Simon Jacobson:Tartalmas élet(29)

 

Hit és értelem :

 Megérinteni

 az istenit

A hűség útját választottam.
– Zsoltárok 119:30.

A hit nem az értelem hiánya; önálló képesség, amely gondos fejlesztéssel lehetővé teszi az abszolút megtapasztalását.
– A Rebbe

* * *

Egy író egyszer megjegyezte, amikor a Rebbével találkozott, hogy nagyon sokan nem istenhívők. A Rebbe nem értett egyet.
– Az emberek ösztönösen hisznek Istenben. Lehetnek kétségeik; az Örökkévaló létének megkérdőjelezése azonban az első biztos jel, hogy valaki hisz valamiben. Hiszen ahhoz, hogy megkérdőjelezzük, először valamelyest el kell fogadni az Örökkévalót.
– Ha valóban hívő emberek, miért nem aszerint cselekednek? – kérdezte az író.
– Megijedtek saját hitüktől – válaszolta a Rebbe. – Félnek azoktól az elvárásoktól, melyet hitük esetleg megkövetel: hogy le kell mondaniuk bizonyos örömökről, vagy le kell tenniük némely elképzelésükről. Félnek attól, hogy változtassanak életükön.

Mi a hit? Mi az értelem?

Az emberek számos képességgel rendelkeznek. Agyunk feldolgozza az információkat, érzelmeink elérzékenyítenek, míg intuíciónk vezérel bennünket. Érzékszerveink gondoskodnak a látásról, hallásról, szaglásról, ízlelésről és tapintásról. Hová sorolható a hit?
Sokak számára a hit nem természetes emberi képesség, hanem inkább az értelem hiánya. Mások ennél is cinikusabbak azt állítván: a hit a gyengeség jele, olyasvalami, melyhez akkor fordulunk, amikor már semmi más nem segít. E szerint a magyarázat szerint a régebbi korokban a hit szinte szükségszerű volt, mivel az emberek nem voltak képesek megmagyarázni a természet törvényeit; ám a tudomány fejlődése és a csodás emberi vívmányok eredményeképp, ma már nincs szükségünk a hitre. Hiszen a hit nem más, mint elménk szüleménye, melyet azért teremtettünk, hogy érthetővé tegyük a számunkra felfoghatatlan dolgokat.
Ennek ellenére mégis azt látjuk, hogy az emberek ösztönösen hisznek valamiben, ami náluk hatalmasabb. Ez az érzés mindannyiunkban fellelhető, s csupán azt kell megtanulnunk, miképpen férkőzhetünk hozzá. Azt már tudjuk, miképpen kamatoztathatjuk értelmünket, hiszen egész életünk e képesség fejlesztésének jegyében telik – az iskolában, munkahelyünkön és másutt. De hogyan fejlesszük hitünket? Nem olyasvalami ez, ami vagy megvan, vagy nincs?
Mindannyian hittel születünk. Ez nem szerzett vagy tanult képesség, hanem legtermészetesebb állapotunk. Az egészen apró gyermek ösztönös hittel rendelkezik.
Ugyanakkor a hitet ne tévesszük össze a gyermeki naivitással. A hit nem az értelem hiánya. A hit életünk fontos, pozitív hajtóereje, amely nem kevésbé fontos része a léleknek, mint a gondolkodás vagy az érzelmek. A hit szüli azt a képességet, amely felismeri azokat az igazságokat, melyek végtelenül, felfoghatatlanul hatalmasabbak önmagunknál, és ezeket az igazságokat fontosnak és lényegesnek fogadja el.
Miért van az, hogy sokan mégis azt állítják: nem hisznek? És miért hisszük azt, hogy a hit és az értelem egymást kizáró, egymásnak ellentmondó fogalmak? Mert félreismertük életünkben betöltött szerepüket.
Figyeljük meg a gyermeket. Ahogy növekedik, egyre kevésbé fogad el bármit is első pillantásra. Ez vajon azt jelenti, hogy kezdi elveszíteni hitét? Egyáltalán nem. Ez annak jele, hogy hitét egyre inkább elbizonytalanítja értelme. Sőt, ahogy idősebb lesz, felismeri, hogy hitét folyamatosan kihasználták. Éveken át képmutatás és hazugságok veszik körül, s ezért már saját belső ösztöneiben sem bízik. Védekezésképpen egyedül értelmére támaszkodva dolgozza fel az új gondolatokat s így alakítja ki értékrendjét. Ezáltal elfojtja azt a belső hangot, amely azt súgja: vannak olyan dolgok, amelyek annak dacára, hogy kézzel nem érinthetők és ésszel fel nem foghatók, mégiscsak léteznek.
Meg kell tanulnunk ösztönös hitünk ápolását. Nem engedhetjük, hogy értelmünk elfojtsa azt a belső hangot, amely azokról az igazságokról beszél, melyeket lényünk minden porcikája igaznak tud. Az egészséges értelem felismeri saját korlátait, és pontosan tudja, hogy saját logikánk szűk tartományán kívül is számtalan tapasztalat létezik.
Végső soron számtalan olyan ismeretet elfogadunk, amelyek első pillantásra abszurdnak tűnnek – így például az űrben meglévő fekete lyukakat vagy az atomnál kisebb elemi részecskék sajátos tulajdonságait. Ugyan nem értjük pontosan ezeket a jelenségeket, mégis elfogadjuk, mivel megmagyarázzák fizikai világunk bizonyos, egyébként érthetetlen jelenségeit.
Miért van az, hogy elfogadjuk a saját tudásunkon túl lévő dolgokat, ám amikor az Örökkévalóban való hitről – és saját ösztönös hitünkről – van szó, megdönthetetlen bizonyítékokat követelünk? Miért alkalmazunk kettős mércét?
Talán az Örökkévaló elfogadásának következménye, és az a felelősség, melyet ez tőlünk kíván, túl nagy kihívást jelent és ezért inkább az Örökkévaló megkérdőjelezésével vagy elutasításával indokoljuk álláspontunkat.
Le kell győznünk vágyunkat, hogy pusztán értelmünk szerint higgyünk az Örökkévalóban. Mindannyiunkban él az „igazság bírája”, a leghatalmasabb bíró, aki mérlegeli azokat az információkat, melyet elménk és érzékeink közvetítenek. Néha arra késztet, hogy logikánk elutasítson egy-egy meggondolatlan érzelmet, máskor pedig arra ösztönöz, hogy racionális, vagy szkeptikus értelmünk fogadja el azt az igazságot, melyet hitünk magáévá tesz.
Értelmünk, ha kellőképpen fejlett, arra a nyilvánvaló következtetésre jut, hogy a realitás jóval hatalmasabb annál, mint amelyet érzékeinkkel és értelmünkkel megtapasztalhatunk. Belátjuk, hogy ez a realitás nem az elme szüleménye, épp ellenkezőleg: ez a realitás szülte értelmünket. Az értelem elvezethet e realitás küszöbére, de ahhoz, hogy átlépjük, más fajta eszközökre lesz szükségünk.
Mindez azonban távol áll a hittől, hiszen a hit nem más, mint az Örökkévaló tiszta megtapasztalása. Az értelem ugyan lehetővé teszi, hogy e világban éljünk és átlássuk életünket, de hit nélkül életünknek nem lenne alapja. Nem tudnánk kapcsolódni az Örökkévalóhoz, az abszolút realitáshoz, és életünk a logikus és logikátlan események véletlenszerű halmaza lenne. Partra vetett halként vergődnénk, mikor életünk értelmét keressük, és nem lelnénk békességre e viharos, elemeire szabdalt világban.
A hit az az erő, amely minden egyes embert megérint. Az az egyszerű igazság, amely éppoly nyilvánvaló, mint amilyen igaz, éppoly csendes, mint amilyen hatalmas. Az Örökkévaló realitása csodás zenét hoz létre, de a materiális világ zaja és zsivaja gyakran elnyomja e dallamokat. Hitünk által mégis meghallhatjuk a zenét. Értelmünk tán fogódzót ad arra, miképpen éljünk, hitünk azonban elárulja, miért élünk. Ahhoz, hogy életünknek értelme legyen, egyesítenünk kell hitünket és értelmünket.

