NAFTALI KRAUS
AZ ÁLDOZAT VISSZATÉR A TETT SZÍNHELYÉRE…(*
Budapesten - 35 év után
2. Fejezet amelyben a szerző találkozik szülővárosával, ahol Zolikából Naftalin lesz; segit az izraeli tévének és egy hitsorsos Elenóvinak nézi. Mindenki rokon, de nem mindenki besúgó
1984 májusában utazhattam először Budapestre, 35 éves távollét után. Nem mondhatom, hogy nem izgultam, bár nem rokonlátogatásra mentem. Egy idős nagynénin kívül túl, én is minden (buda)pesti zsidóban rokonomat láttam. (ahogy a kis Kabos mondta az ÁVO útlevélosztályán, „nekem ott (Izraelben) mindenki rokonom").
Ha valaki ezt nem érti - nem igen tudom megmagyarázni neki.
Az izgatottság leküzdésében még hagyományos cinizmusom sem segített. Nagyon vártam ezt az utazást, miután éveken keresztül rendszeresen elutasították vízum kérelmemet, amit az izraeli svéd követségen kellett beadni; ők képviselték Izraelben Magyarországot, a diplomáciai kapcsolatok megszakítása (1967) óta. A válasz kínosan udvarias és rutinosan elutasító volt - indokolás nélkül.
Az indokot tudtam. Abban az időben már recsegtek-ropogtak ugyan a „legvidámabb barakk" eresztékei, a rendszer felfedezte a dollár üdvözítő voltát, és ezért egyre több turistát, köztük izraelit, engedtek be Magyarországra.
Én azonban nem tartoztam ebbe a kategóriába. Mint lapom, a Mááriv kelet-európai szakértője, meglehetősen jól ismertem a magyar helyzetet, és ezt nem rejtettem véka alá. Saját nevemen vagy a Kalapács Nándor álnéven rendszeresen ismertettem a kelet-európai állapotokat a magyarnyelvű napilapban is. Jól ismertek azok, akik Budapesten ebben az ügyben döntöttek - és az elutasítás egyértelmű volt. Más újságírókat sem engedtek be, ha nem voltak ismert hétpróbás kommunisták, vagy fémjelzett társutasok.
Én és Muráti Lili
Nem mindenkivel viselkedtek a magyar fővárosban ilyen ellenségesen. Még '56 előtt hazaengedték, és körülajnározták Páger Antalt, az ismert jobboldali színészt, akit a holokauszt túlélői közül sokan nyilasnak tartottak.
A '80-as évek elején tért haza, a magyar média által agyondicsőítve, Muráti Lili is, akinek '44-es pesti szereplése már közel állt a nyilaskeresztes „eszmevilág"-hoz (ha van ilyen). 1945 után éveken keresztül Madridban a „Franco-fasiszta" spanyol rádióban uszított a népi demokratikus rendszer ellen, és most egyszerre „idegenbe szakad hazánklánya" lett. A honvágyújságnak csúfolt Magyar Hírek kibujt a bőréből, hogy Muráti hazatértét a rendszer legitimációjaként ünnepelje.
Ekkor belémbújt egy kis ördög, és elhatároztam, hogy ezt ki kell használni. Írtam egy levelet Kádár Jánosné úgynevezett „panaszirodájának", ami valahol a Duna parton működött, és egyfajta biztonsági szelep szerepét töltötte be. Kisemberek sírták el ott bajukat, panaszolták el a bürokrácia packázásait, és Kádárné segített itt-ott, mint annakidején Horthyné, vagy a Duce lánya, Edda Mussolini.
Ide írtam én is panaszlevelemet, benne a pesti gettóban töltött felejthetetlen időt, az éhezést, a halálfélelmet, és a végén egy kérdés: vajon azért nem látogathatok el abba az országba, ahol születtem, mert a fasizmus áldozata voltam, és nem fasiszta, mint Muráti Lili?
Választ nem kaptam, de kerülő úton jött a hír, adjam be a kérelmet, és megfogom kapni a vízumot.
Nem hittem nekik. Akkoriban előfordult, hogy azt mondták-üzenték izraeli embereknek: itt nem, de menjenek el Bécsbe, és az ottani magyar követségen kapnak vízumot. Aztán, ha elment valaki Bécsbe, ott elkértek tőle 20 dollárt a „költségekre", és megígérték, hogy a kérelmet továbbítják Busapestre telexen. Aztán, pár napon belül, megjött az elutasító válasz. Elkeseredett emberek, akik évek óta nem látták szüleiket, testvéreiket jártak így, köztük jó barátom, Benedek Pál is. Akinek sürgős volt, annak további 25 dollár ellenében „expressz" eljárást ígértek, és így az elutasítás már 24 órán belül megérkezett.
Ez a szadista ügyvitel abban kulminált, hogy egy izraeli zsidónak, kinek apja Budapesten haldoklott, azt mondták: itt nem, de menjen el Frankfurtba, ott a magyar konzulátuson már várja a vízum. Frankfurtban megváratták két napig, miközben édesapja nem tudta kivárni, és jobblétre szenderült.
Vízum Ferihegyen
Ekkor, '84 májusában, „ünnepelte" a rendszer a holokauszt 40 éves évfordulóját. Erre meghívtak egy sor külföldi vendéget, és diszkréten kilátásba helyezték, hogy izraeliek is jöhetnek, ha előre kifizetik két hétre a szállodát, dollárban, feltéve, hogy kapnak vízumot. Ekkor Joszi Weisz barátom, az „Olámi" utazási iroda tulajdonosa, szervezett egy csoportos utazást - vízum nélkül. „A vízumot majd a ferihegyi reptéren kapjátok meg" - szólt az ukáz.
Feliratkoztam a 14 tagú csoportba, bár komoly aggályaim voltak: tudtam kivel van dolgom, de nem tudtam mi lesz, ha a pesti repülőtéren nem kapok vízumot, és azonnal feltesznek egy Zürichbe induló gépre. Joszi megnyugtatott, értesülései szerint a magyaroknak kell minden dollár, még egy izraeli tévés forgatócsoportot is beengednek, és a biztonság kedvéért megtesz engem csoportvezetőnek - így csak nem fognak visszaküldeni.
Így is lőn. Zürichben egy éjszakát töltöttünk egy arab tulajdonban lévő szállodában, majd délelőtt Malévvel mentünk tovább Pestre. Reggel mint felelős csoportvezető, akinek fejébe szállt a dicsőség, felhívtam a MALÉV helyi kirendeltségét, és kértem biztosítsanak tizennégy adag kóser kosztot csoportunk tagjainak (a legtöbbjük valóban kósert evő, vallásos zsidó volt). A válasz dadogós volt, mint a rendszer: nem tudjuk mi az, (nincs), nagyon drága, stb.
Közöltem, ha nem kapunk megnyugtató választ a kóser kosztra nézve, más géppel utazunk Pestre. Negyedórán belül jött a válasz: „sikerült" beszerezni tizennégy adag kóser légi ebédet a svájci Guttmann féle ortodox kóser catering társaságtól. Máig sem tudom mi voltunk-e az elsők 1984-ben, akiknek sikerült kikaserolni a MALÉV-et, vagy csak a zürichi főnök szerette volna a 14 x 16 dollárt megspórolni. Egyébként a dobozolt ebéd bűnrossz volt.
