Jom Kipur / CHASZID LEGENDÁK

Ámnon rabbi mártíromsága és imája

Jom Kipur – magyarul gyakran Jankipernek mondják – a zsidóság nagy lehetősége. Abban a vallásban, amely nem ismeri a vétkezés-gyónás=vezeklés-vétkezés végtelen körforgását, egyetlen egyszer egy évben megadatik a bűnbánatot követő engesztelés lehetősége.

A Tóra leírja a Jom Kipuri szentélyszolgálat kötelező áldozatait, számszerint tizenötöt, amiket Áháron főpap és utódai, a mindenkori főpapok, mutattak be, hogy engesztelést nyerjenek „maguknak, házuk népének és Izrael közösségének". Az áldozatok között szerepelt egyebek mellett – két kecskebak, melyek közül egyiket Istennek áldozták fel, ez volt a „bűnbak", a másikat pedig a pusztaságba küldték, hogy „magával vigye Izrael minden vétkét". (Leviticus 16,22). A szertartások szimbolikus jelentésivel kommentátorok sora foglalkozott.
A Jom Kipur volt az év egyetlen napja, amikor a Szentek Szentélyébe – ezt a Szentélyben egy külön elzárt rész képezte – a főpap beléphetett és ott bűnvallomást tett a maga és az egész nép nevében.
Amikor aztán épségben visszatért a hívek közé, nagy volt az öröm, mivel ez azt jelentette számukra, hogy a főpap által bűnbocsánatot nyertek.
A Szentély pusztulása után az áldozati kultusz helyét az imák foglalták el. Ez mindenekelőtt a Jom Kipuri Muszáf imában foglal el jelentős részt. Itt szerepel az áldozati rend leírása, minek során a főpap vallomást tesz: „Istenem, vétkeztem, jogtalanul cselekedtem és bűnt követtem el ellened, én és házam népe..." (Jóma 4).
Vallomásában ekkor ejti ki a főpap azt a kimondhatatlan négybetűs Isten-nevet, amit zsidó ember nem ejt ki és nem ír le soha, és a főpap is csak ezen a napon. Amikor a Szentélyben a gyülekezet ezt meghallotta, mindnyájan arcraborultak és felkiáltottak: „Áldott legyen a Neve, akinek dicső királysága örökkön örökké tart". Ezt jelképezi a Muszáf ima alatti magatartásunk, amikor is többízben leborulunk.

* * *

              

                                   MIT L ÁTOTT EGY RÓMAI SZEMTANU?

 

Egy középkorból származó könyvben egyedülálló tanúságtétel olvasható. Egy Marcus nevű római polgár, aki feltehetően hosszabb ideig élt Jeruzsálemben, hazatérte után „elmondta népének, amit a saját szemével látott, amint a főpap Jom Kipurkor a Templomba ment és onnan kijött az ünnep kimenetelekor".
Íme a leírás, rövidítve:
„... hét nappal azelőtt a nap előtt, amit ők Kippurnak neveznek – ez egyébként legnagyobb ünnepük – a főpap házában előkészítenek ülőhelyeket a Fejedelemnek (ez alatt a Szanhedrin elnökét kell érteni), a felsőbíróság elnökének, a főpapnak és helyettesének, valamint a királynak. Ezenkívül még 70 ezüst széket a Szánhedrin hetven tagjának. A legöregebb kohanita (pap) pedig felállott, a főpaphoz fordult és figyelmeztető, feddő szavakat intézett hozzá:
– Tudd, jó uram, ki előtt állsz, amikor bemégy (a Szentek Szentélyébe) és ha elvéted a dolgot és nem figyelsz oda – elveszel és meghalsz és elvéted Izrael bűnbocsánatának lehetőségét. Ennélfogva az egész nép szeme rajtad függ, gondold meg jól, hátha terhel valamilyen vétek, mégha csekély is az, hiszen létezik olyan vétek, amely több micvával egyenértékű. Ennek mérlegelése Isten kezében van... És a főpap, válaszában kimondja, hogy már mérlegelte dolgait és megtért azokban a dolgokban, amiket bűnül lehet felróni neki... a többi kohanita is készen áll a szent szolgálatra, és ő megeskette őket, annak nevében, aki Nevét adta ennek a Szentélynek, hogy mindegyikük megbánja vétkeit és megtér. Maga a király is nyugtató, vigasztaló szavakat mond a főpapnak és megígéri neki, hogy nagy tisztelettel övezi, amint a Szolgálat végeztével elhagyja a Szentek Szentjét...
– Utána kihirdetik, hogy most pedig a főpap hivatalába megy, ami a Szentélyben volt és sokan a nép közül elkísérik őt oda... Így látták szemeim: elsőnek haladnak előtte azok, akik valamilyen rokonságban vannak Izrael királyi házával, utánuk a Dávid-házabeli dinasztia leszármazottai és a herald halad előttük és fennhangon hirdetik. „Adjatok tiszteletet Lévi házának!" Harminchatezren voltak (a leviták) ők és helyetteseik, égszínkék selyemruhában, majd a kohaniták, huszonnégyezren, fehér selyembe öltözve. Utánuk az énekesek, utánuk a zenészek, majd a kapuőrség és a tömjén készítői és a függönyök varrói, utánuk az őrök és intézők, majd egy csoport, amit úgy hívnak, hogy „Katofilosz" (székhordók) és a különböző szakmák és céhek képviselői. Utánuk lépked a Szánhedrin hetven tagja. Utánuk a száz kohanita, kezükben ezüst botokkal. Ezek biztosították az utat. Utánuk jött a főpap és a kohaniták öregjei, kettesével...
– És az utcasarkokon ott álltak a jesivák (tanházak) vezetői és a főpapot nagy ovációval fogadták, mondván: „Jó uram, főpapunk, Isten hozott! Imádkozz Teremtőnkhöz, hogy éltessen bennünket, hogy képesek legyünk foglalkozni Tórájával!"
– Amikor a Templomhegyhez érkeztek, imádkoztak, hogy Dávid háza sokáig éljen. Utána a kohanitákért, majd a Templomért imádkoztak. És a nép áment mondott a fohászra, és ez olyan hangot hallatott, hogy az ott röpködő madarak leestek félelmükben. Ezután a főpap meghajolt a nép felé, sírvafakadt és betakarta arcát...
– Ezután két helyettese a hivatalába vezette a főpapot és ott magára hagyták őt kohanita testvérei. Így történt befelé (amikor bement), de amikor kijött – a Szentek Szentjéből – dupla tiszteletet adtak neki és Jeruzsálem egész népe elhaladt előtte, kezükben világító fáklyákkal, fehér ruhában és az ablakok feldíszítve hímzett párnákkal és világító gyertyákkal...
– Mesélték nekem a kohaniták, hogy nemegyszer, a főpap, az ünnep kimenetele után, éjfélig nem volt képes házába eljutni, olyan nagy volt a zsúfoltság és olyan nagy tömegek voltak az utcákon. Annak ellenére, hogy egész nap böjtöltek, senki nem akart hazamenni, amíg nem jutott a főpap közelébe, hogy kezet csókoljon neki...
– Másnap a főpap nagy lakomát csapott és meghívta a hozzá közelállókat. Ünnepnap volt ez neki, mivelhogy épen és békében kijött a Szentek Szentjéből...
– Utána magához rendelt egy aranyművest, akinél egy aranytáblát rendelt, amire a következő szöveget vésette:
– Én, ez és ez a főpap, ez és ez a főpap fia... szent munkát végeztem, mint főpap, ezen nagy és szent Házban, annak tiszteletére, aki Nevét adta ennek a Háznak, a világteremtésnek ennek és ennek évében... az aki érdemesített engem erre a feladatra, az érdemesítse fiamat, hogy utánam végezhesse ezt a szent munkát..." (Sévet Jehuda).
Érdekes, hogy a római szemtanú leírása mennyire hasonlít a Misna és egyéb zsidó források fennmaradt leírásaihoz. Ez a leírás valószínűleg a második Agrippa idejéből maradt fenn, még a kereszténység elterjedése előtti időkből, így a pogány Rómából jött vendég megilletődötten szemlélte a távoli provinciában élő kis nép ősi hitének megnyilatkozásait.
A Jom Kipuri szertartás szerves része az ünnep bejövetelekor elmondott Kol Nidré, melyben azt kérik a hívők, hogy az év közben tett és esetleg be nem tartott fogadalmakat a Teremtő tekintse semmisnek. Sokan azt állítják, hogy ez az ima a spanyol inkvizíció zsidó-üldözéseinek idején keletkezett.

