JÓNA BEN ÁMITÁJ
MENEKÜLŐ PRÓFÉTA A CET GYOMRÁBAN
„És szólt az Örökkévaló Jónához, Ámitáj fiához, mondván: Indulj, menj el Ninivébe, a nagy városba, és fordulj felhívással hozzá, mert feljutott hozzám rosszaságának híre. El is indult Jóna, de azért, hogy Társisba meneküljön az Örökkévaló elől. (Jóna 1,1–3)
Jóna Ben Ámitáj az ötödik a tizenkét "kispróféta" autorizált könyvében. Vallásos zsidó körökben a legismertebb a tizenkettő közül, mivel a Jom Kippur délutáni tóraolvasás Háftárája. A magyar olvasók is ismerik valamelyest, hála Babits Mihály Jónás könyvének.
Lényege egy rövid mondatban: Jóna megtagadja az isteni parancs teljesítését, nem akar Ninivébe menni. Egyrészt ő zsidó próféta, mi köze a népekhez? A Talmud magyarázata szerint Jóna így érvelt: Ninive lakosai szavaim hallatára meg fognak térni, belátják vétkeiket. Ezzel Izraelt fogják rossz színben feltüntetni, mivel a zsidók nem hallgatnak prófétáikra és nem térnek meg.
Jóna szökési kísérlete meghiúsul. Tanulság: Isten elől nem lehet megszökni – és Jóna végül is elmegy Ninivébe, prófétál, figyelmeztet és ahogy előre látta: a nép megtér, az Örökkévaló megszánja őket, és nem fordítja fel a várost, ahogy ígérte. Jóna lamentál, de az Örökkévaló értésére adja, hogy az isteni meggondolások mások, mint az emberi számítás.
MIKOR ÉS HOL ÉLT JÓNA?
Ehhez hozzá lehet tenni még néhány kérdést. Ki írta könyvét és mikor? Hogy lehet az, hogy Jóna igazságtalannak tartja az isteni ítéletet, amely megkegyelmez a vétkes – ám később megtérő – bűnösöknek?
Jóna ben Ámitájt, Gát-Chéferből még egyszer említi a Biblia, és innen lehet tudni, hová való volt, és mikor élt. Ő volt az, aki jövendölt második Jeroveámnak,
Joás fiának, Somron utolsó előtti királyának, aki visszaállította a nagy Izrael határait, „Chámáttól a déli tengerig, ahogy ezt az Örökkévaló, Izrael Istene mondta szolgája, a Gát-Chéferből való Jóna ben Ámitáj próféta által” (2Kir 14,25).
Itt, rövid könyvében azért nem jelzi idejét és helyét, mivel a történésnek és tanulságának univerzális és idő feletti jelleget akar kölcsönözni (Eljakim Ben-Menachem a Dáát Mikrában).
Ki írta Jóna könyvét? Valószínűleg ő maga, idős korában. Az ismert talmudi tétel szerint ugyan „Ezékiél, Dániel, Eszter és a tizenkét próféta könyveit a Szent Gyülekezet (Knészia Gdola) tagjai írták” (Bava Batra 14/15). Rási (ott) azt mondja, hogy konkrétan a három utolsó prófétát, Chágájt, Zechárját és Maláchit kell érteni az alatt, hogy a Szent Gyülekezet tagjai írták (illetve szerkesztették, kanonizálták ezeket a könyveket.
Nem logikus, hogy a Szent Gyülekezet, mint egy kollektív kollégium, írta az említett könyveket, mivel azokban (mint például Ezékiél vagy Dániel könyvében) sok személyes élmény van feldolgozva, egyes szám első személyben elbeszélve, így nem írhatta egy kollektíva. Eszter könyvéből is több mint nyilvánvaló, hogy Mordecháj és Eszter írták.
Ezen felül az ún. Szent Gyülekezet egy igen széles fórum volt, több mint száz taggal, és több nemzedéken keresztül működött. A három utolsó próféta tagja volt a Gyülekezetnek, és ők szerkesztették egy könyvbe a kis próféták könyveit, hogy ne kallódjanak el, de „általában a próféták maguk írták könyveiket, haláluk előtt” (Rási, uo.).
