A ZSIDÓSÁG A KOMMUNIZMUS SZÜLŐHAZÁJÁBAN , AHOL NINCS MAZSIHISZ

 

 LÁZÁR FŐRABBI:bejött egy huligán a zsinagógába

 egy hatalmas késsel – elkapták és 16 évet kapott

ÍRTA: POLGÁR GYÖRGY(SZOMBAT)

Interjú Berl Lazarral, Oroszország főrabbijával

 Az oroszországi zsidó élet 1990 után lendült föl – egy olyan országban, ahol korábban az antiszemitizmus (vagy anticionizmus) hivatalos állami politika volt. Az államfővel a Kremlben parolázó főrabbi látványa 1989 előtt teljesen elképzelhetetlen volt. Ennek ára viszont a kétségtelen politikai lojalitás. Hogy mi van a mérleg két serpenyőjében, arról beszélgetett Berl Lazar (49 éves) főrabbival Polgár György.

Hogyan ítéli meg az orosz zsidóság mai helyzetét?

Oroszországban a történelem során a zsidóknak rengeteg rossz jutott: a cári időszak elnyomása és pogromjai, a kommunizmus és a második világháború alatti üldöztetések során rengeteg megpróbáltatás érte őket. Csak az utóbbi időszakról lehet elmondani, hogy a zsidók biztonságban érezhetik magukat és bizakodva tekinthetnek itteni jövőjükbe. Természetesen régen is volt komoly zsidó közösségi élet, ezt azonban a mindenkori politika igyekezett a végletekig megnehezíteni. Ma az országnak olyan kormánya van, amely nem csak tűri, de kifejezetten támogatja közösségünket – persze nem csak a miénket.

Lehet tudni hány zsidó él az országban?

Nem igazán, mert sokan nem is tudják magukról, hogy zsidók. A vallások majd nyolc évtizeden át tartó kegyetlen elnyomása és az antiszemitizmus miatt sok család fokozatosan elveszítette identitását. Sok fiatal csak mostanában, nem ritkán véletlenül jön rá zsidó származására, és kezd foglalkozni ezzel a témával. Úgy gondolom, úgy egymillióan vannak tisztában zsidó gyökereikkel, felük a fővárosban él. De minden valószínűség szerint ennél sokkal többen vagyunk.  Mintegy 3-400 ezer tagja lehet a különböző zsidó közösségeknek, de nem feltétlenül mind vallásosak. Én már azt is óriási lépésnek tekintem, ha valaki bátran vállalja zsidóságát. Azoktól, akik sokáig nem is sejtették, hogy zsidók, nem várható el, hogy egyik napról a másikra vallásgyakorlók legyenek.

Oroszországban az utóbb időben példátlan módon mérséklődött az antiszemitizmus. Honnan ered ez?

Ebben minden bizonnyal hatalmas szerepe van a politikai akaratnak, és személy szerint Putyin elnöknek. A zsidóellenesség ma már divatjamúlt, nem vet jó fényt egyetlen országra sem. A polgárok sem büszkék rá.

Magától persze semmi sem változik meg. Aktívan kell küzdeni az antiszemitizmus ellen, a gyűlöletkeltés minden formáját meg kell akadályozni, a lehető legszigorúbban büntetni, még hozzá nevén nevezve. Nem huliganizmusként vagy garázdaságként, hanem fajgyűlöletként, antiszemitizmusként. Egy napon valaki egy hatalmas késsel lépett be a zsinagógánkba, nyilvánvalóan gyilkolás szándékával. Szerencsére még időben sikerült elkapni. 16 évre ítélték. Ez nagyon fontos üzenet. Valaki azt kérdezte, mért nem vagyunk könyörületesek, miért nem bocsájtunk meg neki? Azt válaszoltam, ha rajtam múlna, még szigorúbb büntetést kapna. Egy rosszakaró bűnhődése elriasztja a többit, hiszen senki sem akarja börtönben végezni.

Nem engedjük magunkat megfélemlíteni, nem riadunk vissza a konfrontációtól. Az ellenünk uszítókat pellengérre állítjuk, a minket ért támadásokról nyíltan és higgadtan beszélünk. Amikor felgyújtották ezt a zsinagógát ahol most beszélgetünk, nem ijedtünk meg, nem menekültünk el. Válaszul inkább felépítettünk egy még szebb, még nagyobb és modern súlt.

Felmerült az ötlet, hogy alakítsunk ki egy zsidó negyedet. Egyértelműen elvetettem. Éljünk a város minden részében, igenis legyünk része a társadalomnak, s egyben mutassuk meg, miben hiszünk!

Nem gondolja, hogy az antiszemitizmus csökkenésének fő oka, hogy a szélsőségesek más, sebezhetőbb célpontra leltek, nevezetesen a közép-ázsiai bevándorlókra?

A szélsőséges nacionalisták aligha változtak meg. Ezeknek az embereknek mindenáron kell valaki, akit gyűlölhetnek. Aki utálja a külföldieket, a kisebbségeket, az a zsidókat is utálni fogja. Azok, akik kizárólag a bevándorlókra haragszanak, de a zsidókra nem, szerintem nagyon kevesen vannak. És ők sem azért nem szeretik őket, mert más nemzetiségűek, hanem a viselkedésük miatt: lármásak, rendetlenek, nem tanulnak meg oroszul, nem hajlandóak részévé válni az itteni társadalomnak. Az itteniek nem akarnak milliószám olyan bevándorlókat, akiktől átalakul az ország. Félreértés ne essék: ezzel én messzemenően nem értek egyet, ezek az ő érveik. Folyamatosan tanácsoljuk a bevándorlóknak azt, amit mi is teszünk: bezárkózás helyett legyenek nyitottak és alkalmazkodjanak az itteni körülményekhez.

Mindehhez komoly kommunikációra van szükség.

Mi nagyon hiszünk a média erejében. Az Örökkévaló nem azért teremtett ilyen remek eszközt, hogy ne használjuk ki minél nagyobb mértékben. Oly sok rossz hír terjed, annyi szenny! Ezeket világossággal kell ellensúlyozni. Igyekszünk mindenütt jelen lenni: tv, rádió, internet, társasági oldalak, utcai hirdetések és még sorolhatnám. Saját műsoraink vannak, illetve részt veszünk mások adásaiban. Nagy álmunk egy önálló televíziós csatorna.

Említette, hogy Putyin elnöknek is komoly szerepe van a változásban.

Úgy gondolom Putyin elnök nagyon pozitív vezető, aki rengeteget tett és tesz az országért. Az említett Zsidó múzeum alapításához személyes adománnyal járult hozzá. Akik bírálják őt, nem ismerik Oroszország lelkét, abszolút nincsenek tisztában az orosz valósággal, azzal hogy ez az ország még sok mindenre nem áll készen. Több ellenzéki párt zsidóellenes, sőt minden-ellenes, mert nem tudják mit is akarnak.

Sokan demokráciát és szabadságot követelnek. Igazuk van, nincs is annál jobb dolog a világon. De csak fokozatosan! Egy ötéves gyereknek sem engedhetünk meg mindent, amit majd felnőttkorban szabad lesz neki.

Tart még az alijázás?

Erőteljesen csökkent. Ma már inkább az ellenkező irányú mozgás jellemző: ezrével jönnek vissza Izraelből. Ennek számos oka van: családi, üzleti, egészségi. Ez egyrészt szomorú, másrészt örömteli, hiszen azt jelenti, valami alapvetően megváltozott ebben az országban. Annak idején az emberek keserűséggel vándoroltak ki, s eszük ágában sem volt visszatérni. Most mégis megteszik, mert tudják, hogy Oroszországban is élhetnek boldogan, zsidóként.

Itteni tevékenységéből mire a legbüszkébb?

Arra hogy megérttettem az emberekkel: a zsidóság nem szenvedés, hanem jó dolog, amit ünnepelni kell. Egy zsinagógába belépni felemelő élmény, a zsidó hagyományok ápolása értelmet ad az életnek. Ezt igyekszünk megüzenni, amit mára sokan meg is értették. Az itteniek büszke zsidókká váltak, akik szívesen jönnek a zsinagógába, szeretik megtartani a Sábbátot, sőt lelkesen böjtölnek Jom Kippur idején.

Aki ismeri Oroszországot, tudja milyen nehéz itt bármit is elérni. Mindenhez tízszerte nagyobb erőfeszítésre van szükség, mint bárhol máshol. Rengeteg az akadály, ellenkezés, félreértés. Ha viszont megszületik az eredmény, a siker öröme is többszörös. Egy példa: Novoszibirszknek sosem volt zsinagógája. Tizenhárom évünkbe és rengeteg küzdelembe tellett, amíg sikerült megvalósítani ezt az álmunkat. Nem is akárhol, hanem a város kellős közepén: egymás mellett áll a polgármesteri hivatal, a kormányzói hivatal, az ügyészség és a zsidó közösségi centrum. A megnyitás hatalmas ünnep volt.

Hogyan működik a Chábád Oroszországban?

Országszerte több mint 200 közösség – Moszkvában talán 20 – kapcsolódik a Chábádhoz. Ehhez tudni kell, hogy Oroszországban alapvetően más a helyzet, mint a legtöbb országban: az orosz városok 95 %-ában a Chábád-központ maga a zsidó közösség, a Chábád rabbija egyben a város rabbija.

