"KÁR VOLT A TANHÁZBA MENNI KÉRDEZNI" – A MAZSIHISZ LAP BIRÁLATA

"RÉGI" TÓRA

 

ÉRKEZETT AZ

 

"ÚJ ÉLET"BE

      

             Az új szám unalmas, de már nem tömény, mint az előző. Valami javulás érzékelhető, a Főszer. megerölteti magát,(csak ne kapjon sérvet). A szokásos töltelék anyagok mellett, van néhány olvasható, sőt érdekes cikk.

 

    Első a főcim – amely rendhagyó módon mindhárom újságirói elvárásnak eleget tesz. Ez, ahogy ezt a világon mindenütt tanitják, úgy szól, hogy a hir legyen  vagy új, friss, vagy érdekes vagy fontos. (vagyis nem olyan hogy "Összefogásra szólit fel a Kongresszus"(nagy Ká.val), vagy "Kiállunk melletted Izrael!" (ami lehetett új 30-40 évvel ezelőtt); vagy "Feldmájer Péter beszéde  a Szent István bazilikában" (Trianon-kontra Soá); vagy a szenzációs szalagcim:"Szédereste és széderesték" – dehát nem idézhetjük itt a lap majdnem minden számát.

 

     A jelenlegi cim – ÚJ tÓRA ÉRKEZETT A HEGEDÜSBE -  mond valamit. Ez új, ez érdekes és módfelett fontos. A Tóra (nagy té.vel, nem úgy mint az ú.é.ben) úgyan régi, több mint 3300 éves, de mondanivalója új és és mindig meg-megujul. Ehhez látni kellett a csillogó szemeket, az örömteljes táncot, amit fiatalok és öregek roptak, egy igazi zsidó ökuménián, ami a zsidó egységet demonstrálta, ha csak egy röpke órán át, amikor ortodoxok és neológok, chábád és nem beazonositott "sztám" zsidók táncoltak egy ujfajta Szimchát Tóra tiszteletére.

  

      Hogy a főrab.főszer. felfogta, hogy ez főcim és volt bátorsága ezt megtenni – javára szóljon – kol hákávod! – még ha az itteni dicséret  árt is neki, ha felmászik  a harmadik emeletre, (vagy Csoknyak leszól).

                                 *

     Lassan-lassan meggyőz bennünket a főszer. : nem biztos hogy ő irja a heti szakaszt,(bár az átokológiára még mindig mérget veszünk). Az hogy Midrás Rábbá van idézve – nem rá vall; ezt az ő idejében nem tanulták  az alma faterban és nincs meg  magyarul... Ez arra mutat hogy egy másik főrab. Amerikában élő fia a "ludas", aki ott  tanul(t).

 

 A kérdés miért volt "kár" hogy Rebekka a tanházba ment tanácsot kérni ("Istennel konzultálni"), amikor ikrei hasfájást okoztak neki? És miért volt ez "mintha a kétségbeesett, hitében megingott  emberek gondolatainak adna hangot: mit ér a Tóra, a Tizparancsolat, a szertartás, a hit, ha nem tudják eltüntetni a gyülöletet és a háborut?"

  

      Ilyen és hasonló ápikajresz gondolatok kifejezésére, még a rosszemlékű Állami Egyházi Hivatal sem kényszeritette  az "izraelita" lapot.

                              

                                                                           *     

   Ennek "illatában" már nem is tünik büdősnek az a hatalmas öndicséretszerü piáros  kép és szöveg, amelyben a mazsihisz "komoly értéket képviselő" adománya az iszaposoknak – virit a lap első oldalán, mikoris a minibusz oldalára hatalmas betükkel van kiirva a cégér és ADOMÁNYSZÁLLITÁS, egy menóra kiséretében. A szöveg utolsó mondata,  igy szól: "Az induláskor, a Sip utcai székház bejáratánál,  a BZSH-Mazsihisz vezető tisztségviselői és még sokan  álltak s vették körül a járművet. Mintegy szerencsét kivánva az úthoz".

 

    Jó lenne tudni ki irta, kinek szellemi gyermeke, ez a szerencsétlen, infantilis mondat?

                                                                     

                                                                  *

     Második oldal? Semmi. Hacsak nem  - - -

 

A "Körzeti kitekintő" nagy jelentőségü cimet viselő és sokat sejtető rovatában, ott is a Szeged cimszó alatt, M.ZS. megirja a helyi rabbiról, hogy az ünnepi funkciókat, jómaga és Kellerman Jichák, a kántor "látták el, a tőlük megszokott magas szinvonalon". Valaki rosszmájuan súgja nekünk . de nem hisszük el – hogy a M.Zs. aláirás nem más mint maga a szegedi rabbi, aki a félhasábos irásban ünnepli saját magát és tiz éves müködését Szögeden. No, no, ha nem halachikus betérés, akkor legalább ez.

   A legédesebb persze az, amikor M.Zs. megirja, hogy "Újév és Jom Kippur alkalmáből a szokásosnál nagyobb számban jelentek meg hittestvéreink (valószinüleg a zsinagógában) és igy minden istentiszteleten megvolt a minján". 

 

    Ki hitte volna?

 

      A harmadik oldalon, "Zsidó hősök a forradalomban" , Mécs Imre  igencsak érdekes cikke. A szerző együtt volt a halálraitélt és kivégzett Angyal Istvánnal egy zárkában: "elnevezett Mojsénak, én meg őt Slojménak" (lásd a teljes cikket a bloggon, az u.é. utólagos engedélyével). Skajach a főszer.nek aki leközölte, bár nem hisszük hogy ő kezdeményezte ez a cikket.

 

 A "Tallózás egykori zsidó ujságokban" érdekes rovat lehetne, de nem kellene teletömni unalmas tirádákkal,  mint jelenleg Zsoldos Jenő irása Révész Béláról. Ennek lehetne 30 sort szentelni, de nem három teljes hasábot, egy nyolc oldalas vézna lapban, amelyben a heti szidra alig egy hasáb. Dehát erre van a főszer. és az ollója.

 

      A 4. oldalon egy skót nővérnek szentelt 3 hasábnyi nonsense, nomeg egy  Makkabi kiadói piár egy megjelent könyvről ("Zsidók, kotródjatok"). A piár irójának (bizonyos Burány), vagy a Főszer.nek illene tudni, hogy a zsidó felfogásban Dániel nem volt próféta, miért is könyve nem  a próféták között, hanem a Szent Iratokban (Ktuvim) jelenik meg. A katólikus Új Emberben Dániel jogosan mint próféta szerepelhet, de nem nálunk.

 

     Ja igen és itt van a Csáki pályázati felhivása, amit úgy hoz le mind az U.É. mind szellemi tejtestvére, a siksze honlapja, mintha a fogukat húznák. Ez lehet szakmai irigység, vagy a jó Isten tudja mi. (A  Pályázat-felhivás részleteiről lásd blogunkban, október 13-án).

                                                         *

     Az ötödik oldalon, amely a "páreve" szerepét tölti be a lap ezen számában, egy Tabi emlékest (melynek egyetlen apropója, hogy a humorista "zsidó származásu" volt), valamint egy operaénekesnők fellépéséről szóló, a valamikor templomként fungáló Dohányban  - piár cikk található, Nagy László producer tollából. Valamikor azzal kezdték, hogy cházánutot adnak elő, világhirü zsidó kántorok közremüködésével. Azután jött a kétes klezmer bandák kakofóniája, majd most a siksze dalnokok felvonulása. A Dohány alapitói – ha nem igy tervezték – forognak a sirjukban.

