Nagykövet, aki egy csodáról beszél

                  Egység interju Ilán Mor izraeli nagykövettel

Egy éve érkezett Magyarországra Ilan Mor, Izrael Állam nagykövete. Az ötvenhét éves diplomata politika tudományból szerezte alapképzését, majd nemzetközi kapcsolatok szakon végezte el a Tel-Avivi Egyetem mesterképzését.  Harminc éve végez külügyi szolgálatot Izrael Állam Külügyminisztériumának; élt és dolgozott Afrikában, Észak-Amerikában, Ázsiában, és Európa több országában. Az izraeli követségen található irodájában kerestük fel, hogy megismerhessük munkáját, terveit, az izraeli és a magyar helyzetről kialakult véleményét.

Egység: Egy éve dolgozik Magyarországon. Milyenek látja hazánkat ez alapján?

 

Ilan Mor: Nagyon érdekes országot találtam itt, elsősorban politikai szempontból. Nagyon érdekes fejlődés tapasztalható az élet minden területén, politikai, gazdasági, és szociális téren egyaránt. Ez alatt az év alatt megismerkedtem az ország komplikált történelmével. A magyar társadalom még mindig keresi a választ a napi problémákra, keresi az útját az ország, hogy melyik irányba menjen. A kormányzó politikai párt próbál irányt mutatni, és nagyon érdekes figyelemmel követni ezt a folyamatot. Egy rendkívül izgalmas zsidó közösséget találtam itt, ami egyrészt nagyon megosztott, másrészt – például az antiszemitizmus elleni küzdelemben – nagyon összetartó. A zsidó közösség Izraelhez fűződő viszonya is figyelemre méltó: bár többségükben nem cionisták, de örülnek Izrael létének, és büszkék Izraelre.

 

E.: Milyen elképzelésekkel és tervekkel érkezett? Ezekből mik valósultak meg eddig?

 

I.M. Az alapvető elképzelésem az volt, hogy Izraelt másként mutassuk be, mint ahogy ismerik. A bemutatás technikájáról van szó, nem az volt a kérdés, hogy mit mutassunk, hanem az, hogy hogyan. Én, és a követség is azon dolgozunk, hogy megismertessük Izrael másik arcát. Ahelyett, hogy a közel-kelet napi konfliktusaival foglalkoznánk, szeretnénk segíteni a magyar társadalomnak – amelyik viszonylag keveset tud Izraelről -, hogy újra felfedezze az országot, úgy, ahogyan mi látjuk. Ehhez bemutatjuk az izraeli kultúrát – ami szorosan kapcsolódik a zsidó kultúrához -, a tudományos eredményeket, a high-tec kutatásokat: azokat az aspektusokat, amik, úgy gondolom, kevéssé vannak kihangsúlyozva ebben az országban. Természetesen beszélnünk kell a közel-keleti konfliktusokról is, de igyekszünk a nem politikai kérdésekre koncentrálni, hanem azokra a témákra, amiket az elmúlt években kevésbé domborítottak ki. Foglalkoztak vele, de nem vagyok megelégedve az eredménnyel. Mi ezt nyilvános diplomáciának hívjuk: a képviselet mellett bemutatni Izraelt olyan módon, hogy vonzó legyen az embereknek, és eljöjjenek meglátogatni Izraelt.

 

E: Érkezése óta számos települést meglátogatott. Többször nyilatkozta, hogy szeretné Magyarországnak minél nagyobb részét bejárni, minél több emberrel kapcsolatba kerülni. Mi a célja ezeknek a látogatásoknak?

 

I.M: Először is az, hogy megismerjem az embereket. Úgy gondolom, hogy az élet nem csak Budapesten zajlik, hanem azon kívül is. Szeretném látni, hogy élnek Budapesten kívül a magyarok. Budapest egy metropolisz, olyan, mint Berlin, vagy Tel Aviv – a látványosságok másmilyenek, de a nagyvárosok alapvetően mindenütt egyformák. Sokat utazom, hogy megismerjem az országot és az embereket. Hogy beszéljek velük, pontosan azokról a dolgokról, amiket korábban említettem: hogy bemutassam Izraelt olyan oldaláról, amit sosem ismertek, hogy elmenjenek oda, hogy Izraelt válasszák úti célul. Jöjjenek és nézzék meg, mert Izrael egy csoda. Egy olyan csoda, amit nekünk, izraelieknek, és a világ zsidó közösségeinek közösen kell megőriznünk. El kell mondanunk ennek a csodának a történetét! Tulajdonképpen ezt csinálom az utazásaim alatt: elmondom egy csoda történetét.

 

E: Hogyan látja a magyar többségi társadalom viszonyát a zsidókhoz és Izraelhez?

 

I. M.: Az az igazság, hogy egyenlőnek tekintik Izraelt és a zsidóságot. Ez több szempontból igaz is, de persze a modern Izrael állam és a zsidóság nem egyenlő. Izrael a zsidók országa, de nem a zsidóságé egyetemesen. Azok a zsidók, akik a Magyarországon, Németországban, Franciaországban vagy az Egyesül Államokban élnek, elsősorban is az országaik állampolgárai. A tény, hogy más vallásúak, mint a többség, ez nem jelenti azt, hogy automatikusan izraeliek lesznek. Tehát az emberek nem mindig tesznek különbséget a vallás és a nemzetiség között, automatikusan megfeleltetik a zsidó vallást, a zsidó kultúrát Izraellel. Ezért azt is gondolják, hogy a zsidók biztosan Izraelhez lojálisak. Ez nincs feltétlenül így, azzal együtt, hogy a zsidóság többsége a világon támogatja Izraelt.

 

E: Hogyan látja a zsidóság helyzetét Magyarországon?

 

I.M: Négy irányzat él Magyarországon, akiknek együtt kéne működniük. Nem vagyok híve a nyílt ellenségeskedésnek. Ha vannak ellentétek – és természetesen vannak – azt a „családon belül” kell elrendezni, a lehető legbarátságosabb módon. Ne adjunk lehetőséget azoknak, akik ugrásra készen lesik, hogy a zsidó közösség szétszakadjon, hogy a csoportok nyilvánosan küzdjenek egymással. Azt tartom, hogy beszélni kell egymással, diszkréten kell kezelni a konfliktusokat. Tudom, hogy nem lehet minden problémát megoldani, de törekednünk kell, hogy megtaláljuk a módját az együttműködésnek, a közös fellépésnek. Azt szeretném, hogy legyen békesség a közösségek között – minél előbb, annál jobb.

 

E: Az elmúlt év legfontosabb esemény az izraeli-magyar kapcsolatokban Áder János köztársaság elnök úr látogatása volt. Nem árnyékolta be Ön szerint a köztársasági elnök látogatását az a tény, hogy Kövér Lászlót „helyettesítve” érkezett?

 

I.M: Nem, pont ellenkezőleg. Az, hogy az elnök úr képviselte Magyarországot, hogy a legmagasabb közjogi méltóság érkezett erre fontos eseményen, azt mutatta, hogy a magyarok tudják, milyen fontos az antiszemitizmus elleni küzdelem. Szerintem semmi nem árnyékolta be ezt a remek látogatást. Figyelembe kell venni a tényt, hogy ez volt az elnök úr egyik első hivatalos útja Európán kívül. Ennek szimbolikus értéke van. Izrael örömmel és tisztelettel fogadta Áder elnök urat – ahogy az barátok között illik.  Jól sikerült látogatás volt a legjobb időben.

 

E: Áder János izraeli útja kapcsán azt nyilatkozta, hogy az elnök úr megtalálta a megfelelő szavakat a Kneszetben tartott beszéde során. Mások azonban élesen bírálták, mivel a magyar kormányzat szerepét a zsidók deportálásában passzívnak írta le. Mit gondol erről?

 

I.M: Nem vagyok történész, de sokat foglalkoztam ezekkel a kérdésekkel, és meg van a saját személyes véleményem róluk. Az elnök úr – aki most először látogatott Izraelbe – egy nagyon zsúfolt programon vett részt és ilyen körülmények között tartotta meg a Kneszet előtt a beszédét, ami szerintem nagyon jól sikerült. Máskor, más körülmények között talán erősebb szavakat fog használni. Lehet mondani, hogy ez vagy az hiányzott, vagy esetleg túl sok volt… ez nézőpont kérdése. Összességében azt üzente a magyar társadalomnak, hogy az antiszemitizmus ellen küzdeni kell, és ő részt vállal ebből a harcból. És ez számít.

E: Az elmúlt hetek eseményei azt jelzik, Izrael háborúra készül. Benjamin Netanjahu teljhatalmat kapott, sms-ben értesítik a lakosságot az esetleges vészhelyzetekről. Valóban elképzelhető, hogy kitör a háború?

 

I.M: A közel-keletre az a jellemző, hogy mindig az a legvalószínűbb, ami a legkevésbé valószínű. Sajnos Izraelt, a közel-kelet egyetlen stabil, sokszínű demokráciáját egy instabil, vallási fanatizmustól terhes régió veszi körül. Senki nem tudja, mi fog történni. Van egy mondás, hogy a prófétálás a bolondoknak való. Én nem vagyok bolond, így nem bocsátkozom találgatásokba. Senki nem tudja, mi fog történni. Egy dolog biztos: Izraelnek mindig olyan pozícióban kell lennie, hogy egyedül meg tudja védeni magát. Nem támaszkodhatunk más országok segítségére. Még akkor sem, ha a legbarátságosabb országról van szó.