Ferihegyen megvárattak, majd elkérték az útleveleket, amelyeket szerény személyem mint csoportvezető adott át az illetékes elvtársnak. Kivártatva visszajött, hogy valami baj van. tizennégy személy – tizenöt útlevél, ilyet még Magyarországon nem láttak. Na, gondoltam, már kezdik. De hogy egy ilyen suta kifogással jöjjenek, ez még Albániának sem válna dicsőségére. Még ha azt mondják, hogy 14 útlevél és 15 személy - meditáltam magamban, és már épp egy megfelelő talmudi idézet jutott volna eszembe, amikor rájöttem, hogy ezek azt sem tudják mi a Talmud, és a dolognak a fele sem tréfa.
Közben odaérkezett egy több paszományos tiszt, akinek azt javasoltam, nézze meg, hányan vagyunk, és aztán számoljuk meg együtt az útleveleket. Közben már kitaláltam, miért számolt az ifjú határőr tizenöt útlevelet, és kissé megnyugodtam. Nyugodt fellépésem és már deresedő szakállamnak hála a tiszt elfogadta az ajánlatot, kétszer is megolvasott bennünket, majd beinvitált a színfalak mögé, és én - a szeme láttára - megszámoltam a tizennégy útlevelet. Hát ez hogy lehet? - mennydörögte a tiszt, és villámló tekinteteket vetett a halálra vált kiskatonára. Az dadogott, de én megmutattam a tisztnek az én útlevelemet, ami két izraeli útlevél volt - egybefűzve.
Magának két útlevele van? - kérdezte a tiszt elhűlve. Én megmagyaráztam az útlevelemet; a régi már lejárt, és nem lehet megújítani. Kaptam tehát egy újat, de mivel a régiben volt egy évekig érvényes amerikai vízum, amit kár lett volna veszni hagyni - a belügyben hivatalosan összekapcsolták a kettőt, mintha egy lenne. Ezzel már voltam Amerikában - mondtam a tisztnek, és ha nekik jó...
Uram, mondta, bocsásson meg nekünk. Az elvtárs bordáján számolta az asztalon fekvő útleveleket, és az Önét duplán számolta. Láthatóan az amerikai vízum nagyobb benyomást tett rá, mint a szakállam.
...és "Poloskák" az Astoriában
Miután ilyeténképpen a népi demokrácia megmenekült egy kapitalista, imperialista provokációtól, a vízumok benne voltak minden útlevélben. Mire kijöttem, halálra vált társaim már azt latolgatták, hogyan lehetne telefonálni feleségemnek Tel Avivba, hogy a határon letartóztattak...
Innen már rövid volt az út Budapestre. Beültünk egy minibuszba, amelyet egy utunkat Budapesten szervező belföldi utazási iroda teljesen fölöslegesen rendelt, és egyhamar az Astoria szállodában voltunk. Ez akkor még nem volt felújítva, mint most, és levegője, szobái, ódon patinát árasztottak. De nemcsak azt.
Alighogy szobámba értem, felemeltem a kagylót, hogy otthon érkezésemet jelezzem. Egy alig hallható kattanás jelezte, hogy a lehallgató működik. Letettem a kagylót, és felemeltem az ágy mellett a falat borító szőttest. Mögötte több huzal mutatta, hogy a magyar „poloskák" még nem versenyképesek a nyugatiakkal. Ilyenfajta primitív eszközök többen is jelen voltak a szobában - az egyik az ágyban.
Rögtön kimentem, végigkopogtam társaim szobáit, és az ajkamra illesztett ujjammal jeleztem, hogy nem beszélni - még héberül sem. Az egyik idős bácsi, aki éppen a toalettről jött ki, megkérdezte, hogy áser jócárt1 szabad-e mondani. Megengedtem.
Utána letussoltam magamról az út porát, és uzsgyi az Ilonka nénihez.
@ @ @ @
Tudtam, hogy a Rákóczi úton kell végigmenni, tudtam, hogy az Akácfa utca valahol a Corvin áruház környékén van, de többre nem igen emlékeztem. Valami arra hajtott, hogy a Dob utcán menjek végig, itt tanultam annakidején iskolában, és itt volt a gettó.
A 35 esztendős távollét alatt Budapest kiesett az emlékezetemből, csak egyes képek maradtak fenn, de azok borotvaélesen. Így, amikor a Dob utca - Klauzál tér sarkára értem - földbe gyökerezett a lábam, és nem akart tovább menni. Itt a sarkon volt egy üzlethelység, talán mészárszék volt azelőtt, ahol '45 telén a plafonig voltak stószolva a megfagyott, temetésre váró halottak. A pokoli kép fejbevágott.
Útközben az Akácfa utcába menet még ott volt a Nagydiófa utca. Itt is megálltam, befordultam, és a 32-es számú házig mentem. Itt voltunk a gettóban, itt ültünk a pincében az ostrom alatt, itt vágta agyon egy Budáról jövő német srapnel - már a felszabadulás után - a Kempfner néni 11 éves unokáját, a kis vakarcs Ibit. Bementem a kapun, egyenesen a második, a belső ikerház felé, ahol a gettóban rezidáltunk. A ház helyett egy üres telek tátongott, eltűnt, lebontották.
Ilonka néni kis híján elájult, amikor meglátott. Bár megkapta a Svájcból az elmúlt éjjel küldött táviratot, igazából nem hitte, hogy jövök, és biztos volt benne, hogy valaki „szórakozik vele". Miközben ölelt és csókolt, nem győzte kérdezni: Te vagy a Zolika? Tényleg te vagy? És mi az a naftalin, amit a sürgönyre írtál? Ez az írói álneved? Majd bekiáltott a szobába, jó harsányan, a nagyot halló férjének: „Pistukám, nézd csak, ki van itt"!
A Guttmannék még mindig húznak
Ilonka néném, apám egyetlen testvérhúga és Pistukám unokatestvérek voltak: Ilonkának ez harmadik házassága volt (az első férj eltűnt a munkaszolgálatban, a másik egy szédelgő volt, akit úgy kellett kidobni), míg Pistának, aki gyermekparalízisből kifolyólag kissé fogyatékos volt - az első. Úgy találtak egymásra, hajlott korukban, mint két szárnyaszegett madár.
Most körüldongtak, tapogattak, tényleg én vagyok-e én. Ők egy vékonydongájú fiatal fiúra emlékeztek, és most itt van egy nagyszakállú és pocakú, erősen zsidó kinézésű pasas, aki azt állítja, hogy ő nem a Zolika, hanem valami naftalin. Apám már két éve nem élt, és így tőle nem tudtam üzenetet hozni, de anyámtól hoztam egy magnóra vett üdvözletet. Gondoltam, ezzel bizonyítom kilétemet, betettem a masinába, és lejátszottam nekik a nyolc perces közhelygyűjteményt. Anyám anyanyelvi szinten beszélt magyarul, de nem volt sok mondanivalója a 35 éve nem látott sógornőnek. Úgyhogy csak magát ismételte, meg szegény Imruskát siratta, aki már „két éve nincs velünk".
A hatás leírhatatlan volt. Ilonka és Pistukám megkövült áhítattal hallgatták a dobozból jövő ismerős hangot. „Ez az Irén" - mondta Pistukám, és Ilonka hozzátette, hogy most már elhiszi, hogy én vagyok én, és azonnal üljek le ebédelni.
Szabadkoztam, hogy egyrészt nem vagyok éhes - bár tudtam, hogy ez nem érv Magyarországon - nomeg én kósert eszem. Ilonka néni kinyilatkoztatta, hogy „nálam minden neológ kóser", én meg nem pontosan tudtam, mit takar ez a kifejezés.
Aztán kiegyeztünk egy almában és egy keménytojásban, de azt muszáj volt megennem.
