IGY TEMETNEK ŐK - - -

 „Gyilkos és áruló szent földben nem nyugodhat.”

Kádár Jánoshoz hasonlóan korántsem nyugodhattak békében az ország XX. századi vezetői, közülük jó néhányan több temetést is „megéltek”.

Bár nemzeti gyászt nem rendeltek el, annak rendje és módja szerint katonai tiszteletadással vettek végső búcsút a múlt év nyarán Horn Gyulától. A rendszerváltás utáni harmadik miniszterelnök temetésén a Nemzeti Sírkertnek helyet adó Kerepesi temető 15-ös parcellájánál felállított ravatal előtt három államfő ült egymás mellett (Áder János, illetve két elődje: Sólyom László és Schmitt Pál). Orbán Viktor, a hivatalban lévő kormányfő mellett pedig négy korábbi (Bajnai Gordon, Boross Péter, Gyurcsány Ferenc, Medgyessy Péter) is helyet foglalt. A ceremóniát ugyan nehezen lehetett volna politikamentesnek nevezni, az európai normák szerinti közös főhajtás azonban mégis kitűnt a szokatlanságával, ilyesmire korábban nemigen volt példa.

Annál gyakoribbak a fordulatos sírhistóriák és az újratemetések. Az elmúlt hetekben a legutóbbi magyar diktátor, Kádár János végső nyughelyének ügye kavarta fel a kedélyeket: lejárt a negyedszázaddal ezelőtt elhunyt kommunista pártfőtitkár – szintén a Kerepesi temetőben található – díszsírhelyének bérleti ideje. Ám mielőtt valamely utódpárt belekezdett volna az újabb 25 évnyi megváltáshoz szükséges 800 ezer forint gyűjtésébe, a Nemzeti Emlékhely és Kegyeleti Bizottság védetté nyilvánította a hét évvel ezelőtt feldúlt síremléket, amelyből a máig ismeretlen tettesek Kádár koponyáját is magukkal vitték. A közvélemény az 1956 után halálra ítélt Wittner Mária parlamentben elhangzott – a szélsőjobboldali Kárpátia együttes által megzenésített, és a temetőben található Munkásmozgalmi Panteon falára pingált – felszólalását tekintette a közvetett felbujtásnak. E szerint: „Gyilkos és áruló szent földben nem nyugodhat.”

A halottak nyugalmának tiszteletben nem tartására korábban maga Kádár mutatott példát. Nemcsak hogy felakasztatta a forradalom miniszterelnökét, Nagy Imrét, de vetélytársának holttestét kegyeletsértőn (a koporsóban arccal lefelé) hantolták el a Kozma utcai Kisfogház udvarán. Onnan 1961 februárjában titokban vitték át a kivégzettek földi maradványait az Új Köztemető 301-es parcellájába, ahol azok ugyancsak jeltelenül „várták” a rendszerváltás napjaként is számon tartott 1989. június 16-át – írta a HVG.hu.

A megbicsaklott XX. században az államfőknek, miniszterelnököknek, illetve egyeduralmi vezető politikusoknak gyakran nem adatott meg a végső nyugalom: jelentős részük nem ott nyugszik, ahová temették. Széll Kálmánt és Khuen-Héderváry Károlyt még békebeli szokás szerint vitték haza a család hagyományos temetkezési helyére, az 1918 októberének utolsó napján a leggyűlöltebb politikusként meggyilkolt Tisza István tetemét viszont már valósággal ki kellett menekíteni a forrongó fővárosból. Egész más utat járt be az ellenlábas, a nem sokkal később köztársasági elnökké kikiáltott, majd többször is emigrációba kényszerült – s ma Trianon okozójaként ostorozott – Károlyi Mihály holtteste. 1955-ben a festői franciaországi Vence-ból, a halála előtti utolsó lakóhelyéről Angliába szállították, hogy végakarata szerint a pilótaként lezuhant fia mellé temessék. Hét évvel később felesége – alkut kötve a Kádár-rezsimmel – állami költségen hazahozatta a „vörös gróf” hamvait, s a dísztemetéses rehabilitáció hozadékaként Károlyi angolul megjelent memoárjai is hazatérhettek, igaz, csak némi cenzúra árán.

Korántsem Károlyi volt az egyetlen politikus, akinek földi maradványai csak évek vagy évtizedek múltán kerülhettek hazai földbe. Horthy Miklós – aki Sztálin szeszélyének köszönhette, hogy 1945 után nem ültették háborús bűnösként a vádlottak padjára – 1993-ban térhetett meg szülőfalujának családi kriptájába. Temetése formálisan nem volt állami, a valóságban mégis úgy tűnhetett: az Antall-kormány több tagja hajtott fejet az egykori kormányzó előtt, úgymond magánemberként. Ennél jóval kisebb csinnadrattával hozták vissza a Horthy-éra két miniszterelnökének maradványait.

KÁLLAY HÁROM TEMETÉSE
A „hintapolitikusként” elhíresült Kállay Miklós például sajátos temetési rekordot állított be: Nagy Imréhez hasonlóan az ő maradványait is háromszor földelték el. 1967-es New York-i temetése után 21 évvel exhumálták, és csontjait a magyar máltai lovagok római sírboltjában helyezték ismét csak átmeneti nyugalomra. Öt évvel később, 1993-ban rokonsága – teljesítve Kállay végakaratát – szülei, testvérei és első felesége mellett, a kállósemjéni családi kriptában adta meg neki a harmadik végtisztességet. Noha 1994 óta a Kerepesi temetőben egy méltóságteljes, fekete és fehér márványtömbpár őrzi Bethlen István örök álmát, az Almási Balázs készítette emlékmű csupán jelképes sír. A Horthy-korszak meghatározó politikusa 1946 októberében hunyt el a moszkvai Butirszkaja börtönkórházban. Sorstársaihoz hasonlóan hamvainak végső nyughelye a Donszkoj-kolostor melletti temető 3-as számú tömegsírja lett, így a budapesti emlékmű alatti urnába – mint az Tóth Vilmos temetőtörténeti monográfiájából tudható – csupán a moszkvai közös sírból vett föld kerülhetett.

Az újratemetések pontos lenyomatai is voltak az adott időszakoknak. Az 1941-ben a történelmi felelősség elől öngyilkosságba menekült Teleki Pál annak ellenére kapott – az elődjéhez, Gömbös Gyuláéhoz hasonlatos – állami cifraságú temetést, hogy végrendeletében ennek épp az ellenkezőjét óhajtotta. Talán ez, de még inkább a megalapozott politikai pesszimizmus motiválhatta 1947-ben Teleki Svájcból hazalátogató lányát, hogy nagy titokban megszervezze apja áttemetését Máriabesnyőre. Szakasits Árpád családja a következő rendszerváltás után, az 1990-es évek elején határozott úgy, hogy az államfői tisztséget betöltő szociáldemokrata vezér, majd Rákosi Mátyás bírósága által életfogytiglani börtönre ítélt politikus hamvait a Munkásmozgalmi Panteonból a Farkasréti temetőbe viteti. 

RÁKOSI NEVÉT IS TITKOSITOTTÁK

   Oda, ahol egykori bebörtönzője is nyugtalanul pihen. Rákosit Kádárék már csak holtában, 1971-ben engedték haza szovjetunióbeli száműzetéséből. Családja 1990-ben egy frekventáltabb, szem előtt lévő urnasorban vásárolt helyet, így kívánva elejét venni annak, hogy időről időre emberi ürülékkel kenjék be vagy szitkozódó felirattal lássák el a fedlapot. Az elővigyázatossági intézkedésekhez tartozott az is, hogy új helyén már csak a diktátor nevének kezdőbetűit lehetett olvasni. Mivel azonban ez sem segített, 2008-ban újabb, temetőn belüli költöztetés következett; az új, titkolt helyen már monogram sem utal az urna lakójára.

A hatalmat 1944. október 15-én német hátszelű puccsal öt hónapra magához ragadó „nemzetvezetőt”, Szálasi Ferencet közjogi értelemben államfőként tartják számon. A nyilas vezérnek – miután 1946 márciusában halálra ítélték, s a Markó utcai fogház udvarán felakasztották – eltűnt a holtteste. 2008 februárjában Kovács Tamás történész közvetett bizonyítékok alapján azzal rukkolt elő: „nagy a valószínűsége”, hogy Szálasi, álnéven, az Új köztemető 298-as parcellájában a kommunizmus áldozatainak emlékét őrző márványtábla névsorában szerepel. Kovács szerint a más szempontból is botrányos lajstromban szereplő „Lukács Ferenc” a nemzetvezető fedőneve, amit a politikai rendőrség azért adott neki, hogy még véletlenül se válhasson a parcella nyilas zarándokhellyé. Perdöntő bizonyíték azóta sem került elő. A korszakkal foglalkozó más történészek, köztük Zinner Tibor viszont azóta is azt hangsúlyozzák, hogy effajta adminisztrációs konspiráció csak később jellemezte az állambiztonsági szerveket. Varga László pedig megtalálta az igazi Lukács Ferencet, aki SS-katonaként gyilkolt és rabolt, s ezért hónapokkal Szálasi előtt statáriális bíróság ítélete alapján végezték ki. Mindezek dacára a 298-as parcella évek óta valóságos újnyilas kultuszhely is.(168 óra)

 

  A HETI SZAKASZ (2) – Vájikrá – 2O14

Irja: Köves Slomó,rabbi

Mózes szerénysége

 

 ויקרא אל משה וידבר ... אליו מאהל מועד לאמר
Szólította Mózest és szólt hozzá az Örökkévaló a gyülekezés sátorából, mondván…(3Mózes 1:1.)

