VENDÉGOLDAL

 

KŐSZEG FERENC NÉPSZAVAZ

 ÉS  AZ EMIHET VÁLASZTJA…

 

A LIBERÁLIS IRÓ ÉS POLITIKUS NEW YORKBAN A CHÁBÁD VENDÉGE VOLT PÉNTEK ESTE, "PEDIG LÁTTÁK HOGY NEM IS ISMEREM AZ IMAKÖNYVET" * NEM VALLÁSOS, NEM IS ATEISTA DE ZSIDÓ, MIVEL A SZÜLEI AZOK VOLTAK * Izraelben cédulát tett a Kotel kövei közé * Cikke az Ésben jelent meg, a  "MERT HA NEM VAGYOK RÁ BÜSZKE, AKKOR IS ZSIDÓ VAGYOK" – cimmel.

 

A lényeget nem érintő röviditésekkel közöljk az érdekes cikket.

A szerk.

"A cím egy régi vicc poénje: Kohn bácsi felel így, amikor megkérdezik tőle, miért olyan büszke arra, hogy zsidó. Mielőtt megkaptam a népszámlálási kérdőívet, több cikket is elolvastam, több kiváló szerző meggyőzött, miért ne válaszoljak a nemzetiségi és vallási hovatartozásomat firtató kérdésekre. Más, hasonlóképpen kiváló szerzők arról győztek meg, miért válaszoljak.- - - - - - - - -

                                                ***

De lássuk a medvét! Mi van a nemzetiséggel és a vallási kötődéssel? A viták akörül forogtak, hogy van-e joga az államnak, akár (elvben) anonim módon is, rákérdeznie olyan szenzitív, a megkérdezett magánszférájába tartozó adatokra, mint a vallás és a nemzetiségi hovatartozás, illetve akkor jár-e el helyesen a megkérdezett, ha öntudatosan vállalja a nemzetiségét, vallását, vagy akkor, ha nem kíván válaszolni a tolakodó állami kérdezősködésre.

Hagyományos, de nagyon is érthető és korántsem alaptalan félelmek szólaltak meg: a népszámlálás valójában nem anonim, a válaszoló könnyen azonosítható, a kérdezősködés valójában a zsidók, a cigányok összeírására szolgál. - - - - -

 A zsidó középosztály a XX. század elején elfogadta, hogy Mózes vallású magyar. Akkoriban - tekintettel a zsidó középosztály tüzes magyar hazafiságára - némelyek azon élcelődtek, száz év múlva a „zsidó" magyarabb magyart fog jelenteni, ahogy a „kun" is ilyesmit jelent.

 A numerus clausus világa véget vetett az effajta álmodozásoknak. Zsidó gondolkodók, például Komlós Aladár, azon töprengtek, lehet-e valaki, és hogyan lehet egyszerre zsidó és magyar. A zsidótörvények és a (legalább kétharmados) nemzeti konszenzussal végrehajtott deportálás kizárta ezt a kombinációt. A kommunizmus, amely kiutat ígért a csapdából, totális tévútnak bizonyult. A jobboldal mai harsogása csak ráerősít arra, hogy egy zsidó nem vállalhatja a magyar identitást.

Ha külföldön jártamban megkérdezték, mi vagyok, magyarnak mondtam magam. Válaszadáskor azonban mindig végigfutott rajtam holmi kínos, viszolyogtató érzés: azért ez nem tiszta sor. De így volt itthon is, manapság még inkább így van. 1990-es jegyzetében Csoóri Sándor ezt írta: „...egy olyan országban, ahol még a magyarságot is zavartan vállalhatta évtizedeken át az ember, ott a magukat zsidóknak vagy zsidóknak is érzők kilétüket csak ugyanilyen zavarodottan vállalhatták".

Persze ugyanő, ugyanakkor azt is írta, hogy „a szabadelvű magyar zsidóság kívánja stílusban és gondolatilag »asszimilálni« a magyarságot". Ennek a mondatnak csak akkor van értelme, ha a szabadelvűség holmi zsidó dolog, amely veszélyt jelent a magyarság számára. De a „zavarodott" szót a költő-esszéista jól választotta meg. 

Zavarodottan folytatom tehát: az eddigi érveléssel ellentétesen válaszoltam a nemzetiséget firtató kérdésre, méghozzá a kettős kötődés alapján. Lehet, hogy a nyilasok meg némely zsidó vagy nem zsidó barátom ezt várnák el, de a kedvükért sem mondom, és nem is gondolom, hogy nem vagyok magyar. Nemcsak a nyelv, nemcsak az irodalom köt ide, hanem mindenekelőtt az, hogy egyetlen ország múltja, jelene, jövője se érdekel annyira, mint ezé. „...arra ébredt / a város: lövik szét" - írta Petri György 1956. november 4-ről. Én úgy éreztem, és úgy tartom számon ma is: tizenhét évesen, ez a hajnali ágyúdörgés tett felnőtté. Attól kezdve nem tudtam és nem is akartam hinni a „létező szocializmusban", de a népboldogítás semmilyen egyéb formájában sem.

 Az 1970-es években azért lettem ellenzéki, „disszidens", „másként gondolkodó", mert azt reméltem, hogy Magyarországon is lehet és lesz is demokrácia. És ezért vagyok ma is ellenzéke a jelenlegi kormánynak, ellensége minden magyarkodásnak, nemzeti fesz és pöffnek. Az átkozódó elégedetlenség, a Mohácsot és nemzethalált sóvárgó gőgös öngyűlölet is magyar nemzeti hagyomány. Nem Kertész Imre, nem Kertész Ákos találta ki, hanem a reformáció prédikátorai, Kölcsey, a „kedélyes" Mikszáth, Ady. Az más, mondják a jobboldalon. Ady gyötrődött, ezek meg csak gyűlölik, utálják a magyart. De gyűlölni, úgy szívből, igazán utálni is csak azt lehet, akikhez közünk van. Kérdezzenek meg egy családgondozót.

                                             *

            Az sem igaz, hogy csupán az antiszemitizmus tesz zsidóvá. Az anyai nagyszüleim a Baltikumból, az akkori Oroszországból kerültek Magyarországra. Azon a vidéken minden zsidó számára természetes volt, hogy zsidó nemzetiségűnek tekinti magát, nem orosznak, nem németnek, nem lettnek. A nagymamám a családjában, a szomszéd házában megtörtént esetként mondott el történeteket, amelyek - azóta már tudom - jól ismertek a zsidó folklórból. A nagyapám, akit baloldaliként internáltak a német bevonulás után, majd az internálótáborból vittek el Auschwitzba, Petőfit fordított jiddisre.

 Hogyne tekinteném magamat zsidónak, ha nem vagyok is vallásos, és nem tudok héberül imádkozni? De nemcsak a hagyomány és a folklór tesz zsidóvá, hanem a saját világlátásom is, az például, ahogy élvezem a zsidó vicceket, amelyeknek a lényege az (olykor gyilkos) önirónia. Igen, érdekel, hogy ki a zsidó. Éppúgy érdekel, ahogy a nácikat érdekli. Bár a legközelebbi barátaim, szerelmeim többsége nem (volt) zsidó. Életkori okokból nem kerültem börtönbe fajgyalázásért. Pedig kiérdemeltem.

1993-ban a nemzeti és etnikai törvény elfogadása idején néhány közeli barátom aláírásokat gyűjtött az ellen, hogy a törvényben a zsidóság nemzetiségként szerepeljen. Nem írtam alá az ívet, hiába kiabált velem egyikük, hogy Csurkáéknak teszek szívességet, ők akarják nemzeti kisebbségként kiszorítani a zsidókat a nemzetből.

Nem értettem az érvelését. Senki senkit nem kötelezhet arra, hogy akarata ellenére zsidó nemzetiségűnek vallja magát. De mindenkinek joga van hozzá. Én pedig még egy névtelen kérdőív előtt sem fogom letagadni, hogy magyar ÉS zsidó vagyok. Vagy zsidó ÉS magyar, ha így jobban tetszik.

- - - - - - -. A zsidóság egyszerre jelent vallást és összetartozást a nép közösségéve.- - - - - - New Yorkban a szigorúan vallásos chabad közösség tagjai ismeretlenül is maguk közé fogadtak a péntek esti vacsorára, holott láthatták, azt se tudom, hogy kell kézbe venni a héber imakönyvet, és nem kérdezték, hiszek e az Örökkévalóban. Elfogadtak zsidónak, mert a szüleim, a nagyszüleim zsidók voltak. Más nem számított. 

De azért ateistának se minősíteném magam. Ahhoz túlságosan babonás vagyok, hiszek a végzetben, a bűnhődésben, időnként a túlvilágban is. Sosem lottóztam, mert féltem, még a végén nyerek, és ezzel eljátszom a túléléshez szükséges szerencseadagomat.

 Tavaly, jobb későn, mint soha, elutaztam Izraelbe. Nyomban a megérkezésem után a Panaszfalhoz mentem, és jó mélyen benyomtam a kövek közé egy kérést, amely a túlvilágra vonatkozott. Aztán elszégyelltem magam az önzésemért, elmentem másodszor is, hogy a gyerekeimnek, unokáimnak kívánjak egészséget, boldogságot. Ha nem vagyok is vallásos, azt szeretném, ha rabbi temetne el, méghozzá a Farkasréti temető zsidó részében. Ha pedig a vallási közösséghez való tartozás kérdésére is válaszoltam volna, minden bizonnyal az Egységes Magyar Izraelita Hitközséget írom be. Egyszerűen azért, mert ez a nagy hagyományokra visszatekintő, mégis fiatal közösség nem lehetett részes azokban a bűnökben, amelyeket a pártállam idején minden egyház és minden hivatalosan működő vallási közösség elkövetett - elsősorban a saját tagjai ellen. E nélkül a két bekezdésnyi körítés nélkül a válaszom csonka lett volna és hamis.- - - - - - -

A nemzetiségre és a vallásra vonatkozó torz adatokat manipulálni fogják. Efelől nincs kétségem - - - -

- - - - -Manipuláljanak, hazudjanak, rajta, tehetik. De a hazugság előbb-utóbb a hazudozó ellen fordul, csak ki kell várni. Én addig is válaszolok minden kérdésre, akár név nélkül, akár névvel. Nem vagyok kényes a szenzitív adataimra. Nincs mit titkolnom. És ha visszaélnek velük - teszek rá. Teszek rájuk.

 

(FORRÁS: ÉS, Sófár)

 

ATYÁK BÖLCS TANITÁSAI(9)

                    

                     "ROSSZ VIZEK" 

            MÉRGEZŐ HATÁSA

 

"Tőlük [Simon és Jehudától) Smájá és Ávtáljon vették át a hagyományt.

Mondá Smájá: Szeresd a munkát és gyűlöld a basáskodást. Ne igyekezz a hatalom birtokosaival megismerkedni, barátkozni.

 

 S mondá Ávtáljon: Bölcsek, vigyázzatok minden szavatokra, nehogy a száműzetés büntetése legyen osztályrészetek, és a rossz vizek helyére kerüljetek, ahol tanítványaitok ihatnak a vízből, mely megártana nekik és esetleg belehalnának, ettől pedig Isten neve meg lenne szentségtelenítve. " (Atyák,1.10-11)

 

   Smájá és Ávtáljon  a negyedik "pár" volt- a hagyomány folytatóinak sorában. Származásukról nincsenek adatok, mindössze annyit lehet róluk tudni, hogy betért prozeliták voltak (a Talmud szerint Szanherib asszir király leszármazottai). Feltehetően ezért nem említi a Misna egyikőjük apjának a nevét sem.

Tevékenységük a hasmoneus királyság végére, ill. a heródesi korszak kezdetére esett.

 

  Mindketten Slomcion királynő uralmának vége felé lettek a Synhedrion vezetői.

A szent életű királynő halálát követően fiai egy ideig marakodtak a hatalmon, majd egyikőjük segítségül hívta Pompeius római hadvezért. Az ő "jóvoltából" került hatalomra az edomita Heródes, s ennek folyományaként a legfőbb tisztségek ismét a szadduceusok kezébe kerültek.