Hívtak, jöjjek oda aludni - nem tudták, hogy ez tilos - hiszen kár a pénz a szállodáért? Hát persze, hogy kár, de próbáltam magyarázni, hogy ez az ára beengedésemnek. Téged nem akartak beengedni a szülőföldedre? - kérdezte Ilonka jó hangosan (kiderült, hogy ő is nagyothall), de Pista bácsi csak annyit mondott, hogy ne politizáljunk.
@@ @ @
Egyetlen rokonaim Magyarországon, „szülőföldemen", morfondíroztam, miközben a Rákóczi úton ballagtam visszafelé az Astoriába. Egyszercsak lábaim maguktól megállnak - nem akarom újra ismételni, hogy földbe gyökereznek - én meg csak bámulok, hogy miért. Igaz, itt vittek feltett kézzel a nyilasok október 16-án, de nem emiatt álltam meg most. Itt szoktam lógni a villamoson az iskolába menet - nem az ütközőn, mint a Pindi, hanem a hátsó peronon - de ez se az, ami miatt horgonyt vetettem. Majd felemelem a tekintetem, és kísértetet látok: fent a magasban az ismert két alak húzza az elszakíthatatlan Guttmann nadrágot. Igen, ez a valamikori Guttmann áruház, mondom magamban, mint a cirkuszi ló, amelyik zeneszót hall - ezért álltam meg. Itt egy kis darabja a régi, hamisítatlan Budapestnek. Persze Guttmann már rég nincs, most valami Verseny Áruház volt a helyén, de fönt a magasban a két Guttmann alakot elfelejtették levenni.
(Nagy lóugrás az időben visszafelé. A Tisza Kálmán téren vagyunk barátaimmal, három jómadár, és azzal szórakozunk, hogy kövekkel-botokkal vadgesztenyét és bakaszivart (mi az?) verünk le a fákról. Egyszercsak jön a csősz, hatalmának jelvényével, egy nagy bottal a kezében. Két társam kereket old, én ott maradok, mint egy sólem áléchemi bátlen – mondjam, hogy „földbegyökerezett lábbal"? - és a csősz villámló szemeket vet rám. Most velem jössz az őrszobára - mondja - és én, aki épp akkor olvastam Strogoff Mihályt, már látom a kivégzésemet egy kozák osztag által. Na a golyó még mindig jobb, mint a kötél, gondolom, és megpróbálom elképzelni, mit tenne helyemben Kockás Pierre, vagy Buffaló Bill, korábbi olvasmányaim hősei. Most, hogy már majdnem tíz éves vagyok, komolyabb könyveket olvasok, nem a filléres ponyvát, de a légiósregények nyalka hősei változatlanul mozgatják fantáziámat.
Közben megérkezünk az őrszobára, ami nem egyéb, mint a csőszök melegedője. Fogvatartóm jelenti társainak, két nagybajszú bácsinak, egyikük hasonlít apai nagyapámra, hogy „ez a srác vadgesztenyét vert le a fákról", én meg majd hogy el nem nevetem magam, mivel eszembe jut, hogy ezek nem tudják, amit én tudok: a srác szó héber eredetű. Az egyik nagybajszú rámrivall, hogy ez nem vicc, majd felveszik személyi adataimat, és hosszan elidőznek a „vallása" rovatnál. „Izraelita" - mondom halkan, de a másik nagybajszú elbőgi magát, hogy „szóval, zsidó-ó-ó-ó".
Na mondom magamban, most jön a kivégzés. Gondolatban elbúcsúzom szegény anyámtól, aki egyedül nevel bennünket, három neveletlen fiát, miközben apa valahol Oroszországban szolgálja a „hazát", mint a lapátos sereg oszlopos tagja. Kár hogy annyit bosszantottalak anyu, mondom magamban, nekem mint a legidősebbnek több eszemnek kellett volna lenni. Olyan pocsékul éreztem magam, mint amikor Bödön behívatta anyut, és rám panaszkodott, miközben én azt a nagy tintafoltot próbáltam takargatni kabátomon, amelyet a Szigonnyal folytatott eszmecsere során okozott egy odarepülő tintásüveg. Anyu szemei olyan szomorúak voltak, hogy én megakartam halni, ott és azonnal. Na most meghalsz, gondoltam, és bocsánatot kértem anyutól...
„Krausz Zoltán Róbert zsidó, most futólépésben hazamész, és többé nem akarunk itt látni a téren!" - dörögte a rangidős bajusz, és én, magamat is meglepve, és mintegy önmagamból kilépve - ahelyett hogy futásnak erednék, megkérdeztem, játszani sem szabad jönni a térre? Ez nekem nagyon fontos volt, mert itt szoktunk játszani Esztivel, aki öt éves korunk óta a barátnőm volt, és akiket - mármint őt és engem - a családok egymásnak szántak.
A három bajusz elképedt szemtelenségem hallatán, és annyit mondtak, hogy tűnjek el, de gyorsan. Eltűntem.)
Kísértetek a Lumumba utcában
A repülőgépen velünk jött Pestre - de nem csoportunk tagjaként - Efrát Szófér az izraeli tévé szenior szerkesztője, akinek az volt a feladata, hogy egyórás dokumentumfilmet készítsen a magyar zsidóságról. Ez úgy látszott eleve meg volt beszélve és engedélyezve az illetékes párt és (erő)szakszervezetek által. Efrát, még otthon, néhány nappal az utazás előtt felhívott, segítségemet kérte, és elmondta: a magyarok egyik feltétele az volt, hogy ne hozzon stábot magával, hanem ott béreljen (dollárok!). Én meg csodálkozva szabadkoztam: egyrészt honnan tudja, hogy egyáltalán a világon vagyok? Honnan tudja, hogy utazok? És ami a legfontosabb, én nem értek a tévéhez a világon semmit. Akkoriban (1984-ben) még tévém sem volt otthon, és akkor miben segíthetek?
Efrát nevetett, és elmondta hogy „titkosszolgálata" révén tud rólam (értsd ez alatt az írott sajtóban és főleg a Máárivban dolgozó barátait), tudja, hogy kiismerem magam a magyar és zsidó ügyekben, és ami a legfontosabb - tudok magyarul. Ezt nem tudtam letagadni, de nem nagyon volt szándékomban drága időmet - két hétre kaptam vízumot – (abból egy hét ki volt fizetve az Astoriában) tőlem távol álló tévé ügyekkel tölteni.
Ember tervez - Efrát végez. Már másnap kiderítette, hogy a Lumumba utcába kell mennünk (?) ahol a Filmgyár van, és ott lehet, és kell stábot bérelni. Nem lehetett neki nemet mondani, már kora reggel bekopogott szobámba, ami az övé mellett volt, és emlékeztetett, hogy fél kilenckor valahol kell lennünk. Lennünk? - kérdeztem vissza - nekem most a templomba kell mennem imádkozni, majd a Síp utcába megyek eligazítást kapni a holokauszt ünnepségekkel kapcsolatos időrendre. Engem erre küldött a lapom - emlékeztettem - de olyan szomorú képet vágott, hogy megszántam. Jó, mondtam, légy fél kilenckor a Síp utca 12 előtt, újságírói igazolványod van, bejössz velem, és ott majd találunk valakit, aki elmondja, hogyan lehet az izraeli tévének segíteni. Kértem, szoknyában jöjjön és ne nadrágban, mert én nem megyek be vele másképp, ő meg tiltakozott, és mondta hogy ez vallási kényszer (az izraeliek kedvenc szavajárása) - de szoknyában jött.
