SIMON JACOBSON / TARTALMAS  ÉLET (7)

 

Szeretet - A lélek legtisztább kifejeződése

Ahogy a víz tükrözi az arcot, úgy felel egyik szív a másiknak.
– Példabeszédek 27:19

A szeretet a lélek transzcendenciája a test fölött.
– A Rebbe

A Rebbe vasárnap délutánonként irodája ajtaja előtt állva fogadott és áldott meg mindenkit, aki eljött hozzá. Sokszor órákig állt ott, mert ezrek érkeztek hozzá, sokan áldását vagy tanácsát kérve valamilyen személyes ügy vagy probléma megoldásához. Valaki egyszer megkérdezte a Rebbét, hogyan van ereje egész nap, sokszor hét-nyolc órán át állni, és mindenkit fogadni. – Amikor ezeket az embereket látom – felelte mosolyogva a Rebbe –, olyan, mintha gyémántokat számolnék. Amikor pedig olyan szép dolgokat számlál valaki, mint a gyémánt, nem fárad el, nem gyengül el az ember.

Mi a szeretet?

A szeretet, az egyik leggyakrabban használt szavunk, ma is rejtély. Könnyen lehet, hogy a szeretetről többet írtak, mint bármi másról, mégis felfoghatatlan. Tudjuk, hogy a szeretet szerves része az emberi életnek, hogy szükségünk van rá ahhoz, hogy jó legyen a közérzetünk, mindazonáltal úgy tűnik: nem létezik olyan módszer, amely garantálná, hogy megtaláljuk. Mi tehát a szeretet?

A szeretet az emberi lét egyik legfontosabb összetevője. A szeretet – adni és kapni. A szeretet lehetővé teszi számunkra, hogy beleéljük magunkat egy másik ember helyébe, és hogy egy másik ember beleélje magát a miénkbe. A szeretet a gyökere és az alapja minden kölcsönös emberi egymásra hatásnak. Ahhoz, hogy tartalmas életet éljünk, többet kell tudnunk a szeretetről, és meg kell tanulnunk, hogyan építsük be azt az életünkbe.

Első pillantásra azt hinné az ember, hogy a szeretetre ugyanúgy van szükségünk, ahogyan ételre és italra, lélegzésre és alvásra. Tudjuk, hogy a szeretet kielégíti a törődés és az intimitás utáni vágyakozásunkat. Ezért aztán gyakran narcisztikus módon és engedményeket téve keresünk valakit, aki azért szeret majd minket, mert szeretetre vágyunk, és azért szeretnénk szeretni valakit, hogy ettől jól érezzük magunkat.

De ha a szeretet csak ugyanolyan szükséglet, mint az étel vagy az ital, akkor miért olyan nehéz hozzájutni? Miért jut olyan nehezen szeretethez sok ember? És ha megtaláljuk, akkor sem könnyűszerrel lelünk rá, hanem mindig csak valamennyi fájdalom és csalódás árán. Lehet az is, hogy részünk van benne egy ideig, de utána elveszítjük.

Ezekkel az akadályokkal nézünk szembe, ha a szeretetre ugyanúgy tekintünk, mint bármely más testi szükségletünkre. Igen: ugyanúgy szükségünk van szeretetre, ahogy ételre és italra, de azért van különbség. Az étel és az ital földi elemek, amelyek a testünk fenntartásához kellenek, míg a szeretet az Örökkévaló nyelvén szól, és a lelkünket tartja fent.

Az igazi szeretet kevéssé hasonlít ahhoz a szeretethez, amelyről a regényekben olvasunk, vagy amelyről a dalok szólnak. Az igazi szeretet transzcendens, az Örökkévalóhoz kapcsolja anyagi létünket, s következésképp mindenkit, aki körülvesz minket. Sajnos nagyon gyakori eset, hogy önző módon, úgy tekintünk a szeretetre, mint valami megszereznivalóra, amire szükségünk van, az igazi szeretet azonban, mivelhogy az Örökkévalóhoz fűződő kapcsolatunk szerves része, önzetlen.
Egyik legalapvetőbb elvünk a „Szeresd felebarátodat, mint önmagadat!”1 Hogyan lehetséges ez, ha bármi másnál jobban szeretjük önmagunkat? Erre a kérdésre az a válasz, hogy az igazi, önzetlen szeretet nem a testből, hanem a lélekből fakad. A szeretet a szellem uralma az anyag felett.2 Az anyag puszta meghatározásánál fogva két tárgy nem foglalhatja el egyidejűleg ugyanazt a teret. A lélek azonban idő és tér fölött áll, s ugyanakkor a nárcizmus fölött is, miáltal lehetségessé válik, hogy igazán megosszuk lényünket valakivel.

A bölcs Hillél mondotta: „Ne tedd másokkal azt, amit nem szeretnél önmagaddal tenni. Ez az egész Tóra lényege, a többi csak kommentár.”3 Az isteni bölcsesség egyvalamire való: hogy megtanítson minket szeretni, felülemelkedni anyagi korlátainkon, és egy spirituálisabb helyre jutni. Ilyen utazás csak a lelken keresztül lehetséges, és a nyelv, amelyet útközben meg kell tanulnunk, a szeretet. A szeretet az Örökkévalóval történő kommunikáció nyelve. Amikor valakinek a szemébe nézünk, és szeretjük azt a valakit, felülemelkedünk az anyagi világon, és kapcsolatba lépünk az Örökkévalóval.

A szeretet tehát sokkal több annál, mint hogy együtt érzően bánunk valakivel. Nem egyszerűen csak kölcsönös baráti érzelem. Sokkal több annál, mint csak olyasmit tenni másokkal, amit magunkkal is megtennénk. A szeretet isteni cselekedet, a legtisztább módja annak, hogy egy másik ember lelkét és a magunkét tápláljuk.
A legmélyebb szeretet nem csupán emberi, hanem egy isteniséggel áthatott érzés, miáltal egy halandó csók halhatatlanná válik. Az igaz szeretetben egyik lélek üdvözli a másikat.

Miért van szükségünk szeretetre?

Bizonyos értelemben mindannyian eltávolodtunk igazi önmagunktól. A születés a lélek utazásának kezdete, amely isteni forrásától elindulva nekivág, hogy egy nem természetes állapotban, az anyagiság földjén éljen. Éppen ezért egész életünkben sóvárgunk az után, hogy ismét egyesüljünk valódi énünkkel. A lelkünket keressük, a bennünk lévő isteni szikrát. A sürgős késztetés, amit a „Szeretném, ha törődne velem valaki” vagy a „intim közelségre vágyom” szavakkal fejezünk ki, valójában az a vágy, ami arra ösztönöz minket, hogy emelkedjünk fölül anyagi létünkön, és kapcsolódjunk a lelkünkhöz. Bizonyos értelemben tehát egy másik embert szeretni ugyanaz, mint az Örökkévalót szeretni, és vice versa. Az az ember, aki tudja szeretni az Örökkévalót, de nem tud egy másik embert szeretni, igazából nem szereti az Örökkévalót. Aki pedig szeret egy másik embert, de nem szereti az Örökkévalót, végső fokon rá fog jönni, hogy amit ő szeretetnek nevez, az esetleges és önző, tehát egyáltalán nem valódi szeretet.
A kétfajta szeretet – az önző és az önzetlen – homlokegyenest ellenkezik egymással. Az önző szeretet feltételes szeretet: azzal a feltétellel szeretünk, hogy szükségleteink kielégülnek, és ha a választott személy nem szolgálja a szükségleteinket, akkor elutasítjuk, és máshol folytatjuk a keresést. Noha egy ideig az ilyen szeretet is szépnek tűnhet, valójában azonban ingatag. Mikor az illető, akit szeretünk, segítségre szorul, lehet, hogy segítünk neki, de ha az ár túlságosan magas, ha úgy érezzük, hogy többet adunk, mint amennyit kapunk, előfordulhat, hogy egyszerűen megszűnünk szeretni, mivel csak ennyi kényelmetlenséget vagyunk képesek elviselni az illetőért.
Az önzetlen szeretet azonban azt jelenti, hogy felülemelkedünk a saját szükségleteinken. Azt jelenti, hogy túllépünk önmagunkon, igazán összekapcsolódunk a másik ember lelkével, és ilyenformán az Örökkévalóval. Amikor a szeretet transzcendens, egy magasabb helyre érünk, és együtt nyújtjuk kezünket az Örökkévaló felé. Az ilyen önzetlen szeretetnek nincsenek feltételei: amikor a transzcendencia áll a szeretetünk középpontjában, nem határozzuk meg folyamatosan újra meg újra a kívánságainkat és a szükségleteinket.
A feltételes, önző szeretet a feltételek nem teljesülése esetén elsorvad, a feltétel nélküli, önzetlen szeretet viszont változatlan és örök. A feltételes szeretet nagyon gyakran azt jelenti, hogy az egyik fél eltávolodik, vagy függő helyzetbe kerül: ahelyett, hogy a kettő eggyé válna, a dominánsabb fél fölemészti a másikat. A feltétel nélküli szeretet ezzel szemben a transzcendencia szeretete, s ez képessé teszi az embert arra, hogy félretegye önző vágyait, és ennek megfelelően szeresse a másik embert.
A feltételes szeretet nem segíti a fejlődést, mivel nem más, mint egy átmeneti szükséglet kielégítése. Ahogy néhány órával az étkezés után újra ennünk kell, ugyanúgy kell annak az embernek, aki a szeretetét feltételekhez köti, az állandó biztosítás, törődés és elfogadás. A feltétel nélküli szeretet azonban az emberi fejlődés alapja. Ez a szeretet átfogó jellegű: túláradó, és nemcsak az ember közvetlen szükségleteire, hanem az egész emberre hat. Míg a feltételes szeretet csupán egy része az ember életének, a feltétlen szeretet az ember egész létezésének szerves része. És végezetül ez az az eszköz, amelynek révén megtanuljuk megtapasztalni a legmagasabb realitást: az Örökkévalót.
Következésképp a szeretet az az alapzat, amelyre egész világunk épül.4 Minden törvényünk, minden magatartásformánk, minden kölcsönös egymásra hatásunk erről a tőről fakad. Minden civilizációnak és erkölcsiségnek a szeretet a gyökere. Szeretet nélkül nem élhetnénk békében egymással, nem lehetnénk tekintettel egymás szükségleteire, és nem kezelhetnénk mindenkit ugyanazzal az együttérzéssel, mint amiben mi is szeretnénk részesülni.

Egy gyerek egyszer megkérdezett egy rabbit, hogy miért teremttetett az ember két szemmel, miért nincs abból is csak egy, mint az orrból vagy a szájból. „Azért, hogy a bal szemeddel önmagadat nézd, hogy lásd, hogyan tehetnéd jobbá magad, a jobb szemeddel pedig szeretettel nézd a többi embert, mindig a legjobb tulajdonságaikat keresd.”

