenie magát a fiú elől, hogy felébressze benne a édesapja utáni vágyakozást… De mit tegyen a fiú, mikor az atya rettentő sötétségben hagyta őt? […] És különösen akkor, ha ez a fiú már olyan alacsony szinten van, mint a mondás tartja: „Ha őseink angyalok voltak, mi emberek vagyunk, és ha őseink emberek voltak, mi szamarak vagyunk – de még csak nem is olyan szamarak, mint Pinchász ben Jáir rabbi szamara.”[4] Mégis azt kívánja tőlünk, hogy keressük Őt szüntelenül… Keressük Őt vasárnap… Keressük Őt hétfőn…
És ha magyarázatot keresünk a szent könyvekben erre, azt találjuk, hogy a Talmudban ez áll: „Minden [a Messiás érkezésére] kijelölt idő eltelt már, és most már [az eljövetele] csakis a tesuvától [megtéréstől] függ”.[5]

Világos érvényű döntése pedig a haláchának, hogy ha valaki a tesuvá egyetlen gondolatát is komolyan gondolja, cádik (igaz ember) lesz belőle – márpedig nincs olyan zsidó ember, aki sose gondolt volna bűnbánó gondolatokat, egyszer sem, egész életében!

Hogyan tehetünk tehát szemrehányást a halandónak, aki hús és vér, korlátozott és véges lény – így teremtette őt az Örökkévaló, nem a tulajdon hibája! –, és hogyan ítélhetjük meg őt azért, amiért nem szüntelenül a megváltásra gondol… Az nem is lehetséges… Az Örökkévaló maga mondja: „Csak olyat kérek, amire ki-ki képes”, de nem adott nekünk erőt hozzá…
Növelnünk kell tehát a világosságot, és nem csak úgy általában a világosságot, hanem különösen is a szimchá (öröm) világosságát. Mert a szimchá „megtör minden gátat és korlátot”, áttör az ember személyes határain, e világ határain és azokon a határokon is, melyeket e szörnyű sötétség teremtett…
(A Rebbe, Menachem Mendel Schneerson, 5739 svát 15-én (1979. február 12.) megtartott beszédének szabad fordításából származó kivonata)

 

(Forrás: zsidó-com)

 

JOM KIPURI EGYVELEG - CHASZID TÖRTÉNETEK ÉS MIT MOND A HALACHA

 

 

Ámnon rabbi mártíromsága és imája

(Egy római szemtanú)

Jom Kipur – magyarul gyakran Jankipernek mondják – a zsidóság nagy lehetősége. Abban a vallásban, amely nem ismeri a vétkezés-gyónásvezeklés-vétkezés végtelen körforgását,  egyszer egy évben megadatik a bűnbánatot követő engesztelés lehetősége.
A Tóra leírja a Jom Kipuri szentélyszolgálat kötelező áldozatait, számszerint tizenötöt, amiket Áháron főpap és utódai, a mindenkori főpapok, mutattak be, hogy engesztelést nyerjenek „maguknak, házuk népének és Izrael közösségének". Az áldozatok között szerepelt egyebek mellett – két kecskebak, melyek közül egyiket Istennek áldozták fel, ez volt a „bűnbak", a másikat pedig a pusztaságba küldték, hogy „magával vigye Izrael minden vétkét". (Leviticus 16,22). A szertartások szimbolikus jelentésivel kommentátorok sora foglalkozott.
A Jom Kipur volt az év egyetlen napja, amikor a Szentek Szentélyébe – ezt a Szentélyben egy külön elzárt rész képezte – a főpap beléphetett és ott bűnvallomást tett a maga és az egész nép nevében.
Amikor aztán épségben visszatért a hívek közé, nagy volt az öröm, mivel ez azt jelentette számukra, hogy a főpap által bűnbocsánatot nyertek.
A Szentély pusztulása után az áldozati kultusz helyét az imák foglalták el. Ez mindenekelőtt a Jom Kipuri Muszáf imában foglal el jelentős részt. Itt szerepel az áldozati rend leírása, minek során a főpap vallomást tesz: „Istenem, vétkeztem, jogtalanul cselekedtem és bűnt követtem el ellened, én és házam népe..." (Jóma 4).
Vallomásában ekkor ejti ki a főpap azt a kimondhatatlan négybetűs Isten-nevet, amit zsidó ember nem ejt ki és nem ír le soha, és a főpap is csak ezen a napon. Amikor a Szentélyben a gyülekezet ezt meghallotta, mindnyájan arcraborultak és felkiáltottak: „Áldott legyen a Neve, akinek dicső királysága örökkön örökké tart". Ezt jelképezi a Muszáf ima alatti magatartásunk, amikor is többízben leborulunk.