A PRÓFÉCIA SZIGORÚ, ISTEN KÖNYÖRÜLETES
Nem először fordul elő, hogy egy próféta megpróbál kibújni az isteni küldetés alól. Mózes sem akart eleinte kötélnek állni, Jeremiás sem akart menni, mert túl fiatalnak tartotta magát, de itt látni fogjuk, hogy Jónának elvi aggályai voltak. Eleve sikertelennek ítélte küldetését – még akkor is, ha nagyjából sikerül, és a niniveiek megtérnek. Ebben az esetben úgy gondolta – a Talmud interpretációja szerint –, Izraelen verik el a port.
Dáát Mikrá szerint azonban Jóna az egész megtérési komplexumot igazságtalannak tartotta: aki vétkezett, fizessen, bűnhődjön! Ez egy talmudi történettel értelmezhető és magyarázható, egy mély értelmű, elvi ellentmondást hordozó tanmesével:
Kérdezték a bölcseséget:: Mi legyen a vétkes sorsa (büntetése)? Válasza: „Üldözze őt a rossz!” (Péld 13,21), vagyis: nyerje el méltó büntetését.
Kérdezték a próféciát: Mi legyen a vétkes sorsa, büntetése? Válasza: „A vétkes lélek haljon meg!” (Ez 18,4). Vagyis: nyerje el méltó büntetését.
Megkérdezték az Örökkévalót: Mi legyen a vétkes sorsa, büntetése? Válasz: „Térjen meg, és megbocsátatik neki.” (Jeruzsálemi Talmud, Mákkot 2,6)
Amit itt látunk, az nem más, mint Jóna meghasonlása küldetésével. Ő képviseli a próféciát, amely szigorú, nem megbocsátó, küldője pedig az Örökkévaló, aki küldi őt, hogy figyelmeztesse, fegyelmezze Ninivé dekadens, vétkes társadalmát, de Jóna tudja, amit tud: Azok megtérnek (miért is ne? Meggyónnak, elmondanak néhány Miatyánkot és kész, tiszták, mint a patyolat), az Örökkévaló megkönyörül rajtuk, mivel Ő könyörületes és hosszan tűrő, és ki lesz a nevetséges, akit mindenki ki fog nevetni? A próféta, aki konzekvensen a bűnösök megbüntetését követelte.
Jóna köszöni, nem kér ebből.
* * *
Nem lényeges, de azért illik tudnunk, hol van Ninivé, kik és mik voltak Ninivé lakói? És hol van az a Gát-Chéfer, ahonnan Jóna származott?
Ninivé egy ősrégi asszír város volt a mai Irak területén, a Tigris folyó keleti partján, a mai Moszullal szemben. A Tóra híradása szerint Nimród alapította, nem sokkal az özönvíz után (1Móz 10,8–12), még a bábeli nyelvzavar előtt. Sokkal később Szánchériv megtette fővárosának, és palotákat valamint pogány szentélyeket épített benne.
Gát-Chéfer, Jóna szülővárosa Zevulun törzsének területén feküdt, vagyis a mai Nazarethez közel. Ez érthetővé teszi, hogy Jóna, mint fent láttuk, a somroni királyoknak prófétált.
HÉBER VAGYOK, AZ ÖRÖKKÉVALÓT IMÁDOM
Jóna tehát nem hajlandó külföldre menni és Ninivének prófétálni, az említett okok miatt. Mit tehet? Megszökik. Hová? Társisba.
„Útnak is indult Jóna, hogy az Örökkévaló elől Társisba meneküljön. Elment Jaffába (az ottani ősrégi kikötőbe), ahol talált egy hajót, amely Társisba készült. Kifizette tehát a költséget, és hajóra szállt, hogy a többiekkel együtt Társisba menjen az Örökkévaló elől.” (uo. 1,3)
Rövid idővel az indulás után azonban nagy vihar támadt a tengeren, és a tengerészek attól való félelmükben, hogy a hajó elsüllyed, imádkoztak és kiáltoztak, ki-ki a maga istenéhez, majd a hajón lévő fölösleges holmikat a tengerbe dobták, hogy könnyítsenek rajta. Jóna meg, mint akinek mindehhez semmi köze, lement a hajófenékbe, ott lefeküdt és elaludt. A hajóskapitány, aki látta ezt, odament hozzá, felkeltette és azt mondta neki: Hogyan tudsz ilyen helyzetben aludni? Kelj fel, kiálts te is Istenedhez, hátha meggondolja magát az Isten és megkönyörül rajtunk!