Feltűnő, hogy a Tóra szövegében a vájikrá – ויקרא – szólította kifejezésben az álef kisebb a Tóra többi betűjénél. A kis álef problémájával sok kommentár foglalkozik, és különféle magyarázatokkal próbálják értelmezni a betű méretét.

A közelség értéke

A híres Slomo Efráim ben Áron Luntschitz (1550-1619) a Kli jákár című homiletikai kommentárjában úgy véli, hogy ez jelképezi Mózes kiengesztelését Isten által. Az elmúlt szakaszokban ugyanis arról olvashattunk, hogyan adakoztak a zsidók a Szentély felépítésének céljából, mind az egyszerű emberek, mind pedig a 12 törzs vezetői. Mózes mikor ezt látta, rosszul esett neki, hogy ő maga nem hoz kellő ajándékot, nem veszi ki kellően a részét. Az Örökkévaló tehát megmutatta Mózesnek, hogy az Ő szemében Mózes értéke nem az adományok, hanem a vele való közvetlen kapcsolat miatt nagy. Ezért abban a szóban, amivel megszólította a Szentély felállítása után Mózest, az álef kisebb a többi betűnél. Így a kis álef nélkül azt a szót, hogy vájikra ויקרא, úgy is olvashatnánk, hogy vájákárויקר . Vagyis „kedves", „drága", azt kifejezve, hogy a vájikrá, Mózes „megszólítása", Mózes közelsége az, ami igazán „drága" és „kedves" a Teremtő szemében, nem  az ezüst és arany adományok. 

Mózes kicsinyitette  magát

A Midrás (Tánchumá) egy másik magyarázattal  szolgál: Mózes szerénységből írta kicsivel az Álefet. Amikor Isten szólította Mózest, akkor ez egyfajta nyilvános megjelenése volt az Isten és Mózes közti közvetlen kapcsolatnak és ezért, amikor ezt lejegyezte, mintegy szerénységből lekicsinyítve önmagát, kis betűvel írta a „szólítást. 

Jonatán Eibsitz (1690-1764) német rabbi a Jeárot Dvás című könyvében erre azt a kérdést teszi fel, hogy akkor miért nem írta a Tóraadás történetében (2Mózes 19:20.) is kicsivel a megszólítás álefjét? Ott miért nem volt szükséges az önkicsinyítés? Mi a különbség az itteni Mózes megszólítása és a Tóra-adás idején történt megszólítás között? Az egyik helyen szükség volt Mózes szerénységének kifejezésére, a másik helyen pedig nem? 

    Áldott emlékű üknagyapám, Silberstein Slomó, néhai sarkadi rabbi, több megoldást is említ erre a kérdésre. Egyrészt a Tóra-adás idején Isten éppen azért „szólította" Mózest, hogy elmondja neki „Eredj, menj le!". Vagyis Mózesnek és Áronnak a néphez közel, a néppel egyenlő sorban kellett állniuk. Ezért nem merült fel annak a lehetősége, hogy a nép Mózest különbnek vagy jobbnak gondolja, és ezt kivédve kelljen Mózesnek, szerénységből az álefet kicsivel írnia. Nem így itt, a mi esetünkben, amikor a Mózesi megszólítás mintegy felemelte Mózest mindenki szeme láttára a nép fölé. 

Mózes és a nép adománya

Még egy oka van annak, hogy Mózes itt különösen igyekezett önmagát kisebbíteni. Tudvalevő ugyanis, hogy miután a nép adakozott, meghozta az aranyat és ezüstöt, a Szentély minden kelléke összeállt, még mindig nem voltak képesek felállítani azt. Végül isteni energiával megtelve Mózes egymaga rakta össze a szent sátrat. Tehát egymaga vitte véghez azt, amire 600 ezren nem voltak képesek. Miután a zsidók látták Mózes különleges isteni képességét, szükséges volt, lekicsinyítse önmagát. Ezért írta tehát közvetlen a Szentély felállítása után a vájikrá szót eltérően a többitől. 
Mit is jelképez valójában Mózes és a zsidó nép szerepe a Szentély megépítésében? A zsidó nép a Szentély alapanyagát, az ezüstöt, az aranyat, a csillogó-villogó kellékeket adta Isten Házának. Mózes pedig felállította azt. Mózes képes volt azt a sivatagot, Szentélyé változtatni, amelyben a zsidó nép akkor vándorolt. 

 

A spiritualitás és az ego feladása

Áldott emlékű üknagyapám, Silberstein Slomó rabbi, ezt a két szerepet egy – a zsidó filozófusok által sokat hangsúlyozott – alapgondolattal vonja párhuzamba. Jehudá Hálévi (1080-1141) a Kuzári című művében részletesen leírja, hogy ellentétben azzal az általános filozofikus felfogással, miszerint az Istennel való kapcsolat a világtól való elfordulás, a spirituális meditálás, a fizikai világból való felemelkedéssel érhető el, a zsidó vallás filozófiája másképp vélekedik: Lehet, hogy a világtól való elfordulás, a spirituális elmélkedés nagyon értékes aktivitás, de nem ebben manifesztálódik az Istennel való elvághatatlan kapcsolat. Az Örökkévalóval való kontaktus csakis az Ő parancsolatainak megtartásával – az egyik oldalon a fizikai világban való részvétellel, de ugyanakkor a fizikai világ a parancsolatok általi felemelésével megemelésével – érhető el.

Ezt jelképezi a zsidó nép és Mózes adománya. A zsidó nép adománya az arany, az ezüst, a csillogó-villogó ajándékok. Ezek jelképezik a spirituális tevékenységet, amely láthatóan „csillog és villog", egyfajta módon kiemeli az embert a szürke hétköznapokból, a materiális életből. Hasonlóan a spirituális tevékenységhez, amely az arany és ezüsthöz hasonlóan a valódik érték képét mutatja, amely által az emberek felülkerekedhetnek a materiális élet béklyóin. ez azonban még nem egyenlő az Istennel való közelséggel. A Teremtő közelségéhez az ego feladása, a parancsolat ereje szükséges. Ezt jelképezte Mózes tevékenysége, a Szentély felállítása. Ugyanúgy ahogy Mózes volt végül is az, aki a Szentély felállításával teljesítette az isteni parancsot, hogy „állítsatok nekem Szentélyt", s ez által a sivatag egy részét szentté tette, hasonló módon, végső soron az elvághatatlan kapcsolat Istennel, csakis az Örökkévaló parancsolatainak megtartásával történhet meg, nem pedig csupán az öncélu spirituális elmélkedéssel.

 

A REBBE ÉS ÉN(28)

            EGY MEZUZA-TOK ÜRES VOLT---

Ráchel Zamir asszony veterán pedagógus, az izraeli  chábád óvoda rendszer néhai szakfelügyelője.1992-ben egy volt tanítványa fordult hozzá tanácsért.

Egy volt tanítványom hívott fel telefonon. Azt mondta: „A feleségem várandós, és az orvosok szerint azonnal meg kell szakítani a terhességet.”

Baráti viszonyban voltak a Chábáddal, tehát azt mondtam: „Tudod-e, Reuvén, mit csinálunk mi most? Először is írunk a Rebbének. Te is írsz, én is írok.” Írtunk tehát a Rebbének, és a Rebbe azt felelte, hogy ellenőrizzék a mezüzéket és a tfilint.

Persze rögtön leellenőrizték az összes mezüzét, és mindegyiket kicserélte új, kóser, minőségi mezüzével. Kiderült, hogy a tfilin is javításra szorul... Szóval kicserélték a mezüzéket. Az asszonyka visszament az orvoshoz – mint minden hónapban, és az orvos kiabált vele… Sírva jött haza minden alkalommal: „Valami rabbi azt mondta,  ne legyen abortusz?” – kiabálta az orvos. “Tudja meg, hogy a maga gyereke lesz egy… Miféle lehetetlen élete lesz a maga csecsemőjének? A feje és a teste még csak nem is illeszkedik rendesen!”

Megint írtunk a Rebbének, és a Rebbe válasza ugyanaz volt: „Ellenőrizzétek a mezüzéket.” Azt mondtam: „Tudod mit, Reuvén?  Menj el Kfár Chábádba, és kérd meg Áskenázi rabbit, hogy írjon a Rebbének. Akkoriban már faxon küldték a leveleket. Írt egy levelet, meg egy másikat, és a Rebbe azt felelte: ellenőrizzük a mezüzéket. Azt mondta: „Reuvén, hallgass ide. Ha Rebbe megint azt mondja, hogy ellenőrizzük a mezüzéket, pedig vettél új, csúcsminőségű mezüzéket, és mindegyiket rendben felhelyezték, akkor járjunk utána, mi történt.”

