A HETI HAFTARA - VÁJÉCÉ - 2009

...A ZSIDÓ MINDIG   MENEK ÜL

 

 

"Jákob Arám mezejére menekült, egy asszonyért szolgált Izrael, egy asszo­ nyért őrizte a nyájat. De próféta által hozta ki az Örökkévaló Izraelt Egyiptomból, és próféta által őrizte meg."  (Hoséá 12:13--14.]

Más helyütt megismerkedhetünk Hoséá ben Beéri próféta életével és tevékenységének történelmi hátterével. Most elég annyit tudnunk, hogy valószínűleg Izrael királyságában élt, és próféciáinak nagy része erre a területre vonatkozik. Az időt megadja a könyve élén álló bevezető mon­dat: eszerint a próféta Uzijáhu, Jotám, Ácház és Jechizkijáhu júdeai királyok, egyben Jeroveám ben Joás izraeli király idejében tevékenykedett. A háftárául választott fejezet a történelemből vett példák sora miatt kapcsolódik a heti szidrához.

* * *

Hoséá könyvének 12. fejezete rövid, de egyértelmű szavakkal összegezi a harmadik ősapa élettörténetét, aki "Már az anyaméhben megcsalta testvé­rét, ereje teljében pedig Istennel küzdött. Küzdött az angyallal, és győ­zött ... " (Hóséá 12:4-5.). Jákobnak menekülnie kellett - miután ismé­telten rászedte fivérét, akitől megvette elsőszülöttségét egy tál lencséért - Árám mezején gürcölt, és apósa nyáját őrizte "egy asszonyért": Ráche­lért, akit szeretett.       Hoséá Jákob történetéből egy merész fordulattal átka­nyarodik a zsidó nép történetébe. Jákob később Egyiptomba ment: most már nem egyéni, hanem közösségi száműzetésben él. Ahogyan az isteni gondviselés annak idején megvédte Jákobot apósa galád trükkjeitől, úgy óvta meg Isten Egyiptomban, a rabszolgaság házában népét az asszimilá­ciótól és az elkallódástól: "próféta által", Mózes által maradt életben a zsidóság az egyiptomi gálut végén.   J. Kiel a Dáát Mikrában Hoséá könyvéhez fűzött magyarázatában

elmondja, hogy a próféta szándé­kosan vonja meg a párhuzamot Mózes és Jákob között. Mind­kettejüknek menekülnie kellett, mindketten pásztorként szolgáltak apó­suknál ... Egy neves középkori Tóra-magyarázó hozzáteszi Dávidot is, aki szintén pásztor volt. Ez a pásztori hármas adta Izraelnek a Tóra, a prófécia és a királyság koronáját.

* * *

A klasszikus Biblia-magyarázók - Rási, Kimchi, Ibn Ezra - szerint a próféta azért beszél itt, bár röviden, Jákob élettörténetéről, hogy kifejezze az isteni gondviselés neheztelését a hálátlan zsidókra: lám, Isten kegye kísérte Jákobot, gondja volt rá apósa házában, ahol családot alapíthatott és gyarapíthatta vagyonát, hazavezérelte Kánaánba, majd "fiaival is ke­gyelmet gyakoroltam - adja Kimchi Isten szájába -: amikor lementek Egyiptomba, és ott elnyomatásban éltek, prófétát küldtem hozzájuk; negyvenesztendei sivatagi bolyongás során is megőrizte őket a próféta, akit melléjük adtam, nem szenvedtek hiányt semmiben - őket pedig mindez nem érdekli, leborulnak utálatos bálványaik előtt, és istentelenül viselkednek ... "   Merőben más magyarázatot ad Málbim. Nála az említett történelmi tények úgy szerepelnek, mint a nép gunyoros válaszai az isteni figyelmezte­tésre. Amikor a próféta a csalást és a hazug normákat ostorozza, a nép azzal vág visssza, hogy már Jákob ősapánk is csalás miatt menekült testvére, Ézsau haragja elől, meg aztán őt is rászedte apósa, aki először Leát adta hozzá Ráchel helyett ...   Egy szó mint száz: már őseink idejében is bevett dolog volt a csalás, hát mit akarsz tőlünk? ... A próféta témát váltana, s a bálványborjak imáda­tát rója fel a népnek. Erre is kész a válasz: hiszen őseink is aranyborjút csináltak, amikor kivonultak Egyiptomból! Így fordítja fonákjára a nép a próféta figyelmeztetését, véli Málbim.

* * * Egy midrási forrás találóan jegyzi meg, hogy a heti                                         szakaszban szintén előfordul a "menekül" kifejezés - amikor Jákob elhagyja apósa házát, és útnak indul hazafelé -, akárcsak itt, háftáránk elején, amikor "Jákob Arám mezejére menekült". Hiszen a zsidók a gá/utban előbb-utóbb mene­külni kényszerülnek ... (Pirké d'Rábi Éliezer.)

AZ ATYÁK BÖLCS TANITÁSAI(17(

 