Natan Saranszki, a Szochnut elnöke megkérdezte tőlem: hogyan tudott a Chabad az orosz zsidóság egésze fölött befolyást szerezni? Nos, én kizárólag chábád rabbiról tudok, aki hajlandó volt elhagyni megszokott környezetét, szeretteit, hogy élete végéig, mondjuk, Szibériában lakjon, messze a zsidó életformától, olyan helyen, ahol megérkezésekor semmilyen zsidó gyülekezet sem volt, ahol nem juthatott még kóser ételhez sem. Más zsidó szervezet nem volt képes ekkora küldetéstudattal és áldozatkészséggel rendelkező önkénteseket előállítani.

Amikor elkezdtük az itteni tevékenységünket, nem voltak helyi rabbik, mára viszont döntő többségük orosz. Van egy gyönyörű nagy rabbiképzőnk Moszkvában, így aztán az új rabbik már mind onnan kerülnek ki.

Az anyagi alapok korábban kizárólag külföldről érkeztek, főként Izraelből, az Egyesült Államokból. Ma viszont 80 százalékban hazai adományokból gazdálkodunk, amelyek intézményektől, alapítványoktól vagy magánszemélyektől származnak. Sokan látják, hogy miket teszünk, és úgy gondolják, érdemes minket támogatni. Elég komoly összegekre van szükségünk, hiszen nem kis szervezetről van szó. Rengeteg mindennel foglalkozunk, az oktatástól az interneten át egészen az egészségügyi ellátásig.

Milyen a kapcsolata a többi vallás vezetőivel?

Nagyon jó viszonyban vagyok a pátriárkával, a muftival stb. A muftit közeli barátomnak nevezném. Talán ez az egyetlen ország a világon, ahol zsidó és muszlim vezetők együtt dolgoznak különböző projekteken, mint például a drog elleni harc, az iskolai vallásoktatás témája vagy a vallásgyakorlás a hadseregben. Volt már, hogy a zsidó közösség tagja bajban volt és a mufti segített neki. Támogatták már zsinagóga építését is. Az emberek időnként együtt látnak minket a tévében. Ez fontos üzenet.

A neológ főrabbival, Adolf Sájeviccsel is ugyanilyen a viszonya? (Adolf Sajevics a budapesti rabbiképzőben végzett, 1990-ig a Szovjetunióban töltött be hivatalos zsidó tisztségeket. A szerk.)

Időnként. Kapcsolatunk manapság nem olyan intenzív, mint korábban, de ő is idetartozik.

Mint bizonyára tudja, a II. Világháború kapcsán különböző magyar zsidó vallási tárgyak, többek között értékes tóratekercsek kerültek a Szovjetunióba. Ön szerint van esély arra, hogy visszakerüljenek eredeti hazájukba?

Véleményem szerint minden vallási tárgyat eredeti rendeltetésének megfelelően kell használni, ezeknek semmiképpen sem valamely múzeumban vagy raktárban van a helyük. Ami a magyar kegytárgyak sorsát illeti, ezt a magyar zsidó közösségnek kell tisztáznia az orosz kormánnyal. Az első lépés talán az lehetne, hogy [oroszországi] zsidó kézbe kerüljenek, és aztán onnan lehetne továbblépni. A kormány nyilván nagyon óvatos, hiszen egy nagyobb engedmény véget nem érő folyamatot indíthat meg.

Hogyan ítéli meg az antiszemitizmus Magyarországon tapasztalható erősödését?

Az antiszemitizmus több európai országban, elsősorban a volt szocialista országokban sajnálatos módon valóban tért hódított az utóbbi időkben. Sokszor már-már a holokauszt előtti időkre emlékeztet. Ez ellen a kormányoknak a nulla tolerancia erejével kell fellépnie.

De a zsidóságnak is meg kell nyilvánulnia. Nem szabad megriadni, hanem fel kell lépnie értékeink megvédése érdekében. Adják hírül, hogy az antiszemitizmus tűrhetetlen és nem vezet sehova. Emellett kezdeményezzenek párbeszédet, hallgassanak meg másokat. Nyissák meg a zsinagógákat, mutassák meg értékeinket, legyenek nyitottak.

A magyar gyökerek

Egy haszid zsidó családba születtem Olaszországban, ugyanis ott élnek szüleim. De édesanyám debreceni születésű és a háború után került New Yorkba. Ott házasodott össze apámmal, akit a Lubavicsi Rebbe később Milánóba küldött. Anyai ágon nagyapám, Steinmetz Cvi Méir (Herman) 1942-ben egy héber nyelvű verseskötetet jelentetett meg Ben Slomó név alatt. Versei Kardos László fordításában magyarul is olvasatók. Húgom, Batsheva Budapesten él, Oberländer Báruch rabbi felesége. Én egy kicsit keletebbre kerültem.

 

 

1944 (nemcsak dátum hanem) csillagos ház

INNEN MENTEK VOLNA A PESTI ZSIDÓK

 AUSVITZBA – HA NEM HORTHY

A MAI MINISZTERELNÖKI HIVATAL IS ZSIDÓ HÁZ VOLT...

Irta:Kalas Györgyi(Index)

Hétfőn indította útjára az OSA Archívum a Csillagos házak című programot, amelynek célja, hogy Budapest lakóit szembesítse a közös múlt egy tragikus fejezetével, amikor 1944 nyarán közel kétezer budapesti épületre kellett kitenni a „kanárisárga” csillagot, jelezve, hogy ott zsidók laknak.

„Engem ledöbbentett, hogy ennyi csillagos ház volt. Több mint 10 évig laktam a Csengery utcában egy házban, és fogalmam sem volt, hogy annak idején az is csillagos ház volt.” Ez csak egy abból a több száz hozzászólásból, ami hétfőn érkezett a Csillagos házak Facebook-oldalára. Olvasók százai képedtek el, amikor kiderült: az ő házuk is egyike volt annak a közel 2000 csillagos háznak, amibe annak idején a zsidókat beköltöztették. 

Az OSA Archívum a szintén általuk indított Budapest 100 program ötletén és nagy sikerén felbuzdulva –  amelyet a Guardian is Európa egyik legjobb kulturális fesztiváljaként emleget – a holokauszt hetvenedik évfordulója alkalmából indította el a Csillagos házak programot.

Szeretnék, ha június 21-ig (ez a nap volt kijelölve a zsidóknak a csillagos házakba való átköltözésre) a házak mai lakói is szembenézhetnének ezzel a ténnyel, elmesélhetnék saját történeteiket, kinyitnák házaikat a városlakók előtt, és közösen gondolkodnának el a múltról.

Sokaknak nem könnyű a szembenézés. Bár a legtöbben csak meglepetésüknek vagy megdöbbenésüknek adnak hangot, amikor felfedezik, hogy ők is csillagos házban laknak, olyan budapesti is akadt azonban, aki azért telefonált, hogy vegyék le a házát a térképről, mert újra megbélyegezve érzi magát, és fél attól, hogy a háza támadás célpontjává válik.

Furcsa a döbbenet, amivel a csillagos házak történetét fogadják, hiszen a létezésük és az ezt kihirdető rendelet eddig is ismert volt. A program elindítói szerint a történészek az elmúlt években többet foglalkoztak a vidéki zsidóság deportálásával, míg a köztudatban az a képzet élt, hogy a budapesti zsidóság megmenekült a megaláztatástól és a megsemmisüléstől. 

A kijelölt házakból az ott élő és nem zsidónak minősülő lakókat kiköltöztették, illetve a hatóságok próbáltak eleve olyan házakat kiválasztani, ahol nagyobb arányú volt a zsidó lakók aránya, vagy a ház rosszabb állagú volt, és az átlagosnál magasabb volt a lakbér. Lehetőleg ilyen házakba zsúfolták a zsidó lakosságot, és egy lakásba természetesen több családot is elhelyeztek.

Sokan tiltakoztak az ellen, hogy az úgynevezett keresztény házukból zsidó házat csináljanak, de olyan is volt, akik önként kitették a sárga csillagot, csak hogy a saját lakásukban maradhassanak. A több mint kétezer kiszemelt házból végül a véletlen folytán éppen 1944 darab házat jelöltek ki, ezekből ma 1600 ház áll. Ezek között nem csak lakóépület van: a  Kossuth Lajos tér 2-4. szám alatti Miniszterelnöki Hivatal is csillagos ház volt, ahogyan a mai Radnóti Színház is, vagy éppen a Bolyai utcai óvoda és több iskola is. 

Az OSA történészei, Rév István igazgató, Mink András és az 56-os Intézetben is dolgozó Lénárt András, valamint Bertalan Nóra, a projekt kommunikációs munkatársai úgy tudták mindeddig – saját bevallásuk szerint is rosszul –, hogy a csillagos házak a gettó előszobái voltak, de ez nem így volt. Nem azért jelölték ki őket, hogy a zsidókat gettóba költöztessék, hanem azért, hogy innen hurcolják el őket 1944 júliusában, amikor a tervek szerint megkezdődött volna a budapesti zsidóság deportálása. Ennek bizonyítéka többek között, hogy a ma Budapesthez tartozó elővárosokban, például Kispesten, Újpesten – amelyek 1944-ben még nem tartoztak a fővároshoz – a csillagos házakból egyenesen a haláltáborba küldték a lakosságot.

A magyar hatóságok eredetileg a budapesti zsidóság deportálásával akarták kezdeni a megsemmisítést, és csak a német hatóságok kívánságára kezdték a vidéki lakossággal, nehogy a szovjet csapatok érkezése megakadályozza ezt. Az is ismert tény ma már, hogy a magyar hatóságok igencsak túlbuzgóak voltak a deportálások terén, Rév István szerint szinte könyörögtek Auschwitzból, hogy csak kétnaponta küldjenek vonatokat Budapestről, de a magyarok napi 6 tehervonatot terveztek. Eichmann kompromisszumként napi két szerelvény indítását javasolta, végül a Horthy-kormányzat elérte, hogy naponta átlagosan négy vonatot indítsanak.    

