KÉT MAGYAR CHASZID REBBE(2)

A bodrogkeresztúri  Reb Sájele

A BodrogParti Hírek, a Bodrogkeresztúri Önkormányzati Képviselőtestület havilapjának főszerkesztője Kubus Judit, és az önkormányzat Oktatási, Művelődési és Sport Bizottságának elnöke, Pető Miklós vállalkoztak arra, hogy összegyűjtik és rendszerezik a bodrogkeresztúri zsidókról szóló anyagokat, és a csodarabbi halálának 70. évfordulójára megjelentetik. A cikk sajátos stílusán nem változtattunk, az az alkotók szemléletét tükrözi.

Steiner Jesájá (Steiner Sáje, vagy Reb Sájele) Zboron született 1851ben. Gyermekkorában a büdszentmihályi jesivában tanult. Innen került a olaszliszkai cádikhoz.
Liszkán ekkor a hitközség vezetője Hersele Friedman rabbi volt, aki a sátoraljaújhelyi Teitelbaum Mózestől tanult. Teitelbaum Mózes rabbi a magyarországi chaszidizmus egyik fontos képviselője.

A chaszidizmus egy vallási irányzat az ortodox zsidóságon belül. Feloldja a merev formákat: „Életet önt a száraz formalizmusba”. Hívei nem gépiesen, hanem örömmel, emelkedett hangulatban imádkoznak. Az irányzat folyamatos terjedését a fent említett híres rabbik működése alapozta meg. Tevékenységük nem csak az országban, de a Kárpátokon túl is sok hívet szerzett ennek az irányzatnak. Steiner Sáje tehát a liszkai Friedman Cvi Hirs csodarabbi mellett élt és tanult.
A rabbivá válás folyamatában ugyanis a tanulás mellett nagy szerepet kapott egy sajátos viselkedésforma, amelyet csakis a szeretett, nagyra becsült mester közelében lehetett elsajátítani.
Reb Sájele a bodrogkeresztúri lakosság emlékezete szerint:
„Úgy járt, mintha lebegett volna.”; „Olyan selyemfényű fekete ruhában, csak úgy suhogott, ahogy lépkedett.”; „Mindig kísérték két oldalról. Ha ment utat adtak neki.”; „Közvetlenül nem is beszélgetett senkivel, csak tolmácsok útján.” (Ez az aktus ünnepélyességét emelte.)
Tehát a rabbiknak nem csak bizonyos tudásanyagot kellett elsajátítaniuk, nem volt elég a Talmud ismerete. A rabbiság egyfajta szerepkör is volt. Viselkedésük szigorúan megszabott, körülhatárolt. Ezt a modellt leste el a növendék a mestertől.
A liszkai cádik utódjául – saját fia helyett – Steiner Sájét nevezte ki, aki ott is akart maradni, de üldözéseknek volt kitéve, így Bodrogkeresztúrra költözött. Ekkor már a liszkai hívek közül sokan őt tartották a cádik utódjának. Liszkai küldöttség érkezett hozzá, hogy visszahívják, de nem ment el Bodrogkeresztúrból. A nagyhírű szandeci, szigeti és nadvernai rabbik is elismerték.
Híre egyre terjedt.
Főképp a jótékonyságáról beszéltek sokat. Ő szervezte meg az első világháború idején idemenekült galíciai zsidók segítését.
A hitközség aktívan működött: volt chéder, több TalmudTóra, melámed (tanító), jesiva (talmudiskola, ahol jártassá válnak a vallási szabályokban). Ilyen jesivák ÉszakMagyarországon Szendrőn, Abaújszántón, Mádon, Szikszón, később Miskolcon voltak. Ezek kulturális vonzásköre messze túljutott az ország határain is.
Ebben az időben a tokaji, bodrogkisfaludi, szegi hitközségek filiáléi (fiók hitközségei) voltak Bodrogkeresztúrnak.
A Hegyalján közszájon forgó történetek kéthárom csodarabbi alakja köré fonódnak, akik közül kiemelkedik Reb Sájele személye.
Ennek magyarázata viszonylag egyszerű: még a húszas években is „aktívan tevékenykedő” csodarabbi emléke fényesebben világít, mint a régen elhaltaké.
Ennek dacára az adatközlők zöme áttételes élményről, közvetett tapasztalatokról számolt be, azaz a csoda nem velük, hanem valamelyik hozzátartozójukkal, barátjukkal esett meg.
Hogy mégis volt alapja a jótékonyságáról szóló történeteknek, azt egy 1914es bodrogkeresztúri képviselőtestületi közgyűlési jegyzőkönyv bizonyítja:

III. Jegyzőkönyv
Felvétetett Bodrogkeresztúron 1914 évi márczius hó 27én délelőtt 9 órakor a község házánál megtartott rendes tavaszi közgyűlésen.
...21 kgy/ 1914 olvastatott Steiner Saje bodrogkeresztúri lakos kérvénye, melyben fogyasztási adóra nézve kéri a képviselőtestületet, hogy pausale [arra az időre nézve – szerk.] kiegyezhessen tekintettel arra a körülményre, hogy a házánál elfogyasztott bort nem egyedül használja el, hanem legtöbbnyire a szegényeknek minden ellenszolgáltatás nélkül osztja ki.
Javaslat
Az elöljáróság tekintettel azon körülményre, hogy kérvényező tényleg nem maga fogyasztja az általa behozott bormennyiséget, hanem szegényebb sorsú hittársai között minden ellenszolgáltatás nélkül osztja ki, javasolja, hogy kérvényezővel évi 150 korona megváltási összegben az egyezség megköttessék.
A javaslat elfogadásával a képviselőtestület meghatalmazza az előjáróságot, hogy kérvényezővel az egyezséget évi 150 koronában kösse meg, miről kérvényező végzésileg kiértesítendő...

A csodarabbi hírnevére – így van ez más neves személyiségekkel is – a végső koronát a halál tette fel.
1925ben Szandecről jövet (állítólag rozsdás szögbe lépett) megbetegedett és Ijár hó 3án (április 23án) meghalt. Koporsóját imapulpitusából készítették. Temetésére messzi földről is érkeztek zsidók és keresztények.
„Mikor meghalt, annyian voltak, elgyüttek még külföldről is. Még a veteményt sem lehetett látni annyian voltak. Voltak keresztények is. Mindenki akarta egy kicsit vinni... Kivitték fehér lovon. Ha harangoztak, akkor addig letették. Amikor elhagyták a harangozást, akkor szaladtak vele... De még a házak tetején is voltak, annyian voltak a temetésén.” (Szepsi István, Bk. 1961es gyűjtés)
Lénárth József volt keresztúri tanító 1936ban írt könyvében a következőket olvashatjuk: „A temetés alkalmával 12000 vasúti jegy fogyott el az állomáson. „
Azóta minden évben Jahrzeitkor (halálának évfordulóján) elzarándokolnak a sírjához rokonai és hívei.

Amikor éhínség fenyegette a falut...

A csodarabbi híre, tevékenységi köre már életében is meghaladta hívei táborát. Még a környékbeli keresztények is felkeresték betegség esetén, döntések előtt tanácsát kérték. Sajnos már csak a nem zsidó lakosság körében élő emlékanyaggal tudunk szolgálni, pedig az 1961–62es gyűjtéseket is átnéztük. Bodrogkeresztúr utolsó zsidó lakója is már 26 éve elhunyt. Szerencsére emlékeit Dobos Ilona folklórgyűjtő feljegyezte, s megőrizte nekünk.

– A Talmudban nagyon járatos volt. Soha nem aludt ágyban, soha nem feküdt le. Éjszakákon át a karosszékben szundikált és állandóan gondolkodott. Ami nem azt jelenti, hogy így kellett volna tennie, ezt várták el tőle.
– Úgy a kereszténység, mint a zsidóság, bárki mehetett hozzá tanácsért. Nem kért érte pénzt.
Kisegítette akármilyen szegénységben... Kis Dávid városa volt ez. A zsidókból éltek. Voltak olyan szegény özvegyasszonyok, akiket elhívott takarítani, meszelni, vizet vinni, fát vágni... Ő mindenkinek adott. Külföldről jött vagonnal a liszt, cukor, pulyka. Ő amit kapott, el is osztotta. (Négyesi Lászlóné, Bk. 1962)

– Elment apám a paphoz, az azt mondta neki: Ne búsuljon semmit, a jó Isten meg fogja segíteni. Egy évre vegyék ki haszonbérbe 

a szőlőt. Ki is vették. Olyan hatalmas termés volt azon az éven, hogy rendbehozta a családot. (Szepsi István, Bk. 1961)

– Ezt özv. Rácz Béláné mesélte nekem, aki azelőtt Tállyán lakott. Rettenetes gyomor és bélfájdalmai voltak és orvostól orvosig járt, még a miskolci kórházban is volt. Baján senki sem tudott segíteni. Nagyon lefogyott, elszáradt. Óriási híre volt ennek a bodrogkeresztúri csodarabbinak. Ők is felültek a kerékpárra és elmentek hozzá. A rabbi ennek a néninek füveket adott és pontosan megmondta, hogy éljen vele. Ha három hétig issza ezt a teát, elhagyja a giliszta. Az asszony a rabbi tanácsa szerint élt, betartott minden előírást, és egyszer csak tényleg kiment belőle az orsós giliszta. Mert az volt benne. (Szabó Futó Rózsa, Bp. 1987)

– Onnan úgy főztek, hogy állandóan vót valaki. Ha bárki idegenből gyütt, kapott ott mindenki enni. Ami nem fogyott el, mind egy cseppig odadta a szegényeknek. Vót mikor százan vótak egy asztalnál. (Négyesi Lászlóné, Bk. 1962)

– Éhínség fenyegette Reb Sájele faluját, Bodrogkeresztúrt, amikor a csodarabbi imádkozása eredményeként, éppen az ő háza előtt tört ki a kereke egy Tokajba tartó szekérnek, ami tele volt krumplival, s a rabbi féláron átvette a rakományát. Másképp: a rabbi háza előtt – mindenki tudja –, egyenes az út, nincs part, mégis megállt egy szekér tele krumplival, s nem tudott tovább menni. A kocsis akárhogy ütötte a lovakat, nem akartak húzni. A rabbi látta ezt az ablakából, mert mindig ott ült a karosszékben. Kiment és mondta a kocsisnak, hogy ha lerakja neki a fele zsákot, el fog indulni a szekér. Úgy is történt. (Lőwy Lajos, Tokaj 1995)

