PURIM TISZTELETÉRE / Eszter könyve (1)

 

                         EGY GALUTI MEGILLA

               Avagy az "eltakart arc" könyve

  Az Eszter könyve az egyetlen, az „Öt Megilla” közül, amely külföldön íródott, gáluti zsidóknak. Ez az, amit Purim előestéjén és reggelén olvasnak fel a zsinagógákban.(idén szerda este és csütörtök reggel). Nyelvezete tökéletes héber, de szellemisége, és az a tény, hogy Isten neve nem szerepel benne, bizonyság a mű gáluti eredetére. Ezenkívül csak Dániel könyve és Ezra könyvének egy része íródott a gálutban, de ezek arameus nyelven. 

A könyv tartalma néhány mondatban összefoglalható:

    A perzsa birodalom 127 tartományában szétszórva sok zsidó él, akik meglehetősen asszimilálódtak. Vezetőjük, akinek hivatala is van a királyi udvarban, még a nevét is perzsásította, Mordechájt Mordukra. Eredeti héber neve Pötáchjá volt. Unokahúga, akit Eszter (Astair) néven ismerünk – az Írás szerint – eredeti héber neve Hadasszá volt. Mordecháj nem kifogásolja, hogy Eszter feleségül megy a nem zsidó királyhoz, mindössze azt kéri tőle, ne árulja el neki zsidó mivoltát.

   A „szokásos” zsidóellenesség életveszélybe sodorja a királyság egész zsidó lakosságát. Ekkor avatkozik közbe Eszter, aki akkor már királyné, s ekkor derül ki zsidó származása is. A körülmények alakulása következtében, a gyilkos tervet kiagyaló Hámánt kivégzik, helyére Mordecháj kerül. Persze ez még nem szünteti meg a pogrom fennálló veszélyét – erre királyi rendelet van –, de a zsidóknak mégiscsak lehetőségük adódik arra, hogy megvédjék magukat. Azonban – egyelőre – még nem épül fel a (második) Szentély, s a perzsa Mózes-vallásúak asszimilációja tovább folytatódik.

A hagyomány azt tartja, hogy Eszter könyvét a Nagy Szinódus (Kneszet Hágdolá) tagjai írták (Bává Bátrá 14), de a Talmud tanúsága szerint, kezdetben nem fogadták el a Purimot kötelező érvényűnek. Amikor Eszter arra kérte a Bölcseket, hogy „Fogadjanak el (mármint az ünnepet) nemzedékekre szólóan”, azt válaszolták, hogy „gyűlölködést szítasz a népek között”. (Megilá 7)
Ez a vélekedés tipikusan a szétszóratásban élők gondolkodására vall, miszerint folytonos védekezésben kell lenni, s bár sokan elvesztek ezen meggondolásból (is), mégis úgy vélik, ilyen eseményekre nem kell felhívni más népek figyelmét, és megünnepelni. „A Bölcsek ezen visszafogottsága, elhatárolódása az évezredek során, érvényes mind a mai napig is – írja Gavriel H. Cohen, Eszter könyvéhez fűzött tanulmányában (Dáát Mikrá) – hiszen Izrael ellenségei belekapaszkodtak a Megillába és a Purim ünnepébe, hogy ezzel is megrágalmazzák és mocskolják a zsidókat.”

Magyar viszonylatban érdemes beleolvasni egy magyar náci újságíró, Marschalkó Lajos, egyik könyvébe, a „Világhódítók”-ba, melyben leírja, miképp lett a nürnbergi per, a Purimon alapuló zsidó bosszú főműve. „Ki sejti, hogy milyen őseredetű tanításokon alapszik a zsidó bosszú? Ki tudja, mit jelent Purim ünnepe?” – kérdi Marschalkó, majd „elmondja”: „A zsidóság a Purimot a világtörténelem egyik legnagyobb tömeggyilkosságának emlékezetére ünnepli ma is, mint örömünnepet...” majd „a keleti zsidóság zsinagógáiban bortól, pálinkától szédült zsidók tántorognak ezen a napon; Belzben, Sadagórában palesztinai táncosnők járják a buja keleti táncokat. Tömeggyilkosságnak, bosszúnak szép ünnepe ez”.

Nemcsak a Galíciában ünnepelt Purimot „ismeri” az illusztris szerző, aki a magyar nácizmus egyik legvéresebb szájú uszítója, hanem azt is „tudja”, mi történik a magyar ugaron. Ime:
„E sorok írója látta egy vidéki magyar városban, a zsinagógából négyes sorokban kitántorgó kaftános sereget. Purim ünnepe volt. A gyertyák lobogtak és a gyertyák tüzénél is égetőbben lobogott a gyűlölet, amely ott kavargott a keleti táncban, a különös kurjongatásokban. Egy mindent felperzselő örökletes gyűlölet, a nacionalista fanatizmus infernói képe volt. Az emberek elmentek mellette, és azt mondták: »ünnepük van a zsidóknak«.” Marschalkó még hozzáteszi, hogy „a zsidóság legnagyobb ünnepe a Purim” és persze, ez volt „a nürnbergi bosszú jogalapja...” (Marschalkó Lajos: Világhódítók; Az igazi bűnösök. München, 1958) A könyv több kiadást ért meg, és angolul is megjelent. Ma Pesten is kapható mivel ma "demokrácia" van...

* * *

Mi értelme van ma idézni egy bárgyú, idétlen hangvételű, háborodott agy által írott könyvből? Egy értelme van csupán: egyrészt rámutatni arra, milyen távolbalátók voltak Bölcseink, amikor nem akarták Eszter könyvét kanonizálni, mondván, hogy „gyűlölködést szítasz a népek között”. Másrészt megértetni napjaink olvasójával, hogy a zsidógyűlöletnek nincs kora, nincs logikája, mint ahogy a gálut minden csillogása-villogása csupán önámítás. A perzsa zsidók megmenekültek; legyőzték – királyi engedéllyel! – az életükre törőket –, de a világ végéig kivívták magukra a népek haragját. A népek ugyanis nagyon nem szeretik, ha a zsidónak igaza van, és a zsidó le merészeli győzni azokat, akik tömeges gyilkolásukat tervezik. Így lett Purimból a „zsidó bosszú” ünnepe...

* * *

Ami a történésből fakadó Purim ünnepét megkülönbözteti attól a – nem kevés – megmenekülési/győzelmi/mentési stb. esettől, melyek fel vannak sorolva az ún. Megillát Táánitban – azok az ünnep micvái.
A Purim előtti böjt (Táánit Eszter, vagyis Eszter böjtje); a Megilla kétszeri kötelező felolvasása; a jótétemény gyakorlásának kötelessége (mátánot löevjonim = adományok a szegényeknek) és a slách-mónesz (misloách mánot = ajándék küldése idegeneknek) mindez jobban szankcionálta a Purimot, mint bármilyen ünnepélyes dekrétum. Azonban Purimkor nem mondunk Hállélt (hálaadó ima), mint Chanukakor. Bölcseink arra a következtetésre jutottak, hogy a szabadulás ellenére „még mindig Ahasvéros szolgái vagyunk” (Megilá 14a), azaz a gálut folytatódik.

* * *

Eszter könyvének tanulsága – és minden bizonnyal ezért került be a zsidó Biblia könyvei közé – az, hogy a történések mögött az isteni Gondviselés rejtőzik – még akkor is, ha az egész könyvben Isten neve egyáltalán nem szerepel – amely mindig vigyázza a zsidókat, és nem engedi meg, hogy eltűnjenek a történelemből. Eszter könyve – Bölcseink szerint – az „Eltakart Arc” (Heszter pánim) könyve. Itt nincs nyílt isteni beavatkozás, nem „látható”, mint pl. a Sás tengernél, Mózes érdekében, ahol a „csecsszopók is látták” – csak az események utalnak a jelenlétre, amikor a történések egyes szereplőit Ő „mozgatja”.

KI VOLT AHASVÉROS?

„Történet Ahasvéros idejéből. Ahasvéros Indiától Etiópiáig 127 tartomány uralkodója volt. Amikor Susán városában, királyi trónján ült, az összes vezető emberének és tisztségviselőjének – uralkodásának harmadik évében – lakomát rendezett. Megjelentek előtte a perzsa és méd vezérek, a nemesek és a tartományok vezetői. 180 napon át mutogatta nekik királyi gazdagságát és királyi nagyságának pompás fényét. Ezt követően, Susán városában, a palota kertjében, hét napig tartó lakomát rendezett, melyen az egész nép apraja-nagyja részt vett.” (Eszter 1,1–5)

    Ki volt valójában Ahasvéros, és mikor történt a fent leírt eset?
A hagyományos kommentátorok nem történetírók. Felfogásuk szerint a Biblia nem történelemkönyv, így az, hogy a perzsa királyok milyen sorrendben követték egymást, nemigen bír jelentőséggel. Ebből kifolyólag a Midrás, amely – bár betűnként elemzi Ahasvéros nevét (mintha az héber név lenne) – egy szóval sem foglalkozik azzal, hogy mikor élt, kik voltak ősei stb. Rási, aki mindössze egyetlen mondatot szentel neki, azt mondja, hogy „perzsa király volt, aki Cyrus (Kóres) után uralkodott a hetvenéves babilóniai száműzetés vége felé”. Mások, mint pl. Ibn Ezra is, Artaxerxesszel azonosítják (Ártáchsásztá), ami arra enged következtetni, hogy nem ő volt az első ezen a néven uralkodó perzsa.

Ámosz CHáhám (Dáát Mikrá) szintén hasonló véleményen volt, s ő az, aki a Jéb városában talált arameus nyelvű iratokban szereplő Chásirás nevű királyt a Bibliában szereplő Ahasvérossal azonosítja. Egyébként Ahasvéros görögül Xerxész néven ismert, perzsául pedig Khshyárshának.
Ahasvéros tehát, Cyrus után és Dárius előtt uralkodott, kb. 20 évig (i.e. 465-485). Ő volt az, aki félbeszakította a Szentély építését, amit fia, második Dárius, aki állítólag a zsidó Eszter királyné fia volt, később engedélyezett.