* * *

Jom Kipur délelőtt is elmondjuk az Unötáne Tókef kezdetű imát (amit egyébként Ros Hásánákor is elmondunk), s amelyhez érdekes történet fűződik.
A főszereplő a mainzi rabbi Ámnon, aki valamikor a középkorban élt, és jó viszonyban volt a helyi püspökkel.
A legenda szerint – melynek forrása az Or Záruá középkori, halachikus gyűjtemény – rabbi Ámnon „nemzedéke nagyja volt, bölcs, gazdag és szép férfi" annyira megnyerte városa hatalmasságainak tetszését, hogy rá akarták bírni, vegye fel a kereszténységet. A rabbi udvariasan megtagadta ezt a kérést, de a püspök nem hagyott fel szándékával. Szorult helyzetében a rabbi végül azt mondta, hogy meg kell gondolnia a dolgot – ezzel is időt nyerve magának – és három nap gondolkodási időt kért.
Hazaérvén belegondolt, mit is mondott, hogy neki gondolkodnia kell azon, hogy megtagadja-e egyetlen Istenét! Ez e gondolat annyira leverte, hogy se enni, se inni nem tudott többet, egyszóval belebetegedett. Családja hiába próbálta őt vigasztalni, bánatára nem volt orvosság.
Letelt a három nap, a püspök el is küldött érte, de rabbi Ámnon visszaüzent, hogy nem megy. Ekkor egy tiszteletben álló férfiakból való küldöttség ment el érte, de nekik is megtagadta a parancsot, hogy járuljon a püspök elé. A püspök végül katonákat menesztett érte, megparancsolván nekik, hogy akár erőszakkal is, de vigyék színe elé.
Amikor a püspök elé került, az szidalmazta őt, amiért – ígérete ellenére – sem ment el hozzá.
Rabbi Ámnon kijelentette, hogy beismeri bűnösségét, de maga szeretné meghatározni a büntetését. A nyelvem – mondta – amely hazudott neked, vágassék ki. (Rabbi Ámnon ugyanis, nyelvének kivágásával mely a meggondolatlan kijelentést tette – Isten nevét akarta megszentelni.)
A püspök azonban ezt nem fogadta el. A nyelvedet – mondta a püspök – ami jól beszélt, nem vágatom ki. Ezzel szemben, lábaidat, melyek nem jöttek hívásomra, levágatom, és kezeid ujjait is.
Ezzel a bosszúálló püspök megparancsolta, hogy hajtsák végre ítéletét. Miközben kínozták, folyton kérdezték, hajlandó-e már felvenni a kereszténységet. De ő mindig nemmel válaszolt. Végül hazaküldték, s ő pedig mártíromságot szenvedett hitéért és magára vállalta a büntetést, csupán azért, mert kiszaladt a száján, hogy gondolkodási időt kér...
Amikor elérkezett Ros Hásáná ünnepe, rabbi Ámnon elvitette magát a templomba, s az előimádkozó mellé helyeztette magát. A Kedusa imához érvén, rabbi Ámnon elmondta a maga szerkesztette imát, amely így hangzott:
„Hadd dícsérjük a nap szentségét, mely félelmetesen nagy, ezen a napon magasztalódik uralmad és trónusod kegyelemre alapul, míg Te az igazság jegyében ülsz rajta. .. Mert való igaz, hogy Te vagy a bíró, a feddő, a mindenttudó tanú, aki feljegyez és megpecsétel, számot ad az elfeledettre. Te nyitod meg az Emlékezés Könyvét, amiből szinte magától olvasódik, amit minden ember saját kézírásával erősített meg... S egyszercsak megszólal a nagy Sófár és halk fuvallat hallatszik, az angyalok (is) megriadnak, ijedtség és remegés lesz úrrá rajtuk és azt mondják: Íme, az Ítélet napja ez! (amikor) számonkérik az Égi Seregektől (is) viselkedésüket, mert (eleve) ők sem vétlenek Szemedben és minden teremtett lény elébed áll és elvonul előtted, akárcsak a juhnyáj... Ahogy a pásztor vizslatja nyáját, egyenként ereszti át őket botja alatt, így eresztessz Te át bennünket, megolvasva és számot adva minden élőlénynek, határt szabsz minden teremtménynek és megszabod ítéletüket...
Ros Hásánákor megíratik és Jom Kipurkor megpecsételtetik, hányan vesznek oda és hányan teremtettnek, ki fog élni és ki hal meg, ki hajlott korban, ki fiatalon, ki tűzben és ki víz által, ki kard és ki vadállat által, ki éhínség és ki szomjhalál által, ki földrengés és ki járvány által, kit fojtanak meg és kit köveznek meg, ki pihenhet és kinek kell lótni-futnia, ki élhet édes nyugalomban és kinek lesz pokol az élete, ki él békességben és kinek lesz osztályrésze a szenvedés, ki szegényedik el és ki gazdagszik meg, ki aláztatik meg és ki emelkedik fel..."
Ezzel az imával reb Ámnon elfogadta az igazságos Bíró ítéletét s amikor ejezte – meghalt, elhagyta ezt az árnyékvilágot.
Halála után pedig megjelent rabbi Klónius ben Mesullám álmában, akit megtanított az ima szövegére és arra kérte, terjessze el Izrael népe között. így is lett, („Or Záruá").

Az engesztelő nap

Jom Kipur, magyarul Engesztelő Nap, de Hosszúnapnak is nevezik, mivel ekkor – 25 órán át – a zsidó ember nem eszik és még a száját sem nedvesíti be.
Jom Kipurkor a chászidok is éppúgy böjtölnek, mint minden más zsidó, de ők nem az önsanyargatást tartják a legfontosabbnak.
Ezzel kapcsolatban a mezritsi Mágid, reb Dov Beer, – Báál-Sém-Tov követője és munkájának folytatója – végrendeletében azt hagyta meg fiának: "…és ami a legfontosabb, hogy ne sanyargasd magad, mert egy kis lyuk a testen, egy nagy sebet okoz a lelken…".
Felmerül a kérdés, miért nincs külön áldás (Broche) a böjtre, mint ahogy léteznek áldások minden más micvékre?
A szochotsovi rebbe, reb Ávrahám Bornstein, szerint böjtölni az egy negatív micve, ami abból áll, hogy az ember nem eszik és nem iszik. Külön áldást kizárólag pozitív micvékre szerkesztettek.

   CHASZID LEGENDÁK

       Egy nappal Jom Kipur előtt, egyik híve elment reb Elimelechhez, a lizsenszki cádikhoz, arra kérve őt, engedje meg neki, hogy végignézhesse a kápárá szertartását.
A chászid, egy jómódú és megbecsült ember, kérését azzal indokolta, hogy "évtizedek óta jövök a rebbéhez, minden évben, és még egyszer sem láthattam, hogy csinálja a rebbe a kápárát. Az idén nagyon szeretném ezt látni".
– És te hogyan csinálod? – kérdezte vissza a rebbe.
– A rebbe viccel velem – mondta a chászid. Én egy egyszerű ember vagyok. tehát fogom az imakönyvet és elmondom a leírt szöveget "ez legyen helyettem…"
– Én is pontosan ugyanígy csinálom – jegyezte meg a rebbe, mindössze egyetlen különbséggel. Te biztosan mindent megteszel annak érdekében, hogy fehér kakasod legyen a kápárához, míg nekem teljesen mindegy, fehér, fekete, vagy ami jön.

A chászid hiába könyörgött, végül a rebbe azt tanácsolta neki, menjen el egy bizonyos faluba, menjen be egy ottani zsidó házba, ott aztán megláthatja, hogyan kell kápárát csinálni.
A chászid azonnal felkerekedett, és elkocsizott az említett faluba. A zsidó, akihez a rebbe irányította, a falu kocsmárosa volt. Amikor odaérkezett, a kocsma tele volt részeg parasztokkal, a helységben vágni lehetett a füstöt. A chászid leült egy sarokba, majd a kocsmáros kérdésére, hogy mit kíván, mindössze azt kérte, hogy ott tölthesse az éjszakát. A zsidó nem akarta befogadni a vendéget, de az addig erősködött, míg végül is a fogadós beleegyezett.
Éjféltájt, amikor az utolsó vendég is eltávozott és a helységet is rendbehozta, a fogadós behozatott a feleségével egy vaskos füzetet, melyből elkezdte hangosan olvasni a vétkeit.
– Ezen és ezen a napon nem imádkoztam időben; ekkor és ekkor ezt és ezt elmulasztottam; és így tovább hosszadalmasan.
Befejezvén bűneinek felsorolását sírva fakadt és hangosan feljajdulva azt mondta:
– Jaj nekem, Világ Ura! Tavaly is megtértem, megbántam bűneimet és meg is ígértem soha többé… És a végén mi lett belőlem? Folyton újabb és újabb vétségeket követek el, közönséges bűnöző lett belőlem, Istenem mit tegyek?
Így siránkozott még egy ideig, majd szólt a feleségének, hogy hozza be a sublód fiókjában lévő másik füzetet is.
Miután az asszony odaadta neki, a kocsmáros megint csak fennhangon olvasni kezdett belőle:
– Ekkor és ekkor kimentem az erdőbe fáért, megtámadtak és jól elvertek, hogy még most is fájnak a csontjaim; meghalt a lányom; ekkor és ekkor ilyen meg olyan szerencsétlenség történt velem; és így tovább sorolta a vele történt megpróbáltatásokat.
Végül becsukta ezt a füzetet is és síró hangon megszólalt:
– Világ Ura! Hát nem kértelek már tavaly is, hogy egy végre nekem egy békés, boldog és áldásos évet? Bíztam abban, hogy megadod. Na és mi lett a vége?
Miután jól kisírta magát, megnyugodva beszélni kezdett:
– Ma erev Jom Kipur van , a megbékélés és kiengesztelés ideje. Világ Ura, egyezzünk ki! Te nem tartozol nekem semmivel, és én sem tartozom Neked semmivel. Kvittek vagyunk, jó?
Amint ezt kimondta, fogta a két füzetet. összecsavarta őket, háromszor körüllengette a feje felett és mondá:
– Ez legyen helyettem, ez legyen az én megváltásom, az én kápárám – …végül mindkét füzetet bedobta a tűzbe.
A chászid pedig ezek után hazament Lizsenszkbe. Beszámolt a rebbének a látottakról, aki így szólt: "Na, most már tudod, hogyan kell kápárát csinálni."

A "mezei hadak" imája

Egyszer egy chászid Jom Kipur előtt, egy távoli városból azért utazott Mezibusba, hogy a szent napot Báál-Sém-Tovval töltse. Úgy indult el, hogy időbe odaérjen, és erev Jom Kipur reggelén már csak néhány versztányira is volt úti céljától.
Hála Isten – örvendezett magába – már majdnem megérkeztem. Van még időm, pihenek egyet, közben megimádkozom, és ezalatt a ló is legel egy kicsit.
Ima után elálmosodott, s miután úgy gondolta, ha pihen egy kicsit, még akkor is odaér délidőre – ledőlt a szekér aljába, s azonnal el is nyomta az álom.
Mire felébredt, döbbenten tapasztalta, hogy már majdnem bejött az ünnep, a Szombatok Szombatja, a szent nap. Kegyetlen félelem fogta el emberünket, mert nem tudta, mitévő legyen. Azért vállalt minden fáradtságot, hogy a Jom Kipurt Báál-Sém-Tov közelébe tölthesse el – most pedig egyedül, a szabad ég alatt kell ünnepelnie.
Másnap este, a Jom Kipur kimenetele után villámgyorsan Mezibusba hajtott. Amint Báál-Sém-Tov színe elé került, az széles mosollyal fogadta őt.
– Tudd meg, nem volt hiábavaló, ami veled történt. Rád hárult ezúttal a feladat: "felemelni" és az ég trónusa elé vinni a "mezei hadak" (Ám seböszádot) imáját – vagyis azokét az egyedülálló zsidók imáját, akik tanyákon, , Isten háta mögötti kis falvakban élnek, nem-zsidók között, és még templomuk sincs, sőt még egy minjent sem tudnak összehozni, hogy együtt imádkozzanak. Ezért kényszerítettek az égből téged, hogy a Jom Kipurt a mezőn töltsd.

* * *

Egyszer volt… Berdicsevben, ahol reb Lévi Jichák kihirdette, hogy erev Jom Kipurkor az egész napot a templomban tölti, és mindenkitől elfogadja a kívánság-cédulákat (kvitliket) – egy feltétellel, ha személyenként mellétesznek 2 garast is.
Másnap már kora reggeltől a rebbe asztala előtt tolongott a városka egész lakossága. A rebbe átvette a kvitliket, megáldotta íróikat, s az asztal túlodalán gyűltek a garasok.
A Kol Nidré imára már egybegyűltek a hívők a templomban, de a rebbe nem volt sehol. Már a sameszt is elküldték érte, de azt üzente vissza, hogy még nem mindenki jött el kvitlivel. Végül belépett egy asszony, letette a cédulát és a 2 garast az asztalra, de amikor a rebbe megnézte a cédulát, közölte, hogy nem fogadhatja azt el, mert a kvitliben két személyre vonatkozó kérés van – az asszonyé és a fiáé – de mindössze csak a 2 garast adott.
Erre az asszony sírvafakadt és elmondta, hogy reggel óta próbált kölcsönt szerezni, de nem sikerült. A rabbi továbbra is ragaszkodott a fejenkénti 2 garashoz. Ekkor az asszony kijelentette, hogy ő, a fia javára, lemond az áldásról, csak a rebbe áldja meg a fiát.
A rebbe elfogadta az asszony kérését, majd sietős léptekkel bement a templomba. Befelé menet, fennhangon, egyre csak azt hajtogatta: a szegény asszony lemondott a fia javára, így könyörülj meg Te is rajtunk, Istenem…

Hol van egy részeg zsidó?