 

E. Érezhető a háború fenyegetése a követség mindennapi életében?

 

I.M: Figyelemmel követjük az izraeli eseményeket, a családunk, a barátaink Izraelben élnek. Mi itt a követségen folytatjuk a munkánkat, ahogy korábban is mondtam, hogy megismertessük Izrael valódi arcát. Persze nem kerülhetjük el, hogy ezekről a dolgokról is beszéljünk – tudom, hogy a magyar média és az emberek is érdeklődnek az izraeli események iránt. Mi folytatjuk a napi életünket, hogy bemutassuk a civil Izraelt, miközben, az agyunk hátsó szögletében jelen van az állandó fenyegetettség, ahogy minden izraelinek, akárhol él is. Imádkozunk Istenhez – ez biztos nem árt.

 

E: Az elmúlt években többször felmerült, hogy Benjamin Netanjahu Magyarországra látogatna. Még sosem jött hivatalban lévő izraeli miniszterelnök hazánkba. Lát esélyt arra, hogy ez a közeljövőben megtörténjen?

 

I.M. Esély mindig van. De biztosat nem lehet tudni, pontosan a régió instabilitása miatt. Néhány éve már minden meg volt tervezve, szervezve a látogatására, de az utolsó pillanatban, az izraeli helyzet miatt kénytelen volt lemondani az utat. Ez nem szép, de sajnos ez az izraeli valóság. Tudom, hogy tervez Magyarországra látogatni, ezt mondta is a köztársasági elnök úrnak.

 

E. Az olimpia kapcsán nagy port kavart, hogy Simon Peres nem tudott részt venni a megnyitón a sábesz kezdete miatt. Hagyományőrző zsidóként került már hasonló helyzetbe?

 

I.M. Természetesen. Ez minden nagykövettel, vagy bármilyen Izraelt képviselő személlyel megeshet. Zsidók vagyunk, ez a kultúránk és a vallásunk, amit tiszteletben kell tartanunk. Ha van egy esemény, ami szombatra esik, akkor egyszerűen nem veszek részt rajta.

 

E. Maradjunk a sportnál. Beszélgetésünk után nem sokkal kezdődik az izraeli-magyar barátságos futballmérkőzés. Megnézi?

 

I.M: Természetesen. Nagyon szeretem a focit.

 

E: Többször ellátogatott már a chábád és az EMIH zsinagógáiba, részt vett közös tanulásokon is. Mik a tapasztalatai a magyarországi chábád mozgalomról, ill. az EMIH munkájáról.

 

I.M: Mindent, ahol a zsidó hagyományt, vallást és kultúrát mutatják be a közösségnek, az nagyon jó dolog. A zsidóság nem egységes vallás, és én támogatok mindent, ami a zsidó közösség sokszínűségét erősíti.

 

E: Közlednek az őszi ünnepek. Hogyan készül rájuk és hol fog ünnepelni?

 

I.M: Még nem tudom, hol fogom köszönteni Ros Hásánát, de mindenképpen ott leszek valamelyik zsinagógában. Jom Kipurkor nem leszek Magyarországon, de Ros Hásánákor megpróbálok mindenütt ott lenni, ahova meghívnak Tavaly, amikor ide érkeztem, az egyik probléma, ami álmatlan éjszakákat okozott nekem az volt, hogy melyik zsinagógát látogassam meg először Ros Hásáná alkalmából. Végül körbe jártam a várost, és több nagy zsinagógában is tiszteletemet tettem. Remélem, Isten meg fogja hallgatni az imáimat, egész életemben nem imádkoztam annyit, mint ebben az évben. Nem vagyok kifejezetten vallásos, de egy jó zsidó vagyok, akinek megvan a saját párbeszéde Istennel.

 

E: Mit kívánna az újévre Magyarországnak és Izraelnek?

 

I.M: Nehéz kérdés…Nos, Izraelnek azt, hogy az újév legalább olyan békében teljen, mint az idei. Ne legyen háború, ne legyen terrorizmus. Hogy arra koncentrálhassunk, amiken valóban javítanunk kell: a gazdasági helyzetre, a szociális ellátás javítására, hogy igazságosabb legyen a terhek megosztása a társadalmi csoportok között. Azt kívánom, hogy jussunk túl ezen a válságon, oly módon, hogy az ne érintse Izraelt. Ne legyen Izrael rákényszerítve, hogy önvédelemből erőszakot alkalmazzon azok ellen, akik nem ismerik el a jogát a létezéshez. Magyarország viszonylatában azt kívánom, hogy folytatódjon Izraellel a párbeszéd. Hogy minél több magyar látogasson Izraelbe és ismerje meg ennek a csodának az igaz történetét. Az kívánom, hogy kevesebb legyen az antiszemitizmus – tudom, hogy ez egy nagy kívánság, hiszen gyűlölet olyan, mint egy krónikus fertőző betegség. De muszáj megpróbálni. Kívánom, hogy kevesebb legyen az új antiszemitizmus, aminek Izrael Állam a célpontja. Azt hiszem ennyi a kívánságlistám. Mi mást kívánhatnék? Egészséget, megélhetést, boldogságot. Ezek azok, amikre vágyom, amikben hiszek.

 

E. Ámen! Köszönöm a beszélgetést, és kívánom, hogy az új évben valóra váljanak azok a kívánságok, amikért dolgozik!

 

 

 

  PÉNTEK ESTI GYERTYAGYUJTÁS

  - kizárólag  ZSIDÓ NŐKNEK!!!

 

Zsidó "származásu" mamák és nagymamák figyelmébe!

 

MA – 17.43  – KÉSŐBB TILOS, MERT MÁR BEJÖTT A SÁBESZ

                                                        

    A szombat és ünnep fogadó, péntekesti gyertyagyujtás, a zsidó nők privilégiuma, előjoga. EZ a három specifikus női micva egyike és a szombat fényei idillikus békességet árasztanak a zsidó házakban. Ez a jó zsidó házasság – egyik – titka és ezért irigylik mások a zsidó nőket.

 

A Halacha előirásai szerint férjes asszonyok gyujtanak gyertyát - (zsidó!) férjük jelenlétében. Haszidoknál szokás, hogy hajadon lányok is gyujtanak gyertyát – egyet – mihelyt el tudják az áldást mondani. Férjes asszony két gyertyát gyujt, vagy többet, aszerint hogy hány gyereke van.

A sábbát fényei nem férnek össze a rádió hangjával és/vagy a tévé villogásával. Ez két homlokegyenest ellenkező médium. Péntek este kizárjuk házunkból a külvilágot és szellemi életet élünk a szombat fényei mellett.

 

Tehát ma estefelé – 17-43 órakor a háziasszony meggyujtja a gyertyákat és elmondja az áldást:

 

BÁRUCH ÁTÁ ÁDONÁJ, ELOHÉNU MELECH HÁOLÁM, ÁSER KIDSÁNU BÖMICVOTÁV VÖCIVÁNU LÖHÁDLIK NÉR SEL  SÁBÁT KÓDES

 

HÉBER ERDETIBEN:

 

ברוך אתה ד', אלוקינו מלך העולם, אשר קדשנו במצוותיו וציוונו להדליק נר של שבת קודש            

Magyarul: Áldott vagy te, örök Istenünk, a világmindenség ura, aki megszentelt bennünket parancsolataival és meghagyta, hogy meggyujtsuk a szombat fényeit.

 

  שבת שלום

SZEMÉLYES  MEGHIVÓ KÖNYVBEMUTATÓRA

 

Tessék előjegyezni a dátumot: október 16-án, du 4 órakor

 

          AZ IRÓK BOLTJÁBAN

                    mutatják be

 

                   NAFTALI KRAUS

     Új, talán utolsó, könyvét, amely az

 

ŐSI FORRÁS SOROZAT 22. KÖTETE

 

IRÁNYTŰVEL

 A TALMUD TENGERÉN

 

Mindenkit elvárunk, mindenki legyen ott!

Az Irók Boltjában, Andrássy út 45 október 16-án, du 4 órakor

 

MEGHIVÓ*MEGHIVÓ*MEGHIVÓ*MEGHIVÓ*ME

 

 

ATYÁK BÖLCS TANITÁSAI( 67)

             "EZ VALAKI MÁS...!"

 

 Elisa ben Avuja mondotta: "Amit gyerekkorában tanul valaki, az olyan, mint a tintaírás új papíron. Amit viszont öregkorában tanul valaki, az olyan, mint az írás leradírozott papíron... " (Atyák, 4, 20).

 

  Elisa ben Avuja a javnei tanaiták kései nemzedékének tragikus alakja.

Jeruzsálemi patrícius család elkényeztetett gyermeke, Akiba tanulótársa, aki neves tanaitává vált, és aki életének egy bizonyos fordulópontján meghasonlott önmagával, elhagyta ősei hitét, végül a rómaiak szolgálatába állt.

 Amint később tanítványának, Meirnek mesélte, körülmetélésének napján apja fogadalmat tett, hogy fiát a Tórának szenteli. "De mivel nem gondolta komolyan, nem sikerült a dolog" - jegyezte meg cinikusan.

    A Talmud elbeszélése szerint egyike volt azon négy Bölcsnek, akik "bementek a Kabbala ligetébe", vagyis akik az elvont, misztikus dolgokkal foglalkoztak, mint pl. a teremtés és az égi hierarchia. Mint ismeretes, a négy emberból mindössze Akiba vitte el szárazon, ketten megőrültek, Elisa pedig meghasonlott, elhagyta hitét, és árulóvá vált. (CHágigá, 14)

 

                                    ****

 

Bölcseink megpróbáltak magyarázatot találni Elisa pálfordulására.