Az ismert tény, hogy Cyrus adta ki azt a királyi dekrétumot, amely lehetővé tette a száműzött zsidóknak, hogy visszatérjenek országukba, és újból felépítsék a Szentélyt. Érdekes módon az akkori zsidók (sem) igyekeztek vissza a gálutból saját országukba. Cyrus, Zerubavel ben Sááltiélt, akit Juda helytartójának nevezett ki, felhatalmazta, hogy az alijára jelentkezőket lássa el pénzzel, arannyal, s egyéb javakkal. Mindazonáltal – erről Ezra könyvéből értesülhetünk – alig több, mint 40 ezer babilóniai zsidó vállalta a visszatérést, mivel jól érezték magukat Babilóniában.
Végül mégiscsak elkezdték építeni a Szentélyt, azonban hamarosan abba is hagyták, mivel a környező népek lázadás vádjával feljelentették a zsidókat a perzsa hatalom képviselőinél. „Ahasvéros uralkodása alatt, uralkodása kezdetén, vádoló leveleket írtak Júda és Jeruzsálem lakói ellen.” (Ezrá 4,6). Ez volt az az Ahasvéros, aki Eszter és Mordecháj idején uralkodott.
Ahasvéros uralkodásának első két éve – feltehetően – uralmának megszilárdításával telt el, s csak a harmadik évben juthatott el oda, hogy hatalmát és gazdagságát fitogtassa. (Hérodotosz)
Említésre méltó körülmény, hogy éppen ez a harmadik év a világ teremtésének 3395. esztendeje volt, amikor is letelt a 70 évig tartó babilóniai száműzetés, s Jeremiás jövendölése értelmében a zsidók visszatérhettek volna a száműzetésből – legalábbis Ahasvéros számítása szerint. De mivel ez nem következett be, azt gondolván, hogy a zsidók most örökre az ő alattvalói maradnak, Ahasvéros megrendezte a fent vázolt hosszan tartó ünnepséget és lakomát. Ezt követően hívta meg a susáni zsidó vezetőket is, ugyancsak egy egyhetes ünnepségre. A Bölcsek azt tartják, hogy Hámán sátáni terve annak büntetéseként született meg, hogy az ünnepségen részt vevők felettébb élvezték a király tréfli lakomáját. (Midrás)

* * *

A zsidó hagyomány úgy tartja, hogy Ahasvéros nem is a perzsa királyi családból származott, hanem csak az előző király egyik hadvezére volt, és fondorlatos módon jutott a hatalomhoz. Ezért volt számára olyan fontos, hogy megerősítse uralmát, és megnyerje magának az uralkodó osztály tagjait. Feleségül vette Vástit, Bélsácár lányát, Evil Mörodách unokáját, a híres Nebukodnecár dédunokáját. A birodalom fővárosát Bábelből Susánba helyezte át, ezzel is bizonyítandó, új dinasztia, új uralom vette kezdetét. Salamon király trónjának mintájára építtetett trónt magának, s nagy pompával vette körül magát. A Talmud elbeszélése szerint az említett lakomán magára öltötte az egykori Szentély főpapjának szent ruháját is, amiben egykor a főpap, a Kohen Gádol, a Szentély-szolgálatot végezte, és amit a babilóniai sereg hadizsákmányként a birodalom kincstárába vitt. (Megilá 12)

* * *

Történt, hogy rabbi Akiba, miközben előadását tartotta, észrevette, hogy tanítványai elbóbiskoltak. Hogy felkeltse az érdeklődést, egy fogas kérdést tett fel: „Mi volt Eszter érdeme, hogy 127 ország felett uralkodhatott? Erre mondá az Örökkévaló: jöjjön Eszter, Sára – aki 127 évig élt – ük-ük-ükunokája, és uralkodjék 127 országon...” (Eszter rábá)

Chidusá Rim (az egyik guri rebbe) ezt ekként értelmezte: milyen érdem az, hogy valaki 127 évig él? De nem is erről van szó, hanem arról, hogy Sára valójában igen aktívan élte le ezeket az éveket, s életének minden percét arra használta fel, hogy a körülötte lévőket Isten megismerésére tanítsa. Valójában ez az az érdem, ami leszármazottjaira is kihat, s Eszter is ennek letéteményese...

* * *

„Fehér vászon és kék bíbor gyapjúszőtteseket fehér gyapjú és bíbor kötelekkel és ezüstkarikákkal erősítettek márványoszlopokhoz. A sötétmárvány, gyöngyház és alabástrom kövezeten arany és ezüst kerevetek voltak. Változatos formájú aranykelyhekből ittak. A királyi bort királyi bőkezűséggel mérték; az ivásnál senkit sem erőltettek, mert a király minden udvarnagy nak meghagyta, hogy a vendégek kedvére tegyenek. Vásti királyné is készíttetett lakomát a nők számára, a királyi palotában.” (Eszter 1,6-9)

Ez a 187 napig tartó lakoma, aminek részletes leírását ismerjük, túlzásnak tűnhet – írja Ámosz Cháchám (Dáát Mikrá) – de a történészek már tettek említést más, perzsa királyok udvarában rendezett orgiákról is. A régebbi korok perzsáinál szokásban volt – a tavasz és ősz kezdetén – nagy dáridókat csapni (erről még az 1001 éjszaka meséiben is van történet), igy elképzelhető, hogy Ahasvéros – több mint fél évig tartó – „lakomája” is erre az időszakra esett, hiszen Niszán hó elején kezdődött és Tisri havában ért véget.
Vásti lakomája viszont nem tartozott a szokások közé, mivel neki semmi szüksége nem volt arra, hogy hatalmát ilyen formában is hirdesse. Csakis arról lehet szó – véli a vilnai gáon, Élijáhu –, hogy az Örökkévaló „rendezte” így a dolgokat, hogy ily módon bekövetkezzék Vásti kegyvesztettsége, és helyére Eszter kerüljön.
„A hetedik napon a királynak jó kedve támadt a bortól és megparancsolta... a hét eunuchnak, akik Ahasvéros udvarában teljesítettek szolgálatot, hogy vezessék be Vásti királynét a király elé, a királyi koronával a fején. (Ugyanis) meg akarta mutatni a népnek és a vezető embereknek, hogy milyen szép, mert igencsak szép megjelenésű volt. De Vásti királyné nem volt hajlandó bemenni. Ezen a király nagyon felháborodott, és forrt benne a harag.” (Eszter 1,10-12)
A szűkszavú szövegből nem derül ki egyértelműen, miért vonakodott Vásti eleget tenni a király parancsának. És arra sincs magyarázat, vajon miért dühöngött a király, hogy „forrt benne a harag”? Amit az Írás elhallgat, elmeséli, mondhatni elpletykálja a Midrás.
„A lakoma hetedik napján, amikor a részegség okozta hangulat a tetőfokára hágott, férfiak lévén, a beszéd a nőkre terelődött. A perzsák a perzsa nőket, a médiai pasák a médiai nőket dicsérték, nem tartván vissza magukat az egyes nők bájainak részletezésétől sem. Ahasvéros, egy ideig hallgatván más nők dicséretét, meg akarta mutatni, hogy mind közül a legislegszebb a kászdimbeli Vásti...”
Miután a király arra vetemedett, hogy ezt be is akarta bizonyítani, a duhajkodó férfiak kijelentették, hogy látni akarják, de feltétellel... (Midrás)

KIRÁLYNÉ – EGY SZÁL KORONÁBAN

„Megkérdezte tehát a (haragvó) király a múltat jól ismerő bölcseket, hogy törvény szerint mit kell tenni Vásti királynéval, amiért nem teljesítette Ahasvéros király – udvari emberei által küldött – parancsát? Mint tudott, az idő tájt az volt a szokás, hogy a király minden ügyében a jogtudósok döntöttek Kersená, Sétár, Admátá, Társis, Meresz, Marstená és Memuchán. Ezek heten voltak Perzsia és Média azon vezető emberei, akik bármikor megjelenhettek a király színe előtt.” (Eszter 1,13-15)
A Midrásból az is megtudható, hogy a mulatozó férfiak „feltétele” az volt, hogy a királyné – ha már a király mindenáron kérkedni akar felesége szépségével – meztelenül, mindössze a koronával a fején jelenjék meg előttük. Miután a király maga is részeg volt, erkölcsi skrupulusai sem igen voltak – beleegyezett.
Vástit ez a parancs mélységesen megsértette asszonyi önérzetében. A Midrás híven feljegyezte Vásti szavait, amit férjeurának visszaüzent: „Te, aki apámnál még istállómester (se) lehettél volna! Az apám, Bélsácár király, ezer főúr ellenében ivott és nem ártott meg neki a bor (Dániel 5), te pedig eliszod az eszedet.” (Megilá 12b)
Nem csoda, tehát, hogy Ahasvéros halálos haragra gerjedt, hiszen Vásti még alacsony származását is „kitálalta”.

* * *

A Midrás persze arra is magyarázatot ad, miért „járt” Vástinak ez a bánásmód, ami végül a vesztét okozta. Vásti gyűlölte a zsidókat (ő volt az, aki a Szentély építését leállíttatta), zsidó lányokat szombatonként magához rendelt, meztelenre vetkőztette őket, és nehéz munkát végeztetett velük. Így aztán vétkének megfelelő büntetést is kapott, ráadásul, amikor mindez történt vele – szombat, a hetedik nap volt.
A Talmud további részleteket árul el arról, hogy Vásti miért tagadta meg az évakosztümben való megjelenést, hiszen ő sem volt kevésbé erkölcstelen, mint azok, akik követelték tőle. E szerint Vástin hirtelen kiütések jelentek meg, ami igencsak elcsúfította szépnek tartott testét.
A Tórá Tmimá is osztja a Midrás feltevését, miszerint Ahasvéros akarata az volt, hogy Vásti meztelenül jelenjék meg, de magyarázatot is fűz hozzá: „Mivel Ahasvéros azzal dicsekedett, hogy az ő felesége a legszebb – kénytelen volt a legnaturalisztikusabb módon ezt bizonyítani. Az arc szépsége szépítőszerek hatásának is lehet eredménye. Egyetlen, minden kétséget kizáró bizonyíték, ha teljes meztelenségében mutatkozik...”
Ugyancsak a Tórá Tmimá idézi azt a nem nagyon ismert midrási forrást, mely szerint „bevett szokás volt Médiában, hogy a király fogadásain a megjelent főurak lenge öltözetű vagy ruhátlan feleségei szórakoztatták a meghívottakat”. (Pirké dörábi Eliézer 49. fejezet)
Végül is tehát, Ahasvéros „parancsában” nem volt semmi szokatlan, legfeljebb az – miként a fenti forrás megjegyzi –, hogy Vásti „észérvekkel” próbálta részeg férjét lebeszélni szándékáról: „...légy észnél, ha teljesítem kívánságodat és részeg barátaid csúnyának tartanak – megszégyenítenek asztalod mellett. Ha meg szépnek találnak – akkor egyik főurad meggyilkol téged, miattam... Ezt meghallván, a dühös király halálra ítélte Vástit...” (Uo.)