* * *

Egy középkorból származó könyvben egyedülálló tanúságtétel olvasható. Egy Marcus nevű római polgár, aki feltehetően hosszabb ideig élt Jeruzsálemben, hazatérte után „elmondta népének, amit a saját szemével látott, amint a főpap Jom Kipurkor a Templomba ment és onnan kijött az ünnep kimenetelekor".
Íme a leírás, rövidítve:
„... hét nappal azelőtt a nap előtt, amit ők Kippurnak neveznek – ez egyébként legnagyobb ünnepük – a főpap házában előkészítenek ülőhelyeket a Fejedelemnek (ez alatt a Szanhedrin elnökét kell érteni), a felsőbíróság elnökének, a főpapnak és helyettesének, valamint a királynak. Ezenkívül még 70 ezüst széket a Szánhedrin hetven tagjának. A legöregebb kohanita (pap) pedig felállott, a főpaphoz fordult és figyelmeztető, feddő szavakat intézett hozzá:
– Tudd, jó uram, ki előtt állsz, amikor bemégy (a Szentek Szentélyébe) és ha elvéted a dolgot és nem figyelsz oda – elveszel és meghalsz és elvéted Izrael bűnbocsánatának lehetőségét. Ennélfogva az egész nép szeme rajtad függ, gondold meg jól, hátha terhel valamilyen vétek, mégha csekély is az, hiszen létezik olyan vétek, amely több micvával egyenértékű. Ennek mérlegelése Isten kezében van... És a főpap, válaszában kimondja, hogy már mérlegelte dolgait és megtért azokban a dolgokban, amiket bűnül lehet felróni neki... a többi kohanita is készen áll a szent szolgálatra, és ő megeskette őket, annak nevében, aki Nevét adta ennek a Szentélynek, hogy mindegyikük megbánja vétkeit és megtér. Maga a király is nyugtató, vigasztaló szavakat mond a főpapnak és megígéri neki, hogy nagy tisztelettel övezi, amint a Szolgálat végeztével elhagyja a Szentek Szentjét...
– Utána kihirdetik, hogy most pedig a főpap hivatalába megy, ami a Szentélyben volt és sokan a nép közül elkísérik őt oda... Így látták szemeim: elsőnek haladnak előtte azok, akik valamilyen rokonságban vannak Izrael királyi házával, utánuk a Dávid-házabeli dinasztia leszármazottai és a herald halad előttük és fennhangon hirdetik. „Adjatok tiszteletet Lévi házának!" Harminchatezren voltak (a leviták) ők és helyetteseik, égszínkék selyemruhában, majd a kohaniták, huszonnégyezren, fehér selyembe öltözve. Utánuk az énekesek, utánuk a zenészek, majd a kapuőrség és a tömjén készítői és a függönyök varrói, utánuk az őrök és intézők, majd egy csoport, amit úgy hívnak, hogy „Katofilosz" (székhordók) és a különböző szakmák és céhek képviselői. Utánuk lépked a Szánhedrin hetven tagja. Utánuk a száz kohanita, kezükben ezüst botokkal. Ezek biztosították az utat. Utánuk jött a főpap és a kohaniták öregjei, kettesével...
– És az utcasarkokon ott álltak a jesivák (tanházak) vezetői és a főpapot nagy ovációval fogadták, mondván: „Jó uram, főpapunk, Isten hozott! Imádkozz Teremtőnkhöz, hogy éltessen bennünket, hogy képesek legyünk foglalkozni Tórájával!"
– Amikor a Templomhegyhez érkeztek, imádkoztak, hogy Dávid háza sokáig éljen. Utána a kohanitákért, majd a Templomért imádkoztak. És a nép áment mondott a fohászra, és ez olyan hangot hallatott, hogy az ott röpködő madarak leestek félelmükben. Ezután a főpap meghajolt a nép felé, sírvafakadt és betakarta arcát...
– Ezután két helyettese a hivatalába vezette a főpapot és ott magára hagyták őt kohanita testvérei. Így történt befelé (amikor bement), de amikor kijött – a Szentek Szentjéből – dupla tiszteletet adtak neki és Jeruzsálem egész népe elhaladt előtte, kezükben világító fáklyákkal, fehér ruhában és az ablakok feldíszítve hímzett párnákkal és világító gyertyákkal...
– Mesélték nekem a kohaniták, hogy nemegyszer, a főpap, az ünnep kimenetele után, éjfélig nem volt képes házába eljutni, olyan nagy volt a zsúfoltság és olyan nagy tömegek voltak az utcákon. Annak ellenére, hogy egész nap böjtöltek, senki nem akart hazamenni, amíg nem jutott a főpap közelébe, hogy kezet csókoljon neki...
– Másnap a főpap nagy lakomát csapott és meghívta a hozzá közelállókat. Ünnepnap volt ez neki, mivelhogy épen és békében kijött a Szentek Szentjéből...
– Utána magához rendelt egy aranyművest, akinél egy aranytáblát rendelt, amire a következő szöveget vésette:
– Én, ez és ez a főpap, ez és ez a főpap fia... szent munkát végeztem, mint főpap, ezen nagy és szent Házban, annak tiszteletére, aki Nevét adta ennek a Háznak, a világteremtésnek ennek és ennek évében... az aki érdemesített engem erre a feladatra, az érdemesítse fiamat, hogy utánam végezhesse ezt a szent munkát..." (Sévet Jehuda).
Érdekes, hogy a római szemtanú leírása mennyire hasonlít a Misna és egyéb zsidó források fennmaradt leírásaihoz. Ez a leírás valószínűleg a második Agrippa idejéből maradt fenn, még a kereszténység elterjedése előtti időkből, így a pogány Rómából jött vendég megilletődötten szemlélte a távoli provinciában élő kis nép ősi hitének megnyilatkozásait.
A Jom Kipuri szertartás szerves része az ünnep bejövetelekor elmondott Kol Nidré, melyben azt kérik a hívők, hogy az év közben tett és esetleg be nem tartott fogadalmakat a Teremtő tekintse semmisnek. Sokan azt állítják, hogy ez az ima a spanyol inkvizíció zsidó-üldözéseinek idején keletkezett.