A többiek pedig, az utasok és a matrózok, sorsot vetettek, hogy „megtudják”, ki az, aki miatt ez a szerencsétlenség éri őket.
A sors Jónára esett.
Ekkor megkérdezték Jónát, kicsoda ő, melyik nép fia, mi a foglalkozása, honnan jön és hová megy, és mit gondol – ő, akire a sors esett –, miért jött rájuk ez a veszedelem?
„És Jóna így válaszolt nekik: Héber vagyok, aki az Örökkévalót az egek urát féli (imádja), aki a tengert és a szárazföldet teremtette.” (uo. 1, 9)
Az emberek, az utasok és a tengerészek megrettentek, mert Jóna elmondta nekik, hogy Isten elől menekül. Hogy tehettél ilyet? Hát lehet Isten elől menekülni? Majd megkérdezték Jónát, mint a legilletékesebbet a dologban: „Mit tegyünk veled, hogy lecsendesedjen körülöttünk a tenger?! Mivelhogy a tenger egyre viharosabb lett.” (uo. 10–11)
* * *
Az ókorban az emberek hittek a sorsolásban, amely kimutathatja, ki miben vétkes. Ez volt Áchán esetében is (lásd Jósua 7,18). Első látásra ez nonszensznek tűnik – írja Ákédát Jichák (Jichák Lampronti) könyvében (63. fejezet) –, hiszen a sors valakire mindenképpen esik, legyen az vétkes vagy ártatlan. Itt azonban, mondja, többször vetettek sorsot, és az mindig Jónára esett. Ekkor megkérdezték tőle és ő bevallotta, hogy ez miatta van, hiszen Isten elől menekül.
Kérdésükre, mi szerinte a teendő, Jóna azt a fatalista választ adta, hogy dobják őt a tengerbe, akkor megmenekülnek és minden rendben lesz...
Hogy mondhatta ezt Jóna? Hiszen ez öngyilkosság, ami nemcsak egy prófétának, hanem egy egyszerű hébernek (zsidónak) is tilos?
Ibn Ezra válaszol erre a – fel nem tett – kérdésre: „ekkor Jóna a halálát kívánta, hogy ne kelljen Ninivébe mennie”, vagyis ha szökése kudarcot vall, inkább meghal. Alapja ennek a Mechilta, ahol rabbi Jonatán azt mondja, hogy „Jóna azért szállt hajóra, hogy öngyilkos legyen” (Mechilta 21, a nyitányban). Azonban – teszi hozzá Ibn Ezra a próféta mentségére – nem adta volna nekik ezt a tanácsot, ha nem hallja tőlük, hogy ezt tervezik...
HÁROM NAP A HAL GYOMRÁBAN – 1927-BEN...
Társis egy nagyon messze levő helyet jelképez, de létezett a gyakorlatban is ilyen kikötőváros, van, aki azt mondja, hogy Gibraltár mellett, mások szerint Dél-Törökországban volt egy ilyen nevű város. Jónát keletre küldték Ninivébe, és ő nyugatra menekült, Társisba. (D. M.)
Bölcseink azzal magyarázzák a próféta illogikusnak tűnő lépését, hogy – szerinte – külföldön nem érvényesül, illetve nem jut kifejezésre az isteni Dicsfény és remélte, hogy ott az Örökkévaló békén fogja hagyni.
Még egy midrási ihletésű magyarázat arra, hogyan jutott a matrózoknak eszébe sorsot vetni. Mint tapasztalt hajósok nem láttak még vihart a tengeren? Ilyen esetben a megoldás a sorsvetés? Nem, mondja a Midrás (Pirké dörábbi Eliezer), hanem a tengerészek egy természetfeletti, csodás dolgot láttak: mellettük, előttük és mögöttük haladtak hajók minden irányban és a tenger nem viharzott alattuk, hanem csak itt, ennél a Társisba tartó lélekvesztőnél. Ebből rájöttek, hogy ez nem egy egyszerű, mindennapos vihar, és ezért kellene tudni, ki okozza ezt...