* * *

A Midrásból azt is megtudjuk, hogy a feldühödött király először a zsidó Bölcsektől kért tanácsot. Ezek (valószínűleg ők is jelen voltak a nevezetes lakomán) nem tudták, mitévők legyenek. „Ha azt tanácsoljuk neki, hogy végeztesse ki (amit a részeg és vérig sértett király hallani szeretett volna) – rajtunk kéri számon Vásti életét, miután holnapra kijózanodik. Ha pedig azt javasoljuk, hogy bocsásson meg neki és ne tegyen semmit – azt fogja gondolni, hogy semmibe vesszük a király tekintélyét.” Ezen meggondolások alapján azt felelték:
„... mióta száműztek bennünket hazánkból, nem vagyunk képesek ilyen horderejű ügyekben dönteni...”, majd azt tanácsolták, forduljon Ammon és Moáv bölcseihez, akik háborítatlanul élnek hazájukban, majd azok megmondják, mi a teendő. A Midrás még hozzáteszi, hogy az említett zsidó Bölcsek Jiszahár törzséből – mely a legtöbb tudóst, talmudistát és jogászt adta – származtak.

* * *

„Ekkor ezt mondta Memuchán, a király és a vezető emberek előtt: nemcsak a király ellen vétett Vásti királyné, hanem Ahasvéros király minden tartományának összes vezető embere és egész népe ellen is. Mert a királyné tettének a híre eljut majd minden asszonyhoz, és ők is megvetik férjüket. Azt fogják mondani, hogy Ahasvéros király is megparancsolta, hogy Vásti királynét vezessék elé, de ő nem ment.” (Eszter 1,16-17)
Befejezésként javaslattal állt elő: „Ha a király jónak látja, bocsásson ki királyi dekrétumot, és ezt a perzsák és médek megváltoztathatatlan törvényei közé iktassák, miszerint Vásti nem jelenhet meg többé Ahasvéros színe előtt, a királynéi méltóságot pedig a király adja át másnak, Vástinál méltóbbnak.” (Uo.)
Az eredeti szövegben mindössze Vásti eltávolításáról esik szó, de Bölcseink tudni vélik, hogy végül is kivégezték. Ámosz Áchám szerint ez megfelelt a korszellemnek, hiszen „a korabeli népek fogalmai szerint egy eltávolított király vagy királyné egyúttal a halál fia is volt”.
A király elfogadta Memuchán javaslatát és ekként cselekedett: „Levelet küldött valamennyi tartományba... hirdessék ki minden népnek a nyelvén, hogy mindenütt a férfi legyen az úr a háznál és nemzetsége nyelvét beszélje.” (Uo.)

* * *

A másnapi kijózanodás nyilvánvalóvá tette, hogy az „intézkedés”, mondhatni, elsietett volt. Ahasvéros megbánta tettét, sajnálta Vástit, s mindennek következményeként – dühében – megölte mindazokat, akik a tanácsot adták. Az értelmetlen királyi parancs (minden háznál a férfi az úr) pedig azt eredményezte, hogy minden további királyi parancsot is fenntartással fogadtak. A Talmud szerint „ha nem az első parancs (amiben bolondot csinált magából – Rási)... nem maradt volna a zsidóknak még írmagja sem”, mivel a perzsák a – Hámán gyilkos tervéről szóló – királyi parancs érvényességét is megkérdőjelezték, és nem siettek azt végrehajtani. (Megilá 12b)

* * *

Kinek fűződhetett érdeke Vásti eltávolításához? – vetődik fel a kérdés.
A Bölcsek egy része úgy véli, hogy Memuchán nem más, mint Hámán, mások szerint viszont ő volt Dániel, a zsidó bölcs.
Amennyiben azt fogadjuk el, hogy Hámán volt, arra a Midrásban – három amorita vitájában – találunk utalást: Az egyik szerint személyes bosszú vezérelte, mert Vásti több ízben fejbe vágta a papucsával, amikor szolgálatot teljesített nála. A másik szerint ugyancsak bosszúból, mert az ő feleségét nem hívta meg a nők lakomájára, a harmadik pedig arra hivatkozott, hogy saját lányából akart királynét csinálni, ezért kellett Vástit eltenni az útból.
Ha azt a feltevést fogadjuk el, hogy Memuchán valójában Dániel volt, akkor egyrészt nyilvánvaló, hogy őt az isteni akarat vezérelte, hogy végül Vásti helyébe Eszter kerüljön. Másrészt fennáll annak a valószínűsége is, hogy Dániel, akinek a felesége egy előkelő perzsa patrícius családból származott (persze betért a zsidóságba), de nem akart megtanulni héberül, ezzel a királyi dekrétummal (... és nemzetsége nyelvét beszélje) akarta rákényszeríteni őt, hogy megtanulja a zsidók nyelvét. (Toszfot, Megilá 12)

KIRÁLYNÉ KERESTETIK

„Ezek után lecsillapodott Ahasvéros király haragja, és eszébe jutott Vásti, az is amit tett, és az, amit határoztak róla. A király szolgálatára kirendelt ifjú szolgák ekkor azt mondták: keresni kell a királynak szép termetű szűz lányokat. Nevezzen ki a király megbízottakat birodalma minden tartományába, hogy gyűjtsenek össze minden szép termetű szűz lányt Susán városába, az asszonyok palotájába. Bízzák rá őket Hégájra, a király háremőrére, és adjanak nekik szépítőszereket. Az a lány legyen Vásti helyett a királyné, akit a király a legszebbnek talál. Tetszett ez a beszéd a királynak és eszerint járt el.” (Eszter 2,1-4)
Kétségtelen, hogy Vástit kivégezték, különben a király visszavonta volna parancsát, s nem fogadta volna el az ifjú udvaroncok javaslatát.
Málbim szerint három szempont lebegett Ahasvéros szeme előtt: 1. találjon egy olyan nőt, aki nem kevésbé mutatós, mint Vásti volt. 2. A nő legyen megbízható, aki nem fogja kihívni haragját, hogy őt is kénytelen legyen megölni. 3. Egyáltalán találjon valakit, aki hajlandó lesz hozzámenni és nem tart attól az elterjedt hiedelemtől, hogy a „király megöli feleségeit”.
A Talmud összehasonlítást tesz, miként kerestek annak idején szép lányt Dávid királynak, és miként Ahasvérosnak.
Dávidnak is öregkorában kerestek egy ifjú lányt, aki majd kiszolgálja és melengeti őt (1Királyok 1,2-3) Sunémi Áviság személyében meg is találták. A különbség csak az, hogy akkor az apák maguk hozták el lányaikat és ajánlották fel, míg ebben az esetben fordítva történt. Aki csak tehette, elrejtette lánygyermekét, nehogy rátaláljanak. (Megilá 12b) Történt mindez azon okból, hogy Dávid király esetében egyetlen lányt kerestek, a többiek továbbra is családjukban maradhattak, míg Ahasvéros idejében mindazon szerencsétlen hajadonokat, akikből nem lett királyné, önkényes módon hárembe csuktak. (Rási)

* * *

 

„Volt Susán városában egy Mordecháj nevű zsidó ember, Jáir fia, Simei fia, aki Kis fia, és aki benjáminita volt. Jeruzsálemből vitték fogságba azokkal a foglyokkal együtt, akiket Jehonjával, Júdea királyával együtt hurcoltak el, amikor Nebukodnecár, Babilónia királya fogságba vitte őket. Ő volt Hadasszá gyámja, azaz Eszter nagybátyja, mert nem volt neki apja-anyja. A lánynak jó alakja és szép arca volt. Amikor apja és anyja meghaltak, Mordecháj lányává fogadta.” (Eszter 2,5-8)

 

Ki volt ez a Mordecháj? Zsidó ember – Is Jehudi – ami arra utal, hogy Jehuda törzséből való. Is Jemini – Benjámin törzséből származó. A Talmudban olyképpen próbálják feloldani ezt az ellentétet, hogy – az egyik feltevés szerint – az apja Benjámin, az anyja pedig Jehuda törzséből való volt. Rabbi Jochanán szerint valójában benjaminita volt, (Simei és Kis nevek erre a törzsre jellemzőek), csak akkor miért hívták Jehudinak? „Mert aki megtagadja a bálványimádást, az jehudinak (zsidónak) számít” – szól a megállapítás. (Megilá 13a) Mordecháj pedig megfelelt ennek az elvárásnak, hiszen Ahasvéros lakomáján, önérzetes módon, nem is vett részt, és még figyelmeztette is azokat, akik elmentek, hogy ne egyenek a tisztátalan, nem kóser ételekből.
Jonathán Eibschütz kiemeli, hogy „Susán városában... volt egy zsidó ember”, vagyis Mordechájt még a királyi palotában is annak tartották, nem pedig Mózes vallású perzsának.
Rási szerint „a népek jehudinak, vagyis zsidónak, neveztek mindenkit, akit Júdea királyával együtt száműztek Nebukodnecár katonái”. Egy midrási forrás a zsidó őskorra teszi Jehuda és Benjámin kapcsolatát: mivel Egyiptomban Jehuda testvére, Benjámin mellé állt, az Örökkévaló a Benjámin törzsből származó Mordechájt Jehudiként nevezi. (Jálkut Simoni)

* * *

Egy bibliai vers is alátámasztja azt a talmudi vélekedést, miszerint „aki megtagadja a bálványimádást (és hűséges zsidó marad, aki hitében él) az jehudinak (zsidónak) számít”. Amikor feljelentették Dániel három társát, Chánánját, Misáélt és Ázárját, hogy megszegik a királyi parancsot – ezt olvassuk:
„Ekkor káldeus férfiak álltak elő, és bevádolták a zsidókat. Így beszéltek Nebukodnecár király előtt: Király, örökké élj! Te megparancsoltad, hogy minden ember... boruljon le és hódoljon az aranyszobor előtt... Vannak itt zsidó férfiak (Itáj, Guvrin, Jehudain) Sadrach, Mesách és Abed-Negó (az előbb említettek babilóniai neve), akiket Babilon városában állítottál szolgálatba; ezek a férfiak semmibe vesznek téged, óh, király, nem tisztelik isteneidet és nem hódolnak az aranyszobor előtt, amit felállítottál...” (Dániel 3,8-13, lásd Ősi Forrás (21) : "DÁNIEL – Mikorra várjuk a Messiást? – Naftali Kraus, Budapest, 2011)/