A ZSIDÓ ASZTAL ŐRANGYALA   Simeon rabbi mondta volt: Ha három zsidó eszik egy asztalnál, és nem foglalkozik a Tórával, ez olybá vétetik, mintha hullaáldozaton lakmároztak volna, amint az írva van: "Minden asztal tele ronda okádékkal, mivel nincs ott Isten". (Jesájáhu, 28, 8). Viszont ha hárman esznek egy asztalnál, és foglalkoznak a Tórával, az olyan, mintha Isten asztaláról ennének, miként az írva van (Jechezkél, 41-22): "És szólt hozzám: ez az asztal, mely Isten előtt áll". (Atyák 3, 3). Az említett Simeon nem más, mint a legendás Bár-Jocháj, Akiba fiatal tanítványa, aki a Bar-Kochba felkelés leverése után vezette tovább a passzív ellenállást a megszálló rómaiak ellen. A Talmud elbeszéli, hogy Simeon, menekülvén az őt halálra kereső szoldateszka elől, 13 évig egy barlangban rejtőzködött fiával, Elázárral egyetemben. Mint az Akiba-orientáció híve - aki Bar-Kochbában Messiást látott -, Simeon is a zsidó nép ősellenségét látta a rómaiakban, akiknek nem lehet hinni, akik még a legártatlanabb civilizációs tevékenységükben is csak a saját javukat és a zsidók kárát akarják.    A Talmud elbeszéli, hogy egyszer együtt ült három bölcs - Jehuda rabbi, Joszé rabbi és Simeon rabbi -, és velük volt Jehuda, a fiatal prozelita is, aki tanítvány volt. A beszélgetés a római megszállókra terelődött, és ekkor Jehuda rabbi azt mondta: "Nézzétek, milyen pozitívak ezen nép cselekedetei! Hiszen ők [a rómaiak] mindenhol, ahová eljutnak, piactereket, hidakat és fürdőket létesítenek!" Joszé rabbi hallgatott, míg Simeon rabbi, aki a római pacifikációs tevékenység mögött az elnyomó nagyhatalmat látta, elkeseredetten kifakadt:   "Amit ők csinálnak, saját maguknak csinálják! Piactereket létesítenek, hogy onnan prostituáltakat működtessenek. Hidakat emelnek, hogy hídpénzt szedhessenek. Fürdőket építenek, hogy élveteg hajlamaikat kielégítsék!"   Jehuda, a prozelita, családi körben elkotyogta a hallottakat, és azok a hatóságok fülébe jutottak. Ezek rögtön cselekedtek. Jehuda rabbi, aki a dicsérő szavakat mondta, kinevezést kapott, hogy ő legyen a Bölcsek szóvivője. Joszé, aki hallgatott, száműzetett Cippori városába, míg Simeont halálra ítélték. Ekkor ment illegalitásba és bujdosott el 13 évre, amíg csak tudomására nem jutott, hogy a halálos ítélet már elévült. (Sábbát, 33) * * * Simeon fenti mondása - akárcsak az előző, Chanina ben Tradion kérése, hogy még az egyedül lévő zsidó is foglalkozzék a Tórával - az akkori helyzetet tükrözi. A Bar-Kochba felkelés leverése és a Tíz Mártír kivégzése után, a helyzet valamelyest enyhült, a római terror elviselhetőbbé vált, de a tilalmak változatlanul érvényben voltak. Elsősorban a Tóra-tanulás volt eltiltva, mert a rómaiak jól tudták, hogy ez a zsidó lét záloga. A gyülekezési tilalom érvényben volt, de úgy látszik, ez csak nagyobb csoportokra vonatkozott. Ha három zsidó összejött, az még nem számított "ellenforradalmi" cselekedetnek. Így aztán Simeon utasítása ezt a törvényes lehetőséget látszik kihasználni. Ha hárman együtt esznek, és nem használják ki a lehetőséget, hogy a Tórával foglalkozzanak, az főbenjáró bűn, már csak azért is, mert egyéb lehetőség nemigen van. "Mintha Isten asztaláról ennének." Simeon a negatívummal kezdi, és a pozitívummal folytatja. Ha hárman ülnek, és foglalkoznak a Tórával, az olyan, mintha Isten asztaláról ennének. Isten asztala - Bölcseink metaforájában - az oltár, melyen áldozatokat mutatnak be a Szentélyben. Ezt szellemi vetületében a Bölcsek átmentették a Szentély utáni galuti időkre is, mondván: "Amikor a Szentély fennállt, az áldozati oltár volt az, amely bűnbocsánatot nyert Izrael számára. Most, hogy nincs Szentély, a zsidó ember asztala az, amely bűnbocsánatot szerez számára". (Bráchot, 54). A Zohár - a Kabbala kézikönyve - azt mondja, hogy minden olyan asztalnak, melyen Tórát mondanak, van egy őrangyala, mely azt az Örökkévaló színe elé viszi. Azonban nem kell azt hinni, hogy csak magasröptű, mélyenszántó gondolatokat lehet a Tóra-tanulás alatt érteni. A vilnai gáont idézik, aki egyszer hallotta, amint néhány tanítványa ebéd közben idézte Simeon mondását, hogy asztalnál illik a Tórával foglalkozni, mert ha nem... stb. Mondá erre a gáon: Aki a fenti Misnát idézte, ezzel már eleget is tett a Siemon által előírt kötelességének... * * * Simeonnál, a zsidóság szeretete és a fennállásáért és megmaradásáért folytatott odaadó küzdelme - fanatikus méreteket öltött. A Talmud elbeszéli (Pszáhim, 112,a), hogy amikor Akiba a rómaiak börtönében volt vizsgálati fogságban, a fiatal Simeon be-bement hozzá, és állandóan kérlelte, tanítsa őt a Tórára. Akiba ezt megtagadta, mivel nem akarta tanítványát veszélyes helyzetbe sodorni. Egyszer Simeon kifakadt, és megfenyegette mesterét: "Ha nem tanítasz Tórára, beárullak a római hatóságokná1...!" Felmerül a kérdés, hogy lehetséges, hogy a hűséges tanítvány megfenyegeti a Mestert, hogy besúgja a hatóságoknál? És mit súg be, amikor Akiba már amúgyis börtönben ül? Hogy nem akarta Tórára oktatni...? A lehetséges magyarázat azonban az hogy Simeon ezzel fenyegette meg Akibát: Tudd meg, drága Mester, hogy ha nem oktatsz a Tóra törvényére, fennáll az a veszély, hogy annyira elzüllök, annyira kivetkezek zsidó mivoltomból, hogy képes leszek még árulásra, besúgásra is vetemedni. És mindezt azért, mert nem tanítottál Tórára... Ezt hallván, Akiba valóban meggyőződött Simeon igazáról, és tanította őt... (Jéná sel Tórá).

MAGYAR "ZSIDÓ" VALÓSÁG (8)

 

(NEM) TÁNCOL A KOHNGRESSZUS,

(HANEM) ZSIROSKENYERET ESZIK...

 

 Nagyon szépen kérem a nyájas olvasót, hagyja a nyájat a csudába és ne várjon tőlem itt olyan részleteket, amelyek legfeljebb majd az elsejei Új Életben lesznek prezentálva, ott is csak  kitalációs alapon.

 

Ugyanis, a mult vasárnapi Kohngresszuson az ég világon semmi nem történt, azonkivűl hogy a résztvevő néhány tucat élemedett koru néni és bácsi, zsiroskenyeret majszolt, élvezte a jólfűtött szoba-terem avitt levegőjét és hallgatta egynéhány együgyü ügyvéd fejtegetését, mennyi idő szükséges egy javaslat benyujtásához, illetve mennyivel előbb kell a semmit benyujtani ahhoz, hogy a prizidium valamit csinájjon belőle és úgy adja elő, mintha a Kohngresszuson történne valami.

 

 Az "ellenzék" nem volt jelen, kiderült – amit mindenki előre tudott -  nincs ellenzék; mindenki mindennel egyetért; jó lenne egy jó ebédet végigenni, az sem baj ha kóser, de ha nincs, jó a szendvicsnek kinevezett zsiroskenyér is.

 

Ezuttal nem volt vita, senki nem hülyézett le senkit, nem volt "ingatlan elidegenités" (ki hitte volna hogy a magyar nyelvben ilyen szép kifejezések vannak) ez majd a közgyűlésen lesz. Ott a szendvicsek minősége valamivel jobb.

 

    Egyszóval, hamar hazamentek  az egyetértő hitsorsosok, mivel egy Kohngresszuson nem illik szenderegni. A résztvevők korára és aranyerére való tekintettel a Kohngresszus nem táncolt, mint ama bizonyos bécsi. Majd az Uj Életben megjelenik egy 15 soros karcolat, amely kápé kipellengérezi a szervező/résztvevőket, de úgy hogy azok komplimentet értsenek belőle. Ez a főr-fősz nagy tehetsége, kis barátságos szurkálás, hogy a harmadik emelet is értsen belőle de azért senkinek meg ne ártson. De  úgy tünjön mintha.

 

   Ez történt egyébként a szombati zsidó busszal is, amit nagy hangon kápézett a képzett fősz, amig aztán nagyot koppant és elhallgatott. Vajon miért? Talán azért mert valaki a fűlébe súgta, hogy akinek hajdanában vaj volt a fején a magánautóban, az ne utazzon sábesz-buszban?

 

 Lehet hogy igy volt és lehet hogy úgy vagy amúgy. A lehetőségek beláthatatlanok: ha a siksze nem idézi Mátét, ha a másik siksze nem igéri meg a harmadik emeletnek hogy nem lesz busz és ha a létrára mászó szamár gazdája nem találkozik az utcán Kesztenbajmmal és nem kérdezi meg tőle, nem akarna-e véletlenül rabbi lenni – minden máskép történt volna.