Egyik - ezzel kapcsolatos - vélemény szerint Elisa egyszer látott egy embert, aki a Tóra utasításaival ellentétben nem hessegette el az anyamadarat, s így fosztott ki egy madárfészket, vitte el a fiókákat. Másnap ugyancsak látott egy ugyanilyen esetet, de ekkor az az ember betartotta a Tóra - ezzel kapcsolatos - előírását, de lemászván a fáról megmarta egy kígyó és meghalt. Ebből azt a tanulságot vonta le, hogy a bűnt nem büntetik, a jótettnek nincs jutalma.

Másik vélemény, hogy Elisa a kegyetlen terror alatt szemtanúja volt több Tóra-nagyság kivégzésének, ami annyira megrendítette hitében, hogy azt gondolta, a zsidó népnek nincs jövője, Isten ments, és az egyetlen megoldás behódolni a római hatalomnak.

 

   A jeruzsálemi Talmud beszéli el, hogy Elisa - egy csapat római zsoldos élén - behatolt a Tanházba, ahonnan azzal kergette ki az ott tanuló ifjakat, hogy semmi keresnivalótok nincs itt, menjetek, és legyetek suszterek, építőmunkások stb.

Egy további forrásból tudható, miszerint Elisa már korábban is gnosztikus nézeteket vallott, s különböző keresztény szektákkal kacérkodott. Az "Áchér" (ez  valaki más) gúnynév akkor ragadt rá, amikor nyilvánosan felkeresett egy prostituáltat - ezzel demonstrálván a hagyományhű zsidóság elhagyásának szándékát -, aki döbbenten ismerte fel Elisát. Meg is kérdezte tőle: nem te vagy a neves Talmud-bölcs, a híres tudós? Ekkor Elisa kitépett szombaton - az ágyásból egy retket, és átnyújtotta a meglepetéstől ámuldozó nőnek, aki csak annyit bírt kinyögni: "Ez nem Elisa, ez valaki más..."

                                    ****

 Hihetetlenül hangzik, de Meir rabbi, a tanítványa, ekkor sem hagyta el.

Több ízben találkozott vele, s kérlelte, térjen vissza a zsidósághoz, de Elisa azzal utasította vissza, hogy ő már olyan messzire eltávolodott, ahonnan már nincs visszatérés.

 

  Történt, hogy miközben Meir egy szombaton tibériási zsinagógában a dróséját mondta, jelentették neki, hogy Elisa az utcán lovagol. Meir a nyomába szegődött, s ekkor Elisa az után érdeklődött, miről szólt a beszéde. Meir elmondta neki, mire Elisa megjegyezte, hogy (Meir) Mestere, Akiba, arról a témáról más véleményt vallott. Közben tovább sétáltak, de egyszer csak Elisa megállt, és azt mondta Meirnek: ne gyere tovább, Meir, mert lovam léptein lemértem, hogy eddig tart a szombati járhatóság határa. (Tchum Sábbát) Térj hát vissza...

   - Térj te is vissza - kérlelte ismételten Meir Elisát -, de az továbbra sem adott beleegyező választ, csak annyit mondott, hogy a Szentély le

rombolt falai mögül egyszer égi hangot haIIott: "Térjetek vissza, Ó, tékozló fiúk... kivéve Elisát, aki ismert engem, és fellázadt eIIenem". (Jeruzsálemi Talmud, Hágigá, 2,1) Ez is azt bizonyítja, hogy Elisa nem akarta hűséges tanítványát befolyásolni, hitétől eltéríteni.

     Amikor Meir hírét vette, hogy Elisa a halálán van, elment hozzá, hogy még utoljára a lelkére beszéljen. Ekkor Elisa megkérdezte: és ha megtérek, akkor elfogadnak?

    "Térjen meg [az ember], amig csak a szíve dobog" - idézte válaszként a ZsoItárverset Meir, mire Elisa sírva fakadt, majd meghalt. Úgy tűnik, Mesterem megtért halála előtt - vélekedett Meir. (Uo.)

 

  A Bölcsek sokat tanakodtak azon, hogyan engedhette meg magának Meir, hogy a hitehagyott Elisától tanuljon? Válaszuk: Meir úgy tett, mint aki a gránátalma belsejét megeszi, de a héját eldobja...

 

   Bölcseink, úgy látszik, elfogadták Meir feltevését Elisa halála pillanatában való megtérésérőL Tény, hogy mondásait nem hagyták ki az Atyák bölcs tanításai ból. Fenti mondása is bizonyság arról, hogy amit Elisa fiatalkorában tanult, az öregkorára is javára szolgált, amikor is hányatott élete, mint egy leradirozott papiron lévő homályos írás tükrözte egy önmagával meghasonlott zsidó sorsát.

 

                                    ****

 

Az Atyák rabbi Nátán féle szövegében (I verzió, 24. fej.) Elisa további nyolc mondása szerepel. Ezek közös nevezője, hogy a Tóra tanulásának csak akkor van értelme, ha jócselekedetekkel párosul.

 

   Egyik ilyen mondása: ha valaki jót cselekszik, és emeIIett tanulja a Tórát, az olyan, mintha nyeregben ülne a lovon, de ha valakinél a Tóra-tanulás nem párosul jó cselekedetekkel, az olyan, mintha nyereg nélkül ülné meg a lovat, hiszen a ló minden pillanatban ledobhatja...

 

   Milyen érdeme volt Elisának, aki "más" lett, hogy megemlítik az Atyák között?

Az, hogy nem akarta Meirt, a tanítványát bűnbe vinni, sőt figyelmeztette, hogy ne menjen túl a szombati határon. Isten nem marad senkinek adósa, és senkit nem rövidít meg...

 

       

IRÁNYTÜVEL - A TALMUD TENGERÉN

 

NAFTALI KRAUS UJ KÖNYVE - Ősi forrás (22) MELYNEK BEMUTATÓJA OKTÓBER 16.ÁN DU 4 ÓRAKOR LESZ AZ IRÓK BOLTJÁBAN (Andrássy ut 45)

 

 

 

                          SYNOPSZIS

 

 

 

T a l m u d

 

Ki nem hallotta ezt a szót?

 

És ki tudja, hogy mit jelent, mit takar?

 

 

 

Azt mindenki „tudja", hogy ez valami zsidó dolog, és valami nagy titkot sejtenek mögötte. Professzionális antiszemiták, akik pedig ebből élnek, SZINTÉN csak rossz, hamisítvány fordításokból szemezgetnek, de tulajdonképpen fogalmuk sincs miről beszélnek.

 

 

 

Nemzsidó ügyvéd-jelöltek világszerte Talmud-kurzusokat vesznek, mert úgy "tudják", hogy ez erősíti az agyat, az analitikus készséget. Dél-Koreában nemrég elhatározták a Talmud kötelező oktatását az iskolákban, és e célból Izraelhez fordultak, segítsenek nekik egy reprezentáns kötetet lefordítani a koreai nyelvre, mert úgymond, megtudták, hogy „ettől olyan okosak a zsidók". Ezt ők nem pejoratív értelemben mondják, mert náluk nincs kereszténység, és így antiszemitizmus sincs. A jordániai arabok nemrég leforditotték az egész Talmudot arab nyelvre – és nem Izrael szeretete vette rá őket erre

 

* * *                                                                                

 

Akkor most mi is a Talmud?

 

 

 

Mondhatnánk, hogy egyfajta protokollok összessége, amelyek több évszázad halachikus vitáit foglalják össze, mind Babilóniában , mind Erec Jiszráélban, amelyekből aztán az állandóan fejlődő és bővülő halacha kijegecesedett; mondhatnánk, hogy a zsidó Tóra-ismeret és tudomány tárháza, amelyben létfontosságú témák váltogatják egymást aggádikus legendákkal és néhol szarkasztikusan humoros elbeszélésekkel; mondhatnánk, hogy a Talmud mint a szóbeli Tan letéteményese egésziti ki a Tórát, az Irott Tant és igy annak szentség jegyeit is magán viseli.

 

 

 

Mondhatnánk – és mondjuk is – hogy mindez és ennél sokkal több, ahogy rá vonatkoztatják a Tóra azon megállapítását, hogy „ez a ti bölcseségetek és értelmességetek a népek szemében". (5Mózes 4, 6) היא חכמתכם ובינתכם לעיני העמים

 

 

 

Mindez igaz és ennél még sokkal több.

 

***                                                                     

 

A Talmudot lefordítani bármely európai nyelvre, úgy, hogy érthető is legyen, sokak, ha nem is mindenki számára – egy reménytelen vállalkozás, amely egy 50 tagú tudományos kollektivát és legalább két emberöltőt igényel.

 

 

Magyarra leforditani – képtelenség.

 

 

Az eddig létező magyar „fordítások" inkább ferdítések, egy-egy jámbor kísérlet egyes legendás részek (elbeszélések – Ágádák) lefordítására, no meg Luzsénszky Alfonz antiszemita hamisítvány gyűjteménye, amiért az elkövetőt annak idején a Horthy bíróság elítélte. Németül létezik a komplett Goldschmidt fordítás, ami a maga nemében nem rossz, és kutatóknak kisegítő mankóként szolgálhat. Amerikában léteznek az Artscroll fordítások (Shottenstein), amelyek szakértők szerint megközelítik a kívánatosat.

 

Ez a könyv nem kívánja megvalósítani a lehetetlent, nem szándékozik lefordítani a Talmudot, csupán ízelítőt ad belőle, hogy az intelligens olvasó tudja, miről beszél, és a zsidó olvasó megtudja belőle, miért vádolják a potenciális gyilkosjelöltek őt, szüleit és gyermekeit azzal a „forgatókönyvvel", amely a nem létező „Cion bölcseit", úgymond szolgálta.