A magyarázat egyértelmű: „zsidó férfiak... nem hódolnak a bálványnak”. (Megilá 13a)

* * *

A Mordecháj név, amely nem zsidó eredetű, egy babilóniai bálványra utal (Mörodách, Márduch), s nem kis fejtörést okozott a hagyományos kommentátoroknak. Ámosz Cháchám (Dáát Mikrá) szerint „a Babilóniába száműzött zsidók között szokás volt ilyen és hasonló neveket adni, mivel a név eredeti jelentése már annyira elhomályosult, hogy azt már senki nem úgy fogta fel, mintha az egy bálvány neve lenne”. Így nevezték el Dánielt is, Bélsácárnak (Baltazár), ami szintén hasonló eredetű.
Mordecháj eredeti zsidó neve Petáchjá volt (Menáchot 65a) vagy Máláchi (Megilá 15). A Talmud egy szójátékkal magyarázza a Mordecháj név perzsa eredetét: „Hol van a Tórában Mordecháj megemlítve? Már Dror (ez a Szentélyben használatos füstölőszer egyik alapanyaga, az illatos mirha), s ami arameusul Mira Dáchjá-nak hangzik...” (Chulin 139b)

* * *

Midrási források szerint Mordecháj a Szinhedrion tagja volt, a Liskát Hágázitban (a Szentély egyik irodája, ahol a Felsőbíróság székelt) ült és hetven nyelven értett. Ugyancsak a Midrás (Jálkut Simoni, Tárgum Séni) írja, hogy Mordecháj és Eszter, még az első Szentély pusztulása előtt, Jehonja királlyal együtt kerültek Babilóniába. Mordecháj azonban visszatért Jeruzsálembe, de amikor Nebukodnecár elfoglalta a várost és a Szentélyt lerombolta, ismét visszakerült Babilóniába. Cyrus idején, amikor lehetőséget kaptak a zsidók, hogy visszatérjenek Jeruzsálembe, és újból felépíthessék a Szentélyt – Mordecháj is köztük volt („Zerubábellel jött... Mordecháj Bilsán...” Nechemjá 7,17). Végül – amikor nyilvánvalóvá vált, hogy nem épül fel a Szentély – harmadszorra is visszament Babilonba, immáron Susánba. Rává, a Talmudban, úgy véli, hogy ezt a száműzetést önként vállalta, akár annak idején Jeremiás próféta (Rási), hogy szellemi menedéket készítsen elő azoknak, akiket majd a bekövetkező nemzeti tragédiák sodornak oda. (Tiferet Jiszráél)
A Midrást nem kötelezi a kronológia. A psát alapján azonban feltételezhető, hogy a „Jeruzsálemből vitték fogságba” nem Mordechájra, hanem Kisre, dédapjára vonatkoztatható, mivel Ahasvéros uralkodásának első éve kb. 110 évvel Jehonja király száműzetése utánra esik. Eszerint Mordecháj már a gálutban született, de hagyományhű perzsa zsidó, aki valamiféle hivatalt vagy tisztséget töltött be a királyi udvarban. (Ámosz Cháchám)

* * *

Eszter, akinek csak az apja nevét ismerjük (Ávichájil), születését követően árvaságra jutott, s Mordecháj, aki nagybátyja volt, nevelte. A Talmud szerint később Mordecháj felesége is volt (Megilá 13a). Egy másik midrási forrás szerint Eszter anyja a szülésbe halt bele, és Mordecháj felesége szoptatta, és örökbe fogadták. (Midrás Tillim, 22-23)
Érdekes, hogy Eszter szépségét leginkább az Írás méltatja: „jó alakja és szép arca volt”, míg a talmudi és midrási források azt hangoztatják, hogy 75(!) éves volt, amikor Ahasvéros kiválasztotta magának. Közepes termetű volt, szeme kissé zöldes, mint az etrog, (de) „egy bizonyos kedvesség” volt benne. (Megilá 13, és Zohár 2,279)

* * *

Eszter könyve részletesen leírja, miként gyűjtötték össze a lányokat. A midrások váltig állítják, hogy Mordechájnak nem volt lehetősége Esztert elbújtatni, mivel ők Susán várában laktak, közel a királyi palotához, és mindenki ismerte őket. Életveszélyes lett volna a királyi parancs megszegése. De az Írásból kiderül – „... és Eszter elvitetett a király házába...”, vagyis, hogy erőszakkal hurcolták el, miután megpróbált elrejtőzni – sikertelenül. Eszter nem lett öngyilkos, nem állt ellen – a háláchá szerint nem volt köteles élete kockáztatásával ellenállni –, csupán egyetlen dolgot tett: eltitkolta zsidó származását. (Folyt.köv.)

 