* * *

Jom Kipur délelőtt is elmondjuk az Unötáne Tókef kezdetű imát (amit egyébként Ros Hásánákor is elmondunk), s amelyhez érdekes történet fűződik.
A főszereplő a mainzi rabbi Ámnon, aki valamikor a középkorban élt, és jó viszonyban volt a helyi püspökkel.
A legenda szerint – melynek forrása az Or Záruá középkori, halachikus gyűjtemény – rabbi Ámnon „nemzedéke nagyja volt, bölcs, gazdag és szép férfi" annyira megnyerte városa hatalmasságainak tetszését, hogy rá akarták bírni, vegye fel a kereszténységet. A rabbi udvariasan megtagadta ezt a kérést, de a püspök nem hagyott fel szándékával. Szorult helyzetében a rabbi végül azt mondta, hogy meg kell gondolnia a dolgot – ezzel is időt nyerve magának – és három nap gondolkodási időt kért.
Hazaérvén belegondolt, mit is mondott, hogy neki gondolkodnia kell azon, hogy megtagadja-e egyetlen Istenét! Ez e gondolat annyira leverte, hogy se enni, se inni nem tudott többet, egyszóval belebetegedett. Családja hiába próbálta őt vigasztalni, bánatára nem volt orvosság.
Letelt a három nap, a püspök el is küldött érte, de rabbi Ámnon visszaüzent, hogy nem megy. Ekkor egy tiszteletben álló férfiakból való küldöttség ment el érte, de nekik is megtagadta a parancsot, hogy járuljon a püspök elé. A püspök végül katonákat menesztett érte, megparancsolván nekik, hogy akár erőszakkal is, de vigyék színe elé.
Amikor a püspök elé került, az szidalmazta őt, amiért – ígérete ellenére – sem ment el hozzá.
Rabbi Ámnon kijelentette, hogy beismeri bűnösségét, de maga szeretné meghatározni a büntetését. A nyelvem – mondta – amely hazudott neked, vágassék ki. (Rabbi Ámnon ugyanis, nyelvének kivágásával mely a meggondolatlan kijelentést tette – Isten nevét akarta megszentelni.)
A püspök azonban ezt nem fogadta el. A nyelvedet – mondta a püspök – ami jól beszélt, nem vágatom ki. Ezzel szemben, lábaidat, melyek nem jöttek hívásomra, levágatom, és kezeid ujjait is.
Ezzel a bosszúálló püspök megparancsolta, hogy hajtsák végre ítéletét. Miközben kínozták, folyton kérdezték, hajlandó-e már felvenni a kereszténységet. De ő mindig nemmel válaszolt. Végül hazaküldték, s ő pedig mártíromságot szenvedett hitéért és magára vállalta a büntetést, csupán azért, mert kiszaladt a száján, hogy gondolkodási időt kér...
Amikor elérkezett Ros Hásáná ünnepe, rabbi Ámnon elvitette magát a templomba, s az előimádkozó mellé helyeztette magát. A Kedusa imához érvén, rabbi Ámnon elmondta a maga szerkesztette imát, amely így hangzott:
„Hadd dícsérjük a nap szentségét, mely félelmetesen nagy, ezen a napon magasztalódik uralmad és trónusod kegyelemre alapul, míg Te az igazság jegyében ülsz rajta. .. Mert való igaz, hogy Te vagy a bíró, a feddő, a mindenttudó tanú, aki feljegyez és megpecsétel, számot ad az elfeledettre. Te nyitod meg az Emlékezés Könyvét, amiből szinte magától olvasódik, amit minden ember saját kézírásával erősített meg... S egyszercsak megszólal a nagy Sófár és halk fuvallat hallatszik, az angyalok (is) megriadnak, ijedtség és remegés lesz úrrá rajtuk és azt mondják: Íme, az Ítélet napja ez! (amikor) számonkérik az Égi Seregektől (is) viselkedésüket, mert (eleve) ők sem vétlenek Szemedben és minden teremtett lény elébed áll és elvonul előtted, akárcsak a juhnyáj... Ahogy a pásztor vizslatja nyáját, egyenként ereszti át őket botja alatt, így eresztessz Te át bennünket, megolvasva és számot adva minden élőlénynek, határt szabsz minden teremtménynek és megszabod ítéletüket...
Ros Hásánákor megíratik és Jom Kipurkor megpecsételtetik, hányan vesznek oda és hányan teremtettnek, ki fog élni és ki hal meg, ki hajlott korban, ki fiatalon, ki tűzben és ki víz által, ki kard és ki vadállat által, ki éhínség és ki szomjhalál által, ki földrengés és ki járvány által, kit fojtanak meg és kit köveznek meg, ki pihenhet és kinek kell lótni-futnia, ki élhet édes nyugalomban és kinek lesz pokol az élete, ki él békességben és kinek lesz osztályrésze a szenvedés, ki szegényedik el és ki gazdagszik meg, ki aláztatik meg és ki emelkedik fel..."
Ezzel az imával reb Ámnon elfogadta az igazságos Bíró ítéletét s amikor ejezte – meghalt, elhagyta ezt az árnyékvilágot.
Halála után pedig megjelent rabbi Klónius ben Mesullám álmában, akit megtanított az ima szövegére és arra kérte, terjessze el Izrael népe között. így is lett, („Or Záruá").

Az engesztelő nap

Jom Kipur, magyarul Engesztelő Nap, de Hosszúnapnak is nevezik, mivel ekkor – 25 órán át – a zsidó ember nem eszik és még a száját sem nedvesíti be.
Jom Kipurkor a chászidok is éppúgy böjtölnek, mint minden más zsidó, de ők nem az önsanyargatást tartják a legfontosabbnak.
Ezzel kapcsolatban a mezritsi Mágid, reb Dov Beer, – Báál-Sém-Tov követője és munkájának folytatója – végrendeletében azt hagyta meg fiának: "…és ami a legfontosabb, hogy ne sanyargasd magad, mert egy kis lyuk a testen, egy nagy sebet okoz a lelken…".
Felmerül a kérdés, miért nincs külön áldás (Broche) a böjtre, mint ahogy léteznek áldások minden más micvékre?
A szochotsovi rebbe, reb Ávrahám Bornstein, szerint böjtölni az egy negatív micve, ami abból áll, hogy az ember nem eszik és nem iszik. Külön áldást kizárólag pozitív micvékre szerkesztettek.

