A HETI SZAKASZ(3) – VÁETCHÁNÁN – 2012

VENDÉGOLDAL

IRJA:SLOMÓ KÖVES, rabbi

 

A házasság Tíz parancsolata

 

Nehéz, egy az életet frissen kezdő ifjú házaspárnak egy pár bekezdésben jól összefoglalható használati utasítást adni a sikeres házaséletre.. Még nehezebb, évekkel később, egy megromlott házasságot egyszerű receptekkel meggyógyítani. Az alábbiakban mégis erre teszünk kísérletet.

 

És hogy miért vállalkozunk arra, hogy a „kevés, ami a sokat magában foglalja" elvén egy tíz pontos „Mit kíván a jó házasság" tanácsot papírra vessünk? Azért mert a héten, Mózes ötödik (utolsó) könyvében másodszor is elolvashatjuk a Tóra és a Biblia szubsztanciáját, a Tízparancsolatot (5Mózes 5:6-18.). Azt az isteni kinyilatkoztatást, amely nem csak akkor és ott, a Sínai hegy lábánál volt minden más korábbi és későbbi kinyilatkoztatáshoz képest is minőségben isteni, hanem ez a tíz tétel volt a zsidó nép és az Örökkévaló esküvői frigyének házassági szerződése.

 

 A minta házasság

 

A zsidó liturgia és homiletika szerint a zsidó nép egyiptomi kivonulása és a tóraadás, a héberek és Isten szövetségkötése egy házassághoz hasonlítható, melyben a Mindenható a büszke vőlegény és Ábrahám népe a boldog ara. Bölcseink szerint a szövetség ezen felettébb intim minőségét jellemzi Salamon király költeménye az Énekek éneke, melynek néhol erotikus töltetű szakaszai a zsidók és Isten érzelmekkel is terhelt kapcsolatát jelenítik meg, így aztán „minden Írás szent, az Énekek éneke, viszont szentek szentje" (Talmud, Jádájim 3:5.).

 

Isten és a zsidók házassága metaforájának kiterjedt filozófiai és kabbalisztikus irodalma van, de jelen írásunkban nem ezzel, hanem a metafora sarkára állításával fogunk próbálkozni. Még hozzá úgy, hogy feltételezzük, hogy amennyiben a sínai kinyilatkoztatás ábrázolására alkalmazható a házasság képe, úgy ez visszafelé is igaz lehet. A kinyilatkoztatás alkalmával elhangzott Igék a férfi és nő között köttetett szó szoros értelembe vett házasságokra is használhatóak metaforaként, lefordíthatóak a házasélet profán hétköznapjaira.

 

Az első parancs: Biztosan ő az!

1. „Én vagyok az Örökkévaló, a te Istened, aki kivezettelek téged Egyiptom országából, a rabszolgák házából."

 

A kétely még egy jó házasságot is tönkre tehet,  rossz  még bele gondolni is milyen hatása lehet egy amúgy is gyenge lábakon álló frigyre. Sokan évekkel az esküvő után is – mások éppen hogy furcsa módon annyi év után – megtelnek kétségekkel: „Biztos, hogy ő az igazi? Nem lehet, hogy elhamarkodottan döntöttem, tévedtem és egészen másra lenne szükségem?"

Az első parancs: „Én vagyok…". Ő az. Ne hallgass a kételyekre! Legyél biztos a döntésedben, és ha problémák adódnak tekintsd azokat megoldandó feladatnak, ne a kételyek általi menekülés útját válaszd! A Talmud tanítása szerint (Szotá 2a) „Negyven nappal a magzat fogantatása előtt kikiáltják az égben »ennek az illetőnek a lánya, ennek az embernek lesz a felesége«".

 

Persze, ettől még lehet, hogy elhamarkodtad a döntést. De nem biztos, hogy olyan nagy baj az, hiszen egy ilyen nagy döntést nem is lehet másképp meghozni. A lényeg nem ez. Hiszen, ha más mellett döntesz, feltehetőleg vele is akadt volna probléma és nehézség, és a kételyek akkor is elkezdtek volna szurkálni. Hiszen a jól működő házasságok éppen attól gyümölcsözőek, hogy a két fél javítja és fejleszti egymást.

Ez a gondolat vezet minket az első parancsolat még egy tanulságához. A kommentárok ugyanis megakadnak azon (Ibn Ezra, 2Mózes 20:2.), hogy miért hangsúlyozza itt Isten az Egyiptomi kivonulást. Miért nem inkább a Teremtés csodájára teszi a hangsúlyt? Miért nem úgy fogalmaz: „Én vagyok az Örökkévaló, aki a világot teremtettem"?

Nachmanidesz szerint (2Mózes Uo.) Isten azt az alaptételt fektette le, hogy ő bizony nem csak a teremtés, hanem a folyamatos alkotás istene, a történelem folyamatos formálója. És bizony ez az igazság a házastársi kapcsolatban is. Férjünkkel, feleségünkkel folyamatosan alakítjuk egymást, és folyamatosan alakulunk, egymáshoz idomulunk.

 

És ha már itt tartunk nem véletlen az emlékeztetés sem: „kivezettelek Egyiptom országából, rabszolgák házából". Nem árt emlékeznünk a múltra, arra hogy honnan is jöttünk. Mindannyian hozunk magunkkal egy otthonról megrakott csomagot, amely rejthet magában aknákat jelenlegi életünkre is. Érdemes tudatában lennünk, hogy rosszul működő házasságunkat nem igen tudjuk megoldani, ha nem oldjuk meg személyes életünk múltbeli aggályait.

 

2. „Ne legyenek neked más isteneid az én színem előtt."

Nincs annál rosszabb helyzet, mint amikor „idegen istenekhez" mérjük saját „istenünket". A fű mindig zöldebb a túloldalon, és így aztán hajlamosak vagyunk mások isteneinek külső szemmel látható erényeire és előnyeire irigy szemmel felfigyelni. „Az ő férje előzékenyebb, nagyvonalúbb, gyengédebb, műveltebb"; az „ő felesége szebb, csinosabb, lazább és még jobban is főz". Különösen egy olyan világban, ahol a médián keresztül egy torz képet kapunk a tökéletes férfi, és a tökéletes nő fixaideáljáról, ügyelnünk kell arra, hogy ne essünk az „idegen istenek" csapdájába.

 

Ne beszélj hiába!

3. „Ne ejtsd ki az Örökkévaló, a te Istened nevét hiába!"

Minden házasságnak és tulajdonképpen minden élethelyzetnek lehetnek válságosabb időszakai. Így mindanyiunknak szüksége lehet arra, hogy otthoni gondját-baját, feszültségeit kibeszélje, valakivel megossza. Egy dologra nagyon ügyeljünk! Ne „ejtsük ki istenünk nevét hiába"! Ha meg is kell beszéljük gondjainkat, nagyon vigyázzunk arra, kivel és mikor osztjuk meg fájdalmainkat. A meggondolatlan szívkiöntéseknek káros locsogás-fecsegés lehet az eredménye.

 

4. „Emlékezz meg a szombat napjáról, [Itt: Őrizd meg a szombat napját,] hogy megszenteljed azt!"

Emlékezz!

Gyakran igen csak szelektív memóriánkat igyekezzünk megerőltetni és emlékezni a meghitt családi pillanatokra, melyekből erőt és bizalmat nyerhetünk a nehezebb időszakokban is. Persze a meghitt emlékek nem mindig jönnek maguktól. Igyekezzünk meghitt és emlékezetes pillanatokat teremteni. A szakaszunk megfogalmazását használva „Őrizzük meg!" Tartsuk meg frigyünk varázsát! Ne hagyjuk elveszni! Ahogy időt tudunk szakítani munkánkra, sportra, barátainkra, úgy ügyeljünk férjünkre, feleségünkre is! Ne hagyatkozzunk egyedül a romantikus impulzusokra, hanem tudatosan is ápoljuk kapcsolatunkat!

„… hogy megszenteljed azt!"

