RNNNNnnafta;iabbi tanácsaNAFTALI
PESZÁCH – A ZSIDÓ SZABADSÁG ÜNNEPE(6)
N
Mi a Hágádá?
A zsidó szabadság kézikönyve
"Pásztorold népedet, tulajdon nyájadat, amely elhagyatva élt az erdőben, hadd legeljenek Básánban és Gileádban, mint a régi időkben. Csodálatos dolgokat mutatok neked, mint amikor kijöttél Egyiptomból. Látják majd ezt a népek és szégyenkeznek..." (Michá 7:14-16.)
A peszáchi Hágádá, a zsidó szabadság olvasókönyve – rendhagyó könyv, melynek nincs szerzője. Az évezredes gyűjtemény – melynek alapjai az Írásban eredeznek és nagy része még a második Szentély idején "állt össze" – arról nevezetes, hogy nemcsak szerzője, de szerkesztője is – ismeretlen. Manapság amikor egy nyúlfarknyi brosúrának, több szerzője, társszerzője, lektora és korrektora van – a Hágádára nincs ráírva ki írta, ki szerkesztette.
Talán maga a zsidó nép, a zsidó géniusz, meghallván az isteni parancsot "És beszéld el fiadnak" – állította össze az "Elbeszélés" forgatókönyvét.
Ahhoz képest, hogy nincs ismert szerző – a Hágádá igencsak következetesen halad kitűzött célja felé. Ez nem más mint az egyiptomi kiszabadulás történetének elbeszélése, és az ebből következő konzekvenciák levonatása, a szöveg és az azt kisérő szimbólumok által meggyőzött olvasóval.
Ezen céljától Hágádá törzsszövege egy jottányival sem tér el. Itt nem találunk sem személyi kultuszt – maga Mózes is csupán egy idézett mellékmondattal jelenik meg, egy röpke pillanatra – sem soviniszta hazafiasságot, amely a zsidó országot állítaná a nép szabadságérzetének tengelyébe. Erec Jiszráél is csupán egy fél mondattal említtetik a Dájénu című verses strófában; még 2-3 vers Jósuá, a honfoglaló, könyvéből – és ennyi az egész.
A törzsszöveg domináns, célratörő jellegén mintsem változtat az a kétségtelen tény, hogy a Hágádának sok változata forog közkézen; ilyen-olyan verziók, "nuszáchok" vannak forgalomban – de a lényeg – a közös nevező – egy: ez a zsidó szabadság – szellemi és fizikai szabadság – kézikönyve, ahogy peszách ünnepét – sok neve és elnevezése mellett – a "szabadságunk évadja" jelző determinálja.
* * *
A zsidó szabadság – fizikai de főleg szellemi szabadság – univerzális jellegét mi sem domborítja ki jobban mint a peszáchi Hágádá. Ha annak idején Isten nem szabadítja ki eleinket az egyiptomi rabságból – a mai napig is rabjai lennénk ennek vagy annak a Fáraónak, ezen vagy azon "izmus”-nak, idegen szellemi áramlatnak – mivel nem érintett volna meg bennünket a szabadság szelleme – és ami még ennél is rosszabb: nem lett volna osztályrészünk a Tóra, a zsidó szellemiség Chartája.
A Hágádá ha mással nem – azzal éri el évről-évre, évszázadról évezredre, kitűzött, ha nem is egyértelműen deklarált célját, – hogy évről évre kiadják, fordítják, nyomtatják, illusztrálják, olvassák és elmélkednek mondanivalóján, mindazok akiknek valamelyes köze is van a zsidósághoz, a zsidó szabadság-eszményekhez. A Hágádá azok leszármazottaihoz beszél, akiknek ősei ott álltak Pi Háchirot előtt, batyujaikkal kezükben és vállukon, kendőbe kötve, a keletlen tészta, a pászka őse. Onnan egyenes út vezetett Szináj hegyéhez, ahol a héber törzsek átvették az isteni Tórát és ez által néppé, majd később, nemzetté váltak. Mindez – próbáljuk elképzelni – több mint 3300 évvel ezelőtt történt.
Történelmi háttér
A Hágádá történelmi háttere elválaszthatatlan a zsidó nép és az egyiptomi kiszabadulás történelmi hátterétől. Ki volt József Fáraója és ki volt az elnyomást bevezető despota? Mikor zajlott le az egyiptomi kivonulás, amiről az egyiptomi történetírás bölcsen hallgat, mivel nincs mivel dicsekednie és ki volt a Tíz Csapást elszenvedő és a hébereket szabadonbocsájtó Fáraó?
Elöljáróban el kell mondanunk, hogy eleink kapcsolata Egyiptommal jóval a józsefi epizód és az azt követő idill majd elnyomás és kivonulás előtt kezdődött és soha nem volt felhőtlen. Maga Micrájim (az egyiptomi nép ősapja) Noé egyik unokája, Chám fia volt – aki a zsidó hagyományban nem tartozik a pozitív hősök közé. Testvérei, Kus és Kanaán, szintén mint a sémita testvérnépek ellenlábasai jelennek meg a történelem színpadán (1Mózes 10:6., 9:22–25.). Az első találkozás Ábrahám ősapánk, a monoteista héberek őse és az egyiptomi Fáraó között – kínos körülmények között zajlott le – mindkettejük részére (uo. 12:10-20.). Izsák nem látogatott soha Egyiptomba, de féltestvére, Jismáél, onnan vett feleséget magának (uo. 21:21.). Jákob mint tiszteletreméltó pátriárka került le Coán földjére, ahol fia – a rabszolgaként lekerült József – alkirályként az ország gazdasági diktátora volt, közvetlenül a királynak alárendelve. A rendkívüli karrier óhatatlan reakciója volt az a "hébergyűlölet" – hogy ne mondjuk antiszemitizmus – ami a nyílt üldözésekhez, genocidumhoz, vezetett.
Közben persze új király jött, új rezsim (2Mózes 1:8-10.) amely nem ismerte (el) József érdemeit. Ki volt ez a király – a Fáraó – kinek nevét az Írás nem említi?
A történetírók többsége második Rámszészben látja az elnyomás Fáraóját, aki a héber törzseket rabszolgákká degradálta és hatalmas magtárvárosokat (nem a piramisokat) építtette velük; egyikük, Rámszész, a Fáraó nevét viselte. Történészek rámutatnak arra, hogy ebben az időben nemcsak új Fáraó került uralomra Egyiptomban, hanem új dinasztia is: a sivatagi hikszoszok helyett egy bennszülött, fajtiszta egyiptomi "nemzeti királyság" került uralomra, melynek veleszületett idegengyűlölete a héberekben, naprakész "ideális" ellenséget látott.