A következő chászid történet hőse szintén Lévi Jichák, a berdicsevi cádik, a zsidóság kiváló védőügyvédje.
Egyik erev Jom Kipurkor, amikor már az egész kile (gyülekezet) elfoglalta helyét a templomban, s a Kol Nidré ima kezdetére várt, a rebbe gyertyát gyújtott, majd keresgélni kezdett valamit a padok alatt.
A hívők értetlenül nézték, mit csinál rebbéjük, aki egyszerre csak megszólalt:
– Keresek egy részeg zsidót, de képtelen vagyok találni. Ezután égnek emelte szemét és – szokás szerint – szónoklatot intézett az Örökkévalóhoz:
– Ribonó sel Olám! Világ Ura! Nézz, milyen különös nép ez a Te zsidó néped! Megparancsoltad nekik, hogy Tisré 9-én, vagyis erev Jom Kipurkor egyenek-igyanak. Még meg is ígérted nekik (a Talmudban) "aki eszik-iszik kilencedikén, az olybá vétetik, mintha böjtölt volna kilencedikén és tizedikén". Most képzeld el, drága jó Istenkém, ha más népeknek megadatott volna egy olyan nap, amikor vallási parancsra kell bőven enni és inni – hányan maradnának józanok? De nézd meg a Te zsidóidat! Egész nap teljesítették parancsolataidat, ettek-ittak, élvezték a dús lakomákat. Az est leszállta előtt pedig mindnyájan itt állnak, senki nem alszik vagy dülöngél. Testben-lélekben megtisztulva várják, hogy magukra vehessék az Engesztelő Nap sanyargatásait, készek arra, hogy megvallják vétkeiket és teljes szívvel megtérjenek Hozzád.
Világ Ura, hát nem érdemlik meg már ezért is, hogy megbocsásd vétkeiket és biztosíts nekik egy áldásos, boldog új évet?!…

Anyuka elárvult imakönyve

Az alábbi történet Báál-Sém-Tovval történt meg. Egyszer, erev Jom Kipurkor, a Kol Nidré ima alatt Báál-Sém-Tov nagyon levertnek és szomorúnak látszott, ami meglehetősen ritkán fordult elő nála. A Kol Nidré után pihent egy keveset, majd ezután hangulata gyökeresen megváltozott, az imákat szinte énekelve mondta el.
Később mesélte csak el híveinek, mi váltotta ki ezt a furcsa lelkiállapotot.
Egy távoli faluban – mesélte – élt egy zsidó bérlőházaspár, egy kis gyerekkel. A szülők nagyon hamar elhunytak és az árva kisfiút a földesúr magához vette, mert szüleit nagyon kedvelte. A gyereket fiaként nevelte, s bár elmondta neki, hogy kik voltak a szülei, azt sem titkolván el, hogy zsidó – a zsidó vallásról természetesen nem tudott semmit sem.
A szülői örökségből csupán néhány kis értékű tárgy maradt meg, köztük néhány chumás, imakönyv, valamint édesanyjának "Korbán-Minchá" imakönyve. Mióta nevelőapja átadta ezeket neki, drága emlékként őrizte azokat.
Egy ízben, őszre járt már az idő, a gyerek felfigyelt arra, hogy minden falusi zsidó a város felé tart. Kérdésére, hogy hová mennek mindnyájan, elmondták neki, hogy jönnek a Félelmetes Napok, a legnagyobb ünnep, s ezt a zsidók együtt töltik, mert a sokaság imája inkább meghallgatásra talál az égben.
A válasz és a magyarázatok mély benyomást tettek a serdülő gyerekre, s ettől kezdve nem hagyta nyugodni, hogy ő tulajdonképpen zsidó. Még éjjel is erről álmodott. Álmában látta szüleit, akik kérték, térjen vissza ősei hitéhez, gyakorolja zsidóságát. Nevelőapja csak legyintett álmaira, mondván, az álmoknak nincs jelentőségük, badarság az egész.
De az álmok nem hagyták magára a gyereket. Folyton-folyvást visszatértek, és álmában a szülők egyre fenyegetőbben követelték tőle megtérését, de szegény gyerek nem tudta, hogy mit tegyen.
A következő évben megint eljött az ünnepek ideje, és a gyerek megint csak látta a városba szekerező zsidókat, de már tudta, hová mennek és miért.
Ekkor a gyerek nagy elhatározásra jutott. Fogta megboldogult édesanyja imakönyvét, és szaladt, rohant, mígcsak a városba nem jutott. Ott egyenesen a templomba ment, ahová éppen Kol Nidré előtt ért. Ekkor látta, hogy mindenki fehérbe öltözötten, imakönyvvel a kezében, sírva imádkozik. A látványtól maga is sirvafakadt, de persze imádkozni nem tudott.
Mindezt látták az Égiek, nagy zűrzavar keletkezett közöttük, nem tudván, mi legyen a gyerekkel.
Ettől vált hát Báál-Sém-Tov szomorúvá, mert ő teljes szívvel együttérzett a gyerekkel, s mindent elkövetett, hogy az égiek elfogadják a gyerek megtérését, nehogy – Isten őrizz – elvesszen a zsidóság számára.
A gyerek közben megnyugodott és azt mondta:
– Édes Istenem! Nem tudom mit és hogyan kell imádkozni. Itt van, Neked adom az egész imakönyvet, ami az édesanyámé volt, Te tudod, mit kell vele tenni.
Letette az imakönyvet az asztalra, majd ráborulva sokáig zokogott.
A gyerek "imája" az égben meghallgatásra talált és elfogadtatott. Báál-Sém-Tov ezt látta lelki szemeivel, amikor arca újra felderült.

1000 rubel egy kutyáért

Egyik Kol Nidré alkalmával a lublini rebbe, reb Jákov Jichák, volt az előimádkozó. Későre járt már, de a rebbe csak nem akart belekezdeni. Állt, arcát a kezébe temetve, gondolataiba merülve. Senki nem értette, mire vár.
Hirtelen a gyülekezet felé fordult és azt kérdezte:
– Van itt valaki Pilevből?
Először senki nem válaszolt, majd egy kis idő múlva egy reszkető hang "bevallotta", hogy ő pilevi.
A rebbe ekkor magához intette őt és az iránt érdeklődött, nem tudja-e, mennyit fizetett a pilevi uraság a kutyáért, amit az idén vett?
– De tudom – felelte – véletlenül jelen voltam, amikor a földesúr megvette a kutyát. Ezer rubelt adott érte.
A válasz hallatán a cádik arcán mosoly suhant át, majd visszafordult és a Kol Nidrét jókedvűen imádkozta el.
A gyülekezet persze nem értett az egészből egy szót sem, de nem mertek kérdezősködni. A Jom Kipur kimenetele után is csak néhány hívének szolgált magyarázattal a rebbe:
– Az Engesztelő Napok előtt – magyarázta a rebbe – nagy veszélyben forgott ezen a környéken a zsidóság.
Az egekben a főügyész (a Sátán) éles hangú vádbeszédeket tartott. Ezekben arról volt szó, hogy a zsidók rosszak, nem könyörülnek embertársaikon, nem gyakorolják az irgalmat, amelynek a zsidók alapvető tulajdonságának kellene lenni. Itt van pl. egy valamikor jómódú, köztiszteletben álló ember, aki elszegényedett, és most a környéket járva kénytelen koldulni, hogy összeszedjen annyi pénzt, hogy a lányát férjhez adhassa. Zsidó testvérei, azok közül is legfőképp a gazdagok, ajtót mutattak neki, vagy néhány fillérrel intézik el a dolgot.
Eközben találkozott ez az ember a pilevi földesúrral, aki – mikor meghallotta miről van szó – benyúlt a zsebébe és odaadott neki 300 rubelt…
– Nos, az égben elhangzott vádbeszéd nehéz helyzetet teremtett és félő volt, hogy kihatással lesz a Jom Kipurkor megpecsételt ítéletre. Ez okból igyekeztem bebizonyítani, hogy a földesúr nem könyörületből vagy jóságból adta ezt a nagylelkű adományt, hanem szeszélyes könnyelműségből, mivel nála a pénznek nincs értéke. Ezt igazolta az is, hogy egy kutyáért is képes volt 1000 rubelt adni…

Kol Nidré

A hagyomány úgy tartja, hogy szövege a spanyol inkvizíció idején keletkezett. Arról szól, hogy a különböző körülmények között és helyzetekben tett fogadalom alól Jom Kipur előestéjén felmentve érezhetjük magunkat és tisztán állhatunk az Örökkévaló ítélőszéke elé. Maga a szöveg azt érzékelteti, hogy a marannusok közül a kereszténységet sokan, kizárólag, kényszerítő körülmények miatt fogadták el, s kierőszakolt eskü nem érvényes.
Dallama szintén az inkvizíció korában született, érződik benne a zsidó mártíromság minden fájdalma.

* * *

A Jom Kipur-i imarend egyik visszatérő alkotóeleme a bűnvallomás (viduj), melyben a zsidó ember megvallja bűneit – a zsidó ábécé szerinti sorrendbe – és bűnbocsánatot kér rájuk.
A bűnvallomással kapcsolatban jegyezte meg egyszer reb Lévi Jichák, a berdicsevi cádik:
– A mai nemzedék – higgyék el nekem – jobb, mint az előző korok nemzedékei. Azok ugyanis még Jom Kipur szent napján, a templomban is rendületlenül hazudtak. Verték a mellüket és mondták: vétkeztünk, raboltunk, csaltunk (ásámnu, bágádnu…) pedig ebből egy szó sem volt igaz. Olyan vétkeket vallottak be, amikor a bűnvallomást mondjuk. Valóban elkövettük azokat, kivétel nélkül. Mi nem hazudunk a jó Istennek. Már csak azért is megérdemeljük, hogy megbocsásson nekünk.

* * *

Szellemes választ adott reb Bunim, a psiszchai rebbe reb Mordecháj Bannetnek, a nikolsburgi rabbinak, amikor ez utóbbi azt kérdezte tőle, hogy miért ábécé sorrendben írták meg a bűnvallomást.
Ennek igen egyszerű és érthető oka van. Ha nem így lenne, nem lehetne tudni, mikor kell befejezni a vég nélküli bűnbánást.