 

Ez a könyv - amelyben „szabadon úszni" próbálok tanítani a Talmud tengerén - egy ismeretterjesztő kötet lesz, (mint minden eddigi magyar nyelvű könyvem); a háttér, a metodika, a tárgyalási módszer ismertetésével, valamint a talmudi fogalmak közkinccsé tételével, és a Talmudbölcsek jellegzetes mondásainak reprezentatív gyűjteményével.

 

Ebből a könyvből megtudja az érdeklődő olvasó, hogy:

 

 

 

* Két Talmud van, egy babilóniai és egy erec-jiszraéli, az előbbi az ismertebb, dominánsabb, többnyire arameus nyelven íródott, míg az utóbbi héber nyelvű, kevésbé ismert, egyszerűbb, és kevesebb benne a skolasztikus vita.

 

* Az is kiderül az olvasónak, hogy kik voltak a Talmud művelői, a tanaiták és amoriták nemzedékei; melyek voltak azok a demokratikus(!!) eszközök, amelyek segítségével a kötelező halachát megállapították, és az egyénieskedő magánvéleményt annullálták (mivel a többség dönt!); miként folytak le a Szánhedrin (Synhedrion) tárgyalásai; kik lehettek tagjai, stb.

 

* * *                                                                  

 

A könyvben, többek között, a következő fejezetek vannak:

 

• Mi a Misna, mi a Gemára?

 

• Történelmi áttekintés.

 

• Jávne és bölcsei

 

• A Tanaiták

 

• Az Amoriták

 

• A "jeruzsálemi Talmud" (JT)

 

• A talmudi disputa mechanizmusa

 

• A Talmud kommentátorai

 

• A Talmud legendái(Ágádtá)

 

• Humor és pikantéria a Talmudokban

 

• Imák és áldások eredete a Talmudokban

 

 

Több mint húsz fejezet, valamint (Függelékben) a

 

Talmud égetések, betiltások, az egyház packázásai és a hamisitások.

 

A Talmud bölcseinek 54 biográfiája

 

 

 

* * *                                                                   

 

Október 16.án  jelenik meg a Talmud – az Ősi Forrás sorozat 22. kötete . Köszönet a kiadónak – Iványi Gábornak – és mindenkinek aki segitett

 

 

 

Naftali ben Dvora Kraus

 

Rechovot, Israel,

 

a világteremtés 5773. évében, Tisré ötödikén

szeptember 21 – a 10 bünbánó nap egyikén

 

ZSOLT BÉLA/ KILENC KOFFER (14)

LUXUS LATRINÁRA SZALAD A VEZÉRŐRNAGY

21.

Az orvosok feszülten figyeltek, mialatt oktattam őket. Aztán a vörös nőgyógyász felállt a matracom széléről, nagyvilágiasan kezet rázott velem, és a másik kezével megveregette Friedländer vállát, és azt mondta nekí:

- Ne búsuljon, Friedländer úr! Megyünk mi még együtt a Riviérára.

Igen, a Riviérára is jártak ezek a mozgékony, élveteg, váradi zsidók, akik a század végén a dzsentritől tanultak úri módon hazardírozni, hogy később a tanítvány legyőzze a mestert. S később már együtt - a dzsentri és a zsidó - kidolgozták a szisztémákat, amellyel minden évben sprengerelni  akarták a világ valamelyik nagy játékbankját, a monte-carlóit, az ostendeit s az első nagy infláció idején a sopotit. Valószínűleg a doktornak is volt szisztémája, azért járt azelőtt a Riviérára – s most is úgy viselkedett, mintha a szisztémáját akarná kipróbálni, amivel sprengerelje a gettót. Bánom is én, hányszoros pénzt keres, csak sikerüljön.

- Napközben majd jelentkezem, hogy informáljam a fejleményekről - mondta búcsúzáskor. - Addig is diszkréciót kérek. Az ezredest a kezemben tartom., de ha előre megsejt valamit, engem falhoz állíttat, s az egészből nem lesz semmi.

Háromnegyed egyet ütött a kapucinusok toronyórája, amikor az orvosok elvesztek a kék homályban. Az izgalom olyannyira felgerjesztette életösztönömet, hogy úgy éreztem, azonnal kell csinálnom valamit ~ hogy minden pillanat, amit tétlenül töltök, veszélyes mulasztás. De Friedländer álmos hangon megszólalt:

- Ez a doktor a legnagyobb linkóci a városban! – mondta. – Egy szót sem hiszek neki. Tudom, mit akar.

- Mit akarhat?

- Ki fogja csalni mindenkitől az eldugott pénzt. Amit a csendőrök még nem vertek ki belőlünk, ő viszi el! Aztán átmegy vele Romániába. Bennünket itt hagy a vízben.

- Ez is lehet. De a pénzzel úgysem érünk sokat, ha a gázba visznek bennünket. Viszont az is lehet, hogy megcsinálja a járványt.

- Erre én nem számítok. Reggel kiviszem magammal a fiamat sírt ásni. Ha az a somogyi rendőr lesz szolgálatban, mindenesetre megpróbálom megszöktetni.

- De ha egyszer Kolozsvárt leállították a deportálást, akkor itt is... – kíséreltem meg inkább Önmagamat lelkesíteni.

Friedländer legyintett, aztán visszasüllyesztette az állát a tenyerébe. De én már nem akartam magamban lelohasztani a reménykedést – már nem is tudtam volna, mert az életakaratom parancsolt.

- Hallja, Friedländer, huszonegy nap komoly dolog! S a tífusz az egyetlen, amitől valamennyire mégis félnek. Nem szívesen hurcolják végig az országon, nem szeretik vele megfertőzni a vagonokat, amelyekben a hadsereget szállítják. Nálunk, odakint a fronton, egy ízben hathetes zárlat volt tífusz miatt – a helyőrségből nem mehetett senki szabadságra, idegen helyőrségiek nem jöhettek hozzánk – ennyire komolyan vették. Most itt is komoly a dolog, a front is közelebb van. Itt van már Erdély előtt. S ha most kapnánk huszonegy nap haladékot – mert addig kell tartani a karanténnek akkor talán meg is úsztuk.

Friedländer hirtelen csodálkozva, s most már kissé reménykedve ütötte fel a fejét:

- Maga tényleg bízik?

- Kicsit bízom.

- Gondolja, van itt még segítség? – kérdezte majdnem esdekelve.

- Nem lehetetlen. Ha a katonai helyzetet nézem, akkor...

- Ha maga bízik, aki ért hozzá...

- Én sem értek hozzá többet, mint maga - mentegetődztem, de lázasan magyaráztam tovább. - De most nem huszonegy nap alatt, pillanatok alatt is nagyot fordulhatnak a dolgok. Odakint a fronton is - hallgasson ide február 18-án reggel megint három koporsónk volt a ravatalozóban. A pap üvöltött és verekedett, mint máskor, hogy két órára kész kell lenni a sírnak. Persze, mi már akkor tudtuk Sztálingrádot meg El Alameint, de hat hete visszatartották az újságokat, hogy ne kerüljenek a katonák kezébe, s a háború legújabb eseményeiről sejtelmünk sem volt. Mi a brjanszki erdőben, eldugott vasúti mellékvonal mellett voltunk már hat és fél hónapja, a vonat normálisabb időkben, menetrendszerűen is csak kétszer hetenként jött és ment, de mióta a partizánok erősebben dolgoztak, sokszor tíz napig nem tudták rendbe hozni a felrobbantott síneket, s tíz napon keresztül még álhír vagy rémhír se jutott hozzánk. Azért persze tudtuk, hogy a nagy fronton visszavonulás van, de itt nem láttuk, és nem is éreztük a mozgást. Legkevésbé természetesen arról voltunk tájékoztatva, hogy mi történik a közelben, az áthatolhatatlan erdőben, száz kilométeres körzetben. Hallottuk, hogy ágyúznak, aknáznak, de nyár óta, amióta kijöttünk, folyton ugyanúgy ágyúztak és lövöldöztek az erdőben. - A partizánokkal harcolunk! - magyarázták, s hosszú ideig igazat is mondtak, mert a csatazaj a partizánharcokból eredt. S az utolsó hetekben legfeljebb ha annyi változás volt, hogy az ágyúzás és aknázás szaporább lett, s talán mintha közelebb jött volna - a tisztek erre azt mondták, hogy Sevszk felől frissen érkezett, speciálisan felszerelt német partizánvadász osztag most göngyölíti fel végleg az „atrátokat", hogy tavaszra, amikor elindulunk az Urál felé, tiszta legyen a levegő. A bakák el is hitték nekik, mert ebben a háborúban a bakák mindent elhittek az újságoknak és a tiszteknek - mi, zsidó kényszermunkások pedig zavarban voltunk, egyrészt nem tudtuk pontosan, hol vagyunk, sehogy sem tudtuk beilleszteni az elképzelt térképbe frontszakaszunkat. Igazi térkép sohasem került a kezünkbe, nem tudtuk rekonstruálni, mi a viszonylatunk a fronttal. S őszintén szólva, nem is hittük, hogy az oroszok már ezen a télen ennyire előre tudnak törni nyugat felé. Jöttek ugyan hírek, hogy Kurszk elesett - ez volt hozzánk legközelebb a nagy centrumok közül, de még mindig háromszáz kilométernyire. Nem hittük el, hogy az oroszok ezt a távolságot télen néhány hét alatt meg tudják tenni. Szóval, február 18-án reggel, amikor ásni kezdtük a három sírt, Szeregyina Budán minden úgy volt, mint máskor. A pap elővette a honvédelmi miniszter tervét, bilgeri csizmája sarkával kijelölte a havon a sírhelyeket, majd következett a mindennapi káromkodás és inzultus, aztán ellovagolt. Patkója nyomán szikrázott a hó, mint máskor. A naposok, ügyeletesek és a vöröskeresztes szanitécek, hónuk alatt a betegkönyvvel, egymás után vonultak fel a különböző formációktól a maródiakkal a kórház felé. Vonatos szánok élelmiszerért mentek az élelmezési oszlophoz, robotra berendelt orosz panye-szánok karavánban szállították a fát a katonapékeknek. Kovács bácsi a kápolnában, a koporsón ülve, krumplit sütött, mint máskor, és ezt mondta:

- Pasliszag van, emberek! Hamarosan megyünk. Úgy hallom odabent az árkászoknál, talán már a jövő hónap elején. A tiszt urak azt mondják, leváltanak bennünket. Már tudják azt is, hogy a pécsiek jönnek a helyünkre. De én azt hiszem, emberek, hogy hamarosan szalad innen az egész miskulancia.