Nem volt mit tenniük, miután mindent megpróbáltak: kétségbeesetten, minden erejük megfeszítésével eveztek a szárazföld irányába, de a hajó recsegett-ropogott, és a matrózoknak úgy tűnt, hogy minden pillanatban hajótörést szenvedhetnek, a szó legszorosabb értelmében.
Ekkor, mielőtt megfogadták volna Jóna tanácsát, a matrózok ismét imádkoztak, ezúttal az Örökkévalóhoz, Jóna Istenéhez:
„Jaj, Örökkévaló Isten, add, hogy ne vesszünk el emiatt az ember miatt; ne terheljen bennünket ártatlan vér! Hiszen te, Örökkévaló Isten, azt teszed, amit akarsz!” (uo. 1,14)
Ekkor, de csak ekkor, fogták Jónát és bedobták a tengerbe, az meg nem háborgott és nem viharzott többet. A matrózok, akik itt szemtanúk voltak, nagy félelemmel teltek el, félték az Örökkévalót, fogadalmakat tettek (hogy betérnek a zsidóságba – Rási), majd áldozatokat mutattak be (miután a szárazföldre léptek).
* * *
Érdekes, hogy az Írás előbb foglalkozik a matrózokkal, reakciójukkal, mint a tengerbe dobott Jónával. De nem sokáig:
„Az Örökkévaló odarendelt egy nagy halat, hogy az lenyelje Jónát. Három nap és három éjjel volt Jóna a hal gyomrában, és Jóna imádkozott a hal gyomrában az Örökkévalóhoz:
Nyomorúságomban az Örökkévalóhoz kiáltottam,
és Ő meghallgat engem. A halál torkából kiáltottam segítségért, és te meghallottad hangomat. Mélységbe dobtál, a tenger közepébe, és áradat vett körül. Örvényeid és hullámaid összecsaptak fölöttem. Gondoltam, hogy eltaszítottál magad elől, bárcsak látnám még szent templomodat!
Már-már életemet fenyegette a víz, mélység és örvény vett körül. Hínár fonódott a fejemre. Lesüllyedtem a hegyek gyökeréig (alapzatáig), örökre bezárult mögöttem a föld, de te kiemelted életemet a sírból, ó, Örökkévaló, Istenem!
Elcsüggedt a lelkem, az Örökkévalóra gondoltam, és imádságom eljutott hozzád, szent templomodba. Akik hitvány bálványokhoz ragaszkodnak, azok (a végén) elhagyják jótevőiket. Azonban én hálaéneket zengve áldozok neked, és amit megfogadtam – teljesítem. Mivel (kétségtelen, hogy) az Örökkévalótól jön a menekvés!” (Jóna 2 ,3–10)
* * *
Három nap után az Örökkévaló utasította a halat, és az „kihányta” Jónát a szárazföldre. Ennek utána mintha mi sem történt volna, az Örökkévaló utasítja Jónát, menjen el Ninivébe, a nagy városba, és hirdesse ott, amit mondani fog neki. És Jóna ezúttal már nem ellenkezik, megy és hirdeti, hogy negyven nap múlva Ninivé elpusztul.
* * *
Bölcseink és az őket követő hagyományos exegéták Jóna három napos tartózkodását a hal gyomrában szó szerint vették. R' Joszéf Kászpi volt az egyetlen, aki idéz „egyeseket”, akik szerint ez nem volt más, mint prófétai látomás, vagyis álom. (Eljakim Ben-Menáchem, a Dáát Mikrá kommentátora Jóna könyvére, Maimonides A tévelygők útmutatójában véli megtalálni az „egyeseket”, azokat a racionális exegétákat, akik a hasonló ezoterikus prófétai élményekben víziót látnak (mint Hoséá esetét a parázna feleséggel, lásd szócikkében).