 

   A legszomorubb a lapban (és ezen az oldalon) a Wesselényi utcai, kvázi "ortodox" iskola 20 évéről rendezett ankét, vagy eseménysorozat utolsó akkordja volt, (Erről külön cikkben számolunk be) amely nevetségessé tette az iskola ortodox jellegét. Elég ha itt megemlitjük a lauderista Cz. F.Á előadását: "A judaizmus tanitása kicsit másképp", valamint több más lauderista és scheiberista pedagógus eszmefuttatásait. Az ortodoxiát "Deutsch Gábor (Orzse)" képviselte. Gondolatban bocsánatot kértünk néhai Hoffman Áron főrabbitól, aki amnnakidején nem volt hajlandó átlépni a Wesselényi  küszöböt, mert nem tartotta elég vallásosnak. Pedig, akkor még - - -

 

                                                            *

    A hatodik oldalon – amely ujabban "az Uj Élet ifjusági oldala" – egy Ubul elnevezésü táncos mutatkozik be és mondja el élete történetét, speciel az ifjuságnak. Többek között valamikor megalapitotta a MAKE egyesületet, amelyet röviden Manórának hivnak (a manó – azok fiatal  családok, gyerekek – mondja Ubul – tehát nem Róth Manó). Nála lehet táncolni  még 77 éven felül is – és mindezt a Gyermek és ifjusági Alapprogram finanszirozza. Itt van még egy bár-micve jelentés is a Bethlen térről (Árje Jom-Tov fia. Dániel), aki nem magyar kiejtéssel mondta el a Háftárát, valamint egy beszámoló a "Péntek esti láz"(?)ról, amiről még nem tudjuk pontosan hogy mi.

 

         7. oldal  - semmi (vagyis Györgyi, pöttyös bögre, mohél, fűtési szezon)és aki talpmasszirozást kiván, hivja Tamást.

 

A nyolcadik (utolsó) oldalon kérdezi tőlünk Bozsán Eta: Ki volt Edelman Liza? Töredelmesen bevalljuk, hogy nem tudjuk és nem is érdekel bennünket. Ezzel szemben elmerülünk Spánn Gábor humoreszkjében, amelyben Piri kitér, mivel a snájdig csendőrtiszt ezt kérte, majd halála előtt, nyolcvanon felül,  megkéri az irót, hogy "ha meghalnék véletlenül, zsidóként temess el!"

 

 Tipikus magyar-zsidó bileámi mondat: az is élni akart mint egy gój, de meghalni – mint zsidó (tessék megkérdezni RÁV-ot, honnan eredezik ez).

 

    ÖSSZEGEZVE: A LAP NEM OLYAN ROSSZ MINT SZOKOTT LENNI, DE MÉG MESSZE VAN A JÓTÓL. 

 

          

AKI ANGYAL ISTVÁNNAL EGYÜTT ŰLT A SIRALOMHÁZBAN

ZSIDÓ HŐSÖK A FORRADALOMBAN

VENDÉGOLDAL

                                                             Irta :Mécs Imre

1956. november 4-én a szovjet csapatok bevonultak Budapestre és leverték az október 23-án kirobbant forradalmat és szabadságharcot.  A nemzeti gyásznapon, a szovjet csapatok egykori bevonulásának 54. évfordulóján az alábbi írásunkkal emlékezünk az 1956-os forradalom és szabadságharc áldozataira.

---

Már a címnél megakadok: akikről írni szeretnék, testvéreim, társaim, bajtársaim voltak, halálukig őrizték hűségüket szülőhazájuk iránt, és ugyanakkor magukkal hordozták zsidó gyökereiket, gyermekkoruk, életmódjuk, vallásuk erős, esetleg halványuló befolyását és a rettenetes szörnyűségek akkor nagyon is friss emlékeit, amelyek beléjük préselődtek, és amelyeken hihetetlenül nagyvonalúan felülemelkedtek. Zsidók voltak, hiszen aki nem akarta, arra is Nessus-ingként ráégették, és nagyszerű magyarok, de legfőképp igaz emberek.

Amikor 1958. május 22-én hatodmagammal halálra ítéltek, már sorozatban folytak a kivégzések, a nemtelen bosszúk önön hitványságukért.

A halálsoron, a Kisfogházban, Angyal István zárkájába kerültem, akinek bölcsessége és derűje átsegített a megrázkódtatáson. Csodáltam ezt a nagyszerű jellemet, akit 16 évesen, édesanyjával és nővérével hurcoltak Auschwitzba, s végig kellett néznie, amint nővérét felakasztják szökési kísérletért, édesanyját pedig elégetik. Hamvai ott szóródtak szét, a legnagyobb magyar temetőben, több százezer honfitársunkéval együtt. Ebben a fiatalemberben a gyűlölet szikráját sem éreztem hazája iránt, pedig lehetett volna oka rá. Ott, a halál torkában, ahol szinte semmi esélyünk sem volt az életben maradásra, átlényegültünk, szinte szellemtestekké váltunk. Kezdtük emelkedetten, madártávlatból, de élesen látni az eseményeket, a történelmet, múltunkat, sorsunkat. S megnyugodtunk, kedélyünk magához tért; fura, de vidámak voltunk, hiszen leszámoltunk életünkkel, és átestünk a hegeli szabadságkritériumon: beláttuk a rettenet szükségszerűségét. S rengeteget beszélgettünk, szinte mindenről. Pista a közösségek híve volt, tőle hallottam először a kibucokról, ahová el szeretett volna jutni, de tudta, hogy soha nem fog.

Anekdotikus történet: amikor Pistával a bokszban sétáltunk, odaszólt nekem a körletparancsnok: maga zsidó? Meglepve válaszoltam: nem vagyok. Nekem azt mondták, van itt egy nagyon okos zsidó – maga az? No ne szégyellje, a zsidó is ember. Nyilván a szemüvegem miatt esett rám a választása. Angyal Pista ott kuncogott mögöttem, és elnevezett Mojsénak, én meg őt Slojménak. Igen, bárki lehet elnyomott, üldözött, akár zsidó.

Gáli Jóska szülei katolizáltak, ő már beleszületett. Mégis Auschwitzba került. Micsoda dráma a pokol bugyrában. Életben maradt, szívvel lélekkel bekapcsolódott a magyar közéletbe. Szabadsághegy című drámájának bemutatója egyik nyitánya volt a forradalomnak. (Ahogy annak idején, 1848 előtt, az Árpád ébredése). Részt vett a forradalomban, az utóvédharcokban, 57 áprilisában egyévi börtönre ítélték, június 20-án a közben felállított népbírósági tanács másodfokon Obersovszky Gyula újságíróval együtt halálra ítélte. Kettejük életét a hatalmas nemzetközi felháborodás és tiltakozás mentette meg, moszkvai közvetítéssel.

A kiváló győri színházi rendező, Földes Gábor életét nem tudták megmenteni, holott ő a magyaróvári sortűz miatt felháborodott tömeg haragjától több ávóst megmentett. De zsidó volt a törvényes magyar miniszterelnökkel, Nagy Imrével együtt kivégzett Gimes Miklós, akit a „forradalom mindenesének” neveztünk hihetetlen aktivitása miatt. Nickelsburg László, aki a Baross téri felkelőket és a fegyveres ellenállást a szovjet agresszióval szemben példásan megszervezte, munkaszolgálatos volt, édesanyját és három testvérét deportálták, mindannyian elpusztultak. Őt 1961. augusztus 26-án végezték ki. Nagyon bátor volt. Makkabeusi jellem.

A kivégzettek között zsidó gyökerekkel rendelkezett Bán Róbert, Gábor László, Renner Péter. Dr. Rajki Mártont az Újpesti Forradalmi Bizottság elnökeként végezték ki, a katolikus egyházközség világi elnöke volt. Zenta környékén született, zsidó családban, Klein Mór volt az eredeti neve.

Mára már elsimultak a felekezeti ellentétek. Zsidó-keresztény kultúráról beszélünk, amely az európai kultúrkör alapja. Keresztényként idősebb testvéreimnek tekintem a zsidóságot, akiknek szent iratai a mi szent irataink is, akiknek templomait, temetőit, szokásait és szellemi értékeit közös kincsünknek kell tekinteni.