A zsidó tanítás szerint a házasság intézménye szent. Nem csak a férfi és a nő kettős kapcsolata. Isten is helyet kell hogy kapjon benne. Ha a férfi איש is  és a nő אשה isá héber kifejezéséből elvesszük azt ami különbözik a két szóban, akkor יה Já-t kapunk, ami Istent jelent, marad viszont az אש és, ami nem más mint a tűz.

 Bölcseink úgy tanítják (Talmud, Szotá 17a), hogy ha „a férfi és a nő érdemesek(Isten kegyére) Isten van közöttük", ha  nem  - akkor marad a tűz. A tűz melege pedig lehet kezdetben nagyon vonzó és kényeztető, de egyhamar pusztító gyilkossá is válhat.

Istent házasságunk részévé tenni, annyit jelent, hogy nem csak arra gondolunk, mit akarok én és mit akar a párom, hanem arra is, mit akar Isten – vagy kompatibilisebb kifejezéssel: mit szól a lelkiismeretem. Isten jelenléte feltétlen szükséges a sokszor romboló egónk kordában tartásához. Ha Isten kielégítésére törekszünk, végül is magunk és párunk is elégedettek leszünk.

 

5. „Tiszteld atyádat és anyádat!"

Ez bizony, szó szerint értendő! A szülői tisztelet kötelessége nem csak az esküvő napjáig szól! Tiszteljük szüleinket és párunk szüleit! Ezzel nem csak nekik, hanem magunknak és gyermekeinek is jót teszünk. Mindig meg van persze a veszélye a mindenbe belebeszélő anyósnak, a határokat tehát meg kell húzni. De ettől függetlenül a tiszteletet mindig meg kell adni.

 Ne teremtsünk olyan érzést párunkban, hogy köztünk vagy szülei között kell hogy válasszon, vagy igazságot tegyen.

Tisztelni pedig annyit jelent, hogy ne azt adjuk nekik, amit mi tartanánk fontosnak, ha a helyükben lennénk, hanem azt, amit ők tartanak lényegesnek. Ez a fajta tisztelet pedig amúgy férjünkkel-feleségünkkel szemben sem elhanyagolható. Tartsuk tiszteletben életünk társának vágyait és gondolatait, ne igyekezünk mindig saját képmásunkra formálni őt.

 

Szavakkal ölni, lopni és hűtlenkedni is lehet

6. „Ne ölj!"

 

Ibn Ezra értelmezésében ez a parancs nem csak a fizikai gyilkosságra vonatkozik. Ölni szóval is lehet. „Halál és élet a nyelv kezében" (Példabeszédek 17:8.).

Egy szerető férj és egy tisztelettel teli feleség a mennyekbe emelheti társa önbizalmát. Elismerő szavakkal, dicsérettel magabiztossá és sikeressé teheti. De ugyanígy le is rombolhatja, bizonytalanná és gyengévé roncsolhatja. A családon belüli erőszak nem csak fizikai jellegű lehet. Az erőszak verbális formája ugyancsak tönkretesz.

 

7. „Ne törj házasságot!"

A hűség, nemcsak a nemi hűséget jelenti. Férjünkkel, feleségünkkel remélhetőleg életünk legintimebb dolgait osztjuk meg. Ehhez az intimitáshoz sok-sok bizalom kell. Ne éljünk vissza párunk bizalmával! Nagyon ügyeljünk arra, mit teszünk „közkincsé" kapcsolatunkból!

 

8. „Ne lopj!"

Ne fosszuk meg párunkat attól, ami jár. Az elismerés nem kerül egy fillérbe sem, ha viszont elmulasztjuk, olyan mintha elbirtokoltunk volna valamit.

 

9. „Ne vallj felebarátod ellen, mint hamis tanú!"

A hazugság tilalma arra emlékeztet bennünket, mennyire fontos a nyílt és őszinte kommunikáció házastársunkkal. Ne hajszoljuk bele magunkat az olyan leányálmokba, hogy „ha a férjem valóban szeretne, tudná, hogy ez meg az mennyire fontos nekem"! A házasság által semelyikünk sem válik prófétává. Ha valami zavar minket, akkor beszéljünk róla társunkkal, ne gondoljuk, hogy magától rájön. Minden kibeszéletlen fájdalom egy további tégla azon a falon, ami társunk és köztünk épül szívünk kamrájában.

 

Sikereink legyenek közösek

10. „Ne kívánd meg […] és ne vágyakozzál felebarátod […] semmire, ami felebarátodé!"

 

Furcsa, de irigység házastársak között is kialakulhat. A legkézenfekvőbb és leggyakoribb ilyen típusú probléma akkor jelentkezik, amikor az asszony a világ természetes rendjéből adódóan az otthon karbantartásával és a gyermekek nevelésével van elfoglalva. Míg a férj naphosszat van távol, sikereket ér, köztiszteletnek örvend és mind e közben társasági életet él. Nem meglepő, ha a ház asszonyában irigység alakul ki és úgy érzi, az ő – semmivel sem könnyebb – napi feladatai nem nyernek kellő elismerést, és mindeközben szabadságát is elveszti.

Hasznos dolog mindennek elébe menni, és folyamatosan arra törekednünk, hogy egyrészt saját sikereinket közös sikerként éreztessük, másrészt minél több é színesebb lehetőséget teremtsünk életünk párja számára is az önmegvalósításra.

 

HETI SZAKASZ(2) VÖETCHÁNÁN – 2012

VENDÉGOLDAL

IRJA: SMUEL GLITSENSTEIN,  rabbi

 

                     PÉNZT VAGY ÉLETET?!

 

 

 A judaizmus legnevezetesebb imája az eheti pársából származik. Smá Jiszraél, háSém Elohénu háSém echád. „Halljad, Izrael, az Örökkévaló, a mi Istenünk, az Örökkévaló egyetlenegy!” (5Móz. 6:4) „Szeresd az Örökkévalót, a te Istenedet – folytatódik a vers – egész szíveddel, egész lelkeddel és minden erőddel, (lehetőségeddel; tehetségeddel)!”

Rási, a nagy bibliakommentátor az utolsó félmondatot – „minden erőddel" – "bchol möodechá"” – így értelmezi: „minden  vagyonoddal" , vagyis összes pénzünkkel.

 

Ez persze felveti a kérdést: ha már elhangzott a parancs, hogy szeressük az Örökkévalót „egész lelkünkkel” – ami a kommentárok szerint azt jelenti, hogy akár az életünket is kész kell legyünk feláldozni az Örökkévalóért –, miért következik utána még ez a földies parancs a pénzről? Ha egyszer kész vagyunk az életünket adni az Örökkévalóért, a pénzünk nemde csekélyke dolog ahhoz képest?

Rási szerint bizony vannak olyanok, akik a pénzt többre értékelik az életüknél is. Az ilyeneknek mondatott, hogy szeressék az Örökkévalót teljes vagyonukkal is.

Jack Benny, ismert amerikai üzletember szokott a pénzhez való viszonyáról egy önironikus anekdotát mesélni. Egyszer késő este sétált a New York-i utcákon, mikor hirtelen hideg fém nyomódik a hátába, s egy nyers hang azt vakkantja a fülébe: „Pént vagy életet!” Nem válaszolt azonnal, az idegen tehát még egyszer a bordái közé bökött a stukkerrel, és a hangja, ha lehet, még fenyegetőbbé vált: „Pénzt vagy életet, nem hallotta?!” Benny azt felelte: „Jól van na! Még gondolkodom a válaszon.”

Ami azt illeti, nem egy élethelyzet manapság azt mutatja, hogy ez a vicc nem is vicc. Nincsen hiány olyanokból, akik az üzletben, karrierben képesek az életüket is kockáztatni – nemzetközi magánvállalkozók a mai Irakban, fehér farmerek Zimbabwében stb.

A Tóra tehát arra int minket, hogy szeressük az Örökkévalót teljes szívünkből, teljes lelkünkből és minden erőforrásunk bevetésével – azaz mindazzal, amit értéknek tartunk az életben, álljunk készen az Örökkévaló szeretetére.

 

Erről beszéltem többször is már pidjon hábén ceremóniákon („az elsőszülöttek kiváltása”), ahol is az apa és a kohén között furcsa párbeszéd zajlik. A Tóra szerint minden elsőszülött az Örökkévalóé, illetve az Ő képviselőjéé, a papé. A pap tehát megkérdezi az apától: „Hogyan szeretnéd? Az elsőszülött fiadat adod át nekem, vagy öt ezüst sékelt a kiváltásáért?”