A csillagos házakból a zsidók többsége, 1944. december elejére a gettóba került. A budapesti zsidók nagyobb része végül túlélte háborút, bár az elővárosokból 27 ezer embert vittek el a haláltáborokba. További 50 ezer embert a mai Budapest területéről vittek el a nyilas hatalomátvétel után, és több ezer zsidót (számukat 3 és 15 ezer közé teszik) lőttek a Dunába, és a gettóban is több ezren haltak meg a gettó 1945. január 18-i felszabadulásáig. 

„„Mi nem egyszerűen csak az emlékeket szeretnénk feleleveníteni, hanem szeretnénk, ha a város szembe nézne a saját történelmével. Arra vagyunk kíváncsiak, hogy ma, 2014-ben, ebben a politikailag is felfokozott hangulatban, mit kezd a város lakossága ezzel a közös örökséggel. Szeretnénk bizonyos tévhiteket is eloszlatni, miszerint például, hogy Horthy Miklós megmentette volna a zsidókat"  – hangsúlyozzák a program szervezői.  

]Közismert tény, amit objektiv történészek is elismernek (köztük a brit  C.A. MaCARTNEY), hogy Horthy kormányzó hiusitotta meg az un. csendőrpuccsot és akadályozta meg a budapesti zsidók deportálását. A szerk[

A kezdeményezés hatalmasat robbant, a Csillagos házak több ezer követőt gyűjtött pár nap alatt, de nincs hiány gyűlölködő hozzászólásokból sem. Nagyon sok ember felfedezte, hogy olyan házban lakik, amelyiknek ilyen tragikus története van, és eltűnődik, hogy mit tegyen, szeretné megismerni a ház történetét.

„Segítséget akarunk nyújtani az embereknek abban, hogy nyilvánosan beszélhessenek arról, amit erről gondolnak. És persze szeretnénk a lakókat meggyőzni arról, hogy csináljunk együtt valamit június 21-én, amikor a rendelet értelmében a zsidóknak be kellett volna költözniük a csillagos házakba. Szeretnénk, ha minden házban történne valami ezen a napon” – mondták a szervezők.

A HETI SZAKASZ(4) – TRUMÁ A CHASZID FOLKLÓRBAN – N.KRAUS 

KINEK MIRE KELL A PÉNZ...

„És ez legyen az adomány, amit vegyetek (fogadjatok el) tőlük: arany, ezüst és réz. Kék bíbor, piros bíbor, karmazsin, ábisszus és kecskeszőr. Pirosra festett kecskebőrök, táhásbőrök és sittim fák. Olaj, világításra, illatos fűszerek a kenetolajhoz és a füstölőszerekhez..." (Exodus, 25, 3-8). 

Íme az első adomány-gyűjtés leírása, melyet az első Szentély megépítése érdekében végeztek.
Az adomány, adakozás (cödáká) állandóan visszatérő téma a zsidók történetében, s ebben a pénz különleges szerepet tölt be.

* * *

Sokan megkérdőjelezték Bölcseink azon megállapítását, miszerint „az igaz emberek (cádikok) szemében a pénzük nagyobb fontossággal bír, mint a testük" (Szóta, 12).
A Talmud azzal indokolja ezt a furcsa megállapítást, hogy a cádikok azért tesznek így, mert „nem lopják a pénzüket". E megállapítás azonban magyarázatra szorul.
Az igaz emberek, a cádikok – szokta volt mondani Meir Shapira, a lublini rabbi – tudják, mennyi jót lehet a pénzzel tenni. Életet menteni, szegény sorsú zsidókat támogatni, cödókét adni, vallásos intézményeket létesíteni – se vége, se hossza, mi mindent lehet tenni, de csak pénzzel – kezek vagy lábak segítségével aligha. Ezért értékelik tehát a cádikok jobban a pénzt saját testüknél.

   Más elbírálás alá esnek persze azok, akiknek csak arra kell a pénz, hogy saját jólétüket biztosítsák.

* * *

A Tóra-magyarázók felvetik, vajon honnan volt a zsidóknak mindaz, amivel hozzájárultak a sivatagi Hajlék (Miskán) felépítéséhez? Igaz, hogy Egyiptomból nem üres kézzel távoztak, meg a vízbefúlt üldözőktől is sok mindent zsákmányoltak – de honnan volt, például, sittimfájuk?
A kérdésre a Midrásban találjuk meg a választ.
Midőn Jákob ősapánk családjával lement Egyiptomba, Hebronból előbb Beér-Seva felé vette útját. Ez a kitérő feleslegesnek tűnne, ha nem tudnánk, hogy azért zarándokolt Ábrahám városába, hogy ott kivágja – az egykor Ábrahám által ültetett – sittim fákat, majd magával vigye Egyiptomba. Ott elraktározták, de halála előtt meghagyta fiainak, ha eljő az óra és távoznak Egyiptomból – ezeket a fákat vigyék magukkal. Mikor az Örökkévaló azt parancsolja majd nektek – vetítette Jákob előre a jövőt – építsetek szentélyt, akkor majd szükségetek lesz ezekre a fákra...
A Midrás szerint ezek gyönyörű szálfák voltak, nem volt bennük egy göb se. (Midrás Rábbá, Brésit, 84, 4 és Smot, 38,8
Amikor a Szentély építésének parancsa elhangzott – Mózes nem is értette, miről van szó. Benne ugyanaz a gondolat merült fel, mint később Salamon királyban – az első jeruzsálemi Szentély felépítésekor – ..."hát lakhat-e Isten a földön? Hiszen az ég, sőt az egek egei sem képesek befogadni téged – hát még ez a ház, amit én építettem!" (Királyok könyve, 1, 8, 27).
És a Mózes által , a pusztában létrehozandó Hajlék még sokkal kisebb volt, mint amit Salamon később épített.
Mózes tehát, aki felismerte Isten végtelen nagyságát, képtelen volt elképzelni, miként lehetséges Istennek „házat" építeni? Hogyan férhet bele végtelen nagyságával a megadott méretek szerinti Hajlékba?
„Mondá neki az Örökkévaló: nem úgy van az, ahogy te gondolod – itt eszmei méretekről van szó – és így elég, ha a Hajlék akkora lesz, amilyenre előírtam, vagyis húsz könyök a hossza, húsz a szélessége és nyolc a magassága, és én majd összehúzom magam, azaz dicsfényemet, egyszer egy könyöknyire..." (Smot Rábbá, 34, 1).
A Shiná, az Istenség öncsökkentése (Cimcum), a kabbala egyik alaptétele. Ezt abból az elvből származtatják, hogy a világnak magának nem volna helye az Istenség határtalan kiterjedése mellett, ha az Istenség nem „húzná össze magát" , azaz nem kicsinyítené saját nagyságát a világ és lakói létezésének érdekében.
Mindehhez rabbi Tanchumá Midrása hozzáteszi, hogy az Örökkévaló hajlandó lemondani égi Szentélyéről – amit a próféták megénekeltek s amely az egész világot betölti – és megelégszik azzal a szerény, földi Hajlékkal, amit a zsidók – jó szívvel – építenek neki.
A tanulság – kézenfekvő. Nem a nagyság, a fizikai terjedelem, vagy számbeli fölény a lényeg, hanem a szellemiség, a zsidó nép és Isten kapcsolatának bensőséges volta. Nem azért szeret benneteket az Örökkévaló, mert sokan vagytok, hiszen ti vagytok a legkisebb a népek között – mondja a Tóra. Csak a pogányok építették templomaikat bálványaik méreteihez igazodva. A Láthatatlan Istennek elég a húsz könyök hossz és húsz könyök szélesség...

* * *

A Midrás-irodalomban, azokról az értékekről (arany, ezüst, stb.) amelyeket a pusztában gyűjtöttek össze, érdekes magyarázatot kapunk. Rés Lákis szerint a világ nem volt arra érdemes, hogy aranya legyen. Létjogosultságát az adta meg, hogy a Hajlék, illetve a Szentély egyes edényeit és felszereléseit aranyból készítették.
Egy másik gondolatmenet a nemesfémeket bizonyos népekkel azonosítja: „Az arany – az Bábel, amely aranyfejű bálványhoz hasonlít" (Dániel, 2, 32). „Az ezüst – az Média, míg a réz – Hellász" (uo.).
A vasat- mondja a Midrás bizonyos éllel – se a Hajléknál, se a Szentélynél nem említik, mert az Edomra (Rómára) emlékeztet, arra az Edomra, mely rombadöntötte a Templomot.
Ezért – vonja le a Midrás a végső következtetést – az idők végezetéig az Örökkévaló minden néptől hajlandó ajándékot elfogadni, kivéve Rómát, mely a zsidók örök ellensége.
Igazság szerint Bábel is rombadöntötte a (első) Szentélyt – jegyzi meg a Midrás – akkor az mennyivel jobb, mint Edom-Róma? Bábel nem rombolta le alapjáig, mint Róma – szól a magyarázat – mely még a helyét is felszántotta... (Smot Rábbá, 35, 5).