De nemcsak a kivégzettek között, hanem a forradalom előkészítői, mozgatói, tevékeny résztvevői között is igen nagy számban voltak, vannak zsidó magyarok. Az életfogytiglani börtönre ítélt Marián István alezredes, egy erdélyi zsidó cipész tizenegyedik gyermeke, a BME katonai tanszékének parancsnokaként élére állt az eseményeknek, kis híján kivégezték. Személyes ismerőseim közül Mérey Ferenc európai hírű szociológus példamutatóan viselte10 éves börtönbüntetését. (Perének minden vádlottja: Litván György, Hegedűs András – HBA – és Széli Jenő – Fekete Sándor kivételével – zsidónak számított.) Litván György volt az első bátor ember, aki 56 márciusában egy nyilvános gyűlésen Rákosi felelősségre vonását felvetette, november 4-én hajnalban pedig annyira felháborodott, hogy lement a felkelőkhöz, és fegyvert kért, hogy harcolhasson.

De igen fontos szerepe volt Donáth Ferencnek, nemcsak 56-ban, de később 56 szellemének ápolásában és a rendszerváltás előkészítésében is.

Hosszasan folytatni tudnám a névsort, úgy vélem, fontos kutatási terület lehetne fiatal szakembereknek, hogy feltárják a neveket és bemutassák életrajzukat, szerepüket, tevékenységüket. Mert egyre kevesebben vagyunk, akik személyüket fel tudjuk idézni és eleveníteni.

Minden évben, október 23-a időszakában, megemlékezünk 56 zsidó hőseiről a Dohány utcai zsinagóga kertjében, a Hősök falánál. Építés miatt ez most nem lehetséges, e szerény írás kívánja pótolni.
  (Forrás: Új Élet)

 

 

MIT MOND A HALACHA

                                 A HÁZASSÁGRÓL

 

                  A válásról már értekeztünk, dehát nincs válás házasság nélkül. A Talmudban a válásról szóló traktátus – Gittin – előbb jön a sorrendben, mint a házasságról szólók – a Kiddusin és a Ktubot.

 

   A zsidó felfogás és annak jogi formába öntött kijegecedése,  - a Halacha – igenli a házasságot. A Misna (Atyák   ) 18 éves korban állapitja meg a férfi házasodását, a lány lehet fiatalabb is. A Talmud bölcsek között – akiknek élete példaértékü nekünk – csak egy tanaitát találunk, aki nőtlen volt -  Simon Ben-Ázájt, aki azzal mentegetőzőtt, hogy "mit tehetek, amikor lelkem a Tórát vágyja és szereti" (Jevamot, 63b).

 

    A házasság, a zsidó felfogás szerint, a világ teremtésének szerves része, illetve folytatása. Ádám és Éva volt az első család, ők kapták a szaporodás és sokasodás bibliai parancsát – amely az első micva a Tórában (lásd Naftali Kraus, Az Ősi Forrás (13) "A 613" (parancsolat), POLgárt kiadás, Budapest, 2004). A próféta megfogalmazásában és a Talmud bölcsek interpretációjában, az isteni szándéknyilatkozat úgy hangzik, hogy az Örökkévaló a világot "nem kietlennek  (pusztaságnak, zűrzavarnak) teremtette, hanem arra hogy (be)lakják, alkotta" (Jesája, 45, 18).

 

  Ennek egyenes következménye a házasságok, a családok kialakulása, a gyermekáldás. A Tóra ezt is, mint mindent, szabályozta és megfelelő keretbe állitotta. A Tóraadás előtt is voltak házasságok, születtek gyerekek, de – Maimonidés szavaival – "A Tóraadás előtt az ember meglátott az utcán egy asszonyt, aki megtetszett neki, hazavitte, magáévá tette –s és ezzel de-facto a felesége lett". A Tóra megszentelte a házasságot, amit héberül stilusosan Kiddusin-nak (szentségnek) nevezünk, ennek a ma is érvényben lévő Chuppá-Kiddusin formáját adva. Fölösleges hangsulyozni, hogy a szentség-házasság védelmet nyujt az asszonynak a férj önkényeskedései elől.

 

      A házasságlevél

 

      Ezen védelemnek egyik fontos eszköze a Ktubá (házasságlevél) volt. Ezt a nagy tanaita, Simon ben-Sátách vezette be a második Szentély fénykorában, amikor sógóra, Jánnáj Alexander, volt a nagyhatalmu király, azzal a deklarált céllal, hogy a "férjnek ne legyen könnyü szabadulni feleségétől" (Sábbát, 14,b) hiszen válás esetén a házasságlevélben megállapitott összeget kell a hogy a férj kifizessen feleségének.

 

Az arameus nyelven megirott Ketuba, tartalmazta a férj további kötelezettségeit feleségével szemben (mint élelmezés, ruházat, házastársi kötelesség), stb, valamint felsorolta a feleség által hozott és birtokát képező vagyont.

 

Eddig a házasságlevél által biztositott anyagiakról. A Ktubá fontosságára jellemző, hogy Bölcseink szerint nem szabad együttélni valakinek feleségével, ha annak nincs birtokában házasságlevele. Van aki ezt nem veszi ennyire szigoruan ("2-3 évet is élhetnek együtt Ktubá nélkül" – Ktubot, 57,a). Azonban rabbi Méir (uo) és nyomában Maimonidés (Hilchot Isut, 10, 10) azt mondják hogy "még egy órát is tilos együtt élniök Ktubá nélkül".  A Talmudbölcsek Irásversek sorával bizonyitják, hogy a házasságlevél gondolata a Tórában gyökerezik, de azt végső formában Ben-Sátách foglalta irásba.

 

  Ha a házasságlevél a dolog (tulajdon)jogi részét szabályozza és tulajdonképpen anyagiakkal foglalkozik -  a chupa (baldachin) alatt elmondott hét áldás (Sevá Bráchot)  a szellemiekről gondoskodik és a  zsidó felfogást és szellemiséget tükrözi.

 

       A hét áldás

 

       A szentségházasság (Chupá-Kiddusin)  tulajdonképpen egy szerződés két fél között, amelyben a jogokat és kötességeket a  házaságlevél taglalja. Ezt bibliai korokban Brit (szerződés-egyezmény)nek nevezték. A Ktubá felolvasása (lásd szövegét a továbbiakban, magyar forditásban), azután következik, hogy a völegény a menyasszony ujjára húzza a gyűrűt és azt mondja: "Ezennel légy megszentelt feleségem, ezzel a gyűrüvel, Mózes és Izrael törvényei szerint" ("Háré át mökudeset li, bötábáát zó, ködát Mose vöjiszráél". Erre a két tanu és a résztvevő közönség rámondják, hogy "Mökudeset" (vagyis megvan szentelve.

 

Az ezután következő hét áldás (amit sok esetben a rabbi mond, de mondhatják erre felkért előkelő férfiak is) ősrégi eredetü, szövegét a Talmud Ketubot traktátusában (8,a) valamint Maimonidés kodifikációjában (Hilchot Bráchot, 2 és  Hilchot Isut, 10), találjuk.

 

Ez igy hangzik:

 

1)  "Áldott vagy örök Istenünk, a világ ura, aki megteremtette a szőlő gyümölcsét"

 

2)    "Áldott vagy örök Istenünk, a világ ura, aki mindent dicsőségére teremtett".

3)    "Áldott vagy örök Istenünk, a világ ura,aki az embert megalkotta"

4)    "Áldott vagy istenünk, a világ ura, aki az embert a maga képmására, a saját képzete szerint formálta és örök épitményt mintázott belőle. Áldott vagy te Örökkévaló, aki az embert  alkottad".

5)    "Örüljön és vigadjon aki gyermektelen volt (Cion), mikor gyermekei egybegyűlnek nála örömben. Áldott vagy te Örökkévaló,aki megörvendezteti Ciont gyermekeivel!"