Ez valószínűleg az ún. Középső Királyság idejében történt – kb. 2500–1500 évvel a polgári időszámítás előtt. Josephus Flavius, aki a Tórán kívül úgyszólván az egyetlen történész, aki foglalkozik a héberek egyiptomi jelenlétével – lejövetelüket Kánaánból, az említett hikszoszok mozgásával hozza kapcsolatba. Ezzel magyarázható hogy az "idegen" József ilyen magas állást ért el a hikszoszok által uralt Micrájimban, ahol nem volt rendhagyó, vagy pláne szégyellnivaló "idegen”-nek lenni.
Mennyi idő telt el azóta? Ez attól (is) függ, honnan számítjuk azt a 430 esztendőt (másutt csak 400), amit a Tóra szerint a héberek Egyiptomban töltöttek? (ld. 2Mózes 12:40., 1Mózes 15:13.) Bölcseink számítása 210 évről beszél, ami valószínűleg az elnyomás éveire vonatkozik. A Krónikák könyvében (1., 6:35–36.) 12 generáció kohanitái vannak említve, Árontól Salamon király koráig. Ha egy nemzedéket 25 évben számolunk, akkor – visszaszámolva – az i. e. előtti 1270 évet kapjuk, mint az egyiptomi kivonulás dátumát. A Biblia maga 480 évet említ, mint ami eltelt az egyiptomi kivonulás és Salamon templomának, vagyis az első Szentélynek felavatása között (uo. 1.). Ez csak akkor egyezik az előző kohanita generációk számával, ha egy nemzedéket 40 évben számolunk (el).
A modern történelemkutatás az 1270 évet tartja logikusnak, mivel kb. 50–60 évvel később, tehát a kanaáni héber invázió első éveiben – emlékezzünk, hogy a kivonulást 40 esztendős pusztabeli vándorlás követte! – az akkorra datált Merneftách féle feliratban, már megemlíttetik Izrael neve. Merneftách egyiptomi uralkodó, aki akkoriban hadjáratot vezetett kanaánita város-államok ellen – eldicsekszik nemcsak azzal, hogy elfoglalta Askelont, Gezert és Janoámt, hanem azt is kimondja, hogy "Izrael elpusztíttatott magjaveszett".
Vannak eltérések a különböző történészi felfogások között és ismeretesek különböző vélemények az elnyomás és a szabadulás Fáraóinak kilétéről. Elégedjünk itt meg annyival, hogy az általánosan elfogadott felfogás második Rámszészről beszél mint az elnyomás Fáraójáról, és fiáról, Merneftáchról, mint aki a Tíz csapást elszenvedte és végül is szabadon engedte a renitens rabszolgákat.
A Habiru törzsek palesztinai jelenlétéről szóló elméletek érdekes módon egybecsenghetnek azzal a zsidó szóhagyománnyal, mely szerint Efrájim törzse – vagy annak egyrésze – évtizedekkel a nép nagy többségének szabadulása előtt – erőszakkal kivonult és egyrészét úton az ország felé a filiszteusok (Gát lakói) megölték.
A zsidó szemszög
Nem lehet eleget hangsúlyozni azt az ismert tényt, hogy a Tóra nem történelemkönyv és nem is ambicionálja ezt. A Tóra törvénykönyv, ami isteni igazságokat tartalmaz és a zsidók történetet ennek fényében és függvényeként ismerteti. Mindemellett történeti jellegű megállapításait, amelyek mellékesen jelennek meg itt-ott – ez idáig senki és semmi nem cáfolta meg. Ellenkezőleg: a modern archeológia ásatásai sorra-rendre igazolták azokat. Azonban, sem a Tórának, sem a Tórához hű zsidóknak nincs szüksége az effajta érvekre és bizonyítékokra.
Mindazonáltal fontos hangsúlyozni az ún. zsidó szemszögöt – ha a zsidó népet lényegesen érintő eseményekről szólunk. Ilyen volt, kétségtelenül, a népformáló, államalkotó, egyiptomi kiszabadulás – Jeciát Micrájim – ami egyúttal a zsidó nép születésnapja is. "Ma lettél néppé az Örökkévaló istenednek" (5Mózes 27:9.) – mondja a Tóra, egyszerre utalván a fizikai szabadulásra és az utáni jövő szellemi felemelkedésre – a Tóraadás felemelő aktusára.
A zsidó szemszög itt egyedülálló. Míg Egyiptom, a nagyhatalom, ha derekát beadni is kényszerült – részéről ez nem volt egyéb mint egy félnomád "barbár" néptörzsi szövetség menekülése a rabságból – nekünk ez életre szóló élmény; létünk alapja és záloga, ami minden zsidó ünnepben, megemlékezésben, vallási vagy nemzeti aktusban jelen van – "Zécher lijciát micrájim" – az egyiptomi kivonulás emlékére – ez a zsidó lét, a zsidó kollektív nemzeti tudat alapja és talpköve.
Maga az "alászállás" Egyiptomba, amit Thomas Mann József trilógiájában, az "alvilág”-nak nevez, ahogy ez Jákob az ősatya szemében megjelent – is másként fest a zsidó hagyomány szemüvegén nézve. Itt nincs szó sem nomád törzsek népvándorlásáról, sem a hikszoszok által mozgásba hozott kanaáni őslakók egyiptomi "honfoglalásáról" – ahogy azt Flavius próbálja a Judeát leigázó és őt foglyul ejtő és vendégül látó rómaiak értésére adni.
Hanem?
A zsidó hagyományban ez az isteni Ígéret beteljesedése amit Ábrahámnak tett a Jelenésben, amikor megmondta neki, hogy rabszolgák lesznek ivadékai 400 éven keresztül egy idegen országban – Egyiptom nincs nevén nevezve – ahol kényszermunkára kényszerítik és bántják, sanyargatják őket – de az Isten az őket bántó népet megbünteti és ők – a bántalmazott, sanyargatott héberek, kiszabadulnak majd. (Lásd a Jelenés teljes szövegét 1Mózes 15. fejezet).
Ha a prófécia jellegű látomás nem is nevezte nevén Egyiptomot – tény, hogy a Nílus országa lett kiválasztva arra a feladatra, hogy a zsidó nép vas-kohója legyen (a kifejezés 5Mózes 4:20.) és ebben az egyiptomiak nemcsak eleget tettek "kötelességüknek", hanem úgy tűnik, túl is teljesítették a normát.
Ezzel együtt jellemző, hogy a zsidóság szemében az ősegyiptomi emlék nem maradt egyértelműen negatív; a zsidó tudat nem tartalmazza Egyiptom utálatát, gyűlöletét vagy megvetését és a zsidóság nem nevel Egyiptom-ellenességre. "Ne utáld az egyiptomit, mert jövevény (vendég) voltál országában" – mondja ki a Tóra (5Mózes 23:8.) kötelező jellegű parancsként, ellentétben Amálékkal, amely csupán egyetlen egyszer támadta meg a zsidókat, de ezzel kivívta magának az "ősellenség" kétes dicsőségét (uo. 25:17–19.).