Mi akkor már nem hittük, hogy innen egyáltalában el lehet menni. Az értelmünkkel tudtuk, hogy az oroszok előbb-utóbb kivernek bennünket, de egyszerűen nem tudtuk már elképzelni, hogy jöhet egy reggel, amikor véget ér nyomorúságunk monotóniája. Már máshol szenvedni is megváltásnak tűnt fel a képzeletünkben. Délelőtt tíz óra volt, amikor Kovács bácsi kápolnájából kiléptem, hogy folytassam a sírásást. Háromnegyed tizenegykor aztán átugrott a temető kerítésén egy tizedes, futólépésben rohant felénk, és messziről ránk ordított:

- Azonnal bevonulni!

- Mi történjék a koporsókkal? – kérdezte a nyomdász sírásó.

- Mit járatja a száját? – ordított a tizedes tovább- rohanóban. – További parancsig azonnal bevonulni!

Kovács bácsi is kilépett a kápolnából, s a tizedes után kiáltott:

- Rám is vonatkozik?

- Maga talán itt akar maradni? Persze hogy magára is!

Kovács bácsi vigyorogva elkurjantotta magát:

- Na, itt a pasli!

Bevonultunk a körletbe, az orosz parasztházba, s már jött is a parancs, hogy szereljünk fel, és tíz perc alatt sorakozzunk a századiroda előtt. Még ahhoz sem volt elég időnk, hogy elbúcsúzzunk a háziaktól. Csak az öregasszonyt csókoltam meg mindkét arcán. S mire a század felsorakozott, már jött a parancs az indulásra. Különös, hogy közben a háborúból semmivel sem lehetett többet észrevenni, sőt még a szokásos ágyúzás is majdnem szünetelt. Csak nagyon magasan repülőgépek kóvályogtak felettünk. Egész rajok és errefelé újfajta masinák – mióta ott voltunk, csak a ratákat láttuk. Persze, a keretlegények, akik két tenyerüket a halántékhoz szorítva nézték a gépeket, mindjárt rájuk fogták, hogy német gépek. S már indultunk is gyorsított menetben az országúton.

Indultunk, barátom – mi az, hogy indultunk? –, szaladtunk! Soha ilyen boldog szaladást – harmincöt fok hidegben, előttünk a szélsebesen rohanó hó- ciklonnal, fejünk felett a repülőkkel, hátunk mögött az orosz tankokkal, amelyeknek csörömpölését már tisztán lehetett hallani! Röhögve futottunk, egyrészt, mert végre bekövetkezett, amiben eddig soha nem hittünk – hogy elkerülünk innen másrészt, mert most már nem volt rémhír, álhír, vakmerő zsidó és antifasiszta reménykedés, hogy verik a németeket, hogy vernek bennünket, barátom!

Nem is tudja elképzelni, Friedländer, milyen valószínűtlen volt nekünk eddig, hogy egyszer ezek majd futni fognak. S most pillanatok alatt összecsuklottak, aztán már ész nélkül szaladtak is. Akár hiszi, akár nem, olyasmit láttam, amiért egy író, aki mindenáron kompromittálni akarja a történelmet, minden pénzt megadott volna.

Hadosztályparancsnokunk, Makay vezérőrnagy, feltűnően hosszú kezű, savanyú arcú, beteges külsejű törpe volt. Valami baja lehetett a gyomrával, mert a fiúk, akik az utolsó napokban a hadosztályparancsnokság udvarán légvédelmi bunkert ástak, röhögve mesélték, hogy negyedóránként az udvaron épült parancsnoki latrinára szaladgált. Természetesen ezt a latrinát is mi, zsidó kényszermunkások építettük, tulajdonképpen nem is volt latrina, hanem - ami itt, a félig elpusztított városban luxusnak számított - afféle falusi árnyékszékbódé. Még piros kókuszszőnyeget is zabráltak bele, s a falait a Magyar Futár és a Signal csataképei díszítették. Persze, a parancsnoki latrina kulcsát is munkaszolgálatos lakatos készítette, aki nem is volt lakatos, hanem vegyészmérnök, s a kulcs ezért a dilettáns kezén ormótlanra, elnagyoltra sikerült, A vezérőrnagy állandóan az íróasztalán tartotta a kulcsot, nehogy valamelyik alantas tisztnek eszébe jusson, hogy a klozettjét bitorolja. Nos, Friedländer, én láttam déltájban ezt a vezérőrnagyot futni, kabát és fegyver nélkül, ezzel a hatalmas klozettkulccsal – az egész század elragadtatással röhögött, amikor messziről felismerte a kulcsot. Könnyebb volt futni, könnyebb volt megdögölni is ettől a röhögtető látványtól, higgye el, barátom! Olyan hirtelen jöttek az oroszok, hogy csak a sapkáját kapta fel, s a kulcsot ragadta meg, amely mióta a hasa ment, bizonyára a legfontosabb tárgy volt neki – fontosabb a kardnál és a térképnél is! Autóra sem ülhetett, mert az oroszok a városnak azt a részét, ahol a garázsok voltak, pillanatok alatt elvágták a parancsnokságtól. Ezért hát gyalog futott a vörös lampaszos, diarés törpe, hosszú kezében lóbálva a kulcsot, mellette loholt a segédtisztje. Míg aztán, vagy ötven lépés után, bele nem bújtatták egy komisz katonaköpenybe, amelynek zsebébe végre elsüllyesztette a kulcsot. Azóta sem láttuk.

Ez így történt, Friedländer, szorul szóra, akár hiszi, akár nem – látja, ilyesmi is megeshet percek alatt! Mert az egész „pasli" percek alatt lódult neki. – Nem mondom, bizonyára várták a hadosztályon, hogy jönnek az oroszok, de úgy gondolták, csak napok múlva, s majd alkalmazkodnak az ő menetrendjükhöz, s hagyják, hogy előzetes tervek szerint kiürítsék a várost. Ebből is láthatja, hogy nem igaz, amit az ember ilyen nyomorult helyzetben, amilyenben most is vagyunk, mindig hajlandó elhinni, hogy ezek a mindentudó arcú bitangok csakugyan mindent előre tudnak, hogy összeköttetésben vannak a főparancsnoksággal vagy a kormánnyal – hogy egy vacak kis századparancsnok, vagy akár egy ilyen csendőr ezredes tényleg informálva van a hadi helyzetről és a politikai vagy diplomáciai titkokról. Fittyfenét! Fél óra múlva esetleg ez az ezredes is szaladhat a klozettkulccsal.

Szóval, vidáman futottunk a ciklonná vadult hófúváson keresztül Csernovszkoje faluig, nyolc kilométernyire a várostól. Itt hirtelen megállítottak bennünket, lapátot és csákányt osztottak, s este hétkor kiállítottak az országútra havat hányni. Kétségbeesett röhögéssel láttunk a munkának, majdnem bizonyosra vettük, hogy reggelre megfagyunk. Mindjárt láttuk, hogy ilyen őrült és hülye munkát még velünk sem végeztettek eddig. Ami havat elhánytunk, ezerszeresen visszahozta a szél. S még azt is megparancsolták, hogy planírozzuk, egyengessük a havat: a szemnek is szép munkát követeltek tőlünk, ijesztgettek, hogy jön a vezérőrnagy a kulccsal, szemlét tart.

Ő volt az az elmebeteg, aki elrendelte, hogy a visszavonulni készülő csapatok előtt hóesésben, hófúvásban lapáttal tegyük szabaddá és csinossá az utat? De hol voltak már hajnalra a visszavonuló csapatok! Az oroszok nem tartották tiszteletben a klozettkulcsos vezérőrnagy régóta előkészített visszavonulási tervét, amely ezt az aránylag tágas és megépített országutat jelölte ki a „kitérő hadmozdulat" útvonalául. Az oroszok nem engedték, hogy ezen a kényelmesebb úton meneküljenek, hanem már a városból bekergették a csapatokat az erdőbe. Ezen az országúton, amelyet nekünk kellett az orosz parasztoktól zabrált lapátokkal szabaddá tenni, csak pár kis csapattöredék: tudott egérutat nyerni: például az egészségügyi oszlop két teherautója a súlyos betegekkel és az orvosokkal – ezeket alighanem szándékosan kiengedték a gyűrűből az oroszok. Aztán nagy időközökben jött, négy emberrel a bakon, egy tüzérfogat, ágyú nélkül, majd szórványosan személyautók, tisztekkel. S a város irányából szüntelenül hallatszott a tankágyúk dübörgése, az éjszakai erdő sistergett a géppisztolytól, hiába, de hiába, a csatazaj nem jött hozzánk közelebb. S csak hánytuk a havat, kissé megszeppenve és feszült várakozással – vártuk az oroszokat.

Vártuk az oroszokat, s hogy hajnalig nem érkeztek meg a tankok, kezdtünk kételkedni és csüggedni. Bota őrvezető, aki egész éjjel puskatussal sürgetett bennünket, vigyorogva gúnyolódott:

– Na, piszkos zsidók, halljátok, már távolodnak? Hiába pusmogtatok és örültetek! Visszaverik a kutyákat!