 

    Ekkor mondta tehát Smájá, hogy az ember szeresse a munkát és gyűlölje a basáskodást, és óva intette a zsidókat, hogy ne kerüljenek a hatalommal rendelkezők közelségébe.

 

   Rási magyarázata szerint a mindenkori hatalom csak addig kedvez az egyénnek, míg az érdekében áll. Rabbi Nátán Avotja a gondolatot tovább folytatva azt mondja, hogy a hatalom az embert elgáncsolja, végül megöli, és még vagyonát is elkobozza.Valószinű hogy keserves élettapasztalat rejlik ezen szavak mögött.

 

                                                                                   ***

 

Ávtáljon szavai - még ha burkoltan is - ugyanezeket a gondolatokat fejezik ki. Nehéz helyzetekben az ember akkor viselkedik bölcsen, ha jól megfontolja minden egyes szavát. Ha érzelmei vagy lelkiismerete szerint beszél, könnyen száműzetésben találhatja magát. Viszont ha hallgat, akkor a Tórát megcsúfoló, idegen kultúrát képviselő hatalmat szolgálja. Mindkét esetben megszentségtelenítődik Isten neve.

 

 

   A "rossz vizek" alatt az idegen kultúra értendő. Ez (a rossz víz) a zsenge palántákra, azaz a fiatal tanítványokra, mérgező hatással lehet. Miként az Írás mondja: "...elkeveredtek a népek között, és eltanulták tetteiket".

(Zsolt. 106,35) (Ádrán) Feltehetően a tanítványoknak a rossz szellemtől való megvédése volt a célja annak az intézkedésnek is, hogy a Tanház elé őrt állítottak, hogy oda csak az arra érdemes mehessen be. (Áháron Heimann: Toldot Tánáim Váámoráim.)

 

                                   ***

 

 Bö1cseink nem győzték hangoztatni a munka szeretetének fontosságát. A Talmud kötelezővé teszi, hogy az embernek akkor is kell valami hasznos munkát végeznie, ha egyébként van miből megélnie. A semmittevés - állítja - unalmat szül, az unalom pedig a legkülönfélébb rossz tulajdonságok és cselekedetek forrása.

(Ktubot, 59) Szeresd a munkát - magyarázza Rábénu Jona -, szoktasd hozzá magad, hogy mindig el legyél foglalva, mert ha hozzászoksz a semmittevéshez, nem leszel képes dolgozni  akkor sem, ha arra múlhatatlanul szükséged lesz.

 

   "A restet megöli a vágyakozása, mert nem akar dolgozni kezével" - olvashatjuk Salamon példabeszédeiben. (21,  25)

 

 

  "Ne mondja senki: én nagy ember vagyok; kohanita vagyok, nem illik nekem ilyen vagy olyan munkát végezni. Miként Ráv mondja tanítványának, Ráv Káhánának: menj ki a piacra, és fizetség ellenében nyúzd le a döglött állatok bőrét, és ne mondd, hogy ez a munka nem neked való." (Pszáchim, 1 13,a).

 

  A basáskodás, vagyis a másokon való uralkodás, a hatalom megrövidítheti az ember életét. Bizonyítja ezt a feltevést azon politikusok halála, akiket életük teljében ragad el, pl. a szívroham. Bö1cseink is feljegyezték, hogy József – aki egyiptomi alkirály volt, s így részesült a hatalomból- minden testvére közül a legrövidebb ideig élt (110 évet).

 

A Talmud előírja, hogy az apa köteles a fiát mesterségre taníttatni. Ha ezt nem teszi meg, akkor az olyan, mintha rablónak nevelné. (Kiddusin, 29). A Midrás szerint Ádám, az első ember, nem evett semmit az Édenkertben mindaddig, amíg nem dolgozott. Mint az írva vagyon: "És odatette őt a Teremtő az Édenkertbe, hogy megművelje és őrizze azt", és csak ezután mondja: "...a kert minden gyümölcsfájáról ehetsz".

 

                                  ***

  A basáskodás (esetleg úrhatnámság) héberül "rábbánut", ami eredeti értelmében rabbinátust jelent. A zsidó exegetika - a szó többértelműsége okán - sokat foglalkozott Smájá szavaival. A szinte magától értetődő magyarázatot rabbi Nátán adta, miszerint ez azt jelenti, hogy valaki ne legyen önjelölt rabbi, "...ne tegye fel a koronát saját fejére". (Ádrán, 11. fej.) Reb Joszele, a szlonimi rebbe, a közismert reb Ájzik veje, nagyon nem szívesen töltötte be ezt a tisztet. Amikor a lányát férjhez akarta adni, kijelentette: Én egy kimondottan ámháárec, tudatlan vőlegényt keresek.

 

    Ugyanis, ha már ismeri a héber betűket, nincs ki zárva, hogy valahol megválasztják rabbinak...

 

   Rabbi Akiba Eiger, a neves Talmud-tudós szintén nehezen viselte el a rabbisággal járó kötelezettséget, s öregkorára mindenképpen szabadulni szeretett volna tőle. Amikor megtudta, hogy egy Pósen melletti kisvárosban megürült a fürdőmesteri (mikve-jid) állás, levélben kérte meg az ottani barátját, szetezze meg neki ezt a tisztséget. Kérését azzal indokolta, hogy legalább időskorára szeretne valami tisztességes megélhetés után nézni...

 

                         Ahol nincs rabbi…

 

  Reb Ájzik Chárif egszer elvetődött egy városkába, ahol - szokásához híven - felkereste a helyi rabbit. Rövid beszélgetés után kiderült, hogy ez a rabbiként "tisztelt" férfiú elképesztően tudatlan, fogalma sincs se a halacháról, se az Aggadáról, egyáltalán a zsidó tudományról.

 

    Herr Rabiner - szólt reb Ájzik -, legyen egészséges, de válaszoljon egy kérdésemre: Hogy tud itt élni Ön ebben a városban? A város egyszerű zsidói abban a hitben élnek, hogy van rabbijuk. Ön azonban, aki tudja az igazságot, hogy lakhat itt? Hogy szabad egy zsidónak olyan helyen lakni, ahol nincs rabbi...? (Meocrénu Hájásán).

 

 Reb Jákob Emdin rabbi soha, sehol sem vállalt rabbi állást. A reggeli imában, amikor azt az áldást mondta, hogy "Áldva legyen, aki nem teremtett rabszolgának", még kiegészítette azzal, "...hogy nem teremtett rabbinikus bírónak".

 

Egy rabbigyűlésen hosszasan tárgyalták és végül el is fogadták azt a külső nyomásra készült - javaslatot, miszerint minden rabbi köteles beszélni az adott ország nyelvét (és azon prédikálni). A javaslat elfogadását követően reb Hájjim, a briszki gáon szót kért, és a következőket mondta:

- Én pedig azt javaslom az itt jelenlevő nagytiszteletű uraknak, fogadjunk el még egy határozatot: a nyelven kívül a rabbi urak kötelesek még a Talmudot és a Halachát is ismerni...

 

           

"

BIRÁK ÉS PRÓFÉTÁK(22)

AKIK SZELET VETNEK...

 

Soron következő próféciájában Hoséá parancsot kap: fújja meg a kürtöt mert „Isten házára támad a sas!” (uo. 8,1) A sas, ez a tisztátalan madár több nép, így a rómaiak jelképe, címerének, zászlajának emblémája volt. „Isten házán” itt Somron királyságát, vagyis az akkori Izraelt kell érteni,  nem a jeruzsálemi Szentélyt hiszen Hoséá próféciájának oroszlánrésze Izrael felé irányult, ahol (első) Jeroveám aranyborjai kívánták helyettesíteni a jeruzsálemi Szentélyt. A „támadó sas” fogalomköre már Mózes próféciájában is szerepel, ahol –figyelmeztetése végén – azt mondja, hogy „Rád hoz az Örökkévaló egy népet messziről, a föld széléről, amely lecsap rád, mint a saskeselyű...” (5Móz 28,49) Ezt az exegéták a második Szentély pusztulásával hozzák kapcsolatba, ami a római légiók által történt, kb. kétezer évvel ezelőtt.

 

Isten, prófétája szájából, itt ismét hitszegéssel vádolja a zsidókat, akik király(oka)t választottak az Örökkévaló (illetve a próféta) jóváhagyása nélkül, de a lényeg „Somron borjai”, melyeket még első Jeroveám csinált, és amelyek ma a fő okai a nép két királyságra szakadásának. A nép, úgy látszik, hitt a borjakban és a próféta kétségbeesetten bizonygatja, hogy a borjak „Izraelből valók, mesterember készítette, nem Isten az!” (uo. 8,6), és akik csinálták és imádják, „szelet vetnek és vihart aratnak”(uo. 8,7). Ennek a következményei nagyon is valósak: „A gabona nem hoz kalászt, nem lesz belőle liszt, vagy ha lesz is, idegenek emésztik föl.” (uo. 8,7)

 

Itt is negatívan szól Hoséá az áldozatokról, majd ismét elítéli az idegenimádó asszír és egyiptomi orientációt. Ez sem segít, az sem segít… a megerősített végvárak sem segítenek, és ez alól Júdea sem kivétel.

 

* * *

A következő fejezetben (9.) is a galut fenyegető kardja lebeg Izrael - Somron polgárai felett. Nem fognak továbbra is Isten országában lakni, mivel „Efrájim Egyiptomba kerül, és Asszíriában tisztátalant fognak enni.”(uo. 9,3) Miután elmondja, hogy és mint lesz a galutban, Hoséá fenyeget: „Eljön a büntetés, a megtorlás ideje.” (9,7), mivel a nép szájában „bolond a próféta, és eszelős a szellem embere.” (uo.) Ez a kifejezés több ízben is megjelenik: a nép esztelen gyűlöletében a prófétákat tartja bolondnak, hiszen minden rendben lenne, ha ők nem akadékoskodnának.

 

Itt Hoséa „visszalő”, és a nép „mélységes romlottságáról” beszél, mint annak idején Giveában. (Lásd A bírák könyvének végén a giveai ágyas, és a botrányt követő polgárháború történetét.) Majd visszapillant a pusztában eltöltött negyven esztendőre, a peóri gyalázatra (lásd 4Móz 25. fejezet) minekutána „olyanok lettek mint az (a bálvány) amit imádtak”. Így aztán „elszáll, mint a madár Efrájim dicsősége, nem lesz többé fogamzás, terhesség, szülés! Ha fölnevelik is fiaikat, elveszem tőlük, nem lesz belőlük (felnőtt) ember...” (uo. 11–12)

 

„BUJDOSÓK A NÉPEK KÖZÖTT”

 

A próféta víziójában látja Efrájimot,(itt József fiát, a törzset) nagyságában, mint egy zöldellő fügefát az oázisban, majd ugyanazt az Efrájimot, itt már mint Somron királyságának megtestesítőjét, züllött romlásában, és annyira elragadtatja magát, hogy megátkozza őket: „Adj nekik, Istenem! Mit adj nekik? Vetélő méhet és aszott kebleket, (hogy ne szüljenek, és ne tudják fiaikat táplálni!). Gonoszságuk Gilgálban (kezdődött), már ott (meg)gyűlöltem őket rosszaságuk miatt, házamból elkergetem őket!” (uo. 9,14–15)

 Dáát Mikrá a királyság követelésére vezeti vissza az isteni haragot, ez Gilgálban kezdődött, ott volt a nagygyűlés, ahol királyt követeltek, és ott kiáltották ki a gyakorlatban az első zsidó királyságot, amit Sámuel ellenzett és az Örökkévalót idézte, aki azt mondta neki, hogy „nem a te vezetésedet vetették el azáltal, hogy királyt kértek, hanem az enyémet.” (1Sám 8,7)

 

Szörnyű átkok ezek, és az egzaltált próféta nem áll meg, hanem egy elszáradt fához hasonlítja Efrájimot, amely nem terem gyümölcsöt: „ha születnek is gyermekei, halállal sújtom méhük gyümölcsét...” (uo. 9,16), majd egy megdöbbentően aktuálisnak hangzó, befejező mondat: „elveti (megutálja) őket az Isten, mert nem hallgattak rá, bujdosók lesznek a népek között!” (uo. 17)

 

Ezt ismerjük, ehhez nem kell kommentár.