Hogyan tudunk önzetlenül szeretni?

Először talán ijesztőnek tűnik az önzetlen szeretet vállalása. Könnyebb és biztonságosabb a magunk feltételei szerint szeretni. Az önzetlen szeretet ezzel szemben kockázattal és kiszolgáltatottsággal jár. Nekünk azonban meg kell tanulnunk örömmel fogadni ezt az újfajta kiszolgáltatottságot, mivel pontosan ez teszi az önzetlen szeretetet olyan örömtelivé: ez az egyetlen kilátás arra, hogy megosszuk a lelkünket valakivel.
Legtöbben hajlandóak vagyunk szeretni, de már megtanultuk, hogy ne bízzunk másokban – és erre néha van is jó okunk. Az egyetlen lehetőségünk arra, hogy megnyissuk magunkat az igaz szeretet előtt, hogy kiszolgáltatottá váljunk, az, ha bízunk az Örökkévalóban, és abban az isteniségben, amely az általunk szeretett emberben lakozik.
Ahhoz, hogy önzetlenül tudjunk szeretni, először is meg kell tanulnunk önmagunkat szeretni, harmóniát kell teremteni testünk és lelkünk között. Ez azt jelenti, hogy meg kell értenünk, kik is vagyunk valójában, és hogy mi dolgunk a földön. Azt jelenti, hogy tudomásul vesszük a küldetésünket, és nem törődünk a figyelmünket elvonó dolgokkal. Ha konfliktusban vagyunk önmagunkkal, hogyan is várhatnánk, hogy egy másik embert stabilan szeretni fogunk?
Néha nem könnyű megtanulni szeretni önmagunkat. Az egó eredendően nem létezhet együtt az Örökkévalóval, mivel az ember vagy a maga célját követi, vagy az Örökkévalóét, vagy önmaga teremtette, független lénynek tartja magát, vagy az Örökkévaló képére teremtettnek. A fejlődés érdekében meg kell tanulnunk felfüggesztenünk egónkat, ki kell üríteni önmagunkat, helyet kell teremtenünk valami számára, ami nagyobb, mint mi vagyunk.
Ha nem találunk utat az Örökkévaló szeretetéhez, ha nem tanuljuk meg szeretni a lelkünkben lakozó Örökkévalót, azon vesszük észre magunkat, hogy szüntelenül keressük a szeretetet. Még az is megtörténhet, hogy a belső szeretet pótlására törekedve a szeretet valamelyik egészségtelen formája felé fordulunk. Ez a magyarázata annak, hogy az életünket nem a szeretet keresésével kezdjük. Gyermekként először megtanuljuk elfogadni a szeretetet szüleinktől, testvéreinktől, a környezetünktől, és csak érettebb korunkban kezdjük keresni egy idegen szeretetét, egy olyan emberét, aki a házasságban életre szóló társunk lesz.
A házastársak közötti, a családtagok közötti és a barátok közötti szeretet természetesen mind más és más. Egy közös tulajdonság azonban mindegyikben megvan: az ember és az Örökkévaló közötti szeretetet tükrözik. Hogyan tanuljuk meg az ilyen szeretetet? Gyermekként tanuljuk meg, abból, hogy figyeljük a szüleinket, a családunkat, a tanítóinkat. Ahhoz, hogy egy gyerek szeretetteljes felnőtté váljon, folyamatosan kell szeretetet kapnia és látnia.
A gyereknek ugyanakkor meg kell tanulnia értékelnie a többi embert, és földi létezésünk minden aspektusát. Hillél, a bölcs mondotta: „Szeresd társaidat a teremtésben!”5 Miért nem az „embereket”? Azért, mert, még ha „teremtmények” is csupán, akkor is az Örökkévaló teremtette őket, ami már önmagában is ok arra, hogy szeressük őket. Ráadásul az Örökkévaló minden teremtményében megvan az a képesség, hogy nagy magasságokba jusson.
Minden egyes földi lény méltó arra, hogy számon tartsuk és tiszteljük, és minden egyes ember olyan, mint a gyémánt. Előfordulhat, hogy egy gyémánt piszkosnak látszik, a felszín alatt azonban páratlan szépség és kecsesség rejlik: a külső megjelenésére és a környezetére való tekintet nélkül nagy értéket képvisel.
Ennek megfelelően kell kezelnünk mindenkit, akivel összehoz minket a sors. Tiszteletben kell tartanunk a belső értékeit, és minden lehetséges módon a segítségére kell lennünk. Ha az illető külseje piszkosnak látszik, próbáljuk meg rávenni, hogy tisztálkodjon meg. Ha nyers a modora, segítsük hozzá, hogy tanulhasson, és a belső forrásait igénybe véve csiszolódhasson.
Ez a szeretet igazi eszméje: értékelni minden embert, tekintet nélkül arra, hogy kiféle-miféle, és segíteni mindenkit abban, hogy a lehető legjobb emberré váljon. Ahogy a bölcs mondotta: „A bűnt kell eltörölni, nem a bűnösöket.”6 Nem kell szeretni mindent, amit egy bizonyos személy tesz, de fontos, hogy magát a személyt feltétel nélkül szeressük. Nem kell elfogadnunk egy másik ember döntéseit, és nem kell arra tanítanunk a gyermekeinket, hogy ők is ezeket a döntéseket kövessék, de azért el kell fogadnunk az illetőt. Még ha elutasítjuk is egy bizonyos embercsoport filozófiáját, akkor sem szabad elutasítanunk magukat az embereket.
A szeretet nem azt jelenti, hogy elárasztunk valakit minden olyasmivel, ami véleményünk szerint jó neki – a szeretet a másik ember egyéniségének az értékelése. A szeretet megkívánja, hogy a lehető legnagyobb figyelemmel forduljunk mindenki felé, kezdve a családunkkal, és folytatva egészében a világgal. Ez azt jelenti, hogy fölül kell emelkednünk a magunk keskeny látóterén, és meg kell tanulnunk mindenkit szeretni, tekintet nélkül a származására, a múltjára, az iskolázottságára, a személyiségére és a temperamentumára.
Az ilyen önzetlen, egészséges szeretethez hozzátartozik egy bizonyos fokú iskolázottság és fegyelem is. Ez mind személyes, mind közösségi szinten, mind gyerekek, mind felnőttek esetében érvényes. A szeretet nem azt jelenti, hogy csökkentjük az elvárásokat. Nem igazán szereti gyermekét a szülő, amikor úgynevezett „szeretetből” nem fegyelmezi meg, amikor az valami rosszat vagy ártalmasat művel.
A szeretet mindenekelőtt a jóra szolgáló erő. Ez az az eszköz, amelynek révén az ember eléri a kozmikus egységet: az egymással, az Örökkévalóval és a világmindenséggel való egységet. Tehát a szeretet nevében tegyünk valamilyen jóindulatú gesztust az első embernek, akivel találkozunk, legyen az a házastársunk vagy egy idegen, tegyünk valami jót, még akkor is, ha semmilyen viszonzást nem várhatunk. Ne csak a magunk feltételei közt hozzuk be a szeretetet az életünkbe, hanem az előre megszabott határainkon túl is.
Tanuljuk meg új módon szeretni a családunkat. Ne csak azért szeressük őket, mert a családtag hús a húsunkból, vér a vérünkből, hanem azért is, mert az Örökkévaló gyermekei ők. Lefektetéskor már ezzel az újfajta szeretettel öleljük át gyermekeinket. Olyan szeretettel, amelyben ott lobog isteni lelkünk tüze. Beszéljünk nekik a szeretetről, és hogy mindannyiunknak törődnünk kell egymással, és szeretnünk kell egymást. Tapasztalni fogjuk, hogy ez az újfajta tudatos szeretet minden cselekedetünket át fogja hatni.
Manapság a technika vívmányai által egy mind ez ideig páratlan egység korát éljük, személyes kapcsolataink mégis gyengébbek, mint eddig bármikor. Vállaljuk fel az önzetlen szeretetet; legyen ez a mi nemzedékünk felhívása. Szeressük egymást, hogy egységet teremtsünk ember és ember, ember és az Örökkévaló között. Tudományos értelemben vett egységünket tekintsük lehetőségnek arra, hogy mindenkiben elültessük a szeretetet: először önmagunkban, aztán a családunkban, a társaságunkban, az országban, ahol élünk, és végül az egész világon. Siettessük a napot, amikor majd nem lesz sem irigység, sem viszály, csak szeretet és egység.

* * *

1991-ben, a Crown Heights-i zavargások után David Dinkins, New York polgármestere fölkereste a Rebbét, és áldást kért tőle a két nép, a zsidók és a színesbőrűek közötti békére. A Rebbe így felelt: – Ez nem két nép, hanem egy, egyetlen közigazgatás és egyetlen Isten alatt.

 

Rabbi Efráim Osri

Mélységből kiáltok - Rabbinikus

kérdések és válaszok a Holokausztból

Szabadon idézve Jeremiás prófétát: „Olyan ember vagyok, aki megtapasztalta nyomorúságot." Én magam is átéltem az ebben a könyvben feljegyzett kérdésekben és válaszokban leírt eseményeket. És azt szeretném, hogy a többi zsidó, sőt az egész világ tudomást szerezzen, és sose feledkezzen el arról a bestialitásról, amelyet, a modern civilizáció és technikai szakértelem álarca mögé rejtve, Hitler és társai szabadítottak az emberiségre.. .A zsidó vallási törvényekről és gyakorlatról feltett kérdések, amelyekre annakidején válaszolnom kellett, nem tudósok által felvetett akadémikus problémák voltak, sem pedig afféle „Mi van akkor, ha…?" elméleti játékot játszó bogaras különcök által felvetett elképzelések. Ezeket a kérdéseket olyan hétköznapi zsidók tették fel, akik nem voltak hajlandóak puszta túlélésre törekvő, csak az ösztönük által hajtott állatokká lealacsonyodni. Elsőként a váci rabbi, Meisels Cvi Hirs visszaemlékezését közöljük, melyeket a Mekádsé HáSém című, responzumait tartalmazó könyvének előszavában említ. Ezzel a történettel, és a Függelékben található három filozófikus írással (A lubavicsi rebbe levele Elie Wieselnek, Nissan Dovid Dubov rabbi: Hit a Holokauszt után, és Zalman I. Posner rabbi: A zsidó gondolkodásmód: A vészkorszak) egészítjük ki a magyar olvasók számára Ephraim Oshry rabbi vallásjogi művét.