6)    "Adj sok örömet ennek a szerelmetes párnak, ahogy az Éden kertben örömet okoztál annak idején első teremtményednek. Áldott vagy te, Örökkévaló, aki örömet okoz a vőlegénynek és menyasszonynak!"

7)    "Áldott vagy te, örök istenünk, a vuiág ura, aki az örömöt és vigasságot, vőlegényt és menyasszonyt, ujjongást és dalolást, vigalmat és vidámságot, szeretetet és egyetértést, házi békét és barátságot teremtette. Urunk, Istenünk, vajha hamarosan hallanánk Jehúda városaiban és Jeruzsálem piacterein is, völegények és menyasszonyok hangját; vőlegények vigalmát a baldachin alól és ifjak zenés lakodalmi zaját. Áldott vagy te Örökkévaló, aki megörvendezteti a vőlegényt és a menyasszonyt!"

 

     A szentségházasság  fő ismérvei: mindkét félnek szabadnak kell lenniük, ha házasok voltak azelőtt, szabályosan el kell válniuk. A menyasszony alámerül a rituális fürdőben stb. Az előirt rituál, főleg szigoruan vallásos családok esetében, szinte kizárja az un. "mézesheteket", amelyek aztán, szolidabb és szelidebb formában a házastársakat egész életük folyamán végigkisérik.

 

    A házasságlevél (Ktubá)

 

         A korabeli házasságlevél arameus nyelvezetü volt, mivel ez volt akkor a mindennapi érintkezés nyelve és fontos volt hogy a házaspárok tudják jogaikat és kötelességeiket. Ma – tradicionális okokból – változatlanul arameus a  Ktubá nyelve de szokás leforditani a Chupa alatt héberre vagy bármely más nyelre, amit a házasulók értenek.

 

      A Ktuba dióhéjban, ezt mondja:

 

Ezen és ezen a napon, itt és itt , azt mondta x.y. úr, (a vőlegény) x.y. úr fia, a menyasszonynak, x.y lányának: légy a feleségem Mózes és Izrael törvényei szerint. Én pedig  Isten segitségével  dolgozok és ellátlak, megbecsüllek, megadom minden szükségletedet, ahogy azt a zsidó férfiak szokták tenni becsülettel . Megadom a mátkapénzt (móring=móhár) 200 zuz értékben, ahogy az a Tóra szerint neked jár...

 

Utána a tanuk tanusitják, hogy a menyasszony mindebbe beleegyezett és ezáltal x.y úr felesége lett. Továbbá, a Ketuba technikai részében a völegény kötelezettségeit taglalja, majd a hozományt részletezi, amit  a völegény kap. - - - Minden törvényes és szabályos a Halacha szerint (itt jön a két tanu aláirása).

               A szertartás végeztével a völegény átadja a házasságlevelet menyasszonyának és ez annak tulajdonává válik. E Ktuba birtokolása nélkül a házaspár nem élhet együtt. A Ketuba – akárcsak ellenpólusa a get – egyik fontos alapeleme, hogy a résztvevők neveit pontosan irják. Ellenkező esetben ebből sok bonyodalom származhat

 

Mondhatnók: ez merő formalitás, hiszen "a fiatalok szeretik egymást" stb. Azonban minden hivatalos papir formalitás csupán, de van sok ország, ahol ha valakinek nincs születési bizonyitványa – akkor akár meg sem született. A zsidó házasélet szentsége, tartóssága és szilárd alapjai, természetesen nem egy papiron múlnak, azonban ha valakinek nincs villamosjegy, vagy bérlete – az nem utazhat villamoson és ha rajtakapják, megbirságolják.

    

     Persze a Ketuba nem orvosság mindenre. Vannak un. tiltott házasságok, amelyek eleve érvénytelenek, hiába irnak egy diszesen cirkalmazott házasságlevelet. Például, a ma divatos egynemüek "házassága" tilos a Tóra szerint, azt a Halacha nem ismeri el, hiába akadna olyan "rabbi" aki összeadná őket. A tiltott házasságok listáját először a Tóra, majd – bővitve – a Halacha adja.

 

     Tiltott, érvénytelen házasságok

 

          Elsősorban vérrokonok: anyja, lánya, növére vagy huga, lányunokája, nagynénje stb, valamint feleségének vérrokonai. Az ilyenekkel kötött házasságok vérfertőzés terhe mellett tilosak – a Tóra szerint. Az ilyen kapcsolatban élőknek nincs szükségük válólevélre (Getre) mivel együttélésük nem számit házasságnak. Következményeiben a legsulyosabb és a gyakorlatban a leggyakoribb, ha valaki egy férjezett nővel él együtt, anélkül hogy az törvényesen elvált volna. Ebben az esetben is a születendő gyerek mámzer lesz, annak minden negativ konzekvenciájával együtt.

 

A Tóra az emlitett kapcsolatokat azon fajtalanságok kategóriájába sorolja, amelyekkel valamikor Kanaán népei kitüntek. Ma nem kell ilyen messzire menni.

 

    Zsidó és nemzsidó közötti házasságot a Halacha nem ismer el érvényesnek. A Tóra többizben kifejezetten tiltja ezt és messzemenő következményeit hangsulyozza. Azonban, ha a nő zsidó – akkor a  születendő gyerek is zsidó és nem mámzer. A házasságon kivül született leányanya gyermeke sem mámzer – az európai "fattyu" fogalma nem vonatkozik rá. A lányanya nem kap kitüntetést a Halachától, cselekedete elitélendő, de nem von maga után szankciókat.

 

Kohanita nem vehet el elvált nőt vagy betértet, vagy olyant aki feslett életéről ismeretes. Ilyen házasság tilos és rabbi abban nem vehet részt. Azonban, ha mégis történt ilyen házasság – az de-facto érvényes és a  a születendő gyerek törvényes (nem mamzer) de bizonyos szankciókkal sujtják. (A "mamzer" kritériumát és törvényeit, lásd Naftali Kraus Az Ősi Forrás(13) "A 613 parancsolat", Budapest 2005, Polgárt kiadás,  603. oldal).

          A zsidó házasság egynejüségben gondolkodik. Még amikor a nőbbnejüség nem volt tiltott – a zsidók nagy többségének egy felesége volt (lásd erről: Mit mond a halacha a monogámiáról). A zsidó házastársak hűsége közmondásos volt – ebben nagy része volt az un. Tisztulási Törvénynek (Diné Táhárá) amely  havonta kb. 12 napra eltiltotta a házastársak nemi érintkezését, ami  ahhoz vezet hogy nem unják meg egymást. A zsidó férfiak különben is kaposak voltak széles körökben, mivel nem kocsmáztak, nem verték asszonyaikat és nem itták el keresetüket. Ez a pozitivum, paradox módon, gyakran elősegitette a vegyesházasságot, annak minden veszélyével.

 

   Összegezve: a zsidó nép, zsidó társadalom, akárcsak a zsidó egyén életének egyik alapja a házasság. A Tóra alapján álló, szentelt házasság melynek célja és értelme a gyermekáldás

 

A HETI SZAKASZ - VÁJÉCÉ-2010

A  TEHÉN FELMENT A MENYORSZÁGBA...

 

     Ez a szakasz arról szól, miként menekül el Jákob otthonról, testvére, Ézsau haragja elől. Útközben álmot lát, melyben az Örökkévaló megígéri neki, hogy nem hagyja el , és eljön az idő, mikor békében visszatérhet apja házába.

 

Amikor ráeszmél álma értelmére, fogadalmat tesz, hogy hű marad ősei Istenéhez, és ha bármije is lesz valaha, abból mindig ad tizedet.

 

„És visszatérek atyám házába" (1Mózes 28, 21).