Levették az összes mezüzét, és mit látnak? A ház kapujában lévő mezüze üres volt! Üres dobozka, nem volt benne tekercs. Eljött a szülés ideje, mindenki izgatott volt, nagyon izgatott. Megszületett a gyermek, minden rendben. 2 800 grammal. Az orvosnak óriási dossziéja volt, hogy mi minden nem lesz normális a gyereknél, a vérkeringése, meg minden... Minden rendben volt. Ott tartották a kórházban a gyereket, meg akarták. vizsgálni.. Hazaküldték a mamát, de a csecsemőt meg akarták vizsgálni tetőtől talpig. Hogy megtudják, hogy lehetséges? De a gyermek komplikációk nélkül született.

Engem ért a megtiszteltetés, hogy tarthattam a gyereket a brit alkalmával. A gyermek tizenhét éves már, és született nekik másik három – három lányuk, egy fiuk van –, és ezt a fiút akarták az abortusszal megölni…(Zsido.com)

 

  LOGIKUS  KÖVETKEZMÉNY? INDUL A SCHNORR!

FoII

     A JÖVÖ HÉTEN KEZDŐDIK

   -  (DE) TÖBB ÉVIG TARTHAT

rrás: Europress/Getty Images/Sean Gallup

A Magyarországi Zsidó Hitközségek Szövetsége (Mazsihisz) a jövő héten dönthet arról, hogy felállít-e egy bizottságot a holokauszt-emlékév körüli vita miatt visszaadott pályázati pénzek pótlására. A szervezet elnöke szerint már 250 millió forintra nőtt a visszaadott pályázati pénzek összege.

A VS.hu birtokába jutott lista alapján mostanra már legalább 220 millió forintot adtak vissza zsidó és nem zsidó civil szervezetek, magánszemélyek és a Magyarországi Zsidó Hitközségek Szövetsége. Heisler András Mazsihisz-elnök szerint az összeg ennél magasabb: szombat este a Bálint Házban már 250 millió forintról beszélt.

Eközben Mazsihisz-közeli forrásoktól azt az információt kaptuk, hogy a vezetőség tervbe vette egy bizottság felállítását, amelynek az a feladata, hogy pénzt gyűjtsön az emlékév programjainak a megtartására. A Mazsihisz még múlt héten küldött egy körlevelet a tagságnak, amelyben azt írta, hogy hazai és nemzetközi adománygyűjtésbe kezd, mert pótolni szeretné azokat az állami pénzeket, amelyekről a Mazsihisz és a bojkotthoz csatlakozó civilek lemondtak.

Most úgy néz ki, a Mazsihisz a jövő hét folyamán tárgyalhat a kérdésről. Forrásaink úgy látják, a tagság(?) nagy valószínűséggel az ügy mögé fog állni. A bizottság a tervek szerin a Mazsihisz égisze alatt, de attól függetlenül fog működni, és kiegészül egy hivatásos adománygyűjtővel is.

A következő hetek feladata, hogy a civilek részvételével megválasszák a bizottság tagjait, majd az illetékesek összeállítsák a pályázati adatbázist, és felvigyék az összes érintett szervezetet és finanszírozásra váró projektet a rendszerbe. A holokauszt-emlékév programjainak kezdetéig már csak rövid idő van hátra, ezért addigra biztosan nem sikerül minden forrást pótolni. Feltehetőleg az év végéig tart majd az adománygyűjtés, és folyamatosan lesznek kifizetések.(Ahogy mi a báldóverokat ismerjük – ez több évig fog tartani – a szerk).

Heisler nyilvánosan még mindig úgy fogalmaz, hogy bízik abban, sikerül megtalálni a kormánnyal a közös hangot. Orbán Viktor azt kérte a Mazsihisztől, hogy a választásokat követően – húsvét után – tárgyalja vele újra a kérdéseit. Amíg erre sor nem kerül, addig a Mazsihisz tartja magát a február 9-én meghozott közgyűlési határozatához: nem kapott megfelelő választ három kérésére, így nem vesz részt a holokauszt-emlékév keretében egyetlen olyan programon sem, amelyet a kormány rendez.

*

Mit akar a Mazsihisz?

A Mazsihisz azt várja a kormánytól, hogy váltsa le Szakály Sándor történészt, aki idegenrendészeti eljárásnak nevezte a zsidók első, 1941-es deportálását. Emellett követeli a fővárosi Szabadság térre tervezett német megszállási emlékmű építésének leállítását és azt, hogy a Józsefvárosi pályaudvarra tervezett Sorsok Háza tartalmi kialakításába érdemi beleszólása lehessen. A szervezet közgyűlési határozata szerint a Mazsihisz csak akkor vesz részt mégis az emlékév állami eseményein, „ha a magyar kormány a holokauszt emlékezetével és feldolgozásával kapcsolatos gyakorlatán jelen határozat(unk) figyelembevételével változtat.”

Bár Heisler András Mazsihisz-elnök a közgyűlés után még azt mondta, hogy az említett mondat elég nagy mozgásteret ad a kormánynak, mazsihiszes forrásaink mostanra úgy állnak a kérdéshez, hogy csak akkor csatlakoznak a programhoz, ha a kormány maradéktalanul teljesíti mindhárom kérésüket. A tervezett emlékművet történelemhamisításnak látják, így az nem lesz számukra elfogadhatóbb mindössze attól, hogy később készül el.

 

(Forrás: Vs.hu/Hirling Bálint)

          ZSIDÓ FOGALMAK ABC SZERINT(4)

                                                                                             

B

 

BÁL TÁSCHIT – (héber) az egyik tiltó parancsolat rövid elnevezése: semmit sem rongálni, tönkretenni. Ide tartozik a gyümölcsfák kivágásának tilalma.. Ugyancsak tilos az embernek saját testét „rongálni”, egészségét veszélyeztetni.

 

BÁL TOSZIF – (héber) ne tégy hozzá! Tórai tilalom: ne tegyünk hozzá az adott parancsolatokhoz, ne „teljesítsük túl a normát”. A Talmud példaként említi, hogy ne tegyünk a ruhára 5 cicitet (szemlélőszálat – l. o.) az előírt 4 helyett, vagy 5 növényt a szukkoti ünnepi csokorba az előírt 4 helyett. A kohanitának, aki megáldja a népet, szintén tilos az előírt áldások szövegéhez hozzátenni. Párhuzamos tilalom a Tórában a BÁL TIGRÁ,  vagyis csökkenten teljesiteni a micvákat.

 

BÁÁL KORE – (héber) tóraolvasó, aki a heti Tóraszakaszt, a hagyományos dallammal és a Tóra hangjegyei (Táámim l. o.) alapján olvassa fel a zsinagóban, egyes imák keretében.

 

BÁÁL TOKÉÁ – (héber) a sófárfúvás művésze. Ez, Bölcseink szerint, szakértelmet igényel, és nem egyszerűen munka („Chochmá vöéná möláchá” – Sábbát, 117b). Lásd Sófár(fúvás).

 

BÁÁL TÖSUVÁ – (héber) a megtérő. Egy zsidó, aki magába száll és megtér, vagyis szánja-bánja az eddigi viselkedését és vállalja, hogy mostantól betartja a parancsolatokat, bármilyen nehezére esik is. A Talmud szerint a megtérők, akik igazából, tiszta szívből térnek meg – magasabb piedesztálon állnak, mint a cádikok. (Bráchot 34,2) A Tösúvá – megtérés – technikája: megbánni a múltat, és fogadalmat tenni a jövőre nézve. Aki megtér Ros Hásáná (l. o.) előtt, annak megbocsátanak és tiszta lappal indul az elkövetkező évben. A megtérés csak az Örökkévaló ellen elkövetett vétkekre vonatkozik; embertársaink ellen elkövetett vétkekért, őt magát kell megkövetni, és bocsánatát kérni. A mechanikus vagy látszat-megtérést a Talmud ellenzi és elutasítja: „Ha valaki azt mondja: Vétkezek és megtérek, vétkezek és megtérek – nem lesz módja megtérni. Ha valaki at mondja: Vétkezek és Jom Kippur (l. o.) engesztelést hoz – Jom Kippur nem hoz engesztelést neki.” (Jóma, 85,2). Lásd: Tösuvá.

 

BÁR MICVA – zsidó fiú, 13 éves korában, amikortól a parancsolatok kötelezik. Innen az elnevezés: a „parancsolatok fia”. Ekkor kezd el a zsidó fiú naponta tfillinnel imádkozni, és apja, aki már nem felelős tetteiért, elmondja a Báruch septáráni áldást (l. o.).

 

Bát Micva – zsidó lány 12 éves korában, „a parancsolatok leánya”.