 

* * *

Előbb zöldellő fügefa, majd „dús lombú szőlőtő Izrael, mely gyümölcsöt is bőven terem” (Hoséá 10,1). Hoséá (de nem csak ő) prófétai stílusának egyik jellemzője, hogy beszédeit valami pozitívummal, dicsérettel, kezdi, talán azért, hogy felhívja a hallgatóság figyelmét arra, hogy íme, érdemes odafigyelni, mert ezúttal valami jót mond rólunk a „szellem embere” (akit egyébként, mint láttunk, bolondnak tartottak).

 

Amikor ezt elérte, Hoséá átvált a jól ismert dorgálás hangnemére: minél több a gyümölcs (vagyis minél nagyobb a jólét), annál több a pogány oltár és idol-oszlop. Aztán, amikor a külső ellenség lerombolja a pogány oltárokat, akkor a nép azon kesereg, hogy „Nincs királyunk!…, de mit is tehetne értünk a király!” (uo. 10,3) Dáát Mikrá szerint a somroni (Efrájim) királyság utolsó éveiben, amikor egyik király a másikat gyilkolta, közmondásossá vált, hogy „nincs király”, mit ér a király, mit tehet a király… és amikor az anarchia kiteljesedett, a nép csak az asszír fogságba vitt aranyborjakat siratta, azokat, amelyeket istenített. Gaz és bogáncs fedi el a pogány oltárok romjait, és a nép gyászolja az idegen kultúrát, amelybe belegabalyodott.

 

Itt Hoséá egy – előttünk ismeretlen – háborúról beszél, amelyben anyákat és a csecsemőiket gyilkolták meg (talán az ammonitákról van szó – Dáát Mikrá) kegyetlen körülmények között.

 

Ebben a fejezetben (10.) sok a homályos, rejtélyes mondás, amit meglehet a hallgatóság értett, mi annál kevésbé. Mintha a próféta a királyi porkolábok cenzúrájától tartana, rébuszokban beszél. A vezérfonal érthető, és ez végigvonul Hoséá mind a tizennégy fejezetén. Így Hoséá próféciája egységes, mondanivalója egy síkon mozog, sőt, a fejezetek felépítése is hasonló.

 

KARONVITT, „PELENKÁZOTT” EFRÁJIM

 

Amikor nem önti el a harag és nem átkozza a népet – egyébként ez elég ritkán fordul elő Hoséánál – akkor elégikusan beszél a „régi időkről”, midőn „gyerek volt még Izrael, amikor megszerettem…, én tanítottam meg járni Efrájimot, a karomon hordoztam” (uo. 11,3). Dáát Mikrá hoz egy olvasatot, mely szerint a héber  tirgálti (járni tanítottam) azt jelentené, hogy „én pelenkáztam őt” (mivel tarcultu akkád nyelven kötést, bandázst jelent). A szeretet kötelékével vettem őket körül – idézi Hoséá az Örökkévalót –, mint amikor valaki arcához emeli gyermekét, lehajoltam hozzá, úgy etettem őket (uo. 4).

 

Majd ennek utána jön az obligát szidás: mivel nem akarnak megtérni, kard pusztít városaikban.

 

* * *

A próféta itt, szokása szerint, egy 180 fokos fordulattal felveti az ellenérveket. Amikor kvázi az Örökkévalót szólaltatja meg, azt mondja Hoséá:

 

„Hogyan adhatnálak oda (vagyis vethetnélek el), Efrájim, hogyan hagyhatnálak el, Izrael? Hogyan vethetnélek oda (a pusztulásnak), mint Admát, hogy bánhatnék veled úgy, mint Cövoimmal? Megindult a szívem, elfogott a szánalom. Nem hagyom, hogy fellobbanjon haragom, nem pusztítom el többé Efrájimot, mert Isten vagyok, nem ember!...” (uo. 11,8–9)

 

Adma és Cövoim a szodomita szövetség két testvérvárosa volt (lásd 1Móz 14. és 18. fejezetek) és hasonló sors érte, mint Szodomát és Amórát (Gomorrát), a két vétkes várost. Izrael is ezt érdemelné, de az Örökkévaló, mindennek dacára, szereti Izraelt, és itt deklarálja, hogy nem teheti velük azt, amit Szodomával tett. Az indokolás kissé bizarr, de logikus. A gyarló ember meggondolja magát, megváltoztatja véleményét, de nem így az Örökkévaló. Ezt már az ókori népek is tudták, és Bileám átok-áldásában így fejezte ki magát: „Az Isten nem ember, hogy hazudjon, és nem emberfia, hogy meggondolja magát. Ha ő szólt – nem teljesíti? Ha ő beszélt – nem teszi meg?” (4Móz 23,19)

Ez a jól ismert indok – a szavak mögött. Ennek persze az az oka, hogy az Örökkévaló szereti kiválasztott népét, és nem szeretne túladni rajta, ha bünteti is vétkeiért. A konklúzió természetes és önmagából következik. Mivel Ő szereti népét, a végén ez kölcsönös lesz, a nép megtér és visszatér (hazájába), mint a galambok és egyéb madarak, amelyek messziről is visszatalálnak fészkeikbe.

 

Ily módon a 11. fejezet eleje és vége is pozitív. Hoséá nem feszíti túl a húrt, vigasztal, ahol kell, mert különben senki nem hallgatná dörgedelmes beszédeit.

 

BECSAPTA TESTVÉRÉT AZ ANYJA HASÁBAN

 

A következő, 12. fejezetben Hoséá az előbbiekkel ellentétben dorgálással kezdi. Amit nemzedékéről mond az nem új és nem meglepő: „Efrájim hazugsággal vesz körül” – mondja, vagyis hamissággal. Ezt Isten nevében mondja természetesen, és arra érti, hogy a zsidók becsapják, megpróbálják „átverni” a Teremtőt. A zsidó állam zsidó jellege felszínes, de a bálványimádás, az idegenimádat és a környező kultúrák el- és befogadása annyira általános, hogy ki lehet számítani, mikor szűnik meg Izrael Izrael lenni, és mikor válik asszír provinciává.

 

Hoséá egy mellékmondatban hozzáteszi, hogy Júdea még Isten útján jár (vagy Istent ismer), de a próféta itt nem használja a négybetűs nevet. Efrájim szelet hajszol (ahogy előbb mondta: szelet vet és vihart arat), a keleti szelet akarja befogni, de fő tevékenysége a hazugság és a rablás. A külpolitika, ha volt ilyen, egyensúly-bukfencek sorozata volt Asszíria és Egyiptom között, olajat importálnak innen és exportálnak oda; a lényeg a látszatcselekvés, mindenkinek tetszeni, hízelegni.

 

Jeremiás mond hasonlót a Siralmakban: „Egyiptomnak adtunk kezet, meg Asszíriának, hogy legyen elég kenyerünk” (Siralmak 5,6). A Midrás ezt egy itteni verssel illusztrálja: „Szövetséget kötnek Asszíriával, és olajat szállítanak Egyiptomba” (Hoséá 12,2). „Mit tett a Tíz Törzs  állama? Olajat exportáltak Egyiptomba (ebből bőven volt Izraelben, Áser törzsének területén), és onnan gabonát hoztak be, amit eladtak Asszíriának, hogy ha jön az ellenség, segítsenek nekik” (Midrás rábbá, Échá 5,6). A fő ellenség ebben az időben Asszíria volt, amely végül is véget vetett Izrael királyságának, és deportálta lakosságát, betelepítvén helyettük egy gyülevész népséget (a szamaritánusokat). Így tehát az említett külpolitika („kállai kettős”) abszolúte értelmetlen és haszontalan volt.

 

* * *

„Már az anyaméhben megcsalta testvérét, ereje teljében pedig Istennel hadakozott. Angyallal küzdött és győzött, (az) sírva könyörgött neki.” (Hoséá 12,4–5)

 

Itt a próféta felvillant régi történeteket, a zsidó nép életéből vett epizódokat, amelyek azt vannak hivatva bizonyítani, hogy már annak idején is mutatkoztak jelei a mai hamisságnak. Jákob már az anyja hasában igyekezett „megelőzni” testvérét, Ézsaut, és szert tenni az elsőszülöttségre, amit azután – Ézsau szerint – csalárd módon megvett egy tál lencséért. Jellemző, hogy nem az a hibás, aki hagyja magát becsapni, hanem a „csaló zsidó”, aki becsapja „szegény Ézsaut”, miután az kijelentette, hogy nem érdekli az elsőszülöttség (lásd 1Móz 25, 32). Ez megismétlődik az atyai áldás kicsalásával, de ezt nem említi Hoséá, hanem hosszasan elmondja az angyallal való küzdelem történetét, addig ismeretlen részletekkel („…az sírt és könyörgött”).

 

Hogy jön ez ide?

 

Málbim szerint Hoséá azt állítja, hogy a Tíz Törzs országa (Izrael) ugyanilyen csalárd eszközöket használ Júdea ellen, mint amilyet Jákob használt testvére ellen. Több exegéta (Rási, Ibn Ezra, Kimchi, Mecudot) igyekszik a csalás tényét eliminálni és úgy beállítani az itteni verset, hogy az Örökkévaló erőt adott Jákobnak, hogy már az anyaméhben képes legyen megfogni Ézsau sarkát (lásd uo. 26), ahol az Írás tanúsítja, hogy az ikrek másodika, (vagyis Jákob), a szüléskor „fogta Ézsau sarkát”. Maga Ézsau állította, hogy testvére „kétszer is becsapta” őt, miután a meglepett Izsák tudtára adta, hogy „jött testvéred (öcséd) csalárd módon, és elvette áldásodat” (uo. 27,35–36). A Midrás szerint Jákob maga dicsekedett el Ráchellel való beszélgetése során, hogy ha apja, Lábán megpróbálja becsapni őt, akkor emberére talál, mert ehhez ő is ért.

 

A továbbiakban is említi Hoséá Jákobot, aki (az Ézsau-affér után) Árám mezejére menekült, és ott egy asszonyért dolgozott (Lábánnál, aki kétszeresen is apósa lett). A paralel hasonlat Izrael (a személynév, ami Jákob másik neve, és Izrael, a nép), amely próféta által szabadult ki Egyiptomból és próféta őrizte-vigyázta lépteit a pusztaságban negyven esztendőn keresztül. A két próféta – egy: Mózes, aki a próféták atyja és legnagyobbja.

 

Miért mondja ezt itt Hoséá? Szüksége van rá, hogy propagandát csináljon magának és a próféciának?

 

Rási szerint a válasz pozitív: „Ti megvetitek a prófétákat és semmibe veszitek szavaikat. Tudjátok meg tehát, hogy az egyiptomi szabadulás, ami meghatározó volt a zsidó történelemben, szintén próféta (Mózes) által történt.”

 

A próféta konklúziója a fejezet végén: „Efrájim nyíltan (vagyis keserűen, az elkeseredésig) bosszantotta (az Örökkévalót), de Ő megtorolja a vérontást, és megfizet a gyalázatért!” (uo. 12,14)

 

OROSZLÁN, PÁRDUC, MEDVE

 

„Ha Efrájim megszólalt (annak idején) mindenki rettegett, naggyá lett Izraelben, de vétkezett a Báállal, és ezért olyan mintha halott lenne (vagy halállal lakol). Most is tovább vétkeznek, istenszobrot csináltak maguknak nemesfémből, mesteremberek munkája, és azt mondják: Ezeknek áldozzatok! Emberek borjúkat csókolgatnak!” (Hoséá 13,1–2)

 

Könyvének utolsó előtti fejezetében Hoséá ismét Efrájim (Izrael királysága) vétkeit firtatja, taglalja. A nemesfém szobrok a két aranyborjú, és akik imádták őket, vagyis áldoztak nekik, azok meg is csókolták a borjakat, ami egyfajta respektus jele. Ezért – mondja – olyanok lesznek az efrájimiták, mint a reggeli felhő, amely gyorsan szétfoszlik (lásd feljebb 6,4), vagy mint a pelyva, amit elvisz a szél, és a füst a kéményben.