- HÁFTÁRÁT KI TISZÁ – 2012 הפטרת כי תשא

Egy nyolcszázötven ellen     " ... Illés próféta ... ezt mondta: Ö, Örökkévaló, Ábrahámnak, Izsáknak és Izraelnek Istene! Hadd tudják meg a mai napon, hogy Te vagy az Isten Izraelben, én pedig a Te szolgád vagyok, és mindezt a Te parancsodra tettem! Felelj nekem, Örökkévaló, felelj nekem, hadd tudja meg ez a nép, hogy Te, az Örökkévaló vagy az Isten, és Te hagytad hátra fordulni szívüket!" (lKirályok 18:36-37.)   Heti háftáránk eseményei Izrael királyságában, Ácháv uralkodása alatt játszódnak. Élijáhu, a rendíthetetlen próféta isteni sugallatra találkozást kezdeményez a királlyal. Ekkor már harmadik éve aszály van Izraelben, amelyet Élijáhu előzőleg megjövendölt Áchávnak. A király nem felejtette el ezt a prófétának ... Mióta Jeroveám kettészakította Salamon birodalmát, a számáriai Izrael királyai cselszövések, államcsínyek sorozatával váItották egymást. Ácháv király apja, Omri, gyilkos puccs által került a trónra a hadseregparancsno­ki tisztségből. Tizenkét év után követte őt fia, akivel viszonylag nyugodt, konszolidált korszak kezdődött a királyság történetében. Míg a szomszé­dos Júdea fővárosában, Jeruzsálemben a szentélybeli szolgálattal teljesí­tették kötelességüket a zsidók, az elszakított testvérországban aranybor­jaknak hódoltak. Most pedig, amikor Ácháv politikai okokból elvette Izebel föníciai királylányt, s az magával hozta Báál és Ástoret kultuszát, egyenesen üldözni kezdték a hagyományhoz és a Tórához hű zsidókat, és hazaárulásnak minősítették az egyistenhitet . Ebben a korszakban minden tradíciót fölrúgtak. így történt, hogy Ácháv egyik főembere, a bétéli Chiél, fölépítette Jerikó városát, szőges ellentétben azzal a chéremmel- tilalommal-, amelyet Jósua, a honfog­laló hadvezér mondott ki. Ekkor megtőrtént. amit Jósua jövendölt: Chiél legidősebb és legfiatalabb fia meghalt.                                                             * A Midrás szerint Ácháv király és Élijáhu próféta meglátogatta Chiélt, hogy gyászában vigasztalja. Ott - szomorú következményeivel együtt - szóba került Jósua tilalma is. Ácháv nem hitt az átokban, és azt kérdezte: "Ki volt a nagyobb, Mózes vagy Jósua?" "Természetesen Mó­zes, a Mester" - válaszolták. "Igen? Mózes megparancsolta, hogy ne imádjunk bálványokat, különben »bezárja az eget, nem lesz eső« [5Mózes ll: 17.] - vitatkozott Ácháv. - Nincs bálvány, amelyet ne imádtam volna, és régen volt az országnak ilyen jó sora   ... Ha a Mester szavai ennyit érnek, akkor mire valók Józsué átkozódásai?    ... " Ekkor Élijáhu így szólt: "Az élő Istenre, Izrael Istenére mondom, akinek a szolgálatában állok, hogy ezekben az esztendőkben nem lesz sem harmat, sem eső, hanem csak az én szavamra." (lKirályok 17:1.) * * * Harmadik éve tart a szárazság: az ország súlyos helyzetben van. Nem terem semmi, a jószág pusztul. Flavius A zsidók történetében más forrásra hivatkozva megemlít egy súlyos szárazságot, amely Föníciát és a szomszé­dos országokat sújtotta Etbáál királysága idején. Ez az Etbáál Ácháv apósa volt, és Flavius szerint ugyanarról az aszályról van szó (J. Kiel: Dáát Mikrá, lKirályok 17.). A háftárá elején a próféta arról vizionál, hogy el kell mennie Áchávhoz, mert Isten esőt ad az országnak. Kimchi szerint a szárazság éveiben sokan magukba szálltak és megtértek, s ott volt a "hétezer", aki nem hódolt be Báál kultuszának. Abarbanel megjegyzi, hogy Isten őrködik a próféta becsülete fölött: ő jelentette be a szárazságot, neki kell feloldania a bünte­tést. Élijáhu addig illegalitásban élt, félve a király - és főként a királyné - haragjától. Mint látni fogjuk, Ácháv kerestette is, Izebel pedig vak dühében megölette a prófétanövendékeket ... * * * A háftárá ugyanakkor arról is beszámol, hogy a király parancsot adott háznagyának, Ovádjának, kutassa át az országot: "Menj el az országban lévő minden forráshoz és minden patakhoz! Talán akad fű, és életben hagyhatjuk a lovakat és öszvéreket, és nem kell levágnunk az állatokat." A ló és az öszvér elengedhetetlenül fontos volt a királyi udvarban. J. Kiel  (Dáát Mikrá) megjegyzi: Ácháv nem lépett közbe, amikor felesége meg­ölette a prófétatanítványokat, szabad kezet adott neki, de amikor a lovak­ról és az öszvérekről volt szó, akkor eszébe jutott, hogy ő a király ... Egy másik magyarázat szerint azért kellettek a lovak és öszvérek, mert a kóser háziállatokat már régen megették ...                                                      *** Miközben a háznagy jelentkezik a királynál, a Biblia egy tömör leírás­ban bemutatja őt: "Ovádjá igen félte az Örökkévalót. Mert amikor Izebel megölette az Örökkévaló prófétáit, Ovádjá magához vett száz prófétát, és elrejtette őket ötvenenként egy-egy barlangba, és ellátta őket  kenyérrel és vízzel." (Uo. 18:3--4.) A király és háznagya fölosztják egymás között az országot, s egyik erre, másik arra indul füvet és vizet keresni. Mint egy romantikus drámában, Izrael királya kíséret nélkül bolyong az utakon, víz és takarmány után kutatva. .. Talán takarékossági okokból ment egyedül, talán titokban akarta tartani a kétségbeesett akciót. Kiel és KIé Jákár úgy véli, Ácháv magába szállt, és megalázkodásból vállalkozott a magányos útra, Málbim ezzel szemben hangsúlyozza, hogy a király még ebben a súlyos helyzetben is "ment a maga útján" ... Ovádjá útközben találkozik Élijáhuval. Arcra borul a próféta előtt, barátságosan üdvözli: "Te vagy az, uram, Élijáhu?" A mester megkéri, közölje a királlyal, hogy itt van. Ovádjá el akarja utasítani: arra hivatko­zik, hogy ha Élijáhu időközben megint eltűnnék, ahogyan ez nemegyszer megtörtént, a király őt fogja megöletni ... Kínjában állam titkot ad ki: "Az élő Istenre, az Örökkévalóra mondom, hogy nincs nép, sem ország, ahová el ne küldött volna az uram, hogy  felkutasson téged. Ha azt mondták, nincs itt, akkor meg is eskette az országot és népet, hogy nem találtak meg téged ...  " Elbeszéli Élijáhunak, hogyan mentette meg a száz prófétanövendéket, " ... mégis ezt mondod: Menj el, és mondd meg uradnak, hogy itt van Illés? Ő meg fog ölni engem" - ismétli magát félelmében. Élijáhu megnyugtatja, hogy ezúttal nem fog eltűnni, s a nagyobb nyomaték kedvéért meg is esküszik ... * * * ... A találkozás a dráma minden elemét tartalmazza. A király, aki szentül hiszi, hogy minden baj forrása É1ijáhu esküje, rögtön támad: "Te vagy az, Izrael megrontója?!" A próféta nem marad adós: "Nem én rontottam meg Izraelt, hanem te és a te atyád háza, mert elhagytátok az Örökkévaló parancsolatait, és te a Báálokat követed!" Élijáhu különös "vetélkedőt" javasol az ingadozó, gyenge jellemű királynak: " ... gyűjtsd ide hozzám az egész Izraelt a Kármel-hegyre, meg a Báál négyszázötven prófétáját az Ástoret négyszáz prófétá ával együtt, akik Izebel asztaláról élnek." Me­cudát Dávid - Jechiél Hillél Altsuler - szerint Élijáhu azzal vette rá Áchávot a rendezvényre, hogy kilátásba helyezte az esőt ... A rövidre fogott bibliai szöveg azt sugallja, hogya király szót fogadott, kiadta a parancsot, hogy a nyo1cszázötven "próféta" jelenjék meg a Kármelen. A népet nem kellett hívni: jött magától is ... * * * Élijáhu pillantásra sem méltatja a pogány papok gyülekezetét. A királyhoz és környezetéhez sincs szava. Őt a zsidó nép érdekli, hozzá beszél: "Med­dig sántikáltok kétfelé? Ha az Örökkévaló az Isten, kövessétek Őt, ha pedig a Báál, akkor őt kövessétek!" Mivel a nép nem válaszol, a próféta folytatja mennydörgő monológját. Elmondja, hogy egyedül ő maradt meg az Örökkévaló prófétái közül, míg Báált négyszázötvenen képviselik itt. (Kimchi szerint Ástoret papjai, akik Izebel személyes védelme alatt álltak, kibújtak a nyilvános vetélkedés alól - ők tudták, miért ... ) Tűzpróbát ajánl: mindkét fél készítsen elő egy áldozati bikát, darabolja föl, rakja az áldozati máglyára, de ne gyújtsa meg a tüzet. Ki-ki fohászkodjék saját istenéhez, és "amelyik isten tűzzel felel, az az Isten". A népnek tetszik az ajánlat, a Báál-papok hallgatnak - ők tudják, miért ...   Többségük bizonyára idegen volt, Izebel föníciai "szelle­mi importáruja" , a néhány izraeli pedig, aki az idegen kultúra szolgálatá­ba szegődött, vélhetően röstellte magát a próféta hatása alá került, amúgy is habozó, tétovázó nép előtt. Nachmanides szerint a Báál-papok abban bíztak, hogy bűvészmutatvánnyal képesek lesznek fölszítani a tüzet, de az Örökkévaló meghiúsította szándékukat. A pogány papok, akik mögött ott a királyné és az államapparátus, szemben állnak az egy szál torzonborz, fanatikus giládi prófétával, "Izrael megrontójával", aki évek óta visszatartja az esőt ... Ne kutassuk, hogy ha ez volt a meggyőződésük, miért nem fogadták el Élijáhu Istenét, aki ekkora hatalommal ruházta föl őt, az igaz Istennek:  a pogányságnak nincs logikája ...  A két fél között ott a nép, amelyben még élnek a hagyomá­nyok, még vágyakozik Jeruzsálem, a tiltott város felé; a nép, amelynek hitét a politika szabja meg, s amely most nem tudja, hová álljon ... Élijáhu előreengedi a "többséget". Azok elkezdik a hókuszpókuszt, kiáltoznak: "Ó, Báál, felelj nekünk!", majd varázstáncba kezdenek az oltár előtt, de "se kép, se hang" ... Délfelé a próféta gúnyolni kezdte őket: "Kiáltsatok hangosabban, hiszen isten ő! Talán elmélkedik [Kimchi sze­rint »el van foglalva«], vagy félrement [Rási: »szükségét végzi«], vagy úton van, vagy talán alszik, és majd fölébred ... " A feldühödött kuruzslók most már hangosan ordibálnak, majd szokásuk szerint karddal vagdossák testüket, "hogy istenük szánalmát felkeltsék" (Hertz), míg csuromvéresek nem lesznek. Elmúlt a dél, elérkezett az este - sehol semmi ...   Ekkor Élijáhu közelebb hívta a népet, majd tizenkét kőből oltárt épített. A tizenkét kő Izrael tizenkét törzsét, a zsidó nép oszthatatlanságát jelké­pezte, hangsúlyozván, hogy Isten prófétája nem ismeri el az ország fölosz­tásának jogosságát. Az oltár köré árkot ásatott, megtöltette vízzel, az áldozatot és a máglyát is meglocsoltatta, hogy annál nagyobb legyen a csoda, a lángok fellobbanása (Kimchi), és ne mondhassák, hogy a nagy meleg és a szárazság okozta a tüzet (M. Z. Segal). Amikor mindez készen volt, imádkozott:       "Ó, Örökkévaló, Ábrahámnak, Izsáknak és Izraelnek Istene! Hadd tudják meg a mai napon, hogy Te vagy az Isten Izraelben, én pedig a Te szolgád vagyok, és mindezt a Te parancsodra tettem! Felelj nekem, Örökkévaló, felelj nekem, hadd tudja meg ez a nép, hogy Te, az Örökkévaló vagy 'az Isten, és Te  hagytad hátra fordulni szívüket!" (lKirályok 18:36-37.) "Akkor lecsapott az Örökkévaló tüze, és fölemésztette az égőáldozatot és a fahasábokat, a köveket és a port, az árokban lévő vizet pedig felnyal­ta. Amikor látta ezt az egész nép, arcra esett, és ezt mondta: Az Örökkéva­ló az Isten, az Örökkévaló az Isten!" (Uo. 38-39.) Ezek lettek a Jom Kippurt befejező Neilá ima utolsó szavai a Smá Jiszráél hitvallás mel­lett. .. A záróakkord már nem szerepel a háftárában: Élijáhu hagyja, hogy a nép ítélkezzék, és kivégezteti a megszégyenített bálványpapokat ...

* * *

A heti szakasz és a háftárá közötti tematikus, logikai és valláserkölcsi kapcsolat magától értetődő. A szidrá arról szól, hogy a nép aranyborjút készít, a háftárában pedig Báál kultuszában vesz részt. Mindkét esemény azzal végződik, hogy a bűnösök elnyerik méltó büntetésüket, majd a szellemi vezető - Mózes, illetve Élijáhu - imádkozik az Örökkévalóhoz.

Egy ismert midrási forrás összehasonlítja Mózest és Élijáhut. Mindket­ten összegyűjtötték a népet - Mózes a Színai-, Élijáhu pedig a Kármel­hegyen -, mindketten fanatikus buzgalommal, karddal a kezükben irtot­ták a pogányságot, mindketten imádkoztak a zsidókért, mindketten az ősök érdemeire hivatkoztak, s mindketten istenfélelemre nevelték a zsidó­kat (Jálkut Simoni, IKirályok 209.) ... Jócskán vannak persze különbségek is. Élijáhu kénytelen csodához folyamodni - égi tüzet produkálni -, hogy meggyőzze a népet a Báál hasznavehetetlenségéről, Mózes viszont egyszerűen elégeti az aranyborjút, vagyis megsemmisíti a pogány imádat tárgyát (J. Jacobson).                                                   * * * Egy másik vélemény szerint Mózes is és Élijáhu is a rendkívüli helyzet miatt engedett meg magának olyasmit, ami rendes körülmények között lehetetlen lett volna: Mózes eltörte a kőtáblákat, Élijáhu pedig áldozatot mutatott be Jeruzsálemen kívül. Ez teljességgel tilos volt abban az időben, amikor még állott a Szentély (J. Nobel). Még egy hasonló vonás van a két vezető között: Élijáhuról a háftárá elején megtudjuk, hogy időnkint el-­eltűnik, senki nem tudja, hol van. Mózes is eltűnt negyven napra a Színai-hegyen, amikor felment, hogy átvegye a Tórát (Széfer HáTáámim).

* * *

Élijáhu itt a törhetetlen kiállást, a meg nem alkuvó hitet testesíti meg. A továbbiakban megtudjuk, hogy a csatát megnyerte ugyan, de ahogy mon­dani szokták, a háborút elveszítette. Fanatizmusa és ahhoz illő stílusa nem alkalmas a tömegek megnyerésére, mert "Isten nem viharban, nem a földrengésben, nem a tűzben van, hanem a csöndes, meggyőző szó­ban" ... Megtudja azt is, hogy nem tetszeleghet a magányos hős szerepé­ben, mert hétezer ember van Izraelben, aki "nem hajolt meg a Báál előtt" (JKirályok 19:18.). Erre a "kemény magra" támaszkodik majd utódja, Elisá, aki másfajta viszonyt fog kialakítani a királyi hatalom és a próféta­ság között.