Ezzel szemben Egyiptommal kapcsolatban a hivatalos zsidó álláspont meglehetősen ambivalens. Egyrészt a Tóra tiltja, hogy Izrael fiai valaha is visszamenjenek oda (uo. 17:16.) – de minden korban éltek ott zsidók, miután erre ilyen-olyan halachikus mentséget találtak. Maga Maimonidész is hosszú ideig élt ott, mint a szultán háziorvosa és ezt meg is jegyzi egyik levelében – említve a bibliai tilalmat. A zsidó királyság idején nem egyszer kifejezett jó viszony uralkodott a két ország között; Salamon király kedvenc felesége az egyik Fáraó lánya volt (1Királyok 3:1.). A Tóra kimondja, hogy harmadik nemzedékbeli egyiptomi csatlakozhat az "Örökkévaló népéhez" (5Mózes 23:9.), vagyis betérés által zsidóvá lehet. Izrael prófétái hol elitélően, hol dicsérően nyilatkoztak Egyiptomról – ez jószerint a napi politika függvénye volt; de a fáraói hatalom korántsem jelentett olyan veszélyt Jeruzsálem számára, mint Asszíria, Babilónia, Perzsia, vagy később Róma.
* * *
A zsidó liturgiában – az imakönyvben valamint a Hágádában – Egyiptom a kiindulópontot jelenti, a néppéválás ugródeszkáját. "Zécher lijcjiát Micrájim" – mint fentebb mondottuk – az egyiptomi kivonulás emléke, életre szóló élmény, amely meghatározza a zsidó életfelfogást és életmódot. S ha ez így van egész évben – a Széder estéken hatványozott mértékben hat a kollektív élmény, amit a Hágádá anonim szerkesztője – a biztonság kedvéért – visszájára is fordít.
Mi lett volna, ha? Ha nem vezet ki bennünket az Örökkévaló erős kézzel és kinyújtott karral – a mai napig is ott lennénk (vagy másutt) leigázott rabszolgájaiként Fáraónak (vagy egy más despotának), itt vagy ott, ebben vagy abban a gálutban, anélkül hogy éreznénk a számkivetettség keserűségét, mivel – Bölcseink találó fogalmazása szerint – "az elhalt hús (vagy a halott húsa) nem érzi a műtőkést" (Sábát 13b.). S ha azt mondaná valaki, hogy most is ott vagyunk – hiszen a Talmud tanúsága szerint "Máig is Achasvéros (a mindenkori Achasvéros) szolgái vagyunk" (Megilá 14a.) – ez így igaz, de ma van alternatívánk a szellemi szabadságra, felemelkedésre, a Tórához – mint személyazonossági bizonyítványunkhoz való ragaszkodás által. Így nem veszett el a remény, amit a Tóra nyújt a hozzá ragaszkodóknak. "Ha nem a Tórád gyönyörűségem – elvesznék nyomorúságomban" – mondja a zsoltárosköltő (119:92.). Márpedig Tóránk nem lenne az egyiptomi szabadulás nélkül, hiszen ehhez szabad emberek, szabad nép kell, akik önkéntesen, saját jószántukból fogadják el az isteni igét.
Nemzedékünk legalább "érzi a műtőkést", ami arra jó, hogy ne essünk végzetes apátiába és – hála a jó Isten végtelen kegyelmének – most meg van a lehetősége arra is hogy sok-sok év után valóra váltsa a "Jövőre Jeruzsálemben" jelszavát.
A Hágádá alapanyagai és keletkezésének ideje
Ha nem is tudunk egy bizonyos szerzőre, vagy szerkesztőre rámutatni – módunkban áll nyomón követni a Hágádá kialakulását és az egyes betétek, imák, versek és strófák szerzőségét a valószínűség szintjén megállapítani.
Így különböztethetünk meg bibliai, misnai, talmudi, midrási és későbbi eredetű szövegeket. Ezek közül a legkésőbbiek a 15–16. században, Közép-Európában keletkezett verses strófák (amelyek sok Hágádából kimaradtak).
A Hágádá (Haggada, magyar szlengben Góde, az áskenáz kiejtésű Hágódeból) a héber HGD igéből származik, ami mondást, elbeszélést jelent. "Vöhigádtá löbinchá..." (És mondd el fiadnak...) – mondja ki az Írás (2Mózes 13:5.) a Széder, illetve az egyiptomi kivonulás mottóját. A Talmudban (arameus nyelven) Ágádtá néven is említik a Hágádát (Pszáchim 116b.).
A zsidó hagyomány szerint a szóbeli Hágádá egyes részeit eleink a peszáchi kivonulás óta recitálják a Széder estén (ami akkor persze csak egy Széder volt, ellentétben a később bevezetett, gáluti két Széder estével (Jom Tov séni sel gálujot), aminek történelmi okai közé tartozik a naptár körüli problémák meg nem oldottsága és az újhold beállta megállapítása körül támadt nehézségek).
Nincs kizárva, hogy ezek egyes zsoltárrészletek voltak, amelyek közszájon forogtak és később kanonizálták őket, beillesztvén a "hivatalos" zsoltárok könyvébe, amit Dávid királyunk írt, "Tíz öreg társszerzőségével" (Bává Bátrá 14b., ld. Naftali Kraus: Dávid zsoltárai), valamint a Tóra szóban forgó és idevonatkozó passzusai, kiegészítve ezt személyes élményekkel, illetve azzal, amit atyáik meséltek; az emlékek, amik apáról fiúra szálltak. A Zsoltáros költő mondja (44:2.): "Istenem, saját fülünkkel hallottuk, elbeszélték apáink nekünk, mit vittél véghez napjaikban, a régi időkben". Ez volt az alapja a hagyománynak, aminél erősebb kötelék nincs; ezért nem merészeli kétségbevonni még a legmerészebb bibliakutató sem, az egyiptomi kiszabadulás, valamint a Tóraadás tényét: amit egy több milliós nép személyesen élt meg és adott tovább gyermekeinek – azt nem lehet letagadni, kétségbe vonni.
Később a Nagy Gyülekezet (Kneszet Hágdolá) tagjai, akik a főbb imákat is komponálták, állították össze a Hágádá főbb részeit, a második Szentély idején, az említett Írásversekből, a Bölcsek mondásaival és szokásaival (Hilél és Rábán Gámliél) kiegészítve. Utána a Talmud-bölcsek (tanaiták) első, javnei, nemzedéke (rabbi Eliezer, rabbi Jósuá és társaik) is hozzátették a magukét. Több mint valószínű, hogy az amoriták korában a Hágádá első része – az étkezésig – már készen volt, a mai formájában, néhány jelentéktelen eltéréssel.