 

 

BÁR-KOCHBÁ – (héber) „A csillag fia”. Simon bár Kosziba, az i.sz. 135-ben a rómaiak ellen kirobbant zsidó felkelés vezetője. Az első két évben sikeres lázadás során sokan azt hitték, hogy B. K. lesz a megígért messiás. Rabbi Akiba, a neves tanaita is támogatói között volt. A felkelés leverése során, a bétári csatában, B. K. halálát lelte.

 

BÁT-KOL (héber) égi hang. A prófécia egyik alacsony foka. A Talmud idejében, miután a prófécia rég megszűnt, még volt B”K.

 

BÁTÉL BÖSISIM – (héber) halachikus (l.o.) fogalom: egy a hatvanhoz válik semmissé,. Értelme általában: ha egy tiltott,, nem kóser dolog belekeveredik hatvanszor annyi kóser dologba – akkor a nem kóser semissé válik.,eliminálódik. Példa: ha egy darab nem kóser hús beleesik egy kóser fazékba (vagy akár kóser húsdarab egy tejes fazékba, ahol hatvanszor annyi tej vagy tejes étel van) – akkor el lehet tekinteni a hús jelenlététől, a tej(es) nem lett tréfli. Van, amit a többség (rov) eliminál,tsz semmissé, vagyis nem kell 60 százalék, (elég 51%) de van, amit csak 200 százalék többség tud közömbösíteni.

 

BÁTLÁNIM – (héber) talmudi fogalom: szokás volt kinevezni minden városban tíz megbizható, derék embert, akik szabadon rendelkeznek idejükkel, nincs állandó elfoglaltságuk, és így ráérnek  közügyekkel foglalkozni. Fizetésüket a közpénztárból kapják. (Jeruzsálemi Talmud, Megillá 1,3). Napjainkban is vannak B.-nak nevezett emberek, akiket azért fizetnek, hogy bizonyos zsinagógákban meglegyen a Minján (l. o.).(FOLYT:KÖV)

 BIBÓ ISTVÁN:ZSIDÓKÉRDÉS MAGYARORSZÁGON 1944 UTÁN(5)

A KÖZIGAZGATÁS ÉS AZ EGYHÁZAK ÁLLÁSFOGLALÁSA

 

Nemcsak az egész magyar társadalom, de maga a magyar zsidóság is áldozatul esett a magyar társadalmon úrrá lett erkölcsi optikai zavarnak. Rengeteget hallottunk bujkálásokról és hamis papírokról, de közelről nézve ennél sokkal meglepőbb volt az, hogy a zsidók többsége mennyire nem szánta el magát bujkálásra és hamisításra, s miközben mind kevésbé lehetett kétsége üldözőinek szándéka felől, mégis milyen tömegesen engedelmeskedett a megszokott államhatalom megszokott hatósági szerveinek, holott a nem engedelmeskedés túl sok kockázatot nemigen jelentett már. Az üldözést szemlélő magyar társadalom is megállapította – helyenként elégtétellel állapította meg! – az üldözött zsidók közösségi viselkedésének a feltűnő defektusait: azt, hogy közös védekezés helyett mily sokan, s gyakran éppen a vezetők, keresték az egyéni kivételezettség kétes értékű útjait, szinte bele is nyugodva minden üldözésbe, mely a kivételezetteket nem érinti; hogyan folytattak az utolsó percig kicsinyes háborúságokat, hogyan hozták felesleges kívánságokkal nehéz helyzetbe segítőiket stb. Ha azonban azt kérdezzük, hogy mindezek vajon oly különösen „zsidós” tulajdonságok-e, akkor riadtan állapíthatjuk meg, hogy itt egészen másról van szó. Vajon melyik nemzet volt az, amely nyájszerűen engedelmeskedett világosan kilátszó pusztító szándékoknak, amely az utolsó percig kivételezett akart maradni az alól a sárga csillag alól, amit a németek láthatóan vagy láthatatlanul minden kelet-európai népre feltűztek? Melyik társadalom mutatta az ostrom alatt, a pincékben a közösségi érzés hiányának, a segíteni nem akarásnak, a segítség önző igénybevételének s a vezetőkben a reájuk bízott s bennük bízó emberek gondja elől való megfutamodásnak oly feltűnő példáit? Félek, hogy „zsidós” vonások helyett inkább a magyar társadalomhoz való asszimiláció csodáját kell megállapítanunk, pontosabban azt, hogy a magyar társadalom minden rétegében és csoportjában a közösségi erkölcsök, konvenciók és beidegződések egyugyanazon szétesése következett be!

{2-652.} Csakis ezzel magyarázható, hogy ez a társadalom, amikor és amennyire tudomást szerzett mindezekről a tömegkínzásokról és tömeggyilkosságokról, ha már nem érezte saját felelősségét, amit sokféle okkal meg lehet magyarázni, nem érezte meg legalább a saját veszélyeztetettségét. Azt, hogy egy német világban a magyarokkal nem sok híján ugyanolyan dolgok történhetnek, mint amilyenek a zsidókkal történtek; ezt ez a társadalom az utolsó percig, mint nyilvánvaló ostobaságot, ingerülten vagy kézlegyintéssel utasította vissza, és az egészben nem látott mást, mint a vesztüket érző zsidók gyermekes erőfeszítését abban az irányban, hogy a maguk veszélyét közös veszélynek tüntessék fel. Pedig tudjuk, hogy bármennyire egyedülálló volt az a hisztérikus gyűlölet és félelem, amivel a hitlerizmus a zsidókat kezelte, azért pl. a lengyelekkel, különösen pedig a lengyel értelmiségi rétegekkel úgyszólván teljesen úgy bánt, mint a zsidókkal. S aki egy kicsit képes volt érzékelni a német fajelmélet és német faji felsőségtudat világképét s ennek következményeit, annak nem volt nehéz rájönnie, hogy ami a lengyeleknek jár, az ugyanúgy kijárhat a magyaroknak is, s tisztán csak sorrend kérdése, hogy mikor. Hogy ezt a veszélyt minden figyelmeztetés ellenére újból meg újból sikeresen bagatellizálni lehetett a magyar vezető és értelmiségi rétegek előtt, annak történeti magyarázata van: ezek a rétegek az 1867. évi kiegyezés óta megszokták azt a beállítást, hogy a magyarságnak csupán az osztrákokkal vannak nagyobbrészt közjogi vitái, a németek ellenben egészben inkább szövetségeseink; ezenkívül a magyarság a maga történeti területén ugyanazt a vezető szerepet és felelősségtudatot hivatott kiépíteni, mint amire a nagynémet világkép szerint a németek világszerte hivatottak, s ezt megerősítette a két világháború német–magyar szövetsége. Így alakult ki a magyar vezető rétegek tekintélyes részében az a beidegződés, hogy ha a németeknek a kelet-európai népek fölött való uralmi igényéről és szupremáciájáról hall, akkor elsősorban ne az jusson eszébe, hogy ez felettünk való uralmat is jelent, hanem az, hogy nekünk is ugyanilyen vezetési és uralmi igényünk van a történeti Magyarország más nyelvű {2-653.} nemzetiségeivel szemben. Ez a mélyen beidegződött öngyilkos beállítás tudta azután a magyar társadalmat az utolsó pillanatig „megóvni” attól, hogy a zsidók pusztulásában a maga pusztulásának a lehetőségét meglássa.

ÉRVEK A FELELŐSSÉGVÁLLALÁS ELLEN

Végighaladtunk az összes fontos tényeken, s igyekeztünk a legsúlyosabbakra magyarázatot is találni. Szándékosan tartózkodtunk minden mértéktelen fogalmazástól, s igyekeztünk az erkölcsi felelősség fokozatait nem összekeverni. Nem azért, mintha enyhíteni és elkenni akarnánk bármit is, hanem azért, hogy ha a felelősség kérdésére sor kerül, megtámadhatatlan hitelű tényállásból indulhassunk ki, s válaszul ne kapjuk azt a védekező szolidaritást és ellentámadásba való átmenetet, mely minden igazságtalan vagy túlfeszített általánosításnak az ismert következménye. Szükség volt erre az óvatosságra, mert különböző érveket vagy ellenvetéseket hallunk az ellen, ha mindezekből azt a következtetést vonja le bárki, külföldi vagy magyar, keresztény vagy zsidó, hogy a magyar társadalom részes annak a felelősségében, ami történt.

Az első ellenvetés az, hogy a zsidók milliós tömegben való kiirtását nem mi csináltuk, hanem a németek, túlzás volna tehát az ő gonosztetteikért felelősséget éreznünk és vállalnunk. Ez igaz, erről nincs is szó. Fel lehet ugyan vetni, hogy abban, hogy és abban, ahogy a németek bejöttek, nincs-e szintén valami felelősségünk. De itt meg is lehet fordítani a dolgot, és elismerhetjük azt, hogy az egész Teleki–Kállay-féle zsidótörvényhozásos és átvészelős politikában volt a zsidók megmentése szempontjából pozitív lehetőség is; és annak felelősségét, hogy ez a kísérlet március 19-én csődbe került, hagyjuk meg az ország vezetőinek. Kapcsoljuk ki tehát a németekért való felelősséget – a fentiekben sem arról beszéltünk –, s szorítsuk a felelősséget arra, ami ezután is megmarad: a magyar polgári és katonai hatóságok tudatos közreműködésével folyt zsidóüldözésre és zsidóirtásra, valamint arra, ahogyan a magyar társadalom s annak {2-654.}különféle hivatali és társadalmi szervei a zsidók üldözését, deportálását és gyilkolását nézték.