A Síp utcában találkoztam, életemben először, a főtitkárasszonnyal, dr. Seifert Gézánéval, akiről az a hír járta, hogy az ÁVH beépített embere, akinek az a feladata, hogy az Egyházügyi Hivatal minden utasítása, azonnal és maradéktalanul, teljesüljön. Hosszan méregettük egymást - ő is tudott rólam sok mindent - de beszélgetni nem volt időnk, mert ő az ünnepségeket szervezte, és erről beszélt, több nyelven, kitűnően.
Láttam hogy okos asszony - én félek az okos nőktől - de nem volt időm meditálni, mert a sajtótájékoztató már a végefelé járt, és Efrát állandóan bökdösött hegyes könyökével, hogy „nu, mi van a tévével"! Nem volt mit tennem, a végén napirenden kívül bemutattam Efrátot, és elmondtam mi a problémája. Ilike, akit a háta mögött bárónőnek titulált mindenki, nyájasan angolul kezdett Efráttal beszélni, és abban a pillanatban én olyan fölöslegessé váltam, mint egy kioperált vakbél.
A főtitkárasszony kért titkárnőjétől (Pötyike) egy blokk cégpapírt (MIOK, BIH stb.), és odavetett egy pár sort: ezzel menjetek el ide és ide, adjátok ezt át ennek és ennek, és ha valami probléma lenne - hívjatok fel. Engem ezzel Efrát mindenesévé avatott, és máris egy taxival hajtottunk a kongói miniszterelnökről elnevezett utcába.
Megjelenésünk a filmgyárban óriási feltűnést keltett. Úgy néztek ránk, főleg rám, mintha kísérteteket látnának. Egy javakorabeli díszletező munkás nagy reverenciával megkérdezte, hogy „ugye Önök a Biblia nyelvén beszélnek". Igenlő válaszomra nagyot sóhajtott, és csodálkozásomra súgva hozzátette, ÁbájjevöRóve.2
„Testvéreimet keresem én"
Na most, mondtam Efrátnak héberül, menj és keresd meg az illetékest, akinek Seifertné levele szól - itt mindenki tud angolul - nekem most ezzel a zsidóval kell beszélnem. Látván, hogy nincs apelláta, Efrát el, és én az izgatottságtól remegő hangon, megkérdeztem: Mit mondott, uram? Azt hiszem nem jól hallottam...
Jól hallotta, reb jid, mondta a díszletező, majd jiddisül folytatta: ich hab ájjch gezugt Ábájje vöRóve. Most már nem mondta egybe a két neves amóra nevét, és a továbbiakban elmondta, hogy ő munkácsi, jesívában tanult évekig, megjárta Auschwitzot, szülei odavesztek, és ő meg egy árámi ajvéd3 lett, itt rekedt, és „úgy élek, mint egy gój".
Úgy elgyengültem az izgalomtól, hogy le kellett ülnöm. Testvéreimet keresni jöttem ide, mint a bibliai József, és ők találnak meg engem. Rossztól tartva megkérdeztem: család, feleség...? Igenlő válaszához - látván a levegőben lógó súlyos kérdőjelet - azonnal hozzátette: igen feleségem zsidó, természetesen, meg a két gyerekem is az.
Megkönnyebbülésemet leplezendő, megkérdeztem, mennyiben természetes ez, hiszen mi külföldön, Izraelben, úgy tudjuk, hogy itt nagyon magas a vegyesházasságok száma. Igaz uram, mondta, de nem a munkácsiak között. Én hazamentem házasodni, munkácsi lányt vettem el, aki még tudja a majde ánit4 kívülről. Sajnos a gyerekekkel már...
Amikor ideért, Efrát feltűnt a folyosó sarkán, egy fiatalember kíséretében, és kézzel-lábbal mutatta, hogy én itt vagyok, és tudok magyarul. Mondom a díszletezőnek, uram vagy mondja gyorsan a nevét és címét, és én meglátogatom önöket, vagy jöjjenek el hozzám az Astoriába. Azt nem merem, mondta, de itt a címem és egy papírt nyomott a kezembe, amin még telefonszám is volt. Maga tudta hogy jövök? - kérdeztem megrökönyödve, hiszen a papírt címével készen húzta ki a zsebéből, és ez nem nyomtatott névjegy volt. Nem uram, nem tudtam, hogy is tudhattam volna, de nálam mindig van ilyen cetli a zsebemben, hátha Elenóvi5 jön, és keres engem.
Előbb telefonálok, mondtam, és jiddisül beszélünk...
@ @ @ @
Efrát leolvasta arcomról a bosszúságot, amikor visszatértem hozzá. Együtt a fiatalemberrel, akiről kiderült, hogy az egyik nagy főnök, bementünk a büfébe. Nekem az obligát méregerős feketekávét, Efrátnak szendvicseket rendelt a bossz, de egy pillantásomra Efrát elállott a sonkás zsömle bekebelezésétől és üdítőt kért.
A fiatalember - Fekete Gábor - olvasván Seifertné ajánló levelét gyanúsan szívesnek mutatkozott segíteni az izraeli tévének. Ő mindent megtesz - mondta - szerez egy jó stábot, ami nyolc (!) emberből áll, de ezt persze meg kell fizetni. Itt jövök én, mivel tárgyalni csak magyarul tud az úr, Efrát meg már ma szeretne elkezdeni forgatni; holnap van a központi ünnepség a temetőben.
Nekem azonban nem sürgős. Még a munkácsi jesívabócher van a fejemben, és zsebemben szorongatom nevét és címét. Hátha provokátor? - gondolom.
(Utazás előtt behívtak a Bitáchon Szádéhoz, ahol egy tizedes rangú kislány próbálta megmagyarázni nekem, milyen veszélyes lehet egy ilyen utazás; mennyi mindentől kell tartani, mi mindent nem szabad beszélni. Nekem akkor, '84-ben, már volt egy hasonló koru lányom, mint ez a kislány, ezért nem tudtam megállni, hogy meg ne kérdezzem, tudja-e hová utazok? Belenézett a papírokba, és azt mondta: Magyarországra. Kérdeztem, tudja-e, hol van ez? Ezt nem volt rajta a papíron, és így a kislány kedvesen elpirult, ráütötte a pecsétet, ahová kellett, és mondta, hogy menjek Isten hírével. Mentem.)
Itt belémbújt a már ismert kisördög, és megkérdeztem: Mondja Fekete úr, hogy hívták magát azelőtt? Az illető enyhén elvörösödött, és azt mondta, hogy őt mindig Feketének hívták. És a nagypapát? - folytattam könyörtelenül, de biztattam hogy ez szigorúan bizalmas, még a hölgy (Efrát) sem érti, mit beszélünk. Itt megtört: még apját is jó ideig Schwartzkopfnak hívták, és további faggatásomra közölte, hogy persze hogy nem sváb.
Gábor itt megkönnyebbült, és én megszántam őt. Let's talk business, mondtam, és aztán majd elbeszélgetünk. Hamar végeztünk: a legjobb stábot adja, amely 10 napig áll Efrát rendelkezésére, felszereléssel, anyaggal, filmekkel és mindez körülbelül hatezer dollárért. Ez Pesten akkor horribilis összeg volt, de nálunk nem lehetett sok, mert Efrát egy fejbólintással beleegyezett. Előleget nem tud adni, kollegája jön a hét végén Bonnból, õ hozza a pénzt, nyugta viszont kell neki. Erre Schwartzkopf, alias Fekete úr igencsak bánatos lett, és közölte, hogy nyugta nélkül 15 %-kal olcsóbb. Efrát csak ámult, én meg Feketére kacsintottam, mint aki ismeri a dörgést. Majd a Dudu, eldönti, így vagy úgy - mondta Efrát, és Gábor kérdezte, ki vállal garanciát a pénzért, amíg a Dudu megjön. Efrát rámnézett, de én azt mondtam neki, amit a cigány a fán, a lent szerelmeskedő fiatal párnak. Most Efráton volt a sor elpirulni, aztán megkérdezte: te ilyeneket is tudsz? Csak ha nagyon muszáj - mondtam.