Az első többé-kevésbé teljes Hágádá szöveg a Mechiltá midrásgyűjteményben található, de egyes kutatók véleménye szerint a babilóniai Rává nevű híres amoritával kapcsolatosan említett Ágádtá könyvek alatt is peszáchi Hágádát kell érteni (Sávuot 46b.).
* * *
Az első ismert, írott, autentikus Hágádá szövegek Ámrám valamint Száádjá gáoniták könyveiben (10. század), valamint az ún. Máchzor Vitriben találhatók. Ámrám gáon, mint tudjuk, állította össze az első imakönyvet is, míg a Máchzor Vitri francia eredetű; Rási tanítványa, rabbi Szimchá ben Smuél állította össze, kb. száz évvel később.
A középkor véres zsidóüldözései tették hozzá a Hágádához a Sfoch chámátchá gyűjtőnéven ismert vers-füzért, amely nem egyéb mint keserű kiadás a népek ádáz gyűlölete és az abból következő véres atrocitások ellen. Zsidókra jellemzően nincs itt turáni átok; a kiválasztott Írásversek (amelyek egyébként rítusról rítusra változnak – lásd a szövegmagyarázatot) isteni beavatkozást kérnek-követelnek az Istent-nem-ismerő – pogány – népek ellen, akik "elemésztik Izraelt és lakhelyét feldúlják".
A Hágádá végére illesztett pijutok – köztük a káliri és Jéni alkotásai –, valamint a középkorban szerzett népdalok, kiegészítik a Hágádát és megfelelő, könnyedebb hangulatot teremtenek a Széder utolsó fázisában. Ezen rész művészi fordítása, ami eltér a szokványos, szó szerinti fordítástól – Hágádánk egyik nagy eredménye, amit ezúton is megköszönünk illusztris fordítónknak, Gréda Józsefnek.
A Hágádá verziói, rítusai
Már az elejétől fogva voltak különböző verziók, rítusok, de ezek elfogadták a Bölcsek által lefektetett irányelveket. Kivételt csak a karaita Hágádá képezett, amiből a szekta vezetői kihagytak minden olyan részletet, amely a Szóbeli Tanra emlékeztetett; Natronáj gáon meg is rója őket ezért, mondván, hogy nemcsak, hogy nem tett eleget kötelességének, aki egy ilyen Hágádát használ, hanem az illető eretnek is, akit el kell távolítani a zsidó gyülekezettől (Széder Rá Ámrám 37–38. old.).
A Szentély pusztulása előtti és utáni Hágádá szövegek, rítusok között, aránylag csekély az eltérés. A szövegközti magyarázatban említettük, hogy a korabeli kérdést ("Ma este csak sült hús"), a továbbiakban a hátradőlve (kényelmesen, úriasan, mint szabad ember) ülés kérdése váltotta fel, praktikus okokból: a Szentély pusztulása után egyrészt megszűnt a peszáchi áldozat (sült hús) és megszűnt a szabadság (amit jelképezni kellett, egyszer egy évben a hátradőlve evéssel, amiről tudjuk, hogy szimbólum, mivel maga a hátradőlve evés-ivás korántsem kényelmes...).
A strukturális különbség abban merül ki, hogy a Szentély idejében a Peszách áldozat húsának elfogyasztásával kezdődött a szertartás és a gyerek utána kérdezte a Má Nistánát, miután a különbségeket maga látta és vette észre. Ma nincs peszáchi áldozat, de a gyerek változatlanul a Széder elején kérdez (hogy ne aludjon el és ne csökkenjen érdeklődése, hiszen az egész Széder tulajdonképpen neki szól), így a különbségeket tanulja, de nem látja maga előtt amikor kérdez. Ezt az ellentmondást oldja fel, legalább részben, az a nuszách, amely elsőnek a mártás kérdését teszi fel és csak utána a pászka, illetve a kovászos kérdését. A mi Hágádánk is ezen a nuszáchon alapul (ld. a továbbiakban).
Maga Maimonidész kétféle Hágádá szöveget közöl. Egyik a Misné Torá, a Cháméc és Mácá háláchái 8. fejezetben – ez az ősi szövegű rítus, amit a Szentély fennállása idején mondtak, míg a másik, ugyanott, a fejezet végére illesztett Függelékben, ahol a mai, gálutban használt, szöveget és rítust hozza a Rámbám.
* * *
A ma ismert Hágádák a rítus (nuszách) szempontjából, több részre oszthatók. Van áskenáz rítus – ezen alapul az európai Hágádák nagy többsége; van szefárd rítus; ez a maimonidészi Hágádá valamint a jemenita Hágádá alapja, stb. és van chászid jellegű, (kabbalisztikus) Hágádá, amit a szent ÁRI, Rabbi Jichák Lurja neve fémjelez. Ezeken belül vannak ilyen-olyan verziók, marginális különbségekkel; megkülönböztetnek "olasz iskolát", "román Hágádákat" és történt kísérlet egységes izraeli Nuszách kialakítására is. Ismertek az időről időre megismétlődő, minimális sikerrel járó szekuláris Hágádá kísérletek, amiket az egyes ateista kibuci szervezetek követnek el Izraelben. Legtöbbje a hagyományos szöveg mellett modern dalokat és aktuális politikai szövegeket illeszt az ősi Hágádába, demonstrálván ezzel, hogy a Széder estét még az ateisták is megülik – ha a maguk módján is.
A különböző rítusok közötti különbségek főleg a szokásokban, illetve a kommentárokban, az eltérő magyarázatokban jutnak kifejezésre. Ez az utóbbi 500 évben – a nyomda feltalálása óta – fejlődött ki és lett a hagyományos exegetika egyik virágzó ága. Vannak nyomtatott Hágádák, teljesen azonos szöveggel, amiket a különféle kommentárok tesznek hozzá, amik: a zsidó vallásfilozófia, a háláchá, az ággádá, az anekdota, a folklór és nem kevésbé a chaszidizmus és a Kabbala gyűjteményes köteteivé.
A rítusok, verziók (nuszáchok) kutatásával és összehasonlításával foglalkozó kutatók tudományos munkája szűk körben mozog és nincs hatással azokra a zsidó tömegekre, akik egyszer egy évben, családi ünnepség keretében, ülik meg a Szédert és mondják – vagy inkább hallgatják – a Hágádát, amit a házigazda vagy a széder rendezője olvas fel, vagy a résztvevők közösen énekelnek. Ha Széder a zsidó család intim ünnepe – a Hágádá magán viseli ezen intimitás minden jegyét.
Az illusztrált Hágádák – és a nyomda
A nyomda feltalálása előtti századok a Hágádá reneszánszát hozták magukkal. Kézzel másolt, egyedi, gyönyörűen illusztrált, rajzolt, díszített Hágádák, amelyeket gazdag zsidók rendeltek ismert művészektől – ez volt a középkor hatása a Hágádára. A szakértők több mint 200 ilyen kéziratos díszített Hágádát ismernek. Ezek legtöbbje a 12–13. századból származik és a szakértők négy csoportra osztják őket, a text, és az illusztrációk szempontjából:
1. spanyol stílus;
2. olasz stílus;
3. áskenázi (német) és francia stílus és
4. keleti (szefárd) stílus.