Meisels rabbi már a háború előtt és alatt is hírneves rabbi volt Vácott, és az óta is nagyra tartják, mint háláchikus szaktekintélyt. Mivel Magyarországon a deportálások csak 1944-ben kezdődtek el, Meisels rabbi még 1943-ban is kiterjedt levelezést folytatott magyarországi kollégáival egy, még a háború előtt megjelent Responzum-kötetében – Binján Cvi – összegyűjtött háláchikus problémákról. Chicagóba megérkezvén, Meisels rabbi összegyűjtötte levelezésének megmentett részét, és 1955-ben kiadta a Mekádsé Hásém című kötetben, amely tartalmazta sok, a nácik által meggyilkolt rabbi leveleit is.

A kötet bevezető része részletesen beszámol számos iszonyatos, Auschwitzban megtörtént személyes élményeiről, s köztük egy olyan rendkívüli eseménysorról, amely 5705 (1944) ros hásáná ünnepén történt. Szolgáljon az itt fordításban közölt részlet számunkra erő és inspiráció forrásaként 60 évvel később is.

Ros hásáná a pokolban, Auschwitz, 1944

A halál fiai

Ros hásáná előestéjén, 1944-ben, a nácik összeterelték az összes még élő, 18 éven aluli fiatalt a barakkok mögötti üres területre. Ott felállítottak egy póznát, és arra rászegeztek egy keresztrudat. Az ott összegyűjtött mintegy 1600 ifjúnak mind el kellett haladnia a keresztrúd alatt. Azokat, akiknek a feje beleütközött a rúdba, életben hagyták. Azokat pedig, akik túl alacsonyak voltak, gázkamrába küldték. Az alacsonyabb fiúk közül néhányan úgy próbálták meg elérni a rudat, hogy lábujjhegyen mentek át alatta – őket ott helyben agyonverték. A válogatás végeztével körülbelül 1400 fiú maradt állva a barakkok mögött, őket azonnal bezárták egy börtönblokkba, hogy másnap este végezzenek velük. Élelmet és vizet nem adtak nekik, és zsidó kápók felügyelete alá helyezték őket. (A nácik a nap folyamán javarészt elkerülték a voltaképpeni tábor területét, és a kápókra bízták a rendfenntartást. Ekkortájt általában már csak éjjelente gázosították és hamvasztották el áldozataikat. Számos oka lehetett, miért vonakodtak nappal bejönni a tábor területére.)

Meisels rabbi több megrendítő mozzanatról is beszámol e fiúkkal és a tábort ugyanaznap, ros hásáná napján elhagyó transzporttal kapcsolatban. Aztán elmeséli, hogyan sikerült becsempésznie magával egy sófárt a táborba. Minthogy az SS-ek nappal elkerülték a tábort, börtönblokkról börtönblokkra haladva, majd a transzportot is felkeresve, több mint hússzor végigfújta a teljes 100 hangból álló sorozatot!

Sofár a gázkamrák kapuiban

A börtönblokkba zárt, halálra ítélt ifjak tudomást szereztek róla, hogy van egy sófárom, amit már korábban megfújtam más rabok számára. Keservesen sírva és kiabálva kértek engem a blokkjukból, hogy fújjam meg nekik is a 100 hangot, hogy ők is részesülhessenek ebből a becses micvából, ezekben az utolsó pillanatokban, mielőtt meghalnak.

Nem tudtam, mitévő legyek. Roppant veszélyes volt ez a feladat. Közeledett az alkonyat, a végzetes óra, amikor jönnek a nácik, hogy elvigyék a fiúkat. Ha a nácik váratlanul jelennek meg, és engem ott találnak a csoporttal, nem kétséges, hogy engem is velük együtt beküldenek a gázkamrába. Az aljasságukról ismert kápók (ha már megérkeztek az SS-ek) biztosan nem engedik, hogy elmeneküljek. Csak álltam ott, és próbáltam eldönteni, mit tegyek. Komoly kétségek gyötörtek, vajon szabad-e veszélyeztetnem az életemet – még ha bizonytalan is a veszély – azért, hogy ezek a fiúk hallhassák a sófár hangját. De a fiúk csak sírtak, keserű, szívet tépő kiáltásokat hallatva: „Rebbe, rebbe, gyere ide hozzánk! Könyörülj a lelkünkön, és tedd lehetővé, hogy részesüljünk ebből a micvából életünk utolsó pillanatiban!" Csak álltam zavarodottan – senkitől sem kérhettem tanácsot, a döntés egyedül rajtam állt.

Saját kétségeimen túl még a fiam, Zálmán Léib [Meisels rabbi felesége és tíz gyermekük közül hét elpusztult a Holokausztban.] is ott állt mellettem, és kétségbeesetten próbált visszatartani engem: „Apám, apám, az Örökkévalóra kérlek, ne tedd meg ezt! Nyilvánvaló a veszély. Chász vösálom, itt maradok egyedül, mint egy magányos zászlórúd a hegytetőn! Apám, apám, kérlek, ne menj! Ne menj be oda! Nem kötelességed! Ma már így is sokszor megfújtad a sófárt, és akkor is mindannyiszor halálos veszélyben voltál! Ez most már több a kelleténél!"

Így könyörgött nekem tovább, és közben könnyek patakzottak végig az arcán. Amikor a fiamra pillantottam, belesajdult a szívem – mert valóban igaza volt.

Másrészt viszont a fiúk kiáltásai nem hagyták nyugton a lelkem, és még mélyebb szánalmat ébresztettek a szívemben. A micva talán valóban, még önmagában is megóvhatja őket ebben a veszedelmes időben. Többen az ott ácsorgók közül, akiket megrendített a fiúk kiáltozása, szintén könyörögtek nekem, hogy menjek be a blokkba, bizonygatva, hogy „még mindig bőven van idő", hogy „azokat, akik épp egy micva teljesítésével vannak elfoglalva, nem érheti baj", és még több ehhez hasonló érvvel igyekeztek meggyőzni.

Úgy döntöttem, hogy jöjjön, aminek jönnie kell, nem utasíthatom el a könyörgésüket. Nem voltam képes engedni a fiamnak. Azonnal alkudozni kezdtem a kápókkal. Ők makacsul megtagadták, hogy beengedjenek, míg végül már úgy éreztem, hogy hamarosan túl késő lesz, és a lehetőség végleg tovatűnik. Ám több fiú intenzív könyörgésének és egy hamarjában, ott a helyszínen összegyűjtött nagy összeg lefizetésnek köszönhetően végül beadták a derekukat. Mindazonáltal figyelmeztettek, hogy ha hallom, hogy megszólal egy harang a tábor bejáratánál, jelezve, hogy megérkeztek az SS-ek, abban a pillanatban az én sorsom is megpecsételődött a fogva tartott fiúkéval együtt… Ők, a kápók, akkor már semmilyen körülmények között sem lesznek hajlandóak kiengedni engem.

Ekkor beléptem a fiúkhoz, de előtte még tettem egy jelentős óvintézkedést: utasítottam a fiamat, Zálmán Léibet, hogy álljon őrt a tábor kocsiútja mentén, és kellő távolból figyelje a tábor kapuját. Amint megpillantja a kapuhoz közeledő SS-katonákat, rohanjon vissza, és tudassa velem, s így akkor nekem még marad időm, hogy azonnal elhagyjam a blokkot – a tekiot kellős közepén is akár.

Akkor, abban a pillanatban, ez a cselekedetem talán azt tükrözte, milyen kevéssé tartottam becsben a saját életemet. Ki tudhatta akkor Auschwitzban, hány napja van még hátra az életéből? Minden egyes napon zsidó testvéreink ezrei, tízezrei pusztultak el a gázkamrákban vagy a keserves, megerőltető munkától, hullottak, akár a lekaszált fű. Az életünknek nem volt értéke. Döntésemnek bizonyára ez volt a legfőbb indítéka…

Dróse a szenteknek

Hol van az a toll, az az író, az a szerkesztő, aki papírra vetni lenne képes szívem érzelmeit, amit abban a pillanatban éreztem, amikor beléptem a lezárt börtönblokkba? Az csupán az Örökkévaló egyik csodája, hogy amikor megpillantottam azt a tengernyi fiatal szempárt, és a fülem megtelt azzal a szívet tépő zokogással és a Mennyeket szólító kiáltozással, a szívem nem szakadt meg rögtön, és nem tört darabokra. Felkiáltottak: „Rebbe! Rebbe! Irgalom! Irgalom!", és még hasonló szavakat, amiket nem tudtam pontosan kivenni. Sokan közülük a tanítványaim voltak, és a közösségem gyermekei. Amikor elkezdtem: „Min hámécár káráti… – nyomorúságomban az Örökkévalót hívtam segítségül…" – a tekiot előtti zsoltárverset, ők sírva követelték, hogy saját szavaimmal is forduljak hozzájuk. Állhatatosan könyörögtek, és szó szerint nem engedték, hogy folytassam a megkezdett verset. Elnémítottak az elemi erővel rám törő érzelmek. Minden késlekedéssel eltöltött perc csak növelte a veszélyt, és a határidő egyre közeledett. Végül mégis engedtem.

A következő bibliai vers fejtegetésével kezdtem: „Fújjátok meg a sófárt újholdkor, az elrejtettség ünnepén!" Milyen nagy ma ez az elrejtettség, amikor egyikünk sem tud semmit: hová hozták a gonosztevők családjainkat; mi lesz a mi saját végzetünk; ki marad életben; és általában, meddig

Az utolsó „Halljad Izrael"

Nem tudom abbahagyni az írást. Muszáj újra be rejti még el az Örökkévaló az Ő arcát előlünk? Említést tettem nekik a Bráchot 10a-ban szereplő talmudi részről, amely szerint, még ha egy éles kardot helyeznek is az ember nyakára, akkor sem szabad vonakodni az imától…

Ismerjük a „Hásém cilchá" kifejezés magyarázatát, hogy amiképpen az ember árnyéka tükrözi azt, amit tesz, ugyanígy az, ahogyan az ember cselekszik, arra ösztönzi az Örökkévalót, hogy ő is hasonlóképpen nyilvánuljon meg vele szemben… Ma itt tartjuk kezünkben a sófárt – még egy ilyen veszélyes helyen is, Auschwitzban, ilyen szörnyűséges körülmények között, szó szerint készülve a halál (meszirát nefes) lehetőségére. Hasonlóképpen a Magasságbeli Istennek is, úgymond, a tenyerére kell vennie, és ki kell szabadítania bennünket ebből a mi mostani iszonyatos helyzetünkből. Ezt mondjuk (ros hásáná első napjának sáchárit imájában): „Melech, zchor echoz keren – az Örökkévaló tartsa Izraelt (keren) az Ő kezében: Bizchut litkoá löchá hájom hákeren norá vökádos." Ma, itt Auschwitzban, ezen a megrendítő és szent helyen, amely a mi zsidó testvéreink által hozott áldozatok következtében oltárrá változott…

Továbbá erőt meríthetünk még annak tudatából is, hogy bennünk beteljesedtek Bölcseink próféciái azokról a borzalmas szülési fájdalmakról, amelyek a Messiás eljövetelét fogják megelőzni, ahogyan az összes szent könyvben is áll – amiképpen egy nő is egyre hevesebb fájdalmakat tapasztal meg, ahogy közeledik a szülés pillanata, ugyanígy az általunk megtapasztalt kínszenvedések is arra valók, hogy közelebb hozzák a Messiás eljövetelét.