HETI SZAKASZ - KI TISZA - 2012

     A SZOMBAT: A ZSIDÓK  "MENYASSZONYA" .   .  .

    "Szólt az Örökkévaló Mózeshez, mondván: Te szólj Izrael fiaihoz : (mindazonáltal) szombatjaimat őrizzétek meg, mert jel az köztem és köztetek, nemzedékeiteken át, hogy (ezáltal) tudvalevő legyen, hogy én, az Örökkévaló, szentellek meg benneteket.

  

 "Őrizzétek meg  a szombatot, mert szent az számotokra, aki megszentségteleniti, halállal lakoljon és az aki munkát végez, ki lesz iktatva népe köréből.

 

   "Hat napon át végezzék munkájukat, de a hetedik nap a teljes nyugalom napja, szent legyen, az Örökkévalónak (szentelve) - - -

 

    " És őrizzék meg Izrael fiai a szombatot, tegyék a nyugalom napjává nemzedékről nemzedékre, örök szövetségül. Köztem és Izrael fiai között  jel ez mindörökre (arra nézve hogy) hat napon át alkotta az Örökkévaló az eget és a földet, a hetedik napon pedig szünetelt és megpihent" (2. Mózes, 31, 12-17).

 

                                                           *

       Szakaszunk főtémája – az aranyborju. Erről már beszéltünk többször, bár a téma szinte kimerithetetlen. Most egy, első látásra  marginális témáról fogunk beszélni, aminek azonban fontossága óriási: a szombatról, mint a zsidó ember – és a zsidóság – ismertető jeléről.

 

   Sok helyen emliti a Tóra a szombatot, ami a zsidó élet fókuszában van. A Tiz Parancsolatban az előkelő negyedik helyet elfoglaló Sábbát, szakaszunkban a Hajlék előkészitő munkálatainak befejeztével jelentkezik ujra. Miért? Minek? Mi a kapcsolat a kettő között?

 

    Bölcseink, mint sok helyütt, itt is a "szomszédság" (Szmichut pársijot) ráhatását elemzik: "Miért jön a szombat fontosságának és központiságának hangsulyozása a Hajlék munkálatai után?- teszi fel Rási a szónoki kérdést, amit ő maga válaszol meg: annak ellenére hogy megparancsoltam fürgén épiteni a Hajlékot és nem halogatni a munkát – ez nem jelenti azt, hogy ez igazolná a szombat megszegését. Tehát: épitsétek  szorgalmasan a moduláris mini-Szentélyt, de ezzel egyidejüleg örizzétek a szombatot, ne dolgozzatok benne és ne szegjétek meg a pihenőnap rituálját.

 

      Ezt az "Ách" szócskából fejtik ki Bölcseink, amit mi itt a körülményes "mindazonáltal"nak forditottunk. Tehát: annak ellenére, hogy a Hajlékot épitenetek kell, ez nem helyezi hatályon kivülivé a szombat törvényeit.  A Hajlék épitése nem életmentés = Pikuách Nefes (lásd a továbbiakban). Bölcseink kódja szerint (a Talmudban) mindenhol ahol megjelenik az "Ách" vagy "Rák" szócska (mindkettő "csak"ot jelent héberül), ott valamit levonnak, kizárnak, az előbb elmondottakból. Itt a szombatszegést zárja ki ez a  szócska.

 

Talán még emlékszünk rá: az első figyelmeztetést és vizuális bemutatását a szombat fontosságának – a zsidó nép, mindennapi kenyere, a manna, során kapta.  Itt láthatták, hogy a naponta menetrendszerüen jövö manna szintén "szombatot tartott", pénteken kellett dupla adagot szedni, mert szombaton nem volt a mezőn, ahogy ezt Mózes előre megmondta. Persze ott is voltak kishitü pitiánerek, akik a "hiszem ha látom" alapján kimentek szombaton mannát szedni, hátha mégis, de nem volt.

 

Akkoriban történt annak a bizonyos rőzsegyüjtőnek az esete is, aki szombaton szedett rőzsét és aki az első volt, akin a nép kipróbálta, valóban halálbüntetést kap-e a szombatszegő.

 

     Valóban.

 

    Erre mondták Bölcseink, hogy még egy szombatot sem tartottak meg ahogy kellett volna, mert mindjárt az elején ott volt a renitens rőzsegyüjtő (aki a Midrás szerint egy önfeláldozó zsidó volt, aki a saját bőrén akart példát statuálni, mi lesz a sorsa a szombatszegőnek.)

 

                                                        * * *

   A Hajlék és a szombat szoros kapcsolata nem merül ki az itteni "szomszédság'ban. A Midrás Halacha szerint abból a 39 munkafázisból, ami a Hajlék felépitéséhez szükséges volt, fejtették ki a Bölcsek a 39 munkafolyamatot, amelyek tilosak szombaton. Ebben benne van az irni, főzni, mosni, házat épiteni, illetve sátrat verni (aminek egyik logikus elágazása az esernyő kinyitásának tilalma szombaton). Valamikor ez a 39 főmunka (Ávot Meláchá) annyira ismert volt a zsidóságon belül, hogy Slomó Ganzfried  ungvári rabbi, a Kicur Sulchán Áruch szerzője, nem vette fel munkájába, mivel "ezt mindenki ismeri". Ma már úgyszólván senki nem ismeri és egy külön cikket kellene szentelni neki.

 

       Örökös kérdés: milyen esetekben szabad, illetve kell, a szombatot megszegni. A Halacha által elfogadott elv: akkor amikor életmentésről van szó. Ekkor minden munkát szabad szombaton elvégezni. További példa: a körülmetélést, ha a nyolcadik nap szombatra – vagy akár Jom Kippurra – esik, nemcsak szabad hanem kötelező megtartani, mivel ennek az előirt időben kell megtörténni, még ha szombatra esik akkor is.

 

 Annakidején a Szentélyben muzsikáltak szombaton – az áldozati rend előirás szerinti lebonyolitása közben. Ez maga is sok olyan munkával járt, amelyek a Szentélyen kivül szigoruan tilosak voltak. (A hangszerek használatát a Szentélyben szombaton, használták kifogásnak a zsidó reformisták Németországban amikor bevezették templomaikban szombaton az orgona használatát).

 

                                                       * * *

      A szombat mint "jel" demonstrálja a kapcsolatot Isten és kiválasztott népe között és ugyanakkor mintegy "igazolja", hogy Isten, a zsidók és a világteremtés közötti kapcsolat már a Teremtés első hat napján elkezdődött. Isten mint tudjuk hat nap alatt teremtette a világot és a hetediken megpihent. Ha a zsidók megőrzik a szombatot, ezzel mintegy "bizonyitják" és igazolják, hogy a világ az Örökkévaló műve. Persze Istennek semmi szüksége erre az igazolásra, mintahogy az is teljesen fölösleges volt számára, hogy "megpihent" a teremtés "nehéz munkája" után. A halandó embernek szüksége van a pihenésre és ezért a szombat neki, a szellemi emelkedettségen kivül – fizikai felüdülést  is jelent. Ha betartja, ahogy az elő van irva.

 

Ez tehát a szellemi kapcsolat Isten és  (a zsidó) ember között. Egyfajta véd és dacszövetség. A monoteista zsidó  aki átérzi, hogy Isten kiválasztotta őt szolgálatára – egyáltalán nem könnyü feladat – mintegy viszonzásul igazolja, a szombat megtartásával, hogy a világ nem egyfajta homályos evolúciós folyamat során, jött magától létre – hanem azt  Isten teremtette és benne az embert, saját képmására. Ez persze kötelez, de az elmult évezredek folyamán egyre nyilvánvalóbbá vált, hogy csak bennünket, zsidókat kötelez.

 

      Zsidó exegéták sokat töprengtek afelett, mit jelent az itteni "tudvalevő legyen" ("ládáát") , hogy az Örökkévaló szenteli meg népét, a zsidó népet? Kinek legyen ez "tudvalevő"?

 

     Rási egy szóval válaszol: a népeknek. A gójoknak. Vegyék tudomásul hogy ez a zsidók chartere; ők Isten fennhatósága és védelme alatt állnak – ha megőrzik a szombatot, a "jelet", a szellemi kapcsolat zálogát.

 

    Ibn Ezra, egyik (a rövid) magyarázatában, idézi Száádját, a gáont, aki azt mondja hogy "a zsidót csak a szombattartása alapján ismerik fel és azonositják; ha a városban van, azáltal hogy bezárja üzletét és ha úton van – akkor nem megy (utazik) szombaton". Úgy látszik, erre utal a próféta amikor azt mondja hogy "hiresek lesznek utódaik a népek között és ivadékaik a nemzetek között. Bárki is látja őket, fölismeri, hogy ez az istenáldotta nép" (Jesája, 61, 9.). A szombat tehát a zsidók ismertetőjele. Ha nem tartja – olyan mint gój szomszédja.

 

Ibn Ezra saját magyarázata szerint a dolog ismerete ("tudása") maguknak a zsidóknak szól: "hogy tudjátok ti (a zsidók) hogy nekem vagytok szentelve (a szombattartás által). Hozzáteszi azonban, hogy "a lényeg az hogy minden zsidó köteles szombaton Tórát tanulni". Ezt Ibn Ezra a sunamita nő  férjének szavaiból fejti ki. Az megkérdezte az asszonyt "miért mész ma (Elisa prófétához) hiszen ma nincs  sem ujhold, sem szombat" (2. Kir. 4, 23), mivel "szombaton szokták emberek a prófétákat  és bölcseket felkeresni , hogy Tóra előadást halljanak tőle".

 

 "Háktáv vöhákábálá" ( Rabbi Mecklenburg) véleménye szerint a szombat nemcsak a fizikai nyugalom és pihenés napja hanem elsősorban a szellemi felemelkedés és "elmélkedés isteni dolgokban" alkalma. Lehet – teszi hozzá – hogy erre mondták Bölcseink azt, hogy "ha két egymásután következő szombatot megtartanák a zsidók  - azonnal  jönne a megváltás".

 

Chizkuni, azt a verset elemezvén, hogy "jel ez köztem és köztetek", azt mondja hogy "nem köztem és a népek között!" Ha megtartjátok a szombatot mint én – akkor az egész világ tudni fogja, hogy ti az én népem vagytok!"

 

   *

Ha valaki azt hinné, hogy az ággádának nincs mondanivalója a szombattal kapcsolatban, iktassuk ide rabbi Simon Bár Jocháj (Rásbi) mondását, amely a szombatot a zsidó ember párjának, menyasszonyának nevezi.