Hogy a dolog – legalábbis elméletben – lehetséges, erre a huszadik századból hoz bizonyítékot Ambrose John Wilson a Princeton Theological Revue című folyóiratban, 1927-ben. Ezt közli könyvében egy Alders nevű amerikai kutató is:
„Folkland mellett egy nagy cethal, amelyet szigonnyal elfogtak, farkának egyetlen csapásával felfordította a halászhajót, és lenyelte az egyik halászt.
A cetet megölték és feldarabolták, és a harmadik napon megtalálták gyomrában az eltűnt halászt összekuporodva, és eszmélet nélkül. Lemosták tengervízzel, és magához tért, de arca, kezei és nyaka kifehéredtek, mivel kimarta a cet gyomorsava, de egyébként az eset nem volt kihatással egészségére. G. McCloski, a princetoni egyetemről, bebizonyította, hogyan lehetséges ez...”
(A tudományos részletek itt mellékesek, elégedjünk meg azzal, hogy ez 1927-ben történt, és - állitólag - tudományosan alátámasztották. A történetet lábjegyzetben hozza Dáát Mikrá. Könyvem szaklektora, Dr Sábtáj Bauer, erősen kételkedik a dolog lehetséges voltában.)
MÉG A KIRÁLY IS ZSÁKOT ÖLTÖTT
Itt és ekkor meglepő dolog történik– amit Jóna előre látott:
„Ninivé lakosai hittek Istenben (és prófétája szavában), böjtöt hirdettek, zsákot öltött a város apraja-nagyja. A dolog híre eljutott Ninivé királyához is, aki felkelt trónjáról, levette palástját, zsákruhát öltött, és hamuba ült. Majd kihirdették Ninivében a király és a főurak nevében: Az emberek és az állatok, a marhák és a juhok ne egynek és igyanak, ne is legeljenek! Mindenki öltsön zsákot, ember és állat, és kiáltsanak teljes erővel Istenhez, térjenek meg az emberek a rossz útról, és hagyjanak fel erőszakos, rabló viselkedésükkel! Ki tudja, hátha megkegyelmez az Isten, megbánja (amit tervezett), felhagy haragjával, és nem veszünk el.
És Isten látta cselekedeteiket, hogy megtértek a rossz útról, és meggondolta (megbánta) a rosszat, amit akart tenni velük, és nem tette meg (vagyis nem pusztította el Ninivét).” (Jóna, 3 ,5–10)
Ne tessék kérdezni, hogyan lehet az, hogy az erőszakos, arrogáns viselkedésű asszíriai pogányok, Ninivé lakosai, akiknek gaztetteiről több próféta is beszél (Náchum, lásd ott, és mások) – hirtelen ilyen jámborok lettek. Ha tetszik, csak Ibn Ezrát idézhetjük, aki tudni véli, hogy a matrózok elhozták Ninivébe Jóna hírét, és ezért hittek neki, és tértek meg. Jóna eleve „tudta” és hitte, hogy meg fognak térni és kibújnak a büntetés alól. Ezzel nem értett egyet és ennélfogva:
„A dolog nagyon rosszul esett Jónának, és haragra gerjedt. És imádkozott Jóna az Örökkévalóhoz: Ó, uram, Istenem! Hiszen tudtam (mondtam) ezt, még amikor hazámban voltam. Ezért szöktem Társisba, mivel tudtam, hogy te irgalmas, könyörületes és hosszan tűrő vagy, nagy a te szereteted, és megbánod a rosszat (ha rosszat akarsz tenni valakivel). Most pedig, Istenem, vedd el lelkemet, mert jobb a halálom életemnél!” (Jóna 4,1–3)
Az Örökkévaló válasza lakonikus: Valóban ennyire haragszol? Mintha azt mondaná: Várd ki a végét, és meglátod kinek van igaza.
* * *
Rási szerint nem Jóna igazságérzete volt az, amely tiltakozott az „igazságtalanság” ellen, hogy Isten megbocsátott a megtérő vétkeseknek, hanem egyszerűen attól tartott, hogy most a népek őt hazugnak, álprófétának fogják tartani, hiszen „megígérte”, hogy Ninivé elpusztul.