 

Ezzel gyökeres ellentétben itt a próféta újfent „bemutatja” az Örökkévalót, ha a nagy jólétben esetleg valaki megfeledkezett volna róla:

 

„Én vagyok az Örökkévaló, a te Istened Egyiptomból (vagy: Egyiptom óta), nem ismerhetsz más Istent rajtam kívül, és nincs más szabadító, csak én!” (uo. 4) A pusztaságban gondoskodott róluk, enni adott nekik, de ha jóllaktak, felfuvalkodott a szívük, és elfeledték Őt.

 

Ennélfogva – és itt jön a büntetés – „úgy bánok velük, mint az oroszlán, párducként lesek rájuk az úton, rájuk támadok, mint kölykét vesztett medve, és föltépem a mellkasukat. Felfalom őket, mint egy nőstény oroszlán, mezei vad szaggatja szét őket”.(uo. 13,7–8)

 

A büntetés , vagyis a törvény szigora itt vadállatok formájában jelentkezik. Úgymond az Örökkévaló jelenik meg és les rájuk, de a hasonlat minden bizonnyal az ellenséges Asszíria, az északi nagyhatalom, amely csak az alkalomra vár, hogy elveszejtse a zsidó államot. Málbim szerint a kabbalista felfogás alapján ez az a négy vadállat, melyeket Dániel látott víziójában, amelyek négy korabeli királyságot jelképeznek.

 

A próféták gyakran említenek olyan vadállatokat, amelyek korukban honosak voltak Erec Jiszráélban. Ilyent találunk Jirmijáhu (Jeremiás), valamint Jesája próféciájában is.

 

A továbbiakban Hoséá megállapítja –nem először –, hogy Izrael maga az oka bajainak, majd megengedi magának, hogy gúnyolódjon: „Hol a királyod? – kérdi. – Miért nem segít rajtad?” Itt a hús-vér királyról beszél és nem az idolról: ha királyodban bízol, miért nem oldja meg problémáidat? Miért nem segít rajtad?

A következő versekben homályos utalások jönnek, melyeket sokféleképpen értelmeznek. Lehet itt utalás arra, hogy Sámueltől királyt kértek, és azután csalódtak Saulban, Hoséá a pusztulás előrevetített árnyékát egy szülő nő fájdalmaihoz hasonlítja:

 

„Össze van gyűjtve Efrájim vétke, meg vannak őrizve bűnei. Szülési fájdalmak jönnek (rá), de idétlen a gyerek, nem képes időben kijönni az anyaméhből...” (uo. 13,12–13)

 

Itt a fejezet eleje és vége is negatív, büntetés, halál. Isten szele „kiszárítja Efrájim kútját, elapasztja forrását, megfosztja kincseitől...” (uo. 15.)

 

* * *

Az utolsó fejezet (a 14.) az előző egyenes folytatása: „Megbűnhődik (vagy: bűnösnek találtatik) Szamária, mert engedetlen volt Istenével szemben. Kard által pusztul el, csecsemőit sziklához vágják, és állapotos asszonyait felhasogatják!” (uo. 14,1)

 

Ha emlékszünk rá, ezt mondta szó szerint Elisa Cházáélnak, amikor felkente őt Arám királyának. A próféta sírva fakadt, amikor lelki szemeivel látta ezt a borzalmas kegyetlenséget. Nem tudjuk, valóban mikor teljesedett be ez az apokaliptikus jóslat, de valószínű, hogy ez bevett gyakorlat volt azokban az időkben (SLG).

A MEGOLDÁS: TÉRJ MEG, IZRAEL

 

Ennél tovább nincs, ez a maximum, amit egy próféta mondhat. Így Hoséá vált, és utolsó szavaiban megtérésre szólítja fel a népet, kollektív, állami szinten.

 

„Térj meg, Izrael, Istenedhez, az Örökkévalóhoz, mert elbuktál vétkeid nyomán. Ezeket a szavakat vigyétek magatokkal, amikor megtértek az Örökkévalóhoz, ezt mondjátok neki: Bocsáss meg minden vétket, és fogadd szívesen ajkaink gyümölcsét (vagyis imáinkat) mint áldozatot! (Most már tudjuk, hogy) Asszíria nem segít rajtunk, lóra sem ülünk többé. Nem nevezzük többé istenünknek kezeink csinálmányát, (mivel) csak nálad talál irgalmat az árva!” (uo. 14,2–4)

 

Ezt mondja tollba a próféta, illetve rágja a nép szájába: Ezt vigyétek magatokkal, amikor az Örökkévalóhoz közeledtek, ezt mondjátok Neki!

 

És a próféta, aki rájött, hogy „minden jó, ha a vége jó”, most már pozitív jövendöléssel tesz pontot szavaira, illetve könyvére, amely tizennégy fejezetével egyike a Tizenkettő legterjedelmesebb könyveinek.

 

Íme, az alábbiakban közvetíti Hoséá Isten válaszát arra, amit a nép az ő sugallatára mond az Örökkévalónak:

 

„Kigyógyítom őket a hűtlenségből, szívből szeretni fogom őket, elfordult tőlük haragom. Harmat leszek Izraelnek, virágzik majd, mint a liliom… Újra Isten oltalmában fognak élni, gabonát termesztenek, virágzanak, mint a szőlő… Efrájimnak semmi köze többé a bálványokhoz… Aki bölcs, belátja ezt, aki értelmes, az megérti, hogy egyenesek az Örökkévaló útjai, az igazak járnak rajta, míg a vétkesek elbuknak!” 

"BUTA, GYÁVA, IRIGY ÉS GONOSZ"- - -

 

 

"Kertész Ákos igaza" - cimmel irta az alábbiakat A MAGYAR NÉPRŐL  K. Vas Géza a Népszavában.     2011. október 15 1848-49. Forradalom, amit hőstettnek vélnek, pedig tragédia volt. Az árvák pénzét egyes írások szerint ügyvédként ellopó Kossuth kiváló szónoki adottságával politikai pályára lépett. Lelkesítő szövegei eszetlen harcba sodorták az országot először Ausztria, majd szövetségesük, az oroszok ellen. Bátor honvédek ezrei, köztük Petőfi vesztették értelmetlenül életüket a túlerővel szemben. A végzetet látva a szónok az ország pénzével együtt elmenekült és hősként élte le a nép imádata mellett életét külföldön. Széchenyi, aki országunkat Ausztriát túlhaladó szintre tudta volna emelni, megőrült és öngyilkos lett. Jól tudott dönteni a magyar nép?   1914. A magyarokat elnyomó Ferenc József császár által gerjesztett háborúban a magyarok lelkesedve vettek részt meg nem támadott hazájuk hősi védelmében. Galíciában, Doberdónál, az Isonzó mellet 400 ezer bátor magyar honvéd vesztette a semmiért életét a már akkor szifiliszben szenvedő, magyarul nem tudó, az Aradi tizenhármakat kivégeztető császárért. A háborút kirobbantó osztrákok katonai vesztesége 35 ezer fő volt, a "gyáva" cseheké csak 3000. Ha esze van a magyar népnek, kiszáll ebből az őrületből még idejében. Így sikerült elveszteni országunk kétharmadát. Nyilvánvaló, hogy a háromból a magyar a hős nemzet. 1919. Vörös terror, fehérterror. Román megszállás. Kölcsönös kivégzések. Lázító ügyvédek, újságírók. Ebben a szörnyű tragédiában ki tudott termelni megfelelő vezetőket ez a nép? 1920-as évek eleje. Orgovány, a kínzásokkal kombinált kivégzések bevezetése. További történelmi tett: a felső értelmiség és a katolikus egyház kidolgozta a világon az első zsidótörvényt. Nem vették fel az egyetemekre az oda jelentkező tehetséges zsidó diákokat. Kiváló agyak mentek el ezért az országból, aztán szemtelen módon még Nobel-díjasok is mertek lenni. Németországot évekkel megelőzve, országunkban rakták le a holocaust alapját. Volt ez ellen tüntetés, akár egy érdemi felszólalás? 1941. Vitéz nagybányai Horthy Miklós (eredeti családneve állítólag valami Horovicz volt) hadat üzent a 200-szor nagyobb Szovjetuniónak. A hadiállapot bejelentését a parlament vastapsa kísérte. Karakán ember volt, nem hajolt meg a szovjet kormány ajánlatának, hogy ha nem üzen hadat Magyarország, megtarthatja Erdélyt, a Felvidéket. Mellékesen még hadat üzent Angliának, Amerikának és még néhány országnak. A magyar középosztály, hazafias kirándulásnak vélve örült a háborúnak. A nép, mint egy birka, mindent elfogadott. 1943. Aztán a Don mellet 200 ezer magyar katona pusztult el szörnyű halállal, nyári köpenyben, elavult puskájával. Követelte a nép a kormány leváltását? 1944. A Kormányzó egy szót sem szólt akkor, amikor az egész ország szeme láttára, és a többség jóleső fejbólintása mellett a magyar csendőrök 500 ezer zsidó származású magyar állampolgárt, csecsemőtől aggkorig, puskatussal verve vagonokba kényszerítettek és útlevél nélkül határon túlra szállították. Hallgatott a hercegprímás a katolikus papok. A hős magyar nép is hősiesen hallgatott. Ha csak az Auschwitz felé vezető vasúti sínt a felvidéken néhány katonatiszt felrobbantja, akkor most két magyar város neve Kassa és Kolozsvár lenne. De a magyar többség inkább a nyilasok nyilait követte. 1945. Béketárgyalás. Magyarország, a második világháború egyik fő bűnösként mindent elvesztett saját vezetőinek aljassága, és népe gyávasága és butasága miatt. 1950. Rákosi korszak. Besúgások, felállva vastaps a vezetőnek. Nyilasok inget váltottak, vörös színre. Kitelepítések. Koholt perek, több hátborzongató kivégzések. A magyar bírók ezt a rendszert is kiszolgáltak. Mintát mutattak saját népüknek. 1956. Csodálatos első három nap. Aztán jött a csürhe az utcák és börtönök mélyről, belekeveredve a lelkes fiatalok csoportjaiba. A félrenevelt magyar középosztály biztos lakásaikban ülve távolról lelkesítette a harcolókat. Nem tudták ésszel felfogni, hogy ide segítség nem fog érkezni, hogy meg kell állítani egy forradalomnak nevezett, kilátástalan harcot a szovjet páncélosokkal szemben. 1956-57. 200 ezer magyar menekül nyugatra, nem a legbutábbak és nem a leglustábbak. És őket folyamatosan kövei a kivándorlók sora mind a mai napig. 1957-60. Újra kivégzések, legalább 150 esetben, az igazságot mindig képviselő magyar bíróságok igazságos ítéletei alapján. l960-85 Lassú megnyugvás, a keleti blokkban egyre jobb pozíció. Lehetett már nyugatra utazni. Közel egy millió párttag uralta az országot, és ennél jóval több besúgó. Aki nem volt párttag, és magas állásban volt, az nagy valószínűséggel "együttműködő" is volt. 1989. Magyarországhoz kapcsolódó történelmi tett a berlini fal leomlása, az ország nyugati határának megnyitása. De ehhez a népnek kevés köze volt, legfeljebb asszisztáltak. Ez a történelmi tett az akkori magyar kormánynak, elsősorban Horn Gyulának köszönhető. Az az igazságos nép ezt utólag mégis meghálálta. Ez a személy, még haldoklásában is a magyar nép egyik folyamatosan gyűlölt tárgya.  1989 . Rendszerváltás. A volt párttagok egy része hirtelen térdre borult, vallásosak lettek és jobboldaliak. Aztán sikerült szétherdálni az ország iparát, mezőgazdaságát. Nincs több termelő szövetkezet, szétverték a világ második legnagyobb autóbuszgyárát, az Ikarust. Milliókat loptak az első magyar független kormány jóvoltából. A nép hallgatott és ma is hallgat. 1990-94, A nép végre megszólalt Tüntettet a az épülő vízi erőmű ellen. Nem fogták fel ésszel, hogy annak leállítása történelmi kárt okoz az országnak, nem csak a jelenlegi lakosságnak, hanem még unokáiknak is. Jelentős villamos energia érték elvesztése, titkosított idejű és nagyságú kártérítés fizetése. Az egészségügy tönkretételének első népi kezdeményezése a 300 Ft vizitdíj fizetése elleni szavazás. Bölcs döntés volt, mert íme, most már ki lehet menni, akár Angliába is, egy Magyarországon tanult jó magyar orvoshoz is, és nem kell 300 Ft vizitdíjat fizetni. Csak ugyanennyi eurót. 1998-2011. No comment Magyarország folyamatos leépülésének okozója saját népe. Kertész Ákosnak igazat kell adni, és nem meghurcolni. A magyar olyan nép, hogy található benne rengeteg értékes gyöngy és gyémánt, de a mindenkori uralkodó többség jelentős része buta, gyáva, irigy és gonosz. K Vas Géza / Népszava