Látható, hogy a csodarabbi történetek mögött valós események állnak, akadnak azonban olyanok is, melyek a fantázia birodalmába röpítenek.
– Az apósom halász volt, az öreg Városi, ő mesélte... Nem akartak menni a halászok, mert nem fogtak halat. Azt mondja a szent pap megbízottja: minden dobásra ötven krajcárt ad, csak fogjanak. Kellett volna a hal... Dobóhálóval hajigáltak, de semmi... Akkor eljött a rabbi, hozzáfogott imádkozni a Bodrogpartján. Annyi halat fogtak mindjárt, hogy nem bírták kihúzni. (Petrik György, Bk. 1962)
– Megégett a zsidó templom, még az asztal is, ahol szokott imádkozni, de az imakönyve megmaradt. (Petrik György, Bk.1962)
– Hallottam mástól, hogy volt egy nagy égzengés. Belecsapott itt az Antóniék házába a villám. A szent pap elment oda, egy kést belevágott a gerendába és elaludt a tűz. (Horváth József, Bk. 1961)
„Ó hát a pap bácsi, mikor meghalt, hogy mi volt itt! Alig bírta a föld tartani a népet. Ott, ahol Erzsike lakik, ott halt meg, abban a lakásban. de itt annyi idegen, annyi pesti, annyi debreceni volt... Én is ott voltam a temetésen, áprilisban halt meg. De hogy ami népet itt el lehet képzelni, mindenki sírt, mindenki. Meg az egész község ott volt, mindenki, a bányászok is, mind. Akkor leálltak a bányák, nem dolgoztak a bányászok aznap, mikor a temetés volt. Annyi nép azóta se, még tán azelőtt se...
...de hát ez a pap bácsi ez kimondottan okos ember volt. Ez egy nagyon okos és jóakaratú ember volt... Jó tanácsokat tudott adni, és aki meghallgatta, megfogadta. Hát ő a Jóistennek egy külön kedveltje volt, úgy látszik. Nagyon, nagyon okos ember volt...
...Tudok egy nénit, aki a Dunántúlról, Székesfehérvárról jött, volt egy nagyon beteg, mozgássérült lánya. Keresztény volt, és ajánlották neki, hogy már mindent elkövettek a kórházban, semmi nem segített, hogy próbáljon meg ide eljönni, mert hát így nevezték, a távoliak is, hogy csodarabbi. És akkor ő eljött... Jóval bíztatta a rebbe bácsi, hogy csak menjen haza és nyugodjon meg, és imádkozzon. Kérje a Jóistent, és jobban lesz a lánya... És hazament, és egy hónap múlva tudott járni a lánya. Imádkoztak, gyógyszert azt nem, erősödött a kislány már gyönyörűen járt... Az biztos, hogy Ő csak mindenkiért imádkozott. Hát már ugye, ez is csak való volt. Mert akkor, ha ez nem történt volna meg, az az asszony nem írt volna ide... (Hárfás Ferencné Gonda llona, 1994)

A csodarabbiról szóló történetek nyomán olyan ember áll képzeletünk előtt, aki éjt nappallá téve olvas, adakozik, aki felekezetre és nemzetiségre való tekintet nélkül segíti – ellenszolgáltatás nélkül – a rászorulókat: férfiakat és nőket egyaránt. Igazságos és prófétalelkű.

A város utolsó zsidó lakosa, Winkler Frida (1908–1979), magányos lány, a csodarabbi távoli rokona volt. Ő volt az utolsó zsidó a faluban, aki csak azért maradt itt, hogy gondozza a temetőben a rabbi sírját. Jahrzeitkor keresztény ismerősei levélben írták meg neki óhajaikat, amelyek alapján jiddis nyelvű cédulákat helyezett el a kövek alá a sírra. Utolsóként temették el a keresztúri zsidó temetőbe.

(Forrás:Zsido.com)

Magyar zsidó valóság "והאלוקים יבקש את (ה)נרדף" {קוהלת, ג, ט"ו}

 

LEVÉL – KOMMENTÁR NÉLKÜL(2)

 A mult héten közöltük Dr Egri Oszkár levelét prof' Schőner Alfrédhoz, amely hiven tükrözi az egyre fokozódó helyzetet (lásd Kucsera elvtárs és tsai) bizonyos  pesti zsidó berkekben.

   Most közöljük a héten kézbesitendő válaszlevelet, amelyet érdekes módon nem az orzse rektora, aki az Egri levél cimzettje volt(lásd a március 1., pénteki számot) hanem egy bizonyos Streitné (honnan ismerős nekünk ez a név?) ir alá. A levél szolgál válaszul E.O. vádaskodásaira.

  Olvassa a jógyomru olvasó és próbálja eldönteni, kinek van igaza, mi nem kommentálunk. Talán csak annyit bátorkodunk megkérdezni mit jelent a levél elején a vé.cé? Csak nem freudista jellemzése ez a Bér-kocsis utcában uralkodó nepotista atmoszférának?

 

A továbbiakban a levél (vagy ahhoz hasonló):

 

v''c

Budapest, 2013.02.28.

 

 

Tisztelt dr. Egri Oszkár Ügyvéd Úr!

 

Az OR-ZSE Tanulmányi osztálya az alábbi tényeket, adatokat közli Önnel Ónody Péter judaisztika alapszakos hallgatónkról:

-Ónody Péter beiratkozott Egyetemünkre a 2006/2007. tanévre, 2006 szeptemberében;

-Ónody Péter jelenleg (kétszeri halasztás után) a még hiányzó kreditjeit teljesíti és abszolutóriumot szerezhet a 2012/2013. tanév végén, 2013 májusában;

AZ ORSZÁGOS RABBIKÉPZŐ - ZSIDÓ EGYETEM TANULMÁNYI- ÉS VIZSGASZABÁLYZATA

(elérhető: http://or-zse.hu/jogtar/TVSZ-2012-jovahagy09.pdf)

18. § Az abszolutórium (végbizonyítvány)

(1) Az abszolutórium minősítés és értékelés nélkül tanúsítja, hogy a hallgató a záróvizsga, szakdolgozat, valamint a képesítési követelményekben meghatározott nyelvvizsga kivételével a tantervben előírt valamennyi tanulmányi és vizsgakötelezettségének eleget tett. Igazolja a kritérium-követelmények teljesítését, illetve a képesítési követelményekben meghatározott (a kötelező és kötelezően választható tárgyak) összes kreditpont - kivéve a diplomamunkához rendelt kreditpont -megszerzését. Az abszolutóriumot a képzés utolsó félévének befejezése, illetve az indexek leadása után a Tanulmányi osztály írja be az indexbe.

-Ónody Péter szakdolgozati címet nem választott az OR-ZSE honlapján megtalálható (http://or-zse.hu/targyak/ujud2008/szakdolgajanlott2009.htm) „JAVASLATOK SZAKDOLGOZATI TÉMÁKRA A JUDAISZTIKA ALAPSZAK (BA) HALLGATÓINAK" listából, szakdolgozatának címét  nem adta le a Tanulmányi osztályon erre rendszeresített „témaválasztó" űrlapon;

-Ónody Péter szakdolgozatának címét a szakfelelős nem hagyta jóvá, holott ha a hallgató a fent található listában nem szereplő témát kívánna választani, akkor annak az lett volna a módja;

-Ónody Péter tehát sem előzőleg, sem jelenleg nem ír semmiféle szakdolgozatot! Lásd a TVSZ alábbi pontjait:

- 2 -

19. § A szakdolgozat

(6) A szakdolgozat témákat az illetékes szak határozza meg és az OR-ZSE honlapján közzé teszi. A hallgatók ezek közül választhatnak, de saját, a kiírásban nem szereplő témát is választhatnak a szakfelelős jóváhagyásával.

A hallgató a végzést megelőző félév első hónapjának végéig köteles szakdolgozati témát és konzulenst választani! A konzulens a hallgató témaválasztását aláírásával igazolja. A témaválasztó lapot, mint okmányt, a hallgató a Tanulmányi osztályon köteles leadni átvételi aláírás ellenében.

-Ónody Péter szakdolgozati konzulense nem lehetne Radnóti rabbi úr, mert a rabbi úr nem felel meg TVSZ alábbi pontjában található előírásnak:

19. § A szakdolgozat

(3) A szakdolgozat készítését konzulens irányítja. A konzulens az egyetem oktatója, illetve rektori engedéllyel külső szakember lehet. A konzulens csak jogviszonnyal rendelkező (teljes, illetve rész-munkaidős) minősített oktató (Phd, Csc, Dsc) vagy dr. lehet, akit a tanszékvezető kér fel erre a feladatra.

 

Összegezve:

Ónody Péter judaisztika alapszakos hallgatónk nem ír jelenleg, és ezt megelőzően sem írt szakdolgozatot az OR-ZSE Tanulmányi osztályának nyilvántartása szerint, így értelemszerűen nem lehetett sem konzulense és szakdolgozatának címe sem!

 

Streitné Somkuti Vera

tanulmányi ügyintéző

 

(folyt,köv.?)

SIMON JACOBSON – TATALMAS ÉLET

 

Nők és férfiak

Egyesült erővel

A férfi és a nő olyan, mint a tűz. Ha köztük van az Örökkévaló, egyesülnek, ha nem, fölemésztik egymást.
– Talmud, Szotá 17a.

Több ezer évnyi férfiuralom után eljutottunk a nők korának küszöbére, mikor a nők egész kiválóságukban megmutatkozhatnak, és az egész világ felismeri a férfi és nő közötti harmóniát.
– A Rebbe

A Rebbe a modern feminista mozgalmat jóval megelőzve, messzemenő megértéssel írta körül a mai nő szerepét. 1952-53-ban megalapította a Lubavicsi Nők Szervezetét (Lubavitch Women’s Organisation), amely bátorította és biztatta a női hangot. A Szervezet tanfolyamokat indított, műhelyeket, társadalmi programokat szervezett, kiadványokat publikált.
A Rebbe évente több alkalommal külön is szólt a közösség női tagjaihoz, s arra ösztönözte őket, hogy vállaljanak tevékeny szerepet az oktatásban és a magasabb értékek fenntartásában. Nézete szerint mindez több, mint a nők elidegeníthetetlen joga: ez a nőknek a kötelessége.
A Rebbe 1975-ben kampányt hirdetett annak érdekében, hogy a zsidó asszonyok és lányok péntek esténként gyújtsák meg az előírásos szombati gyertyát. Tanítása szerint az elharapódzott lelki sötétséggel szemben a lehető legtöbb világossággal kell fölvenni a küzdelmet. „Gondoljatok csak bele, mennyi fény tevődik a világhoz minden péntek este felé – mondotta -, mikor világszerte zsidó asszonyok és lányok meggyújtják e gyertyák millióit.”