Persze, nem távolodtak, de csak fél óra múlva, amikor jött az azonnali indulási parancs, tudta meg ő is velünk együtt, hogy az oroszok már elénk kerültek, jóval nyugatabbra előttünk elvágták az országutat. Most hát bennünket is lekergettek az útról, be az erdőbe. S a részvétlen, jeges derekú fenyők között, a jéggé fagyott havon csúszkálva, kiálló fatönkökön hasra esve, váratlan gödrökben nyakig süppedve, már ezek a mészáros kutya keretlegények is kezdtek elkomorodni. Csendesebbek lettek, s időnként, alattomosan pislogva, keresték a tekintetünket, mintha azt firtatnák: nem lehetne-e az utolsó pillanatban gyorsan megbékélni velünk? Mert komoly kilátásunk volt arra, Friedländer, hogy „fácánok leszünk", ami. azt jelenti, hogy fogságba esünk – erre vágytunk valamennyien. És ezek a kutya keretlegények most attól féltek, hogy nyomban elpanaszoljuk az oroszoknak, hogy mi mindent műveltek velünk, s az oroszok talán mindjárt el is intézik őket. Szólni sem mertek már, tűrték, hogy megszüntetjük a katonai formációt, s mindenki a maga módján csúszik-mászik előre, vagy lemarad.

Hogy miért nem maradtunk le valamennyien, s miért nem vártuk meg az oroszokat? Egyrészt, minden számítás szerint még a hátunk mögött kellett lenni a német és a magyar tábori csendőröknek, s ezek minden csellengőt szó nélkül lepuffantottak. Másrészt, ebben a harmincöt fokos télben nem lehetett terv nélkül hosszabb ideig az erdőben lappangani – az ember órák alatt megfagyott volna, tüzet gyújtani pedig halálos volt! Lemaradni csak faluban volt tanácsos, ha az ember meg tudott bújni valamelyik jóravaló, bátor orosznál, de bennünket meg sem engedtek állni a falukban, futólépésben áthajszoltak rajtuk. De különben is, a falukból már menekülőben volt az orosz lakosság is, mert a visszavonulás során német mintára mi is minden falut, amit fel kellett adni, előbb felgyújtottunk. Pechünk volt, hogy az oroszok nem szorítottak bennünket be egy szűk gyűrűbe: ilyenkor az ember egyszerűen feltartja a két kezét és kész. Sőt a gyűrű ezen a szakaszon túlságosan tágas volt, s nem is teljesen zárt – még nyitva volt az erdő felé, amelyikben szaladtunk. így aztán nem is volt más hátra, mint futni, s lehetőleg együtt maradni, mert tudtuk, aki itt éjszaka magára marad, elveszett.

Mégis, minél mélyebbre hatoltunk az erdőbe, annál kevesebben maradtunk egy csomóban. Az emberek csoportokban és egyenként leszakadtak, szétzilálódtak. Hallani lehetett a puffanást, ahogy elvágódnak s a hosszú tápászkodási kísérlet zaját - de már senki sem segített a másiknak, Friedländer! Néhány óra alatt megszűnt az erdőben minden bajtársi szolidaritás, minden reflexe vagy póza az emberségességnek, minden szemérem - úgy hagytuk ott egymást a hóban, a fenyőfák alatt, mint üres, elhajított konzervdobozt. S amellett ezeknek a szerencsétlen bajtársaknak nehéz volt a hátizsákjuk, tele mindenféle cókmókkal, ami kacatot összevissza csencseltek a katonákkal és az oroszokkal. S karácsonykor végre csomagot kaptunk, kevés használható és sok felesleges holmival, amit, kegyeletből és szeretetből az otthoniak iránt, begyűrtünk és cipeltünk a hátizsákban. A túlzsúfolt zsák hátrahúzta s táncoltatta őket a síkos havon. Én bizony, Friedländer, mindjárt akkor, amikor beléptünk az erdőbe, kiszórtam a zsákomból mindent, csak a kenyeremet, a konzervemet és a szappanomat hagytam benne. Alig éreztem a zsák súlyát, s ha elestem, könnyen felpattantam vele. De ezekre, ha elvágódtak, mint a szikla, rázuhant a nehéz zsák, idegen segítség nélkül alig tudták legördíteni. S ehhez már nagyon fáradtak és nagyon éhesek voltunk, s álmosak is - már hajnalodott, s egész nap nem ettünk, s fagytunk kinn a hófúvásban. Szóval, kevés életerőnk gyorsan fogyott. S ha valaki elesett, s nagy kínnal fel is tápászkodott - hol voltak már addigra a többiek! Darab ideig még hallani lehetett, hogy kiáltozik, aztán biztosan elindult vaktában, s ki tudja, hova érkezett meg. Kétszázan voltunk, amikor elindultunk Szeregyina Budáról, hetvenegyen jutottunk el napok múlva a Gyesznához.

Én is eljutottam, s nem utolsósorban annak köszönhettem, Friedländer, hogy örök tanulságként megjegyeztem: életveszélyben nem szabad a tárgyakhoz ragaszkodni, csak az élethez szabad ragaszkodni, ha az ember élni akar. A feleségem Párizsban ragaszkodott a kilenc kofferhez – többek között azért is jutottam a cudnyai erdő fehér poklába, s ide is, ezért, barátom! Később láttam menekülő oroszokat – mondom, azért szaladtak, mert ha otthon maradnak, a visszavonuló magyarok vagy a németek rájuk gyújtják a házat –, nos, ezek az orosz parasztok is többnyire tetézve megrakták szánjaikat mindenféle cókmókkal, még mángorlóval, madárkalitkával is. Aztán elakadtak a torlódásban, az országúton vesztegeltek fél napokig – egyszerre csak jöttek a repülők, mélyrepüléssel, s vége volt mángorlónak, madárnak, kalitkának és parasztnak... Ezek az oroszok, főképp az asszonyaik, még akkor sem hagyták őrizetlen a kocsit, amikor már a gépfegyver huszonöt méter magasból pásztázott – ott maradtak a szánon, s inkább meghaltak, semhogy elvesszen valami, vagy a szomszéd lelopjon róla egy franciakulcsot vagy köcsögöt. Barátom, ha mégis megmenekülök innen ezzel a tífuszsvindlivel, esküszöm, soha életemben nem lesz többé lakásom 1 S csak az az egy ruhám lesz, amit viselek, amíg le nem rongyolódik rólam! Én mondom magának, hogy az ember, azután, amit ebben a háborúban tapasztalt, legalább még egy évszázadig legyen nomád, hogy bármikor odébb állhasson. Hogy ne bénítsa meg az otthon, a bútorok, amelyek olyan megvesztegetően belopják magukat az ember nyárspolgári érzelmeibe! Soha többé nem lesz könyvtáram – háromezer könyvem volt, Friedländer minden este újra boldogan, szerelmesen megbámultam, végigcirógattam soraikat – de ha mégis megmaradok, ezentúl én is úgy olvasok, mint a különc, vörös Friedmann professzor, akit vandálnak és bolondnak tartottam, mert ha egy oldalt elolvasott a könyvből, kitépte és földre dobta. És soha többé nem lesz kofferem, sem egy, sem kilenc – a fogkefét, a krémet, a szappant és a fésűt majd zsebre vágom, s fehérneműt áruházban váltok, a szennyest egyszerűen ott hagyom.(Folyt-köv)

MIT MOND A HALACHA

 

                   A KÖRNYEZETVÉDELEMRŐL?

 

         

 

  Erről is sokan azt hiszik, hogy  ez a huszadik század találmánya, pedig már őseink sokat tettek ezügyben és egyes elemei az ökologiának már a Tórában is jelen vannak, a 613 micva keretén belül. Való igaz, hogy napjainkban a probléma nagyobb méreteket ölt mint valaha és igy sokan foglalkoznak környezetvédelemmel, globális megoldásokról beszélnek; a levegő és a viz szennyezése ma nagy mértékben meghatározó az emberek életszinvonalában, és ehhez járul a túlnépesedés, a háboruk, a nukleáris fegyverek és a modern kor több jellemzője.

 

       Ha valaki azt gondolja, hogy a halacha mint olyan foglalkozik a Diezel motorok okozta légszennyeződéssel és előirja, mit lehet és kell tenni ez ellen – nagy naivitásról tesz tanuságot. Ezzel szemben a halacha  idealista álláspontja az, hogy Isten a világot szépnek, jónak és egészségesnek teremtette és az ember – itt a zsidó emberről van szó – köteles azt megőrizni és nem "elrontani".

 

      "Lásd Isten cselekedeteit (Milyen szépek és tökéletesek), hiszen ki tudja megjavitani amit (az emberek) elrontanak" (A Prédikátor – Kohelet, 7, 13). Erre a versre épiti mondanivalóját egy "ökológikus" Midrás:

 

     "Amikor az Örökkévaló a világot teremtette, fogta Ádámot, az első embert, oda vezette az Éden kert fáihoz és azt mondta neki: Nézd csak hogy cselekedeteim milyen  szépek és dicséretesek. Minden amit teremtettem – neked teremtettem. Ügyelj tehát arra, hogy el ne rontsd (teremtményeimet)  és ne rombold le a világot… mert ha  elrontsz valamit – nincs aki utánad megjavitsa!" (Kohelet Rábbá, 7, 13).

 

Ez a zsidó ökológia megfogalmazása: nem rontani, nem tenni olyasmit, ami jóvátehetlen kárt okoz a természetnek.