Kérésemre Gábor adott egy névjegyet, és megígértem hogy tiszteletemet teszem náluk. Feleséged nem fog kiutálni? - kérdeztem, (akkor még) nagyjából fekete szakállamra mutatva. Egy rabbi lánya- súgta Fekete, hogy Efrát ne hallja.
@ @ @ @
Többször elhatároztam, ottlétünk első napján, hogy Efrátot sínre teszem, és aztán - Isten hírével. Nekem itt más dolgom van, én itt zsidókat keresek, főleg gyerekeiket, és nem a hivatalos zsidókat, akik között sok a besúgó, a provokátor - gondoltam.
Könnyű ezt mondani, de Efrátot nem volt könnyű lerázni. Egyrészt a nyelvi buktató valóban megnehezítette dolgát, másrészt meg éjjel-nappal társaságomat kereste. Hogy mit akart, azt csak elképzelni tudtam. Egyedülálló, ötvenen felüli, nem túl szép nõ volt, és amikor péntek estefelé ajánlottam gyújtson gyertyát a szombat tiszteletére, nagyon hangsúlyosan mondta, hogy ő hajadon.
Aznap este, több mint 24 órával érkezésünk után, leadtam az első telefonjelentést a Máárivnak. A hotelszobából beszéltem, nem lehetett direkt tárcsázni, hanem a központtól kellett megrendelni a tel avivi vonalat. Nagyon készségesek voltak; ismét hallottam a jellegzetes kattogást, mire cifra, bibliai héber nyelven kezdtem beszélni. Ettől a lehallgató sírógörcsöt kaphatott, és újra kattant egyet. Ekkor megmagyaráztam Tel Avivnak, miről van szó, és ott jóízűen nevettek.
Megölték a nagymamáját
Másnap reggel kilenckor kezdődött az emlékező szertartás a Kozma utcai zsidó temetőben. Efrát már korábban kiment, stábja érte jött, én az újságírókkal mentem. Csoportom tagjai, akikkel jöttem, nagyon haragudtak rám, mivel már érkezésünk estéjén közöltem velük, hogy feladatom végetért. Nem vagyok szárazdajkája idős és nyűgös embereknek, mindenki menjen, ahová akar. Megfenyegettek, besúgnak Joszi Weisznek, hogy nem vagyok ott reggelente a Kazinczyban. Persze hogy nem voltam ott: minden reggel más templomba jártam, akkor még naponta működött Pesten vagy kilenc neológ imaház. Engem ők érdekeltek, nem a Kazinczyban imádkozó, Williamsburgból odaszalajtott szatmári chászídok.
(Zárójelben: néhány ilyen reggeli kiruccanás után - a Nagyfuvaros utcai, Hunyadi téri, Hegedüs Gyula (volt Csáky) utcai, valamint Vasvári Pál utcai zsinagógákban) egyhamar kiderült, hogy nincs különbség az imádkozó neológok és ortodoxok között. A helyi bennszülött ortodoxok a Kazinczy, illetve Dessewffy utcában, ugyanazok a bechóved ámhoórec6 zsidók voltak, mint neológ testvéreik; az imakönyvből egy árva kukkot nem értettek, és így imájuk automatikus, lélektelen imamalomnak tűnt. A rabbijaik - ez egy egész más sztori.
Nagyon szíven ütött, amikor az egyik neológ templomban, ahol foggal-körömmel védték a napi minjen épséget, és bátlenokat7 is tartottak, egyszer ima után odajött egy idős bácsi, figyelmesen szemlélte, ahogy leveszem az egyik pár tfillint és felteszem a másikat, majd súgva közölte, hogy „nem tudom mi ez, de emlékszem hogy a nagyapám is két pár tfiliint tett fel8. De miért kell ezt súgni? - érdeklődtem, az illető azonban az ajkaira tette két ujját, és gyorsan el. Másutt egy másvalaki meg az imához használt gártlit9 gusztálta, majd elmondta - ő is súgva - hogy az apjánál látott ilyet. Én meg azért jártam oda - a kíváncsiságon kívül - mert akartam, hogy lássák, és tudják: még nem haltak ki a chászíd zsidók, „még él az apánk", ahogy az ismert népdal mondja.).
A temetőben, permetező esőben, több mint tízezer ember volt. Legtöbbjük idősebb férfi és nő, a szenvedés barázdákat vágott arcukon. Egyszercsak látok egy fiatal házaspárt, egy nyolc éves formájú kislánnyal. Odamegyek, és minden bevezetés nélkül megkérdezem a kislányt - Juditnak hívták - miért van ő itt? Azért mert megölték a nagymamámat - válaszolta Judit. Gyorsan odaintettem Efrátot, aki lencsevégre kapta őket - be is kerültek a filmbe. Egy villanásig engem is látnak ott, amint könnyeimet törlöm egy kockás zsebkendővel.
Az emelvényen tizenkét neológ rabbi, sajátos reverendájukban, ami miatt 20 méterről nem lehet őket megkülönböztetni egy gálechtől10. A beszédek - a szokott, süket szöveg, majdnem minden zsidó tartalom nélkül. Itt és ekkor tapasztaltam először, mi a különbség a vájdábér és a vájómer11 között. A dolog maga mégis pozitív volt, mert zsidók összejöttek, egymás között voltak, fütyültek a közöttük otrombán nyüzsgő spiclikre, és a közös fájdalom rövid időre egyesítette őket. De nem sokáig. A temető kerítése mellett feltűnt az ortodoxia küldöttsége, az izraeli Hoffmann rabbi és az örökifjú Fixler12 vezetésével. Eljöttek - de nem jöttek be a temetőbe. Talán mert ez neológ temető, és talán mert az ortodoxoknak Auschwitzban is külön kéményük volt.
Közben a nép megtudta hogy „itt az izraeli tévé". Olyan tumultus keletkezett, hogy kénytelen voltam figyelmeztetni Efrátot, csináljon hátra arcot, mivel ez veszélyezteti az egész akciót. Persze nem hallgatott rám, és csak Ilike erélyes közbelépésére volt hajlandó a stábot kiparancsolni a temetőből.
A kis Judit szüleivel - neves kardiológus és újságírónő - egy életreszóló barátságot kötöttünk. Ádám velem volt a lubávicsi rebbénél, tfillinnel a fején kapta a rebbe áldását, hogy „gyógyítson minél több zsidót", mivel - idézte a rebbe a Talmudot - az orvosnak joga, kötelessége és lehetősége van, hogy gyógyítson.
A temető egyik csücskében jeltelen sírkő, se név, se semmi, csak egy semmitmondó héber felirat. Mivel a neológ temetőben a héber felirat meglehetősen ritka - kérdem a bárónőt, mi ez. Az ujját a szájára teszi, hogy majd elmondja. Soha nem mondja el - szólal meg mellettem egy kövérkés, kopaszodó, fiatalember, aki azonnal bemutatkozik. Holländer György vagyok, mondja, és te vagy a Naftalin Krausz. A Naftalint nincs értelme korrigálni, de a Krauszt mondom, hogy én Krausnak írom. Ezen nem fogunk összeveszni szól, majd elárulja, hogy közös barátunktól, Benedek Palitól tud rólam, és most azonnal jiddisül akar beszélni velem.