Miféle abszurd kérdés az ilyen? Mint valami tévés vetélkedőben: válassz a biztos pénz vagy a lezárt bőrönd közül? Melyik normális apa adná oda a fiát, ha meg is tarthatja öt ezüstpénz árán? Aligha várjuk ilyenkor visszafojtott lélegzettel, mi lesz a válasz.

Valójában azonban nagyon is komoly kérdés ez. Az Örökkévaló papja kérdezi az apát a fiáról: újszülött fiad életében mi lesz a legfontosabb? A gyerek vagy a sékel? Mié lesz az első hely, a pénzé vagy a családdal töltött időé? Az anyagiasságra neveljük őt vagy értelmesebb dolgokra? Ez egy nagyon is jó kérdés, s a szülőnek józanul meg kell fontolnia, mielőtt választ ad rá.

 

A Smá tehát arra figyelmeztet minket, hogy legyen bármi az alapérték az életünkben, azt is az Örökkévalóra és az Ő szolgálatára kell irányítanunk.

 

A pénz azoknak is fontos, akik nincsenek különösebben elfoglalva vele. Nem olcsó dolog zsidónak lenni, zsidó életet élni. Akár a drágább kóser ételek, akár a zsidó iskoláztatás, akár a peszách előkészületeinek költsége, a szukká építése, tfilin és mezüze vásárlása: ezek mind anyagi áldozatot is követelnek tőlünk. Ha meghozzuk ezeket az áldozatokat, szeretettel, nem panaszkodva a zsidó élet drágaságáról, akkor teljesítjük  az Örökkévaló szeretésének micváját minden  lehetőségünnkel – vagyonunkkal, anyagi erőforrásunkkal.

 

De ne aggódjunk! Az Örökkévaló is szeret minket, nemcsak mi Őt.

 

(Forrás:Nagyfuvaros honlap)

 

A SZOVJET  TÁBORNOK ZSENIÁLIS ÖTLETE

                         AZ ÁLDOZAT VISSZATÉR... (21. fejezet)

 

A szirénák délután  2 órakor szólaltak meg. Ugyanakkor lehetett hallani a rádió ismert szignálját, amit hírek előtt hallat. Épp akkor fejeztük be a muszáf imát, és a  közösség pihenőt tartott. Volt,  aki közel lakott, és hazament lepihenni egy kicsit, és volt - mint én - aki az egyik  lócán nyújtotta ki fáradt csontjait. Móse Erem, a nyugalmazott Kneszet képviselő, már tudta miről van szó. Sietősen levette a  tálitját, és elbúcsúzott. Nekem most mennem kell - mondta.

  (Ő volt az aki egy baloldali ateista párt tagjaként minden Jom Kippurkor eljött, megvette magának méregdrágán a Máftir-Jónát és azt a „hagyományos dallamon” recitálta. Az idén már unokáját is elhozta magával a tel-avivi Chábád templomba, „hadd tanuljon a gyerek”).

Már előbb is gyanítottuk, hogy történt valami. A muszáf közepén, ott, ahol a tíz mártir¹ történetét mondja el a poéta szívhez szóló kínrímekben - berontott a templomba egy fiatalember, aki a rabbit kereste. Amikor reb Mójsehez, a közösség rabbijához, irányították,  elmondta, hogy sürgős behívót kapott küldönc által, és  nem tudja, szabad-e neki jom kippúrkor utaznia.  Reb Mójse, akitől eddig csak azt kérdezték, azt is csak néha, hogy hány óra van - megrémült a kérdéstől, és visszakérdezett zsidó módra, hogy mi van, mi történt? Ő pászkenoljon ennek az ismeretlen zsidónak, aki ráadásul még egy szfárádi benyomását is kelti? Tüstént elküldte az Allenby utcai főtemplomba - nincs messze, mondta - és ott kérdezze meg a főrabbit. A kérdező elrohant.

(Tehát már tudtuk, hogy van mozgósítás, csak azt nem tudtuk, miért. Aztán kettőkor megszólalt a rádió, és először egy sor jelszót mondott, ami  a mozgósítás egyik módja volt. Aztán közölte a hadsereg szóvivőjének  közleményét arról, hogy ma délelőtt, 1973 októberében,  jóm kippúr szent ünnepén - három arab ország hadserege támadta meg Izraelt: Egyiptom, Szíria és  Jordánia. A segédcsapatok között marokkói, iraki valamint…  kubai  alakulatok is voltak. Az izraeli hadsereg akkor a Szuezi csatorna partján állomásozott, ahová még a hatnapos háború során, 1967-ben jutott. Hosszú kifárasztó háború után most látszólagos csend honolt, és az izraeli állásokban csak néhány tucat  katona volt, hogy éppen legyen, aki a távcsöveket kezeli. Senki nem álmodta, hogy az egyiptomiak támadni mernek. Voltak ugyan értesülések egyiptomi csapatmozdulatokról, de ezeket félresöpörte a koncepció, ami úgy szólt, hogy mi nagyok és erősek vagyunk, és ki merne kikezdeni velünk. Ugyanez volt a helyzet a szíriai fronton, a Golán fennsíkon is.)

Úgy rémlik említettem már, csak a háború befejezése után derült ki, hogy a terv - jóm kippúrkor megtámadni a zsidókat -  az egyik Damaszkuszban tanácsadóként szolgáló, zsidószármazású szovjet tábornoktól eredt. Az ő „zseniális” ötlete volt, hogy akkor kell megtámadni a „jahudot”,²   amikor azok böjtölnek, és a templomban vannak.

Később voltak, akik megkérdőjelezték a szovjet zsidó tanácsadó szerepét a háború időzítésében.

Vannak, akik a hatnapos háborút és annak eredményeit jelölik meg, mint Izrael minden bajának forrását. Túl nagy volt a győzelem - mondják - kevesebb több lett volna. Ekkor kezdődött el az a folyamat, amelyben a kis Dávid elkezdte magát Góliátnak érezni, illetve képzelni. Az addig cháluci beállítottságú kis ország előtt most olyan távlatok nyíltak meg, amikbe beleszédült. Kezdtük bebeszélni magunknak, hogy  a Cáhál³  a világ legjobb hadserege, a merkává tank a legjobb harckocsi, a Moszád a legjobb kémszolgálat és így tovább.

 

Megszállók vagy felszabadítók?

 

Mint Izrael majdnem⁴  minden háborúját,  a hatnapost sem mi kezdtük. Azt mindenki tudja, hogy Izrael kikiáltásának másnapján, az ENSz határozat után, 1948-ban, hét arab állam hadserege támadta meg Izraelt, biztatván a palesztinai arabokat, meneküljenek el, majd néhány héten belül visszatérnek győztesen. Az eredmény, a mai napig is létező menekülttáborok, amelyekben  már a harmadik nemzedék menekült sínylődik, várván, hogy gazdag arab testvéreik segítsenek nekik, illetve, hogy a sült galamb a szájukba repüljön.

Az '56-os háborút az angolok és franciák kezdték el Egyiptom ellen, a Szuezi csatorna államosítása miatt, Izrael csak csatlakozott a koalícióhoz, miután a kairói rezsim állandóan ellenséges viselkedése miatt ez igazoltnak látszott. Izrael akkor el is foglalta az egész Színáj félszigetet, és a hadsereg csupán tíz mérföldnyire a Szuezi csatornától állt meg. Ezen győzelem gyümölcseitől a Szovjetunió fosztotta meg Izraelt, amikor az akkori szovjet elnök,  Bulganyin, rakétákkal fenyegette meg Ben Guriont, ha nem vonul azonnal vissza.

A hatnapos háborút⁵  Gámál Ábdul Nasszer egyiptomi diktátor fenyegetései váltották ki, valamint az a casus bellinek számító tény, hogy lezárta a Szuezi csatornát az izraeli hajózás előtt.