Asszonybeszéd a Neilá imában

A cádik, aki lelki szemeivel látja a zsidó népre leselkedő veszélyeket, és imájával, könyörgésével hárítja el azokat – visszatérő motívum a chászid legendában.
Az egyik legkedveltebb és leggyakrabban szereplő hőse e legendáknak régi ismerősünk, reb Lévi Jichák, a berdicsevi cádik.
Következő történetünk főszereplője szintén ő:
Egyik Jom Kipurkor egész nap igen levert volt, még ima közben is időnként fel-fel sírt. Végül késő délután, a Neilá (befejező) ima után végre felderült. Este aztán, néhány hívének elmesélte mi történt:
Az idén megint csak sok bűn elkövetését olvasta ránk az égi vádló, amik sajnos többnyire igaznak bizonyultak, így közösségünk nagy veszélyben forgott.
A záróima mondása közben hallom – mesélte a cádik – amint a karzaton az egyik asszony azt mondja a másiknak:
– Biztos vagyok benne, hogy imáink meghallgatásra találtak, és boldog, jó esztendőnk lesz.
A másik nő pedig megkérdezte, mire alapozza ezt a véleményt?
– Hát hogyan lehetne ez másképp – felelte – Hiszen ha egy rablógyilkos előtt állnánk a sötét erdőben és ennyit könyörögnénk neki – még ő is megkönyörülne rajtunk. Hát még az Örökkévaló, aki hosszantűrő és könyörületes…
– Ezek az egyszerű, szívből jövő szavak megtették hatásukat, és a védő lebírta a vádlót – fejezte be a rebbe.

"Zsidó vagyok!"

Jom Kipur délutánján a Jónás próféta könyvét olvassák a Minchá imában. A történet a megtérés fontosságát és jelentőségét szimbolizálja: Isten elküldi Jónás prófétát Ninivébe, a bűnös városba, hogy figyelmeztesse lakóit, Szodoma és Gomora sorsára jutnak, ha nem térnek meg. Jónás megpróbál kibújni e küldetés alól, (bölcseink szerint attól tart, hogy a Ninive-beli pogányok hallgatnak rá, és megtérnek, ami rossz fényt vet majd a nyakas és makacs zsidókra).
"Isten elől menekülve" Jaffán hajóra száll, hogy Társisba menjen. Amikor a hajó viharba kerül, őt teszik meg bűnbaknak, hiszen a vihar "miatta" tört ki, mivel a matrózok kérdésére, hogy ki fia borja, mindössze annyit válaszol: "Ivri ánochi (zsidó vagyok) és az egyetlen Istent félem".
A chászid magyarázat szerint elég volt ennyi, hogy egy jámbor embert, aki éppolyan utas volt, mint a többi, a baj okozójának kiáltsanak ki, és egyetlen megoldásként a tengerbe vessék.
Jónás isteni csoda folytán megmenekül – a történet ismert, egy nagy hal lenyeli, a gyomrában tölt három napot – mert az isteni küldetés alól nem lehet kibújni…

* * *

A szentéletű ruzsini cádik, reb Jiszráél Friedmann, egyik hívét, reb Ásert, különösen szerette, azt tartotta róla, hogy fennkölt lelke van. A Félelmetes Napokat mindig együtt töltötték, de a cádik sosem engedte őt Jom Kipurkor böjtölni, mivel nagyon beteg ember volt, tüdőbajos, és egy betegnek nincs böjt tilos. Ezért minden évben, a Sáchrit (reggeli) ima után szobájába vezette, és kényszerítette arra, hogy egyen.
Egy alkalommal a rebbe megfeledkezett arról, hogy az ima után – szokás szerint – reb Ásert étellel kínálja, az pedig megtartotta a böjtöt, aminek következményeként másnapra meghalt. A cádiknak ez nagy fájdalmat okozott, de csak ennyit mondott: "lelket lélekért".
Az ezt követő évben Jom Kipurkor, a böjt alatt, a böjt alatt a cádikot szörnyű szomjúság kínozta. Olyannyira szenvedett tőle, hogy ima alatt a gyülekezet felé fordulva azt mondta: szomjas vagyok. Senkinek nem jutott eszébe, ha a rebbe ilyet mond, akkor valószínűleg szomjúsága már életveszélyes lehet. Még a jelenlevő rabbik is hallgattak és egyikük sem szólt, hogy a vallási törvények szerint ilyen esetben nemcsak szabad, hanem kifejezetten micvá (jócselekedet) inni.
S mivel a rabbik nem szóltak, vagyis nem engedélyezték, a cádik nem ivott, minek következtében súlyosan megbetegedett, s rövidesen meg is halt.

* * *

Egyszer, Jom Kipur előtt, megbetegedett a vizsnitzi cádik, reb Menáchem Mendel. Az orvosok szerint állapota válságossá vált, emiatt megtiltották neki, hogy böjtöljön. Hívei azonban tartottak attól, hogy nem fog az orvosokra hallgatni, ezért a belzi cádikhoz, reb Josuához fordultak, hogy segítsen jobb belátásra bírni rebbéjüket.
Reb Josua teljesítette a hívek kérését és levelet küldött reb Mendelnek, melyben többek között azt írta:
– Emlékszem, amikor szentéletű apám – emléke legyen áldott – nagybeteg volt, attól féltünk, hogy nem lesz hajlandó enni Jom Kipurkor. Azonban ő olyan nagy cádik volt, hogy maga kérte, hogy ehessen, és mielőtt enni kezdett ezt mondta: "Ezennel kész vagyok teljesíteni Isten parancsát", s nagy örömmel evett, mint aki nagy micvát teljesít.

* * *

A cánzi rebbe, reb Chájim Halberstamm, imaházában Jom Kipur délutánján a Neilá ima alatt, nagy zűrzavar keletkezett. Az egyik hívő nagyon megszomjazott és kis híján elájult.
Az illető egyébként gazdag, de nagyon fukar ember hírében állott és voltak, akik nem tudták megállni, hogy ne gúnyolódjanak rajta. "Egész évben nem ad szegény embernek még egy kis vizet sem, most legalább megtudja, mit jelent az, ha valaki szomjas" – mondták.
A mellette állók látták, hogy azért ennek fele se tréfa, itt életveszélyről van szó, megkérdezték a jelenlévő dájánt (vallási bíró), mit tegyenek. A válasz természetesen az volt, hogy adjanak neki inni, méghozzá kanalanként, hogy csak éppen annyit igyon, amennyit nagyon muszáj. Így is tettek, de az ember minden kanállal csak még szomjasabb lett. Ekkor reb Beris, a dáján, nem akarván a saját szakállára egyedül dönteni, odament a cádikhoz, mondja meg ő, ilyenkor mi a teendő.
– Mondjátok meg neki – mondta a cádik – minden pohár víz ellenében, amit most megiszik, holnap 100 aranyat kell adnia, jótékony célokra. Ha beleegyezik annyit ihat, amennyit akar.
Meghallván a cádik üzenetét, a fukar ember rögtön magához tért és már egyáltalán nem akart tovább inni…

* * *

Jom Kipur kimenetele után reb Lévi Jichák, a berdicsevi cádik odafordult egyik hívéhez és annak legnagyobb meglepetésére azt mondta neki:
– Elmondom neked, miért imádkoztál ma. Először azért, hogy az Örökkévaló jutasson neked 1000 rubelt készpénzben, hogy anyagi gondok ne zavarjanak a Tóra-tanulásban. Utána meggondoltad magad, mivel rájöttél, ha ekkor pénzhez jutsz egy összegben, üzletet nyitsz, s megint csak akadályoztatva vagy a tanulásban. Így ezután azt kérted, hogy az 1000 rubelt inkább két részletben kaphasd meg.
Mire a Neilá imához értünk, arra a meggondolásra jutottál, hogy az volna a legjobb, ha ezt az összeget négy részletben, három havonként, 250-250 rubelonként kapnád. Ezzel nyugodt körülmények között tudnád Istent szolgálni.
Az viszont végképp nem jutott eszedbe, hátha Istennek nincs szüksége a te szolgálataidra és tanulásodra, hanem azt akarja, hogy a magad dolgával törődj és dolgozz a megélhetésedért.

* * *

A lublini "Látnok"-nál, reb Jáákov-Jichák Horovitznál, az volt a szokás, hogy Jom Kipur kimenetele után bement hozzá néhány híve, és megkérdezte, milyen volt a "pecsételés". (Ismert, hogy a hagyomány szerint ezen a napon pecsételődik meg az égben az ember sorsa a következő évre.)
Így ment be hozzá egy alkalommal reb Bunim is, aki később a psiszhai cádik lett, és megkérdezte, mi van neki "megpecsételve"?
A "Látnok" őszintén válaszolt neki:
– Ebben az évben minden vagyonodat el fogod veszteni…
A jóslat be is következett. Felesége és gyerekei megbetegedtek, és egész vagyona – 1500 rubel, ami akkoriban tekintélyes összegnek számított – ráment az orvosokra és az orvosságokra.
Miután ily módon egy fillérje sem maradt, elutazott Varsóba, hogy valami jövedelmező üzlet után nézzen, amely biztosítja az ő és családja megélhetését.
Régi szokásáról nem mondva le, egy drága szállódban szállt meg. Bár zsebében egy árva garas sem volt, mégis a megszokott finom ételeket-italokat fogyasztotta, miközben egyre várta, hogy bekopogtasson hozzá a jószerencse. Ugyanakkor szörnyen félt attól, hogy mi történik, ha mégsem fog tudni fizetni, talán még Chilul Hásém (Isten nevének megszentségtelenítése) is lehet a dologból. Amikor erre gondolt még sírva is fakadt.
Éppen ilyen keserű gondok emésztették ebédelés közben, amikor egy küldönc lépett hozzá, akit a dúsgazdag özvegy, Támár'l (sok chászid legenda hőse) küldött azzal a gondolattal, legyen pénztáros egyik üzletében, heti hat rubel fizetésért.
Ebből reb Bunim arra a következtetésre jutott, hogy Isten mostmár biztosan megsegíti őt, és szerencsecsillaga nemsokára ismét felfelé ível. Ennek folytán azt üzente vissza, hogy ő nem hajlandó heti-béres kuli lenni, de az üzletbe szívesen betársul – fele-fele alapon.
Erre a szemtelenségre Támár'l nem is válaszolt. Bunim azonban nyugodt maradt, hisz mostmár nem volt neki sürgős az ügy. Tanult és imádkozott, és bizonyos volt abban, hogy Isten nem hagyja magára.
Pár nap múlva az özvegy mégis elfogadta reb Bunim ajánlatát, majd átadott neki egy nagyobb összeget, amivel kiegyenlíthette tartozását. Az üzlet pedig abban az évben különösen nagy hasznot hozott.
Mindezek után ismét elment reb Bunim a "Látnokhoz", aki mielőtt még vendége megszólalhatott volna, azt mondta:
– Minden igaz volt, amit mondtam neked (hogy mindenét elveszíti), de arról nem volt szó, hogy te ebből a helyzetből "kiimádkozod" magad…

MI IS JOM KIPUR?