* * *

Az adakozás szokásával kapcsolatosan sok történet forog közszájon, gazdag és fukar zsidókról, bölcs rabbikról, akik néha a lehetetlent próbálták meg – adakozásra bírni a zsugori, önző gazdagokat.
Mordecháj Bennett rabbi egy, a fukarságáról ismert újgazdagtól próbált adományt kicsikarni – jótékony célokra – de sikertelenül. A rabbi kérésére egyre csak azt hajtogatta, hogy ő a jótékonyságot titokban gyakorolja, hogy ne tudjon róla senki...
– Furcsa, nagyon furcsa – mondta neki a rabbi – azok a vétkek, amiket titokban követ el, vigyázva arra, nehogy kitudódjanak – a végén mégis közszájon forognak. Ezzel szemben az ugyanilyen módon gyakorolt jótékonyságra sosem derül fény, soha, senki nem hallott róla. Furcsa, és szinte csodával határos, mondhatom.

A dubnoi Maggid ugyancsak egy nagyon gazdag, de annál fukarabb zsidót akart rávenni, gyakoroljon jótékonyságot. De az hajthatatlan maradt.
Mielőtt a Mággid távozott volna tőle halkan megjegyezte:
– Tudja meg, jó uram, Ön hivatalos (mzumán) a túlvilágra (vagyis halála után egyenesen a mennyországba kerül).
– Mit jelentsen ez – kérdezte zavartan nevetgélve a fösvény – azért, mert nem adok jótékony célra, részem lesz a túlvilági üdvösségből?
– Nos, figyelj, elmondom – kezdte a Mággid, rátérve a tegezésre. – Élt egyszer valahol egy gazdag és zsugori zsidó, aki soha, egyetlen fillért sem adott senkinek. Végrendeletében meghagyta, minden pénzét, vele együtt, tegyék a sírjába. Nem volt mit tenni, a végrendeletet teljesíteni kellett.
Amikor az illető az égi felsőbíróság színe elé került, ott azonnal kiderült, hogy bizony életében soha nem segített senkinek. Amikor ezt számon kérték tőle, azt válaszolta, nem tudhatta, hogy abban a csaló világban ki a rászoruló, kinek kell valójában adni. Ezért – védekezett – magammal hoztam minden vagyonomat és itt osztom ki a rászorulók között.
Az érdekes okfejtést meghallgatták, megtárgyalták és olyan határozatot hoztak, amennyiben találtatik még két olyan zsidó, aki hasonlókép cselekedett – akkor jogosult a túlvilági életre.
Keresték, kutatták, de csak egyetlen ilyen emberre leltek, Korachra, akit vagyonával együtt nyelt el a föld.
– Na már most – fejezte be a Mággid történetét – éppen rád várnak. Te vagy a harmadik. Ez már egy mzumán (vagyis három ember), s így formálsz magadnak jogot a túlvilágra...

Az adakozás tudománya

„És szólt az Örökkévaló Mózeshez: Mondd Izrael fiainak, gyűjtsenek adományokat részemre mindenkitől, akit erre indít szíve szándéka...készítsenek nekem Szentélyt, hogy köztük lakozzam..." (Exodus, 25, 1-9).

A szakasz a pusztabeli Szentély (Hajlék) felépítését és az erre való gyűjtés történetét írja le, igen nagy részletességgel. Az adakozás – a Trumá – a zsidó élet egyik lényeges alkotóelemévé, a zsidó nép meghatározó magatartásává vált. Bölcseink kesernyésen meg is jegyzik, hogy a zsidó ember kész mindenre adakozni, ha felkérik, aranyborjúra éppúgy, mint a Szentély céljára.
A Hajlék felállítására rendezett gyűjtőakció különösen jól sikerült, mivel a szükségesnél sokkal több arany, ezüst és egyéb érték jött össze, ezért le is állították.
Őseink adakozási hajlandósága ma is jellemző a zsidóságra. Számtalan karitatív intézmény működik ma is, mint pl. a Joint, az Egyesült Gyűjtőakció stb., amelyek adományokból tartják fent magukat. A haszid világon belül az adakozás – a cödáká – már szinte művészi szinten működik.

* * *

„Akit erre indit szíve szándéka"
Rási értelmezése szerint az adakozásnak jó szívvel kell történnie (nem úgy, mintha fogat húznának).
A radomszki rabbi Slómóhoz egyszer elment egy, fukarságáról közismert gazdag híve, és „pidjon nefes"-ként (lelke váltságdíjaként) egy nagyobb összeget tett le az asztalra. A rabbi azonban visszaadta neki a pénzt, nem volt hajlandó elfogadni tőle.
Hívei nem értették a rabbit, hiszen nagy szüksége lett volna a pénzre, ezért meg is kérdezték tőle.
– Ha láttátok volna – mondta a cádik – mennyire örült, amikor visszavette a pénzt, nem kérdeznétek, miért adtam vissza...

* * *

Reb Dávid, az aszimovi rebbe, felkeresett egy gazdag zsidót, annak egy távoli rokona érdekében, mivel az olyan szegény volt, hogy szinte ennivalóra sem tellett neki. A gazdag rokonnak azonban nemigen akaródzott eleget tenni a „megtiszteltetésnek", arra hivatkozott, hogy ő alig ismeri ezt a rokonát.
Ekkor a rebbe azt kérdezte tőle:
– Mondd, szoktál te naponta imádkozni?
– Micsoda kérdés – felelte – a rebbe feltételezi, hogy én nem imádkozom?
– Tehát imádkozol – folytatta a rebbe – akkor mondd meg azt, hogy' kezdődik a Smona eszrében (a 18 áldás) az első?
– Ábrahám Istene, Izsák Istene, Jákob Istene – felelte már türelmetlenül.
– És kik voltak ezek? – faggatózott tovább a rebbe.
– Micsoda kérdés? Hát Ősapáink...
– És mikor éltek ezek az ősapák? – így megint a rebbe.
– Hát többezer éve – mondta mérgesen a zsidó.
- Így van – fejezte be a kérdezősködést a rebbe – te pedig a több ezer éve elhunyt ősök, távoli rokonaink érdemében kéred Isten segítségét. De egy most élő és nélkülöző emberen nem vagy hajlandó segíteni, arra való hivatkozással, hogy távoli rokon...

* * *

A wurkai reb Jichák felkeresett egy nagyon tehetős, de igen szűkkeblű embert, akiről köztudomású volt, hogy eleddig még egy fillért sem áldozott jótékonyságra. A rebbe arra kérte őt, segítené ki – egy nem túl nagy összeggel – egyik, méghozzá saját, rokonát. Természetesen a zsugori ember a kérést elutasította. A rebbe végighallgatta a nemleges választ, de ezek után sem távozott el, hanem nyugodtan ült tovább.
– Rebbe – vesztette el a gazdag ember végül a türelmét – megmondtam, hogy nem adok...
De a rebbe csak nem mozdult, mintha várt volna valamire.
- Rebbe, kár az idejéért – szólt megint az ember – nem változtatom meg az elhatározásom, semmi értelme, hogy tovább várakozzék.
– Van értelme, hogy várjak – felelte a rebbe. Tudod jól te is, hogy az emberben két ösztön lakozik és tevékenykedik: a Jó és a Rossz Ösztön. A Rossz Ösztön eredendően van benne az emberben, a születése pillanatában betelepszik az ember agyába, szívébe, és onnan fejti ki „áldásos" tevékenységét. Ezzel szemben a Jó Ösztön csak 13 éves kortól, a bár-micve pillanatától van jelen és képes jelenlétét érzékeltetni. Ebből következik az, hogy a Rossz Ösztön az idősebb és ezért ő beszél mindig elsőnek.

    Nálad a Rossz Ösztön már elmondta a magáét, most tehát várok, hogy a fiatalabb, a Jó Ösztön is szóhoz jusson.
A rebbe szavai megtették hatásukat, a gazdag fösvény végül mégis odaadta a kért adományt.

* * *

Egyszer egy szegény, földhözragadt zsidó a nikolsburgi reb Smelkéhez fordult adományért, mivel neki és családjának még a betevő falatot sem volt miből megvenni.
Pénz nem volt otthon, így reb Smelke odaadta a felesége aranygyűrűjét.
Megtudván ezt a rebecen, jajveszékelni kezdett:
– Mit tettél, Smelke? Hiszen ebben a gyűrűben egy értékes gyémánt van!
Reb Smelke ekkor gyorsan a kéregető után szalasztott valakit, s amikor az visszajött, a rebecen izgatottan kérdezte:
- Megtaláltad?
– Megtaláltam.
– És visszavetted a gyűrűt?
– Nem vettem vissza – felelte – hiszen a rebbe nem mondta, hogy kérjem vissza. Csupán annyit mondott, hogy találjam meg a kéregetőt és figyelmeztessem, nehogy olcsón adja el a gyűrűt, hiszen van benne egy értékes gyémánt...

·

·

 

BIRÁK ÉS PRÓFÉTÁK(32): CHÁGÁJ

 A  HAZATÉRÉS PRÓFÉTÁJA

 

 

     „Dárius király uralkodásának második évében, a hatodik hónap (Elul) elsején így szólt az Örökkévaló Chágáj próféta által Zerubávelhez, Sáltiél fiához, Júdea helytartójához és Jehósua főpaphoz, Jehocádák fiához:

 

Így szólt az Örökkévaló, a Seregek Ura: Ez a nép azt mondja, még nem jött el az ideje az Örökkévaló házát (a Szentélyt) felépíteni.” (Chágáj 1,1–2)

 

     Nagyot ugrottunk Cfánjától – aki még az első Szentély idején tevékenykedett, Jósijáhu király idejében, és így az első próféták közé számított – Chágájig, aki itt már azon kesereg, hogy a nép nem akarja a második Szentélyt fölépíteni.