 

Ebben hasonlit a Siputca az Örökkévalóhoz: útjai kifürkészhetetlenek. Látszólag minden a véletlenen múlik, de persze tudjuk hogy nincsenek véletlenek. Ha valaki más tudja a kádis-dörábbonont kivülről, akkor ma másvalaki a dandárgenerális és a Sipben nem egy volt siksze birálja el ki térhet be és ki nem járulhat az 5830-as főrabbi szine elé. És ha a volt rosekól, aki egyébként a fősz.fönöke volt (a magánéletben ahol rabbi, elnézést, főrabbi), nem megy ki Amerikába ahol strámlis vejei vezetik be a szatmár-munkácsi haszidizmus rejtelmeibe – akkor Ő máig is a Stáció nevezetü klérus lapban képviseli a zsidó klérus érdekeit és nem kellett volna ezt a gusztustalan feladatot cimbalmos ügyvédünkre testálni - - -

 

    - - - A legközelebbi Kohngresszust májusra időzitik az elvtársak. Úgy néz ki hogy az sem fog táncolni. Repülni – lehet hogy fog...

HETI SZAKASZ -VÁJÉCÉ - 2009

 MIÉRT IGYEKEZTEK A CÁDDIKOK

 HOGY SZÉP FELESÉGÜK LEGYEN?

 

     "És beleszeretett Jákob Ráchelba és azt mondta (apjának, Lábánnak), szolgálok neked hét esztendeig, kisebbik lányodért, Ráchelért" (1 Mózes, 29, 18).

 

  Ez az első – nagy - szerelem a Tórában, mégpedig Ábrahám családjában. Az első ősatyánál nem tanusitja az Irás hogy szerette feleségét, ez magától értetődött. Fia, Izsák, először elvette Rivkát, a neki sádchenolt rokon feleséget, és azután szeretett bele. Jákob itt, úgylátszik, első látásra szeretett bele Ráchelba, de ez  - nekünk úgy tünik - sokba került neki. Hét év volt a móring (az apának fizetett mátkapénz), amit ő maga ajánlott fel Lábánnak és "ami úgy tünt neki, mintha csak néhány nap lett volna, annyira szerette őt"(uo.20).

 

     Itt, lelki   füleimmel hallom amint több kotnyeles (hölgy?) Pesten azt fogja mondani, hogy a logika sántit. Ugyanis, ha valaki hét évig vár valamire, amit nagyon-nagyon akar – akkor minden nap egy évnek tünik neki és nem forditva.

 

     Határozottan van ebben valami. Tény hogy nem egy exegéta  foglalkozik is ezzel. Szfornó szerint ezt úgy kell érteni, hogy Jákob meg volt győződve arról hogy "jó üzletet" csinált, mivel Ráchel többet is megért volna mint a hét év. Chizkuni hozzáteszi, hogy ha Lábán többet kér – Jákob szivesen belement volna. Igy ez a hét év tünt olcsó árnak a szemében. Vagy pedig – egy más verzió szerint – csak miután már ledolgozta, tünt neki a hét év néhány napnak, de a munka közben az idő nagyon nehezen telt...

 

Szfornó lélektani magyarázatként, idézi itt a  Midrás mondását (Börésit rábbá, 55, 11), miszerint "a szerelem elhomályositja a józan itélőképességet", ("Hááhává mökálkelet hásurá", vagyis magyarán "a szerelem vak").

 

                                                       * * *

       Ha már erről van szó, Kimchi felvet egy elvi kérdést: Ha, amint feltehetjük, a cádikok (igaz emberek) azért nősülnek, hogy gyerekeik legyenek, miért igyekeztek hogy szép nő legyen a feleségük - - - hiszen  Jákob Ráchelt azért választotta mert szép volt; le is dolgozott érte hét évet és haragudott Lábánra, aki Leát adta neki (Ráchel helyett), aki nem volt szép mint Ráchel?!

 

      Mondhatnók, hogy ezt pozitiven lehet értékelni – próbálja Kimchi megválaszolni saját kérdését – mivel a szép asszony "felébreszti a vágyat" és erre azért volt szükségük, hogy minél több gyerekük legyen. Továbbá – mondja – hogy a fiuk és a lányok szépek legyenek és hasonlitsanak anyjukra. Továbbá – hoz fel Kimchi egy esztétikai érvet is – "a szép látványa megörvendezteti az ember szivét, pláne ha valaki állandóan a szeme előtt van (mint a felesége) - - - és kivánatos hogy az ember örüljön annak amit Isten adott neki  - -  és kiválaszt (ad) a cáddiknak egy szép asszonyt, ahogy ez az ősapáknál és a többi cáddiknál volt – eddig Kimchi szavai.

 

      Most térjünk vissza egy röpke pillanatra és próbáljuk megvizsgálni, mi volt Lea testi hibája, amelynek fényénél Ráchel olyan tündöklően szépnek tünt? A Midrások szerint Lea is szép volt, de az Irás elárulja hogy a szemei "gyengék" voltak. Mit is jelent ez pontosan?

 

Keleten gyakori a trachoma. Csak nem erre utal finoman az Irás? Ki tudja. Kimchi szerint állandóan könnyezett és ez egybevág a Midrás felfedezésével: Lea attól tartott, hogy őt Ézsauval akarják összeházasitani, akinek viselt dolgairól tudott és ezért állandóan sirt (Brésit rábbá, 70), migcsak kihullottak szempillái (Bava Batra 123a). Jonatán forditása szerint Lea szemei kerekek voltak. Joszéf Bchor-Sor szerint Leának gyenge szemei voltak és amikor fujt a szél, nehezére esett a dolog. Van aki itt idézi a talmudot, miszerint egy "menyasszony, akinek szépek a szemei, egész teste szép és nem szorul vizsgálatra" (Táánit, 24,a). S mivel Lea szemei nem voltak szépek – ilyen vagy olyan okból – feltehető hogy egészében nem volt olyan szép mint testvére.

 

       Legalább két racionalista exegétát ismerünk, akik pozitiv értelemben magyarázzák Lea "gyenge szemeit"- Száádjá gáon és Rásbám szerint ez azt jelenti hogy szemei...szépek voltak, gyengédek, vagyis álmodózó tekintete volt.  Onkelosz forditásában Lea szemei "Jáin" , vagyis szépek, de gyengék és ezért nem volt képes a nyájat legeltetni, mert a nap ártott neki (Neciv) és akkor még nem voltak divatos napszemüvegek (Ezt és Lea teljes biográfiáját a Bibliában és annak magyarázóival – lásd Naftali Kraus, Az Ősi Forrás (15) Nők a Bibliában és a Talmudban, Budapest, POLGárt kiadó, 2005).

                                                        ***

   "És Jákob megcsókolta Ráchelt, majd felemelte hangját és sirva fakadt" (1.Mózes, 29,11).            

 

Jákob és Ráchel szerelme már a kezdet kezdetén egy csókkal lett megpecsételve. Még mielőtt Ráchel tudná, ki ez az idegen, aki egy elegáns kézmozdulattal elgörditette a nehéz követ  a kút szájáról és megitatta nyáját – engedte, hogy az megcsókolja őt. Jákob tudta a leányzó kilétét, mivel a kútnál összesereglett pásztorok elmondták neki, kérdéseire válaszolva, hogy "ime, leánya, Ráchel, jön a nyájjal" (uo. 6).

 

A csókkal exegétáink nem nagyon tudnak mit kezdeni. Az általános vélemény az, hogy ez egy "rokoni csók" volt. Igen ám, de honnan tudta ezt Ráchel? Onnan, mondja a  Neciv (Naftali Cvi  Berlin, a neves volozsini Ros Jesivá), hogy Jákob elgörditette a követ és megitatta nyáját. Ilyet csak egy rokon tesz. Kimchi is hasonlóképpen véledik a csókról.