Ezek közül a legismertebbek:
1. A szarajevói Hágádá (szefárd, a 14. századból).
2. A Kaufman Hágádá (Kaufman Dávid, Budapest, magyar-zsidó tudós és orientalista gyűjteményéből (szefárd-keleti, a 14. századból).
3. A Madárfejű Hágádá (áskenázi, 14. század).
4. A Hamilton Hágádá (szefárd, 14. század).
5. Darmstadt Hágádá (áskenázi, 15. század).
6. Nürnberg Hágádá (áskenázi, 15. század).
A nyomda feltalálása forradalmasította a könyvkiadást és ezen belül a Hágádák nyomtatását és kiadását. Elterjedtek az illusztrált nyomtatott Hágádák – miután ezek még mindig sokkal olcsóbbak voltak, mint a kézzel írottak / másoltak.
Érdemes itt megjegyezni, hogy míg az imakönyvek és máchzorok valamint Háláchá könyvek és Bibliák illusztrálását a Háláchá művelői nem nézték jó szemmel – a Hágádá illusztrálásának nem volt érzékelhető, számottevő ellenzéke. Így, napjainkban csak a legszigorúbban rabbinikus Hágádák nincsenek illusztrálva, míg a többiekben megjelennek, képben és rajzban a Széder szimbólumai, valamint az egyiptomi sztori mozzanatai; a "négy fiú"; a tenger kettéválása; Mózes és Áron Fáraó előtt, stb.
Az első festett, kézzel rajzolt Hágádák illusztrációinak stílusa a korabeli festészet jegyeit viseli magán. A fő motívumok itt is az ünnep és szimbólumai, az elnyomás szemléltető bemutatása, a kivonulás ünnepélyes pillanatai, de nemkülönben más, biblikus hangvételű jelenetek, mint a Messiás eljövetelének víziója (Illés próféta szamárháton, fújja a szabadulás kürtjét), vagy Mózes és Áron alakjai, az előbbi a kőtáblákkal, míg testvére a főpapi díszruhában. A Kidusnál (Jáknöház– Jagd de Haas) megjelenik a nyúlvadászat ismert rajza (lásd a szövegben); de van, hogy a díszítő rajznak nincs sok köze vagy egyáltalán a Hágádá szövegéhez és csupán a díszítés célját szolgálja. A. M. Haberman megjegyzi, hogy itt-ott nemzsidó motívumok is keveredtek a Hágádá illusztrációk közé (Encyclopaedia Hebraica 13. kötet, 348.).
* * *
Ugyanezen motívumok átmentek később a nyomtatott Hágádákba. Ezek elsője, a prágai Hágádá (1525) felismerhetően áskenáz stílusban. majd a velencei (1609) amely az olasz iskola jegyeit viseli magán. Ez utóbbi fametszetes, míg az első rézmetszetes Hágádát Amsterdamban nyomtatták ki 1695-ben. Egyes híradások szerint voltak ezeknél régebbi nyomtatott Hágádák is: Velencében 1480-ban kinyomtattak két oldalas fametszetet, amely a Peszách ünnep jelképeit ábrázolja, valamint a római Máchzorhoz csatolt Hágádában egy pászkát ábrázoló rajz, amit 1485-ben nyomtak a híres Soncinó nyomdában.
Azóta több mint 700 illusztrált Hágádát tartanak nyilván a téma szakértői (uo.) és ez a szám soha nem lehet teljes, mivel évről évre jelennek meg ősi Hágádák újabb és újabb reprint kiadásai.
A nyomtatott, nem illusztrált Hágádáknak se szeri se száma. Vannak akik úgy számítják, hogy a Hágádá minden kor legnagyobb zsidó best-seller könyve és vannak akik a Bibliát helyezik előnybe ebből a szempontból. Több neves bibliográfus próbált megbirkózni ezzel a világot körülvevő, sok nyelvre fordított, gazdagon kommentált Hágádá tömeggel. S. Wiener felmérése 400 év Hágádá "terméséről" (1500–1900) – 884 kiadást eredményezett, míg Ávráhám Jáári, az ismert izraeli bibliográfus 1961-ben kiadott munkája, 2717 kiadást ismertet. Azóta is évente jelennek meg további új valamint reprint Hágádá kiadások és pl. rabbi Sálom Ber Levin, a New-Yorkban székelő lubavicsi központi könyvtár vezető bibliografikusa, már közel 4000 kiadást említ munkájában, melyből kb. 2000 ebben a könyvtárban is fellelhető.
Nem sokat téved tehát aki azt mondja, hogy manapság, az ezredfordulóhoz közeledve, a Hágádá kiadások száma megközelíti, talán el is éri a négyezret. Ezzel szemben az összpéldányszámot még hozzávetőlegesen sem lehet megállapítani. Itt valószínűleg sok milliós tételekben kell számolni.
* * *
A sok Hágádá kiadás a műgyűjtőket is megihlette. Közületek és magánosok gyűjtenek régi és új Hágádákat, nem feladatunk ezeket itt ismertetni. Kivételt csupán a Párdesz Chánái Wogel gyűjtemény képezhet. Ezt egy Magyarországról elszármazott vallásos család alapította, a Jom Kipuri háború után, hősi halált halt fiúk, Mose zl emlékére. A század végén a Dávid és Eszter Wogel gyűjteményben több mint kétezer példány volt, köztük több régi, értékes Hágádá.
Fordítások és kommentárok
Homályos a helyzet a Hágádá fordítások számát illetően is. Léteznek fordítások a zsidók által beszél zsargon nyelvekre, mint jiddis és ladinó valamint a legtöbb európai nyelvre. Vannak arab, perzsa, görög és arameus fordítások is.
A fordítások felmérése és értékelése külön tanulmányt igényelne, amire sajnos sem helyünk, sem időnk nincs.
Több magyar fordítást is ismerünk. Legutoljára 1942-ben jelent meg az ún. OMZSA Hágádá, amit Dr. Kohn Zoltán rabbi fordított és kommentált. Ezt előzte meg az 1917-ben Schlesinger József által kiadott, színesen illusztrált Hágádá, amit Dr. Singer Leó várpalotai (ortodox) rabbi fordított magyarra, ugyanaz aki a Kicur Sulchán Áruchot is a magyarul olvasó zsidóság rendelkezésére bocsátotta, funkcionális fordításával. Időközben jelentek meg ilyen-olyan magyarnyelvű Hágádák, amelyek – főleg kommercionális indíttatású – kiadói nem fektettek nagy súlyt sem a fordításra, sem a külalakra – fölösleges mondani, hogy ezen Hágádák nem tartalmaztak értelmező-magyarázó szövegeket.