Egyenlőség

Napjaink egyik legélesebb és vitatottabb témája, a férfi és a nő viszonya. A férfiak uralta hierarchia hosszú-hosszú évei után a nők elszántan törekszenek arra, hogy igazságos és egyenlő elbánásban legyen részük munkahelyen, iskolában, a kormányzatban és a családban – vagyis az élet minden területén.
Vajon véget ér-e egyszer ez a tusa, vagy férfi és nő örökös konfliktusra ítéltetett? Hol húzódnak e viszály gyökerei?
Sürgető kérdések ezek, mivel az, hogy férfiként illetve nőként, hogyan határozzuk meg magunkat, nagyban meghatározza, kik vagyunk, és miként éljük az életünket.
A mai társadalom még csak most kezdi feltárni a férfi és nő közötti valós különbségeket. A nyilvánvaló fizikai különbségek mellett a nők és férfiak gondolkodásmódjában, beszédében és viselkedésében is mutatkozik eltérés. Ezek egy része a társadalmi körülményekkel magyarázható, mások azonban az illető nem veleszületett jellemzőire vezethetők vissza.
Férfinak, nőnek nehéz feladat manapság őszintén szembenéznie azzal, hogyan viszonyul saját neméhez. A határok egyre jobban elmosódnak. A férfiak és a nők látszólag egyenlők. De vajon ez azt jelent-e, hogy ugyanolyanok is? Hatalmas azonossági válság időszakát éljük: az egyenlőségre való törekvés jegyében mindkét nem sokat feláldozott kivételezettségéből. Iskolában, munkában és közösségben a férfiak és a nők csaknem teljes egyenjogúságot élveznek, aminek eredményeként sokasodnak az azonosságukra illetve különbségeikre vonatkozó kérdések. A társadalomba s főként a munkaerőpiacba történő beilleszkedés érdekében férfi és nő egyaránt gyakran tanúsít egyéniségét elfojtó magatartást. Önmaguk védelme érdekében időnként túlzottan agresszívek, máskor – mindenkinek kedvére tenni akarván – túlzottan passzívak.
A nemek szerepéről kialakult nézeteinket hosszú évek társadalmi programozása, beavatkozása és visszaélése formálta és torzította. Sok férfi arra használja erejét, hogy uralkodjon a nőkön, s hogy visszaéljen a pozíciójával. Közben a nőkben, akik már nagyon szeretnék letenni a magukét a társadalom asztalára, egyre gyülemlik a tehetetlen harag. Ennek következményeként egyes nők – magabiztosságuk megőrzése érdekében – agresszívekké válnak.
Hogyan tehetünk rendet ebben a zűrzavarban, hogyan tárhatjuk fel a torzult nézetek mögött rejlő valódi nőt és férfit? Ehhez mindenekelőtt azt kell megértenünk, miért teremtett az Örökkévaló nőt és férfit.

Sokan így teszik fel a kérdést: egyenlőnek teremtette-e az Örökkévaló a férfit és a nőt? Ez olyan, mintha azt kérdeznénk, hogy egy mérnök egyenlőnek alkotta-e meg egy gépezet két alkatrészét: lehet, hogy az alkatrészek teljesen elütnek egymástól, de a gépezet, bármelyik hiánya esetén, leállna, vagy rosszul működne. Miként a bölcsek állítják: „Az Örökkévaló semmit sem teremtett fölöslegesen.”1 Fel kell hát ismernünk, hogy férfi és nő két egyenlő lényként teremttetett, de ki-ki a maga szerepét játszva, ugyanazon cél felé igyekszik.
Annak érdekében, hogy megértsük a nő és a férfi természetének lényegét, félre kell tennünk emberi szubjektivitásunkat, s meg kell próbálnunk az Örökkévaló szemével látni. Minden ember, férfi és nő, ugyanazért a célért teremttetett: hogy testüket-lelküket egybeolvasztva magukat jobbá, a világot pedig megszenteltebbé tegyék. Az Örökkévaló szolgálatában egyáltalán nincs különbség nő és férfi közt; a különbség csupán abban a módban mutatkozik, ahogyan ez a szolgálat megnyilvánul.
Férfinak és nőnek más-más eszköze van arra, hogy elvégezzék közös feladatukat. Testi, érzelmi és pszichológiai különbségük az Örökkévaló által rájuk ruházott eltérő spirituális küldetésből fakad. Ha mindannyian ugyanarra a szerepre teremttettünk volna az életben, nem lenne szükség oly sokféle feladatra.
Az Örökkévaló egyetlen egységként teremtette, aztán kettéosztotta az emberi nemet: „egyetlen teremtmény két arccal”.2 Amiképpen minden ember két részből, testből és lélekből áll – amelyeket meg kell tanulnunk teljesen összehangolni –, ugyanolyan két eleme az emberi nemnek a férfi és a nő.
Férfi és nő egysége legmélyebben a házasság keretein belül nyilvánul meg, mikor is férfi és nő, mindkettő a maga módján, azáltal, hogy ki-ki megtanul saját egyénisége fölé emelkedni, teljes mértékben képes kihasználni képességeit. Férfi és nő azért vonzódik egymáshoz, mert mindkettő szeretne kapcsolatba kerülni a másik felével, a társsal, akivel eredetileg, míg el nem választtattak egymástól, egy volt. Paradox módon az ember úgy teljesítheti ki lényét és egyéniségét a legteljesebben, ha összeolvasztja egy másik emberével.

A férfi és női szerep

Annak érdekében, hogy értékelni tudjuk nő és férfi harmóniáját, az Örökkévaló szolgálatában is figyelembe kell vennünk ezt az azonosságot. Amikor férfi és nő alázatosan felismeri közös célját, s egyesülve tör afelé, kölcsönös tisztelet fejlődik ki bennük egymás, mint egyenlő társ iránt. Ha mindketten a közös célt szolgálják – nem marad helye köztük viszálykodásnak.
A kérdés azonban továbbra is fennáll: mi szüksége volt az Örökkévalónak arra, hogy ne csak férfit, hanem nőt is teremtsen, s mi a sajátos szerepe a két nemnek?
Férfi és nő az isteni energia két formáját képviseli; egyetlen lélek férfi és női elemei. S valóban; az egész világegyetem minden aspektusában e két dimenzióra oszlik.
Az Örökkévaló nem férfi és nem nő, mindazonáltal kisugárzásának két formája van: az adó férfi-forma, és a befogadó női forma. Ahhoz, hogy valaki teljes életet élhessen, mindkét energiaformára szüksége van: a kifejezés és a megfontoltság energiájára, az erő és a finomság energiájára, az adás és a részesülés energiájára. Ideális körülmények között e két energia tökéletesen összeolvad.
Férfiban és nőben egyaránt ott van mindkét dimenzió, általában azonban – társadalmi és kulturális behatásoktól mentesen, a maga lehető legtisztább, lelki formájában – férfi és nő elsődlegesen e két energia egyikét testesíti meg.
A férfiak fizikailag erősebbek. A férfi természete folytán gyakran agresszívabb és inkább kifelé forduló. Vele éles ellentétben a nő gyakran a belső méltóság ideáljának megtestesülése. A társadalom időnként téved e finomság megítélésében, és azt gyöngeségnek nevezi, valójában azonban a legagresszívebb fizikai erőnél is erősebb. Az emberi méltóság nem üvölt: erős, higgadt hangon beszél, belülről szól. A nő természeténél fogva finom, nem gyönge. A férfi pedig természeténél fogva agresszív, nem brutális.
A női energia az, amik vagyunk, a férfi energia az, amit teszünk. Ahhoz, hogy férfi és nő teljes legyen, mindkettőnek mindkét fajta energiával rendelkeznie kell. Az ember legnemesebb értékei és elvei is értéktelenek, ha nem ültetik át őket a gyakorlatba. Ilyenformán tehát értéktelen az a cselekedet is, amelyet nem az igazság belső hangja diktál.
Általában véve a férfi elsődleges szerepe az, hogy férfienergiája aktivitásával élve csiszolja az anyagi világot, míg a nő elsődleges feladata az, hogy finom női energiája hasznosítása révén feltárja a mindenkiben létező, belső istenességet.
A férfi „útnak indul”, úgy keresi az istenességet, a nő magába szívja. A férfi biztosítja az élet teremtéséhez szükséges magot, a nő szüli meg az életet. A férfi arra tanítja gyermekeit, hogyan éljenek, az asszony maga az élet. A férfi szeretetet ad, a nő maga a szeretet.
Mindez nem jelenti, hogy csak a férfi képes csiszolni a külvilágon, sem azt, hogy csak a nő képes feltárni a belső istenességet. A tapasztalat azt mutatja, hogy a világ „meghódításában” vagy hogy a világban változásokat hozzunk létre, a női módszer gyakorta eredményesebb, mint a férfié, mely gyakran keresi a konfrontációt. Ezért tehát a férfiban is kell lennie érzékenységnek és finomságnak, s szükség esetén a nőben is kell lennie kellő magabiztosságnak.
A megoldás nem az, hogy férfinak és nőnek meg kell próbálnia egyformának lennie, s – ha már itt tartunk –, nem is az, hogy a férfinak olyanná kell lennie, mint más férfiaknak, s a nőknek olyanná, mint más nőknek. Minden férfinak és nőnek önmagának kell lennie, fel kell ismernie, hogy az Örökkévaló mindannyiunkat egyéni képességekkel ruházott fel, hogy azok révén érjük el céljainkat, s legfontosabb kötelességünk az, hogy e képességeket a lehető legteljesebb mértékben kiaknázzuk.
Az Örökkévaló azt kéri a férfitól, hogy „női önmagát” is magában foglaló férfi mivolta kontextusában értelmezze önmagát, a nőtől pedig azt, hogy a „férfi-ént” is magában foglaló női mivoltában. És mindenekfölött: az Örökkévaló és a társadalom előtt a legteljesebb mértékben felelősek vagyunk egymásért, mint önálló emberekért.
Annak érdekében, hogy erőiket teljes és konstruktív módon egyesítsék, nőnek és férfinak először is meg kell ismernie saját valós értékeit, s azt a különbséget, amely elválasztja a másiktól. Ez bizonyos fokú mértékletességet is igényel: öltözködésben, viselkedésben, kommunikációban, továbbá fel kell ismerniük, hogy férfi és nő fizikai egyesülése csak a házasság szent egységén belül lehetséges. Nem véletlen, hogy a jó házasság mind a férfi, mind a női dimenziótól megkívánja, hogy az illető pár erős szövetséget alakítson ki az élet rögös útján haladva.