 

No de miért sirt Jákob? Mert megcsókolni egy szép rokonlányt az egy dolog, de mi itt a sirnivaló? Van aki azt mondja (Rási a Midrás alapján) hogy azért sirt mert üres kezekkel jött és nem tudott semmi ajándékot adni Ráchelnek. Itt rögtön kinálkozik egy párhuzam, az első házasságközvetitővel, Eliezerrel, Ábrahám szolgájával, aki tiz megrakott tevével jött Cháránba és arany karperecet adott Rivkának, amint megismerte, a kútnál.

 

De hogy lehet hogy Izsák és Rivka nem adtak útravaló Jákobnak, hanem üres kézzel, egy fillér nélkül engedték el? Ez nem logikus.

 

   Itt jön egy szép aggáda ami arról szól, hogy Jákob valóban hozott magával egy szép summát, aranyat és drágaköveket, azonban Elifáz, Ézsau fia utána iramodott és meg akarta őlni – apja parancsára. Mivel azonban ő is Ábrahám házában nevelkedett, nem volt meg benne a gyilkos  gój düh és hezitált, mit tegyen: apja vagy lelkiismerete parancsára hallgasson. Itt Jákob segitségére sietett, mondván: vedd el amim van és  "a nincstelen olyan mint a halott" (Zóhár, Mispátim, 119,a). Igy is történt.

 

      Egy másik Midrás azt mondja, hogy azért sirt Jákob, mert látta hogy a jelenlevők összesúgnak mögötte és ki tudja mit akarnak a rokoni csókba belemagyarázni. Ezért legott elmondta Ráchelnek, hogy mindenki hallja, hogy ő a Rivka néni fia és igy unokatestvérek. (Misnát rabbi Eliezer, 7. fejezet).

 

      Igy már persze egészen más...

 

                                                            * * *

          A nagy szerelem – tragikus szerelem.  Azt már elmondottuk másutt , hogyan csapta be Lábán Jákobot és adta hozzá kisirt szemü lányát, Leát,  Ráchel helyett. Pár évvek később Jákov már négy feleség "boldog" férje, az események sodrásában,  már kilenc fia van – de Ráchel meddő. A végén, második fia szülésébe bele is hal és Jákob élete végéig siratja, háza ékességének tartja. 

         

   Amikor, heti Haftaránkban, a próféta Izrael népéhez hasonlitja Jákob egyéni sorsát, ezt mondja: "És Jákob Arám mezejére menekült , és Izrael (Jákob másik neve) egy asszonyért dolgozott és egy nőért őrzött . És próféta által hozta ki az Örökkévalő Izraelt Egyiptomból és próféta által őriztetett meg" (Hoséá 12, 13)  .

 

    A kedves analógia szivdobogtató.

 

          

AZ ATYÁK BÖLCS TANITÁSAI 16)

 

HA  KÉT ZSIDÓ TALÁLKOZIK...   Rabbi Chanina ben Tradion szokta mondani: "Ha két zsidó együtt ül, és nincs köztük szó Tóráról, ez az a bizonyos "léha társaság" [mosáv lécim}, amiről az Írás azt mondja, hogy: "Boldog az ember, aki nem vesz részt a léhák társaságában". (Zsolt. 1, 1) Ezzel szemben, ha két zsidó összejön, és szó van köztük a Tóráról, akkor Isten szelleme lakozik közöttük, amint az írva van: "És akkoron beszélgetnek majd az istenfélők egymással, és az Örökkévaló figyelmesen hallgatja őket, és feljegyeztetik az Emlékezés Könyvébe az Ő színe előtt az istenfélők javára, akik a Nevet (Isten nevét) tisztelik." (Máláchi,3, 16). Ez így - mondja Chanina - csak kettőre vonatkozik. Honnan tudjuk, hogy még ha egyedül van valaki, és a Tórával foglalkozik, az is jutalmat kap? Mert írva vagyon(Siralmak könyve, 3,25): "Üljön magányosan [és tanuljon Tórát}, s jutalma nem marad el". (Atyák, 3,2). Chanina rabbi fenti mondása annyira eltérő az előtte szóló tanaiták mondanivalójától, hogy csak a kor és a tanaita alapos ismeretében lehet azt megérteni. Chanina, aki a második Szentély pusztulása és a Bar-Kochba lázadás közötti korban élt, az un. "Tíz Mártír" közé számítódik, akit a kegyetlen római hatalom kivégeztetett, mert nem volt hajlandó a Tóra-tanulással - és -tanítással - felhagyni. A talmudi források szerint Chaninának Szichnin városában volt a jesívája, és ő - többek között - egy szociális alap (cedóke pénztár) élén is állott. Amikor eljött a híre annak, hogy a rómaiak kivégezték Akiba rabbit, mert nyilvánosság előtt Tórát tanított, Chanina megszaggatta ruháit és zsákot öltött, mondván: "Nem azért gyilkolták meg Akibát, mert rabló volt, hanem mert Tórát tanított, és ezzel példaképp é vált... nemsokára nem lesz egy talpalatnyi hely Izrael földjén, ahol nem lesznek halottak..." (Szmáchot, 8). Ez a Hadriánus korabeli szörnyű terror napjaiban történt. A Talmud elbeszéli, hogy a fennálló drákói rendelkezéseknek fittyet hányva, Chanina maga köré gyűjtött egy csomó zsidót, és nyilvánosan tanította a Tórát. Egyszer, amikor az idős Joszi ben Kiszma, a tanaita, aki Készáriában vezetett jesívát, megbetegedett, és Chanina meglátogatta őt, azt mondta neki a mérsékelt, Róma-barát hírében álló rabbi: "Chanina hát nem tudod, hogy ezt a népet [a rómaiakat] az égből segítették uralomra fölénk? Hiszen elpusztították Isten Szentélyét, felégették Jeruzsálemet, meggyilkolták a legszentebbjeinket, s a legjobbjainkat elveszejtették, és a mai napig szabadon garázdálkodnak! S én azt hallom felőled, hogy te magad köré gyűjtöd a népet, és nyilvánosan tanítod őket a Tórára, ami manapság egy életveszélyes dolog". Mondá neki (rabbi Chanina): "Majd az ég megkönyörül rajtunk!" Felelé erre Joszi rabbi: "Én logikus dolgot mondok neked, és te azt válaszolod, hogy majd az égből megkönyörülnek rajtunk? Nem leszek meglepve, ha [a rómaiak] elégetnek téged a Tóra-tekerccsel egyetemben." Nem telt el sok idő, és az agg Joszi ben Kiszma elhalálozott. Egy egész sor római előkelőség vett részt a temetésén, ahonnan visszafelé menet szembe találták magukat Chanina ben Tradionnal, aki Tórát tanított népes hallgatóság ának. Mint egy előző talmudi híradásból kiderül, Chaninát már előzőleg letartóztatták, és figyelmeztették, hogy a római hatóságok utasítása értelmében a Tóra-oktatás szigorúan tilos. Arra a kérdésre, hogy miért tanított nyilvánosan Tórát, a tanaita - minden elővigyázatossági szabálynak ellentmondóan - csak annyit mondott: "mert így parancsolta nekem Istenem". Most, amikor tetten érték és elfogták, őt tűzhalálra ítélték, feleségét szintén halálra ítélték, hajadon lányát pedig - római katonák számára fenntartott - tábori bordélyba kényszerítették. (Ávodá Zárá, 18) * * * A Talmud megrázó módon írja le Chanina ben Tradion kivégzését: "Amikor a vesztőhelyre vitték, teste köré csavarták a Tóra-tekercset, amiből tanított, körülvették rőzsekötegekkel, majd meggyújtották. A hóhér vizes szivacsokat tett a szívére, hogy ne haljon meg hamar, és ezzel is növelje szenvedéseit. Mondá neki a lánya: hát így kell, hogy lássalak?!" (Hát ez a Tóra jutalma? Rási) Felelé erre Chanina: "Ha csak engem égetnének el,az nagyon keserves lenne. Most, hogy a Tórát velem égetik el, aki megbosszulja majd a Tóra-tekercs szégyenét, az megbosszulja az enyémet is..." Mondták neki tanítványai: "Mesterünk, mit látsz?" Felelé Chanina: "Égő pergament látok, és a betűk szállnak a légben..." Mondták neki tanítványai: "Nyisd ki a szádat, hogy bemenjen a füst és a tűz, és mielőbb véget vessél szenvedéseidnek!" Mondá Chanina: "Jobb, ha elveszi életemet az, aki adta, de én nem teszek kárt magamban..." A jelenség félelmetesen fenséges volta olyan hatással volt a római hóhérra, hogy - a talmudi hagyomány szerint - a kivégzendő áldozathoz fordult, kérdezvén, hogy ha fokozza a tüzet, és leveszi a szivacsokat (vagyis sietteti a halálát), akkor megígéri-e neki, hogy része lesz a túlvilági üdvösségben ? Chanina megígérte, és meg is esküdött neki. A hóhér eszerint cselekedett, és Chanina hamarosan kilehelte nemes lelkét. Egyidejűleg a hóhér a tűzbe ugrott és öngyilkos lett. Ekkor egy égi hang hallatszott, mely azt mondta, hogy Chanina ben Tradion és hóhéra részesei a túlvilági üdvösségnek..." (Uo.) * * * A fentiek alapján tökéletesen érthető, miért mondotta Chanina azt, hogy ha két zsidó összejön, kötelesek a Tórával foglalkozni, s ha ezt nem teszik, akkor léha társaságnak számítanak. A gyakorlatias Chanina, aki tudta, hogy nem mindenki képes arra az önfeláldozásra, ami az ő életét jellemezte, azt is hozzátette, hogy ha egy zsidó egyedül is van, és nincs kivel beszélgetnie, és nincs partnere, akivel tanulhatna - az is köteles egyesegyedül a Tórával foglalkozni, pláne a gyerekeit erre tanítani. Csakis így lehet a rómaiak - a mindenkori "római" elnyomók - zsidóellenes intézkedéseit kivédeni. Azok főleg a zsidó nevelés, a Tóra-tanulás ellen hoztak drákói intézkedéseket, mert tudták, hogy a zsidó nép fennmaradásának záloga a zsidó nevelés. * * * Rabbi Jichák, a wurkai rebbe itt a haszid felfogást interpretálja. Eszerint: Ha két zsidó együtt ül és "nincs köztük" (semmi), vagyis nem veszekszenek, nem vitáznak, nem tépik egymás haját - ez már maga a Tórának számít, és jutalmat biztosít nekik...