Napjainkban léteznek olyan alapos, sokrétű, Hágádá fordítások, amik felérnek egy tanulmánnyal. Ilyen az általunk is felhasznált Artscroll Hágádá (New York, 1987); a németnyelvű Hirsch Hágádá, stb.
A Hágádá-fordítás nehézségeiről illusztris fordítónknak, Gréda Józsefnek, kellene tanulmányt írni. Helyette álljon itt csupán az, hogy a probléma nemcsak az ősi héber text szöveghű, de amellett gördülékeny, irodalmi magyar szinten való interpretálása – hanem az asszociációk; a midrási szövegek, a sorok közötti beépített utalások, értelmezések hű visszaadása. Több más nyelvvel összevetve és a héber eredeti ismeretében a szerkesztő tanúsíthatja, hogy fordításunk magas irodalmi-művészi szinten állja meg a helyét, sőt: a "licencia poetica" alkalmazásában itt-ott talán túl is teljesíti a normát. Erről, végső fokon a Hágádá olvasója fog ítéletet mondani, mivel e sorok írója nem objektív.
* * *
"Javított" (reformált) kiadások is feltűntek itt-ott – főleg Amerikában, de a Hitler előtti liberális Németországban is. Ezek, a hagyományos szöveg helyett vagy mellett más "aktuális" szöveggel helyettesítették be az évezredes textet. Ilyen volt az S. Maybaum által Berlinben kiadott Hágádá (1893); a C. Seligman Hágádá (Frankfurt, 1913), a Guggenheim Hágádá (Offenbach, 1927); az amerikai központi (reformista) rabbitanács Hágádája (megjelenik, változatos szöveggel 1905 óta); a "Liberális és konzervatív zsidók szövetsége" Hágádája (London, 1953), valamint az amerikai Rekonstrukcionista mozgalom Hágádája (1941). Ehhez a vonulathoz csatlakoztak a korabeli izraeli kibuci Hágádák, kiadásonkét, szinte évente, változó szöveggel, ami sajátos ötvözete volt egyrészt a hagyományos szövegnek; az éppen akkor divatban lévő népdalslágereknek és a helyi tollforgatók, megideologizált, de nem egyszer dilettáns igyekezetének.
Csak ide lehet sorolni a fent említett több kiadást megért Karaita Hágádát, amiből hiányzik a Hágádá törzsét alkotó text, ami Bölcseink interpretációját hozza a peszáchi történésekben. A karaita Hágádát, amiben csupán Írásversek és néhány áldás van – ott adták ki, ahol a szekta hívei éltek: Pozsonyban (1879); Odesszában (1883); Vilnában (1900) és az izraeli Rámlében (1953). Ezen Hágádák ma igen ritkák és műgyűjtők csemegéjének számítanak.
A maga nemében unikumnak számítanak az izraeli hadsereg által kiadott ún. "Tábori Hágádák", amelyek a hagyományos szöveghez szigorúan ragaszkodva, próbáltak egységes izraeli rítust (Nuszách) kialakítani, ami az áskenáz és szefárd rítusoknak sajátos ötvözete. Ezek között is egyedülálló az ún. Hágáná Hágádá, amit az izraeli védőszervezet még az államalapítás előtt adott ki, valamint a Tábori Rabbinátus által 1967-ben, kiadott ún. Válság-Hágádá (Emergency – Hágádá lösáát chérum), amely erősen lerövidítve hozza a hagyományos Hágádá szövegét.
Más hadseregekben is szokásos volt Hágádákat kiadni. Az osztrák-magyar monarchia közös hadserege is adott ki ilyen Hágádát (1915), lásd Hágádánk 44. oldala és több amerikai katonai Hágádá is ismeretes.
* * *
A Hágádá szövegét, rítusait, összeállítását – ősidők óta kommentálják, magyarázzák, értelmezik. Ennek az elsődleges oka – vagy célja – nem az volt, hogy az esetleg érthetetlen szöveg érthető(bb) legyen, hanem – mint az a legtöbb kommentárból egyértelműen kitűnik – a cél maga a Hágádá, az elbeszélés, a peszáchi történés hömpölygő folyamának kiszélesítése, még több forrásmű felhasználásával, még alaposabb elemzésével a történésből levonandó tanulságoknak.
Ilymódon, a legtöbb kommentár nemcsak, értelmezi és magyarázza a héber olvasó számára nagyjából érthető szöveget, hanem – azt kiszélesítve és hatványozva, – a szöveg szerves részévé válik. Ebből talán csak a Hágádá végén található strófás énekek magyarázata a kivétel – mert ott valóban szükség van funkcionális magyarázatra.
A Hágádá magyarázatai a hagyományos exegetika nyomdokain haladnak. Jelen van a Párdesz mind a négy alkotó eleme: A psát, az egyszerű, szó szerinti szövegelemzés; a drás, a midrások folyandárja, amely nemcsak értelmez és magyaráz, hanem kiegészíti a lakonikus Írásszövegeket; a remez, amely utalásokat tartalmaz és a szod – a kabbalisztikus, chászid interpretáció, ami karöltve jár az előző kettővel.
A legelső Hágádá kommentárokat a Misna és a Talmud magyarázói – Rási és társai majd tanítványai írták. Utána ezek megjelentek külön is: a Máchzor Vitri; Háorá, Rási imakönyve, Hápárdész, valamint Rási unokája, rabbi Smuél ben Méir (Rásbám) kommentárja. Ezek legtöbbje napvilágot látott az elmúlt század végén vagy századunkban, tudományos szerkesztésben és kiadásban (néhányan közülük S. Buber, J. Freiman és D. Ehrenreich által). Alapos és átfogó kommentár a Sibolé Háleket, amit a 13. századbeli rabbi Cidkijá ben Ávrahám Ánáv írt (1886-ban jelent meg S. Buber szerkesztésében és kiadásában). A két mondhatni legfontosabb Hágádá kommentár a 14. századból maradt reánk. Ezek a luneli rabbi Áron ben Jákov Hakohen Orchot Chájim és rabbi David ben Joszéf Abudarham saját nevét viselő kommentárja (kiadásra került: Velence, 1566). A kettő a szöveg nyelvezetének magyarázatára, szorítkozott; nem foglalkozott a történelmi aspektusokkal és nem kereste a különböző verziók forrásvidékeit.