* * *

Egy házaspár egyszer azzal állított be egy rabbihoz, hogy vitájuk van. A férj azt állította, hogy a nő több, mint a férfi, mivel benne megvan az a képesség, hogy otthon és a munkájában oly sok kötelességnek tegyen eleget, hogy elviselje a szülés fájdalmát, és – legfőképpen – hogy elviselje férjét. A feleség azt állította, hogy a férfi több, mint a nő, mivel amellett, hogy családja védelmezője s szorgos munkával előteremti mindazt, amire annak szüksége van, még felesége gyakori panaszait és kívánságait is el kell viselnie, még a hosszú napi munka után is.
– Mindkettőtöknek igaza van – válaszolta a rabbi. – Egy ilyen erényes férj felesége minden bizonnyal maga is erényes, és egy ilyen áldott feleség férje kétségkívül maga is áldott.

Férfit és nőt elválasztó erők

A férfi és női energia igazi összeolvasztása nehéz feladat. Amikor az erő és az egó kerül előtérbe, akkor a férfi és nő közötti valódi és egészséges egyensúly megbillen. Különböző fajta energiájuk ahelyett, hogy egy közös cél érdekében összekapcsolódna, kétpólusúvá válik, s csak a kettő elválasztására szolgál.
Amikor nagyobb súlyt fektetünk az anyagiakra, mint a lelkiekre, a férfi és a női energia lassanként szétválik, s a férfi agresszív energiája hajlamossá válik a dominanciára. A terhek legnagyobb részét azonban a nő hordozza, mivel az ő ereje elsősorban a lelkiségben és az érzékenységben nyilvánul meg. Vannak, akik rálegyintenek erre az erőre, vagy alábecsülik, félreértik, és gyengeségnek tartják azt; ez a torzulás – s hogy a férfiak gyakran visszaélnek e torzulással – az elsődleges kiváltó oka napjaink feminizmusának, amely jogos is.
Jóllehet a feminizmus jogosan szólít fel a férfidominancia megszüntetésére, roppant fontos, hogy megértsük e torzulás fő okát: hogy legyünk akár nők, akár férfiak, életünk középpontjában nem saját énünk és szükségleteink kielégítése a legfontosabb, hanem az Örökkévaló szolgálata.
A nők igazi felszabadítása nem azt jelenti, hogy a nők egy férfivilágban keresnek egyenlőséget, hanem azt jelenti, hogy szabadítsuk fel a nő személyiségének isteni eredetű női tulajdonságait, s használjuk fel azokat az egész emberiség érdekében. A nőknek ki kell állniuk jogaikért, mert a világnak erre a maga egyetemes jóléte érdekében szüksége van.
Sok férfihoz hasonlóan azonban sok nő is enged az anyagi értékek növekvő erejének, s azt a lelkiek fölé helyezi. A nőmozgalom sok kézzelfogható hasznot hajtott, ennek ellenére nem tudott teljes mértékben kibontakozni, mert nem ásott le a probléma gyökeréig. Az, hogy a feministák a férfiakkal egyenlő elbánást és értékelést követelnek, végső soron csak olajat önt a férfi és nő közötti küzdelem tüzére. Ahelyett, hogy egy közös cél érdekében használnák fel sajátos jellemzőiket, gyakran egyszerűen csak a dominanciáért harcolnak, ami teljes mértékű visszautasítást vált ki.
Az ilyen zsákutcából csak egy irányban lehet kijutni: azzal, hogy ismét visszahelyezzük életünkbe a lelki értékeket, hogy ismét megtanulunk alázatosaknak lenni, ha megtanuljuk felismerni és értékelni férfi és nő istenadta személyiségét, ha az egyetlen egész két kiegészítő felének tekintjük őket, amely egész az Örökkévalót szolgálja.
Ez nem jelenti azt, hogy zárjuk el a mai élet kínálta lehetőségeket és pályákat, hanem csupán azt, hogy rendezzük új sorrendbe értékeinket. Ahelyett, hogy létünk középpontjába a munkahelyet állítanánk, ahelyett, hogy a pénzt a lehető legnagyobb jutalomnak tekintenénk, annak kell látnunk magunkat, amik valójában vagyunk: az Örökkévaló által egyenlőnek teremtett férfinak és nőnek, akiknek sajátos képességeiket a világ megjobbítására kell használniuk. Egyesek számára ez esetleg a karriert jelenti, amelynek révén gazdagíthatják a családot. Mások számára esetleg azt jelenti, hogy lelkük ápolása, a közösség érdekében végzett munka és az emberiesség követelményeinek teljesítése érdekében szakítsanak több időt ezekre a tevékenységekre. Lehetnek olyanok, akik boldogabbnak érzik magukat, ha életüket a gyermekek otthoni nevelésének szentelik – ez utóbbi mostanában mind sűrűbben tapasztalható.

Ahogy mindinkább a lelkiség felé fordulunk, úgy érezzük mindinkább feladatunknak az otthon felépítését. Az otthon felépítése végtére is – az anyagi világnak az Örökkévaló otthonává történő formálása – az a cél, amiért teremttettünk.
Ám válasszunk otthonunkon kívül eső pályát vagy otthonit, esetleg mindkettőt, nagyon fontos, hogy újra becsüljük fel, mely dolgok a legfontosabbak az életben, s férfiként és nőként koncentráljunk arra a szerepre, melyet az Örökkévaló osztott ki ránk.
Ennek az újfajta tudatosságnak – éppen a lelki energiák iránti nagyobb fogékonyságuk révén – a nőknek kell az élharcosaivá lenniük. És ez lesz a legnagyobb feminista forradalom: ledönteni a lelkit és az anyagit elválasztó falakat, forradalmat indítani egy olyan állapotért, amelyben igaz harmóniában él a férfi és a női energia.
E munka érdekében férfinak és nőnek föl kell ismernie és tiszteletben kell tartania egymás szerepét, s mindent meg kell tennie annak érdekében, hogy kiegészítsék egymást az élet jobbításáért folytatott küzdelemben. Annak érdekében, hogy véget vessenek az uralmukkal történő visszaéléseknek, a férfiaknak a jó érdekében kell élniük domináns képességeikkel. Erejüket a női tulajdonságok megőrzésére és megvédésére kell használniuk, segíteniük kell a nőket abban, hogy felismerjék, milyen képességeik vannak az istenesség feltárására, amire a világnak manapság oly nagy szüksége van.
Katalizátorként kell használnunk a „nemek csatáját” ahhoz, hogy visszanyúljunk igazi önmagunkhoz. Helyre kell hoznunk azt a torzulást, amelynek következtében elmosódtak a férfi és a nő két isteni eredetű energiájának körvonalai, s meg kell értenünk, hogyan teljesítheti ki önmagát férfi és nő. Sose szabad elfelednünk, hogy mindkettő ugyanannak az egyetlen léleknek a két fele, s hogy kiegészítik egymást.
Tegyük hát fel magunknak a kérdést: hívek vagyunk-e természetünkhöz, vagy az anyagi világ kínálta sikerek érdekében ellentmondunk-e neki? Tanuljuk meg, mit jelent nőnek és férfinak lenni, ismerkedjünk meg a férfi és a női energiával. Tanuljuk meg kihasználni képességeinket, s kiegyensúlyozni ezeket az energiákat egy tevékeny és tartalmas élet, az istenes élet érdekében. És végül tanuljuk meg felismerni és tiszteletben tartani férfi vagy női társunkat.
Oly sok évnyi férfidominancia után eljutottunk az igazi női kor küszöbére. Tanúi vagyunk a magasabb értékek visszatérésének; egyre inkább felismerjük, hogy az anyagiasság nem boldogít, s hogy a kizárólag az anyagiakra törekvő élet és a tartalmas élet egymást kizáró fogalmak. A női energia, a nyugalom energiája újraéledésének vagyunk tanúi.
Ideje, hogy a nő kibontakoztassa valódi értékeit, amikor a finom női energia táplálja a férfi láthatóan megnyilvánuló energiáját. Már bebizonyítottuk, hogy képesek vagyunk erőnket a minket körülvevő démonok legyűrésére használni; tanuljuk meg végre táplálni a bennünk rejlő istenességet is.

* * *

Egyszer egy házaspár jött a Rebbéhez, mondván, hogy nem értik meg egymást. Az asszony elmondta, hogy a férjét fölemészti a munka, és mikor végre tud annyi időt szánni rá, hogy beszéljen vele, akkor is csak kritizálja, és parancsolgat neki. A férfi azt mondta, hogy a felesége nem tanúsít tiszteletet iránta, és nem hallgat a tanácsaira.
– Miért gondolod, hogy a feleségednek hallgatnia kellene rád? – kérdezte a Rebbe.
– Mert az asszonynak hallgatnia kell a férjére – felelte a férfi.
– De miért kell az asszonynak hallgatnia a férjére? – kérdezte a Rebbe.
– Mert a férfi a ház ura.
– Nem – válaszolta a Rebbe. – Neked mindenekelőtt azt a parancsot kell szem előtt tartanod, miszerint „a férfi tisztelje jobban feleségét, mint önmagát.”4 És akkor a jó feleségnek olyan férje lesz, akit tisztelhet és szerethet. Ha a férfi nem teljesíti szerepét, akkor az asszonynak erre tisztelettel föl kell hívnia a figyelmét.

 

A HETI SZAKASZ – CHASZID SZEMSZÖGBŐL – VÁJÁKHÉL-PEKUDÉ

 

        SZŐTTES – A KECSKÉN

 

   "És minden  asszony, akit a szive arra késztetett – nagy bölcseséggel fonták a  kecskét " (vagyis a kecskeszőrt)" (2. Mózes, 35. 26).

 

  Az eheti  dupla szakasz egyikében – Vájákhél -  Izrael fiainak odaadó fürgeségéről olvasunk, ami  a Hajlék adományait és munkálatait illeti. Ebben különösen a nők tűntek ki.

 

    Forrásaink különösen kiemelik a fonás müvészetét, amivel a zsidó asszonyok a kecskeszőrt fonták – ebből készültek a Hajlék takarói . Ez – valami egészen különleges müvészet volt  Az Irás  csak azt mondja hogy "fonták a kecskét", de hogy lehet a kecskét fonni?

 

 Rási magyarázatából kiderül (Sábbát trak.99b alapján),hogy ezek a rendkivüli tehetséggel és kézügyességgel megáldott nők a kecskeszőrt magán a kecskén fonták – anélkül hogy ezt azelőtt lenyirták volna!!

 

    Az asszonyok ezt a rendkivüli dolgot anélkül csinálták, hogy erre felkérték volna őket: pusztán azért mert a legjobbat és a legszebbet akarták az Örökkévaló Hajlékának adni. Ezzel két eredményt értek el: először is emelték az adomány szellemi értékét valamint jobbitották magát a fonást.

 

"ÉlŐ ADOMÁNY – ÁLDOZAT

 

       A kecskeszőr fonása az élő kecskén – annak lenyirása előtt – emelte az adomány szellemi értékét.

 

Miért és hogyan?