Az eufória, ami a hatnapos háború után Izraelt és az egész zsidó világot  átfogta - minden reális számítást felborított. Nemcsak a politikusok nagyhatalmi allűrjei  ütköztek itt a józan reálpolitika meggondolásaival, hanem a kisemberek  is azon vitatkoztak, hogy  vajon Izrael mint felszabadító jelenik meg a nemzetközi arénában, aki jogos jussát követeli, és apai örökségét szerezte vissza - vagy pedig mint imperialista hódító, akit a nemzetközi közvélemény nem bír elviselni.

Eléggé nem sajnálható módon a vonalak és az álláspontok előre gyártott elemekből tevődtek össze. A nemzeti érzelmű, illetve vallásos közönség lelkesen ünnepelte Betlehem (Ráchel sírja), Hebron (a Machpéla barlang és benne az ősatyák sírjai) valamint Kelet-Jeruzsálem (a Siratófal) felszabadítását. Ezzel szemben a baloldal és a szovjetszimpatizáns, arabbarát marxisták, elítélték a hódítókat, kétségbe vonták a „területek” annexiójának jogosságát.

 

Én mint ünneprontó

 

Ma már, 35 év távlatából,  talán megengedhetem magamnak az objektív hozzáállást. Egyrészt megrögzött önantiszemitának kellett lenni ahhoz, hogy  valaki a győztes izraeli hadseregben, amely kétségtelenül védelmi harcot folytatott – kegyetlen, elnyomó judeonácikat lásson,⁶ még ha a „területeken” elő is fordultak olyan esetek, amelyeknek nem lett volna szabad előfordulni. Efrájim Kishon (Kishont Ferenc) akkor írta világhírűvé vált humoreszkjét, melynek címe: „Bocsánat, hogy győztünk”. Ha ne adj’ Isten, az egyesült arab ármádiák lebírják – óriási számbeli fölényüknél és a masszív szovjet segítségnél fogva – a kis és létéért küzdő Izraelt – az egész világ együttérzésétől és szimpátiájától kisérve, mentünk volna újra száműzetésbe, már azok, akik életben maradtak volna. Erre nem voltunk hajlandók, és nem akartuk, hogy „unokáink leboruljanak” ott, ahol „sírjaink domborulnak”, mivel ez esetben nem lettek volna élő unokáink.

Míg azonban a győzelem kétségtelenül legitim és jogos volt – ami utána következett, több súlyos kérdőjelet vont maga után.

Emlékszem, a  hatnapos háború hetedik napja szombat volt. Az ima után, meglátogatott bennünket Szimchá Palmon és neje, Mirjám. Derék cionista zsidók, mizráchisták,⁷ aus Dunaszerdahely, akik már a harmincas évek végén alijjáztak. Távoli rokonok is voltak, megboldogult Cili néném révén, közel is laktunk. Egy templomban imádkoztunk, és jóba voltunk, bár én nem tartoztam azok közé, akiknél vallásosságuk a horgolt sipkába van hímezve.

A látogatás során le-chájjimot⁸  mondtunk a nagy győzelemre, majd azon nyomban vitatkozni kezdtünk. Szimchá azt mondta, hogy az izraeli főrabbinátusnak azonnal ünneppé kell nyilvánítani a győzelem napját, amikor hállélt⁹  mondanak. Ennek én ellentmondtam, mivel chánukká ünnepét is csak évekkel később tették meg hálaadó ünnepnek. Hogy egy kissé lehűtsem vendégem eufóriáját, azt találtam mondani, hogy korai az öröme, mert a most elfoglalt területeket egyszer vissza kell majd, hogy adjuk, ha végülis békét akarunk arab szomszédainkkal – ha erre majd ők is hajlandók lesznek.¹⁰

Szimchá a felháborodástól szóhoz sem tudott jutni. Először csak hápogott, majd azzal vádolt, hogy ünneprontó vagyok, hogy  megfertőztek a baloldali eszmék, amelyek már akkor megkérdőjelezték a cionizmus igazságát. Ebben az időben  jelentette ki Golda Meir,  hogy nincs palesztin nép, és azok, akik ezen nem létező nép nem létező jogaiért harcolnak – egyszerűen „nem kedves” emberek.¹¹

 

Gombamódra szaporodó települések

 

Engem lebaloldalizni az persze a dolog szélsőséges leegyszerűsítése volt fekete-fehérre. Lélekemelő volt a Siratófalat először látni,¹² és ott imádkozni; könnyeztetően szívszorongató volt Ráchel sírjánál Betlehemben  elmondani az odavaló zsoltárokat, és tisztelegni az ősök sírjánál, Hebronban. A Biblia életrekelt tájai még a nemvallásos, messze rugaszkodott zsidókat is megríkatták; marcona ejtőernyős katonák hangosan zokogtak, amikor megpillantották a Falat.

De...

Ezeken a területeken élt egy nép. Mi araboknak hívtuk őket, míg ők magukat palesztinoknak nevezték. Itt voltak – már azok, akik nem menekültek el – és szívükben éktelen gyűlölet a „hitetlen” zsidók, a „jahud” ellen. Ekkor fejlődött fel a már előbb, a húszas években kicsírázott arab nemzeti függetlenségi mozgalom, amelyet sokan a zsidó nemzeti mozgalommal, a cionizmussal, vetettek össze. Egyrészt ők voltak az underdog,¹³  a hátrányos helyzetben lévő, elnyomott, primitív, sajnálatraméltó fél – másrészt mi voltunk  a hódító, a kolonialista elnyomó, aki a  „szegény arabokat” megfosztja jogaiktól, és menekülttáborokba zárja őket.

Ekkor kezdődött el az a nagyszabású telepítési akció, amely átrajzolta az elfoglalt/felszabadított Judea és Szamária térképét. Az azóta eltelt 35 év alatt Izrael minden kormánya támogatta és istápolta ezeket a településeket, tudva tudván, hogy legalább egyrészűk kerékkötője lesz az egykor bekövetkező béketárgyalásoknak.

 

25 halott 12 óra alatt

 

(Forgassuk most – ez egyszer előre – az időgép kerekét. 2001 december havában, körülbelül fél évvel ezen könyv megjelenése előtt, az arab terror borzalmas napjait éljük Izraelben, Egy nap, jobban mondva 12 óra leforgása alatt, 25 halott és közel 200 sebesült, három terror merénylet eredményeként, Jeruzsálemben, Haifán és másutt. Már senki nem állítja, hogy „nincs palesztin nép”, már senki nem vonja kétségbe, hogy csak idő, rövid idő kérdése, hogy lesz palesztin állam. Nem csak az úgynevezett „galambok”, az izraeli közép és baloldal állítja ezt, hanem még egy olyan „héja” is, mint Árik Sáron miniszterelnök, a legendás hadfi, a jóm kippúri háború hőse, az eddigi legjobboldalibb izraeli kormány legjobboldalibb vezetője.

Az eltelt 35 év legtöbb fejleménye nem Izrael javára szolgált. Az iszlám vallási fanatizmus elterjedése, az iráni ajatollák uralma, az őrült iraki diktátor, aki az öbölháború során 39 rakétát küldött Izrael felé; a nyugat-európai népek behódolása az arab olaj uralmának – mindez a fiatal zsidó államot veszélyeztette és veszélyezteti. Ennek ellensúlyozásaként az isteni Gondviselés oda hatott, hogy 80 éves vérgőzös uralom után látványosan összeomoljon a sztálini gonoszság állama,  a bolsevista Szovjetunió, amely Izrael megalakulása óta¹⁴  ellenségeink szolgálatába szegődött, és ötven éven keresztül ellátta az Izraellel ellenséges arab államokat minden modern fegyverrel – az atomot kivéve.

Az elmúlt években Izrael, demonstrálván békeszándékát, aláírta az oslói egyezményt, és visszavonult jelentős területekről Júdeában és Szamáriában, ahol egyfajta palesztin autoritás jött létre, Jasszer Arafat vezetésével. Ezzel párhuzamosan növekedett az arab terror, ami igen sok áldozatot követelt. Csak amikor az Iszlám terroristák magát Amerikát támadták meg,¹⁵ kapott Izrael zöld fényt Washingtontól a védekezésre.)