* * *

Egy nappal Jom Kipur előtt, egyik híve elment reb Elimelechhez, a lizsenszki cádikhoz, arra kérve őt, engedje meg neki, hogy végignézhesse a kápárá szertartását.
A chászid, egy jómódú és megbecsült ember, kérését azzal indokolta, hogy "évtizedek óta jövök a rebbéhez, minden évben, és még egyszer sem láthattam, hogy csinálja a rebbe a kápárát. Az idén nagyon szeretném ezt látni".
– És te hogyan csinálod? – kérdezte vissza a rebbe.
– A rebbe viccel velem – mondta a chászid. Én egy egyszerű ember vagyok. tehát fogom az imakönyvet és elmondom a leírt szöveget "ez legyen helyettem…"
– Én is pontosan ugyanígy csinálom – jegyezte meg a rebbe, mindössze egyetlen különbséggel. Te biztosan mindent megteszel annak érdekében, hogy fehér kakasod legyen a kápárához, míg nekem teljesen mindegy, fehér, fekete, vagy ami jön.
A chászid hiába könyörgött, végül a rebbe azt tanácsolta neki, menjen el egy bizonyos faluba, menjen be egy ottani zsidó házba, ott aztán megláthatja, hogyan kell kápárát csinálni.
A chászid azonnal felkerekedett, és elkocsizott az említett faluba. A zsidó, akihez a rebbe irányította, a falu kocsmárosa volt. Amikor odaérkezett, a kocsma tele volt részeg parasztokkal, a helységben vágni lehetett a füstöt. A chászid leült egy sarokba, majd a kocsmáros kérdésére, hogy mit kíván, mindössze azt kérte, hogy ott tölthesse az éjszakát. A zsidó nem akarta befogadni a vendéget, de az addig erősködött, míg végül is a fogadós beleegyezett.
Éjféltájt, amikor az utolsó vendég is eltávozott és a helységet is rendbehozta, a fogadós behozatott a feleségével egy vaskos füzetet, melyből elkezdte hangosan olvasni a vétkeit.
– Ezen és ezen a napon nem imádkoztam időben; ekkor és ekkor ezt és ezt elmulasztottam; és így tovább hosszadalmasan.
Befejezvén bűneinek felsorolását sírva fakadt és hangosan feljajdulva azt mondta:
– Jaj nekem, Világ Ura! Tavaly is megtértem, megbántam bűneimet és meg is ígértem soha többé… És a végén mi lett belőlem? Folyton újabb és újabb vétségeket követek el, közönséges bűnöző lett belőlem, Istenem mit tegyek?
Így siránkozott még egy ideig, majd szólt a feleségének, hogy hozza be a sublód fiókjában lévő másik füzetet is.
Miután az asszony odaadta neki, a kocsmáros megint csak fennhangon olvasni kezdett belőle:
– Ekkor és ekkor kimentem az erdőbe fáért, megtámadtak és jól elvertek, hogy még most is fájnak a csontjaim; meghalt a lányom; ekkor és ekkor ilyen meg olyan szerencsétlenség történt velem; és így tovább sorolta a vele történt megpróbáltatásokat.
Végül becsukta ezt a füzetet is és síró hangon megszólalt:
– Világ Ura! Hát nem kértelek már tavaly is, hogy egy végre nekem egy békés, boldog és áldásos évet? Bíztam abban, hogy megadod. Na és mi lett a vége?
Miután jól kisírta magát, megnyugodva beszélni kezdett:
– Ma erev Jom Kipur van , a megbékélés és kiengesztelés ideje. Világ Ura, egyezzünk ki! Te nem tartozol nekem semmivel, és én sem tartozom Neked semmivel. Kvittek vagyunk, jó?
Amint ezt kimondta, fogta a két füzetet. összecsavarta őket, háromszor körüllengette a feje felett és mondá:
– Ez legyen helyettem, ez legyen az én megváltásom, az én kápárám – …végül mindkét füzetet bedobta a tűzbe.
A chászid pedig ezek után hazament Lizsenszkbe. Beszámolt a rebbének a látottakról, aki így szólt: "Na, most már tudod, hogyan kell kápárát csinálni."

A "mezei hadak" imája

Egyszer egy chászid Jom Kipur előtt, egy távoli városból azért utazott Mezibusba, hogy a szent napot Báál-Sém-Tovval töltse. Úgy indult el, hogy időbe odaérjen, és erev Jom Kipur reggelén már csak néhány versztányira is volt úti céljától.
Hála Isten – örvendezett magába – már majdnem megérkeztem. Van még időm, pihenek egyet, közben megimádkozom, és ezalatt a ló is legel egy kicsit.
Ima után elálmosodott, s miután úgy gondolta, ha pihen egy kicsit, még akkor is odaér délidőre – ledőlt a szekér aljába, s azonnal el is nyomta az álom.
Mire felébredt, döbbenten tapasztalta, hogy már majdnem bejött az ünnep, a Szombatok Szombatja, a szent nap. Kegyetlen félelem fogta el emberünket, mert nem tudta, mitévő legyen. Azért vállalt minden fáradtságot, hogy a Jom Kipurt Báál-Sém-Tov közelébe tölthesse el – most pedig egyedül, a szabad ég alatt kell ünnepelnie.
Másnap este, a Jom Kipur kimenetele után villámgyorsan Mezibusba hajtott. Amint Báál-Sém-Tov színe elé került, az széles mosollyal fogadta őt.
– Tudd meg, nem volt hiábavaló, ami veled történt. Rád hárult ezúttal a feladat: "felemelni" és az ég trónusa elé vinni a "mezei hadak" (Ám seböszádot) imáját – vagyis azokét az egyedülálló zsidók imáját, akik tanyákon, , Isten háta mögötti kis falvakban élnek, nem-zsidók között, és még templomuk sincs, sőt még egy minjent sem tudnak összehozni, hogy együtt imádkozzanak. Ezért kényszerítettek az égből téged, hogy a Jom Kipurt a mezőn töltsd.

* * *

Egyszer volt… Berdicsevben, ahol reb Lévi Jichák kihirdette, hogy erev Jom Kipurkor az egész napot a templomban tölti, és mindenkitől elfogadja a kívánság-cédulákat (kvitliket) – egy feltétellel, ha személyenként mellétesznek 2 garast is.
Másnap már kora reggeltől a rebbe asztala előtt tolongott a városka egész lakossága. A rebbe átvette a kvitliket, megáldotta íróikat, s az asztal túlodalán gyűltek a garasok.
A Kol Nidré imára már egybegyűltek a hívők a templomban, de a rebbe nem volt sehol. Már a sameszt is elküldték érte, de azt üzente vissza, hogy még nem mindenki jött el kvitlivel. Végül belépett egy asszony, letette a cédulát és a 2 garast az asztalra, de amikor a rebbe megnézte a cédulát, közölte, hogy nem fogadhatja azt el, mert a kvitliben két személyre vonatkozó kérés van – az asszonyé és a fiáé – de mindössze csak a 2 garast adott.
Erre az asszony sírvafakadt és elmondta, hogy reggel óta próbált kölcsönt szerezni, de nem sikerült. A rabbi továbbra is ragaszkodott a fejenkénti 2 garashoz. Ekkor az asszony kijelentette, hogy ő, a fia javára, lemond az áldásról, csak a rebbe áldja meg a fiát.
A rebbe elfogadta az asszony kérését, majd sietős léptekkel bement a templomba. Befelé menet, fennhangon, egyre csak azt hajtogatta: a szegény asszony lemondott a fia javára, így könyörülj meg Te is rajtunk, Istenem…

Hol van egy részeg zsidó?