 

     "Mondá a szombat az Örökkévalónak: Világ ura! Mindenkinek van párja, csak nekem nincs! Válaszolá neki a szent, áldva legyen a Neve: Izrael közössége a te párod!" (Midrás Börésit rábbá, 11, 9).

 

Ez az eredeti kép, Izrael népe és a szombat, mint völegény-menyasszony, determinálja a kapcsolatot, amely elszakithatatlan. Imaszerkesztöket és költöket megihletett és elég ha a szombatfogadó Löchá Dodi dalt emlitem, amelynek első strófája, Patai József halhatatlan forditásában igy hangzik:

 

   "Jer, fogadjuk jó barát, szombatot a szép arát;

 

       "Őrizd hiven, gondolj rája" / hangzott Isten egy szavára.

          Egy az isten s dicssugára / a világot hatja át"

 

     "Jer, köszöntsük jó barát, szombatot a szép arát!"

 

      A péntekesti imában elénekelt dalt Slomó Hálévi Álkábec szerezte, a 16. században, Cfáton. Ez azon a talmudi elbeszélésen alapul, mely szerint  az amorita rabbi Chanina péntek estefelé szépen kiöltözött és azt mondta:"menjünk a szombat királynő elibe" Rabbi Jánnáj is hasonlóképpen tett és azt mondta: "Jöjj menyasszony, jöjj menyaszzony" (Sábbát 119a).

 

 

 

 

     

ש ב ו ע ט ו ב!

AKI ELKÜLÖNITI  

A  ZSIDÓKAT

A NÉPEKTŐL

 

 

A SZOMBAT (VAGY ÜNNEP) KIMENETELE UTÁNI IMÁBAN EZT A BETOLDÁST MONDJUK, (AZ IMAKÖNYVBEN MEGJELÖLT HELYEN):

 

"Te ajándékoztad  nekünk Tórád ismeretét, és megtanitottál bennünket, hogy általa teljesitsük akaratod törvényeit. Különbséget tettél, örök Istenünk, a szent és a hétköznapi között, a világosság és a sötétség között, úgy mint Izrael (a zsidók) és a népek között, valamint a hetedik nap (a szombat) és a hat munkanap között. Atyánk, királyunk, hadd kezdődjenek a ránk következő napok békességgel, minden bűntől mentesen, megtisztulva minden vétektől, félő tiszteletedhez ragaszkodva".

 

Vagy, héber eredetiben:

 

אתה חוננתנו למדע תורתך, ותלמדנו לעשות חוקי רצונך. ותבדל ה' אלוקינו בין קודש לחול, בין אור לחושך, בין ישראל לעמים, בין יום השביעי לששת ימי המעשה. אבינו מלכנו החל עלינו  הימים הבאים לקראתנו לשלום, חשוכים מכל חטא, ומנוקים מכל עוון, ומדובקים ביראתך.

 

   

 UTÁNA OTTHON, ELMONDJUK A HÁVDÁLÁ IMÁT,  GYERTYAFÉNYNÉL, POHÁR BORRA ÉS ILLATOS FÜSZERRE, AMELY IGY SZÓL:

 

 

                                    

    "ÁLDOTT VAGY TE, ÖRÖK ISTENÜNK, A VILÁG URA, AKI ELKÜLÖNITI A SZENTET A MINDENNAPITÓL; A VILÁGOSSÁGOT A SÖTÉTSÉGTŐL; IZRAELT (VAGYIS A ZSIDÓKAT) A NÉPEKTŐL, ÉS A HETEDIK NAPOT (  A SÁBESZT) A HAT MUNKANAPTÓL. ÁLDOTT VAGY TE ÖRÖKKÉVALÓ, AKI ELKÜLÖNITI A SZENTET A MINDENNAPITÓL!" (A forditás a Sámson Imája cimü imakönyv alapján, 322 oldal).

 

    Héber eredetiben ez igy hangzik:

 

"ברוך אתה ד' אלוקינו מלך העולם המבדיל בין קודש לחול, בין אור לחושך,

בין ישראל לעמים,

 בין יום השביעי לששת ימי המעשה,

ברוך אתה ד' המבדיל הין קודש לחול"!

 

 KELLEMES BIZTONSÁGOS ÚJ HETET

 KIVÁNUNK KEDVES OLVASÓINKNAK

                                             שבוע  טוב!

השב

העבר

PÉNTEK ESTI GYERTYAGYUJTÁS

         CSAK  ZSIDÓ NŐKNEK!  

 

  MA –  T E C Á V E  SZAKASZA - 17.13. órakor

 KÉSŐBB TILOS, MERT  MÁR BEJÖTT A SÁBBÁT

    

A szombatfogadó, péntekesti gyertyagyujtás, a zsidó nők privilégiuma, előjoga. EZ a három specifikus női micva egyike és a szombat fényei idillikus békességet árasztanak a zsidó házakban. Ez a jó zsidó házasság – egyik – titka és ezért irigylik mások a zsidó nőket.

 

   A Halacha előirásai szerint férjes asszonyok gyujtanak gyertyát  - (zsidó!) férjük jelenlétében. Haszidoknál szokás, hogy  hajadon lányok is gyujtanak gyertyát – egyet – mihelyt el tudják az áldást mondani. Férjes asszony két gyertyát gyujt, vagy többet, aszerint hogy hány gyereke van.

 

  A sábbát fényei nem férnek össze a rádió hangjával és/vagy a tévé villogásával. Ez két  homlokegyenest ellenkező médium. Péntek este kizárjuk házunkból a külvilágot és szellemi életet élünk a szombat fényei mellett.

 

Az áldás: 

  BÁRUCH ÁTÁ ÁDONÁJ, ELOHÉNU MELECH HÁOLÁM, ÁSER KIDSÁNU BÖMICVOTÁV VÖCIVÁNU LÖHÁDLIK NÉR SEL SÁBÁT KÓDES.

 

HÉBER ERDETIBEN:

ברוך אתה ד', אלוקינו מלך העולם, אשר קדשנו במצוותיו וציוונו להדליק נר של שבת קודש.

Magyarul:  Áldott vagy te, örök Istenünk, a világmindenség ura, aki megszentelt bennünket parancsolataival és meghagyta, hogy meggyujtsuk a szent szombat fényeit.

 

          SÁBBÁT SÁLOM  

 

 

HETI SZIDRA(2) T E C Á V E - 2012

 

 

VENDÉGOLDAL

IRJA: KÖVES SLOMÓ, rabbi

 

TEKINTÉLYELV VAGY SZERÉNYSÉG

 

A ZSIDÓSÁGBAN?

Az emberek szeretik, ha egy erős vezető „fogja a kezüket”, ha egy tekintélyes irányítója van közösségüknek, népüknek. Olyan vezérre vágynak, aki „válla magasságától kiemelkedik a többiek közül” (1Sámuel 9:2.), aki biztonságérzetet és büszkeséget ad nekik. Egy nem rég végzett kutatás szerint, Magyarországon is, az emberek többsége a tekintélyelvű vezetést tartja a legfontosabbnak a politikai vezetés szempontjából. Igen ám, de mi történik akkor, amikor egy nagyra tartott karizmatikus vezetőről kiderül, hogy személyes erkölcsi magatartása nem példamutató, a tekintélyes álarc mögött egy gyenge és romlott lélek búvik meg? Sorolhatnánk a történelem legkülönbözőbb eseteit Bill Clintontól, Mose Kacavig, ahol a személyes erkölcsi botlás társadalmi vitába vezetett: Kell-e, szabad-e, karizmatikus vezetőink személyes életvitelét, népük vezetésének kérdésével kevernünk? Nem-e az a lényeg, hogy tekintélyükkel, bölcsességükkel, talpraesettségükkel és személyes varázsukkal hozzáértően sikerre vigyék országuk sorsát? Miért kell személyes hálószobájuk és bankszámlájuk ügyét hivataluk asztalával keverni?   Ezek a kérdések egy sor még alapvetőbb kérdést is felvetnek: Mi a valódi vezető legfontosabb erénye? Melyek azok a gyakorlatok, amelyek által a vezérek megtarthatják hitelességüket?   A szerénység mindenek előtt   A Midrás szerint (Smot Rábá 2:2.), amikor az Örökkévaló a zsidó nép első vezetőjének, egyiptomi megváltójának keresett megfelelő jelöltet, azért esett választása Mózesre, mert egy alkalommal azt látta, hogy a sivatagi pásztor nem rest egy a nyájtól elszakadt kis bárányt is felkutatni, és életét kockáztatni azért, hogy visszavigye nyájához. Hiába nélkülözte Mózes a karizmatikus vezető legfontosabb erényét, a jó beszéd készséget, mégis a héberek kivezetésére éppen szerénysége és mérhetetlen önfeláldozó-készsége tette alkalmassá.  A szerénység jelentőségét későbbi zsidó vezető kiválasztásánál is megtaláljuk. Amikor Sault a zsidó nép első királyát kenték volna fel, a Tánách, a Biblia elbeszélése szerint (1Sámuel 11:22.) sehol se találták az ifjú jelöltet. Ő szerénységében ugyanis elrejtőzött a poggyász mellett.   Dávid, Saul utóda esetében pedig, Isten külön figyelmeztette a király-jelöltet kereső Sámuelt, a felkenő prófétát: „Ne tekints ábrázatára és termetének magas voltára; mert nem úgy, amint az ember néz, – mert az ember a szemre lát, az Örökkévaló pedig a szívre ” (Uo. 16:7.) Azt mesélik, hogy egyszer a híres Chaféc Cháim, Jiszráél Méir Kágán (1838-1933) egy bizonyos vezető pozícióra egy bizonyos tanítványát kérte fel, de az vonakodott, mondván, hogy úgy érzi,  nem rátermett erre az állásra. Erre a Chaféc Cháim: „Valóban azt gondolod, hogy olyan embert kellene kineveznem, aki meg van győződve arról, hogy ő hivatott erre a pozícióra?”   Hova tűnt Mózes neve?   Azóta, hogy Smot könyvében megjelent Mózes személye, ez a hét az első, hogy neve nem szerepel szakaszunkban. Ő maga szerepel, hiszen már a szidra első mondata hozzá szól (2Mózes 27:20.): „Te pedig parancsold meg Izrael fiainak, hogy hozzanak neked tiszta, tört olajat a világításra, hogy felgyújtsátok az örökmécset.” Mégis látszik, hogy koncepciózusan, a Tóra nem a megszokott „És szólt az Örökkévaló Mózeshez…” felvetéssel kezdi, hanem kerüli Mózes nevének említését, és inkább egyes szám második személyben ír róla. Mi ennek a furcsa változásnak az oka? A kommentárok szerint (Bál háturim, Jákov ben Áser rabbi 1269-1343, Ki tiszá) ez egy kronológiailag korábban, de a Tórában csak később olvasható (jövő heti szakasz) történt esethez vezető vissza. Nem sokkal a szináji kinyilatkoztatás után, mikor Mózes még a hegyen tartózkodott, hogy írásban is átvegye a tíz parancsolatot, a zsidók elkövették a sivatag legnagyobb bűnét: Aranyborjút készítettek maguknak, és azt kezdték bálványként tisztelni. Isten annyira felbőszült, hogy az egész népet ki akarta irtani, és a következő ajánlatot tette Mózesnek (2Mózes 32:10.): „Hagyj engem, hogy felgerjedjen haragom ellenük és elpusztítsam őket és tegyelek téged nagy néppé!” Mózes azonban nem fogadta el az ajánlatot, ragaszkodott népéhez, sőt Istent ultimátum elé állította: Ha megbocsátod vétküket, jó. „Ha pedig nem, törölj ki engem, kérlek, könyvedből, amelyet írtál.” (Uo. 32.)    Isten végül elfogadta Mózes fohászát és megbocsátott népének, de egy igaz ember kívánsága, kinyilvánítása nem marad nyom nélkül. Egy cadik mondása, ha nem is teljességében, de részben mindenképp kell, hogy teljesüljön. Így ha nem is az egész könyvből, de az eheti szakaszunkból hiányzik Mózes neve.   Szerénység és önfeláldozás   Látjuk tehát milyen egy igazi vezető erénye. Kétségtelen, hogy fontos a karizma és a tekintély (ld. pl. 1Sámuel 9:2.), de mindennél fontosabb az a szerénység, amely a népért tett önfeláldozásra késztet. Olyan népért is, aki magát a vezetőt tagadja meg (Mózes – aranyborjú), és olyan önfeláldozásra, amelyben a vezető saját személyes sorsát és megítélését a végletekig összeköti vezetett népének sorsával („törölj ki engem könyvedből”). Erre az önfeláldozásra emlékezteti Mordecháj is Esztert, amikor Eszter a purimi történetben saját életét féltve vonakodik a zsidó nép érdekében közben járni Áhásvéros királynál (Eszter 4:14.): „Mert ha hallgatva hallgatsz ebben az időben, szabadulás és menekvés fog támadni a zsidóknak más helyről, te pedig és atyád háza el fogtok veszni. És ki tudja, nem ilyetén időre jutottál-e királyságra?”