További ellenvetésként azt is gyakran halljuk, hogy ne ezekről vagy ne csak ezekről beszéljünk, hanem beszéljünk a hadifoglyokról, a háborús szenvedésekről, az internáltakról, a demokrácia nevében folyt hatalmaskodásokról; vagy „jobbik” esetben azt halljuk, hogy – mindezekre való tekintettel – ne beszéljünk semmiről sem, hanem húzzunk egy vonalat, s tekintsük a zsidók által elszenvedett szenvedést a nem zsidók által azóta bármi okból elszenvedett szenvedéssel kölcsönösen kiegyenlítettnek. Hogy mi hiba és vétek történt a felszabadulás óta, az külön kérdés. Itt, ebben az összefüggésben először azt kell nagyon határozottan leszögeznünk, hogy csak hadifoglyok, ártatlanul internáltak és jogtalanul meghurcoltak vonatkozásában foglalkozhatunk egyáltalán a kérdéssel, mert remélem, hogy azt a szenvedést, amelyet az igazi gyilkosok és részesek megbüntetése okoz, senki sem akarja, még ha annyira együtt érez mindenszenvedővel, a negyvennégyes tömeggyilkosságok és szörnyűségek felelősségét máris kiegyenlítő szenvedésnek tekinteni. Másodszor le kell szögeznünk, hogy e szenvedéseknek csak egy része minősíthető visszatorlásnak, a többi olyan esemény, melynek a zsidóüldözésekért való felelősséggel összefüggése nincs. Harmadszor le kell szögeznünk, hogy sem hadifogság, sem internálás, sem rendőri hatalmaskodás – melyek különben egymástól is igen különböző dolgok – nem mérhetők össze, még ha emberi életek estek is neki áldozatul, azzal, ami a zsidókkal történt. Nem mondom ezt azoknak az anyáknak, feleségeknek, gyermekeknek és hozzátartozóknak, akiknek belepusztult vagy belerokkant valakijük mindezekbe, mert nincs jogom rangsort csinálni az ő gyászuk és veszteségük s a zsidó anyáké, feleségeké, gyermekeké között; bár tudjuk, hogy a gyász és veszteség ténye mellett annak körülményei sem egészen lényegtelenek, s ezek nem vitásan a zsidók esetében voltak borzalmasabbak. De szólok azokhoz, akik azt hiszik, hogy jogukban és módjukban van e kérdésben, akár mint szemlélőknek, akár mint ártatlanul fogságot {2-655.} vagy inzultust szenvedetteknek, történeti mérleget csinálni s a számadás két tételét egymással kiegyenlíteni. Azok a fogságok, nélkülözések és inzultusok, melyekre ezt alapozzák, az emberi szenvedésnek abba a csoportjába tartoznak, melyek háborúban, emberek tömeges fogságban tartásánál és tömeges politikai felelősségre vonásánál a világtörténelem kezdete óta mindig előállanak a történelmi helyzetek keménysége s az emberek lelkiismeretlensége, kegyetlensége, hatalmaskodása és visszaélései folytán. Minden okunk megvan arra, hogy továbbra is harcoljunk ezek ellen, de a mértéket azért ne vétsük el: ezek bármelyikét a zsidók tömeges legyilkolásával komolyan egy napon említeni nem lehet más, mint frivolság vagy rosszhiszeműség. Nemcsak a kereszténység és civilizáció évszázadaiban, de az emberi kegyetlenség történetének évezredeiben is folyton érvényesült egy határ, melyet elvben alig s a gyakorlatban sem oly gyakran hágtak át, mely bizonyos kíméletet biztosított az öregek, asszonyok és gyermekek életének; a zsidókat ért tömeggyilkosságoknak ellenben a fajelméletnek s az irányítók szándékának megfelelően az öregek, asszonyok és gyermekek éppen úgy tömeges áldozatai voltak, mint a férfiak. S a kiválasztásnak s a halálig gyötrésnek olyanok voltak a módszerei, hogy azok között, akik mégis túlélték őket, tízezrével vannak a szó klinikai értelmében elmebetegek. Közöttünk járnak és élnek emberek, akik látták vagy tudták az édesanyjukat vagy feleségüket kopaszon és meztelenül mustrálgattatni, bántalmaztatni és halálba küldeni, közöttünk járnak szülők, akik látták vagy tudták gyermekeiket máglyára dobatni s újszülötteiket a vagon falához veretni, vagy akik a megőrülés határán emésztik magukat azzal az önkínzó és végsőleg alaptalan váddal, hogy miért engedték vagy küldték szeretteiket valamilyen, végül halálba vezető útra. Közöttük szinte derült és felszabadult embereknek tűnnek fel azok, akiknek hozzátartozói bombától vagy váratlan betegségben pusztultak el, s még azoknak is egy fokkal jobb, akiknek hozzátartozói emberi gonoszság és kegyetlenség miatt, de mégis a halálnak valamilyen ismert és megszokott formájában vesztek oda: mert {2-656.} ezeknek az emberek régi és meghitt barátjával, az absztrakt, személytelen Halállal van dolguk, nem pedig a tébolynak, a szadizmusnak és az emberek által mesterségesen csinált sűrített Borzalomnak azokkal a képeivel, amelyektől alig lehet szabadulni. Aki jó vagy kevésbé jó okokkal elhárítja magától azt a gondolatot, hogy ennek a felelősségében részes, még mindig elborzadhat, ha saját anyját, saját feleségét, saját gyermekeit gondolja el ugyanebben a helyzetben, s akkor talán elmegy a kedve attól, hogy mindezeket akárhány esztendős hadifogsággal, akármilyen koplalásos internálással s akármiféle rendőri inzultussal egy napon merje említeni. Negyedszer végül le kell szögeznünk, hogy ha pontosan ugyanazt és ugyanannyit szenvedtünk volna vagy szenvednénk is visszatorlásként, az legfeljebb arra volna ok, hogy ne kérjünk bocsánatot, de nem arra, hogy magunkat az önvizsgálat és felelősségvállalás alól felmentsük.(FOLYT.KÖV)

EGY CÁDIK A MAGYAR SZODOMÁBAN

Kubinyi Zoltán hihetetlen története

Balla Eszter (San Francisco)

Kubinyi Zoltán története egyszerre szól egy rendkívül kalandos szökésről és egy magyar katonatiszt példásan gerinces kiállásáról a második világháború borzalmai közepette. Marta Fuchs San Franciscó-i könyvtárosnő most Legacy of Rescue: A Daughter's Tribute (Az életmentés öröksége: Egy lány tisztelgése) címmel thrillert írt édesapja, Fuchs Miksa és megmentője, a magyar honvéd nagy meneküléséről és tragédiájáról. A szerzővel emlékeiről és történelmi küldetéstudatáról beszélgettünk.

Mi késztette arra, hogy megörökítse Kubinyi Zoltán történetét?

A válasz nagyon egyszerű: Kubinyi Zoltán magyar honvédtiszt 1945-ben megmentette az édesapámat, így bátyám is, én is, sőt gyermekeink is neki köszönhetik életüket. Tartozom annyival, hogy egy tisztességes férfi emberségéről hírt adjak a világnak. Családom történetét már megírtam Henry bátyámmal a Fragments of a Family (Egy család töredékei) című munkában, amiben Kubinyiról is szóltunk. De addig nem tudtam nyugodni, amíg nem állítok emléket Kubinyi Zoltánnak külön könyvben is. Édesapám születésének századik évfordulójára, mintegy születésnapi ajándékként végre elkészült az írás.

Miért várt ilyen sokáig?

Nem teljesen rajtam múlott, hiszen sokáig alig tudtam valamit szüleim múltjáról. Édesanyám családja megjárta az auschwitzi haláltábort, mindössze három lány élte túl a népirtást. Édesapám „csak” munkaszolgálatos volt Ukrajnában öt évig, családjában ő az egyedüli túlélő, két nővére, bátyja ugyancsak Auschwitzban halt meg. Szüleim a háború után szülőföldjükön, Tokajban telepedtek le. Amikor az 1956-os forradalom kitört, elhatározták, hogy elmenekülnek Magyarországról. Gyerekeik jövőjét külföldön nagyobb biztonságban látták. Kaliforniában kötöttünk ki végül. Beilleszkedtünk, tanultunk, aztán éltük a magunk életét. Henry bátyám nemzetközi hírű tudós, én pszichológus és könyvtáros vagyok.

A szüleik sokat beszéltek a múltról?

Érdekes módon alig. Pontosan nem ismerem az okát, de társadalmi, pszichológiai magyarázata egyaránt lehet. Amerikában a népirtás felidézése nem mindenki számára volt kívánatos. De azt hiszem, hogy szüleim sohasem akarták a szenvedés terhét gyermekeikre tenni. Optimista, szívélyes, jó emberek voltak világ életükben. Magyarnak és zsidónak vallották magukat, minket is így neveltek.