A nikolsburgi reb Smelke, a hírneves cádik és fiatal tanítványa, Mose Léb, a későbbi szaszovi cádik, egyszer együtt keltek át a tengeren. Hirtelen iszonyatos vihar tört ki. Mindenkit elfogott a halálfélelem, az emberek jajveszékeltek, imádkoztak, könyörögtek életükért.

Reb Smelke egyszerre csak azt vette észre, hogy ifjú tanítványa, az imbolygó hajó egyik szegletében, ujjongva táncol, mint akit nagy öröm ért.

A Mester érthetetlenül nézte a fiút, majd megkérdezte, mitől ilyen boldog?

– Hogyne lennék az, Mesterem, amikor rövidesen beteljesedik az Írás szava „és visszatérek atyám házába" (itt abban az értelemben, hogy a lélek visszatér eredetéhez, a Forráshoz).

– Ha így gondolod, fiam – mondta reb Smelke – akkor örülj, és én is veled örülök.

Alighogy ezt kimondta, a vihar lecsendesedett és kisvártatva a hajó szerencsésen befutott a kikötőbe.

* * *

„És mindenből, amit adsz nekem – tizedet fogok adni” (uo.).

A birzáni cádik, reb Mordecháj Hákohen nagyapja, aranyműves volt, s egész életében csak a munkájából élt. Két másik cádik, a premisláni reb Meir és a krimnici reb Mordecháj, azt állították, hogy az aranyműves valójában titkos cádik, mivel munkája közben kabbalával is foglalkozott, s ugyanakkor a Tóra tanulmányázását is a legmagasabb szinten művelte. Természetes volt számára az is, hogy minden jövedelméből tizedet adott a szegényeknek.

Egy ízben – aranyöntés közben – nagy kár érte, de még a kár összegéből is megadta a tizedet.

Sokan nem értették  ezt, de ő megmagyarázta nekik: – Bölcseink szerint „köszönetet kell mondani nemcsak a jóért, ami az embert éri, hanem a rosszért is”, amit úgy kell értelmezni, hogy nemcsak a haszonból, hanem a veszteségből is kell tizedet adni.

* * *

Reb Meir, a premisláni cádik, fiatal korában – még mielőtt rabbi lett volna – egyetlen megélhetési forrása az volt, hogy tehenének tejét felesége eladta. Egyébként is meglehetősen szegényes körülmények között élt, mert minden fillért arra tett félre, hogy szombatra húst juttasson a még nálánál is szegényebbeknek.

Történt egyszer, hogy közeledett a szombat, de sehonnan nem jutott pénzhez, amiből a szombatra való húst megvehette volna. Kétségbeesésében elhatározta, levágatja egy szem tehenét, és annak a húsát osztja majd szét.

Az elhatározást tett követte. Éjfélkor elvitte az állatot a sakterhez, s még aznap éjjel gyorsan szét is osztotta a húst.

Másnap reggel persze a felesége hiába kereste a tehenet az istállóban. Zokogva panaszolta el férjének, hogy elveszett a tehén.

– Isten őrizz, dehogy veszett az el – nyugtatta meg az asszonyt – tehenünk felment a mennyországba...

* * *

„És megáldott engem az Örökkévaló a kedvedért" (uo. 30:27.).

Reb Báruch, az „Álter rebbe” (a Hábád megalapítója) édesapja, Lioznában – ahol fia volt a rabbi – lakott. Az apa, akárhányszor is ment be a fiához, az minden alkalommal tisztelettudóan felállt előtte, hogy ily módon is teljesítse a szülő iránti tisztelet parancsát.

Az apa képtelen volt ezt elviselni.

– Hogy lehetséges az, hogy valaki, akinek Isten szól a szájából, felálljon előttem? – háborgott. El is határozta, elhagyja fia házát, elmegy olyan helyre, ahol nem ismerik.

Vándorútra kelt, ment egyik városból a másikba, először mindenütt a zsinagógát kereste fel. A hívek rendszeresen meghívták házukba, tisztelettel viseltettek iránta, felismerték, hogy nem mindennapi ember.

Eljutott hát Nagyszőllősre is (ez abban az időben Magyarországhoz tartozott, ma Kárpát-Ukrajnához), ahol első útja szintén a zsinagógába vezetett. Itt megismerkedett egy gazdag zsidóval, aki meghívta házába. Aznap ott is maradt ebédre-vacsorára.

A vendéglátó zsidónak pálinkafőzdéje volt. Azon a napon, amikor vendége nála ebédelt, különösen jól ment az üzlet. Elgondolkozott a körülményen és arra a következtetésre jutott, hogy ez valahogy összefüggésben lehet vendégével. Megkérte feleségét, marasztalja ott reb Baruchot másnapra is. Ez a nap is különösen nagy hasznot hozott. Most már biztos volt benne, hogy az üzleti sikereket a vendégének köszönheti. Elhatározta tehát, hogy ajánlatot tesz az idős embernek.

– Látom, Ön nem azért vett vándorbotot a kezébe, hogy meggazdagodjon. Kérem, maradjon nálam, legyen a vendégem, és mindennel ellátom.

Reb Baruch beleegyezett. Kapott egy külön szobát s teljes ellátást. Így élt éveken át, és amikor távozóban volt az árnyékvilágból, a város vezetői és előkelőségei arról faggatták, halála után kit kell értesíteni.

– Oroszországban él négy fiam – mondta – mind a négy rabbi. Kettőnek küldjetek pontos, részletes értesítést. Egynek csak utalás formájában hozzátok tudomására, mi történt velem. A negyediknek ne küldjetek semmit, ő magától is tudni fogja.

Nagy tiszteletadással temették el a Chevra Kádisa által adományozott díszsírhelyen, később sírkövet is állítottak.

„Az Álter Rebbe”, (a ljadii Schneor Zálmán) értesülvén édesapja haláláról, egy nagy összeget küldött a nagyszőllősi pálinkafőzőnek, hogy megfizesse azt, amit apja eltartására költött, valamint a Chevra Kadisának a sírhelyért.

Ezek persze hallani sem akartak a pénz elfogadásáról. A küldönc, aki a pénzt hozta, nyomatékosan a tudtukra adta, hogy a pénzt küldője egy szent ember és kényes arra, hogy ne utasítsák vissza.

Végül megállapodtak abban, hogy az ügyet a Din Tóra (rabbinikus bíróság) elé viszik. Ez pedig úgy döntött, hogy a Chevra Kadisa köteles elfogadni a sírhely és a sírkő árát, de a pálinkafőzőt nem lehet a pénz elfogadására kötelezni.

A pálinkafőző nagyon elégedett volt. Neki még az az öröm is osztályrészül jutott, hogy fiát reb Baruchról nevezhette el, annak saját kérésére. Ennek a Baruchnak még az unokáit is Baruchnak hívták, Így adódott aztán, hogy Nagyszőllősben egy egész sor gyereket neveztek úgy, hogy „reb Baruch unokái”.

 

A sorsdöntő sorsjegy

 

„És íme én veled vagyok és vigyázok rád bárhol jársz és visszahozlak erre a földre, mert nem hagylak el..." (1Mózes 28, 15).

Az alábbi történetet reb Mendele, a szentéletű vizsnici rebbe szokta mesélni.

A berdicsevi cádiknak, egyik híve, panaszkodott helyzete kilátástalansága miatt, mivelhogy rengeteg gondja, adóssága van. Szerencse a szerencsétlenségben – tette hozzá – hogy sokáig sem környezete, sem üzletfelei mit sem tudtak erről, továbbra is gazdag embernek tartották. Most azonban belekeveredett egy kétes ügyletbe, és az egész vagyona elúszott. Végkép tanácstalanná vált, ezért eljött a rebbéhez azt remélve, jó tanácsával talán segítségére tud lenni.

A rebbe a kérésre csak annyit mondott: vegyél egy sorsjegyet s ezzel sorsod jobbra fordul.