 

Tfilin a zsidó folklórban

             Mi van a kezedben?

Az embernek olyan buzgónak kell lennie a tfilin viselésében, mint amilyen Elisá, A Szárnyak Mestere volt. A római hódoltság idején a kormányzat kiadott egy rendeletet, hogy a tfilinrakás halállal büntetendő. Elisá nyilvánosan felrakta a tfilint. Amikor elfogták, kezébe rejtette, s a kérdésre: "Mi van a kezedben?" _ így válaszolt: "Galambszárny." Kinyitotta a kezét, és valóban galambszárnyak voltak benne. Ettől az időtől kezdve hívták Elisát A Szárnyak Mesterének.

(Talmud. Sábbát 49.)

A kötelező két tanú

A Tóra a hatszáztizenhárom parancsolat közül mindössze háromról írja, hogy egyszerre jel és tanúság is: a körülmetélésről, a szombatról és a tfilinről. Mindhárom tanúsítja a zsidók számára, hogy ők az Örökkévaló szolgái.

Egy tény valódiságát két tanúnak kell igazolnia: a zsidóság bizonyítására is két tanú kell. Szombaton és a bibliai ünnepnapokon nem kell tfilint raknunk, mert enélkül is megvan a két tanú: a szombat és a körülmetélés. Hétköznap a tfilin és a körülmetélés a két tanú. Annak azonban, aki nem veszi fel a tfilint, csak egy tanúja van arra, hogy zsidó.

(Szmág, micvát ászé 3.)

 

Mitől ijedt meg a csendőr?

 1789 _ 5559 _ sátorosünnepe után egy csapat csendőr élén magas rangú parancsnok érkezett a ljadi Snéur Zálmán rabbi lakhelyére. Pétervárról küldték őket Snéur Zálmán letartóztatására, amikor a chaszidizmus ellenségeinek feljelentése nyomán a cári kormány elrendelte, hogy a rabbit lázadóként, megbilincselve vigyék a fővárosba.

Érkezésük az egész várost felbolygatta. A parancsnok - mint akinek hivatalból joga van ehhez- egyszerűen bement a rabbi házába, és minden teketória nélkül benyitott a szobába, hogy átadja a letartóztatási parancsot.

A küszöböt átlépve azonban megtorpant, szinte kővé meredt. Hirtelen elállott a lélegzete, szeme elhomályosult, szíve a torkában dobogott. Remegő kezével az ajtófélfába kellett kapaszkodnia, hogy össze ne essen a fenséges látványtól: a rabbi tálitban és tfilinben várta őt.

Halkan visszalépett, és óvatosan becsukta az ajtót. A szentség hangulatától áthatva csendesen megkérte a várakozókat: közöljék a rabbival, hogy bebocsáttatást kér. Szeretné bemutatni a cár letartóztatási parancsát, és Pétervárra vinni őt.

A rabbi nem tanúsított ellenállást. Letartóztatása ötvenhárom napig tartott: csak azután mentették fel a vádak alól. .Kiszabadulásának napját, kiszlév hónap 19-ét ma is világszerte megünneplik.

Egyik chászidja később megkérdezte a rabbit, vajon miért döbbent meg annyira a parancsnok, amikor meglátta őt tfilinben. "Ez van megírva a Bibliában _ felelte _: _És látni fogják a Föld népei, hogy az Örökkévaló nevéről neveznek, és félni fognak tőled.˛ (5 Mózes 28:10.) Bölcseink szerint az Írás itt a fejre való tfilinre utal."

A chászid ekkor újabb kérdést tett fel: "Én is felrakom a tfilint, és a nem zsidók mégsem viselkednek velem tisztelettudóan. Miért?"

A rabbi így válaszolt: "Bölcseink szerint a tfilinnek nem a fejen kell lennie, hanem a fejben. Tehát nemcsak a fejünkre kell tennünk a tfilint, hanem fejünkbe kell vésnünk tartalmát is: így emlékezik az ember a tfilin parancsának tartalmára. Így fognak tisztelni a nem zsidók."

A zsidók – Isten tfilinje

 Mesélik, hogy egyszer a berdicsevi Lévi Jicchák rabbi meglátta, hogy egy egyszerű zsidó leejti a tfilinjét, majd óvatosan lehajol érte, és nagy szeretettel megcsókolja. A rabbi felemelte kezét, és így szólt: "Világ Ura! Ahogyan a Talmud mondja, a Te tfilined a zsidó nép. Elejtetted, és már kétezer éve hagyod, hogy a földön heverjen, ellenségei tapossanak rajta. Miért nem emeled fel? Miért nem teszel meg annyit, mint ez az egyszerű zsidó? Miért?..."

 

Ami ideköt a világhoz...

 A Báál Sém Tov azt mondta:

A tfilin parancsa annyira szent, hogy a teljesítése közben érzett epekedés az embert elszólíthatja a világból. Ezért van szükség arra, hogy az ember a tfilint a testet és a lelket együtt tartó szíjakkal kösse meg.

Jigáél Jádin nagy felfedezése

 

Néhány évtizeddel ezelőtt Izrael-szerte elterjedt az alábbi történet. Főszereplője Jigáél Jádin, Izrael vezető régészeti szakembere, az izraeli hadsereg volt vezérkari főnöke. Jádin professzor kiásott egy pár tfilint a Második Templom idejéből, s nem sokkal később előadást tartott a legalább kétezer éves leletről Tel-Avivban. Az előadás végén mesélte el az esetet, amelyet Jeruzsálemből ideutaztában, a vonaton élt át.

A vonat megállt Kfár Chábádon, és felszállt rá egy sereg lubavicsi chászid. A lubavicsiak szokása szerint egyikük végigjárta az utasokat, és kérte őket, hogy rakjanak tfilint.

"Amikor hozzám érkezett – mesélte Jádin professzor –, mondtam neki, hogy nem akarom, mert nem vagyok vallásos, és nem szoktam imádkozni. A chászid nem tágított, én pedig beszédbe elegyedtem vele: megkérdeztem, honnan jött. Azt a választ kaptam, hogy mindössze két évvel ezelőtt érkezett Oroszországból.

Megkérdeztem: – Oroszországban is felraktad a tfilint? – Komolyan rám nézett, és azt felelte, hogy a bár micvája óta mindennap légolt tfilint. Azt gondoltam: –Ez az ember, aki harmincnyolc éves lehet, kommunista uralom alatt született és nevelkedett. Az orosz elnyomás alatt a zsidók tfilint légolnak, a zsidó államban pedig, ahol szabadok vagyunk, Jigáél Jádin nem teszi meg ezt...˛ Elszégyelltem magam. Föltettem a tfilint, elmondtam a Smát, és megköszöntem a chászidnak, hogy megtehettem ezt. Arca földerült.

Amikor eltettem a tfilint, egy idős asszony odajött hozzám, és azt mondta:

– Ez az ember nem ismeri magát, de én igen. Maga Jádin tábornok, a régész. Láttam, hogy tfilint légolt, és nagy örömet szerzett vele. – És elmondta a történetét.

– Az én fiam is lubavicsi chászid volt, az egyetlen vallásos ejtőernyős az egységében. Mindennap tfilint rakott. A hatnapos háború alatt halálos sebet kapott. Haldokolva feküdt a sivatag homokján, és bajtársai megkérdezték, mi az utolsó kívánsága. –Légoljatok tfilint...˛ – sóhajtotta a fiam, és meghalt. Akkor az összes ejtőernyős, tisztek és közlegények, sorra föltették a fiam tfilinjét.

Az idős hölgy megmutatta a fia képét, nekem meg eszembe jutott, hogy nálam is van fénykép a nemrég felfedezett ősi tfilinről. Elővettem, és megmutattam az anyának: ő látta elsőként a leletet. Ránézett a képre, és mindketten zokogni kezdtünk..."