Hogyan egyesítsük hitünket és értelmünket?

A hit és az értelem az a két képesség, mellyel megtapasztalhatjuk az Örökkévalót. Hitünk lehetővé teszi, hogy megtapasztaljuk az Örökkévaló esszenciáját, míg értelmünk az Örökkévaló megnyilvánulását fogja fel.
A hit túlmutat tudásunkon, tapasztalatainkon, elért sikereinken, és magasabb jelenlétet hoz életünkbe. Bármennyire intelligens is valaki, bármennyire csodálja a világmindenség fenségességét és törvényeinek káprázatos eleganciáját, bármennyire fennkölt is spirituális gondolatvilága és tapasztalatai, ezek a gondolatok csupán elvonják attól, hogy megtapasztalja az Örökkévaló tiszta esszenciáját. A világmindenség fenségessége és eleganciája ugyan az Örökkévaló megnyilvánulásai, de semmiképpen sem azonosak magával az Örökkévalóval. Az Örökkévaló teremtményei lévén, nincs szavunk, mely kifejezné leglényegét, képtelenek vagyunk racionális síkon viszonyulni Hozzá; csakis tiszta, hígítatlan hittel kapcsolódhatunk az Örökkévaló esszenciájához. Mindannyiunkban él ez a hit: ez az alapzat, melyen értelmünk és más képességeink nyugszanak.
„Szegény ember imája.”1 – Dávid király e szavakkal kezdi egyik zsoltárát. Miért egy szegény, és nem egy jómódú, tanult embernek tulajdonítja az imát?

* * *

Történt egyszer, hogy a király magához hivatott két embert. Az egyik jómódú, tanult férfi volt, a másik pedig írástudatlan paraszt. Elsőnek a gazdag ember érkezett meg. Belépett a palotába, és könyvekkel, kottákkal és értékes műkincsekkel zsúfolt szobába jutott. Mivel tisztában volt a könyvek, műtárgyak értékével, a gazdag ember olyannyira elmerült tanulmányozásukba, hogy elfeledkezett találkozójáról a királlyal. Később megérkezett az írástudatlan paraszt is. Mivel a könyvek is, a műtárgyak is hidegen hagyták, nem nézett se jobbra, se balra, átsétált a szobán és egyenesen a királyhoz ment.