És ekkor százszor megfújtam a sófárt.

szélnem az eljövendő nemzedékeknek arról a nagyszerű meszirát nefes-ről és azokról a szent szavakról, amelyeket ezeknek a fiatal fiúknak az ajkáról hallottam elhangzani, nem sokkal azt megelőzően, hogy bevitték őket a gázkamrába. Miután végeztem a tökiá-kkal, és már épp indulni készültem, az egyik fiú felállt, és fékezhetetlen zokogás közepette ezt kiáltotta:

„Drága barátaim, a rebbe a chizuk szavaival szólt hozzánk arról, hogy ťmég ha egy éles kardot, stb.Ť Én azt mondom nektek: A legjobban reménykedhetünk – ugyanakkor a legrosszabbra is fel kell készülnünk. Az Örökkévaló kedvéért, drága testvéreim, ne felejtsük el az utolsó pillanatban áhítattal kiáltani a Smá Jiszráél-t!

És mindnyájan hihetetlen erővel, könnyes szemmel és óriási odaadással mondták el fennhangon az egész Smá-t.

Aztán egy másik fiú állt fel, és ezt mondta:

„Nem mondunk köszönetet a rebbének ezért a csodálatos meszirát nefes-ért, hogy lehetővé tette nekünk, hogy még teljesítsünk egy utolsó micvát, a tökiát sofár micváját. Hanem mindnyájan, együttesen megáldjuk őt, és arra kérjük az Örökkévalót, hogy e nagy-nagy érdeméért segítsen a rebbének élve és jó egészségben kikerülni erről a helyről!"

És a jelenlévők erre mind azt kiáltották: „Ámén vöámén!"

Miközben kifelé tartottam a helyiségből, több fiú is odajött hozzám sírva, patakzó könnyekkel, és azt kérdezték, tudnék-e esetleg adni nekik egy küzájit -nyi kenyeret, hogy teljesíthessék, ezekben az utolsó pillanatokban, az ünnepi lakoma micváját. Huszonnégy órája voltak már bezárva a börtönblokkba, amely idő alatt sem enni, sem inni nem kaptak, és azon a nézeten voltak, hogy tilos böjtölni ros hásánákor. Sajnos nem állt módomban teljesíteni a kérésüket, mert ahhoz vissza kellett volna menni a börtönblokkjukba. Így aztán ez a keserű nap számukra böjtnap volt; és így böjtölés közben vitték be őket a gázkamrába – bosszulja meg az Örökkévaló kiontott vérüket…

Izsák feláldozása

Valahányszor eszembe jut az, amit ott láttam és hallottam azon az iszonyatos helyen, ros hásáná napján, hogy micsoda erő és bátorság volt ezekben a fiatal fiúkban, hogy nyilvánosan és tiszta tudattal szentelték meg az Örökkévaló Nevét, eltűnődöm a szent könyvekben olvasottak igazságán, miszerint az év bizonyos időpontjai kihatással vannak a világban zajló történésekre. A Midrás szerint az Ákédát Jichák (Izsák megkötözése) éppen ros hásáná napján történt. Így aztán ez a nap örök időkre az Örökkévaló iránti legmesszebbmenő odaadásnak lett szentelve. Ez a nap mindazoké, akik égnek a vágytól, hogy nyilvánosan és meszirát nefes-sel szenteljék meg a Menny Nevét, amiképpen azt Jichák Ávinu tette, amikor e napon az oltár tetejére kötöztetett…

                      

 

Míg az 1400 szerencsétlen fiú a kápók felügyelete alatt a börtönblokkban töltötte ros hásánát étlen-szomjan, szüleik a táborban a fiúk egynémelyikének életéért folyó alkudozással töltötték, – ám az alku nem Istennel, hanem a kápókkal folyt. Néhány szülőnek még mindig voltak elrejtett értéktárgyai; a kápók pedig hajlandóak voltak elengedni néhány fiút, feltéve, hogy hoznak helyettük másokat, hiszen a létszámnak meg kellett lennie.

Az életmentés a haláltáborban?

Az egyik eredetileg kiválasztott fiú apja odalépett hozzám, és a következő söélá-t (a zsidó vallási törvénnyel, a háláchá-val kapcsolatban feltett kérdés) tette fel: 

– Rabbi, egyetlen fiam a börtönblokkban van. Van elég pénzem, hogy kiváltsam. De biztosan tudom, hogy ha kiszabadul, a kápók egy másikat visznek be a helyére, akinek holnap meg kell halnia. Én tehát most, Rabbi, egy söélá löháláchá ulömáászé-t  gyakorlati kérdés) akarok feltenni neked. Hozz a Tórának megfelelő döntést! Megmenthetem-e a fiam életét egy másik ember élete árán? Akárhogy döntesz is, én engedelmeskedem.

Nagy dilemma előtt találtam maga. A kápók csak akkor fogadták el a váltságdíjat, ha már kezükben volt a helyettesítő áldozat. Így nem számolhattam azzal a lehetőséggel, hogy a helyettes esetleg mégiscsak elkerülheti a halált. Mégsem tudtam megtiltani az apának azt, hogy szándékának megfelelően cselekedjen. Igyekeztem rávenni, hogy ne ragaszkodjon a söélá-hoz, inkább döntsön ő maga.

Ám az apa kérdése elől nem lehetett egykönnyen kitérni: 

– Rabbi, határozott választ kell adnod nekem, míg még van idő megmenteni a fiam életét.

– Drága, szeretett testvérem, kérlek, könyörgök neked, állj el attól, hogy én neked erre a söélá-ra válaszoljak! Nem adhatok neked semmiféle választ anélkül, hogy előbb utánanéznék a kérdésnek a forrásokban, különösen ilyen félelmetes és szörnyűséges körülmények között.

– Rabbi, ez azt jelenti, hogy nem találsz heter-t – engedélyt – számomra egyetlen fiam kiváltásához. Nos, legyen. Készségesen elfogadom ezt a döntést. – válaszolt az apa.

Tovább esdekeltem a férfinek, hogy ne tőlem tegye függővé döntését. 

– Kedves barátom, én nem mondtam, hogy nem válthatod ki a gyermeked! Nem tudok sem igent mondani, sem nemet. Tégy, ahogy akarsz, mintha sosem kérdeztél volna meg.

De az apa még ekkor sem volt elégedett. Ragaszkodott hozzá, hogy feleletemet úgy értelmezze, mint valamiféle burkolt választ a kérdésére. Így érvelt: „… ha nem mondhatod azt, hogy kiválthatom a gyermekem, akkor ez annak a jele, hogy magad sem vagy biztos abban, hogy ezt a háláchá engedélyezi-e… kitérésed tehát egyenértékű azzal a peszák din-nel (egyértelmű döntéssel), hogy a háláchá szerint tilos megtennem ezt. Így tehát egyetlen fiam a Tóra és a háláchá szerint fogja életét veszteni. Szeretettel és örömmel fogadom el Isten döntését. Nem teszek semmit, hogy egy másik ártatlan élet árán váltsam ki őt, mert a Tóra így parancsolta!" Ezt követően egész nap, míg csak tartott a ros hásáná az apa föl-alá járkált a táborban, boldogan mormolva, hogy abban az érdemben részesült, hogy egyetlen fia életét a Teremtő és az Ő Tórája akaratának engedelmeskedve áldozhatja fel. Azért imádkozott, hogy tettét ugyanolyan szívesen fogadja az Örökkévaló, mint annak idején Izsák megkötözését, amit a ros hásánái ima és tóra olvasás is felidéz.

(Folyt-köv.)

Forrás: zsido.com

AZ ATYÁK BÖLCS TANITÁSAI(64)

 MIT ÉR A TÚLVILÁG?

 

Ugyancsak ő [Jákob rabbi} mondotta: "Többet ér egy óra megtérésben és jó cselekedetben ezen a világon, mint az egész túlvilági üdvösség, [viszont} többet ér egy órányi lelki béke a másvilágon, mint az egész élet ezen a világon". (Atyák, 4, 17).

 

 Jákob rabbi szembeállítja a két "világot". Árnyékvilágunkat, ahol a tettek beszélnek, és így az ember eljuthat a tökéletességig azáltal, hogy jót cselekszik és megtér - a túlvilággal, amely a szellem világa, ahol az ember előző életének gyümölcsét élvezi, de már nincs módjában semmit helyrehozni, amit elrontott.

 "Az elrontottat nem lehet kijavítani, és a hiányt nem lehet pótolni." (Kohelet, 15) Bölcseink szerint ezt úgy kell értelmezni, hogy "ezen a világon az elrontottat még meg lehet javítani, és a hiányt pótolni lehet, de a túlvilágon az elrontott már javíthatatlan, és a hiány pótolhatatlan".

 

Ez a tézis az előző folytatása. Ott világunkat egy előszobához hasonlította, mely a felkészülés színtere a következő helyiségbe való bejutás előtt.

"Vannak gonoszok - szól a midrási hasonlat -, akik jó barátok voltak ezen a világon. Egyikük megtért halála előtt, míg jó barátja megmaradt annak, ami volt, és nem tért meg. A túlvilágon az, amelyik megtért,  az igaz emberek közé soroltatik, míg a másik, aki nem tért meg, marad a hasonszőrűek társaságában..."

                                   ****

 Az "egy óra" mint példázat gyakran fordul elő Bölcseinknél. "Van, aki egy óra alatt szerzi meg magának világát" - mondja egy helyütt a Talmud. (Ávodá Zárá, 17). Vagyis egyetlen röpke órának is nagy jelentősége lehet, ha azt jó célra használjuk ki. Tiferet Jiszráél szerint az egy óra arra utal, hogy minden percet ki kell használni, mert a kárba veszett idő nem tér vissza. De az e világi élet örömei időhöz kötöttek, végesek, és végül elenyésznek, míg a túlvilág szellemi élete örökké tart.

 

Egyszer egy vétkes zsidó megkérdezte a sztolini cádikot:

- "Rabbi, mitévő legyek? Van lehetőségem a megtérésre, amikor tudom, hogy olyan vétket követtem el, amire nincs bocsánat és a megtérés sem használ?"