 

HETI SZAKASZ – NOÁCH - 2011

AAAAAAAAMAA

AAMIKORAAAAMIKOR AA NŐ

AMIKOR A NŐSTÉNY FUT A HIM UTÁN--- 

A fiatal emberiség – alig 1600 év telt el a világ teremtése óta – máris megérett a pusztulásra. A Tóra és a Midrás elbeszélése szerint az akkor élt emberek a feslettségnek olyan fokára jutottak, hogy az Örökkévaló elhatározta, új világot, új emberiséget teremt. Nem rombolja le teljesen a meglévőt, csak a romlott részeket „vágja ki”, illetve új ember-fajt sarjaszt egyetlen megmentett családból. Ez Noách – Noé – családja, mely viszonylag jobbnak találtatott a többinél. Mindenki mást elvisz az özönvíz.
Noách – isteni sugallatra – éveken át építi bárkáját, amiben, az oda bekerült élőlények túlélik a „világ végét”.

A bárkába a tiszta állatfajtákból 7-7 párat, a nem tisztákból pedig 2-2 példányt (egy-egy párat) vitt magával.

A Midrás szerint Noé, az állatok kiválasztásához, „használati utasításokat” is kapott. E szerint, amikor megindul az özönvíz és az állatok a bárkához sereglenek – hiszen mind meg akar menekülni – a hím és nőstény állatokat ekként választja ki: „Ha látod, hogy a hím szalad a nőstény után – fogadd be. Ha pedig azt látod, hogy a nőstény fut a hím után – ne fogadd be” (Brésit Rábá).

 

Amint megindult az özönvíz, Noé becsukta a bárka minden nyílását, s ettől kezdve összezártan éltek a ragadozó vadállatok és áldozataik.
Egy múlt századbeli Tóra-magyarázó tette fel azt a kérdést, hogy mi az újdonság abban, amit próféta a messiási időkre ígér, nevezetesen az, hogy a farkas a báránnyal lakozik, amikor ez már Noé bárkájában is bekövetkezett?
A válasz egyszerű. Az özönvíz idején a közös veszély az állatokat ösztöneik megfékezésére kényszerítette. Végveszélyben nemcsak az állatok, de az emberek – a vademberek is – a jobbik énjüket hozzák felszínre, viselkednek másként. Az idők végén azonban, amikor már béke lesz a földön, ezt nem félelemből, hanem meggyőződésből teszik majd (Párdész Joszéf).

                                                              * * *

„Minden, ami a szárazföldön volt – elpusztult”.
A Talmud megállapítása szerint a halak nem pusztultak el (Zváchim, 113).
Baruch Epstein rabbi, a Torá Tmimá szerzője, szerint ennek a következő volt az oka: oly nagymérvű volt a világ romlottsága, hogy még az állatok és a madarak is fajtalanságot követtek el, kizárólag a halak voltak azok, akik csak a saját fajtájukkal párosodtak...

„És kiküldte a hollót...”

Amikor már szűnőfélben volt az özönvíz, a bárka fennakadt az Ararát hegyének tetején. Ekkor Noé még várt kétszer hét napot, majd kiengedett egy hollót, hogy az tudakolja meg, mi a helyzet.
De vajon miért éppen a hollót? A Midrás szerint maga a holló is ezt kérdezte, utalván arra, hogy esetleg Noé valami miatt neheztel rá.
Adjon erre magyarázatot az alábbi hasonlat:

Amikor reb Zvi Hirschnek, a neves rabbi-dinasztia leszármazottjának felajánlották a berlini rabbiszéket, ismerősei és jó barátai közül többen lebeszélték annak elfogadásáról. Azzal érveltek, hogy Berlin egy modern város, ott a zsidók többnyire „felvilágosodottak”, nem fogja ott jól érezni magát.

Így aztán – mielőtt véglegesen eldöntötte volna, hogy mit tegyen – elhatározta, oda küld valakit, nézze meg, valójában mi az igazság a sok mende-mondából. Választása előbb egy jó barátjára esett, egy istenfélő Talmud-tudósra, de az utolsó pillanatban meggondolta magát, és inkább egy „haladó” gondolkodású, intelligens zsidót küldött el. Barátai persze nem értették, miért változtatta meg elhatározását, ő azonban a Midrásból vett magyarázattal válaszolt nekik:

Az özönvíz vége felé, amikor Noé szerette volna tudni, hogy állnak a dolgok odakünn, az emberi gonoszság eltűnt-e már a világból, elsőnek a hollót küldte ki, nem a galambot. Vajon miért? Azért, mert ha a galambot küldte volna, az nem lett volna képes a dolgok végére járni. A jámbor madár nem ismerte volna fel a képmutató, rossz embereket, mivel azok előtte jámboroknak és jóknak tetették volna magukat. A holló előtt, mely tisztátalan madár, ezek az emberek önmagukat adták, azaz „tisztátalanul” viselkedtek, így kiderülhetett a valóságos helyzet...

„És kiküldte a galambot”

A galamb – első kiküldésekor – nem talált még egy talpalatnyi földet sem, ahová leszállhatott volna, így kénytelen volt visszatérni a bárkára. A Midrás ebben is üzenetet lát. Mint ismeretes, később Mózes figyelmeztette a zsidóságot, hogy gálutban nem találhatnak nyugalmat, nem lesz egy talpalatnyi föld, ahol majd megvethetik lábukat. Nos, mondja a Midrás, ha a galamb talál akár egy tenyérnyi helyet is, ahová leszállhat, nem tér vissza Noéhoz. Ugyanígy a zsidók. Ha valahol nyugalmat találnak és megtelepednek, nem térnek vissza Erec Jiszráélba.

„És megtelt a föld gazsággal”

A gazság szó – héber jelentésében (Chámász) erőszakot is jelent.
Bölcseink szerint az özönvizet az váltotta ki, hogy az emberek erőszakosak voltak, raboltak, zsaroltak. Ha könyörületet gyakoroltak volna egymással, nem jött volna rájuk ez a csapás. Honnan származtatják Bölcseink ezt a következtetést?
A Midrás szerint Ábrahám ősapánk megkérdezte Sémtől, Noé fiától, minek köszönhető a Noé család megmenekülése?
– Mivel megkönyörültünk az állatokon, a madarakon – válaszolta Sém – az égben is megkönyörültek rajtunk.
Aki tehát könyörületes, azokhoz az égben is kegyesek lesznek, akár halálos ítélete alól is megmenekülhet...

„És megmaradt csupán Noé”

Az Írás a későbbiekben már nem tanúsítja, hogy Noé cádik volt. Miért?
Azért, mert a Midrás Noé vétkének rója fel, hogy nem tett semmit kortársai érdekében. Nem próbálta őket a helyes útra visszatéríteni, és megelégedett azzal, hogy az Örökkévaló kiszemelte őt, mint az emberiség folytatóját.
Ha valaki nem tesz semmit embertársai javára, az végül hozzájuk válik hasonlóvá. Így aztán mihelyst Noé magára maradt, egyszer csak észrevette, hogy ő „csupán Noé”... (A lublini Méir Sapira rabbi).

„Mert az ember ösztöne rossz fiatalkora óta”

Az özönvíz után az Örökkévaló elhatározta, hogy többé nem pusztítja el az egész emberiséget, hanem mindig csak az egyes vétkest bünteti meg.
A Rossz Ösztönt – mondotta reb Szimhe Bunim – úgy kell elképzelni, mint egy gyilkost, aki az ember mellett baltával a kezében áll és le akarja vágni a fejét.
– És ha valaki nem képes ezt elképzelni?
– Ez annak a jele, hogy a Rossz Ösztön már megtette a magáét és rég lenyakazta az illetőt – fejezte be hasonlatát reb Bunim.

                                                                             * * *

A világon az első részeg – Noé volt. Midőn kijött a bárkából és tudatosult benne, hogy mindent előlről kell kezdeni, szőlőt ültetett, a termésből bort csinált, majd bánatában leitta magát.
Ezt a prózai történetet a Midrás kissé kiszínezi:
Amikor Noé elhatározta, hogy szőlőt ültet, jött a Sátán, megállt mellette és megkérdezte: mit ültetsz? Noé válasza után a Sátán felajánlotta, hogy társul hozzá. Noé beleegyezett. Mit tett ezután a Sátán? Hozott egy bárányt és levágta. Aztán hozott egy oroszlánt és megölte, utána egy sertést, végül egy majmot, s azokat is leölte, és mindezek vérével megöntözte a szőlőtőkét. Ezzel jelezte Noénak, hogy az ember mielőtt bort iszik olyan jámbor, mint a bárány. Iszik egy keveset, és „bátor” lesz, mint az oroszlán, majd folytatja az ivást, s disznóvá alakul, végül berúg, s olyanná válik, mint a majom, ugrál és táncol és nem is tudja már, mit csinál... (Tánchumá).

Egy relatív cádik

„Ez Noé története. Noé igaz jámbor ember volt a maga nemzedékében; Noé Isten útjait járta... „ (Genezis, 6,9).
Bölcseink ezt az Írásverset kétféleképen értelmezték, amint az Rási kommentárjában olvasható: „vannak, akik ezt jóra magyarázzák és vannak, akik ebben egyfajta feddést, bírálatot látnak.”
Akik azt, hogy Noé igaz ember volt „a maga nemzedékében”, pozitívan értékelik, azzal érvelnek, hogy ha abban a romlott, özönvízre megérett korban sikerült Noénak igaz embernek, cádiknak maradnia, akkor – ha történetesen Ábrahám ősapánk korában él – még nagyobb, még igazabb cádik lett volna. Ennek a feltevésnek ellentéteként, azok akik negatívan értékelik Noé igaz ember voltát, azzal érvelnek, hogy sok züllött, romlott ember között ő egy relatív értelemben vett cádik volt. Ebben a gondolatmenetben – azaz, ha Ábrahám idején él – akkor a pátriárka mellett nem számított volna cádiknak.
Nem szükséges, itt és most, bizonyítani, hogy a Talmud Bölcsei ismerték a relativitás elméletét. A bibliai felfogás szerint Noé és családja mentették meg az emberiséget a teljes kipusztulástól és a ma élők – a zsidókon kívül – mind noachitáknak, azaz Noé leszármazottainak tekintendők. Nekik mindössze hét parancsolatot – az emberi civilizáció törvényeit – kell betartani, szemben a zsidóságnak „előírt” 613 parancsolattal (micvával).