Persze nem szabad azt gondolnunk, hogy csak hittel él az ember: a hitet ötvözni kell az értelemmel, és életünk részévé kell tennünk. Ha megtapasztaljuk a hitet, az értelem eszközzé válik, hogy kifejezzük az Örökkévaló esszenciáját, és átitassuk szívünket, értelmünket és mindennapi életünket tiszta istenes hittel.
Hitünket cselekedeteinkkel, nem csupán gondolatainkkal fejezhetjük ki. Még a legtisztább gondolatok és érzések sem késztetnek jócselekedetekre. Még ha tudjuk is, hogy egy-egy választásunk helyes vagy helytelen, gyakran képtelenek vagyunk aszerint cselekedni; sőt, szívünk és értelmünk olykor arra ösztönöz, hogy többet vállaljunk, mint amennyire képesek vagyunk. A hit az, ami a jószándékot tettekre fordítja.
Az egyszerű jócselekedet nem díszekkel ékes. Nem látványos, körmönfont, vagy merész, mégis az esszencia ereje járja át. Az egyszerű tettekben kifejeződő abszolút hit összekapcsolja az embert az Örökkévalóval. Hit nélkül képességeink minden elképzelést és tervet nélkülöző eszközök; hittel felruházva olyan eszközökké válnak, melyek lehetővé teszik isteni küldetésünk beteljesítését.
Ennek ellenére, a hit nem rangsorolható. Esetleg megpróbálunk hinni az Örökkévalóban, de életünk bizonyos szakaszaiba vagy bizonyos napszakokra száműzzük. Ez csonkává teszi hitünket. Hiszen ha minden az Örökkévaló teremtménye, hogyan is lehetne hitünk teljes, ha nem hatja át életünk minden elemét?
Értelmünk segítségével a hitet életünk állandó részévé tehetjük – minden gondolatunk, minden szavunk, minden tettünk hitünket fejezi ki, és minden cselekedetünkben felfedezhetjük az istenit és az isteni gondviselést. Végül „mindenünkben felismerjük az Örökkévalót”.2
Az Örökkévalóban való hit nem passzív; nem jelentheti azt, hogy az eseményeket olyannak fogadjuk el, amilyenek. Ha veszélybe kerülünk, hitünk azt kívánja, hogy megvédjük magunkat. Ha fájdalmat érzünk, hitünk azt kívánja, hogy gyógyírt keressünk. Ha nélkülözést látunk, a hit nem csupán ahhoz ragaszkodik, hogy imádkozzunk az Örökkévalóhoz, hanem azt is, hogy orvosoljuk. Hinni annyi, mint bízni az Örökkévalóban és egyúttal tudatában lenni annak, hogy a természet törvényeit ugyan az Örökkévaló teremtette, de egyúttal lehetővé tette számunkra, hogy megvalósítsuk azt, amiért imádkozunk.
A hívő ember pontosan tudja: szerencséjét, bármennyire sokat is fáradozott, az Örökkévalónak köszönheti. Mindannyiunknak létre kell hozni azt az „edényt”, amely felfogja e szerencsét. Megeshet, hogy tíz napig egyfolytában zuhog az eső, mégsem sarjad ki egyetlen búzakalász sem, ha a föld nincs gondosan megművelve. Az Örökkévaló áldása nélkül azonban a földműves semmit sem tehet, hogy előcsalogassa a termést a földből.
Az igaz hit nem csupán hit az Örökkévalóban, hanem bizodalom, hogy az Örökkévaló mindig igazságosan és méltányosan cselekszik. Az igazi hit megingathatatlan, nem bizonytalanodik el még akkor sem, ha a dolgok nem úgy alakulnak, ahogy szeretnénk. Igen, gyötörhetnek a kételyek. Igen, elkeseríthet minket a világban fellelhető nélkülözés és szenvedés. Igen, szívesen vonjuk kérdőre az Örökkévalót, miért engedi meg a tragédiát. Amikor mások szenvedését látjuk, haragunkat a megfelelő alanyra kell irányítanunk: az emberre. A háború és a népirtás arra tanítanak, hogy az emberben való bizodalmunk talán téves, de az Örökkévalóban való hit semmiképpen sem.
Az igazi hit nem a tudatlanság vakhite, hanem az abszolút igazságban való feltétlen hit. Közvetlen kötelék, amely az Örökkévaló esszenciájához fűz és éppen ezért sem nem önkényes, sem nem feltételekhez kötött. Ez különbözteti meg az igazi hitet attól az érzéstől, amely néha „hitnek” nevezi magát, s amely kiköveteli, hogy az Örökkévalóba vetett hitünk attól függjön, vajon az Örökkévaló úgy cselekszik, ahogy mi szeretnénk. Tudjuk, hogy az Örökkévaló hisz bennünk; a mi feladatunk, hogy higgyünk Őbenne.

Hogyan egyeztessük össze hitünket értelmünkkel?