 

      Chágáj rövidke könyve (két fejezet, 38 vers) csaknem kizárólag a második Szentély építésével és központi szerepével foglalkozik, amint azt látni fogjuk.

Chágáj személyéről mit sem tudunk. Sem apja neve, sem nemzetsége vagy illetőségi helye nem ismert. Csak itt, könyvében, valamint Ezra könyvében említik (ott két ízben). Itteni működése mindössze négy hónapig tartott, de ennek ellenére nem valószínű, hogy csupán annyit mondott, ami itt, töredékes formában, ránk maradt. Erre is vonatkozhat Bölcseink azon elvi megállapítása, hogy a prófétáknak csak azon szavait, beszédeit jegyezték fel, amelyeket fontos volt a jövendő nemzedékeknek tudni (Megilla 14a).

 

 

      Tizennyolc év telt el azóta, hogy Cirus perzsa király megadta az engedélyt a fogságban lévő zsidóknak, hogy vessenek véget a száműzetésnek és menjenek haza, építsék fel őseik lerombolt Szentélyét, amit hetven (pontosabban hatvanhat) évvel azelőtt tett a földdel egyenlővé Nebukodnecár, Babilónia királya. Azóta már meg is érkezett az első alija(*) Sésbácár, és a második hazatérési hullám, Zerubável vezetésével, akit a perzsa király Júdea pasájának (helytartójának) nevezett ki.

 

  A gazdasági helyzet nagyon rossz volt. A kis és fiatal repatriált közösséget ellenségek vették körül, hosszú szárazság tette a helyzetet még nehezebbé, és a nép nem volt abban az anyagi helyzetben, hogy megengedhette volna magának a Szentély újjáépítésének megkezdését. Dáát Mikrá(*) megjegyzi, hogy olyan pazar és fényűző Szentélyt szándékoztak építeni, amilyen az első volt, s így ezt „jobb időkre” halasztották el.

 

    Ahogy Ezra könyvéből tudjuk, mindjárt érkezésükkor felállították az Örökkévaló oltárát, áldozatokat mutattak be, és ilyeténképpen folyt egy rögtönzött, ad hoc szentélyszolgálat, aminek következtében a nép szemében nem tűnt sürgősnek a Szentély költséges és fáradságos felépítése: vagy mondjuk, ellazsálták azt. Ez ellen kelt ki Chágáj próféta.

 

      (A háttértörténet részleteit lásd Naftali Kraus Az Ősi Forrás(12) Ezra és Nechemjá, Budapest, 2003, PolgART Kiadó.)

 

* * *

„Az Örökkévaló azonban azt mondta, Chágáj próféta által: Hát annak itt van az ideje, hogy ti magatok faburkolattal díszített házakban lakjatok, amikor a templom romokban hever?! Ezért így szól a Seregek Ura: Gondoljátok meg, mi történik veletek! Sokat vetettetek, de keveset takarítottatok be. Esztek, de nem laktok jól, isztok, de nem lesztek ittasok, öltözködtök, de nem fogtok felmelegedni. Aki napszámban dolgozik, mintha lyukas erszénybe tenné a bérét. Így mondta a Seregek Ura: Gondoljátok meg, mi történik veletek!” (uo. 1,3–7)

 

     Biztos, hogy voltak gazdagok, akik faburkolatos, díszes házakban laktak, de ők nagyon kevesen lehettek. A többség szegény volt, nehezen élt – ezt a próféta nagyon érzékletesen írja le. Akkor meg mit gondoljanak meg? Hogyan építsenek Szentélyt, amikor nincs miből élniük?

 

     Az igazság az, hogy Bábelből hazafelé jövet sok pénzt, kincset hoztak magukkal a visszatérők amit a hátramaradottak – ők voltak a többség – adtak nekik. A perzsa kincstár sem volt szűkmarkú, sőt a cirusi dekrétum kifejezetten azért engedte haza a száműzötteket, hogy Jeruzsálemben házat építsenek az Örökkévalónak.

 

     Ötszázhúsz évvel az időszámítás előtt, miközben Babilóniában jelentős zsidó diaszpóra maradt, akiknek esze ágában sem volt hazajönni – nyilvánvaló volt, hogy Szentély nélkül nem lesz olyan összetartó erő, ami a hazatérteket megtartja és zsidóságukat megőrzi. A kérdés – egyelőre legalábbis – nem politikai, hanem anyagi; és főleg elhatározás kérdése. A vezetés hezitál, Zerubávelnak más dolga van, és a főpap, Jehósuá gyönge, nem tudja kiharcolni a szentélyépítést, bár abban elsősorban a kohaniták lennének érdekeltek.

 

   Vannak, akik tudni vélik, hogy kb. tizenöt évvel ez előtt, közvetlenül az első csoport érkezése után már elkezdték a Szentély építését, de aztán abbahagyták, mert nem volt pénzük és kitartásuk. Talán fölösleges hangsúlyozni, hogy – mivel a Biblia nem történelemkönyv – mi itt, ebben a könyvben a próféták tevékenységét kísérjük figyelemmel, és nem történelmet írunk. Ámbár érintőlegesen ez egyúttal a zsidó történelem élő és lüktető része is, mivel prófétáink történelmi alakok voltak, és tevékenységük kihatott a zsidó nép történelmére, mindennapjaira.

 

NEM KELL LIBANONI CÉDRUS!

 

   Mit ajánlhat a próféta ebben a szituációban, ha azt akarja, hogy kezdjék meg haladéktalanul a Szentély építését? Az egyetlen, amit tehet: leszállítja az igényeket. Nem kell fényűző épület, nem kell libanoni cédrus, amiből az első Szentély készült anno, hanem:

 

     „Menjetek fel a hegyre (a Jeruzsálem melletti Olajfák hegyéről van szó), hordjatok fát és építsétek a Szentélyt, hogy gyönyörködjem benne és megtiszteljenek vele (még ha egyszerű és kicsi is lesz).

Sokra számítottatok (bő termésre), de kevés lett. Amit hazahordtatok, elfújtam.. És mindez miért? – mondja  az Örökkévaló, a Seregek Ura. – Azért, mert az én házam romokban hever, ti pedig szaladgáltok, ki-ki a maga háza körül szorgoskodik. Ezért nem adott nektek az ég harmatot és a föld nem adta meg  termését. ”(uo. 1,8–10).

 

      Amint látjuk, a próféta gyakorlati tanácsa: Nem kell libanoni drága cédrus, amelynek szállítása is körülményes és drága: menjenek fel a zsidók az Olajfák hegyére, vágjanak ki fákat, ami ingyen van, és rajta, építsék a Szentélyt.

 

Mint tudjuk, az első Szentély kőből és fából volt:

 „Három sor nagy terméskő és közöttük egy sor fa” (Ezra 6,4).

 Amikor az első Szentély elpusztult, a fa elégett, de a terméskövek ott maradtak. Ez most nyersanyagul szolgálhatott, és így csak fára volt szükség. Ezrától tudjuk, hogy végül is a nép nem hallgatott Chágáj tanácsára, mivel „adtak pénzt a cidoniaknak és a córiaknak , hogy hozzanak cédrusfákat Libanonból a jaffói kikötőbe...”(Ezra 3,7), de ez később volt, már Ezra hazatérte után, amikor a gazdasági helyzet javult.

 

Itt a próféta azzal indokolja a nehéz gazdasági helyzetet, hogy mindenki csak saját magával, házával és gazdaságával törődik, és a Szentély senkit nem érdekel.

Paradoxon ez, hiszen a nép meg azzal válaszol, hogy a helyzet nehéz, nincs mit enni, a termés rossz és átok van rajta… Málbim(*) szerint a termés elégett (a ráfújtam kifejezés a tűz élesztését jelenti héberül) – és ezért nem áll módjukban a Szentélyt építeni. Ezt nem mondják ki nyíltan, ez panaszaikból következik, aminek Chágáj ad hangot.

 

    A „megtiszteljenek” (héberül Ekovdá) tulajdonképpen hibásan van írva, a végén hiányzik egy hé betű, amelynek számértéke öt. Ebből fejtették meg a Talmud bölcsei, hogy a második Szentélyből hiányzott öt dolog, ami az elsőben volt: a Frigyláda, Urim Vetumim,(*), az égi eredetű tűz, az isteni Jelenlét (Schiná) és a Szent sugallat (Joma 21b). A jeruzsálemi Talmudban a szent olajat említik mint ötödik „hiánycikket”, mivel a Schiná(*) mindig és mindenütt jelen van.

* * *

       A próféta logikus szavai nem bizonyultak falra hányt borsónak. Nemcsak a vezetők, hanem „a maradék”(kevés) nép is szívére vette Chágáj figyelmeztetését, és „féltek” az Örökkévalótól (a további büntetéstől – Dáát Mikrá), mivel megértették a kapcsolatot a szentélyépítés elhanyagolása (részükről) és a rossz gazdasági helyzet között. Felfogták az ok és okozat közötti kapcsolatot és…

 

Az Írás itt nem mondja ki konkrétan, hogy mit csináltak, hogy csináltak-e egyáltalán valamit. Csak belátták, hogy valami nincs rendben. Chágáj további nyomására volt szükség, és ígéretére az Örökkévaló nevében, „veletek vagyok”, hogy nekifogjanak a munkának.

 

Van, aki azt mondja, hogy először csak a két vezetőhöz, a helytartóhoz és a főpaphoz fordult Chágáj, de második próféciája már az egész néphez szólt, és ez adta meg a lökést a munka elkezdéséhez.