Hogyan jött elő a Kubinyi-történet?

Teljesen véletlenül. San Franciscóban dolgoztam a holokauszt-könyvtárban, amikor egy rendező 1978-ban azzal keresett meg, hogy dokumentumfilmet akar csinálni a túlélőkről. Segítettem a szüleimnek felkészülni az interjúra, igazából ekkor hallottam először, mi is történt apámmal a második világháborúban. Faggattam, kitartóan kérdezősködtem, s a visszaemlékezés alapján lassan összeállt a kép.

Hogyan kezdődött a történet?

Körülbelül kétszázötven zsidó társával együtt édesapám Ukrajnában, a brjanszki erdőben levő munkatáborba került, ahol közel öt évig fakitermelést végeztek. Amikor 1945 elején a németek visszavonulásra kényszerültek az orosz fronton, egyre zavarosabb volt a helyzet a lágerben is. Az erdőben bujkáló partizánok környékezték meg a munkaszolgálatosokat, arra biztatták őket, hogy öljék meg a magyar őröket, és az elkobzott fegyverekkel csatlakozzanak hozzájuk. Ezt a felkérést a többség visszautasította, egyrészt a magyar tisztek nem bántak velük rosszul, miért ölték volna meg őket. Másrészt a partizánélet, különösen a legyengült öreg zsidó férfiaknak, nagyon veszélyesnek tűnt. De így is sokan átszöktek, ami miatt retorziót, tizedelést helyeztek kilátásba. Amikor az éppen ez ügyben tevékenykedő lágerparancsnok megsérült, új vezető került hozzájuk, egy mélyen hivő, adventista hadnagy: Kubinyi Zoltán.

Az első pillanattól látszott, hogy ő emberséges?

Igen, mert tiszteletben tartotta a zsidó vallási szokásokat. Amikor a németek úgy döntöttek, hogy a tábort feloszlatják, foglyait pedig Németországba viszik likvidálni, Kubinyi a parancs ellenére Magyarország felé irányította a különítményt. Kassára érve azonban csendőrök vették őket körül, akik maguk akartak arról gondoskodni, hogy a csapat eljusson Németországba. Kubinyi leitatta őket, és az éj leple alatt továbbindultak Magyarország felé. A már orosz fennhatóság alatt levő Balassagyarmat volt az első nagyobb település, ahova elértek. A foglyokat barátsággal fogadták az oroszok, de a magyar katonákat üldözték. Hiába könyörögtek apámék Kubinyi Zoltánnak, hogy vegye le az egyenruháját, mint ahogy a legtöbb katona tette, ő hajthatatlan maradt. A magyar hadsereg büszke katonájának tartotta magát, aki tisztességgel szolgálta hazáját, és semmi rosszat nem tett. Apámék az oroszoknak is könyörögtek, bizonygatták, hogy a hadnagy jó ember. De elfogták, hadifogolyként Szibériába vitték, alig egy év múlva tífuszban meghalt. Negyvenöt éves volt. Jeltelen tömegsírba temették el. Kubinyi egy fiatal özvegyet és egy csecsemőt hagyott maga után Pesten. Egy évig a munkaszolgálatosok felváltva küldtek nekik az élelmiszert.

Mások is megerősítették édesapja visszaemlékezését?

Erre feltétlenül szükség volt ahhoz, hogy 1990-ben a jeruzsálemi Jad Vasem kert zsidómentő emléktáblájára felkerülhessen a neve. A század egy másik tagja is hasonlóképpen tanúskodott Kubinyi Zoltánról, de volt más dokumentáció is. Amikor 2005-ben, Jeruzsálemben felkerestem a kertet, a zsidó temetési szertartás szerint négy követ helyeztem Kubinyi emléktáblája fölé, a négy unoka tiszteletének jeléül, és imát mondtam apám megmentőjéért. Arra gondoltam, hogy Kubinyi Zoltán sírját sohasem találjuk meg, legyen ez a tábla jelképesen az ő örök nyughelye.

Hogyan kutatta fel a Kubinyi család tagjait?

Nem volt könnyű az internet előtti korban. Apám azt hallotta, hogy Miskolcon éltek. Minden Kubinyi névre hallgatót felhívtam telefonon, hátha valaki tud információt adni. Végül eredménytelenül jöttem vissza Magyarországról 1991-ben. A további kutatást egy tokaji barátomra hagytam. Pár hónap múlva értesítettek, hogy megvan a fia, Kubinyi Márton Gábor. Rögtön levelet váltottunk, édesapámmal pedig több évig leveleztek. 1994-ben a tokaji holokauszt- emlékünnepségen személyesen is találkoztam vele, köszönetet mondtam neki. Nagyon megható élmény volt. Mint kiderült, édesanyja sohasem hitt férje halálában; élete végéig visszavárta. A család helyzete miatt Márton nem tudott továbbtanulni, tizennégy éves korától dolgozott. Buszsofőr volt. 2011-ben Henry bátyámmal elvittük a gyermekeinket a Kubinyi családhoz Magyarországra. Csodálatos délutánt töltöttünk együtt. Azóta Márton sajnos elhunyt, de özvegyével, Mónikával és az unokákkal változatlanul tartjuk a kapcsolatot.

Az amerikai sajtó „pozitív holokausztként” emlegeti könyvét. Az ön számára mit jelent a címben jelzett örökség?

Volt egy hős, aki - ahogy édesapám írta - feláldozta az életét, kiállt az ártatlanok és az üldözöttek mellett. Harcolok azért, hogy minél szélesebb körben megismerjék Kubinyi Zoltánt. Szükség van rá megosztott világunkban. Remélem, nem tűnik közhelynek, de számomra személyes inspiráció is az ő példája. Azt jelenti, mindenki tud olyasmit tenni, ami jó hatással van környezetére. Ezt tartom követésre méltónak, erre neveltem gyermekeimet.(Heti Válasz)

 

A HETI SZAKASZ CHASZID SZEMSZÖGBŐL –VÁJIKRÁ -2014

           

ISTENSZOLGÁLAT MINT ÉLVEZET

 

Szakaszunkban van egy parancsolat, amely úgy szól, hogy „a kövérje (faggyúja) az Örökkévalóé”. (3Mózes 3,14) A következő versben, amely mintegy kiegészíti ezt, azt olvassuk, hogy vért és a faggyút tilos megenni, ezt az oltáron elégették.

  

 Maimonidés kiszélesíti ezt és azt mondja, hogy „minden, amit a jó Istennek szánunk, legyen a legjobból és a legszebből”, vagyis minden ami az istenszolgálattal és a parancsolatok betartásával van összefüggésben – a legjobb és legtökéletesebb módon teljesítendő.

 

     Mi történik akkor, ha az ember teljesít ugyan egy micvát, de nem a legalaposabb és a legmegfelelőbb módon? A Szifri erre azt a tórai verset idézi, amely úgy szól, hogy „nem fogtok vétkezni, amikor leveszitek a javát belőle...” (4Mózes 18,32), vagyis ha a micvát előírás szerint teljesítitek,  tehát a „javát adjátok” (a leviták a maguk tizedét a papoknak), akkor „nem fogtok vétkezni” (uo.)Ebből az következik, hogy ha nem a javából adjátok, teljes szívből, akkor vétkeztek. Ez a haszid, kabbalisztikus interpretációja a tizedek azon tórai törvényének, amely a levitákat kötelezte, hogy a kapott tizedből – ami megélhetésüket hivatott biztosítani – ők is leadjanak egy tizedet a kohanitáknak.

 

   Ámbár a halacha szerint, ha valaki a kohanitáknak szánt adót (trumá) a termés silányabb részéből adja, akkor is teljesítette kötelességét, de ez rossz benyomást kelt, és van benne egyfajta vétkes jelenség, mivel nem adta a javát („kövérjét”) az Örökkévalónak.

 

       ÖRÖM ÉS ÉLVEZET

 

       Ebben a gondolatban fontos üzenet rejlik a szellemi  istenszolgálat tekintetében is.

  A „kövérje”, ami zsiradék, az életet jelzi, vagyis az életörömöt és az élvezetet. Egy zsidó ember kötelessége ezeket az erőket az Örökkévaló szolgálatába állítani. Ez azt jelenti, hogy élvezetet kell találjon a Tóra tanulmányozásában, a szívből jövő imában és a micvák gyakorlásában. Nem elég, ha az ember ezt automatikusan teszi, hanem az istenszolgálatnak élőnek és élvezetesnek kell lennie.

 

Ámbár a micve teljesítettnek számít akkor is, ha csak mint kellemetlen kötelességet végezzük, mintha elfogadnánk a nyakunkra tett jármot. A halacha szerint egy micva akkor is az, ha nem önmagáért ("lismá") tesszük, és még akkor is, ha nem értjük pontosan értelmét és jelentőségét.