 - "Mit spekulálsz - felelte neki a rebbe -, és minek mérlegelsz? Mit érdekel egyáltalán a dolog? Te csak tedd a magadét [vagyis térj meg, bánd meg bűnödet, és változtass a viselkedéseden]. Talán attól félsz, hogy nem lesz részed a túlvilágban? [Vagyis nem kerülsz a mennyországba.] Hiszen már megmondták Bölcseink, hogy: »Többet ér egy óra megtérésben és jó cselekedetben ezen a világon, mint a túlvilági üdvösség«."

 

 A kocki rebbe szokta mondani, hogy az "egy óra" az a szombat délutáni "harmadik étkezés" (sálesüdesz) alatt van, amikor a félhomályban a legalkalmasabb megtérni.

                                    ****

  Chátám Szófér, a pozsonyi rabbi, híres, magyar származású Tóra-tekintély a következő magyarázattal oldja fel Jákob rabbi mondásában a két rész közötti -látszólagos - ellentmondást.

 

Való igaz, hogy a cádik jobban örül egy órának, amit megtérésben és micvák gyakorlásával tölt el ezen a világon, mint az egész túlvilágnak, mivel tudja, hogy ezzel az isteni akaratot teljesíti. Azonban saját magával soha nincs megelégedve, mert attól tart, hogy nem volt képes tökéletes munkát végezni. Ennek gyakorlati hatása az, hogy a cádik egyáltalán nem élvezi evilági jelenlétét. De amikor átkerül a túlvilágra, és - érdemei elismeréséül- tudomására hozzák jutalmát, csak akkor fogja fel evilági tevékenységének jelentőségét, és akkor örül annak igazán...

                                      ****

 Egyes vélemények szerint Jákob Korsáj ezen mondása az usai zsinatra utal, aminek az volt a célja, hogy - a nagy üldözések múltával - megmentsék a zsidóságot a végpusztulástól. A talmudi tudósítás szerint az usai összejövetel előtt kihirdették: "Aki tanult: jöjjön és tanítson másokat;

aki nem tanult: jöjjön és tanuljon!" (Jevámot, 62,b). Lehetséges, hogy erre vonatkozott Jákob rabbi mondása a jó cselekedetekről (Lév Ávot).

                                      ****

   A kommentátorok - a történelmi vonatkozásokon túlmenően - főleg a megtérés és a jó cselekedetek közötti összefüggést boncolgatják. A Chida szerint csak azok a jó cselekedetek számítanak, amikre a megtérés után kerül sor. Az ezt megelőzőek nem érnek semmit. Egy másik bölcselő megfordítja: a megtérésnek csak akkor van értelme és értéke, ha azt jó cselekedetek követik.

Ha nem, akkor a megtérés csak külsődleges, hamis, nem ér semmit.

                                      ****

 Reb Bunim, a neves haszid rebbe szerint a megtérők, azok akik magukba szállnak, magasabban állnak, mint az igaz emberek (cádikok). Hogy miért van ez így? Azért, mert az, aki megtért, már belekóstolt ezen világ bivságaiba, élvezte azokat, és nagy lelkierőre volt szüksége, hogy ösztönei béklyójából megszabaduljon. Ezzel szemben a cádiknak fogalma sincs, miként működik az effajta világ, s mi az, amit "veszít" azáltal, hogy szolid és erkölcsös életet él. Így aztán neki "könnyű"...

 

ZSOLT BÉLA/KILENC KOFFER(7)

  A KUTYA, HA A GAZDA ELVERI...

13.

A matracom szélén ülve mesélte mindezt Friedlánder. Nem lepett meg, hogy a vörös Grosz előbb megpróbált szökni, aztán visszaszökött. Hányszor láttam ugyanezt odakint Ukrajnában: valamelyik fiú, akit aznap a kánikulában félholtra csigáztak, vagy békaügetéssel és kúszással a hóra fagyasztottak, elhatározta, hogy nem csinálja tovább. „Holnap ellépek, elég volt!"

     El is lépett a hajnali vagy szürkületi erdőszéli menetelés közben. Becsusszant a fák közé, s megindult keletnek - hiszen kelet felé vannak az oroszok, s az erdőben mindenütt ott vannak a partizánok. Ment egy órát, két órát a fenyvesben, a bokrok, bogáncsok vagy a hótömbök között, elbotlott egy tönkben, a zsombékba süppedt, belelépett a méter magas hangyabolyba vagy a hótól ellepett vízmosásba - az egész terep csupa csapda! Aztán zörrent valami; lépések, morajok, hangok és visszhangok, messziről lövés - aztán minden facsonk és minden ott hagyott tankroncs emberalakot ölt -, puskás keretlegénnyé, német tábori csendőrré változik. Majd az út, amely eddig következetesen beleszaladt a magas mohába: kiderül, hogy nem vezet sehová. S a fákon áttűző nap vagy hold, amely eddig előtte volt, észrevétlenül a háta mögé került, S most itt áll egyedül, térkép, iránytű és igazi, végső elszántság nélkül, s a kenyérzsákjában csak kevés kenyér és valami marmelád. őrület, hogyan lehetett így nekivágni. S az este, a fantasztikus orosz este - itt a nap nem úgy nyugszik, mint nálunk. Amikor a horizont közelébe ér, hirtelen lezuhan, mintha addig zsinóron lógott volna, s valaki elnyisszantotta volna a zsinórt bicskával. Átmenet nélkül jön a vastag koromsötétség, s mintha a hirtelen éjszakától minden, aminek hangja volt, halálra rémült volna, tökéletes csend támad. Éji bogarak, madarak hallgatnak. A vadállatokat megölte a háború, vagy visszavonultak vala-hova keletre, ahol nem kell az embertől félni. Az egész olyan, mint amikor valaki egy nagyon mély kútba esik, ahova nem hallatszik felülről a hang, s ahonnan nem látni az eget sem. S most áll a sötétben, a némaságban s az úttalanságban a szökött kényszermunkás - s a kút fenekéről kezdődik a kétségbeesett kapaszkodás, foggal és körömmel. Kijutni valahogyan, visszatalálni legalább az országútra, ahonnan majd visszaoldaloghat a legocsmányabb rabszolgaságba, ahol vagy agyonverik, vagy sem - de megint a többiekkel lesz, az alázatosan és alattomosan gyűlölködő fegyencekkel. Ahol nem kell magányosan szembefordulnia a tárgyakkal, árnyakkal, hangtüneményekkel, nem kell egyénileg tájékozódni - mert minden könnyebb, ami mindenkivel történik, így szöktek vissza majdnem mind a szökevények, a rémítő szabadság elől visszamenekültek a halálra ítélt rab szolgaközösségbe. A kutya, ha a gazdája kegyetlenül elveri, elkódorog hazulról, de ha be is menekül az erdőbe, nem marad ott, holott valaha mégiscsak farkas volt az őse. A kutya is visszasompolyog a házhoz, s alig várja, hogy túlessék a verésen, s újra láncra verjék, és megkapja a csontot.

Nem mondom, voltak köztünk, akikben pillanatra megvillant a farkastermészet. S csoda, ha megvillant, mert a világháború befejeződése után ezek a fiúk is a forradalmakkal együtt minden szabadság elleni gyűlöletre nevelő fasiszta iskolába jártak. Túlnyomó részük néhány év előtt még sorkatonaként szolgált Horthy hadseregében, ahol beléjük verték, hogy gyűlöljenek mindent, s ha kell, szálljanak szembe mindennel, aminek a szabadsághoz köze van - a liberalizmussal, a demokráciával, a nyugati kultúrával és a bolsevizmussal, s még arra is megtanították őket, hogy megvessék önmagukat, mert zsidók. S Horthy ellenforradalmi hadseregében, amely valójában végig a fehérterror fehérgárdája volt, ezek a kispolgárfiak állandó erőfeszítéssel megpróbálták bebizonyítani, hogy jobb hazafiak s különb, keményebb s ugyanakkor engedelmesebb katonák, mint a keresztény magyarok. A prefasizmus hagyott egy mezsgyét, ahol a lojális és a politikus zsidók üzletezhettek, feltéve, ha valaki a hatalmon levők közül meg nem kívánta s el nem vette az üzletet. S még arra is adott nekik módot, hogy a maguk módján örüljenek az életüknek. Ezek már nem érezték méltóságuk csorbításának, hogy a fiaik nem járhattak egyetemre, s ha akarták, elküldték őket Prágába, Brünnbe, Párizsba - de legszívesebben Bolognába, Genovába vagy Rómába, mert az olasz fasizmus tetszett nekik, csodálták Mussolinit, aki nem antiszemita, rendet teremt, autósztrádákat épít, amelyeken a pestiek már-már úgy ismerik a kanyarokat, mint Budapest és Siófok között, S hiába van antiszemitizmus Budapesten, a nászutaspárok még most is Velencébe járnak, s ugyanúgy lefotografáltatják magukat a San Marco zászlórúdjának zoknija előtt, mint szüleik a liberalizmus idején. S hazamennek, és lelkendezve mesélik a pestieknek, hogy Róma fasiszta katonai parancsnoka zsidó, koldus egyáltalán nincs, a feketeinges milíciák előzékenyek - s természetesen azt is, hogy a vonatok percnyi pontossággal közlekednek.