Az áldozat visszatér a tett szinhelyére (3)

EGY BIZONYOS KOFFER,

TELE DOLLÁRRAL

                       

 

 

További fejezet Naftali Kraus autobiografikus könyvéből amely 2002-ben jelent meg Budapesten. Ma már csak az irók boltjában és egyes jobb antikváriumokban kapható   Románia volt az egyetlen kommunista állam 1967-ben, amely nem szakította meg kapcsolatait Izraellel. Ezt so­kan sokféleképpen kommentálták. Volt, aki azt mondta, hogy ezzel tör a bukaresti diktátor, a megalomániás Ceauescu borsot a moszkvai helytartók orra alá, és volt, aki arra esküdött, hogy a "conducator" egy rá kiosztott szere­pet játszik. Mindenesetre a tel avivi román nagykövetség a szovjet spionázs főhadiszállása lett és vice versa ez lett a bu­karesti izraeli követség is - már ami a román zsidóságot illeti . Izraelt akkor és ott csak a román zsidók álijjája érdekelte, és ebben két dolog játszott közre - Izrael javára. Az egyik igen banális valami volt, úgy hívták, hogy amerikai dollár, a másik meg dr. Moses Rosen, a román zsidók főrabbija a 1948-as kommunista hatalomátvétel óta.   Kihámozni a kevés tényt a sok legenda közül - ez volt minden izraeli újságíró feladata, aki azokban az években eljutott Romániába, és be is járhatta a zsidó közösségeket. Az egyik tény az volt, hogy Romániából masszív álijjá jött _ állandóan és folyamatosan - Izraelbe. Dr. Rosen ezt magának vindikálta, mások, főleg a Netiv körei (másnéven Liskát Hákeser, egy féllegális fedőszervezet, amely a külügyminisztériumon belül működött kelet-Európában és főleg a Szovjetunióban) pedig egy bizo­nyos kofferról beszéltek. Lehet, hogy mind a kettő igaz volt.    (Ami a koffert illeti - ez volt az a bizonyos kézitáska, amit Sájke (Jesájáhu Dán, a L.H. legendás hirű vezetője) vitt magával bukaresti látogatásai során diplomata út­levéllel, és egyenesen a diktátor kezébe számolta le a nehéz dollár százezreket.    Megoszlanak a vélemények arra nézve, hogy 1000 dollárt fizetett Izrael minden román zsidóért - per koponya – vagy ezerötszázat, esetleg kétezret. Lehet, hogy volt idő, amikor ennyit vagy annyit. mindegy. Sájke jött, hozta a pénzt - a zsidók mentek. Ha leállt Sájke - leállt az álijjá.   Ami dr. Rosent illeti - itt a helyzet már jóval árnyaltabb volt.Lehet, hogy neki volt köszönhető a masszív álijjá - legalább annyiból, hogy nem akadályozta azt.                                 ***   Dr. Moses Rosen egy regáti rabbi fiaként látta meg a nap­világot. Már ifjú korában kommunista (szerinte szociálde­mokrata) volt, és 1925-ben, egy földalatti megmozdulás so­rán egy ideig letartóztatásban is volt. Ez kiderül apja reszponzum kötetéből, amit Rosen sógora adott ki London­ban a hatvanas években. Bécsben egy rabbiszemináriumban tanult és kapott prédikátor oklevelet. 1948-ban a kommunis­ta hatalomátvétel évében, amikor az akkori főrabbit, dr. Sáfránt fenyegetésekkel menekülésre kényszeríttették a kommunisták - a párt Rosent neveztette ki Főrabbinak. Eleinte hűségesen - és hangosan - szolgálta a rendszert és szidta a cionista Ben Gurion-bandákat. Ahogy megerősö­dött, úgy függetlenítette magát a jevszekcia piti funkcionáriusaitól. és a hatóságok tudomására hozta, hogy amit Bercu Feldman (a zsidó kommunisták főtitkára) tud - azt ő is tud­ja, csak jobban. Lassan kidobta a zsidó federációból a kom­munista spionokat, és ő lett az elnök, a főrabbi - minden egy személyben. Sötét évek - sötét emberek Amikor megismertem - már a román zsidóság koronázatlan királya volt. Mind a hatóságok, mind a zsidó szervezetek belátták, hogy Rosennél nincs jobb. Ö "intézte el" az alliját; saját szavaival élve ő volt az "egyetlen rabbi, aki azon mun­kálkodott, hogy híveinek száma egyre csökkenjen," és ő sza­vatolta a dollárok folyamatos áramlását. Erdélyi ortodox rabbiknak megszerezte a kiutazási engedélyt - és azok hálá­sak voltak neki, akinek nem kellettek a konkurensek és fö­löslegesek voltak a tanuk.   Amikor először Izraelben járt, valahol a hatvanas évek elején - fagyos fogadtatásban részesült és egyes román olék felhánytorgatták neki anticionista magatartását. Én nem po­litizálok, és nem vagyok cionista - válaszolta - engem a ro­mán zsidók sorsa érdekel.   Volt ebben valami. Ha valaki összehasonlította - Románia volt az egyetlen kommunista ország, ahonnan nemcsak, hogy jött az álijjá, de a zsidó hitéletet sem nyomorították meg an­nyira, mint például Magyarországon és Csehszlovákiában.   (Rosen Jeruzsálemben hasznos kapcsolatokat teremtett. Fő­leg a Netív köreiben fedezték fel, hogy a kis kecskeszakállas, köpcös főrabbi nagy kincs lehet, ha megfelelő kezelést kap. így összehozták dr. Náchum Goldmannal és egyéb amerikai  zsidó potentátokkal, akik megnyitották neki a kaput Washing­ton felé. Jóval később, amikor Ceausaseu önálló utakat kez­dett járni, és az amerikaiak megadták Romániának az M. F. N. [legnagyobb kereskedelmi) kedvezményt - Rosen éppen Amerikában volt és híre járt, hogy ezt Rosen "intézte el". A hírt maga Rosen terjesztette, a tőle megszokott intenzitással. Nem tudni, mi volt igaz ebből, de tény hogy azt ezt követő években dr. Rosen sokszor járt Washingtonban, román diplo­mata útlevél lel.) Amikor megismertem és összebarátkoztunk, Rosen nagy súlyt fektetett arra, hogy megmagyarázza bizonyítványát. Mint a Mááriv munkatársa és kelet-európai "szakértője" Rosen fontosnak tartotta, hogy tudjam, ő nem kommunista, és amit tesz, azt a romániai zsidókért teszi.          