A háborúkat Izrael, a békét az arabok nyerték meg. Hiába adta vissza Begin, a jobboldali miniszterelnök az egész Színáj félszigetet Egyiptomnak – miután Szadat egyiptomi elnök váratlanul Jeruzsálembe repült, felszólalt a Kneszetben és békejobbot kínált fel Izraelnek az elfoglalt területek visszaadása ellenében - a megkötött béke, amit sokan elleneztek¹⁶ hideg maradt, és nem lett belőle ugródeszka a probléma megoldására. Ugyanezt lehet elmondani a később megkötött izraeli-jordán békeszerződésre is.

 

Arabok ölnek arabokat...

 

Ha már úgyis „baloldalinak” bélyegeznek, elmondhatom, hogy Izrael is elkövetett nem egy szarvashibát. A hatnapos háború utáni eufória, a „nagy Izrael” álma, (amely elfelejtette, hogy az ENSZ annakidején két állam létrehozását határozta el a mandátumi Palesztina területén), az izraeli arabság  maradéktalan integrálásának hiánya, az elfoglalt területek lakosságának alkalmazása azon „piszkos munkák” elvégzésére, amelyeket  Izraelben senki nem volt hajlandó elvégezni;¹⁷ a menekülttáborok nem felszámolása – mindez elvetette azokat a magvakat, amelyekből a későbbi arab terror kifejlődött.

Ide tartozott a libanoni maronita keresztényekkel való szövetség ábrándja is.

Miután a nyolcvanas években az arab terror főleg Libanonból támadta Izraelt – voltak nálunk olyanok, akik szövetkeztek a libanoni keresztényekkel – akik saját hatalmi harcukat vívták ezen kis lélekszámú, de sok vallású¹⁸ levantei állam vezetésében. Ezek jól szervezett, erős, magánhadseregekkel rendelkeztek,  övék volt az elnöki poszt, míg hagyományosan muszlim volt a miniszterelnök. Amikor Izrael villámháborút indított a Libanonba befészkelődött terroristák ellen, s azokat Beirutig üldözte, ahonnan Arafat és bandája fejveszetten menekült, hogy meg se álljon Tuniszig – történt egy sajnálatos eset: a Szabra és Satila  arab menekülttáborokba behatolt egy maronita különítmény, és ott tömeggyilkosságot hajtott végre.

Bár izraeli katonák a közelben sem voltak, és a tényállás rendkívül egyszerű volt: keresztény arabok gyilkoltak muszlim arabokat – a bűnbak Izrael volt, személy szerint Áriel Sáron, az akkori honvédelmi miniszter, mivel ő viselte a miniszteriális felelősséget.

 

Melyik fanatizmus a jobb?

 

A libanoni  hadjárat során derült fény a kelet-európai csatlós államok szégyenletes szerepére az arab-zsidó konfliktus katonai vonatkozásában. A terroristák kezében nagymennyiségű aknát és kézigránátot találtak „Made in Hungary”¹⁹ felirattal, valamint lőszert és robbanóanyagokat csehszlovák feliratokkal. Még Kubából, Észak-Koreából – és Kínából is - kaptak sokrétű, masszív segítséget. Csak jóval később vált ismerté, hogy román hadianyagokat is találtak Libanonban (Cvi Erez közlése).

Izrael nem maradt Beirutban a terroristák kifüstölése után. Délen maradt egy keskeny korridor, amelyet Izrael biztonsági övezetnek nevezett. Az idők folyamán kiderült, hogy ez minden volt, csak biztonsági nem. Délen megerősödött és dominánssá vált a Chizbolla, egy  vallási színezetű terrorszervezet, míg Libanon egész területét Szíria okkupálta. Később, Barak  baloldali kormánya kivonult Dél-Libanonból, anélkül, hogy Izrael északi részei biztosítva lennének a fanatikus Chizbolla katyusáitól.²⁰

Az ezzel párhuzamosan megerősödött Chámász, Dzsihád és egyéb vallási jelleg terrorszervezetek, amelyek a Palesztin Autonómia területein működtek – „szent háborút” hirdettek Izrael ellen, amely szemükben a szekuláris, dekadens, és amellett „keresztény”  nyugatot, és a hitetlen zsidókat jelképezi. Izrael nagy naivan szabadon engedte a kezén lévő Áchmed Jasszin sejket, aki a fanatikus muszlimok „pápája” lett  Gázában.

(Ebben a fázisban felmerül egy érdekes kérdés: melyik fanatizmus jobb, illetve kevésbé veszélyes Izraelre nézve: a politikai, nacionalista terror, amelyet Arafat és társai űznek, és ami az oslói paktumra, mint ugródeszkára támaszkodik, vagy pedig a fanatikus, vallási színezetű, az iráni ajatollákra támaszkodó, véres kardot körülhordozó, szent háborút hirdető terror?)

A helyzetet csak bonyolítja az izraeli arabság helyzete. A körülbelül egy millió főt számláló, az állam első 50 évében lojális arab polgárok, az utóbbi években radikalizálódnak, ha nem is  politikai, hanem vallási  vonatkozásban. A legális Iszlám Mozgalom hatása növekszik; hívei szakállt növesztenek, naponta ötször Mekka felé hajolva imádkoznak, tartják az egyhónapos ramadán böjtöt – látszólag olyanok, mint a zsidó ortodoxia. Ezzel párhuzamosan azonban nő náluk a szimpátia palesztin testvéreik iránt,²¹ bár nincs olyan izraeli arab, aki hajlandó lenne Gázába, vagy akár Ramallába, vagy Nabluszba áttelepülni.

Az izraeli arabok nagyrésze – bár  itt-ott diszkriminációról panaszkodik - sokkal magasabb színvonalon él, mint  a környező államok lakosai. Nincs olyan arab település, akár a legkisebb falu is, (kivéve a  negevi beduin települések egyrészét) ahol ne lenne villany, vezetékes viz és egyéb közszolgáltatások, iskola, óvoda – sok szinten az arabok teljes egyenjogúságot élveznek, bár nem szolgálnak a hadseregben (a drúzokat és beduinokat kivéve). Ez nem mindig volt így.²²

(Egy nálam néha dolgozó, ezermester jellegű arab fiatalember, Um El Fáchem városi státusú nagy arab falu szülöttje és lakosa  - már volt látogatóban több arab országban. A palesztinokat testvéreinek tartja, de megélhetése a zsidóktól jön: renovál, épít, javít, amit kell. Kívánatra villany- és vízvezeték szerelő. Chedérán érettségizett héber gimnáziumban, hibátlanabbul ír héberül, mint sok zsidó, és választékosan fejezi ki magát a jahud nyelvén; vallásosnak deklarálja magát, de nem hord szakállt, és nem veti meg a zsidó nőket, akik  munkája során hajlandók vele „együttműködni”. Ámbár nős és három kislány apja. A Korán persze tiltja ezt, de  „nehéz betartani, mondja, „tudod, a jécer há-rá....”²³

Kérdésemre, miért nem megy át az egyik szomszédos arab államba – a homlokára mutat, majd szóban is kimondja: hát  mazsnun (bolond) vagyok én? Majd részletesen elmondja, egy méregerős kávé mellett, mikoris feleségem süteményét dicséri – milyen benyomásokat szerzett mekkai, egyiptomi és jordániai látogatásai során. Ez megmagyarázza, miért él Izraelben, de ugyanakkor egy sor panasza van erre, arra, hiszen „itt demokrácia van”.)

 

70 szűz és egy „sahid”

 

Musztafa – ez a fiatalember neve – egy kézlegyintéssel intézi el kérdésemet, hogy lehet az, hogy annyi fiatalember hajlandó öngyilkos merényleteket elkövetni zsidók ellen, mivel  a sejkek, a mullák, a mecsetek papjai, szent háborút hirdettek, és megígérik a 18-20 éves fiatalembernek, hogy mihelyt felrobbantja magát a zsidók között – például egy tömött autóbuszon – azonnal a mennyországba kerül, ahol 70 szüzet bocsátanak azonnali rendelkezésére.