Annak ellenére, hogy sokak számára hit és értelem egymás ellentétei, az értelem elvezet a hithez, míg a hit elvezethet az értelemhez.
Értelmünkkel felfogjuk az Örökkévaló csodás teremtményeit és tudatosíthatjuk határtalan hatalmát. Az értelem hozzásegíthet az emberi tudás korlátainak felismeréséhez. Bölcseink szerint „a legnagyobb tudás, ha tudjuk: az Örökkévaló nem megismerhető.”3 Ez a belátás, a bizalom és az alázat elvezet az igaz hit küszöbéhez, hiszen a hit az az eszköz, amely elérhetővé teszi számunkra a tudásunkon túl rejtőzködő igazságot. Vagyis az értelem az, ami elvezethet a hithez.
A hit pedig elvezet az értelemhez, hiszen az Örökkévalóba vetett hit arra késztet, hogy értelmünket, az Örökkévaló által adományozott észt és logikát hitünk részévé tegyük. Az Örökkévaló kifejezetten elvárja tőlünk, hogy megismerjük Őt – hogy értelmünkkel és értelmünk véges logikájával ismerjük meg, hogy egész életünkön át keressük, és ennek során tágítsuk értelmünk határait, megismerve ezáltal korlátait, de egyúttal kihasználva erejét is.
Hit és értelem: mindkettő erőteljes mozgatóerő. Felismerjük, hogy a hit nem pusztán a tudatlanok támasza, hanem olyan tartományba kalauzol el, amely a legragyogóbb elmék számára is megközelíthetetlen. Való igaz, hogy kétféle hit létezik: a gyermek kiforratlan vak hite, amely még irányításra szorul, és az olyan ember hite, aki szívével és értelmével már nagy utat járt be s végül elért ahhoz a küszöbhöz, melyet csak a hit segítségével lehet átlépni.

* * *

Történt egyszer, hogy két fiatalember télnek idején egy orosz városkába érkezett. Kérdésükre, hogy merre találják a rituális fürdőt, elmondták nekik, hogy egy roppant meredek domb alján épült. Azt is megtudták, hogy az oda vezető utat a ráfagyott jég veszélyessé teszi, és ezért ilyenkor senki nem használja, csupán egyetlen férfi, aki naponta felkeresi a fürdőt.
A két fiatalember hitte is, nem is, ezért úgy döntöttek, másnap követik a férfit. Meglepetéssel látták, hogy a férfi öreg és gyenge, és úgy gondolták, aligha lesz képes végigmenni az úton. Legnagyobb ámulatukra azonban az öreg biztos léptekkel haladt lefelé a meredek ösvényen, míg ők botladozva követték. Tisztelettel tekintettek rá, amikor belépett a fürdőbe.
Később tisztelettudóan megkérdezték az öreget, hogyan tudott ilyen biztosan végigmenni az úton. – Ha az ember kapcsolódik a fentihez – válaszolta az öreg -, aligha esik el az alantiban.

Hogyan hihetünk ebben a korban?