Kiszolgálom a rendszert? - tette fel drámai hangon a retorikus kérdést  -  ­hát persze, hogy kiszolgálom. E nélkül nem lehet itt labdá­ba rúgni, és a zsidókért tenni valamit. Felesége, Amália, egy rendkívül intelligens és finom úriasszony, hozzátette: "Ne gondolja Herr Kraus, hogy nem voltak évek, amikor a fér­jem élete veszélyben forgott. Itt volt a sarokban a kikészített csomag, arra az esetre, ha éjjel jönnek és elviszik".  A rebecn héber neve Málká volt. (királynő). Annakidején Transznisztriában (A Dnyeszteren túli országrész, ahová Antoneseu kormánya a zsidók egy részét deportálta - de nem Erdélyből) volt deportálva, és hogy szülein segítsen, férjhez ment egy idős ügyvédhez, akitől Rosen választotta el, hogy azon nyomban feleségül vegye. Sokszor fékezte férje extravagáns cselekedeteit.                                            *** Nem jöttek, és nem vitték eL De Rosen ezekről az időkről mint "sötét évek" -ről beszélt, amikor mindenki gyanús volt, aki élt. Sötét évek, sötét emberek - mondta és említett né­hány nevet a román jevszekcia vezető káderei közül, akik ki akarták csinálni, de ő túljárt az eszükön. Megmagyaráztam a pártnak - mesélte - hogy jobb nekik egy rabbi, akinek külföldi reputációja van,aki megjelenik az európai rabbi konferenciákon és ott el tud egy Divré Tajret mondani, mint egy  bunkő Bercu Feldman, akiről mindenki tudja hogy egy ötödrangu kis funkci. A pártban értettek a szóból.  Rosen csillaga akkor ragyogott fennen, amikor a condu­cator Ceauescu jutott uralomra, Rosen hozta a dollárokat, és szállította ki a zsidókat, akikre a rendszernek sokkal ke­vésbé volt szüksége, mint az amerikai bankjegyekre.   Egyszer, négyszemközt, elszólta magát. Arra a kérdésem­re, hogy-hogy nincs gyerekük, Rosen azt a nem rabbinikus választ adta, hogy "ki mert azokban az időkben gyereket csinálni". Aztán felocsúdott, és azt mondta, hogy jaj neki, most kiszolgáltatta magát egy újságírónak. Megígértem, hogy életében ezt nem írom meg   "Ezek a románok állatok" Rosent akkor ismertem meg, mikor - 1968-ban - a Tarom já­ratot indított Tel Avivba? Az első gép tele volt izraeli újság­írókkal, köztük én és még egy riporter képviseltük a Máárivot. Ott volt felejthetetlen barátom, Benedek Pali, aki kihasználta az alkalmat, hogy Erdélyben találkozzon '56 óta nem látott szüleivel és öccsével, Pistával (aki nem volt más mint BIG az ismert iró és ujságiró, akkor rovatvezető a Népszabadságban.)   Akkor még nem lehetett egyenesen Bukarestbe repülni és Constancában, ahol leszálltunk, a reptéren egy fiatal román katonával találkoztunk, aki egy szál puskával védte a szoci­alizmust. Pali beszédbe elegyedett vele, és kiderült, hogy a román - magyar, valahonnan Székelyföldről. Egy csomag amerikai cigaretta nagyra nyitotta a száját. Kérdésemre, nem fél-e, hogy valaki meghallja, mit beszél, azt mondta: "ezek a románok barmok, állatok. Ezek még magyarul sem tudnak". Ez volt az első leckém a román-magyar testvéri vi­szonyból, ami persze zsidó téren is érvényesült. Ehhez elég volt ismerni Rosen kijelentéseit a pesti "elvtársakról" egy­részt és a MIOK vezetőinek szervilis magatartását, másrészt. Nemrég publikálta a Szombat Sós Endre denunciáló jelentéseit Rosenről, a "kalandor fórabbiról" , aki "eladja a román zsidókat rabszolgáknak, Izraelbe".   A román állam vendégei voltunk, vittek ide-oda. A szom­batot Brassóban töltöttük, ahol volt egy kóser kantin - Rosen főrabbi egyik főműve, ami amerikai pénzen működött - jól. Brassóban ismertem meg Hersku saktert, aki kántor és hit­községi mindenes is volt egyszerre. Szombaton, ima után, kiddus volt és két pohár cujka után Hersku elsírta, hogy fele­sége és gyerekei Izraelben vannak, de Rosen őt nem engedi kimenni, mivel ő itt "nélkülözhetetlen". (Ezt ízes magyar nyelven mondta.) Amikor két nap múlva Bukarestben elvitték az izraeli vendégeket Rosen rezidenciájára - én voltam az egyetlen, aki kellemetlen kérdést tettem fel: mikor lesz Hersku sakter vesszőfutásának vége? Rosent meglepte a kérdés, azt mondta, ha írok neki egy le­velet - őszinte választ kapok. Most a hely és idő nem alkal­mas. Héberül beszéltünk és a Securitate emberei kelletlenül feszengtek szűk öltönyükben.   Hazatértem után írtam neki, és megkérdeztem, hogy lehet egy családot kettészakítani, azzal, hogy a férj "nélkülözhe­tetlen". Válaszában arra hivatkozott, hogy az egyik izraeli országos főrabbi megengedte neki, hogy bizonyos esetek­ben visszatartson hitközségi alkalmazottakat, akik nélkül "egész vidékek maradnának kóser hús nélkül". Ha hozok neki írásbeli engedélyt egy kompetens izraeli rabbitól ­Hersku máris mehet.   (Folyt.köv.)