Musztafa szerint ilyen nincs, ez mese, ezt az iszlám nem ígéri a sahidoknak,²⁴ ezt az ellenséges (vagyis zsidó) propaganda találta ki. Erre én megmutatom neki a Haaretz²⁵ angol nyelvű heti mellékletében megjelent interjút az izraeli Iszlám Mozgalom vezetőjével, Áchmed sejkkel (aki nem rég még Musztafa  szülőhelyének, Um El Fachemnek, polgármestere volt). Amaz egyértelműen idézi a Koránt a 70 szűz és az öngyíkos sahid kapcsolatában. Musztafa megdöbben, nem hiszi. Mondom:  itt van, olvasd. Nem tudok ehhez eleget angolul – mondja szégyenkezve, bár egyszer azzal dicsekedett, hogy az érettségin angolból is jeles volt. Vidd haza, add oda Mohammednek,²⁶  majd ő elolvassa neked. Neki csak hiszel?

Musztafa elteszi az újságot. Este telefonál: Mohammed elolvasta, szószerint így van, ahogy mondtad. Ez az ember mazsnun, ²⁷ nem képvisel bennünket...

Persze a szüzek nem minden, bár egyáltalán nem lebecsülendő tényező egy 18-20 éves arab suhanc  „lelki” világában. A Chámász, a Dzsihád, és a különböző „frontok”, a menekülttáborok szülötteiből verbuválják öngyilkos jelöltjeiket. Ezeknek még életükben egy jó napjuk nem volt, gyakran szószerint éheznek, ócska barakkokban laknak, az „utcákon” folydogál a szennyvíz, munka nincs, kilátás nincs.

 

Kadhafi vérdíjat fizet

 

Az arab terror, amely  2000 októberében  egy újabb intifáda²⁸ keretében aktivizálta magát – óhatatlanul a saját lábába (is) lő. Mióta tart, soktízezer palesztin munkás vesztette el munkahelyét Izraelben. Ezek azóta a szó szoros értelmében éheznek, és Arafat emberei jelszókkal „etetik” őket. Helyüket egyrészt izraeli arabok, másrészt idegen vendégmunkások töltik be, az utóbbiakból több mint félmillió legálisan van Izraelben, a többi (köztük magyarok is) illegális.

(Az igazság mindenek felett: a sahidokat  nem csupán a 70 szűz motiválja. Az egyik ősterrorista, a Lockerby-i légi szerencsétlenség értelmi szerzője és kivitelezője, Muámár Kadhafi, évekkel ezelőtt több millió dolláros alapot létesített, amely  a világ különböző részein finanszírozza a terrorista öngyilkosok családjait. Az utóbb években  kiterjesztette áldásos tevékenységét Gázára is. A tarifa 15 ezer dollár, ennyit kap egy sahid családja. Méltányos (!) esetekben az is kap, akit az izraeliek öltek meg, tűzharc során. Ezeknek azonban a muftik nem ígérnek szüzeket a másvilágon...

Wen der nár volt nist gevezen mein...²⁹ lehetne ezen humorizálni reggeltől estig. Azonban ott, ahol ez véres valóság, és ahol a  szüzekre vágyó suhancok száma kimeríthetetlen – ez már egyáltalán nem nevetséges. Amerika az óperencián túl folytatja (végnélküli?) háborúját a talibok és Bin Ládenék ellen, míg ezek itt a szomszédban robbannak fel velünk együtt. Ez egyébként a válasz egyik szerkesztőm kérdésére,  hogy jönnek ezek a „politikai” dolgok egy önéletrajzi regénybe, mégha az megannyira is „szabálytalan”. Ez a mi életünk, drága uram, nekünk ez nem „politika”, hanem mindennapos életveszély.)

Amikor ezeket a sorokat rovom, Amerika már készül háborúja további fázisára – Irak ellen. Nem lesz ennél jogosabb, igazabb háború, de a levét, mint rendesen, mi fogjuk meginni. Ugyanis, amint az iraki diktátor fogja érezni, hogy közeleg a vég – rakétáit Izrael felé fogja küldeni. Ezt mindenki tudja – és mindenki úgy tesz, mintha nem tudná. Csak azt nem tudják, mit tartalmaznak ezek a rakéták: vegyi fegyvereket (mérges, gyorsan ölő gáz) vagy  baktériumokat. Lehet, hogy  atombombájuk is van? Ki tudja? A „koncepció” szerint nincs, de a koncepciót már ismerjük .

@@@@

 

Azért a mindennapi élet is folyik-folydogál tovább, nincs tekintettel a falrengető eseményekre. A libanoni hadjárat során már a hadsereg lapjánál (Bámáchne) teljesítettem tartalékos szolgálatot, de Beirutig nem jutottam el. Az ezt megelőző Litáni-hadművelet során, Észak-Izraelben teljesítettem szolgálatot, Haifától Náháriáig, ahol a kórházakban kellett lelki vigaszt adni az ott fekvő sebesült katonáknak. Imakönyvet vittem nekik és bort a szombati kiddusra;³⁰ megírtam a szerelmeslevelet a súlyosan sebesült katona helyett, telefonáltam a szülőknek, ha a katona nem tudta a telefont kezében tartani, és vittem az üzeneteket  feleségeknek, gyerekeknek Nem utolsósorban tfiliint légoltam azokkal a katonákkal, akik képesek és hajlandók voltak erre – a legtöbbjük hajlandó volt, sőt örömmel vette, ha felkértem őket, tekerjék kezükre az imaszíjakat. Köztük sok kibbucnyik volt, baloldali kibbucok ateistának nevelt szülöttei. A kórházi ágyról a világ másképp néz ki – magyarázta nekem az egyik, anélkül, hogy magyarázatot kértem volna. Mi a kérdés? – mondtam – te zsidó vagy, és a zsidó lélek ezt igényli.

  

Jigál Állon és a rebbe

 

Akkoriban történt, hogy Jigál Állon, a kibbuci  mozgalom és a Munkapárt egyik vezetője, Amerikában jártában, ellátogatott a lubávicsi rebbéhez.³¹ A rebbe szívesen fogadta az akkor külügyminiszterként funkcionáló Állont, de a hosszú beszélgetés során megrótta, mondván, hogy „önöknél, a kibbucokban, nincs demokrácia”.

Hogy-hogy nincs? – kérdezte a meglepett Állon.

Úgy hogy a kibbucokban az ifjú nemzedék úgy nő fel, hogy fogalma sincs a zsidóság alapjairól. Így nem kapja meg a szabad választás lehetőségét, hanem eleve az ateista nevelés foglya és áldozata lesz.

Állont meglepte a rebbe sarkított beszéde, és megkérdezte, a rebbe szerint mit lehetne tenni, hogy ez ne így legyen, hogy a kibbucok szülöttei kapjanak valami minimális zsidó nevelést?

A rebbe válasza készen volt: létesítsenek a kibbucokban egy-egy könyvszekrényt, amiben a zsidóság alapját képező könyvek jelen vannak: a Tóra, illetve a Biblia, Misna, Talmud, Maimonidész, Sulchán Áruch stb., és ez álljon a tanulóifjúság rendelkezésére. Mire felnő, lesz miből választania: vagy Spinoza, Marx, Borochov,³² Áchád Há’ám³³ és Max Nordau – vagy rabbi Ákívá, Jehudá Há-nászi, Maimonidész,  Joszéf Káró és  Báál Sém Tov.

Állon lelkesen jött haza, és keresztülvitte a Kibbuc Há-me’uchád³⁴ vezetőségében, hogy valósítsák meg a rebbe elgondolását, ami majd „demokratizálja” a kibbuci nevelést.

Ez volt az utolsó aktív tartalékos szolgálatom. Utána  még szolgáltam néhány évet, mint a tábori főrabbi egyik „íródeákja – főleg az ünnepek előtt – majd átmentem a katonai hetilap szerkesztőségébe, és az oda írott cikkek képezték az évi háromhetes szolgálatot. Főleg az ünnepekről írtam, meg különböző vallásos, zsidó témákról.