 

KI LÁTTA AZ ELSŐ SZENTÉLYT?

 

     „Chágáj pedig, az Örökkévaló küldötte  ezt mondta az Örökkévaló nevében : Veletek vagyok! Ez annyira megindította Zerubávelt, Sáltiél fiát, Júdea helytartóját , valamint Jehósuát, a főpapot , és az egész maradék nép szellemét, hogy eljöttek és nekifogtak a munkának az Örökkévalónak, a Seregek Urának a házán, a hatodik hónap (Elul) huszonnegyedik napján, Dárius király uralkodásának második évében.” (uo. 1,13–15)

 

     Kétségtelen, hogy a helyzet megérett a Szentély felépítésére, de ehhez egy helytartó és egy főpap nem elég. Ehhez kell egy próféta is, aki megengedi magának, hogy az Örökkévaló nevében beszéljen. Ezért volt a három „utolsó prófétának” (Chágáj, Zechárjá és Máláchi) olyan meghatározó szerepe a repatriáció korában, valamint a második Szentély első periódusában..

 

Chágáj, mint látjuk, töltötte be az „önindító” szerepét. Ő volt az, aki személyében életre keltette a kapcsolatot a nép és a prófécia között, ami a hosszú száműzetés során megszakadt. Két társa (lásd szócikkeikben) a szellemi élet egyes területein tevékenykedtek. Mindhárman, Bölcseink hagyománya szerint a Szent Szinódus(*) (Kneszet Hágdolá) tagjai, és részt vettek a Szentírás kanonizálásában is.

                                     ***

     „A hetedik hónap (Tisré) huszonegyedik napján így szólt az Örökkévaló Chágáj próféta által:

 

   Beszélj Zerubávellel, Sáltiél fiával, Júdea helytartójával, és Jehósua főpappal, Jehocádák fiával, no meg a maradék néppel, és mondd nekik: Ki van köztetek, aki még látta ezt a Házat  régi dicsőségében? És hogyan látjátok most? Ugye most semminek tűnik szemetekben?

Most pedig légy erős  Zerubável – mondja az Örökkévaló. És légy erős, Jehósuá főpap, és legyen erős és bátor az egész ország népe – mondja az Örökkévaló –, és cselekedjetek, mivel én veletek vagyok! – mondja az Örökkévaló, a Seregek Ura! Ahogy (őseitekkel) szövetséget kötöttem Egyiptomban, és szellemem velük volt úgy lakozik szellemem most is közöttetek, ne féljetek!” (Chágáj 2,1–5)

 

    Az isteni Gondviselés jogfolytonosságát Egyiptomra vezeti vissza Chágáj. Ez volt az egyiptomi „vérszerződés” (2Móz 24,8), minekutána jött az utasítás a Hajlék építésére .

 

 „Ne féljetek” – a környező népek fenyegetéseitől, akik akadályozzák a Szentély felépítését. Ezzel részletesen Ezra könyvében találkozunk, itt csak utal rá a próféta.

 

JÚDEÁBAN BÉKE LESZ

 

   Chágáj érzi, látja, hogy a nép nincs meggyőzve, már ami a most épülő Szentélyt illeti. Csinálják, építik, a próféta szavai meggyőzték a vezetőket, de a munka csak ímmel-ámmal folyik. Az öregek elbeszélései folytán a fiatalok lelkesedése is lelohad; hogy jön ez ahhoz, ami volt – mondják –, össze sem lehet hasonlítani...

 

 A próféta látja, érzi, hogy valami nagyot kell mondani, valamit, ami lelkesíteni tudja az embereket. Szép lesz, jó lesz, mondja, ígéri, a népekre is lelkesítő hatással lesz, jönnek majd, hoznak aranyat, ezüstöt, és ami talán a legfontosabb: béke lesz, a fenyegetéseknek semmi alapja.

 

          „Mert így mondta az Örökkévaló, a Seregek Ura: Még egy kevés idő, és megrendítem az eget és a földet, a tengert és a szárazföldet. Megrendítek minden népet, és elhozzák kincseiket, ezt a házat pedig megtöltöm dicsőséggel – mondja az Örökkévaló, a Seregek Ura. (Hiszen) enyém az ezüst és enyém az arany (és annak adom, akinek akarom) – mondja a Seregek Ura. Nagyobb lesz ezen ház dicsősége az előzőnél, mert ezen a helyen adom a békét – mondja az Örökkévaló, a Seregek Ura!” (uo. 2,6–9)

 

       Ha  odafigyelünk, láthatjuk, hogy ezekben a szándékosan kissé homályos mondatokban minden benne van, amit a próféta felelőssége tudatában el tud mondani, anélkül, hogy a demagógia vádja illethetné. Ami lesz „egy kis idő múlva”– erre nézve gondolhat mindenki azt, amit akar. Rási szerint Antiochus (*) idejére céloz a prófécia, ami rossz, veszedelmes idő lesz. Kimchi(*) is a Hasmóneus-korszakra teszi a próféciát, vagy Heródes(*) idejére. Ez még messze van, nincs mit félni, különben is lesz pénz, arany és ezüst, hiszen minden az enyém, és ami a fő: béke lesz Cionban, míg mindenütt, másutt csatazaj és háború.

 

      Következő próféciájában Chágáj  vallási, halachikus (*) kérdéseket tesz fel a kohanitáknak a tisztaság és tisztátalanság kérdéseiben, és ők helyesen válaszolnak a kérdésekre, bizonyítván ezzel, hogy a hosszú száműzetésben nem felejtették el tudományukat. Dáát Mikrá(*) itt – különvéleményben – azt tartja, hogy a kérdés mögött politikai állásfoglalás húzódik meg: a próféta így akarta a kohaniták és a nép értésére adni, hogy nincs lehetőség a környező népeket – főleg az ún. szamaritánusokról volt szó – bekapcsolni a Szentély építésének munkálataiba, mivel azok nem zsidók, és így – vallási értelemben – tisztátalanok. Ez a vita és a kapcsolódó konfliktus teljes terjedelmében Ezra könyvében található. (Lásd a szerző fentebb említett könyvét: Ezra, Nechemjá – Az őscionizmus története. Az Ősi Forrás /12/.)

 

* * *

      „Dárius uralkodásának második esztendejében, a kilencedik hónap (Kiszlév) huszonnegyedikén mondta az Örökkévaló Chágáj prófétának.

Így szólt az Örökkévaló, a Seregek Ura: Kérj útbaigazítást (Tóra-tanítást) a kohanitáktól erre nézve:

       Ha valaki szentelt húst (valamilyen áldozat húsát) visz a ruhája szegletében, és hozzáér ruhája szegletével a kenyérhez, a főzelékhez vagy a borhoz, olajhoz vagy bármilyen ételhez, szentté válik-e? A kohaniták nemleges választ adtak.

További kérdés, amit Chágáj feltett a papoknak: Ha egy tisztátalan, aki halottat érintett, ér hozzá ezekhez, tisztátalanná válnak-e? A válasz: Igen!

És mondta Chágáj: Ilyen ez a nép, és ilyen ez a nemzet előttem – mondja az Örökkévaló – és ilyen kezük munkája, és amit áldozatul hoznak ide, mindez tisztátalan!

Most pedig gondoljátok meg jól (figyeljetek ide!), hogy is volt, mi történt a múltban addig, amíg elkezdtetek követ kőre rakni az Örökkévaló templomában. (Az történt, hogy) ha valaki odament gabonájához, amelytől húsz vékányit várt, csak tíz lett, vagy ha valaki odament a borsajtóhoz, remélvén, hogy kap ötven korsónyit, de csak húsz lett. Megvertelek benneteket aszállyal, gabonarozsdával, és jégeső verte el kezetek munkáját, de nem figyeltetek rám (nem hallgattatok rám, ami a Szentély építését illeti) – mondja az Örökkévaló.

Gondoljátok meg hát, mi is történt a múltban mindmáig, a kilencedik hónap huszonnegyedik napjáig, attól a naptól kezdve, hogy lerakták az Örökkévaló Szentélyének alapját, gondoljátok jól meg! Hiányzik-e gabona a magtárból? Vagy még mindig nem terem a szőlő, a füge, a gránátalma és az olajfa?

       Innentől fogva áldást osztok!” (uo. 2,10–19)

 

SZENTÉLY NÉLKÜL MINDEN „TISZTÁTALAN”

 

        Homályos mondatok, melyek értelme egy: mióta elkezdtétek építeni a Szentélyt, minden rendbe jött, van termés, van gyümölcs; míg addig semmi nem sikerült nektek.

 

A tisztátalanság példázata is ezt célozza: amíg nem sikerült rávennem benneteket arra, hogy építsétek a Templomot, semmi nem sikerült nektek, minden „tisztátalan” volt, mivel „az a kevés szentség, amit a működő oltár adott, nem elég, kell, hogy Szentély legyen” (SLG(*). Ezzel szemben Dáát Mikrá(*) váltig állítja, hogy az idegen (szamaritánus) népről van szó, akiket nem szabad hagyni csatlakozni a Szentély építőihez.

 

     A „kő kövön” fordulat általában a rombolást jelzi (kő kövön nem marad); itt Chágáj, rendhagyóan, az építést jelzi általa.