TÖBB MINT A VÉTEK FELOLDOZÁSA

(Chászid gondolatok Jom Kipur jelentőségéről,

a lubavicsi rebbe, Menáchem Mendel Schneerson rabbi nyomán)

 

 

Jom Kipur az "Engesztelés Napja", az "összes bűnünk végső bocsánata és elnézésének" csúcspontja. Az engesztelés héber neve, kápárá, nem csupán azt jelenti, hogy a vétkes nem fog bűnhődni vétkei miatt, hanem azt is, hogy lelke megtisztul a bűn okozta szellemi szégyenfoltoktól. Amikor őszinte tsuvával (megtéréssel) fordulunk az Örökkévalóhoz, változásunk folyamata megtisztít, sőt át is alakítja a bűneink okozta nemkívánatos szellemi behatásokat

.

Magyarázatra szorul azonban, hogy mindez miképpen lehetséges pusztán azáltal, hogy a naptárban elérkeztünk Jom Kipur napjához. Mivel magyarázható, hogy Jom Kipur napja önmagában ekkora változást idéz elő bennünk?

 

A NAP MAGA ENGESZTELÉST NYER

 

Ez a kérdés áll a bölcseink közötti véleménykülönbség középpontjában. Rabbi Jehudá, a fejedelem szerint Jom Kipur napján a bűnös bűnbocsánatot nyer, függetlenül attól, hogy megbánta-e vétkeit, mivel "a nap maga (icumo sel jom) engesztelést nyer." A legtöbb bölcs nem értett egyet ezzel, és úgy tartotta, hogy Jom Kipur csakis azoknak nyer bocsánatot, akik megbánták vétkeiket. (Sávuot 13a.)

Azonban még ezek a bölcsek is elismerik magának a napnak az erejét, hiszen kijelentették, hogy Jom Kipur napján azokért a bűnökért is bocsánatot nyerhetünk, melyeket más napokon nem tudunk megbánni teljességgel. A különbség tehát Rabbi Jehudá, a fejedelem és a bölcsek véleménye között az, hogy a bölcsek szerint "a nap maga" csak arra vonatkozik, aki a tsuvá által megnyitotta szívét a különleges nap hatása előtt. Ezzel szemben Rabbi Jehudá, a fejedelem szerint magának a különleges napnak a hatása oly erős, hogy még tsuvá nélkül is engesztelést nyer. E véleménykülönbség megértéséhez vizsgáljuk meg közelebbről "a napot magát", és azt is, miképpen válthat ki az emberben belső változást.

 

A KAPCSOLAT HÁROM SZINTJE

 

Három szinten kapcsolódunk az Örökkévalóhoz. A kapcsolat első szintje a Tóra törvényeinek megtartásán alapul: értelmünk a Tóra megértésével birkózik. Érzelmeink az Örökkévaló iránti szeretetünkben és félelmünkben jutnak kifejezésre, és cselekvőképességünk a micvák megtartásában nyilvánul meg.

A kapcsolat második szintje mélyebb annál, mint amit gondolatban, szóban vagy tettben kifejezhetünk. Ez a kötelék akkor is létezik, ha az Örökkévalóhoz fűződő, a Tóra megtartásán alapuló kötelék megszakadt. Ezen a szinten a vétkezés elválaszthat ugyan az Örökkévalótól, ám a tsuva lehetősége mégis arra ösztönöz, hogy Őfelé forduljunk.

Végül, a kapcsolat harmadik szintje abból fakad, hogy a zsidó lélek legbensője egy az Örökkévaló legbensőjével. Ez a kötelék állandó. Lelkünk legbensője minden időkben Utána vágyakozik. Ez a kötelék nem a mi erőfeszítéseink eredményeként jön létre, s éppen ezért sem gondolataink, sem szavaink, sem tetteink nem gyengíthetik meg.

 

TÚL A SZÉTVÁLÁSON

 

A Tóra parancsainak megtartásán alapuló köteléket saját vallási elkötelezettségünk és a micvák megtartása határozza meg. Bármennyire is ihletett, bármennyire is kiterjedt ez a kapcsolat, e kötelék mégis az ember cselekvéseiből ered, és ezért szükségképpen korlátozott.

A tsuvá, annak ellenére, hogy erősebb köteléket hoz létre, mint a parancsolatok megtartása, az mégis korlátozott, hiszen ez is emberi erőfeszítést kíván: azt a vágyat, hogy semmi se válasszon el minket az Örökkévaló Istentől.

Az Örökkévalóhoz fűződő harmadik, legszorosabb kötelék azonban egyáltalán nem függ tőlünk, hiszen lelkünk "valósággal része az Istenségnek" (Tánjá, 2. fejezet). Ezen a szinten nincs létezés az Örökkévalón kívül, nem áll fenn az Örökkévalótól való esetleges különválás lehetősége sem, és arra sincs mód, hogy lelkünket megérintse a bűn. Ezen a szinten a puszta feltárása is eltávolítja már bűn által létrehozott szégyenfoltot. Ez a fajta tisztulás egy automatikus folyamat, mert e legbelső kötelék feltárása mind a három szinten magától megújítja az Örökkévalóhoz fűződő kapcsolatunkat.

Amikor tsuván keresztül kérünk engesztelést bűneinkért, ez az erősebb kapcsolat áttöri a múltbéli viselkedés által emelt gátakat. Az Örökkévalóhoz fűződő, velünk született belső kötelék feltárása még ennél is erősebb, s a tökéletlenségnek még a lehetőségét sem adja meg.

Ez tehát "a nap maga engesztelést nyer" kifejezés értelme. Jom Kipur napján magától feltárul az Örökkévalóhoz fűződő legbenső kötelék, és ezáltal szellemi képességeink valamennyi eleme új erővel telik meg.

 

BEZÁRKÓZVA: EGYEDÜL AZ ÖRÖKKÉVALÓVAL

 

Jom Kipur napján ennek a legbenső köteléknek a feltárása párhuzamba állítható a főpap beléptével a Szentek Szentélyébe, miközben közvetlenül kapcsolatba került Isten jelenlétével. Sem embernek, sem angyalnak nem volt szabad megzavarnia a főpap és az Örökkévaló közötti kapcsolatot (Jeruzsálemi Talmud, Jomá 1:5.).

A kapcsolódásnak ezt a szintjét mindannyian el tudjuk érni Jom Kipur-i imánkkal, és különösen a Neilá, záróima megfelelő elmondásával. A Neilá jelentése: "bezárás" vagy "összezárás". E percekben minden zsidó külön-külön "összezárkózik" az Örökkévalóval, mialatt feltárul lelkének az a legbenső szintje, ami egy az Örökkévaló legbensőjével.

A Neilá Jom Kipur ötödik imája. Bölcseink (Brésit rábá 14:9.) elmagyarázzák, hogy a léleknek öt szintje van. Az ötödik, legmélyebb szint a jechidá, a jáchid, "egyedülálló egység" szóból ered. A léleknek ez az a szintje, ami egyedülálló egységben kapcsolódik az Örökkévalóhoz - ez az ami feltárul a Neilá ima elmondása közben. A lélek felszínre kerülő szintje előrevetíti a Megváltás Korát, mert a Messiás fejezi ki minden ember jechidáját és tárja fel ezt az egyedülálló köteléket lényünk minden részében. Bárha már a közeljövőben így lenne!

(Forrás: ZSIDO.COM)

תחתית הטופס

MÁSOK MONDJÁK

 

A MAZSIHISZ KÖRÖMSZAKADTÁIG

RAGASZKODIK AZ "ÖRÖKSÉGHEZ"

 

A "szombat" tegnap jelentette meg összefoglalóját az un. zsidó "kerekasztal" konferenciáról, az itt következő cim alatt. A tudósitást egy szó változtatás nélkül közöljük:

 

Mazsihisz kontra KIM – Vita a Zsidó Közösségi Kerekasztal ülése után

2011. október 3. / Szombat információ

A „Kertész Ákos-ügy", a zsidóság és a Holokauszt oktatása, a Mazsök kuratóriuma, valamint az állam által fizetett örökjáradék esetleges újraosztása szerepelt a szeptember 22-i zsidó kerekasztal napirendjén.

A Közigazgatási és Igazságügyi Minisztériumban tartott kerekasztalon, napirend előtt több résztvevő bírálta a kormányzat és a fővárosi önkormányzat reagálását Kertész Ákos cikkére. A hozzászólók azt kérték: mérjen a kormányzat egyenlő mércével: antiszemita írók és művészek megnyilatkozásait is ítéljék el.

A Holokauszt és a zsidóság oktatása 
volt az első fő téma a készülő új nemzeti alaptanterv kapcsán. Különböző javaslatok hangzottak el, mit és hogyan kellene beépíteni a készülőtantervbe, és hogyan jussanak el a javaslatok a tananyag készítőihez, illetve ki koordinálja a munkát. 

Vita volt a három korábbi kurátor által megfellebbezett új Mazsök kuratórium ügyében. A Cionista Szövetség képviselője, Kardi Judit bírálta az 1 %-os felajánlások arányában történt új kurátor-választás metódusát, mások arra hívták fel a figyelmet, hogy a kuratórium körüli viták késleltetik a holokauszt-túlélők kárpótlásainak kifizetését.

 

 

Gál András Levente államtitkár jelezte, hogy kísérletet fog tenni az ügy mihamarabbi rendezésére. Ezért kérte az ügyben illetékes Ítélőtáblát, hogy soron kívül bírálja el az ügyet. Jelezte azt is, hogy megpróbál majd kapcsolatba lépni a fellebbezőkkel, noha még a látszatát is szeretné elkerülni a nyomásgyakorlásnak, csupán szeretné, ha az ügy még októberben nyugvópontra jutna, és a Mazsök új kuratóriuma megkezdhetné munkáját. 

 

 

Feldmájer Péter Mazsihisz elnök azon felvetése, hogy míg az új kuratóriumot joghatályosan bejegyzik, a régi és az új kuratórium közösen ülésezzen, nem talált pozitív fogadtatásra a kormány képviselői részéről, de a Mazsihisz ügyvezetője, Zoltai Gusztáv részéről sem. Szabó György, a Mazsök új kuratóriumi elnöke viszont jelezte, mindent meg fog tenni annak érdekében, hogy a kuratóriumba be nem került szervezetek tevékenységével is megismerkedhessen, és a szervezetek valódi tevékenységük alapján részesüljenek támogatásban. 

 

 

Éles vita 
alakult ki ezt követően Köves Slomó (EMIH) és Feldmájer Péter között az egykori egyházi ingatlanok után járó örökjáradék ügyében. Feldmájer a kormányt is bírálta, mondván, megpróbálhatják megváltoztatni a status quo-t, de érvényes szerződések határozzák meg, hogy a Mazsihisz a jogutód, míg Köves úgy vélte, az örökjáradékból más zsidó hitközségeknek és szervezeteknek is részesülnie kell. Feldmájer úgy fogalmazott: „…ebben a vitában végső soron a bíróság fog dönteni, az majd ki fog derülni persze, hogy ez egy független bíróság lesz, vagy egy Fidesz bíróság lesz".