 

Chábád lapok és a „Bné Brák”

 

Közben telt-múlt az idő, már három gyerek volt, és Kórach vagyona³⁵ sem volt elég. Ennélfogva itt-ott fusiztam, az állandó jellegű Szichót Lá-noár³⁶ chábád gyerekújságon kívül. Alapítottam és szerkesztettem legalább három chábád heti illetve havi lapot, majd amikor be lettek vezetve, otthagytam őket, mivel nem értettem egyet a chászídok kicsinyes, kleinkepig hozzáállásával. Egyre jobban állandósult bennem a meggyőződés, hogy a chászídok a rebbe bokájáig sem érnek fel, doktrinerek, nem látnak az orruknál tovább, és hovatovább nem képesek határozni a legapróbb dolgokban sem, anélkül, hogy ezzel a rebbét ne terhelnének. Már elmondtam annak a chászídnak a dolgát, aki a rebbét kérdezte vegyen-e egy új ebédlőasztalt, vagy érje be a régivel... ³⁷

Hat évig csináltam, Slómó öcsémmel együtt, a Bné Brák³⁸ nevű helyi lapot, ami főleg hirdetésekre és fizetett anyagokra koncentrált. Nekem kellett a szerkesztőségi anyagot csinálni, lehetőleg minél érdekesebben és pikánsabban – már amennyire ez a chászíd városban lehetséges – hogy a hirdetők előnyben részesítsék a 30 ezer példányban nyomott és ingyen terjesztett először havi, majd hetilapot.

Ezek a munkák pénzt hoztak, méghozzá „tisztán”, de  sok örömöm nem telt bennük, mivel ez névtelen, „néger” munka volt. Azután évekig volt egy publicisztikai rovatom a Jóm Há-sisi³⁹  nevű vallásos hetilapban, ahol Silberstein néven mindennek és mindenkinek nekimentem – a jótékony névtelenség leple mögül.

Ezek voltak azok az „alkotó évek”, amikor gyakran 8 újságban írtam egyszerre: kettő New Yorkban,⁴⁰ itt a Mááriv (ahol mint szerkesztő dolgoztam), a Jóm Há-sisi és Seárim,  valamint a Bámáchne hetilapokban, az Új Keletben, valamint a már említett Bné Brák-ban. Sok munka, sok pénz, kevés náchesz.⁴¹ '84-től jött a Hét Tükre, majd a könyvek,⁴² amelyek lassan minden energiámat felemésztették. Hozzájött a budapesti Új Élet, majd a Mai Nap és három éven keresztül a Magyar Hírlap.

De még nem tartunk itt.

@@@@

 

(1982 elején apa egyre rosszabbul volt. Az ismert orvosságok már nem használtak neki, egyre gyakrabban járta a Beilinson kórház belgyógyászati osztályait, mind a hatban már jól ismerték az „ádon Krausz”-t. Beállították gyógyszereit – ekkoriban már napi 15 félét szedett, és kezdte nem kiismerni magát köztük – majd hazaküldték. Amikor rosszul volt, anya leszaladt az irodába, ahonnan azonnal rendeltek egy betegszállító mentőautót, és beküldték a kórházba. Nem várták meg, amíg valamelyikünk odaér – utólag telefonáltak, rendszerint nekem, hogy apád a Beilinsonban van. Én azonnal rohantam ilyenkor, majd elrendeztünk valamilyen ügyeletet.

Amikor otthon volt – a helyzet nem volt sokkal jobb. Anya gyönge volt; ő is betegeskedett – ekkor apa 77 éves volt, anya pedig 81. Nem bírta felemelni, nem volt képes mosdatni, már alig szállt ki az ágyból. A gyógyszereit dobozoltam, minden dobozra ráírtam a napot – vasárnap, hétfő, kedd – és ő büszkén mondta, hogy  ennek segítségével fegyelmezetten beszedi „a sok mérget”.

A szomszéd szobában ott lakott, anya nővére,  Matild néni, aki nagyon szeretett volna segíteni, de apa nem bírta elviselni. Állandóan kritizálta, gúnyolta a 83 éves sógornőt, aki  ezt anya miatt csöndesen tűrte.)

Jegyzetek

 

¹Ászárá hárugé málchut  (héber). 10 neves tanaita akiket a rómaiak kivégeztek, részben a  második Szentély lerombolása, részben a Bár Kochbá felkelés leverése után.

²Zsidók (arabul).

³Rövidités: Cvá Hágáná Lö-Jiszráél (izraeli véderő).

⁴Talán az egyetlen kivétel az 1982-ben elkezdődött Slom Hágálil (a Galilea békéje) nevű hadjárat, ami Arafat terroristának kifüstölésére irányult.

⁵1967 májusában.

⁶Jesáje Leibovits professzor nevezte így az izraeli véderőt.

⁷Vallásos cionista párt tagjai.

⁸”Életünkre” (héber) kedves egészségére.

⁹Hálaadó ima, amit a három zarándokünnepen, valamint újhold napján és chánukkakor mondunk.

¹⁰Ekkoriban a menekült palesztinok vezére egy Áchmed Sukeiri nevű kalandor volt, aki minden lehető alkalommal kifejtette, hogy az izraeli zsidókat a tengerbe kell dobni.

¹¹Not nice people - mondta Golda tipikus Cincinatti-i kiejtésével.

¹²1949-től, amikor alijjáztam, 1967-ig, nem láttam a zsidóság legszentebb helyét, a Siratófalat, ahonnan, bölcseink szerint „soha nem távozott el az isteni dicsfény”.

¹³Esélytelenebb, vesztésre álló (amerikai kifejezés).

¹⁴Bár az ENSz-ben megszavazták Izrael megalakulását és Amerikával versenytfutva ismerték el az ifjú zsidó államot, hamar rájöttek, hogy Izrael nem lesz szovjet csatlós állam, és nem lesz hajlandó ugródeszka lenni a szovjet hatalmi  terveknek a Földközi tengeren.

¹⁵2001. szeptember 11-én.

¹⁶Többek között a lubávicsi rebbe is, aki egyébként addig Begin miniszterelnök lelkes támogatója volt.

¹⁷Még a külföldi (európai) vendégmunkások sem.

¹⁸A maronita  keresztények és siita moszlimokon kivül: drúzok, cserkeszek, örmények, kurdok, turkmének, görög katolikusok és szunita arabok is.

¹⁹Magyar gyártmány (angol).

²⁰Magyar zsidónak fájdalmas élmény volt találkozni a második világháborúban megdicsőült szovjet fegyverrel – ami ezúttal ellene fordult.

²¹A legújabb palesztin felkelésben itt-ott már akadtak  – izraeli arabok is.

²²Még a hatvanas években is katonai közigazgatás alatt élt az izraeli arabság nagy része, és  közlekedésük megalázó körülmények között kapott engedélyhez volt kötve.

²³A rossz ösztön (héber).

²⁴Aki meghal az iszlámért, és így hősi halott lesz (arab).

²⁵Szószerint „Az Ország”, Izrael vezető, de nem legelterjedtebb, napilapja (héber).

²⁶Fivére, dr. Mohammed, osztályvezető főorvos az egyik izraeli kórházban.

²⁷Bolond (arab).

²⁸Felkelés, ellenállás (arab).

²⁹„Ha a hülye nem volna az enyém – én is nevetnék”. (jiddis közmondás).

³⁰A szombatot köszöntő ima (héber).

³¹Akihez ekkoriban az izraeli vezetés szinte minden tagja, jobb és baloldal, egyaránt, állandóan elzarándokolt, beleértve államelnököket és miniszterelnököket is.

³²Beer Borochov, a baloldali munkásmozgalom egyik ideológusa.

³³Áser Ginzburg, a cionista  ideológus, az ő  írói álneve volt Áchád Há-’ám (egy a népből).

³⁴Az Egyesült Kibbuci Szervezet.

³⁵Megfelel a magyar „Dárius kincse” kifejezésnek.

³⁶„Beszélgetések ifjakkal” (héber), a chábád ifjúsági folyóirata, ami egy időben hat nyelven jelent meg. Én héberre fordítottam az eredeti angol és jiddis verzióból.

³⁷A rebbe angyali türelmére jellemzően neki is válaszolt: tanácskozza meg a „problémát”... a feleségével.

³⁸A hasonló nevű izraeli vallásos városról elnevezve.