 

Azért és úgy, hogy a nők tudták: az adományoknak amit a Hajléknak  adnak – áldozat jellege van. Nos, egy élőlény mint áldozat, fontosabb mint amit növényből hozunk.

 

Ennélfogva ügyeskedtek és a kecskeszőrt úgy hozták – megfonva – hogy az még az élő kecskéhez kötődött és abból "táplálkozott". Ilymódon az élőlényből jövő áldozatnak számitott.

 

Ez nem lehetett könnyü dolog és ne tessék kérdezni, hogyan csinálták, mert mi még lenyirott kecskeszőrt sem tudunk fonni--- (a forditó) --- a lényeg hogy a zsidó asszonyok nagy erőfeszitést tettek, már csak azért is, mert az akarták hogy adományuk minél jobb, minél finomabb legyen. És valóban – a kecskén font szőttes a létező legfinomabb eredményt adja, mivel a szőr ami még a kecskén van és belőle táplálkozik puhább és üdébb (de mindenesetre kevésbé száraz és merev mint nyirás után) és ez nagyban emeli a készitmény minőségét.

 

      A TEHETSÉG KIHASZNÁLÁSA

 

          Ezen "bölcsszivü" nők cselekedetéből örök tanulság a számunkra: ahogy ők kihasználták csodálatos tehetségüket és a  kecskéket "fonták" – vagyis a rajtuk lévő szőrt, anélkül hogy előbb lenyirták volna – hogy ezáltal emeljék az adomány szellemi és fizikai értékét ! – és mindezt önként, felkérés nélkül csinálták – igy kell nekünk is viselkednünk.

 

    Ha egy zsidót valami rendkivüli tehetséggel áldott meg az Örökkévaló, tudnia kell, hogy ezt nem  csak az ő saját hasznára  és fejlődésére kapta – hanem főleg arra, hogy ezt kihasználja az istenszolgálatra, vagy másszóval: hogy a világból Hajlékot csináljon Istennek. Kötelessége tehetségét kihasználni arra, hogy a világon a szentséget fokozza és növelje és ezáltal megfelelő "lakhelyet" biztositson az Örökkévalónak a világon.

 

    NEM OKOZNI FÁJDALMAT

 

           Nem csak a tehetséggel kapcsolatban áll ez a tézis, hanem az ember javaival kapcsolatban is. Ha valakinek bőséges jövedelme van, emlékeznie kell arra, hogy az Örökkévaló azért adta ezt neki, hogy minél több cedóket adjon, minél több emberen segitsen és ezzel  egy jobb világot teremtsen azáltal hogy kihasználja lehetőségeit egy isteni Hajlék létesitésére.

 

      Mi több: a nők odaadó szorgalma a kecskék fonásával, azt is eredményezte, hogy előbb készitették el a Hajlék takaróit, mint a deszkákat – ami eredetileg másként volt tervezve . A munkaterv megváltozott a nők fonása miatt és ennek egyik oka az volt – hogy ne okozzanak fölösleges fájdalmat, szenvedést a kecskéknek, akiknek feltehetően nem volt kellemes a megfont kész szőttest magukon hordozni. Ergo le kellett nyirni a szőttest és feldolgozni takaróknak, amelyek igy a tervezettnél hamarabb lettek kész.

                                             * * *

     Innen is  lehet és kell leszűrni a megfelelő tanulságot és levonni a konzekvenciát: ha a kecskék esetleges fájdalma miatt az Örökkévaló megváltoztatta a Hajlék előre betervezett munkarendjét -  annál inkább meg kell tenni mindent, hogy egy zsidó embertársunknak megtakaritsuk a fájdalmat. Ha látunk egy zsidót akinek hiányzik valami – akár anyagi akár szellemi sikon – "meg kell változtatni a rendet", vagyis ki kell zökkenni a szokott kerékvágásból és segiteni őt hogy ne szenvedjen hiányt.

 

      

KÖVES  SLOMÓ, rabbi

              Az ember tragédiája

                           A Holokauszt és az előremutató emlékezés

     Miért kell hetven év után is a Holokausztra emlékezni? – kérdezte tőlem egy vidéki
gimnazista a minap. A kérdés nem csak benne, de talán mindannyiunkban felmerül. Mi
haszna van, ha a Holokauszt borzalmait újra és újra felemlegetjük? Nem válnak-e
kontraproduktívvá a Holokauszt- megemlékezések és -évfordulók? A minden ízében
átpolitizált és megosztott magyar társadalomban a Holokauszt emlékének idézése könnyen
teremtheti azt az érzést, hogy a zsidó közösség, a Holokauszt áldozata, valamilyen előjogot
kíván magának a Holokauszt emlegetésével kivívni. „Talán csak a zsidóságot sújtó
Holokauszt hordozott emberi szenvedést? Más népek, nemzetek, kisebbségek is sokat
szenvedtek a II. világháborúban és máskor” – teszik fel a szkeptikusok és a relativizálók a
kérdést.

     E kérdések mindig aktuálisak, de most külön jelentőséget ad nekik a magyar Holokauszt 
közelgő hetvenedik évfordulója, és az ehhez kapcsolódó emlékév előkészületei.
Nemzedékváltás – újfajta emlékezés
Generációm zsidó származású tagjai, a kora harmincasok az utolsók, akik családjuk
mindennapi drámájaként élték meg a holokauszt traumáját, akiknél a családi étkezések,
ünnepek, összejövetelek beszélgetései gyakran oda lyukadtak ki, hogy kik azok, akik nem
lehetnek jelen; hogy lehetnénk akár ötször ennyien is a vidámság óráiban, de ennek
élményétől egyszer és mindenkorra megfosztattunk. A mi gyermekeink jószerével már nem
benső, családi, sorstörténeti fordulópontként, a mindennapokat átható gyalázatként élik meg
a Holokauszt emlékezetét, hanem történelemként. Csakúgy, mint a makkabeusok lázadását
vagy az egyiptomi kivonulást.
A zsidóság számára az emlékezés az egyik legfontosabb kötelesség. Folytonosan emlékező
nép vagyunk: minden héten emlékezünk a teremtésre és annak hatodik napjára, évünket a
zsidó történelem – nagyobb részt a Bibliában elbeszélt – eseményeinek az emlékezete
strukturálja. Ám még számunkra, az emlékezésben komoly jártassággal rendelkező közösség
számára is komoly feladat a Holokauszt emlékének méltóság- és tanulság-teljes megőrzése.
A kollektivizmus terhe
A Holokausztra való emlékezés a lelkiismeret olyan, még mindig nyílt sebeibe szór sót,
amelyek elviselhetetlen fájdalmát nem könnyű feldolgozni. Különösen igaz ez
Magyarországon, ahol a túlélők és leszármazottaik a „tett színhelyén” élnek a mai napig.
Könnyebb a szembenézés más európai országokban, ahol nem él számottevő zsidó
közösség, vagy ha él is, akkor sem a korábbi, honi közösség tagjai vagy leszármazottai,
hanem az elmúlt hetven évben odaérkező, a helyi holokauszttal kapcsolatban semmilyen
személyes élménnyel nem rendelkező emberek alkotják.
Magyarországon a helybeni érintettség okán senki nem marad kívülálló: és ezt a
lelkiismereti problémát nem könnyű feloldani. Ez a dinamika az emlékező közösségeket
könnyen áldozatok és tettesek (vagy legalább kollaboránsok) kollektív csoportjára osztja. Ez
a szereposztás pedig, a szerepek önkényes, kollektív kiosztása elviselhetetlen teherként
nehezedik a társadalomra. Különösen, hogy a Holokauszt emléke és maga az
antiszemitizmus témája nem a társadalom általános „rosszullétének” tüneteként, hanem
politikai ellenfelek kártyajátékában mindenkor előhúzható aduászként jelenik meg.
Az áldozat/tettes szereposztás megnehezíti az emlékezésnek azt a formáját, amely
megindíthatná a valódi, tanulságokkal teli, közös gyógyulási folyamatot. Sőt, ennek éppen
az ellenkezőjét hozza magával, és azt eredményezheti, hogy a „kollektív áldozat” örök
morális fölényt érezzen, a „kollektív tettes” pedig saját lelkiismeretét az áldozat
ártatlanságának firtatásával, és saját bűnének relativizálásával igyekezzen megnyugtatni,
eloszlatni.
Nem kétséges, hogy a Holokauszt felfoghatatlan borzalmainak voltak (és vannak) áldozatai
és tettesei, elszenvedői és felelősei. A felelősség – csak úgy, mint az értelmetlen szenvedés
fájdalma – kitörölhetetlen és soha nem évül el. Csak hogy a Holokauszt bűnét egyes
emberek követték el más egyes embereken, felelőssége és bűne itt az egyes embernek, és
persze az egyes emberekből álló államgépezetnek van. Az önkényes „kollektív csoportokra”
osztás volt a Holokausztot megelőző jogfosztás – és minden mai kirekesztés és
antiszemitizmus – fő ideológiai eszköze; és pont ettől a kollektivizmustól kell ódzkodnunk
az emlékezés során. Ügyelnünk kell arra, hogy a Holokauszt emlékezetében ne váljunk
észrevétlenül mi magunk is rabjaivá annak a gyilkos megközelítésnek, amely az embert
megfosztotta individuumától és önkényesen csoportokba osztotta: zsidók és magyarok,
hazafiak és idegenek, bűnösök és bűntelenek, érdemesek és érdemtelenek, ártatlanok és
halálraítéltek csoportjába. Ügyelnünk kell arra, hogy az emlékezés az emberről, a bűnről, a
minden emberre leselkedő lecsúszás és megromlás veszedelméről szóljon. Legyen az egyes
emberről szóló emlékezés olyan, ami így nem megoszt, hanem minket, embereket, és a
közös történelmi emlékezettel bíró nemzet fiait összeköt. Ügyelnünk kell arra, hogy az
emlékezés ne a „bűnös magyarokról” és a „védtelen zsidókról”, ne két egymással szembe
helyezett közösségről, hanem az egyes emberek nagy közösségének – a teljes nemzetnek a
tragédiájáról szóljon. Arról a tragédiáról, amelyben egyes emberek vérszomjas gyilkosokká,
mások pedig kiszolgáltatott elgázosítottakká lettek.
„Nemde ha jót cselekszel, akkor emelkedsz, ha pedig nem cselekszel jót, az ajtónál hever a
bűn, utánad van vágyakozása, de te uralkodjál rajta.” – szól Isten Káinhoz a
testvérgyilkosság után (1Mózes 4:7.). Szóljon erről az erkölcsi tanításról a közös emlékezés.
A Holokauszt mint a legnagyobb tragédia?
Van-e értelme a Holokausztot, az emberiség szégyenfoltját kiemelni a többi tragédia
sorából? Lehet-e a Holokausztot az „emberiség legnagyobb bűnének nevezni”? És ha igen,
az előítélettől a jogkorlátozásig és a jogfosztástól a gázkamrák borzalmáig terjedő folyamat
honnan számít a legnagyobb tragédiának? Lehet-e egyáltalán embereket ért személyes és
közösségi tragédiák között laboratóriumi mérőeszközökkel méricskélni és a borzalmak
skáláján az egyiket a másik fölé helyezni?
Meggyőződésem, hogy a Holokauszt minden más modernkori iszonyatot felülmúlt. Ám
amikor ezt állítom, nem az áldozatok szenvedésének fokán van a hangsúly, hanem az
európai ember erkölcsi romlásának mértékén. Arról, hogy hogyan lehetett Kant és a
világpolgári állapot szellemének Németországából, Voltaire és a „szabadság, egyenlőség,
testvériség” eszméjének Európájából olyan mélységekbe süllyedni, hogy nők és férfiak,
idősek és gyerekek millióit programszerűen kiközösítsék, egybegyűjtsék, táborokba
szállítsák egyetlen céllal: hogy ott ipari eszközökkel a lehető leggyorsabban
megsemmisítsék őket. Ez egészen biztosan példátlan. A Holokauszt egyedisége tehát nem a
hatmillió áldozat – amúgy felfoghatatlan – szenvedésében rejlik, hanem az emberi
minőséget érintő romlás tényében. Abban, hogy a felvilágosodás utáni Európa
társadalmainak tagjai miként válhattak egyik pillanatról a másikra kiközösített és halálra ítélt
számokká, míg ugyanazon közösségek más tagjai, ugyanezen rövid idő alatt gyilkosokká,
személyes előnyöket remélő kollaboránsokká, vagy tehetetlen megfélemlítettekké.
A Holokauszt ilyen módon az emberi lélek bizonytalanságának, az emberi állapot
romlandóságának legbecstelenebb és legfájdalmasabb példája. Arra tanít bennünket, hogy
nincsenek örök garanciák. Senki nem születik bizonyosan és megmásíthatatlanul bűnösnek
vagy bűntől tisztának. Bárkiből lehet tettes vagy áldozat.
Az emlékezés választása
A XX. szászad története arra tanít bennünket, hogy az élet cinizmusa könnyen teremthet
olyan helyzeteket, ahol a korábbi tettesből áldozat, az áldozatból pedig tettes, a
kiközösítőből kiközösített, a kiközösítettből pedig kiközösítő lesz. S ez a közös zsidókeresztény
hittan szerint különös jelentőséget ad az ember szabad választásának és az abból
fakadó örök erkölcsi felelősségnek. „Lásd, eléd tettem ma az életet és a jót, a halált és a
rosszat […]az életet és a halált tettem eléd, az áldást és az átkot! Válaszd tehát az életet…”,
fogalmaz a Szentírás (5Mózes 30.). A felelősség örök. Sem az áldozat nem élvezheti a
morális felsőbbség érzését, az áldozati sorsból fakadó tudatát, sem a tettes nem mentesül a
felelősség alól, ha tettének borzalmait mások tetteinek borzalmaival hasonlítja, és így
megengedhetetlenül relativizálja azt. A szabad választás felelőssége nem önmagában a
helyes választásának terhéből adódik, hanem a választás választásának kötelezettségéből
Az ember belső, lelki önvédelme az emlékezetet sokszor szelektívvé teszi. Észrevétlenül is
igyekezünk személyes múltunkból csak a jóra emlékezni, a rosszat, a vétést elfelejteni, vagy
idővel másképp látni. Így van ez nem csak az egyes ember személyes életében, de egy
közösség, vagy a nemzet kollektív emlékezetében is. Ahogy az emberi önmegismerés sem
lehetséges az egyéni múlt sötét foltjainak elemzése, a körülmények feltárása és a tanulságok
levonása nélkül, úgy a nemzet helyes önképének kialakítása sem mehet másképpen. A
borzalmakat fel kell tárnunk, a sebeket ki kell tisztítanunk, s a tanulságokból egy biztosabb
jövőt kell építenünk. Ez csak őszinte, közös szembenézéssel sikerülhet, amely – különösen
hetven évvel a történtek után – nem párbeszédképtelen pólusokra, tettesek és áldozatok
csoportjára osztja az emlékezőket, nem a zsidó közösség tragédiájaként és a magyar
társadalom bűneként közelít a kérdéshez. Választanunk kell az emlékezést – az egész
nemzet számára elengedhetetlen és a jelenkori valóság megértéséhez feltétlenül szükséges
tanulási folyamat részeként kell tekintenünk a közös emlékezet- és gyászmunka
elvégzésének kötelességére.