Arab terror a Dohányban
Valamit valamiért - mondom Gyurinak, aki tűrhetően beszél héberül, és kérdésemre elárulja, hogy naponta több órát hallgatja a Kól Jiszráél egyik rövidhullámú adását. Ha elmondod mi ez a jeltelen sírkő - beszélhetünk jiddisül - ajánlom Gyurinak, aki megjegyzi, hogy úgy látszik, az izraeliek valóban agresszívek, ha nem is agresszorok. Röviden, mondja, két évvel ezelőtt palesztin diákok13 bementek a Dohány zsinagógába, mint „békés turisták", kinyittatták a gondnokkal a frigyszekrényt, gyújtóbombát dobtak be, és elmenekültek. A megsérült Tóra- tekercseket temetette el így Salgó László, a főrabbi, jeltelen sírban, mert az arabokat nem szabad megsérteni...
Gyurival megbeszéltük, hogy találkozunk valahol, és elmegyek hozzá, ahol „nyugodtan lehet beszélni".
@ @ @@
Másnap a Hitközség székházában volt a soá ünnepség. Ott volt dr. Israel Singer, a Zsidó Világkongresszus főtitkára, Lékai László római katolikus prímás, Kállai Gyula „pártunk és kormányunk" képviseletében, valamint a szomszédos, „testvéri" országok zsidó küldöttségei, legtöbbjük harmadosztályú pártfunkcionárus. Romániából senki - mert dr. Móse Rosen főrabbit nem hívták meg. Ő a magyaroknak túl román és túl „cionista" volt. A moszkvai rosekol még a héber betűket sem ismeri - meséli valaki - a zsinagógában egy imakönyvet adtak a kezébe, és azt fordítva tartotta. Erről nekem óhatatlanul Móricka jut eszembe.
Nem a viccek kedvelt hőse, hanem néhai B. Mór, magyar és irodalom tanárunk a Tajrászban. Róla azt regélték, hogy valami nagy kutya volt a kommünben, és utána kitiltották minden magyar iskolából. A gyakorlatban ez oda enyhült, hogy a '40-es évek elején az ortodox Tajrászban már taníthatott. Neki szokták a szemtelen kölykök a délutáni minchá ima során a fellapozott imakönyvet fordítva adni a kezébe, és ő „imádkozott", sőt még buzgón tettette a hajlongást is.
Dr. Singer beszéde célratörő volt - csak az angolból magyarra fordítás sikkasztotta el a lényeget. Arról szólt, hogy a bibliai Chánánjá, Misáél és Ázárjá - akiket a tirannus Nabukodonozor tüzes kemencébe dobatott, mert megtagadták kérését, hogy boruljanak le a bálvány előtt - mit csinált csodálatos megmenekülésük után. Singer a Talmudot idézte: megnősültek, gyermekeket nemzettek, és álijjáztak Erec Jiszráélbe.
Akik Singer angol beszédét értették, felháborodva hallgatták a fordítónő vergődését, aki sem az álijjá sem az Erec Jiszráél szavakat nem volt hajlandó kimondani. Ez azonban kismiska volt Lékai beszédéhez képest, aki azt merészelte mondani, hogy vessünk most már véget az ellenségeskedésnek, bocsássunk meg egymásnak kölcsönösen. Itt felugrottam, hogy elhagyjam a termet, mivel a dobogón ülő hitközségi notabilitások közül senki nem tiltakozott a szentségtörés ellen. Méghogy ők megbocsátanak nekünk! Ugyan mit…?
A rendészek nem engedtek kimenni, de én állva maradtam. A bárónő odajött és nyugtatgatott, hogy üljek le, ne provokáljak. Én provokálok? - kérdeztem feldúltan, és akkor mit csinál a Lékai? Hagyja Kraus úr, mondta, szép tőle, hogy eljött.
Az elnök úr körülnéz...
Utána Kállai Gyula nyomta a sódert, jellegzetesen jellegtelen kommunista dumával, aminek a lényege az volt, hogy ugye nincs antiszemitizmus. Singer, aki korábbról ismert engem, integetett hogy üljek már le. Neki nem fordították le Lékai beszédét.
Később, amikor a ceremónia - melynek jelszava az volt hogy „megölte őket a gyűlölet, őrzi emléküket a szeretet" - már befejeződött, és a vendégek szétszéledtek, bementem az elnöki ügyosztályra, és az elnök urat kerestem. Pötyike egy ajtóra mutatott, bementem, és előttem trónolt egy hatalmas emelvényen álló asztal mögött, Héber Imre, a MIOK joviális, légynek sem ártó elnöke.
Isten hozta Kraus úr - mondta széles mosollyal, és én ismét csak tapasztalhattam, hogy rossz hírem előttem jár. Senki nem mutatott be a korábban férfiing-konfekciós Hébernek, de ő mindent tudott rólam. Vagy majdnem mindent.
Elnök úr - mondtam - hogy létezik az, hogy szótlanul tűrik Lékai pimaszkodását. Mi az, hogy „kölcsönös megbocsátás"? Mit vétettünk mi ellenük, amit meg kell nekünk bocsátani?!
Héber elnöki székéből felállva óvatosan körülnézett, nincs-e még valaki hallótávolságban. Aztán lehalkította hangját, és csak ennyit mondott: Ugyan hagyja Kraus úr. Maga nem tudja, nem tudhatja, milyen megtiszteltetés az nekünk, hogy az esztergomi érsek egyáltalán eljött hozzánk a Síp utcába.
Most én néztem körül, és megráztam a fejem, vizsgálandó, jól hallok-e: Megtiszteltetés? - kérdeztem megsemmisülten. Mire Héber meglepett egy magyarra fordított Misna-idézettel: Ne ítéld el felebarátodat, amíg nem voltál az ő helyében.14 Lehajtottam a fejem, tudtam, hogy igaza van.
(A Síp utcában a tényleges hatalom - vagyis a leghosszabb póráz - a bárónő birtokában volt. Hébert a lenini elvek alapján („useful fool") nevezte ki a hatalom, és ő parírozott nekik. Nem tudni megzsarolták-e valamivel (mint majdnem mindenkit), vagy magától állt kötélnek, amikor az Egyházügyi Hivatal választása rá esett. Rendes ember - mondták Budapesten, mivel az angró besúgást minden szinten a bárónőre hagyta. Héber csak reprezentált. Ortodox körökben azidőtájt Héber dicséretét hallottam többtől is: nagyon rendes ember; „bár neológ, de a húst nálunk veszi").
...és a bárónő rabbinikus jóváhagyást kap
Ezt Seifert Ilike maga mesélte el nekem, '84-ben, amikor még jóba voltunk, vagyis mielőtt cikksorozatom első fejezete megjelent. Címe volt ennek a könyvnek a címadója is: „Az áldozat visszatér a tett színhelyére".
Elmondta, hogy amikor - férje, dr. Seifert Géza halála után – „megválasztották" főtitkárnak, neki ezzel vallási problémái voltak. Lehet-e egy nő(személy) egy zsidó hitközség főtitkára? Háláchikus kérdést intézett ebben az ügyben Mójse Weisz akkori ortodox főrabbihoz. Ez rövid vacillálás után jóváhagyta, mondván, hogy a háláchában nincs erre tilalom.