A következő chászid történet hőse szintén Lévi Jichák, a berdicsevi cádik, a zsidóság kiváló védőügyvédje.
Egyik erev Jom Kipurkor, amikor már az egész kile (gyülekezet) elfoglalta helyét a templomban, s a Kol Nidré ima kezdetére várt, a rebbe gyertyát gyújtott, majd keresgélni kezdett valamit a padok alatt.
A hívők értetlenül nézték, mit csinál rebbéjük, aki egyszerre csak megszólalt:
– Keresek egy részeg zsidót, de képtelen vagyok találni. Ezután égnek emelte szemét és – szokás szerint – szónoklatot intézett az Örökkévalóhoz:
– Ribonó sel Olám! Világ Ura! Nézz, milyen különös nép ez a Te zsidó néped! Megparancsoltad nekik, hogy Tisré 9-én, vagyis erev Jom Kipurkor egyenek-igyanak. Még meg is ígérted nekik (a Talmudban) "aki eszik-iszik kilencedikén, az olybá vétetik, mintha böjtölt volna kilencedikén és tizedikén". Most képzeld el, drága jó Istenkém, ha más népeknek megadatott volna egy olyan nap, amikor vallási parancsra kell bőven enni és inni – hányan maradnának józanok? De nézd meg a Te zsidóidat! Egész nap teljesítették parancsolataidat, ettek-ittak, élvezték a dús lakomákat. Az est leszállta előtt pedig mindnyájan itt állnak, senki nem alszik vagy dülöngél. Testben-lélekben megtisztulva várják, hogy magukra vehessék az Engesztelő Nap sanyargatásait, készek arra, hogy megvallják vétkeiket és teljes szívvel megtérjenek Hozzád.
Világ Ura, hát nem érdemlik meg már ezért is, hogy megbocsásd vétkeiket és biztosíts nekik egy áldásos, boldog új évet?!…

Anyuka elárvult imakönyve

Az alábbi történet Báál-Sém-Tovval történt meg. Egyszer, erev Jom Kipurkor, a Kol Nidré ima alatt Báál-Sém-Tov nagyon levertnek és szomorúnak látszott, ami meglehetősen ritkán fordult elő nála. A Kol Nidré után pihent egy keveset, majd ezután hangulata gyökeresen megváltozott, az imákat szinte énekelve mondta el.
Később mesélte csak el híveinek, mi váltotta ki ezt a furcsa lelkiállapotot.
Egy távoli faluban – mesélte – élt egy zsidó bérlőházaspár, egy kis gyerekkel. A szülők nagyon hamar elhunytak és az árva kisfiút a földesúr magához vette, mert szüleit nagyon kedvelte. A gyereket fiaként nevelte, s bár elmondta neki, hogy kik voltak a szülei, azt sem titkolván el, hogy zsidó – a zsidó vallásról természetesen nem tudott semmit sem.
A szülői örökségből csupán néhány kis értékű tárgy maradt meg, köztük néhány chumás, imakönyv, valamint édesanyjának "Korbán-Minchá" imakönyve. Mióta nevelőapja átadta ezeket neki, drága emlékként őrizte azokat.
Egy ízben, őszre járt már az idő, a gyerek felfigyelt arra, hogy minden falusi zsidó a város felé tart. Kérdésére, hogy hová mennek mindnyájan, elmondták neki, hogy jönnek a Félelmetes Napok, a legnagyobb ünnep, s ezt a zsidók együtt töltik, mert a sokaság imája inkább meghallgatásra talál az égben.
A válasz és a magyarázatok mély benyomást tettek a serdülő gyerekre, s ettől kezdve nem hagyta nyugodni, hogy ő tulajdonképpen zsidó. Még éjjel is erről álmodott. Álmában látta szüleit, akik kérték, térjen vissza ősei hitéhez, gyakorolja zsidóságát. Nevelőapja csak legyintett álmaira, mondván, az álmoknak nincs jelentőségük, badarság az egész.
De az álmok nem hagyták magára a gyereket. Folyton-folyvást visszatértek, és álmában a szülők egyre fenyegetőbben követelték tőle megtérését, de szegény gyerek nem tudta, hogy mit tegyen.
A következő évben megint eljött az ünnepek ideje, és a gyerek megint csak látta a városba szekerező zsidókat, de már tudta, hová mennek és miért.
Ekkor a gyerek nagy elhatározásra jutott. Fogta megboldogult édesanyja imakönyvét, és szaladt, rohant, mígcsak a városba nem jutott. Ott egyenesen a templomba ment, ahová éppen Kol Nidré előtt ért. Ekkor látta, hogy mindenki fehérbe öltözötten, imakönyvvel a kezében, sírva imádkozik. A látványtól maga is sirvafakadt, de persze imádkozni nem tudott.
Mindezt látták az Égiek, nagy zűrzavar keletkezett közöttük, nem tudván, mi legyen a gyerekkel.
Ettől vált hát Báál-Sém-Tov szomorúvá, mert ő teljes szívvel együttérzett a gyerekkel, s mindent elkövetett, hogy az égiek elfogadják a gyerek megtérését, nehogy – Isten őrizz – elvesszen a zsidóság számára.
A gyerek közben megnyugodott és azt mondta:
– Édes Istenem! Nem tudom mit és hogyan kell imádkozni. Itt van, Neked adom az egész imakönyvet, ami az édesanyámé volt, Te tudod, mit kell vele tenni.
Letette az imakönyvet az asztalra, majd ráborulva sokáig zokogott.
A gyerek "imája" az égben meghallgatásra talált és elfogadtatott. Báál-Sém-Tov ezt látta lelki szemeivel, amikor arca újra felderült.