A szerző az Egységes Magyarországi Izraelita Hitközség (EMIH) vezető rabbija.

 

(Forrás: Magyar Narancs) 

MAGYAR ZSIDÓ VALÓSÁG "והאלוקים יבקש את (ה)נרדף" {קוהלת, ג, ט"ו}                              

 

 

        L E V É L – KOMMENTÁR  NÉLKÜL

     Az utóbbi napokban a kezünke került egy levél – hála Orzsebeli régi barátainknak – amelyet Pestről küldtek Pestre és amely égbekiáltó módon jellemzi az ottani, bizonyos zsidó körökben dúló helyzetet, amely egyre csak fokozódik, ahogy Kucsera elvtárs mondta volt.

 

A levelet minden kommentár nélkül, az olvasók épülésére, az alábbiakban közöljük.

   A szerk.

                                                               * * *

Dr. Schőner Alfréd

Rektor

Országos Rabbiképző Zsidó Egyetem

Budapest

 

 

Rektor Úr!

 

Tekintettel arra, hogy Ön eddigi leveleimre nem válaszolt, velem szembeni magatartására nem adott magyarázatot, így most utolsó alkalommal írok közvetlenül Önnek, és e levél tartalmát megismertetem – egyelőre csak – az Önhöz oly közel állókkal is.

 

Ön, mint jelenlegi Rektor, eltávolított engem az Egyetem tanári karából, és megalázó módon viselkedik velem szemben.  Tanári munkámat az Egyetem nem fizette ki, pedig – csak a legutolsó öt évben – közel négyszáz órát tanítottam a hallgatóknak, vizsgáztattam, szigorlatoztattam. Teszi ezen elutasítást és mindezt az írásos szerződésünkben foglaltak ellenére. Ön vitatja a vitathatatlant, ezért most polgári peres eljárás indult, amely igazán nem fog jót tenni az általam még mindig szeretett intézmény hírnevének. Az én hírnevemet már Önök elintézték, így e téren különösebb vesztenivalóm nincs.

 

Amiért most írok Önnek, az azonban még ennél is súlyosabb, és talán példa nélküli. Ön sürgősséggel és indok nélkül megvonta tőlem és tanári munkámtól a bizalmat, ám úgy tűnik, teljes bizalmáról biztosítja továbbra is az Intézmény rabbi tanárát, Radnóti Zoltánt, és diploma előtt álló judaisztika szakos egyik hallgatóját, Ónody Pétert. Nevezettek ellen jelentős érdeksérelmet okozó személyes adatokkal való visszaélés alapos gyanújával 2012. januárja óta folyik nyomozás, amely jelenleg ügyészi szakban van (a nyomozati anyag kb. nyolcszáz oldal terjedelmű, amelyet Radnóti Zoltán a Mazsihisz vezetőségi Ülésén is bemutatott, ismét súlyosan sértve személyiségi jogaimat).

 

Nevezettek a rendőrségi és ügyészségi iratokhoz csatolt saját beadványuk alapján „OR-ZSE tudományos kutatásnak" tüntetik fel személyes adataim jogtalan kezelését, és az én, valamint felmenőim reám vonatkoztatott, iratba fűzött jogellenes adatgyűjtését, amelyhez Ön, mint Ónody Péter diplomamunkájához „A Kelet-magyarországi zsidóság XIX.-XX. századi múltjának és történetének feltárása" fedő-címmel, sajátkezű aláírásával ellátva többször is támogató nyilatkozatát adta. Feltételezem, nem tudta mihez, most már tudja, mihez. A rendőrségi és ügyészségi iratokhoz csatolt Ónody-féle „szakdolgozat-tervezet" kb. harminc oldalából tucatnyi oldalon foglalkozik név szerint kizárólag személyemmel, családommal, személyes és különleges védettséget élvező adataimmal, stb., azt, ismétlem, az Ön által engedélyezett „tudományos kutatás"-nak feltüntetve, családomra vonatkozó fénymásolatokat csatolva, engedélyem nélkül. Most valószínűleg összenevetnek, mondván: Örüljön az Egri, hogy diplomáznak belőle". Hát nem örülök, nagyon nem, és megtiltom, így utólag is. Garantálhatom, mások sem fognak különösebben örülni ennek az egésznek. Ugyancsak ezen rendőrségi és ügyészségi iratokhoz hivatalosan csatolt „szakdolgozat-tervezeten" található az Ön által kijelölt, tehát az Egyetem képviseletében hivatalosan eljáró, és a mai napig az ORZSE tanáraként működő Radnóti Zoltán „konzulensi" sajátkezű, tollal írt kézírásos rájegyzése, véleményezése, stb. Persze, most majd azt mondják, hogy ez csak tervezet, kijavítják, és nincs akadálya további áldásos tevékenységüknek, a diplomával történő elismerésnek. Ezen személyek tehát továbbra is élvezik az Ön (Önök) bizalmát, mivel – amint azt az Ön Rektor-helyettesének rendőrségi vallomása tükrözi – semmiről sem tudnak. Ezt azonban – nevezettek – már a nyomozás időszakában készítették, csatolták, amely ennek megítélését csak súlyosítja.

 

Sajnos, a hatályos felsőoktatási törvény értelmében az Önök felelőssége nem megkerülhető azzal, hogy erről nem tudnak. Amint hogy azt sem tartanám jó megoldásnak, ha most mindezt eliminálva, módosítgatva megpróbálnák kedvenceiket mentegetni, mivel ezen iratok több helyen is már hivatalosan rendelkezésre állnak. Rektor Úr! Ha tudnak a fentiekről, az nagy baj, ha pedig nem, az sajnos még nagyobb!