Ebből a környezetből mentek el katonának az ellenforradalmi hadseregbe, megtisztelten, hogy az antiszemita rezsim a zsidóknak mégis módot adott, hogy katonák legyenek, sőt rangot viseljenek, s szívvel-lélekkel az államhatalom oldalán álltak, s szigorúbb fegyelmet tartottak, mint az aktív tisztek. S közben szenvedtek a zsidóságuktól - olyanok voltak, mint M. Georges, a dakari néger ügyvéd, aki a háború kitörésekor hadnagyként vonult be a francia hadseregbe. Amikor eljött búcsúzni a hotelunkba fehér, szőke barátnőjétől, aki ajtószomszédunk volt, összeismerkedtünk. A néger kifejtette, hogy fasiszta, nürnbergi fajvédő, gyűlöli Daladier-t, Blumot, Cachint, de legjobban Diagne-t, a képviselőház néger alelnökét, aki ugyanolyan züllött és korrupt demokrata, mint az egész banda, mely most Franciaországot romlásba viszi. „De M. Georges - vetettem szembe méltatlankodva -, ha ezek az urak nem lennének, önt még most is rabszolgavásáron adnák el a dakari kikötőben! - Helyesebb lenne! Én ismerem a feketéket, nem érdemelnek jobbat!" Ilyenné formálta a negyed század nevelése, kényszere a magyar zsidó polgári fiatalság nem kis részét. S amikor hirtelen lehúzták róluk a katonaruhát, rájuk varrták a sárga bélyeget, s lelökték őket az emberi létezés legalacsonyabb fokára - sokan közülük még mindig nem tudták elfelejteni, hogy zsidókként osztozhattak az antiszemita haza hatalmában. A legképtelenebb megpróbáltatások közben is ezek a büszke emlékek tartották bennük a lelket, ez adott nekik erőt, hogy elviseljék, ha a rangjelzés nélküli honvéd rájuk tapos. „Tavaly még úgy állt előttem a kutya, mint a cövek!" - ezt sziszegték a rongyaikból is kikopott, piszkos, tetves, tavalyi hadnagyok és hadapródok a földön csúszva, orrukkal a porban. Még mindig ettől a hazától, ettől a hóhérukká vált rendszertől várták a rehabilitációt. S aki nem volt tiszt és katona, többnyire arra emlékezett, hogy aki az elmúlt negyed század alatt nem volt forradalmár, nem volt „bolsi", és aki nem járatta sokat a száját, kis opportunizmussal, korrupcióval és ügyességgel egész jól megélt. A zsidó ne politizáljon, nem a zsidó dolga, hanem a keresztényeké, mert ők vannak többségben! A zsidó törődjék a családjával, és keressen pénzt. A német nácizmus személyes veszedelmére csak akkor eszméltek, amikor Hitler bevonult Ausztriába. De amikor a németek most végiggyőzték Európát, félelmetes optimizmusukkal magyarázták egymásnak: ha Hitler megnyeri a háborút, abbahagyja az antiszemitizmust, mert akkor már nem lesz rá szüksége. S még kint, a 35 fokos orosz télben és az emésztő kánikulában - még ott is találtak magyarázatokat, enyhítő körülményeket a kegyetlenség mellett, amelyet rajtuk követtek el. „Végeredményében érthető - magyarázták egymásnak -, hogy amikor a keresztényeket elviszik katonának, a zsidó katonakötelesek sem lóghatnak otthon! Ez rossz vért szülne, csak növelné az antiszemitizmust." Vagy más verzióban: „A németek kérték a kormánytól a zsidókat. Azért hoztak Ide bennünket Ukrajnába, hogy ne kelljen bennünket kiadni. Itt most magyar kézen vagyunk. Fontos, hogy megmaradjunk, amíg jön a »váltás«." Még mindig elhitték, amikor már nyilvánvaló volt, s haramiavezér századparancsnokaik vigyorogva közölték velük, hogy azért hozták őket ide, hogy itt vesszenek - hogy rájuk is vonatkoznak a katonai szabályok és .kedvezmények, hogy fél év múlva jön a „váltás", hazamennek a vagonokban, leszerelnek a „körlet"-ben, aztán a Rudas-fürdőben kimasszíroztatják magukból Ukrajnát! Egy hétig nem dolgoznak semmit, kávéház, este lokál - aztán nézzük, miből élünk l S bár sokszor sötét bosszút forraltak kínzóik ellen, többnyire egyéni akciókkal akarták elintézni: majd leszámolunk a keretlegénnyel, aki kalauz a HÉV-nél vagy a MÁV-nál, vagy városi altiszt, vagy pedellus az ipariskolában - meglesik az utcán, amikor hazamegy, és kutyául ellátják a baját. Gyűlölték a keretlegényeket, de ambivalenciával, mert ugyanakkor becsvágyuk volt, hogy valamelyik barátságosan megszólítsa őket. örültek, ha a keretlegény egy otromba tréfa erejéig megenyhült, vagy valamilyen személye körüli megbízatással kitüntette őket. S bizony a legtöbb dolgozott keményen, a mindig irgalmatlanul súlyos, de majdnem mindig értelmetlen munkát versengve végezte, és büszke volt, hogy jó munkás. Az ügyefogyottakat, akiket a keretlegény kegyetlen humora kipécézett, kinevette, lenézte, s ő is basáskodott a groteszk gyengéken, akiknek kezében sehogy sem állt a csákány, s összeroskadtak a mázsás zabzsák alatt.

Én voltam a legidősebb köztük, s nem annyira otthoni munkámra, mint koromra s első világháborúbeli tiszti rangomra való tekintettel, velem többnyire szolidárisak és előzékenyek voltak, s segítettek a munka elvégzésében, mely testi erőmet meghaladta.

Amikor a Pripjaty-mocsarak mélyén aknarobbanás és légitámadás közben egy fabarakkban hadbíróság elé állítottak, igazi civilcourage-zsal tettek mellettem mentő vallomást, szemtől szemben a parancsnokkal, aki — mert előbb nem tudott rövid úton agyonveretni a katonákkal - legálisan, lázítás címén akart agyonlövetni. Mondom, nehéz pillanatokban volt bennük szolidaritás és bátorság, s irányomban még gyengédség is, bár az is megesett, hogy elfáradtak, és beleuntak a folytonos tapintatba és kíméletbe, s valamelyik rám kiáltott: „Vedd tudomásul, hogy te is olyan sz,.. zsidó vagy, mint én." Nem bántódtam meg, mert tudtam, hogyha maga Einstein lett volna itt, előbb-utóbb ő is bekapta volna tőlük ugyanezt. A kispolgári zsidók büszkék arra, ha valaki kiemelkedik közülük, de nem tűrik - különösen, ha közéjük vegyül -, hogy ő maga hangsúlyozza ezt a különbséget. Tüntetésként, affektálásnak, sőt majdnem dezertálásnak tekintik, ha valaki nem ugyanúgy zsidó, ahogy ők. S talán én nem is voltam sokkal különb. De mégis elképedtem, hogy amikor az orosz offenzíva megindult, és lázasan füleltem a közeledő ágyúdörejt, egyik társam kétségbeesetten ezt mondta: „Rémes, a nyakunkra jönnek az oroszok! Nekem nyerjék meg Nyugaton a háborút, de itt ne mozduljanak! Mi lesz a visszavonuláskor? Mindannyiunkat kicsinálnak!"

A feleségeik és gyerekeik fényképét tartották a briftasnijukban, elővették, mutogatták, csókolgatták, s a hadi híreket és politikai híreket elsősorban aszerint értékelték, hogy közelebb viszi-e őket a hazatéréshez. S ezért rakkoltak, marsoltak, apportíroztak, s csak azért, hogy hazajussanak.

Voltak köztünk pompás fiúk, szép jellemű férfiak, értelmesek, műveltek és tehetségesek is, de többségük olyan volt, amilyenné a két háború közt eltelt idő majdnem mindenütt rosszul sikerült ember-tömegtermelése standardizálta őket. Nem tehettek róla, a kor gyárában készültek.

Engem, aki eddig a magam irodalmi, politikai és entellektüel környezetemben éltem, meglepett s elkedvetlenített a zsidó kispolgárság e sivár műveltségi állapota. Persze, az iskola, a numerus clausus, mely 1920 óta meggátolta, hogy ez a tanulékony réteg művelődjék, és megbízhatóbb ízlésre tegyen szert. De valósággal megszégyenített, amikor szörnyű munkanapok után, a sötét szalmavackon, hallottam őket lelkesedni színdarabokért és filmekért, amelyeket már abban az időben játszottak, amikor a zsidó vezetőket, írókat és színészeket kimarták a színházakból és a mozikból. Bár mindig túlzásnak tartottam, hogy a színháznak különleges politikai fontosságot tulajdonítsanak - ezek a színészek valóban mindennap politikai nyilatkozatokat tettek, s valamilyen nyilas pojáca kinyilvánította a lapokban, hogy le kell kergetni a színpadról a zsidókat, az angolokat és a franciákat. Egy fagottísta az orkeszter mélyéről kiűzte az Operából és a hangversenyteremből Meyerbeert, Mendelssohnt, Offenbachot, Halévyt, sőt még Bizet-t is, a zsidó feleségéért. Az ilyesmire éppen a zsidó kispolgárok voltak a múltban a legérzékenyebbek - gondoltam, ezentúl be sem teszik a lábukat a színházakba. S most hallottam, hogy elalvás előtt hogyan tárgyalják meg egymás közt az irredenta és katonaoperetteket s a filmeket, színészekért, színésznőkért rajonganak, akiknek sohasem hallottam a ne-vét. Igaz, hogy a múltban sem jártam rendszeresen színházba, mikor a színészek még nem zsidózták le mindennap a nézőket. De ők jártak most is, amíg be nem hívták őket kényszermunkára, az utolsó estéig nem bírtak kiszabadulni a kispolgári mennyország bűvöletéből, amivé már a megelőző kor züllesztette a színházat. Ezek a fiúk tovább jártak röhögni és meghatódni a színházba akkor is, amikor a színház már hivatalosan utálta őket, és az ellenük szított politikai gyűlöletkeltés egyik eszköze volt. De a kispolgári színház még így is a testűkre-lelkükre volt szabva.

Ennyi szállal voltak ahhoz a rendhez kötve, amelyről a vak is látta, hogy végül ide, a chasszidokhoz, a gázkamrába vagy a Dunába vezeti őket - az ízlésükkel, a passzióikkal is szorosan hozzátartoztak. Csoda-e, ha részben a kegyetlen megtorlástól való féltükben, részben, mert ebben a rendben a legotthonosabban érezték magukat, nem tudtak elszakadni tőle, sőt elmenekülni akkor sem, amikor életveszélyessé vált számukra? Én nem voltam akkor együtt a fiúkkal - a század szemetével, a rossz „melósokkal" s néhány békebeli zsidó tolvajjal és betörővel „kihelyeztek" Uniecára aknakutatónak, abban a hiszemben, hogy napok alatt széttép bennünket az akna. Mi azonban a markunkba nevettünk, mert soha jobb sorsunk nem volt; jóravaló, öregedő árkásztiszt volt a parancsnokunk, s az árkászok is csupa családos ember, elég jól tűrtek bennünket. Az erdő ugyanúgy, mint mindenütt, tele volt partizánnal, csak a szélén lehetett döntögetni a fákat. Jöttek a hírek Jeljonkáról, hogy a keretlegények egész nap részegek, képtelen munkateljesítményt követelnek, mindenkit kikötnek, gúzsba kötnek, lopják az ételt, szokatlan gazságokra vetemednek a fiúkkal szemben. Itt még attól a ritka törzstiszttől vagy orvos főhadnagytól sem kellett tartani, akinek a nagyobb helyőrségben mégiscsak szemet szúrt, amikor embertelenségük túllépte azt a határt, amit mindenki magától értetődőnek tartott. Itt, egyedül a fiúkkal, azt csinálhatták, amit az álomban: semmiféle cenzúra, tárgyi vagy erkölcsi akadály nem feszélyezte őket. A partizánok egy héten keresztül figyelték ezt a veszettséget az erdőből, vasárnap reggel aztán beavatkoztak: rajtaütöttek a keretlegényeken, kettőt agyonlőttek, a többi elszaladt. - No most, hajdé, szabadok vagytok, zsidók, gyertek utánunk! - kiabáltak a partizánok oroszul, magyarul és jiddisül. Lovat kapott, akinek jutott, enni is adtak, szalonnát és kenyeret, s csak mentek az erdőn keresztül, sok kilométeren keresztül, amíg megérkeztek a partizánok táborhelyére. Ott a parancsnok megkérdezte, hogy ki akar puskát, ki akar harcolni. Riadt csönd támadt. Aztán valamelyik megszólalt, hogy ők nem értenek a fegyverhez, inkább dolgozni szeretnének. A parancsnok azt válaszolta, hogy nekik nem kellenek kényszermunkások, maguk is tudnak fát vágni, és bunkert ásni. Ekkor a kényszermunkás kezdte magyarázni, hogy ők testileg-lelkileg tönkrement emberek, másfél éve baromi sorsban élnek, s másfél éve nem látták a családjukat. A parancsnok azt felelte, hogy ők is nagy nélkülözések között élnek, s van köztük, aki nem másfél, de három éve nem látta a feleségét és a gyerekét. így folyt a vita, nem tudtak zöld ágra vergődni. Ekkor hirtelen a németek tűz alá vették az erdőt, és nagy eső kerekedett. A partizánok nem törődtek vele, hogy a fiúk lemaradtak. Menjenek, amerre látnak, így aztán vagy ötven kilométer távolságról vissza-szállingóztak a század székhelyére, mint a vörös Grosz Váradon, a gettópalánk mögé.