Van itt valami abból a „szent arroganciából”, amely Jónát jellemzi. Nem sok próféta merészelt ellenzéket játszani az Örökkévalóval szemben, amiért az könyörületes. Jóna tudja, hogy ez nincs rendben, felajánlja „lemondását”, vagyis halálát, és könyve végén nem ő mondja ki az utolsó szót.
A RICINUSBOKOR TANMESÉJE
Innen a történet rövid és előre látható. Jóna nem hiszi el, hogy Isten valóban megbocsát a pogányoknak, kivonul a városból, kalyibát készít magának, és leül kivárni az események végét. Már elmondtuk, hogy Bölcseink szerint Jóna viselkedése és álláspontja Izrael szeretetéből (Áhávát Jiszráél) fakadt: ha a pogányok megtérnek, ez rossz színben tünteti fel az ateista, nyakas zsidókat, akik nem hallgatnak prófétáik szavára.
Mivel a tűző nap irgalmatlanul süt Jóna fejére, az Örökkévaló tesz egy kis csodát, amelyből egyhamar tanmese lesz. Jóna feje fölött, a kalyiba mellett, pillanatok alatt kinőtt egy ricinusbokor, melynek levelei árnyékot adtak. Azonban Jóna „nagy öröme” (uo. 4,6) korai volt: másnapra jött egy féreg – az Írás kifejezetten hangsúlyozza, hogy „az Örökkévaló küldte” – és megszúrta a bokrot, amely elszáradt. Aznap nagyon meleg volt – feltámadt az Izraelben is ismeretes, tikkasztó keleti szél (Chámszin), és Jóna elájult a nagy melegtől. Újra csak meg akart halni, ismételvén előbbi önmagát: „Jobb a halálom életemnél!”
* * *
Erre jön az isteni válasz, amely jóllehet az egész könyv tanulsága:
„Ekkor az Örökkévaló így szólt Jónához: Azt hiszed, hogy jogos a haragod a ricinusbokor miatt?” Jóna pozitív válaszára: „Jogos, és halálosan igazam van” (uo. 9), azt mondja az Örökkévaló:
„(Nézz csak oda!) Te bánkódsz emiatt a ricinusbokor miatt, amit nem gondoztál és nem neveltél; amely egy éjjelen felnőtt, és a másikon elpusztult. Hát akkor én ne irgalmazzak Ninivének, a nagy városnak, amelyben több mint százhúszezer olyan ember van, akik nem tudnak különbséget tenni jobb és bal kezük között, és ott a sok állat?!" (Jóna 4,10–11)
A tanulság, ha úgy tetszik, kézenfekvő: Ne légy önző, és személyes jólétedet (árnyék a tűző napon!) ne csomagold ideológiába! Milyen próféta az, akinek a kényelmét szolgáló ricinusbokor fontosabb, mint egy nagyváros százezernyi lakosa?
Jóna nem válaszol. Nincs válasz. A próféta alulmarad az Istennel folytatott vitájában. Ezek után nem hallunk felőle, és esetleges további próféciái – ha voltak is – nem lettek feljegyezve.
* * *
Ellentétben a szószerinti szöveggel,, amelyben Jóna „portréja” nem a legsikerültebb (szélsőséges, önző, saját kényelmére kényes), a Midrások elégtételt szolgáltatnak Jónának. Szerintük ő egy igazi jámbor (cádik) volt, aki élve került a mennyországba (Sochér Tov 26,7); fontosságában Élijáhuhoz hasonlítható, és Elisa kente fel prófétának (Misnát r' Eliezer 8). Gyakran zarándokolt fel a jeruzsálemi Szentélybe, ahol az isteni Sugallat nyugodott rajta (Jerusálmi, Szukká 5,1). Ő volt az, aki Elisa küldetésében felkente Jéhut Izrael királyának (Szifré Zuta és Széder Olám rábbá 19). A Zóhárban is pozitívan szerepel, és haszid körökben nagy megtiszteltetés Jom Kippur délutánján, a Mincha imában, Jóna könyvét Haftaraként elmondani, és ezt a jogot egy rögtönzött árverésen sok pénzért veszi meg, aki teheti.