 

Levelem egyik célja tehát, ne mondhassák, hogy nem tudtak és nem tudnak erről a magatartásról, amely nem csak Magyarországon, de mindenhol törvényébe ütköző cselekedet. Ami pedig tanárként való eltávolításomat illeti, az Ön Rektor-helyettesének igen tartalmas és jó felépítésű, logikus tanúvallomása remekül megvilágítja, milyen emberi és erkölcsi alapon is állnak Önök („nem tudok róla semmit, de amíg nem tisztázza magát, nem taníthat,  stb…"). Ezzel szembeállítva áll fenn a tény, amely szerint a büntető-eljárás alá vont személyek továbbra is az Egyetem megkérdőjelezhetetlen bizalmát élvezik, fizetett tanárként és diploma előtt álló „kutató" hallgatóként. Ehhez már igazán csak motiváló adalékként említhető meg, hogy felmenőim személyes adatainak kikérését részben Toronyi Zsuzsanna levéltáros is végezte (vajon kinek, kiknek az utasítására), továbbá az Önök nagytiszteletű, és újonnan megválasztott BZSH elnöke engem tanúvallomásában bizalomra érdemtelen, hazugnak nevezett. De ez más eljárásra tartozik.

 

Lehetetlen ezen levél keretében sorba venni mindazt a sok igaztalan és jogtalan szennyet, amelyet az elmúlt másfél évben reám szórtak. Az eddig nem volt teljeskörűen látható, hogy ilyen sokan vállalnak ebben – szinte szervezettnek is tekinthetően - kisebb-nagyobb, de mindenképp dicstelen szerepet hallgatásukkal vagy mulasztásukkal, illetve tevékenységükkel.

Az ügyvédként való szerződésbontás ellen nem lehetett formai kifogásom, hiszen mindenki olyan ügyvéddel dolgozik, akivel akar, és amilyent megérdemel, de tanárként való eltávolításom teljességgel alaptalan, igaztalan és nem tisztességes úton történt, jogellenesen.

 

Kérem, hogy – mint az Egyetem jelenlegi Rektora – szíveskedjék hivatalosan írásban tájékoztatni, hogy Rektor-helyettesének tanúvallomását idézve, „mint tanár, mi alól is kell magamat tisztázni" és azoknak, akik továbbra is az Ön intézményében vannak, valamint a MAZSIHISZ és a BZSH megbecsült személyei, mint büntetőeljárás alatt álló személyeknek, miért nem kell tisztázni magukat, és miért nem történik semmilyen intézkedés velük kapcsolatban. Velük szemben töretlen a bizalom, a Rabbitestület Vezetője média-nyilatkozatában támogatásáról biztosította őket, a Mazsihisz pedig ügyvédet biztosít számukra, az intézmény költségére. Kérem, válaszában mérlegelje azt is, a közvélemény majdan ezt hogyan ítéli meg annak tükrében, hogy Ön (Önök) hivatalos kommünikék sorozatában tiltakoznak a származással kapcsolatos bármely megkülönböztetéssel szemben.

 

Most azonban Önön, Önökön a sor, hogy rabbi tanáruk, kollégájuk és diploma előtt álló judaisztika hallgatójuk vállalhatatlan tevékenységeit értékeljék. A továbbiakban sem Ön, sem ezen levél olvasói, akiknek feladatuk van ez üggyel kapcsolatban, nem állíthatják hitelesen, hogy nem tudnak ezen tényekről, és el kell dönteniük, hogy továbbra is ezen cselekedeteket támogatják, erősítik, azonosulnak velük hallgatással vagy az intézkedések elmulasztásával, függetlenül a személyemet ért sérelmektől, vagy meghozzák végre a szükséges intézkedéseket, amelyekkel talán még elkerülhető az egész magyarországi zsidóságra rossz fényt vető szégyen. Ha nem értenék meg fent nevezett személyek most már bebizonyosodott cselekedeteinek súlyát – mivel én már nem vagyok a zsidó szervezetek jogi képviselője – javasolom, kérjenek egyéb szakmai segítséget. Amennyiben pedig eliminálni kezdenék az ügyet, és egymásra hárítani a felelősséget, illetve az intézkedési kötelezettségeket elmulasztják „ez nem a mi dolgunk", „nem tudom miről van szó, majd utánanézek," „ártatlanság vélelme", stb… jelszóval, leírom, szabály szerint mi a teendő:

-         A Rektori Tanács haladéktalanul tárgyalja meg az ügyet, és hozza meg az ügy súlyához méltó szankciókat (persze, kivéve, ha ezekkel egyetért és azonosul).

-         A MAZSIHISZ és a BZSH vezetősége, elöljárósága, amiként az én „ügyemben" megtette, és meghallgatásom nélkül döntött, azonképpen üljön össze, és a fent nevezett személyek ügyében hozza meg az elvárható intézkedéseket, szankciókat, egyfelől a neológ zsidóság képviseletében, másfelől fenntartóként. Ezt a BZSH is megteheti, mint újra önálló egyház.

-         A Rabbitestület, amelynek ülésén és a velem kapcsolatos döntéshozatalban – szintén meghallgatásom nélkül – Ön is egyetértőleg részt vett, az Ön kezdeményezésére haladéktalanul üljön össze, és hozzon megfelelő döntést rabbi társuk, kollégájuk, kartársuk, az ORZSE rabbi tanára fent említett, különféle tevékenységeivel kapcsolatban.

 

Tekintve, hogy most már értesültek ezen levéllel az eddig Önök által „sajnálatosan nem ismert" tényekről (bár az előzőekből egyértelmű, hogy ismerik régen az „ügyet"), felszólítom, hogy szíveskedjék intézkedni öt munkanapon belül a fentiekkel kapcsolatban, és a meghozott intézkedésekről írásban, hitelesen szíveskedjék engem személyesen tájékoztatni. Ennek elmaradása esetén most már nem ismeretlen személyek ellen fogok feljelentést tenni, amint azt korábban tettem, hanem – mivel ismerik az ügyet és a tényeket – mindazokkal szemben, akik ezen iratot megkapják, intézkedésre kötelezettek és azt elmulasztják, egyesével, név szerint teszek bűnpártolás és egyéb jogcímeken feljelentést.

 

Eddig barátinak mondható viszonyunk, amely érzéseimet követve eleddig együttműködésre és reménykedő hallgatásra késztetett, sajnálom, hogy így ér véget, de a velem szemben elkövetett, és eddig Önök által támogatott, ám nem vitásan elítélendő magatartás-sorozatnak most már be kell fejeződnie, beleértve rabbi társuk Facebook-os és blogon megjelenő, rabbihoz méltatlan „szabad vélemény-nyilvánításait", társaik kommentjeivel együtt, amelyet Önök ismernek és eltűrnek, ezek szerint viccesnek és elfogadhatónak tartják, és amely soha, sehol, egy vallási csoportnál sem fellelhető. Munkám, az Önök segítése, az Önökért való kiállásom, jó kapcsolatunk, évtizedes békés együttműködésünk alapján meggyőződésem, nem ezt érdemeltem Önöktől. Habár: amiért ilyen feltétlen odaadással és bizalommal voltam Önök iránt, lehet, hogy igen.

 

Várom intézkedéseiket, és az arról való időben történő tájékoztatást. Megfelelő intézkedéseik meghozataláig és erkölcsi rehabilitációmig felfüggesztett tisztelettel:

 

Budapest, 2013. február 26.

Dr. Egri Oszkár

 

 

 

Másolatban kapja: MAZSIHISZ vezetősége és vezetői, Orzse vezetői, stb..

HETISZAKASZ(3) KI TISZÁ – 2013

VENDÉGOLDAL

Irja Slomó Köves, rabbi

Aranyborjú, csodák nélkül

Hetiszakaszunkban a zsidó nép elköveti történelme legnagyobb bűnét, legnagyobb balfogását. Közvetlenül azután, hogy saját szemükkel és fülükkel tapasztalják meg az isteni kinyilatkoztatást, halhatják a tízparancsolatot és abból Isten hangján az első kettőt, amely az egyistenhit parancsára és a bálványimádás tilalmára hívja fel a figyelmüket, mikor Mózes felmegy a hegyre, hogy írásban is átvegye a tízparancsolatot, a zsidó nép nem tudja kivárni késlekedését, és egy bálványt, az aranyborjút készít magának.

A történet problematikája minden Biblia olvasónak feltűnik és a kommentárok is nagyon sűrűn foglalkoznak a témával. A Midrás szerint (Smot rábá 32.) a zsidó nép abban a pillanatban, amikor kimondta, hogy feltétel nélkül kész megtenni az Örökkévaló parancsolatait, a halhatatlanság szintjére került. Isten olyan minőségbe emelte őket, mint amilyenben Ádám és Éva volt az első bűn, a tiltott fa gyümölcsének bűne előtt.

Amikor azonban a zsidók elkészítették az aranyborjút, és ezzel vétkeztek, Isten újból visszataszította őket a halandóság szintjére. Nem véletlen, hiszen ez a bűn nem csak egyike volt a tízparancsolat tilalmainak, hanem azt a parancsolatot szegték meg, amely talán a legfontosabb, az egyistenhit parancsát. Tudjuk azt, hogy zsidó kommentárok szerint a tízparancsolatból az első kettő, amely egyes szám első személyben van írva, egyenesen Isten szájából hangzott el. És mégis a zsidók éppen ezt a parancsot szegték meg az aranyborjú készítése által.

Az Örökkévaló nem akart nekik megbocsátani, el akarta őket törölni a föld színéről. De Mózes az igaz vezető most is kiállt mellettük és imádkozott a megbocsátásért. Mózes érvelésében azt mondja (2Mózes 32:11.): "Miért; oh Örökkévaló gerjedjen fel haragod, néped ellen, melyet kihoztál Egyiptom országából?"

Miért olyan fontos az, hogy Mózes megint megemlítse Istennek, hogy ő kivezette őket Egyiptomból? Az egyszerű értelmezése a szövegnek az, hogy Mózes így érvelt Isten felé: Ha most elpusztítod a zsidókat, akiket kihoztál Egyiptom országából, akkor ezzel meggyőződhetnek a világ népei arról, hogy a mi hitünk, az egyistenhit nem az igaz hit. Hiszen nem teljesültek a kivonulással kapcsolatos ígéretek.

Van azonban ennek egy  más értelmezése is. Ahogy korábban - a Jitro szakasznál - már említést tetem rá. Áldott emlékű üknagyapám Silberstein Slomó idézi a Jeárot Dvás című könyvet, Jonatan Eibsitz - a jó humoráról és találó megfogalmazásáról ismert - német rabbi művét. Eibsitz rabbi azt írja, hogy amikor a korábbi szakaszban (2Mózes 19:4.), Isten emlékezteti a zsidókat az egyiptomi kivonulás csodáira, s azt mondja, hogy "Ti láttátok, mit tettem Egyiptommal, hogy vittelek benneteket sasszárnyakon és elhoztalak benneteket hozzá", igazából arra akarja felhívni a zsidó nép figyelmét, hogy annak ellenére, hogy láttak  csodákat és megtapasztalhatták az Isteni Kezet, a Kivonulás során, -  mostantól meg fog változni a helyzet. Többé nem lesznek isteni csodák. A csodákra nem lehet hagyatkozni. Az embernek úgy kell megtartani az isteni parancsokat, hogy nem a csoda hatása alatt van, hanem azt teljesen szabad akaratából a jó és a rossz között egyenlően választva, választja a jó oldalt.