 

                                                        * * *

„És szólott az Örökkévaló Chágájhoz másodszor is a (kilencedik) hónap huszonnegyedik napján:

 

Mondd Zerubávelnek, Júdea helytartójának: Megrendítem az eget és a földet, ledöntöm a királyi trónokat és összezúzom a pogány hatalmak legerősebbikét (Perzsiát). Felborítom a harci kocsit és a rajta ülőt. Elhullanak a lovak a lovasokkal együtt; az emberek egymás kardja által esnek el. Azon a napon így szól a Seregek Ura: Kézbe veszlek, Zerubável, Sáltiél fia, az én szolgám (leszel, és nem a perzsa királyé) – mondja az Örökkévaló –, és olyanná teszlek, mint a pecsétgyűrű, mert téged választottalak! – mondja az Örökkévaló, a Seregek Ura!” (Chágáj 2,20–23)

 

   Ez egy távlati jövendölés, amelyben Zerubável kap ígéretet és  prófétai áldást. Érdemes megjegyezni, hogy míg az előző próféciák mind a helytartónak, mind a főpapnak címzettek – ez csak Zerubávelnek szól. Egyes kommentátorok szerint a zsidók Júdeában, ámbár teljes vallási autonómiát élveztek a perzsa uralom alatt, nem mondtak le a politikai önállóságról, és Zerubável személyében, aki a királyi család sarja volt, egyfajta Messiásjelöltet láttak.

 

   A Talmud-bölcsek között voltak, akik Nechemjával azonosították Zerubávelt (ami ezek szerint csak ragadványneve lett volna), míg a néphit szerint a későbbiekben Zerubável visszament Babilóniába, és ott is  halt meg.

 

***  

     Chágáj próféciáját röviden úgy foglalja össze a Dáát Mikrá kommentátora, Mordecháj Zér-Kávod, hogy

– nem moralizált és nem említette a nép vétkeit (kivéve a Szentély építésének elhanyagolását;

– párbeszédet folytatott a néppel;

– fő témája a Szentély építése volt, és ebben jelentős sikert könyvelhetett el;

– ellenezte a környező pogány népek bekapcsolását a Szentély építésébe, és ezt  a zsidó vallás szempontjából - meg is indokolta.

– támogatta Zerubávelt, hogy a nép ne lássa benne idegen uralkodó képviselőjét.

 

Amit itt nem mond Chágáj, azt vagy Ezra könyvéből lehet kiegészíteni, vagy pedig fantáziánkra hagyatkozhatunk. Hogyan fogadta a nép a második Szentélyt, miután itt és most megkezdték az építkezést, és a nép láthatta az új Templomnak az előzővel szemben szerény méreteit és külalakját. Ki láthatta? Az öregek, akik még emlékeztek az első Szentélyre.

 

Valóban, Ezra könyve nagyon érzékletesen írja le azt a kettősséget, amely a nép hozzáállását jellemezte: Az öregek (főleg a kohaniták), akik még emlékeztek, sírtak az új Szentély láttán, de a fiatalok – akiknek nem volt összehasonlítási alapjuk – örültek és táncoltak (Ezra 3,12).

 

    A fiatalok szemében az új Szentély egyfajta függetlenségi szimbólumot fejezett ki, és örültek, mondván: Ez van, ezt kell szeretni. Az öregek nosztalgiáztak, az ő szemükben – főleg a kohaniták szemében – a Szentély elsősorban vallási objektum volt, míg a fiataloknak ebből a szempontból elég volt a működő oltár.

                 ****************************************************

A talmud bölcsei: CHÁNINÁ BEN DOSZA                    A CSODATEVŐ  KŐFARAGÓ

    Rabbi Chániná ben Doszá még a Második Szentély pusztulása előtt született, és csodatételeinek nagy része is ebben az időben történt. Jochánán ben Zákkáj tanítványa volt, de már akkor csodatévő hírében állt, ami eléggé ritka volt a Talmud bölcsei között.

   Híre járt, hogy ha betegért imádkozik, az meggyógyul. Miután imádkozott, mindig megmondta, életben marad-e a beteg, vagy meghal. Kérdezték tőle: "Hát próféta vagy, hogy tudod, ki marad életben, és ki nem?" Példás egyszerűséggel válaszolt: "Nem vagyok próféta, sem próféta fia. Ha az imám folyékonyan gördül, akkor, tudom, elfogadtatik. Ha akadozik, akkor tudom, hogy jaj a betegnek. . . " (Bráchot 35.)

 Egyszer Rábbán Gámliél, a fejedelem fia megbetegedett. Elküldte Cháninához két fiatal tanítványát, hogy kérjék meg, imádkozzék a gyermekért. A mester az ablakból látta a közeledő küldötteket, és rögtön tudta, hogy miről van szó. Fölment a padlásra, és könyörgött a fiú életéért. Amikor befejezte, lement a tanítványokhoz, és megmondta nekik, hogy hazamehetnek: a gyermek már jobban van. Azok leesett állal hallgatták, és ők is föltették az obligát kérdést: vajon próféta-e Chániná? A bölcs a szokásos választ adta erre, ők pedig hazamentek, de előbb órára, percre pontosan "jegyzőkönyvbe vették" a történteket. Beszámoltak Rábbán Gámliélnak, aki így kiáltott föl: "Esküszöm, hogy pontosan úgy történt! A mondott percben a gyerek felébredt, és vizet kért! . . . "

 

   Mestere, Jochánán ben Zákkáj egyszer szintén arra kérte, hogy imádkozzék beteg fia fölépüléséért. Chániná lehajtott fővel könyörögni kezdett, és a gyermek meggyógyult. Jochánán felesége megkérdezte férjét: "Talán ő nagyobb cádik, mint te? Az ő imája használ, a tiéd pedig nem?"

Jochánán a nagy emberekre jellemző szerénységgel válaszolt: "Nem -- mondta -, nem nagyobb nálam. De ő olyan az egekben, mint egy komornyik [aki bármikor  bemehet ay uralkodóhoz], míg én olyan vagyok, mint egy magas állású nemes [aki nem forgolódik ott állandóan, ezért körülményesebben tud elintézni valamit]."

   Ezzel megnyugtatta feleségét, ugyanakkor háláját és elismerését is kifejezte tanítványának (Táánit 25).

                                                                                    * * *

   A Talmud nem említi a nevét a halachikus viták ismertetése során, de több aggadikus mondása ismeretes, és a nevéhez fűződő csodáknak se szeri, se száma. Foglalkozására nézve kőfaragó volt: nehéz testi munkát végzett, amiből akkoriban alig lehetett megélni. Nagyon szegény volt, és előfordult, hogy felesége nem tudott miből főzni szombatra.

 A galileai Árábe városkában lakott, nem messze Ciporitól. Egyszer az egyik zarándokünnep előtt a város lakói ajándékokkal, a Szentélynek , szánt adományokkal megrakodva Jeruzsálembe készültek. Ő is szeretett volna vinni valamit, de nem volt semmije. A város határában talált egy nagy követ, megtisztogatta, lefaragta-csiszolta: ezt szánta adományul. Fel akart fogadni öt embert, hogy fölvigyék a hatalmas, súlyos követ Jeruzsálembe, de nem tudta megfizetni őket.

     "Ekkor - meséli a legenda - arra jött öt angyal [ember képében], és ripsz-ropsz, a kő egy pillanat alatt Jeruzsálemben volt. Chániná ezeknek is fizetni akart: ígért nekik öt ezüstpénzt, de a szállítók eltűntek. Bement a Szentélybe, és megkérdezte a Szánhedrin tagjait, mitévő legyen, hiszen tartozik a munkásoknak, akiket sehol sem talál.

     »Úgy látszik, angyalok hozták föl a kövedet Jeruzsálembe...« - mondták neki." (Kohelet Rábá 1,1.)

                                                                      * * *

   Jámborsága példás volt, istenfélelme határtalan. Egy égi hang kinyilatkoztatása szerint "az egész világ Chániná érdemében él, de maga Chániná egyik szombattól a másikig elél egy marék szentjánoskenyéren" . . .

       Nem használta ki természetfölötti képességeit saját javára.

     Egyszer útban volt hazafelé, amikor megeredt az eső. Fölnézett az égre, és azt mondta: "Világ Ura! Az egész világnak jó [mert esik az eső], csak Cháninának rossz [mert megázik]!" Azon nyomban elállt az eső. Amikor hazaért, újból az égre nézett, és így szólt: "Világ Ura! Az egész világnak rossz [mert eső híján szárazság lesz], és Cháninának jó [mert már otthon van]!" Amint ezt kimondta, rögtön eleredt az eső . .

     Sokszor még szombaton sem volt mit enniük, és felesége, egy vallásos, istenfélő asszony, szótlanul tűrte a kilátástalan helyzetet. Egyszer azonban nem bírta tovább, és kifakadt: "Meddig fogunk még így szenvedni? Imádkozz, és kérj valamit!" Chániná meg tette, amit az asszony kért. Az égből lenyúlt egy kéz, és arany asztallábat adott át neki. Aznap éjjel álmot látott: a túlvilágon ott ültek az igaz emberek, és háromlábú aranyasztaloknál ettek. Csak ő és a felesége ettek kétlábú asztalnál. . .

    Reggel elmesélte álmát a feleségének, és megkérdezte, mit szól hozzá, hogy nekik csak kétlábú asztal jut majd. Az asszony persze megriadt, és most már arra kérte férjét, próbálja meg visszajuttatni az adományt. Így is történt: az ajándék visszakerült oda, ahonnan jött. Bölcseink szerint ez a második csoda nagyobb volt, mint az első. Az még csak előfordul, hogy az ég csodát tesz, és ad valamit, de az már nem, hogy vissza is vegye. . . (Táánit 25.)