Sokan érezzük, hogy nehéz az Örökkévalóban hinni, hiszen kérdések gyötrenek. Egészséges-e vagy sem ez a szkepticizmus? Valóban az igazság keresésére irányul, vagy csupán önös viselkedésünk indoklása?
Csak mi tudhatjuk, mennyire őszintén keressük az igazságot. Csak magunknak – és az Örökkévalónak – kell felelnünk. Ha valóban az igazságot keressük, lefektettük az Örökkévalóhoz fűződő viszonyunk alapjait. Minden dinamikus kapcsolathoz hasonlóan, ez a keresés is hosszú folyamat. Saját létünk korlátozott perspektívájából indulunk, és csak lépésről-lépésre haladunk felfelé, míg megértjük, hogy az Örökkévaló az abszolút realitás, melynek mi csupán nyúlványai vagyunk – és nem fordítva.
Sokunk számára az első lépés annak megértése, vajon készen állunk-e arra, hogy odafigyeljünk és fejlődjünk, vajon képesek vagyunk-e a hittel járó felelősség elfogadására. A következő lépés, hogy szembenézünk az Örökkévaló létét illető kételyeinkkel. Meg kell próbálkoznunk hitünk és értelmünk egyesítésével, hiszen csakis értelmünkkel fedhetjük fel elménk korlátait és szerepét az Örökkévaló keresésében.
Ezután lehetőséget kell adnunk belső, magasztosabb eszközeinknek. Tudjuk, hogy az Örökkévaló létezik, és tudjuk, hogy van lelkünk – nem mintha láthatnánk, vagy megérinthetnénk, hanem azért, mert érezzük. Érezzük a lélek jótékony hatását. Érzékeljük tudásszomját és érzékeljük megelégedettségét, amikor tápláljuk. Hasonlóképpen, jó érzéssel tölt el minket, ha az Örökkévaló jelen van életünkben. Értelmet és irányt ad életünknek, s ez áthatja minden cselekedetünket.
E folyamat hajtóereje az Örökkévaló és önmagunk ismerete. Tanulmányoznunk kell a Bibliát, az Örökkévaló tervrajzát a teremtésről. Meg kell tanulnunk hitünk aktualizálását jócselekedetekkel. Az erényesség és a jólelkűség erősíti materiális realitásunk és az Örökkévaló abszolút realitása közötti köteléket.
Mindenekelőtt pedig friss szemmel kell tekintenünk azokra az eszközökre, melyeket arra használunk, hogy felfedjük az életünkben rejtőző szentséget. Nem korlátozhatjuk magunkat egyszerűen az érzékszerveinkre, ha olyasvalamihez akarunk kapcsolódni, ami az érzékelésen túl van.
Oly korban élünk, melyben különösen nehéznek tűnhet az Örökkévaló keresése, hiszen sokak számára a hit mibenléte és annak fejlesztése ismeretlen. Olyan korban élünk, melyben a spiritualitás helyett materiális dolgok élveznek elsőbbséget; sokan alig-alig tudnak valamit az Örökkévalóról, vagy arról, hogy az Örökkévaló mit kíván tőlünk. Sok szabadidőnk van, és nem mindig tudjuk megtölteni azt értelemmel. Nehezen találunk útmutatást, hiszen mindenki, szüleink, tanáraink, politikusaink hasonlóképpen tanácstalanok.
Ennek ellenére, az emberek továbbra is keresik életük értelmét, keresik az Örökkévalót. Ez tisztelgés a legmélyebb hit előtt. A spirituális sötétség korszakban érlelődik a legmélyebb hit. Fel kell ismernünk, hogy kétfajta sötétség létezik. Az első esetben tudatosítjuk magunkban, hogy sötét van és fényre vágyunk; a másik esetben a sötétség már olyan mély és oly régóta tart, hogy beletörődünk. A sötétségből való szabadulás első lépése, ha tudatában vagyunk, hiszen csak ezután tehetjük meg az első lépést a fény felé.
A spirituális sötétség e korszakában mindannyian rendelkezünk azzal a képességgel, hogy felragyogtassuk hitünket és beépítsük azt mindennapi életünkbe..
Álljunk meg egy pillanatra. Csendesítsük le elménket, és figyeljünk az Örökkévaló halk, nyugodt szavára. Ha felszabadítjuk saját magunkat, rájövünk, hogy hitünk jóval közelebb volt a felszínhez, mint gondoltuk volna.
Ne feledjük: az Örökkévaló abszolút realitása mindentől függetlenül létezik. A kérdés csupán az, miképpen válaszolunk Neki, mennyire leszünk hűek saját magunkhoz, amikor keressük Őt.

* * *

1941-ben a Rebbe és felesége a nácik által megszállt Párizsban élt. Számtalan kétségbeesett telefon és levél után a Rebbe New Yorkban élő apósa, Joszef Jichák Schneersohn rabbi megszerezte a szükséges okmányokat, és a házaspár végül Portugáliában hajóra szállhatott.
A hajó indulása előtt a Rebbe táviratot kapott apósától. „Ne szállj fel a hajóra!" A Rebbe azonnal lemondta az utazást, pedig jól tudta: a nácik ismerik hollétét és korántsem biztos, hogy a következő hajón lesz-e hely. Később kiderült, hogy azt a hajót, melyen eredetileg utaztak volna, elsüllyesztette egy német tengeralattjáró, és a katasztrófát egyetlen utas sem élte túl. A Rebbe és felesége egy másik hajóra szállt, amely 1941. június 23.-án kötött ki New Yorkban.

 

MIT MOND A HALACHA

A DOHÁNYZÁSRÓL 

 

    Az utóbbi években világszerte massziv  propaganda folyik a dohányzás ellen. Orvosok állitják, hogy tüdőrákot okoz, nemcsak az aktiv hanem a passziv dohányzás is, vagyis a füst belélegzése egy olyan valaki által, aki életében akár egy cigarettát sem szivott el. Ezt tudálékos statisztikák támasztják alá. Közterületeken, jármüveken tilos a dohányzás, munkahelyeken külön helyet jelöltek ki, ahol még szabad egy-egy cigarettát elszivni és üzletek bejáratánál gyakran látni eladókat, amint gyorsan és suttyomban elszivnak egy cigarettát. Tüdőrákos betegek vagy elhunytak hozzátartozói pereket inditottak és nyertek meg cigarettagyárak ellen, mivel nem figyelmeztették a potenciális áldozatokat a dohányzás veszélyeire.

 

      Izraelben kétségtelen hogy a dohányzás elleni hirverés nagy sikerrel járt. A legujabb felmérés szerint az izraeli felnőtt lakósság mindössze 23%  dohányzik ma, szemben a 30 évvel ezelőtti közel 40%-kal. Amerikában is jelentős mértékben csökkent a dohányzás, mig Pesti látogatásaim sorám ámulva látom, milyen sok ember cigarettázik. Kérdésemre, sokan azt mondják, nem is hallottak róla hogy a dohányzás árt az egészségnek.

 

    Mit mond erről a zsidó Halacha? A kérdés azért helyénvaló, mert egyrészt nincs az életnek olyan területe ahol és amiről a halachának ne lenne véleménye, másrészt – lévén a probléma meglehetősen ujkeletü – nem sok anyagot lehet találni róla a korabeli Responsa irodalomban.