1000 rubel egy kutyáért

Egyik Kol Nidré alkalmával a lublini rebbe, reb Jákov Jichák, volt az előimádkozó. Későre járt már, de a rebbe csak nem akart belekezdeni. Állt, arcát a kezébe temetve, gondolataiba merülve. Senki nem értette, mire vár.
Hirtelen a gyülekezet felé fordult és azt kérdezte:
– Van itt valaki Pilevből?
Először senki nem válaszolt, majd egy kis idő múlva egy reszkető hang "bevallotta", hogy ő pilevi.
A rebbe ekkor magához intette őt és az iránt érdeklődött, nem tudja-e, mennyit fizetett a pilevi uraság a kutyáért, amit az idén vett?
– De tudom – felelte – véletlenül jelen voltam, amikor a földesúr megvette a kutyát. Ezer rubelt adott érte.
A válasz hallatán a cádik arcán mosoly suhant át, majd visszafordult és a Kol Nidrét jókedvűen imádkozta el.
A gyülekezet persze nem értett az egészből egy szót sem, de nem mertek kérdezősködni. A Jom Kipur kimenetele után is csak néhány hívének szolgált magyarázattal a rebbe:
– Az Engesztelő Napok előtt – magyarázta a rebbe – nagy veszélyben forgott ezen a környéken a zsidóság.
Az egekben a főügyész (a Sátán) éles hangú vádbeszédeket tartott. Ezekben arról volt szó, hogy a zsidók rosszak, nem könyörülnek embertársaikon, nem gyakorolják az irgalmat, amelynek a zsidók alapvető tulajdonságának kellene lenni. Itt van pl. egy valamikor jómódú, köztiszteletben álló ember, aki elszegényedett, és most a környéket járva kénytelen koldulni, hogy összeszedjen annyi pénzt, hogy a lányát férjhez adhassa. Zsidó testvérei, azok közül is legfőképp a gazdagok, ajtót mutattak neki, vagy néhány fillérrel intézik el a dolgot.
Eközben találkozott ez az ember a pilevi földesúrral, aki – mikor meghallotta miről van szó – benyúlt a zsebébe és odaadott neki 300 rubelt…
– Nos, az égben elhangzott vádbeszéd nehéz helyzetet teremtett és félő volt, hogy kihatással lesz a Jom Kipurkor megpecsételt ítéletre. Ez okból igyekeztem bebizonyítani, hogy a földesúr nem könyörületből vagy jóságból adta ezt a nagylelkű adományt, hanem szeszélyes könnyelműségből, mivel nála a pénznek nincs értéke. Ezt igazolta az is, hogy egy kutyáért is képes volt 1000 rubelt adni…

Kol Nidré

A hagyomány úgy tartja, hogy szövege a spanyol inkvizíció idején keletkezett. Arról szól, hogy a különböző körülmények között és helyzetekben tett fogadalom alól Jom Kipur előestéjén felmentve érezhetjük magunkat és tisztán állhatunk az Örökkévaló ítélőszéke elé. Maga a szöveg azt érzékelteti, hogy a marannusok közül a kereszténységet sokan, kizárólag, kényszerítő körülmények miatt fogadták el, s kierőszakolt eskü nem érvényes.
Dallama szintén az inkvizíció korában született, érződik benne a zsidó mártíromság minden fájdalma.

* * *

A Jom Kipur-i imarend egyik visszatérő alkotóeleme a bűnvallomás (viduj), melyben a zsidó ember megvallja bűneit – a zsidó ábécé szerinti sorrendbe – és bűnbocsánatot kér rájuk.
A bűnvallomással kapcsolatban jegyezte meg egyszer reb Lévi Jichák, a berdicsevi cádik:
– A mai nemzedék – higgyék el nekem – jobb, mint az előző korok nemzedékei. Azok ugyanis még Jom Kipur szent napján, a templomban is rendületlenül hazudtak. Verték a mellüket és mondták: vétkeztünk, raboltunk, csaltunk (ásámnu, bágádnu…) pedig ebből egy szó sem volt igaz. Olyan vétkeket vallottak be, amikor a bűnvallomást mondjuk. Valóban elkövettük azokat, kivétel nélkül. Mi nem hazudunk a jó Istennek. Már csak azért is megérdemeljük, hogy megbocsásson nekünk.

* * *

Szellemes választ adott reb Bunim, a psiszchai rebbe reb Mordecháj Bannetnek, a nikolsburgi rabbinak, amikor ez utóbbi azt kérdezte tőle, hogy miért ábécé sorrendben írták meg a bűnvallomást.
Ennek igen egyszerű és érthető oka van. Ha nem így lenne, nem lehetne tudni, mikor kell befejezni a vég nélküli bűnbánást.

Asszonybeszéd a Neilá imában

A cádik, aki lelki szemeivel látja a zsidó népre leselkedő veszélyeket, és imájával, könyörgésével hárítja el azokat – visszatérő motívum a chászid legendában.
Az egyik legkedveltebb és leggyakrabban szereplő hőse e legendáknak régi ismerősünk, reb Lévi Jichák, a berdicsevi cádik.
Következő történetünk főszereplője szintén ő:
Egyik Jom Kipurkor egész nap igen levert volt, még ima közben is időnként fel-fel sírt. Végül késő délután, a Neilá (befejező) ima után végre felderült. Este aztán, néhány hívének elmesélte mi történt:
Az idén megint csak sok bűn elkövetését olvasta ránk az égi vádló, amik sajnos többnyire igaznak bizonyultak, így közösségünk nagy veszélyben forgott.
A záróima mondása közben hallom – mesélte a cádik – amint a karzaton az egyik asszony azt mondja a másiknak:
– Biztos vagyok benne, hogy imáink meghallgatásra találtak, és boldog, jó esztendőnk lesz.
A másik nő pedig megkérdezte, mire alapozza ezt a véleményt?
– Hát hogyan lehetne ez másképp – felelte – Hiszen ha egy rablógyilkos előtt állnánk a sötét erdőben és ennyit könyörögnénk neki – még ő is megkönyörülne rajtunk. Hát még az Örökkévaló, aki hosszantűrő és könyörületes…
– Ezek az egyszerű, szívből jövő szavak megtették hatásukat, és a védő lebírta a vádlót – fejezte be a rebbe.

"Zsidó vagyok!"