AZ ATYÁK BÖLCS TANITÁSAI (15)

IMA A GÓJ ÁLLAM JÓLÉTÉÉRT "Chanina rabbi, a főpaphelyettes szokta mondani: imádkozz az állam jólétéért, mert ha attól nem tartanának az emberek, akkor egyik a másikat elnyelné. " (Atyák, 3,2) Ez a Chanina rabbi (apja neve nem ismeretes) a második Szentély utolsó éveiben élt - állandó rettegésben. A mindenkori főpap helyettese volt (arra az esetre, ha valami olyasmi történik vele, ami a szolgálatra alkalmatlanná teszi). Saját szemével látta az egyenetlenség okozta pusztulást, másrészt pedig a római megszállásban isteni büntetést látott, amibe bele kell nyugodni. Ezért volt a béke híve, és kérte az embereket, imádkozzanak a mindenkori kormányzat jólétéért és stabilitásáért, mert az anarchia az emberiség legnagyobb ellensége. A Midrás más helyütt idézi Chanina hasonló értelmű mondását, mely szerint: "A béke oly nagy és fontos, hogy felér a világ teremtésével"(Szifri, Bámidbár). Ez egy igen egyértelmű állásfoglalás, melynek magyarázata a Pusztulás előtti évek anarchiájában, zűrzavarában keresendő. Ezt az időszakot hasonlították össze Bölcseink az első Szentély lerombolását megelőző korszakkal, és azt mondták: az első Szentély három (negatív) dolog miatt pusztult el, ami benne találtatott: bálványimádás, erkölcstelenség és vérontás. Ezzel szemben a második Szentély, melyben mindez nem volt, hanem a zsidók Tórát tanultak, és betartották a parancsolatokat, miért pusztult el? Az oktalan gyűlölködés [szinát chinám] és egyenetlenség miatt." (Joma, 9) * * * Chanina, aki szemtanúja volt az oktalan gyűlölködésnek, és látta a pusztítást, amit az esztelen zelóták vittek végbe Jeruzsálemben, nem rejtette véka alá véleményét. Ez hasonló volt Jochanán ben Zakkáj véleményéhez, aki az ostromlott Jeruzsálemből az ellenséges római táborba ment, hogy mentse, ami menthető. Chanina túlélte a Churbánt, és a neve sok helyütt előfordul a Talmudban, mint aki személyes élményeken alapuló tanúságot tesz a Szentélybeli szolgálat és szokások mikéntjéről. A nagy nemzeti katasztrófa utáni magába fordulást és a Tóra sáncai mögé való visszavonulást jelzi Chanina azon mondása, amit az Ávot dörábbi Nátán regisztrál. Itt azt mondja a főpaphelyettes, hogy "aki a Tóra szavait megszívleli, és azok szerint él, az megmenekül a buta gondolatoktól, és az isteni Gondviselés megszabadítja őt a földi halandók jármától". A kormányzat jólétéért való könyörgést Bartenora úgy értelmezi, hogy az nem zsidó hatalomra is vonatkozik, pláne a zsidóra. Ezt Jirmijáhu próféta (Jeremiás) szavaiból vezetik le, aki - az első Pusztulás idején - azt mondta a száműzetésbe menőknek, hogy "Imádkozzatok a város békéjéért, ahova száműznek benneteket, mert a békéje a ti békétek is". (Jirmijáhu, 29,7). "Az egyik a másikat elevenen elnyelné" Ez a metafora arra a mondásra emlékeztet, amit a Talmud-bölcsek (Avoda Zara, 4,1) mondanak: "Miért hasonlítja össze az Írás az embereket a tenger halaival, ahogy írva van: "És teremtettél embert, mint a tenger halát". (Habakuk, 1, 14) Azért, mert ugyanúgy, ahogy a halaknál a nagyobb elnyeli a kisebbet, ugyanúgy az emberek, ha nem félnének az államhatalomtól, a nagyobb és erősebb elnyelné a gyengébbet.                                                                               *** A középkori Tóra-magyarázók az államhatalom tevékenysége alatt főleg az adókivetést, és egyéb gazdasági rendelkezéseket értették. Sokan panaszkodtak emiatt, de az elfogadott zsidó felfogás az volt, hogy a királynak joga van adókat kivetni, és azokat bevasalni, mert ő az úr az országban (diná dömá1chutá - diná), vagyis az "állam törvénye - törvény", de ez csak a gazdasági, illetve adminisztratív jellegű törvényekre vonatkozik. Ha azonban kényszeríteni akarja alattvalóit hitük feladására, vagy a hagyományos zsidó nevelést akarja megszüntetni, és a zsidó gyerekeknek ateista, vallástalan nevelést adni, akkor természetesen nem kell szót fogadni neki. * * * Joszéf Jáávec szerint Chanina mondása az előző Misnához kapcsolódik, és annak fonákja. Sajnálatos módon még nem érkezett el az ideje annak, hogy ha valaki belegondol a "három dolog" -ba, akkor már nem vétkezik. Ma még más, konkrétabb eszközökre is szükség van a bűnözés megfékezésére :- mondja Jáávec -, és ezért kell a hatalom "jólétéért", vagyis hatékonyságáért imádkozni, hogy az képes legyen - megfelelő törvények és büntetőeljárások alkalmazásával - letörni a bűnözést. * * * Chanina, a "főpaphelyettes" (szó szerint: a "főpapok" helyettese) volt. Miért nevezik őt a főpapok helyettesének? - kérdezi Méir Sapira, a híres lublini rabbi - hiszen a helyettes mindig csak egy főpap helyettese volt; amikor valami történt a főpappal, ő ugrott be helyette. Ha meg a főpap meghalt, a helyettes lett kinevezve helyette?! Válasz: általában ez így is volt. De abban az időben a római hódítók nevezték ki a főpapot, és Chanina nem nyerte meg tetszésüket. Túl vallásos, illetve túl nemzeti érzelmű volt nekik, és ezért nem hagyták, hogy előlépjen és főpap legyen, hanem maradt a mindenkori főpap állandó helyettese. Így történt, hogy valóban több főpap helyettese volt Chanina. Annak ellenére tehát, hogy a római hatalom - enyhén szólva - nem szerette Chaninát (és ez kölcsönös volt), mégis azt javasolta, hogy imádkozzanak az államhatalom üdvéért, mivel belátta, hogy enélkül még sokkal rosszabb is lehet. * * * A kocki rebbe interpretációja a Misnára: akkor kell imádkozni, amikor a hatalom jólétben van, vagyis béke honol az országban, és ilyenkor az államhatalom "ráér" a zsidókkal foglalkozni, és nekik córeszt csinálni. Amikor azonban a hatalom háborúzik vagy egyéb bajai vannak, akkor el vannak foglalva, és nincs se idejük, se érkezésük a zsidókat bántani... A galut legkeservesebb tapasztalatai sűrűsödnek ebben a bölcs meglátásban. (Szurszki: Máájánot Hánecách).