                                                                 * *

„Ablakot csinálj a bárkának” (uo. 6,16).
„Az ima szavai világítsanak neked „ (Báál-Sém-Tov)
(Tévá héberül bárkát és szavakat is jelent)

A ruzsini cádik, reb Jiszráél korában élt egy zsidó, aki azt hallotta, hogy ha valaki legalább 40 napig nem locsog-fecseg (dvárim btelim), akkor érdemessé válik az isteni sugallatra (Ruách Hákódes). Ő maga e szerint is élt, őrizkedett a fölösleges beszédtől, de a negyven nap elteltével sem észlelt magán semmi változást. Elhatározta tehát, hogy elmegy a ruzsini cádikhoz, aki talán megmagyarázza neki, miért nem sikerült az annyira áhított isteni sugallatot elérnie.
A ruzsini cádik fejedelmi életmódjáról volt híres. Udvarában nagystílű élet folyt, arany és ezüst edényekből ettek és ittak finom ételeket és italokat, szóval volt ott minden, mi szem szájnak ingere. A zsidó egy ideig tátott szájjal bámulta ezt a királyi udvartartást, a mesebeli luxust és gazdagságot, majd megkérdezte önmagától, ez lenne a Tóra útja? Így viselkednek a cádikok?
Miközben nézte ezt az életmódot, úgy érezte, hogy bizony a ruzsini cádik nem igazi cádik és kérdésére itt nem fog választ kapni.
Amikor gondolataiban idáig jutott és egyben elhatározta, hogy dolgavégezetlenül hazamegy, észrevette, amint a cádik éppen kocsikázni indult. Egy gyönyörű hintó elé négy tüzes paripát fogtak be. A zsidó legnagyobb ámulatára azonban a ruzsini cádik, mielőtt beszállt volna a hintóba, odament a befogott lovakhoz és az egyiknek a hátát megsimogatta.
Emberünk ezt már nem állhatta meg szó nélkül. Odament hozzá és megkérdezte: szeretném tudni, Mester, a lovak simogatása is a cádik tevékenységéhez tartozik?
Mondá neki a ruzsini cádik: tudd meg, édes fiam, hogy ez a ló már negyven napja nem fecsegett össze-vissza és nem mondott fölösleges dolgokat... 

Hayim Halevy Donin:Zsidónak lenni(16)

 A zsinagóga: a zsidók           gyülekezete

 

Készítsenek nekem Szentélyt, hogy köztük lakjam!
(2Mózes 25:8.)

Zsinagóga minden olyan épület vagy helyiség, amely imádkozásra szolgál. A zsinagógának mindig ez volt a célja, és ez is marad. A rabbinikus irodalomban mindössze egyszer (Gitin 39b.) említik "imaházként", bét tfiláként. Első megjelenésétől fogva, az Első Templom i. e. 586-ban történt lerombolása utáni időktől Bét Kneszet - Gyűlés Háza, Gyülekezet Háza - néven szerepelt. A görög szó, amellyel a zsidók imádkozóhelyét megnevezték, és amelyből a "zsinagóga" szó származik, a bét kneszet szó szerinti fordítása. Maga a név is arra utal, hogy a zsinagóga nem pusztán a közös imádkozás céljait szolgáló központ.

Egyéb szerepei közül a legfigyelemreméltóbb, hogy a vallási tanulmányok helye is volt, elsősorban felnőttek számára. A bét midrás kifejezés, "a tanulás háza" szinte azonos értelmű a bét kneszettel. A bét midrás vagy a bét kneszet elkülönített helyisége volt, vagy ugyanazt a termet használták mindkét célra. A Tóra élethossziglani tanulását mindig is ösztönözték, és még az imádkozásnál is nagyobb jelentőséget tulajdonítottak neki ("...és a Tóra tanulása egyenlő az összes parancsolat teljesítésével..."). Ezért a Tóra-tanulás nemcsak az imarendnek vált részévé,* hanem tanulócsoportok is alakultak, amelyek az istentiszteletet megelőzően vagy aközben Tórát tanultak. A zsinagógának mint bét midrásnak - a folytonos, egész életen át tartó tanulás színhelyének - szerepe állandósult.

A zsinagógák gyakorta szolgáltak a gyerekek és fiatalok hivatalos oktatásának helyéül. A Talmud említi, hogy "Jeruzsálemban 480 zsinagóga volt, és mindegyikükben volt elemi iskola (bét széfer) és középiskola (bét Tálmud). A bét széferben az Írásokat tanították, a bét Tálmudban a Misnát." Ez a funkció természetesen változásokon ment keresztül az évszázadok folyamán, és országról országra, közösségről közösségre különbözővé vált.

A nevelési feladatokat tágabban értelmezve a helyi zsinagógák a közösségi könyvtár szerepét is betöltötték. Ezért szerepel a döntvények között, hogy "egy város lakói elhatározhatják... hogy vesznek egy Tóra-tekercset, megveszik a próféták könyveit és az Írásokat, hogy a közösség bármely tagja olvashassa ezeket. Ma, a nyomtatott könyvek korában... megvásárolhatják a teljes héber Bibliát a Rási-féle kommentárokkal együtt, a Misnájot köteteit, a teljes Talmudot, a Sulchán Áruchnak mind a négy részét, hogy bárkinek, aki tanulni akar, rendelkezésére álljon." Ez a nyilvános könyvtár a zsinagógában, illetve a bét midrásban volt.

Akár mert úgy tervezték, akár mert a zsinagóga volt a helyi zsidók egyetlen nyilvános épülete, a közösségi összejöveteleket és gyűléseket is itt tartották, és a napi ügyeket is itt intézték.* Ez volt a helyi rabbinikus bíróság - a bét din - székhelye is.

Noha a "bét kneszet", "a gyülekezet háza" elnevezés pontosabban tükrözi a zsinagógában folytatott szélesebb körű tevékenységet, mint a "bét tfilá", az "imaház", a hagyomány nemcsak nagy fontosságot, hanem nagy szentséget is tulajdonít a zsinagógának. A bölcsek úgy tekintették, mint a Templom után a második legszentebb helyet, és a zsinagógát - a hasonló célokat szolgáló tanházakkal együtt - mikdás meátnak, "kis szentélynek" nevezték (Megillá 29a.). Ezt a kifejezést Ezékiel próféta könyvének 11:16. szakaszából származtatták. Az Örökkévaló jelenlétét a zsinagógában állandóan hangsúlyozzák. Jellemző a Zsoltárok 82:1. szakaszának fogalmazása - "Isten ott áll az isteni közösségben..." -, amelyet úgy értelmeznek, hogy Isten jelen van a zsinagógában. Zsinagógában imádkozni mindig magasabb rendű volt, mint bárhol másutt. A bölcsek nagy tisztelettel és szeretettel adóznak a zsinagógának, amely kétségkívül lényeges szerepet játszott nemcsak Izrael hitének megerősítésében, hanem a zsidó közösségek összefogásában is.

Bármennyire központi intézménye volt is mindig a zsinagóga a zsidó életnek, mégsem azonos a judaizmussal. A sok zsinagóga közül egyikre sem lehet azt mondani, hogy az lenne a zsinagóga mint a hit mértékadó intézménye. A judaizmus nem intézményekben testesül meg, hanem az Írott és a Szóbeli Tórában. Volt idő, amikor a Szánhedrin, a legfelső vallási bíróság, központi hatalmat gyakorolt. De az elmúlt tizennyolc évszázad alatt szerepét a közösségek rabbinikus vezetői vették át.

A zsinagóga olyan hely, amelyet a célnak megfelelő használat, az imádkozás és a tanulás tesz szentté. Mint intézmény a hit követelményeinek megfelelő funkciókat tölt be: az imádkozás, a tanulás, a közösségi és szociális tevékenység színhelye. A zsidó közösség vallási életének és összetartó erejének biztosítékául is szolgál. A zsinagóga azonban mindössze eszköze a zsidó hitnek.

A zsinagóga működése független a papságtól is. A vallási szertartás minden részletét levezethetik maguk a hívők - és rendszerint meg is teszik -, ha elegendő tudással és gyakorlattal rendelkeznek. Az intézmény vezetését és fenntartását is világiak látják el, akik vagy önként vállalkoznak erre, vagy a választott vezetőség tagjai. Persze kívánatos - és szokásos - az istentiszteletek megtartását rabbira bízni, aki vallási ügyekben eligazítást ad, és vezeti a közösséget, de vannak zsinagógák, többnyire kisebbek, amelyek rabbi nélkül működnek. A rabbi hagyományosan a közösséget szolgálja, nem a zsinagógát.

A judaizmus vallási eszményeinek és társadalmi tudatának nem feltétlenül az istentisztelet házában kell kifejezésre jutniuk. Éppoly megfelelőek erre - mint ahogy gyakran erre is szolgálnak - a zsidó közösség egyéb intézményei. Az sem szükséges, hogy a judaizmus kinyilvánítását a zsinagóga hivatalos vezetője vagy vallási funkcionáriusa hitelesítse.

Hogy a zsinagóga milyen mértékben képviseli mégis a judaizmust - eltekintve attól a funkciójától, hogy az imádkozók gyülekezőhelye -, azt mindig nagyban befolyásolják vezetőinek (akár a rabbiknak, akár a világi vezetőknek) és magának a gyülekezetnek képességei és elkötelezettsége.

Lábjegyzet
* A régi talmudi időkből eredő gyakorlat, hogy a Tórát közösen olvassák, hetente beszédet - drását - mondanak, előadást tartanak a bölcsek tanításairól, a tanulási tevékenység része, amely az idők során az istentisztelet rendjébe illeszkedett. Ezenkívül maga az imarend is tartalmaz bizonyos szakaszokat, amelyek által a Tóra-tanulás kötelességét valamennyire teljesíteni lehet.
* A zsinagóga a közösség szociális-jóléti intézményeként is szolgált: adományokat gyűjtött és osztott szét a szegényeknek, kölcsönügyleteket bonyolított a rászorulók között, és gondoskodott az utazók szállásáról és ellátásáról.

A zsinagóga mint intézmény

A zsinagógák önálló intézmények. Bármely zsidó csoport alapíthat, szervezhet, fenntarthat és felügyelhet helyi zsinagógát. Minden zsinagóga a többitől függetlenül működik, és vezetőség - választott tisztségviselők csoportja - irányítja. Bár a vallásgyakorlatban minden zsinagógának a zsidó törvénykódexek előírásait kell követnie, semmi nem tiltja, hogy saját irányelveik és szokásrendjük szerint járjanak el akár vallási, akár általános ügyekben. Léteznek nemzeti zsinagógai testületek, amelyeknek ajánlásait a legtöbb zsinagóga önként követni szokta, de ez nem kötelező, és nem befolyásolhatja kötelező erővel a helyi közösségek döntéseit. Az ortodox zsidók zsinagógai szertartásaik és eljárásaik során kötelezően betartják a zsidó törvénykódexekben meghatározott imádkozási és zsinagógai eljárási törvényeket. Rabbijaik előírásait minden rituális ügyben kötelező érvényűeknek tekintik. Azok a zsidók, akik nélkülözik az effajta iránymutatást, saját "érzéseik" szerint követik vagy hagyják el a zsinagógai gyakorlat hagyományait. Így még azok a zsinagógák is, amelyek hivatalosan azonos "hitközösségi" csoportosuláshoz tartoznak, számottevően különbözhetnek egymástól aszerint, hogy milyen vallási irányelveket, milyen istentiszteleti rendet követnek. Igaz, hogy a rabbi irányítása és viselkedése majdnem mindig komoly befolyásoló tényező, de a közösség szimpátiája alapján történő szabad rabbiválasztás ezt a befolyást néha - bár nem mindig - inkább elméleti síkon tartja.

Minden zsidó szabadon beléphet bármelyik zsinagógába, imádkozhat ott, és részt vehet a közösség életében, függetlenül attól, hogy mennyire hagyományhű vagy elkötelezett.