 

Elsősorban azt kell leszögeznünk, hogy a Halacha müvelői csakis és kizárólag az egészség szempontjából foglalkoznak a dohányzással. Önmagában véve a dohányzás nem tilos – ha nincs kapcsolatban szombatszegéssel és ha a cigarettázás nem árt a dohányzónak, vagy valaki másnak. Mielőtt az orvostudomány kimutatta, a dohányzás rákot okozó mivoltát – sok nagy rebbe és neves rabbi dohányzott és hiveik lelkesen követték a példát. Több galiciai csodarabbi arról (is) nevezetes volt, hogy szellemi meditációik, illetve imáik előtt, elszivtak egy-egy pipát.

 

          Kell-e áldást mondani a cigarettára?

 

 

       Amerika felfedezéséig a dohány nem volt  ismeretes a világban. Állitólag Columbus egyik társa, a zsidó Luis Torres, hozta Európába és innen terjedt el. Első éles ellenzője a katólikus egyház volt, mig a rabbik dicsérték a tabák állitólagos "józanitó" hatását.

1543-ban egy spanyol orvos, a szifiliszt próbálta gyógyitani, higannyal elegyitett dohány füstölésével. Ö nem volt egyedül. Ugyancsak a 16. században,  egy spanyol diplomata, bizonyos J. Nicot, (róla nevezték el a Nikotint) bőrbetegségeket "gyógyitott" a dohány segitségével. Ő volt az, aki dohánymagokat küldött Párizsba  , ahol elterjedt mind az orvosok, mind a király udvar nagyjai körében. Később visszajött Amerikából egy bevándorló csoport  és ezek elterjesztetté Angliában a dohányzást, és innen terjedt el el , Hollandiában és Franciaországban.

 

    A dohány "gyógyitó" hatása természetesen eltejedt a halacha müvelői kötött is. "Pné Jehosuá" (rabbi Jákov Jehósuá, a neves kodifikátor és Talmud exegéta (elhunyt kb. 250 évvel ezelőtt Frankfurtban), megengedi, mivel "a dohányzás használ a testnek,elősegiti az emésztést és étvágyat gerjeszt". Akkor azonban az orvostudomány még nem ismerte fel a doháynzás káros hatását.

 

       Miután sok nikotinmérgezést észleltek, a 17. század közepén, 8. Orbán pápa betiltotta a dohányzást a katólikus tempomokban. Abban az időben  több országban betiltották a tabák importját. Az orosz cár (Mihail) elrendelte – 1633-ban - hogy botbüntetést kapjon, aki nyilvános helyen dohányzik. Később első Péter cár megengedte, majd második Katalin földet adott német telepeseknek Ukrainában, Podóliában és Krimben, és kötelezte őket hogy dohányt termesszenek.

 

       Zsidó részről a dohánnyal kapcsolatos problémával először a Sulchan Aruch egyik neves kommentátora foglalkozott a (lengyel) rabbi Ábrahám Gombiner, aki "Magén Ábrahám" néven kommentálta Joszéf Káró törvénytárát (elhunyt 1683-ban). Érdekes de érthető módon, a kérdés nem a nikotin miatt merült fel, és nem is azért mert a dohányzás veszélyes – hanem a kérdés az volt, kell-e a dohányzásra áldást mondani?

 

    Mint tudjuk ugyanis, a zsidó ember minden ételre vagy italra áldást mond és megköszöni a teremtőnek hogy azt adta neki. Azonban ha egy adott mennyiségnél kevesebbet eszik vagy iszik – akkor fel van mentve az áldás alól – mivel ebben az esetben nem élvezi azt és az áldásokat csak valami élvezetére kell mondani (Birkot Hánenenin). Ha valaki csak kóstolja az ételt (vagy a borkóstoló)  de nem nyeli le hanem kiköpi – akkor még ha az adott mennyiségnél többről is van szó – akkor sem kell áldást mondani. Eddig a Sulchán Áruch szövege (Orech Chájjim, 210, 2) amira Gombiner rabbi megjegyzi hogy

 

             "Meg kell jól gondolni, mi a helyzet azokkal, akik veszik a "tabák" nevü füvet, beteszik egy csőbe (a pipa) meggyujtják, szivják a füstjét majd kiengedik szájukból. A kérdés az, mihez hasonlitjuk ezt: ha ahhoz aki kóstol és kiköpi (vagyis nem nyeli le) és akkor mentes az élvezeti áldástól, vagy ahhoz akik szagol egy  jóillatu virágot, vagyx füszert (esetleg kölnit), amire kell hogy áldást mondjom, mert élvezi az illatot, annál inkább mert itt a test is élvezi, hiszen sokan jóllakottnak érzik magukat, mintha ettek és ittak volna".

   

      "Magén Ábráhám" megjegyzi, hogy "további meggondolás szükségeltetik", vagyis nem dönt az áldás ügyében, de Iszerlis szerint, mindenütt ahol áldásmondás ügyében kétség merül fel – könnyitenek, vagyis nem mondanak áldást (Száfék  Bráchot lehákél).

 

          SZOMBAT, ÜNNEP. BÖJT ÉS ZSINAGÓGA?