 

Az állatvilág védelme

 

  Napjainkban óriási erőfeszitéseket tesznek, hogy egyes, kihalófélben lévő állatfajtákat megmentsenek. Törvények védik őket a vadászoktól és speciális rezervációkban megteremtik a szükséges környezetet, amely fennmaradásukat elősegiti.

 

Nagyon szép és "haladó" dolog ez, de ugyenazt tette, isteni parancsra, Nóé is, amikor mindenféle állatfajtából bevitt magával az életmentő bárkába, hogy megmentse őket az özönviztől. Mi lett volna  ha a tigrisek kihalnak, vagy egyes betegségeket terjesztő rágcsálók az özönviz áldozatául esnek? Miért volt fontos hogy Nóé minden állat és madárfajtát megmentsen?

 

    A válasz a zsidó felfogásban rejlik, melynek tükörképe a Halacha: ahogy a Tórában nincs egy fölösleges szó sem, úgy a teremtés harmóniája is csak úgy tökéletes, ha abban minden teremtmény jelen van, mert Isten nem teremtett "fölösleges" dolgokat és mindennek, még egy póknak is, megvan a rendeltetése. Egyébként ezt a témát is feldolgozza a Midrás, mégpedig Dávid királyunkkal kapcsolatban:

 

"Egyszer Dávid kifakadt és azt mondta: ,Örökkévaló Istenem! Minden amit teremtettél világodban az szép és tökéletes, de vannak (fölöslegesnek tünő) dolgok, mint például a pók, amely egész évben csak szövi-fonja hálóját és kinek van valami haszna belőle'?!

 

    Az Örökévaló válasza, a Midrás szerint az volt, hogy ha a pókot haszontalannak, fölöslegesnek tartod, majd meglátod hogy tévedsz.

 

Úgy is lett: amikor Dávid Saul elől menekült és bujdosott, egyszer egy barlangban húzta meg magát. Saul emberei látták amikor bement oda és kis hiján elfogták és megölték, de ekkor jött egy pók és hálót font a barlang bejáratánál és igy Saul emberei kételkedtek abban hogy Dávid bent van és otthagyták…" (Ocár Hámidrásim, Alfa-Béta sel ben-Szira).

 

Tilos gyümölcsfát kivágni

 

     A 613 parancsolat egyike a természet pusztitásának tilalma, konkréten gyümölcsfák kivágása. Amikor  háborut viseltek és ostrom alá veszitek az ellenséges várost – tilos a környék fáit kivágni. Ez általános szokás volt akkoriban – és ma is – felégetni az infrastrukturát, hogy ezáltal megnehezitsék az ostromlottak helyzetét.

 

A Tóra tiltja ezt, egyértelmüen:

 

          "Ha egy várost hosszabb időn át ostromolsz (tartasz körülzárva) és harcolsz hogy bevedd – ne pusztitsd ki a fákat, fejszét  emelve rájuk. Abból ehetsz, de ki ne vágd mert (nem) ember a mező fája, hogy az is ostrom alá kerüljön miattad. Csak azt a fát pusztitsd és vágd ki, amelyről tudod hogy nem gyümölcsfa. Abból épits ostrommüvet a város ellen amely hadban áll veled – elestéig!" (5 Mózes, 20, 19-20).

 

      Ehhez nem kellenek hivatásos környezetvédők. A Tóra parancsa ( az 530. miva a 614 parancsolatban – lásd Naftali Kraus, Az Ősi Forrás(13) A 613 parancsolat. Polgárt kiadás, Budapest 2004) kötelezte és kötelezi a zsidókat. Mások ilyen esetben felperzselt földet hagytak maguk után, illetve betömték a kutakat, kivágták a fákat és elpusztitották az egész infrastrukturát.

 

   Egyébként ezt a micvát Bölcseink kiterjesztették egy sokkal szélesebb skáláju tilalomra, amely tiltja bármilyen használható tárgy, dolog, ingó vagy ingatlan, elveszejtését (Bál Táschit). Eszerint nem mondhatja a zsidó ember: ez a tárgy az én tulajdonom, azt teszek vele amit akarok¸ szemétbe dobom, elégetem, senkinek semmi köze hozzá. A Tóra tiltja ezt.

 

Ez a tilalom vonatkozik, mind a személyes tárgyakra, mind a természet megnyilvánulásaira. Az Ocár Jiszráél a vandálokat hozza fel példaként, akik annak idején oktalan pusztitást végeztek Rómában és akikről a vandalizmus a nevét kapta.

 

Maimonidés szerint  a Tóra csak a gyümölcsfák kivágását tiltja, és a tilalom kiszélesitése a Talmud-bölcsek rendelkezése (Dörábbánán) mig mások szerint az oktalan pusztitás mindenképpen tórai tilalom . Jehuda Hechászid szerint (Széfer Chászidim), tilos hogy valaki ruháját kint hagyja télen a hóban, mert ezáltal tönkre megy.

 

      A Tóra nem állapit meg büntetést a környezetrombolóknak, akik fákat vágnak ki, vagy forrásokat szennyeznek, de a Bölcsek közönséges bűnözőket látnak bennük, akiknek "soha semmi jóban nem lesz részük" (Toszefta, Bikkurim). Egyes kodifikátorok korbácsbüntetést szabtak ki a rongálóknak és a Midrás kiterjesztette a tilalmat nemcsak a fák kivágójára, hanem arra is, aki elzárja a vizet és ezáltal kiszáritja, elsatnyitja a fákat. Azonban ha valaki értesül arról, hogy a tulajdonában lévő fák többet érnek mint a rajtuk levő gyümölcs – szabad kivágnia (Bava Kamma 92, a). Vagy ha a fák akadályt jelentenek – akkor is érvénytelen lesz a tilalom

 

Voltak, aki a Bál Táschit (Ne rongálj) értelmét abban látták, hogy amit Isten megteremtett az csak addig egy bizonyos ember tulajdona, amig abból haszna van. Ha nem – akkor az az egész emberiségé, vagyis azé aki használhatja. Ezért mondták Bölcseink hogy tilos valakinek elpocsékolni, kiönteni, a ciszternájában lévő vizet – ami pedig az övé – ha másoknak szükségük van rá! (Jevámot 11,a). Bölcseink élesen elitélték és "szodomita viselkedés"nek nevezték azt, ha valaki nem engedi hogy egy embertársa élvezze a tulajdonában lévő tárgyat, ha neki magának nincs kára belőle (ze nehene – vöze lo chászér) és felhatalmazták a biróságot hogy fellépjen a "szodomita" szokás ellen. Szodomita szokás alatt azt értették a Misna Bölcsei (Atyák, 5, 10) ha valaki azt mondja: ami az enyém az az enyém, ami a tiéd az a tiéd – semmi közöm hozzád (Lásd Naftali Kraus, Az Ősi Forrás(7) Zsidó morál és Etika, (második kiadás Budapest, 2004, Polgárt kiadó). Ez nem veszi el a másét és nem vitatja el annak tulajdonjogát – de nem hajlandó a magáéból adni. Úgy tünik, hogy a napjainkban a világ nagyrésze ezen "elv" alapján él és müködik.

 

       A test "rongálása"

 

          Amikor a zsidóknak nem volt országuk, nem  volt infrastrukturájuk és  nem viseltek háborut – vagyis az utóbbi 2000 évben -  a Bál Táschit tilalma a magán, privát életben jutott kifejezésre. Tilos tányérokat összetörni, bútorokat rongálni, stb. A leglényegesebb tilalom azonban az, hogy tilos egy embernek saját magában – testében – kárt ejteni. Ezt Bölcseink "Bál Táschit dögufá" –nak nevezik.  A Talmud hangsulyozza: "aki mérgében tépi ruháját, vagy összetöri butorait és szétszórja pénzét – legyen olyan a szemedben mintha bálványimádó lenne!" (Sábbát, 105,b). Azonban ha valaki azért rongál vagy tesz tönkre valamit  mert  neki erre szüksége van, vagy ebből haszna van – akkor szabad. A Talmud erre eklatáns példát hoz fel: három amorita, Smuel, ráv Jehuda és Rábbá drága butorokat tüzeltek fel, amikor melegiteni kellett lakásukat .Amikor Ábájje szemrehányást tett Rábbának, mondván hogy ez tilos (Bál Táschit) azt válaszolta, hogy a test rongálása sulyosabban birálandó el , vagyis ha fázik, szabad butorokat feltüzelni ! (Sábbát 129 a).

 

             Valakinek nem szabad sebet ejtenie magán, vagy pláne öngyilkos lenni – mivel mindez a "test rongálása" kategóriába esik. Valaki megszégyenitheti saját magát, de nem tehet kárt magában – mondja Rává, a neves amorita. Egy másik amorita szerint a fogadalmárnak azért kellett áldozatot hoznia, fogadalma végetértével, mert  fogadalma alapján "sanyargatta magát" hogy ne igyon bort (Maimonidés, Chovél, 5,1). Ha  az absztinencia sanyargatásnak számit amiért büntetés jár – pláne ha valaki (nem kötelező) böjtökkel kinozza önmagát, stb.

 

         Visszatérve az ökológia követelményeire a közéletben – ha nem is állami önállósági szinten (emiatt, úgy látszik, nem emliti a Sulchán Áruch ezeket a törvényeket és csak Maimonidés foglalkozik velük) – a Talmud Bava Batra traktátusában egy sor olyan utasitást találunk, amely szabályozza az együttélés módozatait – a környezetvédelem szempontjából. Tilos volt törött üvegeket kidobni az utcára, mivel ez veszélyes lehet a járókelőkre nézve. Korabeli haszidok elásták törött üvegeiket mélyen a saját földjükben ( Bava kamma 30,a). Szemetet szabad volt közterületre kidobni, de csak a téli hónapokban(!),amikor kisebb a veszélye a fertőzésnek. Galambducot tilos volt tartani lakóházak közelében, hanem csak egy bizonyos távolságra. Cserzőmühelyt, melynek rossz szaga van – csak olyan helyen volt szabad létesiteni, ahonnan a szél nem hozta a rossz szagot a városba (Misna, bava Batra, 2).