 

Mindennek ellenére egy parancsolat ilyetén fajta teljesítésében a  negligálás (vagyis a vétek) lehetőségének esélye megnő, mivel nem találjuk itt a „kövérjét”, vagyis az istenszolgálatot a javából.

 

    ÖRÖMTELJES ÉLET

       Valóban, miért annyira szükséges, hogy a zsidó ember életelixírje és élvezete a Tórában és parancsolataiban teljesedjék ki?

   Azért, mert az isteni akarat nem elégszik meg a Tóra  élettelen, mechanikus tanulásával és a micvák automatikus teljesítésével. Ő akarja és elvárja, hogy a Tóra és parancsolatai az ember életének esszenciája legyenek. A Tórának vérévé és a micváknak élete lényegévé kell válniuk. Ez jelenti a zsidóság  "élő" betartását, a tökéletes azonosulást vele – örömmel és élvezettel.

    Ezért nem elég a halachákat a Kicur Sulchán Áruchból (a S”Á rövidítése) tanulni,hanem a zsidó embernek el kell mélyedni bennük, és meg kell érteni  azokat.

Ugyanezen oknál fogva nem elég a Tóra nyílt, psátszerű részét tanulni, hanem el kell mélyedni a Tóra „belsejében”, ami nem más mint a chaszidizmus.

 

  A Tóra „belső” részével való foglalatosság (Drus, Szod) életet lehel a  Psát tanulásába is, és segítségére van az embernek eljutni odáig, hogy fogalomvilága annyira megtisztuljon és megnemesedjen, hogy valóban élvezni  tudja az Örökkévaló szolgálatát.

 

(Tórát Menáchem, 40. kötet)

 

BIRÁK ÉS PRÓFÉTÁK(38):ÁCHIJÁ, A SILÓBELI

 

   AKI A SZAKADÁST MEGJÖVENDÖLTE

 

       Próféta Siló városából, levita, akinek központi szerepe volt a zsidó királyság kettészakításában Salamon halála után.

 

Bölcseink hagyománya szerint Áchijá legalább hatszáz évig élt, mivel Egyiptomban született, még a szabadulás előtt és ott Ámrámnak, Mózes édesapjának a tanítványa volt, míg Élijáhu, a nagy próféta Áchijá tanítványa volt. Mások szerint egyike volt annak a hét jámbornak, akiken a világ áll.

 

A Bibliában – a Királyok könyvében – mindössze néhányszor említik nevét. Először ott, ahol négyszemközt találkozik a mezőn Jerovám ben Növáttal, aki fellázadt Salamon király ellen, és bosszúja elől Egyiptomba menekült. Áchijá jelképesen tizenkét darabra szakította köntösét, mondván, hogy az Örökkévaló kettészakítja Salamon királyságát, tíz törzs felett Jeroveám fog uralkodni, és kettőt meghagy Salamon fiának, Rechávámnak. Feltételként kikötötte, hogy istenfélő életet él, a Tóra alapján. Ez büntetésként jött Salamonnak, aki nem járt teljesen apja, Dávid nyomdokain, hanem hagyta, hogy idős korában idegen feleségei hazai bálványaikat imádják és azoknak oltárokat építsenek Jeruzsálemben.

 

Áchijá alakját az aggáda színes folyondárjai veszik körül. A Talmud szerint Jeroveám megígérte Áchijának, hogy tartani fogja a Tórát és nem lép a bálványimádás ösvényére, de megszegte ígéretét, és amikor király lett, elszakítván a „nagy Izraelt” két részre, két aranyborjút készített, egyiket Bét-Élben és a másikat Dánban, hogy ezekkel „pótolja” a jeruzsálemi Szentélyt, ahová nem engedte királysága lakosait háromszor évente felzarándokolni, ahogy ez elő van írva. A Talmud elmondja, hogy Jeroveám aláíratott kora  jámboraival egy dokumentumot, miszerint, zöld fényt adnak neki, és Áchijá is aláírta, tévedésből (Szánhedrin 102,a). Jóval később Jéhu, aki pedig  "igen jámbor" volt, szintén tévedés áldozata lett, amikor nem távolodott el Jeroveám vétkeitől (a két aranyborjú kultuszától), mivel Áchijá aláírását és pecsétjét látta a dokumentumon, és ez megtévesztette őt. (2Kir 10,31 és Szánhedrin traktátusa uo.)

 

Áchijá maga később belátta tévedését. Amikor Jeroveám fia megbetegedett, és a király elküldte feleségét inkognitóban a prófétához, hogy kérdezze meg, mi lesz a beteg gyerekkel, Áchijá – aki akkor már majdnem vak volt – lelki szemeivel felismerte, és egy súlyos próféciában figyelmeztette, hogy nemcsak a beteg gyerek fog meghalni, hanem az Örökkévaló elveszi férjétől, Jeroveámtól a királyságot, és egész dinasztiáját kiirtják – és Izrael népe is súlyos büntetésben részesül miatta. (1Kir 14. fejezet).

 

    A haszid folklórban Áchijá nemcsak hosszú életű volt, hanem időnként vissza-visszatért a nép körébe, akárcsak tanítványa, Élijáhu. Haszid hagyomány azt tartja, hogy Áchijá Jiszráél Báál-Sém-Tovnak, a haszidizmus megalapítójának titkos mestere volt.

 

        Áchijá haláláról nem értesít bennünket a Biblia. Egy alig ismert Midrás szerint Ávijá, Rechávám fia, Salamon unokája ölte meg, talán azért, mert közreműködött a királyság kettészakításában (Midrás Ággáda, Bámidbár Mátot szakasza 30,11).(Folyt-köv.)