Jom Kipur délutánján a Jónás próféta könyvét olvassák a Minchá imában. A történet a megtérés fontosságát és jelentőségét szimbolizálja: Isten elküldi Jónás prófétát Ninivébe, a bűnös városba, hogy figyelmeztesse lakóit, Szodoma és Gomora sorsára jutnak, ha nem térnek meg. Jónás megpróbál kibújni e küldetés alól, (bölcseink szerint attól tart, hogy a Ninive-beli pogányok hallgatnak rá, és megtérnek, ami rossz fényt vet majd a nyakas és makacs zsidókra).
"Isten elől menekülve" Jaffán hajóra száll, hogy Társisba menjen. Amikor a hajó viharba kerül, őt teszik meg bűnbaknak, hiszen a vihar "miatta" tört ki, mivel a matrózok kérdésére, hogy ki fia borja, mindössze annyit válaszol: "Ivri ánochi (zsidó vagyok) és az egyetlen Istent félem".
A chászid magyarázat szerint elég volt ennyi, hogy egy jámbor embert, aki éppolyan utas volt, mint a többi, a baj okozójának kiáltsanak ki, és egyetlen megoldásként a tengerbe vessék.
Jónás isteni csoda folytán megmenekül – a történet ismert, egy nagy hal lenyeli, a gyomrában tölt három napot – mert az isteni küldetés alól nem lehet kibújni…

* * *

A szentéletű ruzsini cádik, reb Jiszráél Friedmann, egyik hívét, reb Ásert, különösen szerette, azt tartotta róla, hogy fennkölt lelke van. A Félelmetes Napokat mindig együtt töltötték, de a cádik sosem engedte őt Jom Kipurkor böjtölni, mivel nagyon beteg ember volt, tüdőbajos, és egy betegnek nincs böjt tilos. Ezért minden évben, a Sáchrit (reggeli) ima után szobájába vezette, és kényszerítette arra, hogy egyen.
Egy alkalommal a rebbe megfeledkezett arról, hogy az ima után – szokás szerint – reb Ásert étellel kínálja, az pedig megtartotta a böjtöt, aminek következményeként másnapra meghalt. A cádiknak ez nagy fájdalmat okozott, de csak ennyit mondott: "lelket lélekért".
Az ezt követő évben Jom Kipurkor, a böjt alatt, a böjt alatt a cádikot szörnyű szomjúság kínozta. Olyannyira szenvedett tőle, hogy ima alatt a gyülekezet felé fordulva azt mondta: szomjas vagyok. Senkinek nem jutott eszébe, ha a rebbe ilyet mond, akkor valószínűleg szomjúsága már életveszélyes lehet. Még a jelenlevő rabbik is hallgattak és egyikük sem szólt, hogy a vallási törvények szerint ilyen esetben nemcsak szabad, hanem kifejezetten micvá (jócselekedet) inni.
S mivel a rabbik nem szóltak, vagyis nem engedélyezték, a cádik nem ivott, minek következtében súlyosan megbetegedett, s rövidesen meg is halt.

* * *

Egyszer, Jom Kipur előtt, megbetegedett a vizsnitzi cádik, reb Menáchem Mendel. Az orvosok szerint állapota válságossá vált, emiatt megtiltották neki, hogy böjtöljön. Hívei azonban tartottak attól, hogy nem fog az orvosokra hallgatni, ezért a belzi cádikhoz, reb Josuához fordultak, hogy segítsen jobb belátásra bírni rebbéjüket.
Reb Josua teljesítette a hívek kérését és levelet küldött reb Mendelnek, melyben többek között azt írta:
– Emlékszem, amikor szentéletű apám – emléke legyen áldott – nagybeteg volt, attól féltünk, hogy nem lesz hajlandó enni Jom Kipurkor. Azonban ő olyan nagy cádik volt, hogy maga kérte, hogy ehessen, és mielőtt enni kezdett ezt mondta: "Ezennel kész vagyok teljesíteni Isten parancsát", s nagy örömmel evett, mint aki nagy micvát teljesít.

* * *

A cánzi rebbe, reb Chájim Halberstamm, imaházában Jom Kipur délutánján a Neilá ima alatt, nagy zűrzavar keletkezett. Az egyik hívő nagyon megszomjazott és kis híján elájult.
Az illető egyébként gazdag, de nagyon fukar ember hírében állott és voltak, akik nem tudták megállni, hogy ne gúnyolódjanak rajta. "Egész évben nem ad szegény embernek még egy kis vizet sem, most legalább megtudja, mit jelent az, ha valaki szomjas" – mondták.
A mellette állók látták, hogy azért ennek fele se tréfa, itt életveszélyről van szó, megkérdezték a jelenlévő dájánt (vallási bíró), mit tegyenek. A válasz természetesen az volt, hogy adjanak neki inni, méghozzá kanalanként, hogy csak éppen annyit igyon, amennyit nagyon muszáj. Így is tettek, de az ember minden kanállal csak még szomjasabb lett. Ekkor reb Beris, a dáján, nem akarván a saját szakállára egyedül dönteni, odament a cádikhoz, mondja meg ő, ilyenkor mi a teendő.
– Mondjátok meg neki – mondta a cádik – minden pohár víz ellenében, amit most megiszik, holnap 100 aranyat kell adnia, jótékony célokra. Ha beleegyezik annyit ihat, amennyit akar.
Meghallván a cádik üzenetét, a fukar ember rögtön magához tért és már egyáltalán nem akart tovább inni…

* * *

Jom Kipur kimenetele után reb Lévi Jichák, a berdicsevi cádik odafordult egyik hívéhez és annak legnagyobb meglepetésére azt mondta neki:
– Elmondom neked, miért imádkoztál ma. Először azért, hogy az Örökkévaló jutasson neked 1000 rubelt készpénzben, hogy anyagi gondok ne zavarjanak a Tóra-tanulásban. Utána meggondoltad magad, mivel rájöttél, ha ekkor pénzhez jutsz egy összegben, üzletet nyitsz, s megint csak akadályoztatva vagy a tanulásban. Így ezután azt kérted, hogy az 1000 rubelt inkább két részletben kaphasd meg.
Mire a Neilá imához értünk, arra a meggondolásra jutottál, hogy az volna a legjobb, ha ezt az összeget négy részletben, három havonként, 250-250 rubelonként kapnád. Ezzel nyugodt körülmények között tudnád Istent szolgálni.
Az viszont végképp nem jutott eszedbe, hátha Istennek nincs szüksége a te szolgálataidra és tanulásodra, hanem azt akarja, hogy a magad dolgával törődj és dolgozz a megélhetésedért.