Egy pillanatig sem kételkedem abban, amit mondasz – jegyezte meg a haszid – de kérdés, hogy mikor teljesül be ez az igéret. A sorsjegyeknél néha évek is eltelnek, mire kihúzzák, addigra pedig a hitelezőim tönkretesznek. Arról nem is beszélve, hogy van egy eladó lányom, akit férjhez kell adnom.

A rebbe megnyugtatta őt, ne féljen, a Jóisten meg fogja segíteni és pénzhez fog jutni, mielőtt a sorsjegyet kihúznák.

A haszid természetesen megfogadta a rebbe tanácsát és megvette a sorsjegyet. Úton hazafelé – mivel késő estére járt már az idő – megszállt egy fogadóban. Ugyanebben a fogadóban töltötte az éjszakát egy magas rangú hivatalnok is, aki akkor éjjel azt álmodta, hogy ugyanebben a fogadóban tartózkodik egy zsidó is, akinek egy nyerő sorsjegy van a birtokában. Amikor felébredt rájött, hogy csak álmodott, majd újból elszenderedett. De megint ugyanazt álmodta, így, amikor reggel egészen felébredt utasította az inasát, nyomozza ki, van-e egyáltalán a fogadóban zsidó és ha igen, hozza azonnal elébe.

 

Az inas könnyen rátalált a zsidóra és haladéktalanul gazdája elé citálta. Az meg minden teketória nélkül megkérdezte, van-e sorsjegye. Miután igenlő választ kapott azt javasolta, cserélje ki a zsidó  sorsjegyét az övével és hajlandó ezért még néhány aranyat is ráfizetni.

A zsidó igencsak vonakodott a hivatalnok kérését teljesíteni. Amaz egyre jobban belelovalta magát a cserébe, a zsidó meg végkép megmakacsolta magát, mondván, ha ezer aranyat is fizet neki, akkor sem megy bele.

 

A hivatalnok nem volt ilyen viselkedéshez szokva, megdühödött és megparancsolta a szolgájának, hogy erőnek erejével is, de szerezze meg neki a sorsjegyet. Ezt megelőzően még rálicitált saját ajánlatára is, beígérte az ezer aranyat, de végül mégiscsak erőszakkal jutott a sorsjegyhez.

 

Amikor a sorsjegy már a birtokában volt, azt mondta:

 

– Látja, nem érdemes velem kikezdeni, ha én egyszer akarok valamit, azt meg is kapom. Ennek ellenére nem akarom megrövidíteni magát, ezért kifizetem az ezer aranyat, miképp azt felajánlottam.

 

Így hát a haszid – nem volt mit tennie - kénytelen-kelletlen elfogadta az ezer aranyat fájdalomdíjként – ami tetemes pénz volt abban az időben – majd az elcserélt sorsjeggyel hazaindult.

 

„Isten segítségével minden jóra fordul” – bíztatta önmagát. Valóban így is lett. Szerencsésen férjhez adta a lányát, majd nemsokára a kényszerrel hozzákerült sorsjeggyel is megnyerte a főnyereményt.

Mindezek után ismét felkereste a rebbét, és töviről-hegyire elmesélte a rebbének a történteket.

 

Válaszul a rebbe megvallotta neki, hogy amikor első ízben ott járt, látta rajta, hogy valóban nagy bajban van. Ugyanakkor láttam azt is – mesélte tovább – hogy a hivatalnok sorsjegye fog nyerni nem pedig az, amit te vettél. Oda kellett hatnom tehát, hogy a hivatalnok a fejébe vegye sorsjegyet cserélni veled, és miután készpénzre is szükséged volt a lányod férjhezadásához, adta neked „fájdalomdíjként” az ezer aranyat. Így esett meg tehát, hogy előbb jött a kisebb segítség, majd ezután a nagyobb szerencse.

* * *

„Mily félelmetes ez a hely! Nem más ez, mint Isten háza..." (uo. 17).

Egy galíciai kisvárosban a zsinagóga igen rossz állapotban volt, olyannyira, hogy félő volt, minden percben összedőlhet.

 

Egyszer reb Meirt, a premisláni rebbét is arra vitte útja, így betért a templomba imádkozni. Amikor kinyitotta az ajtót és benézett visszahőkölt az eléje táruló siralmas látványtól. „Mily félelmetes (szörnyű) ez a hely! Nem más ez, mint Isten háza...!” – idézte magának szomorúan az Írásverset.

 

Az őt körülvevő hívek nem értették, mit mond. Sokan azt hitték, valami újszerű kabbalisztikus magyarázatot hallanak.

 

Reb Méir, látván az értetlen tekinteteket, szavaihoz magyarázatot fűzött.

„Milyen félelmetes (szörnyű – héberül má norá) ez a hely". Valósággal istenkísértés ide belépni. „Nem más ez, mint Isten háza", tehát ezért nincs tulajdonosa, bálbosz, aki törődne vele, megjavíttatná. A falu házai mind jó állapotban vannak, egyedül a templom elhanyagolt.

* * *

„És Jákob fogadalmat tett, mondván: Ha velem lesz Isten...és ad nekem kenyeret és öltözet ruhát... akkor az Örökkévaló lesz az én Istenem..." (uo. 20, 21).

 

A „század esküvő”-jén, ahol a két nagy cádik – a berdicsevi Lévi Jichák és a ladii Schnéor Zálmán – unokái keltek egybe, részt vett maga a két „nagy öreg” is.

 

Az esküvői lakomán reb Schnéor Zálmán, (nagy)apatársa tiszteletére áldomást mondott. A berdicsevi felé fordulva, poharát emelve csak annyit mondott: „Lechájjim mechutn” (apatárs)! Segítsen meg bennünket a Jóisten anyagiakban és szellemiekben".

 

Kérdé erre a berdicsevi: jól van ez így, apatárs? Előbb az anyagi és csak azután a szellemi? Nem inkább fordítva?

 

– Nem – felelte erre reb Schneor Zálmán – Jákob ősapánk, amikor el kellett hagynia otthonát, így imádkozott:

„Ha...ad nekem kenyeret és öltözet ruhát...akkor az Örökkévaló lesz az én Istenem". Tehát előbb említette az anyagiakat (kenyér, ruha) és csak azután az Istenséget.

 

– Igen ám – érvelt tovább a berdicsevi – de hogy' lehet összehasonlítani a mi anyagi fogalmainkat Jákobéval?

 

– És hogy' lehet összehasonlítani a mi szellemi szintünket Jákobéval? – vágott vissza reb Schneor Zálmán…

 

Simon Jacobson:Tartalmas élet

 

  Megváltás, vagy

 A tartalmas élet titka

Megtelik a föld az Örökkévaló megismerésével, mint a tenger vízzel.
Jesájá 11:9.

A végső megváltás nem a távoli jövő álma, hanem közeli valóság.
A Rebbe

***

Amikor 1951-ben a Rebbe átvette a lubavicsi mozgalom vezetését,

 

kijelentette, hogy az emberi történelem végtelen

folyama végre meghozta

gyümölcsét.

 

 

– Ez a nemzedék lesz a száműzetés utolsó nemzedéke

és a megváltás első

nemzedéke – mondta – a személyes és az egyetemes

megváltásé, amely a társadalom tökéletesedéséhez és

egy olyan világ megvalósulásához vezet, melyet

megtölt az Örökkévaló ismerete. Most már minden

rajtunk múlik.

 

Ez volt a Rebbe életének vezérfonala. Egy levélben

egyszer így írt: „Attól a naptól fogva, hogy iskolába

mentem, sőt már az azt megelőző időktől,

képzeletemben egyre határozottabban jelent meg a

jövőbeni megváltás képe – egy mindent átfogó,

hatalmas megváltásé, mely megvilágítja a száműzetés

szenvedéseinek, és pusztításainak értelmét.”

Megváltás – de miért?