                                                                           * * *

   Cháninát még a természet sem tudta legyűrni, ha igaz ügyben járt. Egyszer panaszkodtak neki, hogy a környéken mérges kígyó garázdálkodik. Megkereste a fészkét, és csupasz lábbal rálépett. A kígyó persze megmarta, de ez volt az utolsó gonosztette: nyomban fölfordult. Chániná a vállára vette a döglött csúszómászót, és bevitte a tanházba, szemléltető eszközül a tanításhoz: nem a kígyó veszedelmes, hanem az emberek vétke. . .

     Ez az eset közmondásos lett, ilyenformán: "Jaj annak az embernek, akit megmar a kígyó, és jaj annak a kígyónak, aki Cháninával kerül szembe!" (Bráchot 33.)

 Egy pénteken estefelé Chániná észrevette, hogy lánya nagyon szomorú.

   Megkérdezte, mi baja, mire a leány elpanaszolta, hogy olaj helyett véletlenül ecettel töltötte föl a szombati lámpást. A bölcs így vigasztalta: "Aki megparancsolta az olajnak, hogy égjen, az az ecetnek is meg fogja parancsolni!" A Talmud bizonysága szerint valóban csoda történt: az ecet egész szombaton égett a lámpában, és még a szombatbúcsúztató hávdálá gyertyát is arról gyújtották meg.. . (Táánit 25.)

  Cháninát a kortársak "igaz embernek" nevezték (Mechiltá), és halálakor azt mondották: az igaz jámborság szállt sírba vele (Szotá 49).

 

 

Orbán: a magyar holokauszt az egész nemzet tragédiája

 

A  HOLOKAUSZT A PÁVA UTCÁBAN

InfoRádió / MTI

A holokauszt az egész emberiség ellen elkövetett rémtettek sorozata, a magyar holokauszt az egész nemzet tragédiája - írta Orbán Viktor miniszterelnök a holokauszt áldozatainak emléknapjára írt levelében, amelyet a Budapesten a Páva utcai Holokauszt Emlékközpontban tartott megemlékezés olvastak föl. Az emléknapon Ilan Mor, Izrael budapesti nagykövete a holokauszttagadás, s a történtek eltorzítása ellen emelt szót.

Az ellenzéki pártok ugyancsak a "történelemhamisítás" ellen, s a belvárosba tervezett német megszállás emlékműve ellen tiltakoztak. Áder János köztársasági elnök felhívására országszerte elnémultak a televíziók és rádiók: este 7 órakor hetven másodpercre megszakították műsorukat.

 

A holokauszt áldozatainak nemzetközi emléknapján Budapesten a Páva utcai Holokauszt Emlékközpontban, Magyarország a tragédia árnyékában címmel tudományos emlékülést és megemlékezést rendeztek, ahol felolvasták Orbán Viktor miniszterelnök emléknapi üzenetét. Ebben a miniszterelnök azt hangsúlyozta: "nem tűrhetjük és nem is tűrjük, hogy bárkit etnikai vagy vallási hovatartozása okán megbélyegezzenek, megalázzanak vagy bántalmazzanak. Ezért hirdette meg a kormány a zéró tolerancia politikáját."

Orbán Viktor levelében úgy fogalmazott: a holokauszt az egész emberiség ellen elkövetett rémtettek sorozata, éppen ezért az egész emberiség tragédiája, ahogy a magyar holokauszt sem tekinthető másnak, mint az egész nemzet tragédiájának. Utalt arra: az emlékbizottságot azért hozták létre, hogy ébren tartsák az emberek emlékezetét. Szólt arról is, hogy a magyarországi tragédia 70. évfordulóján a kormány számos programot szervez.

Rétvári Bence, a Közigazgatási és Igazságügyi Minisztérium parlamenti államtitkára az auschwitz-birkenaui haláltábor 1945-ös felszabadításának 69. évfordulóján rendezett eseményen tragédiának nevezte, hogy "magyarok lőttek magyarokra", ami "nem fogható fel józan ésszel". A holokauszt emléknapja nem csak a zsidóság ügye, hanem a teljes magyarság emléknapja is - állapította meg.

Az államtitkár kiemelte: soha sehol sem szabad egyetlen lépést sem engedni az emberi szabadságjogokból, az emberek egyenlőségéből és a jogvédelemből.

Este főhajtással és gyertyagyújtással emlékeztek meg a vészkorszakban meggyilkoltakról az intézményben az Áldozatok Emlékfalánál.

Ilan Mor, Izrael budapesti nagykövete az emléknapon hangsúlyozta, a holokauszttagadás az antiszemitizmus megnyilvánulása, a zsidók elleni népirtás tagadására tett minden kísérlet törekvés a náci ideológia és az antiszemitizmus felmentésére a zsidó nép kiirtásában. Ha bárki bármilyen okból megkísérli átírni vagy újraértelmezni a holokauszt történelmi tényeit politikai vagy ideológiai céllal, akkor részesévé válik annak a szánalomra méltó kísérletnek, hogy tagadni próbálják a holokausztot - tette hozzá.

A Kereszténydemokrata Néppárt (KDNP) közleményében azt írta, hisznek abban, hogy az igazi védelmet az ordas eszmék és az antiszemitizmus ellen is a hiteles kereszténység képes nyújtani, amely önmagából fakadóan nem tűri a kirekesztést és mások megalázását. A KDNP rámutatott: arra az időszakra tekintenek most vissza, amelyben semmibe vették az emberi jogokat, és elemi létében fenyegettek mindenkit akár származása, akár véleménye miatt.

Mesterházy Attila, az MSZP pártelnök-frakcióvezetője azt írta: a történelem tényszerű tudása a legfontosabb eszköz arra, hogy a holokauszt mögött álló ember- és nemzetellenes eszmék és azok képviselői ne bújhassanak a feledés függönye mögé, bűneikre soha, semmilyen formában ne kaphassanak felmentést.

Bajnai Gordon, az Együtt-PM szövetség vezetője azt emelte ki: a kormány ma sem a 70 évvel ezelőtt történtekkel való szembenézést segíti, inkább az alaptörvény preambulumában próbálja kitörölni a magyar történelemből ezeket az éveket, és olyan emlékművet készül állítani a Szabadság téren, amelyben összemosódik az áldozatok és a bűnösök emléke.

Gyurcsány Ferenc, a DK elnöke arról írt: a Demokratikus Koalíció (DK) Auschwitz-Birkenau felszabadulásának napján emlékezik és figyelmeztet: emlékeznek a nácizmusra, a gyilkosokra, és figyelmeztetnek, soha többé olyan demokráciát, amely nem képes megvédeni magát.

A Magyar Liberális Párt közleményében arra kérte a kormányt, "hallja meg a hazai és külföldi bírálatokat, fontolja meg azokat és vonja vissza a tervezett német megszállási emlékmű felállítását".

A Szabadság térre tervezett emlékműről Rétvári Bencét is kérdezték a Holokauszt Emlékközpontban. Gulyás Márton színházi rendező, a Krétakör ügyvezetője, a szervezők engedélye nélkül tett felszólalására az államtitkár úgy reagált: az emlékmű az 1944. március 19. utáni áldozatokra emlékezik, akiket haláltáborokba hurcoltak. Ez az emlékmű senkinek a felelősségét nem akarja elvitatni, de a történelmi ténynek emléket kíván állítani - hangsúlyozta.

A Jólét és Szabadság Demokrata Közösség (JESZ) közleményében azt írta: "mély fájdalommal emlékeznek a náci haláltáborok áldozataira, különösen arra a közel félmillió honfitársunkra, akiket Magyarországról hurcoltak el".

Január 27-ét, az auschwitzi haláltábor 1945-ös felszabadításának napját 2005. november 1-jén nyilvánította a holokauszt áldozatainak nemzetközi emléknapjává az ENSZ-közgyűlés. Az egyhangúlag elfogadott határozat hangsúlyozza "az emlékezés és a tanítás kötelességét", hogy a jövő nemzedékei megismerjék a hatmillió, túlnyomórészt zsidó áldozatot követelő náci tömeggyilkosságok történetét.

 

        "NEM KELL EMKÉKEZTETŐ!"

 „A Német Szövetségi Köztársaság mindig vállalta a felelősséget a nácik tetteiért Magyarország vonatkozásában is, beleértve a magyar zsidók és mások ellen elkövetett bűnöket. A magyar kormánynak természetesen szuverén joga emlékművek felállításáról dönteni, de véleményünk szerint emlékeztetőre nekünk nincs szükségünk.” Ezzel válaszolt a 168 Óra munkatársának a Szabadság térre tervezett „német megszállási emlékmű” német megítélésével kapcsolatos kérdésére Hartmut Koschyk, a kitelepítettekért és a nemzeti kisebbségekért felelős német szövetségi kormánybiztos.

 

Koschyk hangsúlyozta: teljesen egyetért Matei Hoffmann budapesti német nagykövet álláspontjával. (A nagykövetség közleményét a múlt héten ismertettük). Célszerű volt, hogy a kormány képviselői korábban nagykövetekkel, köztük a némettel egyeztettek a magyarországi holokauszt-emlékévről, és jó lett volna, ha az emlékmű felállítása is része lett volna ennek a dialógusnak, így nem kavart volna az ügy ilyen vitákat bel- és külföldön, valamint a német médiában is.

Koschyk, a Bundestag befolyásos képviselője volt pártja, a CSU parlamenti ügyvezetője, majd a pénzügyminisztérium államtitkára. Régóta foglalkozik a magyarországi német kisebbség kérdéseivel, most tárgyalt annak vezetőivel és a kormányzat illetékeseivel