* * *

A lublini "Látnok"-nál, reb Jáákov-Jichák Horovitznál, az volt a szokás, hogy Jom Kipur kimenetele után bement hozzá néhány híve, és megkérdezte, milyen volt a "pecsételés". (Ismert, hogy a hagyomány szerint ezen a napon pecsételődik meg az égben az ember sorsa a következő évre.)
Így ment be hozzá egy alkalommal reb Bunim is, aki később a psiszhai cádik lett, és megkérdezte, mi van neki "megpecsételve"?
A "Látnok" őszintén válaszolt neki:
– Ebben az évben minden vagyonodat el fogod veszteni…
A jóslat be is következett. Felesége és gyerekei megbetegedtek, és egész vagyona – 1500 rubel, ami akkoriban tekintélyes összegnek számított – ráment az orvosokra és az orvosságokra.
Miután ily módon egy fillérje sem maradt, elutazott Varsóba, hogy valami jövedelmező üzlet után nézzen, amely biztosítja az ő és családja megélhetését.
Régi szokásáról nem mondva le, egy drága szállódban szállt meg. Bár zsebében egy árva garas sem volt, mégis a megszokott finom ételeket-italokat fogyasztotta, miközben egyre várta, hogy bekopogtasson hozzá a jószerencse. Ugyanakkor szörnyen félt attól, hogy mi történik, ha mégsem fog tudni fizetni, talán még Chilul Hásém (Isten nevének megszentségtelenítése) is lehet a dologból. Amikor erre gondolt még sírva is fakadt.
Éppen ilyen keserű gondok emésztették ebédelés közben, amikor egy küldönc lépett hozzá, akit a dúsgazdag özvegy, Támár'l (sok chászid legenda hőse) küldött azzal a gondolattal, legyen pénztáros egyik üzletében, heti hat rubel fizetésért.
Ebből reb Bunim arra a következtetésre jutott, hogy Isten mostmár biztosan megsegíti őt, és szerencsecsillaga nemsokára ismét felfelé ível. Ennek folytán azt üzente vissza, hogy ő nem hajlandó heti-béres kuli lenni, de az üzletbe szívesen betársul – fele-fele alapon.
Erre a szemtelenségre Támár'l nem is válaszolt. Bunim azonban nyugodt maradt, hisz mostmár nem volt neki sürgős az ügy. Tanult és imádkozott, és bizonyos volt abban, hogy Isten nem hagyja magára.
Pár nap múlva az özvegy mégis elfogadta reb Bunim ajánlatát, majd átadott neki egy nagyobb összeget, amivel kiegyenlíthette tartozását. Az üzlet pedig abban az évben különösen nagy hasznot hozott.
Mindezek után ismét elment reb Bunim a "Látnokhoz", aki mielőtt még vendége megszólalhatott volna, azt mondta:
– Minden igaz volt, amit mondtam neked (hogy mindenét elveszíti), de arról nem volt szó, hogy te ebből a helyzetből "kiimádkozod" magad…

Mit mond a Háláchá?

A zsidóság legszentebb ünnepe, a Szombatok Szombatja.
Kizárólag erre az egyetlen napra ír elő a Tóra böjtöt. Magyarul még Engesztelőnapnak, valamint Hosszúnapnak – utalva a 25 órás böjtre – is szokták nevezni.
1. A böjtön kívül Bölcseink még további négy megszorítást, azaz "sanyargatást" írnak elő erre a napra: nem szabad bőrből készült cipőt húzni (csak gumi vagy faszandált); nem szabad tisztálkodni; nem szabad piperészkedni (illatos kenőcsőt használni) és tilos a házasélet.
Maga a böjt rendkívül szigorú, mert még a száj megnedvesítése is tilos.
Férfiaknál 13 év, nőknél 12 év felett kötelező a böjtölés, de csak és kizárólag egészséges emberek esetében. Ennél fiatalabbak is szoktak néhány órát böjtölni, hogy folyamatosan hozzáedződjenek a szokásokhoz, a Nap hangulatához.
Amennyiben valakinek az orvosa megtiltja, hogy böjtöljön, akkor is köteles enni, ha maga úgy is érzi, hogy képes böjtölni.
2. Mindaz, ami szombaton tiltva van, még fokozottabban érvényes erre a napra.
3. Ezt a napot a hívő ember szinte teljes egészében a zsinagógában tölti el. Maga az imarend is eltér a többi ünnepekétől. A 24 órára kiterjedő imarend az alábbi:
a) Az ünnep előestéjén hangzik el a Kol Nidré ima, majd az esti ima következik (Árvit) a zsolozsmákkal (Pijut), melyek legfőképp a bűnbánatról szólnak.
b) Ünnep-reggeli ima, a Sáchrit, meghatározott betoldásokkal. Ezt követi a Tóra felolvasása, majd a halottakért mondott ima, a Mázkir.
c) Muszáf ima, melyben foglaltatik Ünötáne Tokef kezdetű ima, melyet Ros Hásáná két napján is mondunk, és az egykori Szentélyszolgálat leírása, végül a rómaiak által megölt Tíz Mártír halálának költői elbeszélése.
d) Ezután következik a Minchá ima, amelynek keretében Jónás könyvét olvassuk fel.
e) A Neilá (Záró) imát kizárólag Jom Kipurkor mondják el. Ekkor van az az utolsó alkalom arra, hogy megtérjen a bűnös és bűnbocsánatot nyerjen (kapuzárás).
f) Árvit (esti) ima, mely a napot lezárja. Ezután már csak Újhold szentelés következik (Kidus Leváná) és vége az ünnepnek. Megkezdődhet a Szukkotra való felkészülés.
4. A böjt végét – a Neilá ima végeztével – egy hosszú kürtfújás jelzi.