 

Egész napjainkig a dohányzással kapcsolatos halachikus kérdések abban merültek ki, mikor és hol tilos dohányozni, de senki nem mondta egyáltalán hogy tilos, mert életveszélyes. Szombaton természetesen tilos, a dohányzás minden fajtája a Sábbát sulyos megszegése. Ünnepkor sokan megengedik, egy feltétellel: ha a tüzet egy előző napon meggyujtott mécsesről, vagy  lámpáról vesszük, vagyis tüzet csiholni (gyufát gyujtani) tilos. Vannak akik hozzáteszik hogy ünnepkor (ebbe nincs beleértve Jom Kippur, ami a "szombatok szombatja") ajánlatos nem  dohányozni nagy nyilvánosság előtt (fárheszjá).

 

A zsinagógában?

 

 Erről David Zvi Hoffmann rabbi (1843 – 1921), a német neo-ortodoxia egyik neves vezetője beszél "Meláméd Löhoil" cimü halachikus müvében. Miután idézi a pro/contra véleményeket, oda lyukad ki hogy tilos. Indokolása magában állóan érdekes: Mivel a keresztények tiltják a dohányzást templomaikban – láttuk fentebb Orbán pápa tilalmát- Isten nevének megszentségtelenite lenne (Chilul Hásém), ha kiderülne, hogy a zsidók kevésbé tisztelik templomukat, mint a gójok.

 

      A Halacha hozzáállása a dohányzáshoz éles fordulatot vett NAPJAINKBAN,, amikor az orvostudomány kideritette, hogy a dohányzás a ludas több komoly betegség terjesztésében, mint tüdőtágulás (emfizéma), rossz hatással van a sziv müködésére, de föképpen tüdőrákot idéz elő. Itt már előállt a preventiv életmentés (Pkuách nefes) kérdése amiből magától értetődöen következett a dohányzás megtiltása.

 

       Az első a  20. század elején, aki felemelte szavát a dohányzás ellen és rámutatatott annak veszélyeire – de nem tiltotta be egyértelmüen – az a Cháféc Chájjim volt (rabbi Jiszráél Hákohen Radinból, az ismert halachatár, Misná Brurá szerzője). Két könyvében is rámutat a dohányzás veszélyeire ("gyengiti az embert fizikai mivoltában és néha lelkileg is") és kéri a fiatalokat, ne szokjanak hozzá, mert ezzel egészségüket és vagyonukat veszélyeztetik ("a dohányzás sokba kerül") és néha a micvák teljesitésének rovására is megy. A Ch.Ch. szinte könyörög, de nem tilt, mivel úgy gondolta hogy a tilalomnak nincs egyértelmü halachikusa alapja, hanem csak átvitt értelemben, a dohányzás veszélye miatt. (Ch.Ch. Likuté Amarim, 13. fejezet). Egy másik könyvében ("Zchor Lömirjám", 23 fejezet) a Ch.Ch. azzal érvel hogy nemcsak fizikai értelemben vett egészségére veszélyes a dohányzás, hanem lelkének is árt, mivel ez Bitul Tórához vezet (vagyis akadályozza a Tóra tanulást).

 

A legegyértelmübben a Cházon Is (Áháron Jesája Kárelitz) korunk legnagyobb és legelismertebb kodifikátora, fejezte ki magát, aki konkretizálta a dohányzás veszélyeit mondván, hogy "abba kell ezt hagyni és erőt kell vennie magán"

 

 Az irástudók felelősége

 

           A legtöbb rabbi napjainkban ellenzi a dohányzást, de ezt nagyon óvatosan fejezi ki, nem használván a tilalom (Iszur) kifejezést. Véleményük, hogy a fiatalok ne szokjanak rá és aki már dohányzik – próbálja csökkenteni azt. Amikor az egyik ismert haszid rebbét megkérdezték, miért nem utasitja hiveit, hogy hagyjanak fel a dohányzással – ha egyszer tudja hogy ez mennyire ártalmas az egészségre – azt válaszolta, hogy nem teheti ezt, mivel elődje dohányzott…

 

        S.J. Zewin rabbi, a Talmudi Enciklopédia szerkesztője és korunk egyik nagy talmudistája, leirt egyik könyvében ("Isim vöSitot", Tel-Aviv, 1952) egy jellemző esetet: Egy ismert lengyel jesiva vezető rabbi, Baruch Ber Leibovits, nagyon "eredeti" módon dohányzott: a szájába vett egy cigarettát, azt "szivta" és szopogatta – de nem gyujtott rá. Amikor kérdezték, miért teszi ezt, elmondta hogy egyszer édesapja adott neki egy cigarettát. Azonban rabbija, látván hogy cigarettázik, megkérdezte: minek neked dohányozni?

 

     Nos, hogy a szülői tiszteletnek is eleget tegyen és tanitóját se sértse meg – elhatározta hogy "cigarettázik" is meg nem is: szájába veszi, de nem gyujt rá…

 

            Ki az együgyü"?