³⁹„Péntek” (héber). Ortodox szellemű sajtótermék, amely a partikulárisan vallásos híreket, eseményeket, szenzációs, néhol pletykás tálalásban hozza – kivéve és kizárva a szex minden megnyilvánulását. Még vallásos nők képeit sem hozza.

⁴⁰Az egyik, a Jiszráél Se-lánu (héber: Izraelünk) a kivándorló izraeliek (jordim) számára készülő szenzációhajhászó bulvárlap, míg a másik, a már említett jiddis nyelvű Allgemeiner Zsurnál.

⁴¹Öröm (eljiddisitett héber).

⁴²Ezek jöttek 1990-től évi sorrendben (. Izraelben addig 3 könyvem jelent meg, egy Vallásos Zsidó Enciklopédia (1962) és két brosúra chábád témákban (Az első rebbe, Snéor Zálmán meghurcolása és fogsága Szent Péterváron, valamint a chászíd földalatti mozgalom a Szovjetunióban, a húszas években, amelynek hőse Joszéf Jichák Schnéurson, a hatodik rebbe a dinasztiában. 1999-ben jelent meg a kétkötetes heti Szidrák héberül.)

(Folyt.köv).

(*Részlet egy tiz évvel ezelőtt megjelent könyvből, amely elfogyott és nem kapható. Ujabb kiadása jelenleg kétséges. A sok érdeklődő kérésére közöljük itt. A szerző)

ATYÁK BÖLCS TANITÁSAI(57)

 A MEZTELEN HAJÓTÖRÖTTBŐL CSÁSZÁR LESZ

 

 Elázár ben Sámuá rabbi szokta mondani: "Legyen tanítványod becsülete előtted olyan, mint a magadé; tanulótársad becsülete legyen olyan, mint mesteredé; míg a mester tekintélye legyen olyan a szemedben, mint Isten fensége". (Atyák, 4,12)

 

     Elázár azon Akiba tanítványok közé tartozik, akiket Jehuda ben Bává avatott fel; a korábban már említett módon, Usa és Sfárám városok határán. Elázár legnevesebb tanítványa Jehuda volt, a Fejedelem, aki szerint annyian voltak (tanítványok), hogy: "egy rőfnyi területen hatan szorongtunk, hogy halljuk a Mester előadását".

 

   Tekintélyét mi sem bizonyítja jobban, mint az, hogy ha a Misnában jelző nélkül fordul elő az Elázár név, az kizárólag őrá vonatkozik.

 

Egyes források szerint hosszú életű volt, 105 éves korában - erőszakos halállal - halt meg, ami okot szolgáltatott bizonyos midrási források számára, hogy a Tíz Mártír között tartsák számon, bár ennek semmi történeti alapja nincs.

 

Életéről semmit sem tudni, kivéve egyetlen - legendás - történetet, amit a Kohelet Rábbá (11) mesél el.

Történt, hogy Erec Jiszráél partjaitói nem messze elsüllyedt egy hajó, s a hajótörést mindössze egyetlen ember élte túl, akinek sikerült partra úsznia. Miután mindene, így a ruhája is odaveszett, kénytelen volt elbújni egy szikla mögött. Végül észrevett egy arra haladó zarándokcsoportot, akik Jeruzsálembe mentek fel (a Szentély pusztulása után a zsidók a galutban is megőrizték azt a szokást, hogy - ha tehették - felzarándokoltak Jeruzsálembe), s ezektől kért némi ruhát.

 

"Én Ézsau testvéretek leszármazottja vagyok - esdekelt -, kérlek benneteket, legyetek irgalmasak, és adjatok valami öltözetet." De ezek megtagadták a segítséget, durván elutasították. Még egy utolsó kísérletet tett, s odafordult egy jámbor kinézetű emberhez, aki nem volt más, mint Elázár.

 

 "Látom én, hogy te vagy a legtekintélyesebb társaid között, és te bölcs vagy. Kérlek, adj valami ruhát!" Erre Elázár levette magáról egyik ruhadarabját, és odaadta az idegennek.

 

Később házába vitte, enni adott neki, rendesen felöltöztette, végül kétszáz tallért is adott neki, majd 12 mérföldnyire el is kísérte.

 

Idővel - meséli a midrási legenda - meghalt a római császár, és utódja az egykori hajótörött lett. Emlékezvén arra, hogyan viselkedtek vele a zsidók, egy sor zsidóellenes rendeletet hozott. Azok pedig kétségbeesésükben Elázárhoz fordultak segítségért, kérvén, próbálja meg a császárt kibékíteni.

Elázár megtette, amit kértek tőle. A császár fel is ismerte jótevőjét, kedvéért visszavonta zsidóellenes intézkedéseit, sőt gazdagon meg is ajándékozta.

 

                                                            ***

 

A Midrás Smuél nevezetű kommentátor szerint Elázár mondása azon az elven alapul, miszerint mindenkinek egy fokkal magasabb elismerést kell adni, mint ami kijárna neki. Mindezt azért, hogy még véletlenül se sértsük meg őt. Így tehát a tanítványnak éppen olyan megbecsülés jár, mint a barátodnak. Tanulótársad iránt pedig éppoly nagyrabecsülést kell kifejezned, mintha a Mestered volna, a Mesternek viszont olyan tekintélye kell hogy legyen, mint magának az Örökkévalónak.

 

                                                           *

 

Tiferet Jiszráél ugyancsak sajátos magyarázatot ad Elázár mondásának.

Három esetben szokták az emberek vitapartnerük érvét elutasítani  -  mondja. Az egyik, amikor a másik vitatkozó fiatalabb vagy nem túl jelentős személyiség, s még ha érvelése logikus is, "rangon alulinak" tartja, hogy elfogadja.

A másik eset, amikor a vitapartner egyenrangú is, érvelése akár el is fogadható - de "miért adjak én neki igazat, adjon ő  nekem!".

Végül előállhat az az eset, amikor az ellenérv a Mester szájából hangzik el, de saját logikáját inkább elfogadhatónak tartja, s ebben az esetben az ember arra törekszik, hogy Mesterét győzze meg saját igazáról.

 

Az ilyen esetekre figyelmeztet Elázár - állítja Tiferet Jiszráél-, hogy a vitatkozó adja meg a tiszteletet vitapartnerének, és ne csak hajtogassa a magáét.

 

                                                      *

 

A haszid rebbék és kommentátorok sokféleképpen értelmezték Elázár szavait.

A kobrini reb Mose mesélte, hogy  a mezritsi Mággid, olyannyira tisztelte Mesterét, Báál-Sém- Tovot, hogy azt is nagy megtiszteltetésként élte meg, amikor - annak halála után - a zsebkendőjén egy csipetnyi tubákot fedezett fel. Viszont ugyanez a Mággid még Báál-Sém- Tov életében egyszer másként viselkedett. Történt, hogy egy bírósági tárgyaláson, ahol a felperes a Mester egyik távoli rokona volt, a Mággid pedig a bírósági elnök, Báál-Sém- Tov - arra járván - bement a tárgyalóterembe, amit úgy is fel lehetett fogni, hogy befolyásolni akarta a bíróságot. Ekkor a Mággid határozottan kijelentette: hogy "a bíróság nevében kijelentem, hogy akinek nincs itt dolga, az azonnal hagyja el a termet".

 

.

          Ebből világosan kitűnik, hogy bármennyire is tisztelte Mesterét, még nagyobb volt ennél istenfélelme ...

*                        

J. Z. Dushinsky egykori huszti főrabbi, a jeruzsálemi ortodox hitközség főrabbija akként magyarázta a Mester irán

ti tiszteletet, hogy az olyan, mint az égbolt. Ahogy az égbolt mindenekfelett van, és befed mindent, így kell a tanítványnak tisztelnie Mesterét mindig és mindenütt.

Jichák Ájjzik, a ziditsovi rebbe szokta mondani: amennyire Mestered istenfélő, annyira tiszteled te őt...

Rabbi Jiszráél (Bét Jiszráél), a guri rebbe szavait is idézni szokták:

"Vannak haszidok, akik attól való félelmükben nem vétkeznek Isten ellen, nehogy az

Örökkévaló elárulja vétküket a rebbéjüknek ...