Képzeljük el, hogy egész életünket egy sötét alagút mélyén töltjük. Szüleink, nagyszüleink, sőt az ő szüleik és nagyszüleik is mind-mind itt éltek. Megszoktuk az állandó sötétséget és kifejlesztettük azokat a készségeket, képességeket, amelyek szükségesek fennmaradásunkhoz. Leéljük életünket, olykor botladozva, olykor tapogatódzva a sötétben. Belenyugodtunk, hogy az élet ilyen és ilyen is marad.
Ám régi könyvekből, mások elbeszéléséből tudjuk, hogy létezik egy más fajta világ Hallottunk egyet s mást arról, hogy az alagút végén fény ragyog, s nem kell feltétlenül egész életünket a sötétben tölteni. De szkeptikusak vagyunk – hiszen a sötétség az egyetlen, amit ismerünk. S miután oly sok nemzedék élte le életét ebben az alagútban, valóban hihetünk-e az alagúton túli világban? Különben is: már tudjuk, miképpen boldogulhatunk itt, megtanultuk, hogyan tehetjük otthonossá a sötétséget, ezért hát miért is kockáztatnánk meg a változással, változtatással járó veszélyeket?

Valami azt súgja, hogy a sötétség nem jó. Bármennyire is hozzászoktunk, továbbra is nyugtalanok és tétovák maradunk. Végül rádöbbenünk, hogy a sötétség lehet ugyan életünk része, de semmiképp sem maga az élet.
Miközben végigbotorkálunk, végigbotladozunk életünkön, mindannyiunkban felötlött már a kérdés, vajon megtaláljuk-e valaha az igazi boldogságot. Megleljük-e lelki békénket, és tartalmas életet élünk, vagy az a sorsunk, hogy félelemmel, zűrzavarral teli életünk legyen? Valóban győzedelmeskedik az erény és a jólelkűség? Ha nem, miképp magyarázzuk meg magunknak s gyermekeinknek a morális és etikai elvekhez való ragaszkodás szükségességét? Hiszen, még ha az emberi természet magasabb rendű célokért sóvárog is, mi értelme azon munkálkodnunk, hogy erényes életet éljünk, ha ez az út sehová sem vezet?
Mindezen kérdések egyetlen-egy szóval megválaszolhatók: a megváltás. A megváltás az a fény, amely az alagút végén felragyog. A megváltás az Örökkévaló ígérete, hogy a cél, ami miatt a világmindenséget teremtette, valóban beteljesedik – hogy valóban győz a jóság és életünk valóban tartalmas lehet. A megváltás mind az Örökkévaló tervének, mind az emberi életnek integráns része. Megváltás nélkül életünk valóban nélkülözné az értelmet – végtelen és sötét alagút lenne, más fajta élet lehetősége nélkül és minden remény híján, hogy valaha is kilépünk a fénybe.

Megváltás – de mitől?

Tulajdonképpen mitől szabadít meg bennünket a megváltás? Attól, hogy örökre az anyagi világ sötétségének csapdájában vergődjünk, és értelmetlen legyen az értelem kutatása. A fásult és céltalan élettől. Kételyeinktől és félelmeinktől.
Az Örökkévaló mindannyiunkba egy-egy szikrát helyezett, amely, ha tápláljuk, lehetővé teszi, hogy bevilágosítsuk a sötétséget, és előre haladjunk. Hogyan táplálhatjuk e szikrát? Azáltal, hogy felismerjük lelkünk erejét. Azáltal, hogy énünk fölé emelkedünk, és tudomásul vesszük annak az abszolút erőnek a létét, amely jóval hatalmasabb nálunk. Azáltal, hogy jótetteket cselekszünk, és erényes életet élünk. És mindenekelőtt azáltal, hogy belátjuk: a legnagyobb sötétség mélyén is fellelhető a fény, amely minden egyes erényes cselekedetet végtelen értelemmel tölt meg.
A megváltás nem egy esemény, amely földi életünk végén következik be – épp ellenkezőleg: hosszú folyamat, amely életünk elején veszi kezdetét, és minden egyes jócselekedet egy lépéssel közelebb visz e folyamat bevégzéséhez. A megváltás a sötétség és a zűrzavar végét jelenti és a harmónia kezdetét.
Csodának tekinthető-e a megváltás? Nem egészen, hiszen a megváltás az az állapot, amilyennek a világnak lennie kell. De miképp lehetünk biztosak abban, hogy számunkra is eljő a megváltás? Hiszen ha körültekintünk, úgy tűnik, mintha a világ igen távol állna a megváltástól: mindenütt önzést és sötétséget látunk.
A válasz, természetesen, nem más, mint az, hogy az Örökkévaló megígérte, hogy így lesz. Tegyünk csak fel egy roppant egyszerű kérdést: Miért törekszünk arra, hogy tartalmas életet éljünk? Miért nem érezzük elégségesnek, ha csak magunkkal törődünk, ha csak a magunk szükségleteivel és kívánalmaival foglalkozunk?
Egy paradoxon hajt bennünket, két egymással szemben álló erőtér vonzásának ereje: testünké, amely az anyagi világot, és lelkünké, amely a spirituális világot képviseli. Létünk minden mozzanatát ez a kettőség határozza meg. Olyan világban élünk, amely tökéletlen, de ennek ellenére a tökéletesség után sóvárgunk. Életünk fájdalommal és nehézségekkel teli, de ennek ellenére békességre és harmóniára vágyunk.
Ugyanez igaz közösségi és globális szinten is. Az emberek az idők kezdete óta arra használták szívüket és értelmüket, hogy életüket jobbá tegyék. Új politikai és gazdasági rendszereket hoztunk létre, egyre nagyobb tudás megszerzésére törekszünk, új iparágakat és vállalkozásokat teremtettünk – s mindezt azzal a céllal, hogy egy tökéletesebb társadalomban élhessünk. Dacára a népek, nemzetek és vallások közötti különbségeknek, a Föld lakói – mind a hatmilliárdan – valamennyien jobb életre vágynak.

Egyszóval, mindannyian a megváltást keressük. Ne ijedjünk meg ettől a szótól: a „megváltás” nem csak vallási vagy spirituális jelentéssel rendelkezik. A megváltás egyben szabadság is – szabadulás az emberi lelket gúzsbakötő béklyóktól. A megváltás jelentheti a szabadulást egy elnyomó rezsim uralma alól, a szabadulást egy rossz szokástól vagy kellemetlen helyzettől, a szabadulást a bennünk lakozó félelemtől és az értelmünket elhomályosító zűrzavartól.
Voltaképp mindannyian a megváltást keressük, akár használjuk ezt a szót, akár nem. Némelyikünk olykor átéli a szabadság röpke pillanatait, de jóval gyakrabban beletörődünk egy olyan életbe, amely nélkülözi ezt a fényt és világosságot. Létünk béklyói túlságosan is erősnek tűnnek. A bezártság, a száműzetés állapotában leledzünk: a materiális világ béklyói sötétségbe zárnak bennünket.
Akkor hát miképp szabadulhatunk? Azáltal, hogy tudomásul vesszük: az Örökkévaló teremtett minket – a saját képmására – és ezért eredendően jók vagyunk. Azáltal, hogy tudomásul vesszük: e korlátokkal teli világnál magasabb helyről származunk, s azáltal, hogy felismerjük: célunk e világon nem csupán az, hogy az anyagi világot saját gyönyörűségünkre használjuk fel, hanem az is, hogy erényes cselekedeteinkkel finomítsuk és civilizáljuk.
Valóban nehéz e sötét világban értelmet találni. Az Örökkévalóban való hit és az Örökkévaló létének megtapasztalása olyan folyamat, amely sok erőfeszítést kíván. Ám az első lépés roppant könnyű: mielőtt kiszabadíthatjuk magunkat a sötétség öleléséből, tudomásul kell vennünk meglétét. Mielőtt magunk mögött hagyhatnánk a száműzetést, tudatában kell lennünk, hogy bizony ott lakozunk.