A 15. században utolsóként művelte ezt a kommentátori műfajt, rabbi Simon ben Cemách Durán, az Áfikomán szerzője (korának egyetlen szerzője volt, kinek műve külön könyvben jelent meg és nem az imakönyvhöz vagy a Hágádához csatolva). Ettől fogva a kommentátorok nagy része saját véleményét is hozzáfűzte, mind a Hágádá szövegéhez fűzött magyarázatában, mind pedig az eszmei-vallási mondanivaló kidomborításában. Ezek között kimagaslott rabbi Jichák Abrabanel, aki Zevách Peszách nevű kommentárjában (Velence, 1545), 100 kérdést tesz fel a Hágádával kapcsolatosan és azokat hosszasan válaszolja meg, kitérve korának problémáira is. Arra az Írásversre "Tudd meg, hogy utódaid jövevények lesznek egy országban, ami nem az övék; rabszolgákká teszik és nyomorgatják őket..." (1Mózes 15:13.) rákérdez Don Jichák Abrabanel mondván: "Mi hasznunk van az egyiptomi kivonulásból, ha aztán visszatértünk a száműzetésbe (gálutba)?! A kérdésre adott válaszában a gálut jelentőségét és az isteni Gondviselés utjait ismerteti – olymódon ami távol áll a Hágádá szorosan vett szövegétől és egy külön dolgozatot képez.
* * *
Az Abrabanelt követő kommentátorok többsége az aggádikus vonalat követi, míg mások a misztikum irányában haladnak. Ezek között is a legjelentősebbek rabbi Eliezer Askenázi (Máászé Hásém – Velence, 1583); a prágai Jehudá Léb ben Becalél (Lőw – Máhárál, Gvurot Hásém – Krakkó, 1582), amely halachikus témákat is felölel; a kabbalista rabbi Mose Alsech valamint rabbi Jesájá Horowitz, aki főműve kezdőbetűi alapján vált világhírűvé (Sné Luchot Hábrit – SLÁ) és nyerte el széles körben a "szent" titulust (SLÁ Hákádos).
A későbbiek sorát Jákob Emden rabbi nyitja meg (1697–1776), majd a vilnai Gáon Élijáhu (1720–1797), rabbi Jákob, az ismert dubnói Mággid (1740–1804), a liszai rabbi Jákob (elhunyt 1832), a pozsonyi Chátám Szófer (1762–1839) és mások, napjainkig. Ide tartozik rabbi Chájim Joszéf Dávid Azouláj (1724–1806) a neves szefárd exegéta is, aki Hágádá magyarázataiban itt-ott kritikai hangot üt meg.
A 19. században kezdődött a Hágádá szövegének szisztematikus, tudományos szinten történő feldolgozása. Ez a szöveg elemzését követte, forrásvidékét tárta fel, és a helyes verzió megállapítására tett kísérletet, ami elősegítené a jobb megértést. Ide tartoznak azon munkák is, amelyek a Hágádá szövegét, összeállítását, kritikai szinten tárgyalták.
Ezek között a legfontosabbak H. Edelman (1845); E. L. Landshuth: Mágid Mérésith (1855); J. D. Eisenstein: Ocar Pirusim Lehagada sel Peszach (1920); Cecile Roth (angolnyelvű munkája – 1939); Dániel Goldschmidt, a neves izraeli történész, bibliográf és pijut kutató magyarázata (1947) és átfogó bibliográfiája a Hágádára (1960) valamint M. Mendel Kasher rabbi fenomenális Hágádá Slémája (1955).
Napjaink Hágádá kommentárjainak listája egy vaskos kötetet töltene meg; így csak azokat említjük majd meg – bibliográfiánkban – amelyeket ezen Hágádá kommentálásához felhasználtunk. Itt csak néhai Mesterünk, a lubavicsi Rebbe – legyen szent emléke áldott – Hágádáját (Hágádá sel Peszách im likuté táámim uminhágim, New York, 1946) említjük külön, mivel az Ő szelleme inspirálta ezen kötet előállítását és kiadását. "A mienk és a Tiétek – mind az Övé" (Ktubot 63b.).
Az őrködés Hágádája
Végezetül szólnunk kell néhány szót arról a Hágádáról, amit az olvasó most kezében tart. Mivel szeretnénk távoltartani magunkat az ilyenkor obligát szóvirágoktól, csak annyit, hogy ez a Hágádá zsidóknak szól, magyarul olvasó és beszélő zsidókhoz fordul, tehát nem "magyar" Hágádá, csupán magyar nyelvű, de szellemében, hozzáállásában, egyértelműen zsidó. Tudjuk, hogy nem lehet a zsidó lét nagy élményét az év egy-két estéjére sűríteni, kondenzálni, de valahol el kell kezdeni. A Széder-est a zsidóság legintimebb élménye és ennek a Hágádá a forgatókönyve – tehát itt kezdjük.
Ebben a Hágádában a szerkesztő és a kiadó megkísérelték a lehetetlent: összefoglalni – magyarul – mindazt, amit ezen a téren és témában a zsidó géniusz az elmúlt évezredekben alkotott. Amit kitűztünk magunk elé az valahogy úgy hangzott, hogy Hágádánk népies és tudományos is legyen egyszerre; adjon betekintést az elmúlt évezred exegetikájába; mutassa be, magas szinten, a Hágádá-művészet remekműveinek javát; legyen érthető egy olyan valakinek is, aki most ül először a Széder-asztal mellett, de ugyanakkor szóljon a Bölcshöz is, aki már néhány Szédert végigült, és aki a mai Magyarországon, az adott viszonyok között, már tanult zsidónak, Tálmid Cháchámnak számít. Ahhoz is, aki olvas héberül, de nem nagyon érti a szöveget és ahhoz is, akinek a héber betűk – egyelőre még – a ködbevesző régmúlt furcsa hieroglifái.
Ezen Hágádának közös nevezőt kell találnia minden olyan zsidóval, aki magyarul olvas és beszél, vagyis a Hágádában említett "négy fiú" mindegyikével. Sőt az ötödikkel is, azzal is, aki nincs jelen a Széderen. Miért nincs jelen? Azért, mert vagy nem tudja, hogy mikor van, vagy szégyell zsidók közé menni, vagy zsidósága még önmaga előtt is "titok".
Ő az aki otthon, négy fal között fogja olvasgatni az Őrködés éjszakája peszáchi Hágádáját, amikor senki nem látja – talán még a családtagok sem – és Ő az, aki ha máshonnan nem, innen fogja megtudni, hogy a zsidóság senkiről nem mond le; senki nincs "elveszve" a zsidóság számára és minden zsidónak van helye a Széder asztal mellett.
Azt, hogy senki "nincs elveszve" és minden pótolható – ha a jóakarat meg van hozzá – maga a Tóra hozza tudomásunkra az ún. Peszách séni (második Peszách) által.
Mi ez a Peszách séni?
A Tóra előírja (4Mózes 9:1–15.), hogy ha valakinek, valamilyen objektív okból nem volt módja megtartani a Peszách (a zsidó húsvét) ünnepét és ez önhibáján kívül történt – módja és lehetősége van, pontosan egy hónappal később, Ijár hó 14-én, ezt pótolni és az áldozatot bemutatni. Ezt Mózes Mesterünk, azt követően hozta a zsidó nép tudomására, hogy voltak olyanok, akik panaszkodtak neki mondván, hogy a megállapított időben nem volt módjukban a Peszáchot megünnepelni és "miért legyünk megrövidítve...?!". Ekkor mondta nekik Mózes, hogy az isteni rendelet úgy szól, hogy a következő hónapban lehet pótolni az elmulasztatott.