Az avatatlan számára persze magyarázatot kíván a zsinagóga életében való részvétel és az ott történő imádkozás közötti különbségtétel. Ez Amerikában nem szokatlan. [Magyarországon sem. A fordító.] Előfordul, hogy valaki részt vesz a zsinagógai közösség életében, és tagja annak, anélkül hogy akár egyszer is imádkozott volna ott; és olyan is akad, aki rendszeresen imádkozik a zsinagógában, anélkül hogy tagja lenne a közösségnek. A "tagságot" nem annyira az imádkozás, mint inkább a részvétel határozza meg. A tagság feltétele évente egy bizonyos járandóság befizetése. A legtöbb zsinagóga bevételének, éves költségvetési alapjának tetemes részét ezek az összegek teszik ki. A zsinagóga tagjának lenni annyit jelent, mint anyagilag - ha úgy tetszik, önkéntes adózással - támogatni és fenntartani a vallási intézményt, és a vallás iránt elkötelezett közösséghez tartozni. Nem szükséges hozzá vallásos indíttatás vagy személyes vallásos elkötelezettség. Az utóbbiak más elbírálás alá esnek, amelynek során többek között az imádkozás rendszerességét, a betartott micvákat, az etikai és erkölcsi normáknak való megfelelést is figyelembe kell venni.

A tagság tehát költségekkel jár. Vannak azonban olyanok is, akik nem képesek erre áldozni, vagy nem kívánnak ilyesmire pénzt kiadni. Az adószedési joggal rendelkező zsidó közösségek igyekeztek mindenkitől behajtani az adót, de a helyi zsinagógák sohasem kértek tagsági díjat a nincstelenektől, sőt eltartották őket.

Ros HáSáná két napja és Jom Kippur egynapos ünnepe kivételével - amikor a zsinagógának szinte minden tagja részt vesz az istentiszteleten, és a megjelentek száma jóval meghaladja a korlátozott számú férőhelyekét, szinte kiszorítva az állandó helyek tulajdonosait* - senki nem korlátozza azokat, akik nem tagjai a zsinagógának, és nem járulnak hozzá az intézmény éves fenntartásához: a többi 362 napon, az 52 szombatot és a többi fő ünnepet is beleértve, nem kell "belépődíjat" fizetniük. A zsidó törvények értelmében szombaton és ünnepnapon nem szabad pénzt szedni, ezért nem gyűjtenek vagy perselyeznek. A hétköznap reggeli istentiszteleteken szokás - bár nem kötelező - valamit bedobni az adománygyűjtő perselybe.
Lábjegyzet
* Bizonyos gyülekezetekben az éves díjat fizetőkkel szemben elsősorban azok számítanak tagoknak, akik előre fizetnek a főünnepi istentiszteletek ülőhelyeiért.

A legtöbb zsinagógában ezeken az ünnepeken igyekeznek a szegények elhelyezéséről is a lehető legjobban gondoskodni.

A mai zsinagógák feladatai

A zsinagóga fő célja, hogy a zsidók imádkozhassanak benne. Ezt a célt azonban csak akkor tudja betölteni, ha vezetői a tágabban értelmezett, történelmileg kialakult feladatkörök megfelelő ellátásáról is gondoskodnak.

A zsinagóga a tagság vallási és szellemi nevelésének eszköze lehet, és annak is kell lennie, hogy a legfiatalabbaktól a legöregebbekig mindenki felfoghassa a zsidó hit értelmét, jelentőségét, és mindennapi életének részévé tegye a vallási törvények megtartását, a judaizmus etikai és erkölcsi előírásainak figyelembevételét. Ezt más nevelési intézményekkel együttműködve, azok közvetlen vagy közvetett támogatásával lehet biztosítani. Az ifjúsági programok például nem hivatalos oktatási és gyakorlási alkalmak lehetnek.

A zsinagóga feladata, hogy ösztönözzön minden olyan törekvést és tervet, amely a hit, a nép továbbélését biztosíthatja. Fel kell ismernie Erec Jiszráél szerepét Izrael hitének fenntartásában, és támogatnia kell az élő kapcsolatot a Szentfölddel, ugyanakkor minden módon segítenie is kell a szorongatott országot.

A zsinagóga feladata az is, hogy segítse a zsidó élet elsődleges központját, a zsidó otthont. Az igazi zsidó otthonnak mindig szüksége van a zsinagógára. De ha az otthon légköre nem ad megfelelő késztetést, a zsinagóga összeomolhat.

Feladata a zsinagógának a hűség erősítése is - nem az intézményhez való hűségé, hanem az Istenhez valóé, akit szolgálnia kell, és a Tórához, az isteni parancshoz valóé. A micvákhoz, a Tóra tanításaihoz való hűség a zsidó hit igazi értékmérője, nem pedig egy intézmény iránti lojalitás.

A zsinagóga vezetése éppen ezért nem tekintheti az intézményt pusztán az imádkozásra való gyülekezőhelynek: szem előtt kell tartania, hogy a hit minden értékének kibontakozását tevékenyen támogató eszköz is. Másszóval a modern zsinagóga a hivatalos és nem hivatalos zsidó nevelés, a szellemi-vallási fejlődés, a judaizmus értékeit a napi életbe plántálás közvetítője. A zsinagóga sikeres vagy sikertelen működését az határozza meg, hogyan tesz eleget ezeknek a feladatoknak.

Ezek a feladatok elsősorban a diaszpórabeli zsinagógákat terhelik, ahol még a kevésbé vallásos zsidók is - akik nem járnak rendszeresen imádkozni, és akinek életében az imaház viszonylag kis szerepet játszik - a zsinagóga körül csoportosulnak. Azért lépnek be a gyülekezetbe, hogy kinyilváníthassák zsidóságukat, megtalálják azonosságukat. A zsinagógához tartozás a diaszpórában a zsidó azonosságtudat igazolásának megszokott, az asszimiláltság mértékétől független módja. Járhat valaki a zsinagógába azért, hogy gyermekei részt vegyenek a fiatalok számára szervezett oktatási és kulturális programokban. Előfordulhat, hogy a lakókörnyezet társadalmi élete a zsinagógához kapcsolódik, s van, aki ebben akar részt venni. Mások családi kapcsolatok révén kötődhetnek egy-egy zsinagógához, még ha vallási jelentőséggel nem bír is számukra az intézmény. Pontosan ezért olyan nagy a diaszpórabeli zsinagógák felelőssége: a nem vallásos zsidósággal való állandó kapcsolat lehetőséget ad a vallási intézmény vezetői számára, hogy az Istenhez való teljes és mélyen átélt visszatérésre - a tsuvára - ösztönözzenek. Lehetőséget ad, hogy az azonosulás iránti körvonalazatlan vágy vagy az egyéb indítékok - például a bizonyos előnyök megszerzésére való törekvés - mélyebb értelműekké, a zsidósághoz való szorosabb kötődéssé váljanak.

Az istentiszteletekre rendszeresen járó hívő zsidók is joggal várják el, hogy a zsinagóga segítséget adjon nekik gyermekeik hitben való neveléséhez, zsidóságra és vallásra tanításához és az asszimilációs törekvésekkel szembeni ellenállásuk erősítéséhez. Azt is joggal kívánják meg, hogy a zsinagóga könyvtárában vagy tanházában ne csak a könyvekhez lehessen hozzájutni, hanem tanító is álljon rendelkezésükre, hogy tudásukat gyarapíthassák; sőt azt is, hogy az istentiszteletek előtti vagy utáni alkalmi találkozásokon kívül is rendszeres társas életet élhessenek a többi zsidóval.

Izraelban - ahol a társadalom egész élete zsidó módra zajlik, ahol a legtöbb közösségi intézmény és rendezvény a zsidó kulturális és vallási értékeket tükrözi, ahol a kormány biztosítja a vallásos oktatást, ahol a nyilvános könyvtárakban hozzáférhetőek a zsidó könyvek, az egyetemeken zsidó tanulmányokat lehet folytatni, és ahol a szociális intézkedések a kormány feladatai közé tartoznak, nem pedig zsinagógai közösségekre hárulnak - a zsinagógák szerepe egyértelműen az imádkozásra és felnőttoktatásra korlátozódik. Miután az egész ország zsidó, itt nem működnek azok erők, amelyek a diaszpórában még a nem vallásos zsidókat is a zsinagógákba vonzzák: csak azok tartoznak zsinagógai közösséghez, akik legalább a szombati és az ünnepi istentiszteletekre rendszeresen járnak.

Viselkedés a zsinagógában

Minden közösségnek, amelynek legalább tíz zsidó férfi tagja van, meghatározott hellyel kell rendelkeznie, ahol imádkozni lehet. Ezt a helyet zsinagógának - bét kneszetnek - hívják, jiddis neve sul. Az egy településen lakó zsidók közösen építhetnek zsinagógát, amelyben elhelyezhetik a szintén közösen vásárolt Tóra-tekercset és más szent könyveket.

Ahol nincs állandó napi minján vagy megfelelő számú férfi az istentiszteleteken, ott a közösség tagjainak egymást kell részvételre késztetniük.

A zsinagógákat és tanházakat, a vallásos tanulmányok helyeit tisztelettel és megbecsüléssel kell övezni. A bét kneszet, a zsinagóga és a bét midrás, a tanház igazán szent hely. Állandóan éreznünk kell az ott lakozó Isten jelenlétét, és ennek viselkedésünkben, öltözködésünkben és az imádkozásban is tükröződnie kell.

Ahogyan a zsidó hit Nagy Temploma a jeruzsálemi ősi Templom volt, úgy minden zsinagóga és tanház mikdás meát, kis Templom, a Szentély kicsinyített szellemi mása.

A szentélyben nem szabad enni és inni.

A zsinagógában nem szabad rohangálni: méltósággal és tisztelettel kell járni benne.

Zsinagógában vagy tanházban imádkozni nagy micvá, mert ezek szent helyek. Igyekezzünk ott imádkozni, még ha egyedül vagyunk is.

Az istentisztelet

A zsinagógákban minden reggel ás este közös istentiszteletet tartanak. A délutáni minchá és az esti mááriv imákra általában közvetlenül naplemente előtt, illetve röviddel utána kerül sor, a hétköznap és szombat reggeli istentiszteletek időpontja azonban gyülekezetenként változó, és ebben a helyi közösség szokásaihoz kell alkalmazkodni.

Nem lehet közös istentiszteletet tartani, ha nincs jelen legalább hat ember a tíz állandó résztvevő közül. Ebben az esetben a felolvasó nem ismétli meg az egész Ámidát, csak az első három fohászt, hogy a jelenlévők elmondhassák a k'dusát. Ezután magában kiegészíti az Ámidát.

A földrajzi szétszóratás és különélés évszázadai alatt a zsidó közösségekben különböző imádkozási hagyományok és szokások alakultak ki. Az istentiszteletek alapvető rendje természetesen mindenütt egyformán a talmudi útmutatásokra és elvekre támaszkodik, s az évszázados különváltság ellenére mindenhol ámulatraméltóan hasonló. A különbségek - amelyek persze a gyakorlott szemnek azonnal feltűnnek - csak külsődlegesek. Nincs helyi szokás, amely ellentétben állna a halachikus vagy a vallási törvények elveivel, legfeljebb olyan, amelyik új színt rak fel a zsinagógai zsidó élet palettájára.

A zsinagógai szokások és imarendek két fő hagyományágat követnek. Az áskenáz zsidók a Közép-, Kelet- és Nyugat-Európából származó liturgia szerint imádkoznak, a szfárdok a Spanyolországban és a mediterrán partvidéken élt zsidóság és utódaik szokásai szerint.

A kétféle istentiszteleti rend közötti különbség az Erec Jiszráélban és Babilóniában élt tudósok ősi nézetkülönbségére vezethető vissza. Az áskenáz zsidóság az Erec Jiszráél-i álláspont befolyása alatt állt, a szfárd zsidók pedig a babilóniai hagyomány szerint gondolkodtak. Ám az áskenáz zsidók között élő chászid közösségek sok vonást vettek át a szfárd imarendből, így az áskenáz imarenden belül is kialakult az úgynevezett szfárd liturgia, a nuszách szfárd. (A legfeltűnőbb különbség a káddis mondásában van, amely a szfárd változatban négy szóval többet tartalmaz: v'jácmách purkáné v'kárév m'siché. Ez a Messiás eljöveteléért való könyörgés. A kdusá nyitómondata is különbözik valamicskét.)