 

 

A Szim Salom progresszív zsidó hitközség képviselője, Guba Gergely is jelezte, hogy az egykori zsidó közösségi tulajdonhoz valamennyi ma élő zsidó felmenője hozzájárult, így méltányos, hogy az örökjáradékból a Mazsihiszen kívül mások is részesüljenek. Egyúttal egyházként való elismerésükért is szót emelt.

Az ülés végén Gál András Levente államtitkár jelezte, hogy ha egyetértenek a résztvevők, egy héten belül elküldi az ülésről készült jegyzőkönyvet és tényszerű sajtóközleményt bocsátanak ki az ülésről. Ezt a jelenlévők közül mindenki elfogadni látszott.

Éles sajtópolémia 
alakult ki a Mazsihisz és a Közigazgatási és Igazságügyi Minisztérium között a bizottsági ülés után.

Az MTI szeptember 23-i tudósítása szerint a Mazsihisz közleményében azt írta, hogy a zsidó szervezetekkel folytatott előző napi tárgyaláson Gál András Levente, a KIM államtitkára tájékoztatást adott a Mazsök kuratóriumának átalakítását célzó lépésekről, illetve arról, hogy „a kormányzati szándéknak megfelelően megszületett (...) bírósági végzés ellen többen fellebbezéssel éltek".  Mint írták, az államtitkár közölte, már felvette a kapcsolatot a Fővárosi Ítélőtáblával, és fel fogja hívni a fellebbezőket, mert szerinte alaptalan a jogorvoslati kérelmük. 

A Mazsihisz a demokrácia elveivel ellentétesnek tartja, hogy egy magas rangú kormányzati tisztviselő nyomást kíván gyakorolni az alkotmányos jogukkal élő polgárokra, és mintegy átvéve a fellebbezési bíróság jogkörét, hivatalosan és nyilvánosan minősíti a jogorvoslati kérelmüket – áll a közleményben.

A Mazsihisz véleménye szerint a KIM ezzel a lépéssel „megpróbál beleavatkozni a független bíróságok munkájába és megkísérli korlátozni a  fellebbezőknek az alkotmányban rögzített jogorvoslati jogát".

A KIM ezzel szemben – az MTI-hez eljuttatott reagálásában – közölte: Gál András Levente január óta folyamatosan egyeztet hazai és nemzetközi zsidó közösségekkel, egyebek mellett a Mazsök kuratóriumának átalakításáról. A KIM sajnálatosnak tartja, hogy „a Mazsihisz a több mint fél éve tartó konszenzusos tárgyalási folyamatot át akarja politizálni mondvacsinált indokokkal". A minisztérium a leghatározottabban visszautasítja a vallási szervezet állítását, miszerint bármilyen módon beleavatkozna a független bíróságok munkájába.

Mint írták, a Gál András Levente által negyedszer összehívott Zsidó Közösségi Kerekasztallal történt egyeztetésen „élénk vita bontakozott ki arról, hogy három volt kurátor fellebbezésével nehezíti a megújított Mazsök munkájának megkezdését, és ezzel együtt a holokauszt túlélői részére kárpótlási összegek kifizetését".

Az államtitkár ezen a tárgyaláson hangsúlyozta, tiszteletben tartja a fellebbezők jogorvoslathoz való alkotmányos jogát, és jelezte, nem kíván nyomást gyakorolni rájuk. Hangsúlyozta: a cél az, hogy a kárpótlási összegek kifizetése minél előbb megtörténjen – mutat rá a KIM közleménye.

 

Úgy tudni, 
a Mazsihisz néhány hónappal ezelőtt informálisan felhívta az új Mazsök kuratóriumba be nem került néhány kurátor figyelmét a bejegyzéssel kapcsolatos fellebbezés lehetőségére, és közülük három személy fellebbezett is. E jogi aktus késlelteti az új kuratórium felállását, de – úgy tudjuk – nem késlelteti az idős Holokauszt-túlélők járadékainak kifizetését a Mazsök részéről, ellentétben azzal, ami a bizottsági ülésen, erkölcsi nyomásként elhangzott. Késedelmet legfeljebb az új pályázatok kiírása és a zsidó szervezetek támogatásának odaítélése szenvedhet. (Az eddig megítélt támogatás arányos részét ugyanakkor még folyamatosan utalják a szervezeteknek.) Ezek normatív jellegű támogatása azonban korábban is viták tárgyát képezte, s a kuratórium elnökének nyilatkozata szerint a támogatási rendszer átalakul.

A sürgetésre Gál államtitkár jelezte, hogy fel fogja hívni a fellebbező volt kurátorokat, és igyekszik meggyőzni őket, vonják vissza fellebbezéseiket, hogy minél hamarabb felállhasson az új kuratórium. Hozzátette: nem szeretné, ha lépését félreértenék, és a hatalom nyomásgyakorlásának értelmeznék: „azok az idők hála Istennek elmúltak, hogy a minisztériumból telefonok mennek".

 

 

Az ülés másnapján kibocsátott Mazsihisz-nyilatkozat viszont úgy értelmezte a történteket, hogy az államtitkár hatalmi szóval kíván beavatkozni a fellebbezésekbe és az igazságszolgáltatásba. Álláspontját a Mazsihisz arra alapozza, hogy Gál András Levente felvette a kapcsolatot a Fővárosi Ítélőtáblával. A tanácskozás jegyzőkönyvéből viszont kiderül: az államtitkár ezt csak az ügy megsürgetése végett tette. A fellebbező kurátorokat viszont – úgy tűnik – két irányból próbálják meggyőzni.

A Mazsihisz pozícióvesztése 
a Mazsökben, és lehetséges pozícióvesztése az örökjáradék kérdésében késztetheti vezetőit a keményebb lépésekre és az élesebb fogalmazásra a nyilvánosság előtt, de a vita éleződése nem biztos, hogy akár a Mazsihisz, akár a zsidó közösség egészének érdekét szolgálja.

Hasznosabb volna, ha a hitközségek és a többi zsidó szervezet egymás közötti, érdemi eszmecseréjéből születhetne olyan konszenzus, amit közösen képviselhetnének a kormánnyal folytatott tárgyalásokon. Erre egyébként a jegyzőkönyv szerint, az örökjáradék kapcsán a KIM államtitkára is felhívta a kerekasztal résztvevőinek figyelmét. Elsősorban az egyházi törvényben nevesített három hitközséget kérte megegyezésre, mondván, hogy lehetőleg a Szim Salomot is bevonva az eszmecserébe, október 31-ig üljenek össze, és jussanak közös nevezőre.
 

תחתית הטופס

 

BIRÁK ÉS PRÓFÉTÁK (25)

-                            

  OVÁDJÁ :    EDOM  VESZTE

 

„Ovádjá (magyarul: Abdiás) látomása. Ezt mondta Edomról az Örökkévaló Isten. Hírt hallottunk az Örökkévalótól, követeket küldtek a népekhez: Keljetek fel, indítsunk háborút ellene! (Edom ellen.)

 

Íme kicsinnyé teszlek (tettelek) a népek között, nagyon megvetett vagy (leszel). Kevély szíved ámított el téged (beszélte be neked, mivel) sziklahasadékokban lakozol, magasan van lakhelyed, és azt mondod magadban: Ki tud ledönteni a földre?” (Ovádjá 1,1–3)

 

Ovádjá rövid próféciája – huszonegy vers mindössze – Edom vétkeit sorolja, és vesztét jövendöli. A klasszikus, majd a modern exegéták többet foglalkoznak személyével és korával, valamint helyével a tizenkét kispróféta között, mint próféciájával. Ködbe vesző kora széles spektrumot ölel fel, vannak, akik Élijáhu kortársává teszik és vannak, akik az első Szentély pusztulása utánra.

 

KI VOLT, MIKOR ÉLT?

 

Az Írás csak a nevét említi: Ovád-já (Isten szolgája, vagy aki Istent solgálja)), de sem apja nevét, sem a kort, amelyben működött, még körülírva sem. Így tág teret hagyván a Midrásoknak és a talmudi legendának.

 A Bibliából több Ovádját ismerünk, Dávid hős katonái között elterjedt volt ez a név. Az egyik ismert Ovádjá Jehosáfátnak, Júdea királyának volt a minisztere, akit uralkodása elején a király kiküldött Júdeába, hogy Tórára oktassa a népet (2Krón 17, 7), míg a másik – kb. ugyanabban az időben – Ácháv háznagya és Élijáhu híve, akiről az Írás tanúsítja, hogy „nagyon istenfélő volt” (1Kir 18,3). Ő volt az, aki annak idején megmentett és barlangokban elbujtatott 50-50 próféta ifjat, és ellátta őket élelemmel és vízzel. (Lásd Élijáhu címszavát.)

 

A Talmud azonosítja őt a tizenkettedik prófétával:

„Mondá rabbi Jichák: Így szólt az Örökkévaló: Jöjjön Ovádjá, aki két gonosz, rossz ember között élt és tevékenykedett – Ácháv és Izevel között –, és nem tanulta el viselkedésüket, és prófétáljon a gonosz-rossz Ézsauról, aki két cádik között élt, apja és anyja, Izsák és Rivka között, és nem tanulta el jó tulajdonságaikat.” (Szánhedrin 39,b).  Ugyanott rabbi Méir azzal a szenzációval szolgál, hogy az itteni Ovádjá próféta edomita születésű prozelita volt és ennélfogva rövid próféciája Edomról szólt. A Midrások , valamint a Zóhár hasonlóképpen vélekednek.

 

    Ibn Ezra megkérdőjelezi az azonosítást, mondván, hogy egy prófétáról nem elég azt mondani, hogy istenfélő volt, mert nem minden istenfélő ember prófétál. Azonban Ibn Ezra nem nyilvánít véleményt Ovádjá próféta kilétéről.

 

* * *

Kimchi már Ámosz próféciájában is a második Szentély pusztulására vetítette Edom vétkét, és itt megismétli ezt. Edom teljesen elpusztult, nem maradt belőle semmi. „Ma akik ott laknak, azok vagy keresztények, vagy moszlimok” – mondja és hozzáteszi, hogy az elején Róma lakosságának nagy része edomita származású volt, és a pogány (majd később keresztény) Róma zsigeri zsidógyűlölete és antiszemitizmusa innen eredt, az ézsaui örökségből.

 

Eszerint Ovádjá – függetlenül attól, mikor élt – sokkal későbbre időzített próféciája elszámol és leszámol Edommal. Izrael egy kicsi, de  „testvéri” gyűlölettel telített ellenségével.