Ez akkor is érvényes, ha az illető zsidó nem érzi magát "megrövidítve" azáltal hogy nem ülte meg előírás szerint a Peszách ünnepét...
* * *
Ezen "szándéknyilatkozat" nem lenne teljes, ha nem mondanánk el, itt és most, hogy az Őrködés éjszakája peszáchi Hágádáját nemcsak a Széder két estjére szánjuk, hanem az év minden napjára. A Chábád chászid rítus szerint az "egyiptomi kivonulás" (Jeciát Micrájim) az egész évben folytatódik – szellemi síkon, a megrögzések béklyóiból való kiszabadulás igyekezete nem szűnik meg egy napra sem – és ennél fogva RSZ nem vette fel Hágádájába a Chászál Szidur Peszách kezdetű záróimát (ld. a kommentárban 123. oldal).
Ez a Hágádá – mondhatjuk el kötelező szerénységgel – a zsidóság legnagyobb élményét minden oldalról feldolgozó és bemutató olvasókönyv, a zsidó Reader's Digest, ami nemcsak tanít hanem szórakoztat is; nemcsak nevelni próbál, de ismeretet is terjeszt – a zsidóság ismeretét. Ennélfogva az ünnep csupán alkalom vagy ürügy, de nem határolja be a könyv használatát.
Ellentétben az imakönyvvel, vagy az ünnepi Máchzorral, amelyek használata feltételezi a zsinagóga látogatását – a Hágádá forgatása még csak erre sem kötelez. Aki ma nem érzi magát otthon a zsinagógában – ne firtassuk most ennek okát – lapozgassa a Hágádát otthon. Előbb-utóbb az az érzés fogja hatalmába keríteni, hogy testvérek között szeretni lenni és akkor szinte magától találja meg az utat a zsinagógába.
* * *
Hágádánk egyik törekvése a szöveghű fordítás és érthető, logikus magyarázat mellett (ahol erre szükség van) – a történés kiszélesítése volt, a háttér megvilágítása és a szereplők bemutatása által. Így a bné-bráki Széder résztvevőit, valamint Rábán Gámliélt és Hilélt, a Függelékben mutatjuk be rövid elbeszélő biográfiákban, amiket a szerkesztő egyik könyvéből "lopott". Ugyancsak először történik magyar nyelven a Hágádá végén lévő két történelmi pijut sorról sorra történő részletes magyarázata, bő történelmi háttérrel.
Hágádánk nuszáchja – rítusa – összetett. Alapja a maimonidészi nuszách, amely eredetibb (a jeruzsálemi Talmud jegyeit viseli magán) és egybecseng a lurjai kabbalista nuszácchal ahogy azt az első lubavicsi rebbe, Rabbi Snéur Zálmán leírta. Ugyanakkor az Őrködés éjszakája peszáchi Hágádá magában foglalja mindazt az áskenáz nuszáchból, ami a Hágádát teljessé teszi (az utolsó rész énekfüzérét, stb.).
Ez a sokoldalúság kárpótol talán azért, hogy a halachikus rész Hágádánkban minimális részt foglal el. A szükséges, szűkszavú "használati utasítások”-on túlmenően a Hágádá végén külön, részletes, halachikus függelék található, amiből az olvasó tudni fogja mikor mit kell tennie. A "miért"-re – ami fontosabb – a Hágádából kapja meg a választ. Ha ehhez hozzátesszük azt, ami nemcsak a "magyar" Hágádákból, hanem a legtöbb Hágádából hiányzik – a Korbán Peszách hű magyar fordítását, stb., stb. – akkor joggal lehet büszke az olvasó, erre a Hágádára.
(Amiért talán, legalább zárójelben, mentegetőznünk kell, az a kommentárban közölt sok forrásmegjelölés, ami – meglehet – nehezíti az olvasást. Ezt nem azért tettük hogy a tudálékosság látszatát keltsük, sőt azzal sem áltatjuk magunkat hogy az olvasók többsége szalad a könyvszekrényhez, hogy utána nézzen: helyesen idéztünk-e Pszáchim traktátusából, vagy RSZ Sulchán Áruchjából. Egyelőre, sajnos, nem.
Hanem?
Egyrészt az Őrködés Hágádája nem egy-két évre szól, hanem legalább egy-két évtizedre. Hisszük és reméljük, hogy ez alatt az idő alatt felnő egy olyan zsidó generáció Magyarországon, amely ismerni fogja a "kis betűket" és használni tudja majd a forrásmegjelöléseket.
Másrészt, nem szeretnénk azon tévhit elterjedéséhez segédkezet adni, miszerint mindaz, ami a Hágádával és Peszácchal összefügg, folklór és szokás csupán. Egy jól dokumentált, tudományos apparátussal rendelkező Hágádá ennek az ellenkezőjét bizonyítja.)
A fordításról már szólottunk az előzőkben. Hála és köszönet Gréda Józsefnek,őrá mondja a zsoltáros király: "Még magas korban is gyümölcsöt teremnek, üdék és zöldellők lesznek..." (Zsoltárok 92:15.).
* * *
Nem utolsósorban: köszönet minden segítő kéznek, aki a Hágádá létrejöttében közreműködött. Vannak egy néhányan, akik nélkül a budapesti Chábád kirendeltség működése lehetetlen lenne. A sort Oberlander Báruch barátom nyitja – és zárja. Nélküle és az általam már nem egyszer említett odaadása nélkül – még sporadikus "partizán" tevékenységre sem nagyon lenne lehetőség – ott ahol a zsidóságot már száz évvel ezelőtt "elszáradt ág"-nak titulálták-csúfolták.
Ő az előretolt helyőrség, ő a chászid fényt árasztó világítótorony, a 40 éves bolsevizmus által örökbehagyott sötétségben. Eszközei szegényesek, lehetőségei limitáltak, Magyarországon nincsenek hagyományai a gazdag zsidók által sponzorált szellemi tevékenységnek. A mozgalom, amit Budapesten képvisel immár SOK éve, válságos időszakot él át; a Rebbe elhagyott bennünket és mi a vigasztalhatatlanság állapotában, könnyeinket nyelve-törölgetve, tesszük azt, amit a Rebbe utasításai szerint tennünk kell. Nincs felmentés, nincs szabadság, nincs kifogás. A Rebbe 43 éves tevékenysége során egy nap szabadságot nem vett ki. Kár volt az időért. Nekünk is kár. Igen, utánozzuk Őt. Bár sikerrel járna ezen tevékenységünk.
(Forrás: zsido.com)