A nagy áskenáz tudós, Élijáhu vilnai gáon tanítványai az imádkozásban és a zsinagógai tevékenységben az ő halachikus előírásait követték, amelyek sok tekintetben különböztek a koruk áskenáz zsinagógáiban bevett szokásoktól. Így alakult ki HáGáon Reb Élijáhu - a Hágrá - liturgiája, a nuszách Hágrá. A vilnai gáon tanítványai meghatározó szerepet játszottak az 18-as évek elején Erec Jiszráél újratelepítésében, ezért alapvetően befolyásolták az izraeli zsinagógák életét, és az áskenáz zsinagógák nagy része ma is ezt a liturgiát követi.

A különböző alkalmak istentiszteleteinek sokféle szabálya alakult ki. Ezeket a rabbi utasításai és tanácsai szerint kell betartani, illetve olyan világi ember útmutatása szerint kell eljárni, aki ismeri az imádkozásra vonatkozó törvényeket és a helyi gyülekezet hagyományait.

A szertartás kellékei

A zsinagógában - legyen nagy vagy kicsi, építészeti remekmű vagy egyszerű szoba - az alábbi legfontosabb berendezési tárgyaknak kell lenniük:

A frigyszekrény - az áron kodes - egy szekrény vagy falmélyedés, amelyben a Tóra-tekercseket, a szifré Torát tartják. Az áron kodest takaró függönyt párochetnak hívják. A frigyszekrényt általában az Erec Jiszráél felé - Izraelban Jeruzsálem felé - néző falon szokták elhelyezni.

Az örök láng - a nér támid - egy lámpás, amelyet a frigyszekrény elé, annál magasabban helyeznek el. Fényének állandóan világítania kell, a bibliai utasítás jelképéül: "...tehessenek rá égő mécsest. A Tanúság Sátrában a kárpiton kívül, amely a bizonyság ládája előtt van..." (2Mózes 27:20-21.)

Az emelvény - a bimá - a hagyomány szerint a frigyszekrénytől valamelyes távolságra van, és egy asztal, a sulchán áll rajta. Ennél az asztalnál olvassa a felolvasó a Tórát, illetve a kántor itt áll az istentisztelet vezetése közben.

Az áskenáz zsinagógákban még egy előimádkozói állvány, az ámud is ott áll a bimá és az áron kodes között - kissé alacsonyabban, mert a vers szerint "A mélységből kiáltok hozzád..." (Zsoltárok 130:1.) Innen történik az istentisztelet levezetése.

Bár nem feltétlenül lényeges, többnyire gyertyatartó - menorá (menóra) - idézi a Templom hétágú menórájának emlékét: ezt az áron kodes és a bimá közelében, jól látható helyre szokás tenni. Hat- vagy nyolckarúak is előfordulnak, amelyek szándékosan különböznek a Templomban használt menórától, hogy ne tűnjenek egyszerű másolatnak.

A fentieken kívül bármilyen zsidó vallási vagy történelmi szimbólum helyet kaphat a zsinagógában a gyülekezet ízlésétől és/vagy anyagi helyzetétől függően, esetleg az építész javaslata alapján. Festettüveg ablakok, falfeliratok, faragványok, festmények jeleníthetnek meg vallásos témákat, vallási jelképeket és rituális tárgyakat vagy a zsidó nép több mint 38 éves történetének eseményeit. Egyetlen korlátozást kell figyelembe venni: emberi alakot nem szabad megjeleníteni ezeken az ábrázolásokon.

A hagyományos zsinagógára régtől fogva jellemző a női rész, az ezrát násim elkülönítése. Ez az ősi jeruzsálemi Templomban bevezetett szokást követi, ahol az ezrát násim nyújtott védelmet a Szent Templom kavargó sokaságában összevegyült férfiak és nők léháskodása, szemérmetlen és illetlen viselkedése ellen.

Volt idő, amikor az ezrát násim számára külön karzatot építettek; más korszakokban a férfiak része mellett vagy mögött, azzal egy szinten, esetleg kicsivel magasabban kapott helyet. A különböző rabbinikus vélemények különbözőképpen határozzák meg a megfelelő szintkülönbséget - a mehicát -, körülbelül 96 cm és 150 cm között. *

Azonkívül, hogy a belső elrendezésben kötelező az ezrát násim elkülönítése és nagyjából meghatározott az áron kodes, valamint a bimá helye, semmiféle építészeti megkötés nincs sem a belső, sem a külső kivitelezésre vonatkozóan. A zsinagógák ezért többnyire lehetőséget adnak a művészi és építészeti alkotókedv kibontakoztatására.

Lábjegyzet

* Norman Lamm Separate Pews in the Synagogue (Külön padok a zsinagógában) című cikke a Tradition 1. évfolyamának 2. számában korunk szemszögéből dolgozza fel ezt a kérdést. Lásd még: The Sanctity of the Synagogue. (A zsinagóga szentsége.) Szerk.: Litvin, Baruch. New York, 1959, The Spero Foundation.

A zsinagóga személyzete

A rabbi

A rabbi, vagy ahogy héberül nevezik, ráv, a közösség vallási vezetője. Felavatásakor hagyományosan a szemichá címet kapja. A Tórában, a Talmudban és a törvénykönyvekben való nagy jártassága, személyes vallásossága és jámborsága alapozza meg tekintélyét, amelyet a hagyományos közösség elfogad és tisztel.

Napjainkban a diaszpórában élő zsidó közösségek a zsinagógák körül csoportosulnak, úgyhogy minden rabbi az adott gyülekezethez kapcsolódó közösség vezetője is egyben. Ezáltal a rabbinak magával a zsinagóga intézményével is kell foglalkoznia, beleértve az intézmény vezetését is. A zsinagógák vezetőinek nem szabad a rabbit más feladatokkal terhelniük, mert neki mindenekelőtt a szellemi vezetés alapvető feladatával kell foglalkoznia.

A rabbinak nemcsak szóban kell tanítania a Tórát és a zsidó életmódot, hanem személyes példamutatásával is. Nemcsak tanítania kell a judaizmust, és vezetnie a judaizmus vallási intézményét, hanem személyében is tükröződniük kell azoknak az értékeknek és hitelveknek, amelyeket másokban el akar ültetni.

A Tóra bírói joggal is felruházza a szellemi vezetőt, hogy dönthessen az elébe hozott vitás vallási kérdésekben. A rabbinak tehát megfelelő jártassággal kell rendelkeznie a törvényben is, hogy meghozhassa ezeket az ítéleteket. Magának is ki kell állnia a törvény mellett, hinnie kell benne, és elkötelezettnek kell lennie a törvény alapelvei és a hit sarkalatos tételei iránt.

A kántor

A kántor - héberül házán - a gyülekezet küldöttjének, a sliách ciburnak a szerepét tölti be. Ő képviseli és vezeti a többieket a Mindenható előtt. A nagyobb közösségekben főállású kántor van. A kántor általában a szombati és ünnepi istentiszteleteket szokta levezetni, de más feladatokat is elláthat, például a zsinagóga és a vallásoktatás zenei és kórusprogramjainak szervezését. Fel szokták kérni, hogy működjék közre esküvőkön, temetéseken és más alkalmakkor, amikor a szertartás rendjébe az éneklés is beletartozik. A gyülekezet igényeitől függően más feladatokat is elláthat a zsinagógában, ha megfelelő képesítéssel rendelkezik. A napi istentiszteleteken - és a kántor távollétében máskor is - a gyülekezet egyik tagja szokta betölteni a sliách cibur szerepét.

A kisebb gyülekezetekben, ahol nincs hivatásos kántor, a tagok egyike szokta levezetni az istentiszteletet. A judaizmus szerint bárki, aki megfelelő tudással és vallási hitellel rendelkezik - és minden zsidónak ilyennek kell lennie -, vezetheti a vallási szertartásokat.

A zsidó törvény az alábbiak szerint határozza meg a mindenkori sliách ciburral, illetve a gyülekezet kántorával házánjával - szembeni követelményeket:

Érdemes és alkalmas ember legyen, akinek nevéhez nem tapad vallási vagy erkölcsi törvényszegés. Aki ilyesmivel gyanúsítható, azt nem szabad ezzel a feladattal megbízni.

Erkölcsös ember legyen, akit a gyülekezet tagjai elfogadnak, hiszen őket képviseli az Örökkévaló előtt.

Kellemes hanggal rendelkezzék. Ez nemcsak a hívők számára teszi örömtelivé az imádkozást, hanem az Örökkévalóval szembeni megbecsülés kifejezése is. Ha alkalmatlan vagy érdemtelen ember tölti be a sliách cibur szerepét, csak azért, mert szép hangja van, a hagyomány szerint imája nem talál meghallgatásra az Egyetlen Szentnél - áldassék -: az ilyesmi szentségtörésnek számít. "Akik így tesznek, távol tartják a jót Izraeltól." (Orách Chájim 53:4., lásd Misné Brurá 12.)

A kántornak értenie kell, mit mond. Ismernie kell a héber imák jelentését, és őszinte hittel kell elmondania őket.

Nem lehet buta, ostoba ember, csak olyan, aki értelmesen tud társalogni és részt venni a közösség ügyeinek intézésében.

Ismernie kell a különböző szertartásokhoz járuló dallamokat és énekeket. Régen ezt az ismeretet tapasztalt kántorok adták tovább. Ma különböző intézményekben lehet kántorságot tanulni.

A mai kántorok számára a hang- és zenei képzés is fontos a szakmai előrehaladás érdekében.

Ha lehetetlen olyan embert találni, aki mindezeknek a követelményeknek megfelel, akkor a legbölcsebbet és legjobbat kell felkérni. És ha választani kell egy kellemes hangú, de tanulatlan felnőtt és egy tizenhárom éves fiú között, akinek a hangja nem túl szívderítő, de aki érti is, amit mond, akkor a fiatalemberre essék a választás.

Csak az választható állandó sliách ciburrá, aki eléri egy felnőtt fiatalember érettségi szintjét, ez azonban a közösség belátására van bízva. Az érettség elengedhetetlen a feladat ellátásához, de a gyülekezet eltekinthet ettől. Alkalomadtán bárkit kántorrá lehet választani, aki betöltötte tizenharmadik évét.

A kántor nem végzi megfelelően a dolgát, ha túlságosan hosszúra nyújtja az istentiszteletet, mert nagyon megterheli a gyülekezetet.

A templomszolga

A templomszolga - héberül sámás, "samesz" - az a vallási tisztviselő, akinek számtalan feladata van a zsinagógában. Általában a napi istentiszteletre kell felügyelnie, gondoskodnia kell a megfelelő kellékekről: az imakönyvekről, bibliákról, tekercsekről. Gyakran szerepel mint Tóra-felolvaső - báál koré - vagy a kántor helyettese. Sokféle módon segít a rabbinak. A vele szembeni követelmények nincsenek hivatalos formába öntve, és nem szükséges képesítést szereznie azon kívül, amit egy tanult zsidónak tudnia kell, de jámbor embernek kell lennie, és megfelelő zsidó neveléssel kell rendelkeznie. Minél több zsidó tanulás áll mögötte, annál jobban tudja végezni vallási tevékenységét, s annál jobban szolgálhatja a közösséget, amelyben a legkülönbözőbb feladatok hárulnak rá.

A gábáj

Hagyományosan a gábáj és párnász megnevezés illeti meg a zsidó vallási közösség világi vezetőjét. Ma a gyülekezet elnöke és a többi világi tisztségviselő viseli ezt a címet. A vezetőség segítségével ők foglalkoznak a zsinagóga anyagi ügyeivel, kezelik az adóbevételeket, és végzik a gyülekezettel kapcsolatos ügyintézői tevékenységet.

(Folyt.köv-)