 

Kimchivel ellentétben Dáát Mikrá (itt Jehuda Kiel, a sorozat szerkesztője) szerint a prófécia nem feltétlenül a második Szentély pusztulásának idejéről szól. Ovádjá nem beszél a Szentély pusztulásáról, sem Babilónia, sem a kaszdeusok által (a rómaiakról nem is beszélve), hanem „idegenekről” szól, akik elfoglalták a szent várost, kirabolták és rabláncra fűzték lakosait. A próféta megrója Edomot, mert nem segítette testvérét a „baj napján”, sőt csatlakozott ellenségeihez és olyan lett, mint ők. Kárörvendve segítette Izrael ellenségeit, a zsidó menekülteket kiadta ellenségeiknek (ahogy ezt már Ámosz is említette). Jeruzsálemben sokszor volt „a baj napja”, sokszor rabolták ki és vitték fogságba polgárait. D. M. legalább öt ilyen esetet sorol fel – ezek nem tartoznak témánkhoz –, de az edomiták legtöbbször ott voltak, és segítettek a gyilkos fosztogatóknak.

 

SAS A MAGASBAN

 

Az első versekben Ovádjá „helyre teszi” Edomot, a nagyképű, fennhéjázó népet, aki abban bízik, hogy sziklaváraiban megbújhat, és ott senki nem éri el, senki nem árthat neki.

 

„Ha olyan magasra szállsz is, mint a sas, és ha a csillagok közé is rakod fészkedet, onnan is letaszítalak – mondja az Örökkévaló.” (uo. 4). A következő versekben Ovádjá tolvajokhoz, betörőkhöz hasonlítja Edom ellenségeit, akik mindent elvisznek. (Volt) szövetségesei kihasználták, rászedték, a határig üldözték (vagy kísérték), utána cserben hagyták. A homályos (7.) verset Dáát Mikrá eredeti magyarázatában úgy lehet érteni, hogy szövetségeseid, akikhez küldötteket menesztettél segítségért, udvariasan a határig kísérik diplomatáidat, de nem sietnek segítségedre. Ez a jelenség általában Izraelt jellemezte, akit a nagyhatalmak állandóan hitegettek és átvertek, segítséget ígértek, de megszegték ígéretüket.

 

„Azon a napon – mondja az Örökkévaló – elveszejtem a bölcseket Edomból, és az értelmet Ézsau hegyéről. Rettegnek hőseid, Témán, mert mindenki elpusztul Ézsau hegyén!” (uo. 8–9)

 

A katonai vereséget, a fizikai pusztulást mindig az észvesztés előzi meg. Nincsenek bölcsek, nincs értelem – jön a pusztulás. De a próféta nem rejti véka alá, miért éri Edomot a büntetés:

 

„Az öldöklés és erőszak miatt, amelyet testvéred, Jákob ellen elkövettél szégyen borít el, és örökre elpusztulsz. Jelen voltál te is akkor, amikor idegenek hurcolták el kincseit; amikor idegenek törtek be kapuján, és sorsot vetettek Jeruzsálemre – te is úgy viselkedtél akkor, mint azok!” (uo. 10–11)

 

Edom viselkedése – Jeruzsálem római ostromakor, a történészek és Josephus Flavius által is megerősítve – a mindenkori alja népekre jellemző. Ezek, mint a hiéna és a sakál, vérszagra gyűlnek; a mindenkori hódító segédcsapatai ezek, akik zabrálnak miután a harci zaj elült, és ölnek is, ha nem tartanak veszélytől. Egy ilyen „testvérrel” nincs mit dicsekedni. Valóban, Izrael és Edom, illetve Jákob és Ézsau viszonya mindig is ellentmondásokkal volt terhelt (lásd a fejezet végén).

 

 

EDOM NYOLC VÉTKE

 

A továbbiakban Ovádjá nyolc vétket, illetve a helytelen viselkedés nyolc variációját vágja Edom szemébe. Ezek jövő időben mintegy figyelmeztetésként szerepelnek, de múlt időben kell érteni őket, vagyis nem úgy, hogy „ne nézz, ne örülj, ne beszélj”, hanem, értelemszerűen úgy, hogy

 

„Nem lett volna szabad kárörömmel nézni testvéredre balsorsa napján!

Nem lett volna szabad örülnöd (nevetned) Jehuda fiain vesztük napján!

Nem lett volna szabad nagy szájat nyitnod nyomorúságuk napján!

Nem lett volna szabad betörnöd népem kapuján (a többi ellenséggel együtt) veszedelme napján!

Nem lett volna szabad kárörömmel nézned baját!

Nem lett volna szabad értékeihez nyúlnod veszedelme napján!

Nem lett volna szabad odaállnod a keresztútra, hogy öldösd a menekülteket!

Nem lett volna szabad kiszolgáltatnod menekültjeit a baj napján!” (Ovádjá  1, 12–14)

 

Edom mindezt elkövette és ezért, mondja a próféta, „közeledik az Örökkévaló napja a népekre, ahogy (amit) tettél, azt teszik veled is, tetteid fejedre (vissza) szállnak!” (uo. 15)

 

* * *

 

Az Örökkévaló napjáról több próféta is beszél. Van, aki ez alatt az ítélet napját érti, vagyis a világ végét, a végső leszámolás napját, amikor a Teremtő rendet teremt, megbünteti a rosszakat és megjutalmazza a jókat. A büntetés – mondja Kimchi – ahogy nagy ivászatot rendeztetek, ti edomiták, amikor népem veszélyben volt, úgy fognak a népek inni a ti vesztetekre. „Részegre isszák magukat, mintha nem is lennének!” (uo. 16)

 

Ezzel szemben – mondja Ovádjá – „Cion hegyén menekvés lesz, és ez szent lészen, és Jákob háza örökli azokat, akik örökölték őket (vagyis visszanyerik jogos tulajdonaikat). Jákob háza tűz lesz, és József háza láng, míg Ézsau háza szalma – meggyújtják és felégetik; senki nem menekül (meg) Ézsau házából – az Örökkévaló mondja ezt!” (uo. 17–18)

 

Gondolhatja valaki – ezen sorok írója is gondolta nemegyszer –, hogy ez a pár sor egyfajta prófétai önvigasztalás, hogy ne mondjam önámítás, a nehéz, kilátástalannak tűnő helyzetben. Ezzel azonban szembe lehet és kell állítani két tényt:

 

Az egyik az, hogy végeredményben az itt és a többi prófétánál említett népek – Edom, Moáv, Ammon, a filiszteusok stb. – ma már nem léteznek, míg az általuk agyonszekált, állandóan bántott zsidó nép létezik, köszöni jól van, él és virul, ha nem is problémamentesen. Problémáit, rendszerint, önellátó módón, saját maga idézi elő.

 

A másik dolog pedig az, hogy a próféta egyik feladata a vigasztalás. Nehéz helyzetekben, amikor nem látszik a fény az alagút végén, a próféta az, aki szavaival életet önt a lelkekbe.

 

ITÉLET ÉZSAU HEGYE FELETT

 

Rövidke mondanivalóját  Ovádjá az alábbi kissé homályos, de veretes és jelentőségteljes szavakkal fejezi be:

 

„A Negev (délvidék) lakói megöröklik (elfoglalják) Ézsau hegyét, az alföldet és a filiszteusok földjét. Birtokba veszik (vagyis visszafoglalják) Efrájim-Somron mezejét, és a benjáminiták Gileádot. Izrael fiainak galutból visszatérő serege elfoglalja a kánaániták földjét Corfátig (ahol Élijáhu és az özvegy lakott), míg a fogságból jövő jeruzsálemiek, akik Szefárádban vannak, birtokba veszik a Negev városait. Győztesen vonulnak fel Cion hegyére, és ítéletet tartanak Ézsau hegye felett, és  akkor az Örökkévalóé lesz az uralom!” (Ovádjá, 1, 19–21)

 

      Ibn Ezra logikus megjegyzése: Akkor az Örökkévaló fog uralkodni nyíltan, mindenki által láthatóan és letagadhatatlanul, hiszen az Örökkévaló mindig is ura a teremtésnek, és vezeti a világot és teremtményeit, csak azok – mi mindannyian – vaksággal megverten, nem látjuk, nem érzékeljük ezt.

 

Akkor, az Idők Végén, ez látható és nyilvánvaló lesz mindenki előtt.

 

Mikor lesz mindez? A legegyszerűbb a Messiás idejére vetíteni a történést, aki igazságot tesz, felszabadítja az üldözött, számkivetett zsidókat és visszaadja nekik országukat. Ha a próféta idejére szeretnénk tenni – a lehetséges magyarázat szerint –, meg lehet próbálni, és egy lokális ideiglenes menekvés keretébe illeszteni a felszabadítást, de mikor van a próféta ideje?

 

Így a Messiás a legegyszerűbb megoldás, mert azt mindenki tudja, hogy az idők végén jön el, és bár itt-ott vannak jelei, és vannak, akik látni vélik nyomdokait (Ikvötá Di'msichá). Már figyelmeztettek Bölcseink, hogy ne foglalkozzunk sokat a számítgatásokkal, nehogy elszámítsuk magunkat.

 

* * *

 

Bölcseink a Talmudban és a Midrásokban Edomot Rómával azonosították, az ókori pogány Rómával, majd az azt öröklő keresztény Rómával, amely a zsidóüldözést örökségbe kapta a pogányoktól. Fölösleges itt idézni azokat a citátumokat, amelyekben a mindenkori üldözők, az arénák gyilkosai, az autodafék, pogromok és keresztes hadjáratok „hősei”, Ézsauval és unokájával Amálékkal vannak azonosítva. Ézsau, aki elutasította az ábrahámi örökséget („minek nekem az elsőszülöttség”), tervezte megölni testvérét, és azóta sem bírja elviselni, hogy „az idősebb testvér” él, létezik egyáltalán.

 

Maláchi próféciájában – az utolsó a tizenkettő kispróféta közül – még találkozunk Edommal és a vele kapcsolatos isteni számadással. Ézsau szelleme még kísért a világban, utoljára(?) Auschwitzban találkoztunk vele. Azóta körmönfontabb, képmutatóbb lett. Azóta már felmentett bennünket – bizonyítékok híján! – az istengyilkosság szörnyen debil vádja alól, de a kis magyar, lengyel,  és szlovák  falvakban még nem tudnak erről.

 

Ma már nem tőlük függ puszta életünk, és Istennek hála ezért.

RÉSZLET NAFTALI KRAUS HASONLÓ CIMÜ KÖNYVÉBŐL

 

HETI SZAKASZ - Vözot Hábráchá - 2011

Az eltűnt törzs

„Ez pedig az áldás szava, amivel megáldotta Mózes, az Isten embere, Izrael fiait, halála előtt: Az Örökkévaló Színájról jött; Széirről ragyogott rájuk; Párán hegyéről tündökölt; megérkezett szent seregével, jobbján lángoló tűzzel..." (5.MÓZES, 33, 1-2).