* * *

Történt egyszer, hogy egy forró, nyári napon egy öregember a hűs pincében keresett enyhülést a meleg elől. Amint belépett, szinte megvakította a sötétség. – Ne félj! – kiáltotta oda egy másik ember, aki már a pincében ült –, nincs abban semmi különös, hogy amikor a fényből a sötétségbe lépsz, semmit sem látsz. Szemeid hamar megszokják majd a sötétséget, és szinte észre sem veszed, hogy sötét van.
– Kedves barátom – felelte az öreg, és visszafordult –, pontosan ettől félek. A sötétség bizony sötétség, és veszélye abban rejlik, hogy meggyőzzük magunkat, hogy fény.

Hogyan következik be a megváltás?

A megváltás valóban megváltoztatja életünket? Igen is, meg nem is. A körülöttünk lévő világ nem változik meg: mi magunk azonban észleljük majd a változást. Maimonidész kifejezetten azt állítja, hogy semmiféle csoda nem következik be: a megváltás nem apokaliptikus vagy természetfeletti esemény. A megváltás korszakát (vagy a „messianisztikus kort”) Maimonidész szerint az jellemzi, hogy mindannyiunkat lefoglal „az Örökkévaló megismerése”.1
Ez, részben, azt jelenti, hogy minden cselekedetünkben érzékeljük az Örökkévalót. Legyünk bár orvosok, üzletemberek, vagy szülők, materiális tevékenységeinket a spiritualitás szűrőjén át szemléljük – vagyis nem önmagukért való tevékenységként, hanem valamely magasabb rendű cél elérésének eszközeként. Éppúgy, ahogy az éhező ételre vágyik, mi a jóságot sóvárogjuk majd; ösztönösen megérezzük mi a jó, mi a rossz, és ennek megfelelően cselekszünk. Eltűnik a szívünk és értelmünk, a belső és külső érzéseink között feszülő ellentét. Mindannyian rájövünk, hogy a világmindenség legkisebb része is az Örökkévaló műve.
A végső megváltás hasonló módon fog bekövetkezni, mint az egyiptomi szolgaságból való megváltás és a kivonulás. Miképpen elküldte az Örökkévaló Mózest, hogy élére álljon az Egyiptomból való szabadulásnak, ugyanúgy fogja a Messiás az egész világot a végső megváltásba vezetni.
Miért van szükség vezetőre? Azért, mert a bennünk meglévő isteni szikra ellenére, az anyagi világ sötétsége elsöprő erejű. Éppen ezért az Örökkévaló önzetlen vezetőt küld, aki képes felülemelkedni a materiális világon, aki fogékony e nemzedék igényeire, és képes átadni az Örökkévaló üzenetét a mi bonyolult, zűrzavarral teli társadalmunknak. Ez a vezető cselekedeteivel és tanításaival arra ösztönöz minket, hogy tanulmányozzuk az Örökkévaló bölcsességét, és az Ő törvényei szerint éljünk. A világ nemzeteit pedig arra készteti, hogy együttesen szolgálják az Örökkévalót, és a Bibliában leírt morális és isteni parancsok betartása által teljesítsék kötelezettségeiket.2

Hol tartunk most?

Most, miután több ezer éve tartózkodunk az alagútban és botorkálunk a sötétben, végre elérkeztünk a megváltás korszakának küszöbére. Minden szinten forradalmi változások zajlanak – személyes és globális szinten egyaránt, a technológiában, a politikában és az emberi lélekben.
A szabadság, a tolerancia és a nagylelkűség eszménye terjed a nemzetek közösségében. A család ismét fontos értékké vált, mivel az emberek ismét tartalmas kapcsolatokra vágynak, melyek túlmutatnak személyes karrierjükön és anyagi szükségleteiken. Az emberek az egész világon keresik a spirituális értelmet, hogy megleljék létük leglényegét. Nagyobb elkötelezettség mutatkozik a belső változások és a személyes fejlődés iránt; mások hibáztatása helyett az emberek kezdik belátni, hogy saját maguknak kell felelősséget vállalni életükért, és ennek megfelelően cselekszenek.
A világ tehát készen áll a megváltásra – de mi hogyan készüljünk fel arra? Nyissuk ki szemünket, és próbáljuk megérteni, milyen különleges időket élünk. Tudatosítsuk magunkban, hogy a nap, mint nap lezajló események részei annak a folyamatnak, amely a megváltás értelemmel teli életéhez vezet. Ismerjük meg az Örökkévalót és a spiritualitást, hogy az Ő akaratának megfelelően éljük életünket.
Ez korántsem könnyű. A nehéz múlttal és a bizonytalan jövővel való megbirkózás közepette talán egyszerűbbnek tűnik megszokott életünkhöz való ragaszkodás. Ám a megváltás iránti sóvárgáshoz egy másik, valamennyi emberre jellemző vonás is társul: a remény. A jó egészség és a jólét iránti remény. Az igazság és az erény iránti remény. A sötétségből való szabadulás reménye.

Mivel a kihívás igen nagy, apró lépésekkel kell kezdenünk. Hallgassunk végig egy előadást. Tanuljunk az Örökkévalóról és a megváltásról – a teremtés céljáról. Ne feledjük: a sötétségből való szabadulás elérésének első lépése az, ha tudatosítjuk magunkban, hogy valóban sötétségben vagyunk. Ismerjük meg ezeket a gondolatokat a magunk tempójában, és idővel körvonalazódik előttünk egy nagyobb összefüggés. Ne sajnáljuk az időt és gondoljuk végig saját életünk prioritásait. Telítsük meg otthonunkat szeretettel; munkahelyünkön pedig váltsuk fel az önzést és az erőszakoskodást nagylelkűséggel és könyörületességgel.
Ha egy ember el tudja határozni, hogy véghezviszi e változásokat, akkor tíz is képes lesz rá. És ha tíz ember képes erre, akkor száz is, és így tovább. Végtére is, eredendően jók vagyunk, természetünkből fakadóan vágyunk a jobb, produktívabb és értelemmel teli életre. Kötelezzük el magunkat még ma, és másokat is buzdítsunk erre.
Mivel oly rég óta haladunk az élet sötét és kanyargós alagútjában, lassan elérjük a végét és megpillanthatjuk a beáramló meleg, ragyogó fényt. Most nincs idő elbizonytalanodásra, szkepticizmusra vagy önzésre. Még a legkisebb dolog is – egy kedves szó, pár forint jótékony célra, néhány imával eltöltött perc – végtelenül fontos. Mindent meg kell tennünk, hogy akár egyetlen fénysugarat a sötétbe irányítsunk. Utunk végéhez közeledik: azon kell lennünk, hogy elérjük célunkat, és „találkozzunk” az Örökkévalóval. Minden rajtunk múlik.

* * *

1991. április 11-én, tizenegy hónappal megbetegedése előtt, a Rebbe

 

szenvedélyes beszédet mondott. Szokatlanul szókimondó beszéd volt ez,

 

és a Rebbe aggódó szavai arra késztették és buzdították híveit, hogy

 

 

még inkább felkészítsék magukat és a világot a megváltásra.

– Hogyan lehet, hogy a Messiás még nem jött el? – kérdezte a Rebbe. – Miért van a világ még minding telve gonoszsággal és szenvedéssel?

 

Miért fogadjuk el, hogy a megváltás nem jő el sem ma, sem holnap,

 

sem holnapután? Mindent el kell követnetek, hogy elhozzátok igaz

 

megváltónkat! Nem elég, ha jól hangzó jelszavakat skandálunk.

 

Rajtatok múlik külön-külön, hogy tetteitekkel elhozzátok a végső

 

megváltást. Rajtatok áll, hogy hozzátok létre a Messiás harmóniával

 

 

teli, tökéletes világát!