Próbálta volna nem jóváhagyni - próbáltam ugratni a bárónőt, - ő azonban indignálódva („de Kraus úr, hová gondol...") utasította el a ki nem mondottakat. És miért nem az önök neológ rabbijaitól kérdezte ezt a sájlet - folytattam a ki nem mondott kérdést - mire a válasz egy legyintés volt, ami kifejezte a bárónő véleményét az akkori magyar rabbikarról. Ebben egyetértettünk.
(Akkoriban a magyar rabbik legtöbbje abban vetélkedett, ki teljesíti túl a Hivatal normáit. Besúgások, egymás denunciálása napirenden voltak. Erről épületes dolgokat hallottunk Scheiber Sándortól, amikor néhai dr. Cvi Moskovits barátommal meglátogattuk a rabbiképzőben. Volt egy katonás nevű főrabbi - akkoriban Pesten mindenki főrabbi volt - ezt a titulust úgy osztogatták, mint a rituális fürdőben az obligát törülközőt - aki a hozzáforduló, házasodni készülő zsidó párokat megpróbálta lebeszélni arról, hogy chüpét állítsanak. Ez ártani fog nektek az egyetemen - szokta mondani - és különben is, mire jó ez. Volt egy főrabbi, aki keresztény ápolónőt vett feleségül, aki odaadóan ápolta őt, amikor kórházban volt - és aztán suba alatt betérítette. Egy másik, volt főrabbinak szintén betérített (?) gójte volt a felesége. A vegyesházasságok átka majdnem mindenkit utolért, még az ortodox rosekólt is, akinek egyik fia szintén betérített sikszét vett el.).
Aznap amikor Scheibernél tettük tiszteletünket, avattak fel a szemináriumban egy fiatal rabbit, aki a testvéri Csehszlovákiából jött, és a prágai rabbiszék várományosa volt. Az ifjú - hadd ne írjam nevét ide - három nyelven (köztük héberül) mondott érzelgős beszédet. Apja és nevelőanyja jelen voltak, az utóbbi szaporán sírt. Amikor a színfalak mögött alkalmam volt, megkérdeztem tőle: mond, mit tudsz, mint rabbi, mit tanultál itt hét év alatt? A fiatalember rámnézett, majd odasúgta, hogy az egyetlen dolog, amit tud, az az hogy nem tud semmit.15
A beszélgetés során Scheibernek szegeztem a kérdést - hiszen hét esztendő alatt egy medvét is meglehet tanítani táncolni - hogyan lehetséges, hogy az „egyetlen közép-európai rabbiképző" végzett növendékei ennyire ignoránsok legyenek zsidó dolgokban?
Válaszként Scheiber elkezdte tanítványait simfelni. Tudja maga, Kraus úr, ki jön ide hozzánk tanulni? A hülyék, a tehetségtelenek, a semmirekellők. Akinek csak egy kis sütnivalója is van, azokat ma felveszik az egyetemre, karriert csinálhatnak, ki bolond ma rabbinak menni?
Miután tanítványait így „elintézte", a tudós professzor elmondta mennyi és milyen ritka és értékes könyv és kézirat van a szeminárium könyvtárában. Később beinvitált bennünket egy belső szobába, ahol valóban nagyon ritka Maimonidész ősnyomtatványokat mutatott nagybüszkén. A már sokszor említett kisördög itt azt mondatta velem, hogy itt húsz év múlva csak könyvek lesznek, de zsidók nem. Scheiber megdöbbent, nem volt hozzászokva, hogy ellentmondjanak neki, majd azt mondta, hogy nem kell annyira pesszimistának lenni. Ha akarom látni a magyar-zsidó jövőt, jöjjek el a péntekesti kiddusra a szemináriumba. Megigértem.16
(Egy évvel később, 1985 márciusában bekövetkezett halála után, a rabbiképző zsidó szelleme, jellege és oktatási színvonala, ha lehet még tovább csökkent. Magyar tanítványok alig voltak, és a moszkvai KGB által odaküldött niemandok minden voltak csak rabbijelöltek nem. Az egyik elvett egy magyar sikszét, aki szült neki egy fiút, majd faképnél hagyta, mások mindent csináltak - tanuláson kívül Az eredmény magáért beszélt: amikor Arthur Schneier amerikai magyarszármazású rabbi, aki jó moszkvai kapcsolatokkal rendelkezett, ki akart vinni Amerikába két orosz bóchert hogy egy new yorki jesívában tanuljanak - a válasz egy hangos nyet volt. Minek nekünk Amerika - mondták a moszkvai elvtársak - amikor ott a budapesti rabbiképző. Évekkel később, amikor az „alma mater"-nek öt magyar tanítványa volt (köztük kettő a kántorszakon), meghívott az egyik ott tanító [fő]rabbi, jöjjek el, ha érdekel, és hallgassak meg egy fél évi vizsgát, a Tánách, pontosabban a heti szidra anyagából. Elmentem, mert érdekelt, nem mielőtt engedélyt kértem, és kaptam a szeminárium akkori igazgatójától, dr. Schweitzer Józseftől, a később országos főrabbitól.
Az eredményt én szégyelltem. Láttomra ketten visszaléptek, és későbbi terminust kértek, az az egy, aki hajlandó volt levizsgázni, egy egyszerű bibliai versre vonatkozó egy soros Rási szöveget nem volt képes elolvasni. Az illető ma egyik vezető állásban lévő tagja a magyar rabbikarnak.17)
Zsidó vérszerződés a 9. kerületben
Közben meglátogattam Holländer Gyurit, aki értem jött, és útban budai lakásához, kétszer is megállt, egyszer hogy narancsot, másszor hogy zsilettpengét vásároljon. Jiddisül társalogtunk - már mondtam hogy ez volt a dilije - és én azon szorongtam, minek neki a borotvapenge. A narancs - meditált bennem a szolgálatonkívüli talmudista - az rendben, azzal akar megkínálni, miután már előbb lefixáltuk, hogy én „kóser" vagyok. De a penge?
Aztán kiderült, hogy azzal akarta Gyuri barátom a narancsot hámozni, mivel „nálam még a levegő sem kóser". Jól elbeszélgettünk, illetve elvitatkozgattunk, majd végezetül Gyuri azt mondta: adok neked egy ajándékot. Egy cédulán fel volt írva egy pesti család neve, címe és telefonja. Ez egy jó barátom - mondta Gyuri - munkácsi zsidók, jobb zsidók, mint én, már bekonferáltalak nekik, és nagyon szeretnének megismerni. Hívd fel Miklóst, mutatkozz be, és mondd, hogy tőlem kaptad a nevét.
Viszonzásul adtam Holländer Gyurinak egy mezüzét, és kérdeztem fel meri-e szögezni ajtajára? Gyuri dühbegurult, rohant kalapácsért, piszkos zsebkendőt tett a fejére, felszegezte a mezüzét, és majdnem hibátlanul, szefárd kiejtéssel, elmondta rá a bróchét. Na, te már lehetsz itt főrabbi - ugrattam - majd megjegyeztem, hogy elmentem után biztos leveszi a mezüzét. Gyuri dühöngött, és azt mondta, hogy nem ismerem őt. Valóban nem ismertem.