A Tóra utolsó fejezetében, Mózes – halála előtt – megáldja a népet. Majdnem minden törzshöz van egy jó szava, de a legfontosabb, az egész népnek szóló áldás.
Annakidején – 250 évvel korábban – halála előtt Jákob is mondott áldást, de ő akkor csak a fiaira, akikből Izrael 12 törzse származott. Mózes áldó szavai már egy egész néphez szólnak.

„Boldog lehetsz Izrael, van-e hozzád hasonló? Nép, melyet védelmez az Örökkévaló. Ő a te segítő pajzsod és dicsőséges kardod...” (uo. 29).
Ezekkel a szavakkal nyilvánítja ki, hogy Izrael az Örökkévaló védelme alatt áll, ami még a támadó szándékú népeket is visszariasztja attól, hogy harcba keveredjenek a zsidó néppel (Háámék Dávár).

* * *

A kommentátorok észrevették, hogy Mózes, amikor felsorolja a törzseket, Simeon törzsét meg sem említi. Hová tűnhetett a simeonita törzs?
Egyesek szerint Mózes haragudott a törzsre, a peori kaland miatt, hiszen ennek a törzsnek a vezetői voltak a kezdeményezők, miáltal kihívták maguk ellen Mózes haragját.

    Mások úgy vélték, hogy a peori eset miatt elnyerte a törzs méltó büntetését s mivel egyébként is kis létszámú volt, beolvadtak Jehuda törzsébe.

    Rámbán (Nachmanides) szerint, mivel 12 törzsnél nem lehet több, a József nemzetségét pedig két törzsként – Efraim és Menasse – vette számba, ezért egyet mindenképen ki kellett hagynia. Ő pedig a simeonitákkal látta jónak ezt tenni.
Feltűnő, hogy Lévi törzsét viszont megáldotta. Mint ismeretes, Jákob két fia, Lévi és Simeon, Schemben, lánytestvérük meggyalázása miatt, kiirtotta a város férfiait. Jákob ezért megtiltotta nekik, hogy az ő nevét, közösségükben, megemlítsék.

   Igaz, hogy Mózes Lévi törzséből származik, amelyből neves papok és bírák is származtak, míg Simeon törzse nem tűnt ki semmivel, sem papokat, sem királyokat nem adtak a történelem folyamán. Az is igaz, hogy Reuvén törzse sem, de azért Mózes megáldotta őket, bár mindössze azzal, hogy ne haljanak ki.
A Midrás szerint „Mózes imádkozott Simeon törzséért és kérte, hogy az Örökkévaló segítse meg őket, amikor bajban vannak” (Szifré, Bráchá).

* * *

„Ez pedig az áldás...”

Az előző szakasz végén, az Írás ismételten figyelmezteti Mózest, hogy nem teheti lábát annak az országnak földjére, melyet a zsidó nép örökül kap. Mózes ezt a büntetést végül is a nép bűne miatt kapta, így okkal haragudhatott volna rájuk. De ő mégsem ezt tette, hanem megáldotta őket. Ezért nevezi az Írás, e helyütt, Mózest „Isten emberének”, mert ezzel a cselekedetével tanúbizonyságot tett arról, hogy isteni tulajdonsággal rendelkezik, ami nem egyéb, mint a megbocsátás képessége...

* * *

„Isten embere... halála előtt” (uo.).

  Az egyik neves kommentátor ezt az Írásverset úgy értelmezte, hogy Mózes azzal áldotta meg a zsidókat, hogy legalább haláluk előtt térjenek meg, legalább ekkor próbáljanak Istenhez hasonulni, váljanak „Isten emberévé”...

* * *

A Tórában ez volt az első alkalom, hogy Mózest „Isten emberének” nevezik. Az egyik guri rebbe ezt úgy értelmezte, hogy eljött az ideje annak, hogy végre – legalább a halála előtt – tudassák a következő nemzedékekkel, ki is volt az a Mózes, aki a Tórát elhozta a népnek. Mindezidáig Mózes, szerénységéből fakadóan, nem volt hajlandó önmagáról azt írni, hogy ő Isten embere, de most már, halála előtt, meg kellett tennie.

* * *

„Mózes Tórát adott nekünk, Jákob gyülekezetének örökségül” (uo. 4).

Egyetlen ember sem képes a Tóra összes parancsolatait (613) megtartani – magyarázta Ktáv Szófer – mivel sok specifikus micva létezik, mint, pl. ami csak a nőkre, vagy csak a kohanitákra stb. vonatkozik.

   Abban az esetben azonban, ha Izrael népe egységes, egyetértenek egymással és szeretik egymást, akkor az egyedek által betartott parancsolatok olybá vétetnek, mintha az egész nép, „Jákob gyülekezete” tartaná be őket. Ily módon a Mózes által adott 611 parancsolat (2 parancsolat, „Én vagyok az Örökkévaló...” és a „Ne legyenek idegen isteneitek...” közvetlenül az Örökkévalótól ered) csak akkor válik az egész nép örökségévé, ha azokat az egész „gyülekezet” betartja.

                                                                  ***

„És elhunyt ott Mózes, az Örökkévaló szolgája, Moáb földjén, az Isten akarata szerint. És eltemette őt a völgyben, Moáb földjén, Bét Peorral szemben. Senki sem tudja a mai napig, hol van a sírja. 120 éves volt Mózes, amikor meghalt. Nem homályosodott el a szeme és nem hagyta el az életereje...” (uo. 34, 5-7).

Meghalt tehát az az ember, aki kivezette népét a rabszolgaságból, 40 éven át irányította, harcolt velük és értük. Lehozta a Tórát a Színáj hegyéről, s eljuttatta Izrael népét az Ígéret Földjéig, a nemzeti függetlenségbe, a minden értelemben vett, szabadságba.

   De – amennyire az Írás szavaiból kivehető – halála nem rázta meg különösebben a zsidó népet, hiszen az nem is meglepetésként következett be, maga Mózes szólt róla több ízben is, hogy halála közeleg.

Megsiratták, és 30 napos gyászt tartottak.

A Midrás, az Írás szövegéből azt érzi ki, hogy Áront, Mózes testvérét, a nép mélységesebben gyászolta meg. Mózest félve tisztelték, de Áront, békeszerető természete miatt, viszont jobban szerették.

„Izrael fiai 30 napig siratták Mózest” , míg Áron halálakor „siratta őt Izrael egész háza 30 napig” (4.Mózes, 20, 29).

A különbség – mondja a Midrás – szembeötlő. Mózest csak a férfiak („Izrael fiai”) siratták, Áront viszont férfiak és nők egyaránt („Izrael egész háza”).
Nem is támadt még egyszer olyan próféta, mint Mózes, aki szemtől-szembe találkozott az Örökkévalóval. Ennek a fejezetnek az elején még „Isten embereként” említtetik, míg halálakor, amikor már minden sallang lehull az emberről – „Isten szolgája”.

* * *

Az utódlás zökkenőmentessége nem jelenti azt, hogy nem volt különbség a mózesi vezetés és Jósua vezetési stílusa, módszere között.
A Talmud közli a korabeli öregek véleményét erről: „Mózes arca, mint a nap – Josua arca, mint a hold” (Bava Batra, 75). Ezzel Mózes szellemi fölényét emelik ki Jósuával szemben, aki katonás stílusával inkább a fiatalok körében volt népszerűbb. Pedig Jósua sem tér el a Tórától, állandóan Mózesre hivatkozik, s gondoskodik arról, hogy a zsidó lét folytonossága ne szenvedjen törést.

* * *

A hagyomány azt tartja, hogy a Tórát maga Mózes írta, az Örökkévaló szavait ő véste kőbe.
– De miként írhatta le akkor azt: „És elhunyt Mózes” – teszik fel Bölcseink a kérdést.

Egyikőjük válasza szerint, a szakasz utolsó nyolc versét Jósua írta, míg mások szerint azt is az Örökkévaló diktálta és Mózes írta le – könnyezve.

Mózes halála – hozzá méltóan – nem mindennapi halál volt.
Felment Nébó hegyére, tekintetét az Ígéret Földjére vetette, majd visszaadta lelkét a Teremtőnek, „az Örökkévaló akarata szerint”, szó szerint: az Isten szája által, ami alatt Bölcseink „csókos halált” értenek, ami azt jelenti, hogy fájdalommentes.

„És eltemette őt a völgyben” – az Írás nem mondja el, ki temette el.
– Logikus, hogy az Örökkévaló – mondja az egyik talmudi Bölcs.
Miért nem tudja senki sírhelyét?
Hogy ne legyen búcsújárás színhelye; hogy ne csináljanak pogány „szenthelyet” belőle, vagy hogy ne vigyék be hamvait az Országba, a tilalom ellenére...

 

ITT AZ ÚJ ÉV: TÉRJÜNK MEG GYORSAN!

 

  CSAK  EGY CSAVARHÚZÓ SZÜKSÉGES

 

 Elmult Ros Hásáná két napja – itt van a tiz bűnbánó nap és már itt a Jom Kippur. Addig meg kell térni, illetve visszatérni a a zsidósághoz, hogy be legyünk pecsételve az Élet könyvébe.

 

Persze azokról van szó akik zsidók, illetve a mamájuk és nagymamájuk zsidó. Ha nem is tudnak és nem is tartanak semmit a zsidóságról, a zsidóságból. Meg kell térniök, illetve vissza kell térniök a gyökerekhez.

 

     Hogyan tehetik ezt? Nagyon egyszerüen: ahogy a nagy Hillel mondta a betérni szándékozónak , aki ezt úgy akarta lebonyolitani, hogy közben egy lábon állt: "Ami neked rossz, ne tedd a másiknak!" – mondta neki – "ez a zsidóság lényege. A többi csak magyarázat. Menj és tanuld meg a magyarázatot, a "használati utasitást!"  

 

     A gyakorlatban ez még ennél is egyszerübb, mert a zsidó mama/nagymama gyermekének nem is kell betérni. Ő már egy született zsidó, csak a port kell leverni, ami zsidóságát befedi, illetve a rozsdát ami zsidóságát befedi, kell egy kicsit lekaparni.

 

A legtöbbünknél a zsidóság meglévő csavarjai azok amelyek egy kicsit meglazultak. Ezeket kell egy kicsit meghúzni, megerősiteni. Először fejben, elméletben, majd a gyakorlatban.

 

Ehhez elsősorban egy jelképes csavarhúzó kell, vagyis egy zsidó imakönyv, egy ünnapi máchzor, egy mezuza az ajtón – ami a zsidóságunkkal osszeköt bennünket. Ehhez nem elég az antiszemita szomszédok jelenléte. Nem őtőlük leszünk zsidók – mi Ábrahám Izsák és Jákob fiai vagyunk – nélkülük is.

 

Sikeres megtérést kivánunk minden zsidó testvérünknek. Töltsük meg a jövö szombaton, Jom Kippurkor, a zsinagógákat és erősitsük meg a meglazult csavarokat!

 

GMÁR CHÁTIMÁ TOVÁ!