Erre utal a mis szakaszunkban is Mózes érvelése, mondván hogy "néped ellen, melyet kihoztál Egyiptom országából". Mózes így érvelt Isten felé: "Igaz, hogy a zsidók nem is olyan rég még azt mondták, teljes önfeladással megteszik és meghallgatják parancsaidat. De, ne felejtsd el, hogy ekkor hány csoda és természetfölötti esemény hatása alatt voltak. Hiszen Tőled magadtól - szól a mózesi érv Istenhez - hallották az isteni parancsot, és így nem csoda, hogy nem tudtak ellenkezni. Föl sem merült bennük az, hogy ellenkezzenek a tízparancsolat vagy a Tóra megtartásától, hiszen természetfeletti "hatásod alatt" voltak. Most azonban már - a Tóra adás után - nincsenek többé csodák, nem érezhető az isteni jelenlét, és én sem voltam közöttük. Nem csodálkozhatunk tehát, hogy megszegték az isteni parancsot.

Mózes arra emlékezteti Istent, amikor azt mondja, hogy : "kihoztál Egyiptom országából", hogy egészen addig míg kihoztad őket Egyiptomból és el árasztottad őket csodáiddal, megnyilvánulásaiddal, addig nem csoda, hogyha ők is a feltétel nélküli ragaszkodást nyilvánították ki feléd.

El kell ismernünk, mondja Mózes, hogy ha a parancsok megtartásának feltétele az, hogy azt szabad akaratából tegyék meg, akkor a szabad akaratbóli jó választásának egy nélkülözhetetlen velejárója az is, hogy időnként a rosszat választja az ember.

Ezt történt most is és ezért lesz értékes, hogy a zsidók a jövőben a jó utat választják.

(Forrás:zsido,com)

A HETI SZAKASZ(2) KI TISZÁ -2013

VENDÉGOLDAL

IRJA:Glitsenstein Smuel rabbi

A törött edény szépsége 

Volt egyszer egy ember, aki nem nagyon szerette az anyósát. Egy alkalommal óriási ünnepséget szerveztek az anyósnak születésnapja alkalmából, és mindenki vett neki valami nagy ajándékot.  Az emberünk elment az ajándékboltba, és keresett valamit, ami szép, de nem túl drága. Amikor az üzletbe lépett, látta, hogy a főnök veszekszik az egyik alkalmazottjával, mert az véletlenül levert a polcról egy nagyon értékes porcelán vázát, ami darabokra tört.

 Ekkor támadt egy ötlete, és mondta a tulajdonosnak, hogy ahelyett, hogy a dolgozót szidja, inkább kössön vele üzletet. Miszerint ő megveszi a váza roncsait, jelképes összegért, csomagolják be, és szállítsák el az ünnepségre.  Amikor a szállító belép a terembe, csináljon úgy, mintha elesne a csomaggal. Így is lett. Ám a jelen levő vendégek közül egy javasolta, legalább nézzék meg, mi volt a szép ajándék. Hát mikor kibontják, látja mindenki, hogy a váza darabjai egyenként be vannak csomagolva szépen. Elképzelni sem szeretném, mi történt ezután az ember és anyósa között…

 

Heti szakaszunkban Mózes negyven nap után lejött a Sináj hegyről a két kőtáblával, amit az Örökkévalótól kapott, látta, hogy a nép, távollétében, egy aranyborjút készített  és elfordult a Jóistentől. Nagyon mérges és szomorú lett, dühében földhöz vágta a kőtáblákat, s azok darabokra törtek.

 Miután megbüntette azokat, akik a bálványt készítették, visszament a hegyre bocsánatot kérni az Örökkévalótól.  Nyolcvan napig volt fent a hegyen, mikor az Örökkévaló azt mondta neki: „száláchti kidvárechá” (megbocsátottam, ahogy kérted).

 

Ez volt Jom Kipur.

 

Akkor Mózes visszatért a néphez, és a törött kőtáblákat a frigyládába tették, mellé az épeket. Így őrizték mindig azután is a Szentek szentjében, a Szentély belsejében.

. 

Miért kell őrizni a törött táblát, emlékeztetni mindig az elkövetett hibánkra, a tévedésünkre? Miért nem borítunk egyszerűen fátylat a múltra, hiszen van új tábla, minden rendben van már?

Azért, mert minden egyes ember szívében ott van ez a két kőtábla sokszorosan.

 

Életünkben újra és újra követünk el hibákat, és javítjuk őket, hibázunk, és javítunk megint. Aki nem figyel oda a hibáira, az nem tudja kijavítani sem őket, az öntelt és büszke emberré válik, aki hibátlannak hiszi magát. Az ilyen ember nem is tud közel kerülni Istenhez, hiszen magát istennek képzeli. Aki azonban fejlődni szeretne, közelebb akar kerülni az Örökkévalóhoz, annak minden hiba segít, hogy felemelkedjen, minden próba közelebb viszi a szent célhoz. Akinek a szívében háború dúl, annak adatott meg a kulcs a felemelkedéshez. Legyőzni a kísértést, kiállni a próbákat ez a legjobb út a Jóistenhez. Látjuk, hogy még azok a zsidók is, akik látták és hallották az Örökkévalót a Sináj hegyen, még ők is tévedtek, hibáztak, és éppen emiatt tudtak később olyan magasra emelkedni.

 

Igen, mi is becsomagoljuk egyenként a törött vázánk darabjait, ezzel is mutatjuk magunknak, hogy képesek vagyunk mindig még erősebben tartozni az Örökkévalóhoz, miután nap nap után megbirkózunk a bajokkal.

(Forrás: Emberbarátm a Nagyfuvaros körzet lapja).

 

 

 

 

  PÉNTEK ESTI GYERTYAGYUJTÁS

  - kizárólag  ZSIDÓ NŐKNEK!!!

 

Zsidó mamák és nagymamák figyelmébe!

 

MA  17.11 – KÉSŐBB TILOS, MERT MÁR BEJÖTT A SÁBESZ

פרשת כי תשא – "פרה"

    A szombat és ünnep fogadó, péntekesti gyertyagyujtás, a zsidó nők privilégiuma, előjoga. EZ a három specifikus női micva egyike és a szombat fényei idillikus békességet árasztanak a zsidó házakban. Ez a jó zsidó házasság – egyik – titka és ezért irigylik mások a zsidó nőket.

 

A Halacha előirásai szerint férjes asszonyok gyujtanak gyertyát - (zsidó!) férjük jelenlétében. Haszidoknál szokás, hogy hajadon lányok is gyujtanak gyertyát – egyet – mihelyt el tudják az áldást mondani. Férjes asszony két gyertyát gyujt, vagy többet, aszerint hogy hány gyereke van.

A sábbát fényei nem férnek össze a rádió hangjával és/vagy a tévé villogásával. Ez két homlokegyenest ellenkező médium. Péntek este kizárjuk házunkból a külvilágot és szellemi életet élünk a szombat fényei mellett.

 

Tehát ma estefelé – 17.11órakor a háziasszony meggyujtja a gyertyákat és elmondja az áldást:

 

BÁRUCH ÁTÁ ÁDONÁJ, ELOHÉNU MELECH HÁOLÁM, ÁSER KIDSÁNU BÖMICVOTÁV VÖCIVÁNU LÖHÁDLIK NÉR SEL  SÁBÁT KÓDES

 

HÉBER EREDETIBEN:

 

ברוך אתה ד', אלוקינו מלך העולם, אשר קדשנו במצוותיו וציוונו להדליק נר של שבת קודש            

Magyarul: Áldott vagy te, örök Istenünk, a világmindenség ura, aki megszentelt bennünket parancsolataival és meghagyta, hogy meggyujtsuk a szombat fényeit.

 

  שבת שלום

..........................................................................

 

Majd másnap este -18.16 -  után, jön a    Hávdálá:

 

A SZOMBAT (VAGY ÜNNEP) KIMENETELE UTÁNI IMÁBAN EZT A BETOLDÁST MONDJUK, (AZ IMAKÖNYVBEN MEGJELÖLT HELYEN):

 

"Te ajándékoztad  nekünk Tórád ismeretét, és megtanitottál bennünket, hogy általa teljesitsük akaratod törvényeit. Különbséget tettél, örök Istenünk, a szent és a hétköznapi között, a világosság és a sötétség között, úgy mint Izrael (a zsidók) és a népek között, valamint a hetedik nap (a szombat) és a hat munkanap között. Atyánk, királyunk, hadd kezdődjenek a ránk következő napok békességgel, minden bűntől mentesen, megtisztulva minden vétektől, félő tiszteletedhez ragaszkodva".

 

Vagy, héber eredetiben:

 

אתה חוננתנו למדע תורתך, ותלמדנו לעשות חוקי רצונך. ותבדל ה' אלוקינו בין קודש לחול, בין אור לחושך, בין ישראל לעמים, בין יום השביעי לששת ימי המעשה. אבינו מלכנו החל עלינו  הימים הבאים לקראתנו לשלום, חשוכים מכל חטא, ומנוקים מכל עוון, ומדובקים ביראתך.

 

   

 UTÁNA OTTHON, ELMONDJUK A HÁVDÁLÁ IMÁT,  GYERTYAFÉNYNÉL, POHÁR BORRA ÉS ILLATOS FÜSZERRE, AMELY IGY SZÓL:

                                    

    "ÁLDOTT VAGY TE, ÖRÖK ISTENÜNK, A VILÁG URA, AKI ELKÜLÖNITI A SZENTET A MINDENNAPITÓL; A VILÁGOSSÁGOT A SÖTÉTSÉGTŐL; IZRAELT (VAGYIS A ZSIDÓKAT) A NÉPEKTŐL, ÉS A HETEDIK NAPOT (  A SÁBESZT)A HAT MUNKANAPTÓL. ÁLDOTT VAGY TE ÖRÖKKÉVALÓ, AKI ELKÜLÖNITI A SZENTET A MINDENNAPITÓL!" (A forditás a Sámson Imája cimü imakönyv alapján, 322 oldal).

 

    Héber eredetiben ez igy hangzik:

 

"ברוך אתה ד' אלוקינו מלך העולם המבדיל בין קודש לחול, בין אור לחושך,

בין ישראל לעמים,

 בין יום השביעי לששת ימי המעשה,

ברוך אתה ד' המבדיל הין קודש לחול"!

 

 KELLEMES BIZTONSÁGOS ÚJ HETET KIVÁNUNK KEDVES    OLVASÓINKNAK