Persze, voltak köztük, akik szívesen harcoltak volna, de a többségtől teremtett légkörben lehetetlen volt a külön akció. Csakugyan, mit tehettek volna? Mit tehettem volna én, ha ott vagyok? Mondom, magam sem voltam különb, engem is egzaltált csontvázzá rongált a másfél év, s ha nem is a harc elől, de az erdei nomádság félelmetes strapája elől egészen bizonyos, hogy visszahőköltem volna. Sokszor gondoltam rá, hogy a hiúságom esetleg megmentett volna attól, hogy a fáradságos és kockázatos szabadságból visszaszökjek a fáradságos, gyalázatos és nem kevésbé kockázatos szolgaságba. Azt hiszem, ha ott maradok, főképp azért maradtam volna, mert nem tudtam volna elviselni, hogy hátralevő életemben mindenki rám olvassa, hogy mindaz, amit eddig összefirkáltam, hazug szájjártatás volt. Bár, mit tudom én? Lehet, hogy visszafordultam volna a többiekkel.

Bizonyos, hogy akadt köztünk tucatnyi fiú, akiben - amikor rá kerül a sor - megvolt a hősi vagy kalandon diszpozíció, de ezeket is előbb el kellett fogniok az oroszoknak, vagy visszavonuláskor a felbomlott hadsereg mögött le kellett maradniuk. Mert bárhogy is vágyódnak a szolgaságból a szabad másik oldalra, a múlthoz és az egyívásúak közösségéhez tartozó szálaikat előbb kívülálló erőnek erőszakkal kellett elszakítania, hogy vágyaikat végre merjék és végre tudják hajtani. Hiába, nem a szenvedés, nem a felgyülemlett gyűlölet, hanem csak maga a forradalom csinál forradalmárt a tömegből..

(FOLYT-KÖV)

 

 

HETI HAFTARA - KI TÁVO  - 2012   "JAJ NEKIK, A VILÁG NÉPEINEK!"... Kumi ori ...   "Kelj fel, tündökölj, mert eljött világosságod, rád ragyogott az Örökkévaló dicsősége. Bár még sötétség borítja a földet, sürü homály a nemzeteket, de fölötted ott ragyog az Örökkévaló .. , A kevés is ezerré nő, a kicsiny is hatalmas néppé. Én, az Örökkévaló, rövid idő múlva megvalósítom ezt."  (Jesájáhu 60:1. 22.)   A vigasztalás hatodik szombatján felolvasott háftárában a próféta a mes­siási időket vetíti elénk: a népeket elborító nagy sötétség elkerüli Izraelt, akárcsak a kilencedik egyiptomi csapás idején, amikor Izrael fiainak ott­honában fény honolt. A fényre való várakozás, a megváltás ígérete min­den korban erősen élt a zsidó nép lelkében, s nem engedte, hogya szám­űzöttek a lemondás sötétjébe süllyedjenek.    A megváltás lényege Maimonides szerint a szórványok egybegyűjtése. Enélkül nincs megváltás - gö'ulá -, akármilyen magas szintű szellemi életet él is a nép egy része a gálutban. Maimonides a Tórát idézi, amelyben Mózes megígérte: " ... akkor jóra fordítja sorsodat Istened, az Örökkéva­ló, könyörül rajtad, és újra összegyűjt minden nép közül, amelyek közé elszórt ... Ha az ég széléig űzött is el Istened, az Örökkévaló, még ott is összeszed, onnan is elhoz, és bevisz téged Istened, az Örökkévaló arra a földre, amely atyáid birtoka volt. .. " (5Mózes 30:3-5.)   Ebből vezeti le J. Jacobson Biná BáMikrá cimű művében, hogy a megváltás - illetve a megváltás megtérés által való siettetése - nem a próféták "találmánya": ez a gondolat a Tórában gyökeredzik, és az idézett mózesi versben jut egyértelmű kifejezésre. * * * A gondolat gyakorlati értelmezése világos: mihelyt a "népek" és a "kirá­lyok" megilletődnek az áradó fénytől, mindnyájan összegyűlnek "és hoz- zádjönnek, fiaid messziről jönnek, leányaidat ölben hozzák" (Jesája 60:3 -4.). Ez a tömeges álijá, a szórványok egybegyűjtésének leírása _ akár az Ezrá korabeli sivát Cion idején, akár napjainkban. A prófécia nincs időhöz kötve, jegyzi meg Ámosz Cháchám a Dáát Mikrá gyűjteményben megjelent kommentárjában. Tudjuk azonban, hogy a fejezetben leírtak nagy része nem következett be a Második Szentély ideje alatt, s ezért várjuk - és reméljük -, hogy az igazi, tökéletes megváltás mihamarabb, már napjainkban elérkezik. A megváltás időzítéséről, siettetésének lehetőségéről a Talmud bölcsei a háftárát befejező Írás-vers alapján azt mondják: ha a zsidók megtérnek és bűnbánatot mutatnak - azaz érdemeket szereznek -, azzal előbbre hozhatják a megváltást, különben csak az előre meghatározott időben történik majd. (Szánhedrin 98.) * * * Már a késői Talmud-bölcseknél fölmerült az a gondolat, hogy a megváltás nem egyszerre, egy csapásra, hanem fokozatosan történik. Ezt példázza az a talmudi elbeszélés, amelynek hőse rabbi Chijá és rabbi Simon ben Cháláftá. Ezek egyszer hajnalban Árbél völgyében jártak, s amikor meglátták a hajnalcsillagot, Chijá rabbi így szólt: "Látod, ilyen a zsidók megváltása is. Először alig-alig látszik, de aztán egyre erősebb lesz ... " (Jeruzsálemi Talmud, B'ráchot 1: 1.) Cvi Nérijá rabbi érdekes okfejtésében azt állítja, hogy a megváltás stádiumai közül először a fizikai, majd a szellemi megváltás következik be, ahogyan a száraz csontok látomásában történik. (Ze hájom. Megjelent az izraeli Függetlenségi Nap alkalmából.) Ide tartozik az a kérdés is, hogy a megváltás vajon természetes folyamat lesz-e, vagy csodákkal teljes. Maimonides kifejti: "Ne higgye az ember, hogy a messiási időkben bármit is változik a természet rendje ... Minden úgy megy tovább, mint azelőtt ... Hogy a farkas a báránnyal lakik együtt, az csak példázat ... Lényege, hogy a zsidók békében élnek a népek között, akiket farkasokhoz hasonlít a próféta ... " (Rámbám: Hilchot m'láchim 12: 1.) * * * 176 Az ággádá irodalom kiszínezi és részletezi a messiási korban bekövetkező jelenségeket. Így meséli a Jálkut: "Amikor a Messiás jön, a Szentély tetején áll, és kihirdeti: íme, eljött megváltástok ideje! Ha nem hiszitek, nézzétek csak az isteni fényt, mely felőlem árad! ... Ebben a percben az Örökkévaló fölerősíti a Messiás fényét, és Izrael a fény nyomában megy ... " (Jálkut, Jesájáhu 499.)     A háftárá a továbbiakban azt sugalmazza, hogy a világ népei majd ajándékokkal próbálják jóvátenni az ártalmakat és károkat, amelyeket évezredeken keresztül okoztak a zsidóknak. "Réz helyett aranyat ... vas helyett ezüstöt, fa helyett rezet" hoznak (Jesája 60:17.).   Bölcseink nem voltak elragadtatva az ilyetén kártérítéstől. "Mondá rabbi Jochánán: Jaj nekik, a világ népeinek, kiknek nincs cselekedeteikre mentség! Hiszen ha réz helyett aranyat hoznak is, mit hoznak rabbi Ákivá és társai helyett, akiket meggyilkoltak a tíz mártír között?" (Ros HáSáná 23.)   A mai nemzedék is joggal kérdezheti: mit "hozhatnak", milyen kártérítést adhat­nak a meggyilkolt milliókért?

-

HETI SZAKASZ -  KI TAVÓ  - 2012

A ZSIDÓ ELADÓ DE N I N C S     V E V Ő

              "Szétszór téged az Örökkévaló az összes népek között a föld egyik végétől a föld másik végéig; ott szolgálsz majd idegen isteneknek akiket nem ismertél sem te sem apáid - - -ott adjátok majd el  magatokat ellenségeiteknek rabszolgákul és rabnőkül – de nem vesz meg senki..."(5. Mózes, 28, 64-68).

 

     Ez a második Figyelmeztetés (Tochéchá), amit a Tórában találunk. Az elsőt Mózes harmadik könyvének végén, Böchukotáj szakaszában olvastuk. Itt most ezt Mózes megismétli, de kibővitve, hosszabban és a mondanivaló sokkal félelmetesebb. Egy-egy kiragadott mondatot idéztünk már eddig is, de maga a Figyelmeztetés egésze, összefüggéseiben és soha meg nem szünő aktualitásában – mint egy permanens vészcsengő kellene hogy riasszon bennünket. Ha mást nem, azt kellene elérnie hogy ne legyünk annyira infantilisan elégedettek magunkkal és felfogjuk a kapcsolatot ok és okozat között, vagyis hogy megértsük: rólunk van szó; a figyelmeztetés nekünk szól.