 

  A kecsketartás tilalma

 

  Ez is egy tipikus ökológiai tilalom: a Bölcsek elrendelték, hogy tilos Erec Jiszráélban kecskéket nevelni, mivel azok minden zöldet lelegelnek. (Bava Kamma, 79,b a Misnában). Rási magyarázata szerint Erec Jiszráél benépesitése, a mezőgazdaság és az erdősités – nagy micvának számit és a kecskék ezt ássák alá falánkságukkal Olyannyira szigoruan vették ezt, hogy a tilalom megszegőit kipellengérezték.

 

Miért és mikor hozták ezt a drákói rendeletet? Van aki azt mondja hogy a római hódoltság idején, amikor az ellenség lerombolta az országot, tönkretette a mezőgazdaságot és veszélyeztette az infrastruktúrát, a Bölcsek ezzel a lépéssel akarták a megmaradt kevés erdőt, ligetet megmenteni. Steinsalz rabbi elmondja talmudjában, hogy a kecskék – főleg a fekete palesztin kecskék – nagy veszélyt jelentenek a környezetre, mivel lelegelik a fiatal cserjéket és nyomukban pusztulás és sivár környezet jár.

 

    Mások a tilalmat azzal magyarázzák, hogy a kecskék nagy kárt okoznak a szomszédnak és nincs aki ezt megtéritse. Mindenesetre ez egy ad hoc intézkedés volt, akkor és azért amikor a kecsketenyésztés nem volt intézményes, nem tartották az állatokat karámokban, hanem szabadon kószáltak és legeltek, ahogy ma beduinok jószágai nagy kárt okoznak az izraeli mezőgazdaságnak.

 

     Összegezve: az elmult 2000 évben a zsidók szétszórtsága, gettókba zárása, nem kedvezett a zsidó ökológia fejlődésének és igy a halacha, mint olyan, nem foglalkozik sokat a témával. Ott ahol emliti – amint láttuk fent – a Tórából és a Talmudból merit, amelyek – főleg az utóbbi – a zsidó egyén felelőségével foglalkozik és nem állami  kategóriákban gondolkodik. A megujuló zsidó állam ökológiai problémáit a a modern világ diktálja és igyekszik azokat, hellyel közzel, a Tóra szellemében megoldani (például a gyümölcsfakivágás tilalmával).

 A  HETI SZIDRA – CHASZID SZEMSZÖGBŐL – BRÉSIT

 

                            EMBER – HOL VAGY?

 

A világteremtés hátteréről – a psát szemüvegén keresztül, illetve a Drus szivárványszinü sztorijain át, a Remez utalásaiig – nem egyszer irtünk.

 

Most hadd lássuk mit mond erről a chaszid exegétika, amely a Szod prizmáján keresztül nézeti a zsidó Biblia mondanivalóját az emberiségnek és azon belül Isten kiválasztott népének – a zsidóknak.

 

Erről a kiválasztásról sokan és sokat beszélnek – anélkül hogy akár csak hozzávetőlegesen is tudnák hogy mirő van szó. Egy mondatban, vagy sportnyelven, ezt úgy lehet kifejezni, hogy 613:7 a zsidóság "javára". Hatszáztizenhárom parancsolat kötelezi a zsidókat, mig a világ népeit mindössze hét. Aki betartja ezt a hetet – már cáddiknak, igaz embernek, számit. És az a tény a hogy a világban nem szaladgál sok  "cáddik" – a népeket minősiti és nem a zsidókat.

 

 A Talmud szerint BT, Sábbát. 156 a), aki csütörtökön születik, az egy irgalmas, jótéteményeket tevő ember lesz, mivel ezen a napon lettek teremtve a halak és a madarak (akiknek nincsenek megélhetési problémáik, mivel az Örökkévaló kegye táplálja öket (Rási).

 

    Itt azonban a néhai lubavitsi rebbe feltesz egy logikus kérdést: A Talmud másutt (Jevámot 79 a) kijelenti hogy a zsidó népnek mint olyannak három ismertető jele van. amelyek alaptulajdonságok: Szégyenlősek, irgalmasok és jó cselekedeteket tevők. És ha ez igy van – akkor mi a pláne a csütörtöki születésben, ami a jótéteményeket előlegezi meg "mivel ezen a napon lette teremtve a halak és a madarak", a heti szidrában felsorolt hatnapos teremtési rend szerint? Hiszem minden zsidó rendelkezik a három alaptulajdonsággal és nem csak azok akik csütörtökön születtek!?

 

                  A rebbe, válaszában, (Likuti Szichot, 25. kötet, Börésit (2) mint sokszor, Rásira hagyatkozik, akinek hét szavas magyarázata adja a kérdés kulcsát. Ez pedig az, hogy a csütörtöki nap előjoga, a halakkal és madarakkal szemben, akik isteni kegyelemből élnek és táplálkoznak, ami – az isteni kegyelem – határtalan, mint maga az Örökkévaló is, akit nem lehet behatárolni.

 

Ez az oka annak is, hogy éppen az ötödik napon teremtett lények – halak és madarak – vonatkozásában találjuk a természetes  szaporulat bő áldását olyannyira hogy a héber nyelv a szapora gyermekáldást a halakból דגים kialakult igével fejezi ki vagyisוידגו לרוב      sokasodjanak "halasodjanak" a földön (1.Mózes, 48, 16).

 

Igy a különbség minden zsidó ember alaptulajdonsága ("jó cselekedeteket tevők") és a csütörtökön születettek ezen tulajdonsága között szembeötlő: Minden zsidó hajlandó és tesz is jótéteményeket de ezek be vannak határolva, vagyis nincs hajlandóság ennek alárendelni a saját dolgainkat és leküzdeni bizonyos nehézségeket.

 

Ezzel szemben a csütörtökön születettek hajlandósága határtalan egészen a teljes odaadásig – azt is beleértve! – mivel akkor az Örökkévaló jósága (חסד ) fénylik, ami határtalan.  

 

      Az eszköz ennek elérésére – mondja a rebbe a továbbiakban – az un. "bitul", vagyis az egó leküzdése ,elnyomása, önmaga semmibevétele. Csak ha az ember képes arra, hogy ne tartsa magát nagyra és érdekeit mindennél előbbre valónak – képes elérni azt a határtalan odaadást  , amit az Örökkévaló jósága feltételez.

 

Erre mutat – teszi hozzá a rebbe – Rási azon interpretációja is (bölcseink nyomán), amely az Istenhez való ragaszkodást (5.Mózes, 13, 5)abban látja megnyivánulni, hogy leutánozzuk a neki tulajdonitott Tulajdonságokat: "Ahogy ő jót tesz – tégy te is jót" – ugyanúgy ahogy Ő – határtalanul.

 

                                                                    *

 "Hol vagy?" – kérdezte az Örökkévaló Ádámtól, az első embertől, miután az vétkezett és evett a tudás fájának gyümölcséből.

 

Amikor rabbi Snéor Zálmán, a chábád megalapitója, a cár börténében ült, ahová besúgás folytán került – az egyik magasrangú biztonság tiszt, aki a nyomozást vezette – megkérdezte tőle? Hát az Isten nem tudta hol van Ádám, hogy  meg kellett kérdezni tőle?

 

Először a rebbe azt válaszolta, amit Rási mond a versre (hogy az Örökkévaló persze hogy tudta, csak szóba akart elegyedni vele), de erre a nyomozó azt mondta, hogy ismeri amit Rási mond, de ő arra kiváncsi mit mond a rebbe?

 

Erre az válaszolta rabbi Snéor Zálmán:

 

Amikor egy ember elér egy bizonyos kort (és itt RSZ napra pontosan megmondta a nyomozó tiszt életkorát!) az Örökkévaló megkérdezi tőle: Ember, hol vagy? Mit csinálsz ezen a világon – már ami a szellemi-lelki tevékenységet illeti (nem azt hogy eszik és alszik). Tudod miért jöttél erre a világra? Mire születtél? Mi a feladatod? Ha pedig tudod –akkor mit voltál képes eddig teljesiteni?!

 

                                                                         *

     Amikor ezt történt - fejezte be a történetet a Rájjá"c (rabbi Joszéf Jichák Schnéurson, a hatodik lubavitsi rebbe) – a rebbe olyan fenkölt hangulatban volt, hogy a lelke szinte kiáradt az Istenség iránti nagy sóvárgástól. Ennek alapja az volt, hogy nagyon örült annak hogy lecsukták és érdemesnek tartották arra, hogy feláldozza magát a Báál-Sém-Tov  és a Mágid tanitásaiért.

 

Mielőtt még azonban lelke elszállott volna a nagy epekedéstől – eszébe ötlött hogy a HOL VAGY kérdése neki is szól. Neki még dolga van itt ezen a földön – befejezni feladatát – és ezzel lelke megnyugodott.

(Forrás: Likuté Szichot, első kötet, 73. oldal).

 

                                                                            **

      "És befejezte az Örökkévaló a hetedik napon, munkáját amit végzett" (1- Mózes, 2, 2). Ez egyike azon verseknek amiket a 72 bölcs forditása megváltoztatott Ptolomeus (Tálmáj) király számára készitett forditásban (Septuaginta).Nehogy azt mondja hogy az Örökkévaló "dolgozott" szombaton – ezért  azt irták hogy pénteken fejezte be (BT, Megilla, 9a).