A HETI HAFTARA -TOLDOT - 2009

A gonoszság határai     "Szeretlek benneteket - mondja az Örökkévaló. - De ti azt kérdezitek: Miböl láthatjuk, hogy szeretsz minket? Abból, hogy Ézsau testvére volt Jákobnak - így szól az Örökkévaló -, mégis Jákobot szerettem, Ézsaut pedig gyülöltem; hegyeit pusztává tettem, birtokát a pusztai sakáloknak adtam. Edom ugyan ezt mondja: Összezúztak bennünket, de mi újjáépít jük a romokat! - a Seregek Ura azonban azt mondja erre: Ők csak építsenek, én majd lerombolom! Gonosz országnak nevezik öket ...  (Málá­chi) 1:2-5.)   Máláchi, az utolsó próféta, a Második Szentély idejének kezdetén élt. Nagyon keveset tudunk róla, még a neve sem tisztázott pontosan. Egyike azoknak a prófétáknak, akik párbeszédes formában prófétálnak: a képzelt vagy valós dialógus során a próféta bírál, ostoroz, a nép pedig visszafele­sel, vitatkozik, cáfol. A hagyományos felfogásban mély nyomot hagyott az edomiták kőzre­működése mindkét Templom lerombolásában. Ézsau számított Edom ősapjának, Edom pedig Róma ősének - persze nem történelmi értelem­ben -, a zsidóság ellenségének, majdnem annyira, mint Ámálék, akinek kiirtása parancs volt a zsidó nép számára. Az idézett prófétai szakaszban a nép, úgymond, nem érzékeli Isten szeretetének megnyilvánulását. * * * Izrael fiai testvéri érzésekkel közeledtek az edomita néphez. A Tóra tiltja Edom gyűlöletét: "Ne utáld az edomiakat, mert testvéreid ők!" (5Mózes 23:8.) Izraelnek tilos volt háborút indítania Edom ellen. Amikor Mózes a testvéri kötelékre hivatkozva engedélyt kért az edomita királytól, hogya zsidók átvonulhassanak országán, az megtagadta, sőt mozgósította hadseregét. Izrael kikerülte Edomot, amely így nemjutott az emorita és básánita királyság sorsára (4Mózes 20:14.).   Az első zsidó király, Saul, háborúzott Edom ellen, majd Dávid megverte és megtizedelte népét, s a maradékot hűbéreséve tette. Jorám királysága idején az edomitáknak sikerült lerázniuk Júdea uralmát, és saját királyuk vezetése alatt éltek (2Krónikák 21:8-10.). Salamonnak még kikötője volt Ecjon Geverben, a mai Akabában, amely Edomhoz tartozott, s Hádád­nak, az edomita trónkövetelőnek, aki Dávid elől Egyiptomba menekült, még a fáraó segítségével sem sikerült felszabadítania országát.   Később változó szerencsével folyt a háborúskodás Júdea és Edom között. Ámácjá megverte az edomitákat: elfoglalta fővárosukat, Szelát, és a héber "Joktél" nevet adta neki. Uzijáhu fölépítette Éjlátot, és az vissza­került Júdea fennhatósága alá. Szánchériv inváziója idején Júdea és Edom szövetségben voltak egymással, de az asszír király mégis legyűrte az edo­mitákat. Jeruzsálem falai alatt azonban váratlanul járvány tört ki katonái között, így csodával határos módon elvonult a város alól.

* * *

Az edomiták örömmel üdvözölték, hogy Nabukodonozor babilóniai ki­rály elpusztította az Első Szentélyt. Azt remélték, hogy részt kapnak a zsákmányból, s az egyesített Edomot és Júdeát a babilóniai fennhatóság alatt edomita király fogja kormányozni (Ezékiel 35:10.). Kimutatták a foguk fehérjét, és a legyőzött, megfélemlített zsidók között nagy öldöklést vittek véghez. A Zsoltárok költője kemény szavakkal emlékezik meg erről a "testvéri" viselkedésről: "Emlékezz, Istenem, az edomiakra, akik ezt mondták Jeruzsálem napján: Romboljátok le, romboljátok le, egészen az alapjáig!" (Zsoltárok 137:7.) Izrael prófétái nem felejtették el az edomiták aljasságát, s Jeremiás könyve (49.), Ezékiel könyve (25., 35., 36.), Ovádjá könyve és Jeremiás siralmai (4:21.) egyaránt Edom pusztulását jövendölik.   Nem csodálkozhatunk hát, hogy Malachi is csatlakozik az Edom-elle­nes prófétákhoz, és azzal vigasztalja a népet, hogy bár Edom a testvére, az Örökkévaló mégis Jákobot - vagyis Izraelt - szereti. Flavius A zsidók történetében elmondja, hogy az edomiták is megszenvedték a babilóniai hódítást, de mivel a lakosság megmaradt, idővel sikerült magukhoz tér­niük, sőt terjeszkedniük is: városokat foglaltak el a Negevben, egészen Hebronig kitolva határaikat. Erről egyébként A Mákábeusok könyvében is szó van (1:5., 3:62.). Nem lehetetlen, hogy a próféta ezért mondja:

 

"Gonosz országnak nevezik őket ... " (Szó szerint gvul risáról, "a gonosz­ság határáról", Hertz szerint "a kárhozat határáról" beszél.)   Később a Hásmoneus-uralkodók erős kézzel nyomták el az edomitákat, majd Jochánán Hirkánosz sokukat kényszerített áttérni a zsidó hitre (Uo. 65., 2:16., 12:32. és Flavius: A zsidók története 13., 9:1. és 15:4.). Ez a háláchá előírásaival ellentétes cselekedete hamarosan megbosszulta ma­gát. A betérítettek között volt az edomita Antipater is, aki fiával, Heródes­sal - Hordosszal - együtt többet ártott a zsidó népnek, mint a külső ellenség, és siettette a Második Szentély pusztulását. Amikor Titus hadai Jeruzsálemet ostromolták, a zsidók segítségére küldött húszezer edomita harcos átállt a rómaiakhoz, és dúltak, raboltak a sokat szenvedett város­ban (Flavius: A zsidó háború 4., 7.). Ez az utolsó alkalom, amikor a történelemben Edom önálló népként, illetve országként szerepel.

* * *

A háftárá és a Toldot hetiszakasz közötti kapocs a két testvér, Jákob és Ézsau. A szidrában arról van szó, hogy Izsák Ézsaut, Rebeka Jákobot szereti, Ézsau gyülöli Jákobot - a háftárában pedig Isten jelenti ki szeretetét Jákob, a zsidó nép iránt, és Ézsauval, az edomitákkal szembeni gyűlöletét.   A háftárában a próféta korholja a népet Isten nevében: "A fiú tiszteli atyját. .. Ha én atya vagyok, miért nem tisztelnek?" (Malachi 1:6.) A hetiszakaszban Ézsau hangsúlyozottan tiszteli atyját: siet teljesíteni kéré­sét, hogy hozzon neki lőtt vadat, és készítsen lakomát. Amikor látja, hogy szüleinek nem tetszenek a kánaánita lányok, elmegy Ismáélhoz, a nagy­bátyjához, hogy "jó házból való" feleséget szerezzen.   J. Jacobson a stílusban is közös vonást fedez föl: a hetiszakaszban először Jákob és apja, majd Ézsau és Izsák folytat lüktető, drámai párbe­szédet. A háftárában pedig a próféta csomagolja dialógusba mondaniva­lóját, Ostorozza a kelletlenkedő papokat, dicséri Lévi törzsét, amelynek "igaz tanítás volt a szájában, és nem volt álnokság az ajkán. Békességben és becsületesen élt ... és sokakat megtérített a bűnből" (Uo. 2:6.). A következő mondatban, a háftárá befejezésében a próféta Isten angyalához hasonlítja az igaz papot, akitől Isten törvényeit tanulja a nép. Ebből a versből bölcseink azt a következtetést vonták le, hogy csak az olyan bölcstől, rabbitól lehet tanulni, aki "olyan, mint egy angyal", vagyis mindent tud (Moéd Kátán 17.).