 

A baj az, hogy mig az okos ember más tapasztalaiból okul, nekünk a saját keserves tapasztalatunk sem elég. Hiszen mindaz amit Mózes itt kilátásba helyez, már többizben bekövetkezett és ennek mi, a zsidó nép, voltunk szenvedő alanya. A nemzedékünkben bekövetkezett népirtásig, amelynek ma "tudományos" neve Holocaust és főleg a 19. század liberális légkörében – lehettek olyan zsidók akik egy kézlegyintéssel elintézték és "szépirodalom"nak hihették Mózes próféciai ihletésü szavait. Ma már senki nem tenné ezt, bár ma is vannak, akik behunyják szemüket és bedugják fülüket, mert "olyan kellemetlen, ugyebár".

 

       Valóban kellemetlen, mint a süvöltő sziréna hangja.

 

                                                 ***

 

          Először is lássuk a különbségeket a két Figyelmeztetés között. Az első rövidebb, kifejezései valamivel enyhébbek és a végén van néhány vigasztaló mondat.  Ezzel szemben itt sokkal sulyosabb jövendölések vannak és a végszó az, hogy "nincs vevő": a szerencsétlen zsidók az üldöző gójoknak még rabszolgaként sem kellenek. Csak mint a gázkamrák "kliensei".

 

 Bölcseink szerint Mózes harmadik könyvében a Figyelmeztetés isteni eredetű és Ő könyörületes és irgalmas, ami kifejezésre jut a szövegben és annak alkalmazásában is. Itt Mózes saját szavaival mondja el miről van szó, mi és hogyan lesz, ha továbbra is érdemtelenek leszünk az isteni könyörületre.

 

Nachmanidés felosztja két részre a Figyelmeztetés kétféle szövegét: az első, az enyhébb, vonatkozik az első Szentély pusztulására és az első száműzetésre, ami mindössze 70 évig tartott és utána aki akart, hazamehetett Bábelből és felépitették a második Szentélyt (lásd errő részletesen  Naftali Kraus Az Ősi Forrás (12) Ezra és Nechemja: Az őscionizmus története (Budapest, 2003), mig a második a római gálutra, amely a mai napi tart, mivel a zsidók még mindig szétszórva vannak a világban.

 

      Lássuk hogyan viszonyulnak a Figyelmeztetés szövegéhez azok a hagyományos exegéták, akik  korban a legközelebb állnak nemzedékünkhőz

amely a saját bőrén tapasztalta meg a Sóá szörnyüségeit.

 

   Első a volozyni Neciv , (1817-1893) Naftali Cvi Berlin rabbi, aki ismert exegetikájában , a Tórára irott "Háámék Dávár"ban, kommentálja a Tochéchát, mint egy sokat látott és átélt ember, akit már semmi nem lep meg. Szerinte az itt leirt természeti jelenségek nagyrésze valóban természeti jelenség, amelyek azért érik a  zsidót, mert viselkedése nyomán elveszitette azt az immunitást, amit a Tóra igér neki, vagyis ki van téve a természet kénye-kedvének. Az "Őrizd meg hogy tegyed"re mondja a Neciv, hogy "ez a Szövetség (Brit) azért köttetett, hogy általa őriztessék meg  és tartassék be a Tóra, annak tanulmányozása és logikája. Ezeknek eliminálása okozza a sok rosszat, mivel (ebben az esetben) nincs ami  megőrizné az emberre zúduló természeti csapásoktól, valamint a saját rossz veleszületett tulajdonságaitól..."

 

                                                        ***

 

   Igy aztán, ha nincs védelem, ha összeomlott az immunrendszer, jönnek fokozatosan az egymást követő és egymásből következő csapások: először eltünik/megszünik a jó, majd jönnek az egyre keményebb ütések, betegségek, szárazság és katonai vereségek sorozata – ellentétben az áldásokban biztositott győzelmekkel.

 

Ime, hogyan értelmezi Neciv a Figyelmeztetésben emlitett tipikus verset:

 

   "Megver téged az Örökkévaló tébolyodással, vaksággal és elmezavarral" (uo. 28).

Ezeket nem  fizikai értelmükben fogja fel a Neciv, hanem azt mondja hogy a "téboly" az nem más mint a zsidó ész összezavarodása. "Elment az esze" – mondanánk valakire, aki nem fogja fel mi az érdeke, aki nem tud őrizkedni a rá leselkedő veszélyektől. A Neciv konkrétan a nemzsidó világból eredő veszélyt emliti. Aki hisz a  mézes-mázos szavaknak, az emancipáció buktatóit nem veszi észre és beleesik az asszimiláció csapdájába.

 

  "Vaksággal"

 

Neciv nem fizikai vakságról beszél, hanem olyan emberekről "akik nem hülyék, megvan a magukhoz való eszük, de nem fogják fel mi történik körülöttük és szellemi vakságuk rosszabb mint a fizikai."

 

Az elmezavar a harmadik kategória. Ezek látják és felmérik a veszélyt ami rájuk leselkedik, de mivel a szivük olyan mint a kő, a tehetetlenségi erő húzza őket lefelé és nem képesek semmit tenni, vagy akár megkisérelni a veszély elháritását. Ennek eklatens példája a Holokauszt és Trianon összemosása, az utóbbi javára, csak azért, hogy tetszelegjünk a képzelt ellenség előtt...

  

           Érdekes hogy Hirsch és Hoffmann, a liberális Németország polgárai, merőben másként értékelik ezt a Soá előjelzést, mint  az Ostjude Naftali Zwi Berlin, a Neciv. Hirsch szerint a tragikus előjelzés "hipotétikus" (Hofmann szerint "feltételes") és csak akkor válik valósággá, ha az egész zsidó nép, teljes egészében totálisan elveti a Tórát és fellázad Isten törvényei ellen". Ők remélték, hogy ez nem fog bekövetkezni...

     

                                                             ***

          "Déli napfényben is tapogatózni fogsz, ahogy tapogatózik a vak a homályban" (uo. 29).

 

      A Talmudban nem értették, mi a különbség a vaknak, hogy sötétben van-e vagy világosságban? Hiszen ő nem lát sem igy sem úgy? És eszerint mi itt a hasonlat? Válaszuk: a világosban van aki segiti a vakot, hogy elkerülje a gödröt-árkot. Igy van eset, hogy segitik az üldözött zsidót legyen esélye megmenekülni. Viszont ha a világ maga vaksággal vert, mint a történelem mélypontjain, akkor nincsen aki segitsen.

 

Abarbanel egyesiti a Figyelmeztetés két verzióját. Szerinte ez egyre megy; a második Szentély időszaka nem számitott megváltásnak, mivel – egy rövid időszak kivételével – a zsidó entitás nem volt független, a Churbán (pusztulás) folytatólagos volt és benne  a második Szentély kora egy tovatünő epizod. Ezzel szemben Náchmánidés nyelvi bizonyitékokkal is szolgál, hogy itt a második Szentély pusztulását vizionálja az Irás. Igy az a vers hogy  "Rád hoz majd az Örökkévaló messziről, a föld széléről, egy népet, amely lecsap rád mint a saskeselyü..." (uo. 49) –Rómára utal, melynek cimere a sas...

 

                                                              ***

 

 A Figyelmeztetés tulajdonképpen két fő részből áll. Az első: mi történik az Országban és az Országgal, amig a helyzet (vagyis a zsidó nép viselkedése) megérik a totális büntetésre, ami a galut. A második: mi történik velünk a galutban, külföldön.

    Ezen utóbbi, akárcsak az első fázis, teljesen beteljesedett, azzal a különbséggel, hogy ez még ma is folyik. Nincs itt most helyünk ezt részletezni – hanem csak annyit, hogy  a "nincs vevő" szavak, amivel a Figyelmeztetés befelyeződik, ma nem szószerint értendők természetesen, hanem mindarra ami "zsidó" és "zsidóság" cimszók alatt ismeretes. Ma nincs "vevő" a világban a monoteizmusra, a zsidóság szociális értékeire, a próféták szavára, az emberiesség parancsolataira.

 

.Ezzel is egyedűl vagyunk, egyedül maradtunk, mint Jákob, akiről az Irás tanusitja hogy "egyedül maradt" 

AKI ELKÜLÖNITI  A ZSIDÓKAT A NÉPEKTŐL

 

 

A SZOMBAT (VAGY ÜNNEP) KIMENETELE UTÁNI IMÁBAN EZT A BETOLDÁST MONDJUK, (AZ IMAKÖNYVBEN MEGJELÖLT HELYEN):

 

"Te ajándékoztad  nekünk Tórád ismeretét, és megtanitottál bennünket, hogy általa teljesitsük akaratod törvényeit. Különbséget tettél, örök Istenünk, a szent és a hétköznapi között, a világosság és a sötétség között, úgy mint Izrael (a zsidók) és a népek között, valamint a hetedik nap (a szombat) és a hat munkanap között. Atyánk, királyunk, hadd kezdődjenek a ránk következő napok békességgel, minden bűntől mentesen, megtisztulva minden vétektől, félő tiszteletedhez ragaszkodva".

 

Vagy, héber eredetiben:

 

אתה חוננתנו למדע תורתך, ותלמדנו לעשות חוקי רצונך. ותבדל ה' אלוקינו בין קודש לחול, בין אור לחושך, בין ישראל לעמים, בין יום השביעי לששת ימי המעשה. אבינו מלכנו החל עלינו  הימים הבאים לקראתנו לשלום, חשוכים מכל חטא, ומנוקים מכל עוון, ומדובקים ביראתך.

 

   

 UTÁNA OTTHON, ELMONDJUK A HÁVDÁLÁ IMÁT,  GYERTYAFÉNYNÉL, POHÁR BORRA ÉS ILLATOS FÜSZERRE, AMELY IGY SZÓL:

 

 

                                    

    "ÁLDOTT VAGY TE, ÖRÖK ISTENÜNK, A VILÁG URA, AKI ELKÜLÖNITI A SZENTET A MINDENNAPITÓL; A VILÁGOSSÁGOT A SÖTÉTSÉGTŐL; IZRAELT (VAGYIS A ZSIDÓKAT) A NÉPEKTŐL, ÉS A HETEDIK NAPOT (  A SÁBESZT)A HAT MUNKANAPTÓL. ÁLDOTT VAGY TE ÖRÖKKÉVALÓ, AKI ELKÜLÖNITI A SZENTET A MINDENNAPITÓL!" (A forditás a Sámson Imája cimü imakönyv alapján, 322 oldal).

 

    Héber eredetiben ez igy hangzik:

 

"ברוך אתה ד' אלוקינו מלך העולם המבדיל בין קודש לחול, בין אור לחושך,

בין ישראל לעמים,

 בין יום השביעי לששת ימי המעשה,

ברוך אתה ד' המבדיל הין קודש לחול"!

 

 KELLEMES BIZTONSÁGOS ÚJ HETET

 KIVÁNUNK KEDVES OLVASÓINKNAK

                                             שבוע  טוב!