"A NÉMETEK ÁLLITOTTÁK    LE A KAMENEC-PODOLSZKI  DEPORTÁLÁSOKAT  - NEM KERESZTES-FISCHER".     „Mintha élőállat-szállítás volna” – idéz Majsai Tamás egy magyar csendőrt Majsai Tamás| NOL     „Vitéz” Szakály Sándor gyalázatban fogant idegenrendészeti tétele alapvetően három állításra épül: a) az 1941-ben deportáltak idegen és hontalan állampolgárok voltak; b) a deportálást kezdeményező és irányító tényezők sokáig nem tudták, hogy milyen sors vár a kitelepítettekre; c) mihelyst ez kiderült, Keresztes-Fischer Ferenc belügyminiszter azonnal leállította az akciót, és lehetővé tette a kiutasítottak Magyarországra való visszatérését.  A három tétel mindegyike színtiszta valótlanság. (Tegyük hozzá, vitéz Szakály Sándor nem véletlenül követte el ominózus „botlását”. Az Élet és Irodalom hasábjain már hét évvel ezelőtt is foglalkozott az 1941-es eseményekkel. Éspedig akkor is a mostani „kicsit más” szellemiség jegyében.) Jelen sorok szerzője három évtizeddel ezelőtt tette közzé a holokauszt magyarországi kezdetét jelentő – a három évvel későbbitől sem lelkületében, sem végrehajtásában nem különböző – 1941-es deportálás (egyik) első átfogó feldolgozását és a deportálás vitéz Szakály tételeit egyértelműen cáfoló alapvető forrásait. A szóban lévő dokumentumok az események elszenvedőinek és a történteket közvetlenül vagy más úton megismerő személyek megrendítő kiáltásai. Az egyes beszámolók és tényvázlatok ismeretében a zsidóság cselekvőképes helyzetben lévő tényezői és az általuk elért humanisták kezdettől fogva informálták a magyar kormányzat megszólítható képviselőit. A kitelepítés szörnyűségeiről Slachta Margit például legkevesebb háromszor tájékoztatta Horthy Miklós feleségét (aki legalább egy ízben személyesen is fogadta őt e célból), és az sem zárható ki, hogy a jeles embermentő audienciát is kapott ez ügyben a kormányzótól. A legjobban informáltak egyike Keresztes-Fischer Ferenc belügyminiszter volt, aki a deportálásokat augusztus közepén le is állította (igaz, nem mindjárt és teljesen érvényre jutóan), de legkevésbé sem a megismert tragédiák miatt, hanem mert a német hadsereg – miután a kitelepítések zavarólag hatottak a hadműveleti feladatokra – letiltotta a magyar nácik akcióját. A belügyminiszter az életben maradt kiutasítottak visszatéréséért egyetlen intézkedést sem foganatosított, sőt a miniszterelnökkel egyetemben, novemberben külön is sajnálkozásának adott hangot az Országházban a deportálás kényszerű berekesztése miatt, és a kamenyec-podolszkiji vérengzés és a kitelepítettekre váró egyéb borzalmak ismeretében is támogatta (a minisztériumi adminisztrációval karöltve) a visszatérni szándékozókkal (mint ún. kártékony „beszivárgók”-kal) szembeni brutális határőrizeti intézkedéseket. A deportálással szemben fellépő jóságos Keresztes-Fischerről szóló legendák azon alapulnak, hogy néhány későbbi, szórványos kitelepítési kísérlet esetében, a hozzá eljutó különleges kérésekre tekintettel, megakadályozta az érintettek kiszállítását (lásd ehhez is pl. Frojimovics Kingának a jelen lap hasábjain február 1-jén közölt írását.) Az alábbiakban a Ráday Gyűjtemény Évkönyve című kiadványsorozatban publikált (és a közeljövőben új kiadásban megjelenő) forrásgyűjtemény mintegy félszáz tételéből mutatunk be négy rövidebb dokumentumot. 1. JELENTÉS A DEPORTÁLÁS KÖRÜLMÉNYEIRŐL 1941. JÚLIUS 22. (...) Első időben az emberek Kőrösmezőn tartózkodtak (...) Az első nap kb. 100 embert sikerült kivenni az átszállítandók közül azon az alapon, hogy magyar állampolgárságukat valószínűsíteni tudták a náluk levő okmányokkal, részben pedig megvolt az állampolgársági bizonyítványuk. Batizfalvy Nándor (...) rendőrfogalmazó úr (...) azonban távirati rendelkezést kapott, hogy a táborból csak azokat bocsáthatja ki, akiknek állampolgársági bizonyítványuk a kezükben van, úgyhogy még éjszaka kimentek a vasúthoz és kb. 21 embert a már elbocsátottak közül ismét visszavittek a táborba. (...) Közben azonban újabb rendelkezéseket kapott Ungvárról és így kétségessé vált, hogy az állampolgársági bizonyítvánnyal rendelkezők is elmehetnek-e. Utóbb sikerült rávenni arra, (...hogy ezeket) másnap kiengedje (...). Azonban mire a táborba odaérkezett, legnagyobb meglepetésre egy csomó magyar állampolgársági bizonyítvánnyal rendelkezőt is a katonai parancsnok áttett a határon. (...) A táborban két nagy helyiség áll rendelkezésre, amiben semmi egyéb nincs, csak egy kis szalma. (...) Előfordult az, hogy egy feleség jött a férjét meglátogatni Kőrös-mezőre, és azonnal ott tartották, (és) úgy, ahogy volt, minden csomag, élelem nélkül betették a transzportba és már át is ment. Felhoztak 85 éves haldokló öregasszonyt, falábú embert, teljesen süketnéma embert és ezeket is továbbították a határon. (...) A táborban a higiénia legelemibb követelményei sincsenek meg és az egész úgy fest, mint ahogy az egyik csendőr megjegyezte: »mintha élőállat-szállítás volna«. (...)” 2. KIVONAT EGY ISMERETLEN FELADÓ ÁLTAL 1941. AUGUSZTUS 4 ÉN TOVÁBBÍTOTT LEVÉLBŐL Mindent és mindenkit mozgassatok meg az érdekünkben, nem a mi kettőnkről van szó, hanem kb. 2000 emberről, apró gyermekekről, nőkről, öregekről, fiatalokról és férfiakról. Ma reggel 5 napi rettenetes szenvedés után megérkeztünk Kamenyec-Podolszkij nevű városba, majdnem az orosz határon. Alighogy leraktak bennünket, a német parancsnok kijelentette, hogy innen holnap reggel elmegyünk. A városban nem maradhatunk, menjünk Oroszország felé. A legnagyobb kétségbeesésben vagyunk, pénz nélkül, élelem nélkül gyalog induljunk el. Nem lehet leírni, hogy kétségbe vagyunk esve, nem tudjuk, mit csináljunk, rémes, ki vagyunk téve az éhhalálnak. (...) Egész érthetetlen, hogy amikor a magyar hatóság ide internál bennünket, ugyanakkor a német hatóság kiutasít. (Az említett kétezer személynek egyelőre talán szerencséje volt. Elkerülték a magyar hadsereg által a továbbiakban idekényszerített több mint tízezer sorstársukra váró augusztus 27–28-i vérfürdőt.) 3. DEPORTÁLT LEVELE 1941. AUGUSZTUS 14-E ELŐTT Kedves Rezső! Olyan szenvedéseken mentünk keresztül, amit Budapesten el sem lehet képzelni. Ha csak 5%-át tudtam volna, talán nem is tudom, mit csináltam volna. Az ukránok kirabolják a zsidókat, akiket átterelnek a Dnyeszteren, nagyon sokat bedobnak a Dnyeszterbe is. Éhezünk, ha rövidesen nem történik változás, elpusztulunk, mert ennivalónk nincs. A papát ne engedd el. Kövess el mindent, ha lehet, hogy hazajuthassunk. Megesz bennünket a piszok, nem akarnak sehova sem beengedni bennünket. Itt, ahol vagyunk sem maradhatunk, vannak csoportok, akik kifosztva kóborolnak a vidéken, mert ukrán bandák megtámadják őket. Egy nap 50-60 holttest úszik le a Dnyeszteren, itt tegnap temettek 50-et. Lassan elfogy mindenünk, úgyhogy a legsötétebb jövő vár ránk. Egy asszony meg is őrült. Csókolunk, Miki 4. JELENTÉS A HATÁRON VISSZATÉRNI PRÓBÁLÓ DEPORTÁLTAK SORSÁRÓL ÉS JAVASLAT A HELYZET NORMALIZÁLÁSÁRA 1941. OKTÓBER 16-A UTÁN 1. Pontos megállapításunk szerint eddig semmiféle rendelet nem érkezett a kárpátaljai KEOKH kirendeltségekhez, vagy más elsőfokú rendőrhatóságokhoz arra vonatkozóan, hogy a határon átjövőket állampolgárság szempontjából vizsgálják meg (...). 2. Valahányszor egy ilyen hazaérkező a csendőrségnek vagy katonaságnak kezébe kerül, azt visszaviszik a határon és átdobják, tekintet nélkül arra, hogy vajon az iratai a zsebében vannak-e vagy sem. Nem a németek részére történő átadás folyik, hanem csak a senki földjére való áttétel. Ebben a tekintetben semmiféle kímélet nincsen. Előfordult (...), hogy a németek hordágyon küldtek át egy Sáfár nevű halálosan beteg embert. Ez valahogyan értesítette rokonait, hogy jöjjenek érte. Sáfárt erre hordágyastól visszatették a határon. Utóbb pedig más átjövőktől megtudták, hogy a szerencsétlen meg is halt. Rokonait, két férfit, akik mentőautón jöttek Sáfárért, letartóztatták és internálták. 3. (...) Leírhatatlan azoknak az állapota, akik átjönnek. Félig megfagyva, tökéletesen legyengülve érkeznek, rongyokban, ruhátlanul. Volt rá eset, hogy egy szerencsétlen asszony pusztán egy imaköpenyben (taleszban) érkezett meg. Cipője alig van valakinek. Nemcsak az átjövők, de a határ menti lakosság, erdőkerülők, erdészek közlése szerint a senki földje hullákkal van tele. Ezeket már nem temeti el senki, néha gallyakkal vannak befedve. (...) Az emberek az éhségtől, a nélkülözéstől pusztulnak el, elsősorban a gyermekek és öregek. (...) 4. A határon a legszigorúbb hajtóvadászat folyik az átjövőkre. Nemcsak csendőrség és rendőrség, portyázó katonai századok, de felfegyverzett leventék is őrzik a határt, nehogy egy-egy szerencsétlen átjöhessen. Aki a legkisebb gyanúba keveredik, hogy a túloldalon levőt akar segíteni, vagy már ideát levőt segített meg, azt menthetetlenül internálják. 5. A határon túl tovább folytatódnak ugyanazok a rémségek, mint amilyen a kamenyec-podolszkiji pogrom volt. Az átjövők azt mondják, hogy számos helyen pusztítanak ki egész falvakat és településeket fegyverrel, minden válogatás nélkül, hogy megszabaduljanak tőlük. (...) * A szerző teológus, történész. KOMMENT materialista | 2014. február 28. | 17:56:55 A Betekintő 2012/2 száma: „Az ország belterületén a belügyminiszter úr, a kárpátaljai területen, pedig a kormányzói biztos úr rendeletére 1941. július 15-én megindult az orosz és lengyel állampolgárságú zsidók kiutasítása és kitelepítése." ". A zsidó kitelepítések 1941. július 15-től augusztus 12-ig tartottak." Augusztus 1-jével a Dnyesztertől északra (tehát ott, ahol Kamenyec-Podolszkij is fekszik) megszűnt a magyar katonai közigazgatás és a terület felett a német katonai közigazgatás vette át a hatalmat. A végkifejletre a deportálások augusztus 12-i leállítása után került sor. 1941. augusztus 25-én a német szárazföldi hadsereg főparancsnokságán tartott konferencián hozott megállapodás azt rögzítette, hogy „Kamenyec-Podolszkij közelében a magyarok kb. 11 ezer zsidót tettek át a határon. A tárgyalásokon a mai napig sem sikerült elérni bármilyen intézkedést ezeknek a zsidóknak a visszavitelére. Jeckeln Obergruppenführer SS- és rendőrtábornok azonban reméli, hogy 1941. szeptember 1-ig teljesen befejezi ezeknek a zsidóknak a likvidálását.” Ezek tények szerepelnek a nürnbergi perben valamint a hazai népbírósági perekben.