S. Miklóséknál, akik egy szűk kis lakásban laktak a Ferencvárosban, egész más zsánerű magyar zsidókat ismertem meg. Férj, feleség és egy kilenc éves fiú - kompakt család, és egyértelműen zsidó. Ez ott volt a levegőben, anélkül hogy bármi külső jele lett volna a dolognak. Kérdéseimre elmondták, hogy mindketten munkácsiak, ott házasodtak össze, és jöttek Magyarországra, ami az ő szemükben olyan életszínvonal növelést jelentett, mint amikor egy pesti kimegy Amerikába. Mindketten tudták héber nevüket, Éva közölte, hogy péntek esténként gyertyát gyújt, és a gyerek körül van metélve. Miklós a Kereskedelmi Kamaránál osztályvezető, és nem a fizetésével dicsekedett, hanem azzal, hogy nem volt hajlandó megváltoztatni, magyarosítani, zsidós hangzású nevét.
Nálam egy világ dőlt össze, a sztereotip magyar-zsidó összkép mesterkélt világa. Ilyen is van, mondtam magamban, pislákol a láng a hamu alatt. Miklósnak igen rossz véleménye volt a mamelandi zsidókról, nekem nem különben, és így egyetértettünk, bár én igyekeztem óvatosan kifejezni magam. Kikérdeztem Gábort, mit tanul az iskolában, ő meg elmondta, hogy ma a vérszerződésről tanultak: Ond, Kond, Töhötöm, stb.
Látván hogy lelkesedésem mérsékelt, megkérdezte a gyerek, mi ennek az oka, talán nem ismerem a magyar történelmet, mondtam, hogy ismerem, de én a zsidó történelmet is ismerem, és nekünk nyolc napos korban tartják a „vérszerződést". Gábor tágranyílt szemekkel hallgatta a „szemináriumot". Amikor anyja vitte lefeküdni, mert későre járt az idő, még hallottam ahogy mondta: „de csuda klassz dolgokat mesél ez a zsidó bácsi..."
A „zsidó bácsi" megevett egy almát, mosva, de nem hámozva („tudom, hogy nálunk a kés sem kóser", mondta Éva szomorúan). A „zsidó bácsi" adott egy mezüzét Miklósnak, aki azt könnybelábadt szemmel tette fel az ajtófélfára - belülről. Egyelőre - mondta - egyelőre csak belülről. Elmondta, hogy szülei és húga Munkácsról Izraelbe vándoroltak ki, és én meghívtam, jöjjön hozzájuk látogatóba.(Folyt.Köv)
(* Azon (sokak) kérésére közöljük ,ujra, folytatásokban, ezt a könyvet akik nem tudták megvenni mert elfogyott. Új kiadására – egyelőre – nincs lehetőség
Jegyzetek
1Áser jócár – „aki teremtette". Hébernyelvű áldás, amelyet vallásos zsidók mondanak, miután elhagyták az illemhelyet.
2Ábájjé és Rává (askenáz kiejtéssel Ábájjé vöRóve (a v betű héberül „és"-t jelent). Két babilóniai amóra, az ismert talmudi disputák hősei (Részletes életrajzukat lásd Náftáli Kraus: Az Ősi Forrás (3) A Talmud bölcsei, 280-291 oldal).
3Árámi ajvéd - elveszett (vagy elveszejtett) arameus). Eufémizmus, ami alatt a veszendő, kallódó zsidókat értik. Eredetileg a bibliai Lábánra vonatkozik.
4Majde áni (szefárd kiejtéssel mode áni), „köszönöm neked (Istenem)", az első ima, amelyet a zsidó gyerek és felnőtt mond reggel, ébredés után, még az ágyban.
5Elenóvi - Élijáhu há-návi - Illés próféta, jiddis formája. A zsidó néphit szerint az őspróféta mennybemenetele óta járja a világot, hogy segítse az üldözött zsidókat.
6Ám-hoórec - ám há-árec (héber) - szószerint a „föld népe" (vagyis paraszt). Értelme: tanulatlan és tudatlan zsidó, aki, ha tartja is a vallást, fogalma sincs mit és miért.
7Bátlen - bátlán (héber) szószerint ügyefogyott, félszeg. Itt, talmudi értelmezésében egy olyan munkanélküli (nyugdíjas) ember, aki szerény fizetség ellenében eljön a zsinagógába, hogy kiegészítse a hiányos minjent, ami tíz felnőtt zsidó férfi.
8chászíd zsidók a reggeli imához két pár tfiliint (imaszíjat) használnak. Az egyikben Rási rítusa szerint vannak a pergamenre írott Tóra-szövegek elhelyezve, míg a másikban Rási unokája, rabbénu Tám szerint.
9Gártli (jiddis) héberül ávnét, az öv, amit chászídok derekukra kötnek ima előtt, hogy ezzel is elválasszák az alsó régiókat a felsőktől.
10Gálech - gálách (borotvált) a jiddis szójárásban egy nem-zsidó pap elnevezése.
11Vájdábér (beszélt) és vájómer (mondott valamit). A héber szójáték szerint nem mindenki, aki beszél - mond is valamit.
12Hoffmann főrabbi - Áron Gedálja Hoffmann izraeli ortodox rabbi, a szélsőséges szatmári irányzat híve. 1983 óta volt a pesti ortodoxia főrabbija - jeruzsálemi székhellyel. Fixler Hermann - az orthodox Tagozat (ma Autonóm Hitközség) elnöke volt több mint 30 évig.
13Akkoriban több száz palesztin diák tanult Budapesten - ingyen. Az Izraeli Kommunista Párt küldte őket, és ennek a pártnak alapszervezete volt a magyar fővárosban. Sok arab diák Kővári-nál vett kóser felvágottat, mert „csak ott biztos, hogy nem sertés", amit a kommunista, - de vallásos - arabok nem esznek.
14Misna Ávót, 2, 4.
15A rendszer összeomlása után derült csak ki - Prágában - hogy a fiatal „rabbi" a magyar és a csehszlovák elhárítás fizetett ügynöke volt. Persze kényszeríttették rá. Azóta nyoma veszett, állítólag Izraelben él.
16Scheiber péntekesti kiddusa fogalom volt azokban az időkben. A rabbiszeminárium kisméretű zsinagógájában több száz fiatal fiú és lány szorongott - legtöbbjük zsidó volt - és hallgatták az igét: a borra mondott áldást, a kalácsra mondott majcit, és legtöbbször a professzor szóvirágokba burkolt zsidó üzenetét, aminek lényege egy volt: maradjatok zsidók, ha már annak születtetek. Ha külföldi vendég volt, azt rendszerint Scheiber megtisztelte, hogy szóljon néhány szót. Amikor rám került a sor, és a prof' mint izraeli vallásos újságírót konferált be - olyan csönd lett, hogy a besúgok jegyzetelését, ceruzájuk sercegését is hallani lehetett. Én egy midrást mondtam el: négy dolog érdemében érdemesültek a zsidók arra, hogy kiszabaduljanak az egyiptomi rabságból. Nem változtatták meg neveiket (maradtak Reuvén és Jehuda, és nem lettek Jancsi Pista), nem változtatták meg nyelvüket, hanem héberül beszéltek, nem változtatták meg hagyományos zsidó ruházatukat, és - nem voltak köztük besúgók. Ezt szinte súgva mondtam és a reakció viharos taps volt. Még a besúgók is tapsoltak.
17dr. Cvi Moskovits barátom, aki akkor nevelési küldetésben tartózkodott Budapesten, és a vizsgáltató bizottság tagja volt, később elmondta nekem, hogy ezt a rabbijelöltet ő osztályismétlésre javasolta, és nem volt hajlandó képesítését aláírni. Elutasították, mondván, hogy ha nem ezt, akinek legalább a szülei vallásosak - akkor nincs kit felavatni.