                                               

          Hogy  nagy rabbik ennyire hezitáltak a dohányzás egyértelmü betiltásában – annak nagyon érdekes halachikus oka van. Ugyanis, a Talmud alapján (Jevámot, 72a), van egy halachikus regula ami úgy szól, hogy ha egy bizonyos ismert veszélyt sokan negligálnak, akkor az de-facto veszélytelenné válik, mivel "Somér Petáim hásém" (Zsolt. 116, 5) vagyis "Az Örökkévaló ügyel az együgyüekre" (Más forditásban: a gyámoltalanokra – lásd  Naftali Kraus: Ősi Forrás(9), Dávid Zsoltárai 257 oldal). Mivel a zsoltárvers azzal fejeződik be, hogy "ha elesett vagyok is (Ő) megsegit" – Bölcseink ezt úgy értették és értékelték, hogy ha sok "együgyü" eltekint a veszélytől – az Örökkévaló megsegiti őket, hogy NE érje őket baj. Igy ha sokan dohányoznak –ez mintegy minimalizálja a veszélyt.

 

Más rabbi tekintélyek azonban megkérdőjelezik ezt az "együgyü" kitételt, mondván hogy ez csak akkor érvényes ha a veszély minimális, nem egyértelmü és nem általános. Egy kanadai rabbi, R' Chajim Steinmetz szerint a ma embere autót vezet, repülőgépen közlekedik – ami mind  ilyen-olyan veszélyeket hordozhat magában, "arról nem is beszélve hogy a szülés is veszélyes lehet". Tehát ha egy "calculated risk"ről (vagyis kiszámitható, kézzelfogható és nem teoretikus veszélyről van szó –akkor érvényes az "együgyüek védelme", plána ha sok ilyen "együgyü" van.

 

Ha azonban, mint esetünkben – a dohányzás veszélye konkrét és egyértelmü, akkor a Halacha csak tilalommal védekezhet ez ellen, ahogy tiltja az öngyilkosságot.

 

       Igy, mig korunk nagy halachikusa, Eliezer Waldenberg rabbi ("Cic Eliezer" nevü gigantikus responzájában), szigoruan tiltja a dohányzást, mivel annak ártalmas mivolta "tudományos bizonyitást nyert", addig az amerikai nagy halacha tekintély, R' Mose Feinstein, 1981-ben irott responsájában (Igrot Mose, Chosen Mispát, 2, 76), ellenzi a dohányzást, de nem tiltja, mivel a nagy többség dohányzik és "Az Isten ügyel az együgyüekre".

 

                                                                  *** 

 

   Az elmult két évben, ahogy felerősödött Izraelben a dohányzás elleni hirverés – a Rák Ellen Küzdő Ligának sikerült megnyerni több prominens rabbit, hogy tegyenek közzé felhivást a dohányzás ellen. Hogy csak a legnevesebbeket emlitsem: ezek között voltak Eljasiv, Steinman, Aurbach, Kárelitz rabbik, akik "kérik hiveiket, főle a ,nyáj fiataljait',  akik még nem rabjai ennek a rossz szokásnak – igyekezzenek nem hozzászokni…"-  mivel "az Örökkévaló akarata, hogy mindenki vigyázzon egészségére, pláne hogy az orvosok azt tartják, hogy a dohányzás ártalmas". Aki pedig már hozzászokott, igyekezzen leszokni, és "főleg nem dohányozni közterületen, ahol a füst árthat másoknak is. Kérik – de nem tiltják.

 

     Smuél Hálévi Wosner, a neves bné-bráki poszék, használja a a tilalom (Iszur) kifejezést dohányzással kapcsolatban, de ezt behatárolja a fiatalokra akiknek "tilos fiatal korban elkezdeni a dohányzást". Wosner a Chátám Szófert, a nagy pozsonyi halacha kapacitást idézi, aki a bölcsekre (rabbikra) háritja a felelősséget, "akik kötelesek felügyelni erre,mert ellenkező esetben ez vérontásnak számit és a rabbik felelősek". Ez nem más mint az irástudók felelősége, akik nem zárkózhatnak be az elmélet elefántcsont tornyába.

 

    "Sulyosabb a veszély mint a tilalom"

 

              Figyelemreméltó hogy a legtöbb rabbi, a dohányzáshoz való hozzállásában, idézi azt a talmudi tételt, miszerint "súlyosabb (fontosabb) vagyis többet nyom a latban, a veszély mint a tilalom" (Chámirá szákántá miiszurá) (Chulin, 10, a). A gyakorlatban ez azt jelenti, hogy ha egy konkrét veszély áll fenn  az egészségre nézve, – mint esetünkben –akkor nem mennek a könnyitő többség után, mig egy egyszerü tilalom esetében mindenképpen a többség dönt. Ez azt jelentheti hogy a dohányzás esetében – ami a Halacha szemében egy uj dolog, hiszen a Talmud bölcsei nem ismerték a dohányt és veszélyeit – még akkor is negativ a Halacha álláspontja, ha a többség megengedné.

 

  Ide vonatkozik egy általánosan elfogadott halachikus norma: mivel a Pikuách Nefes (életmentés) majdnem minden tilalmat felold (kivéve az ismert hármast: bálványimádás, gyilkosság és fajtalankodás) és a Pikuách Nefes eldöntése a szakértőkre, jelen esetben az orvosokra tartozik – ha az orvosok egyőntetüen  és egyértelmüen állitják a nikotin káros, gyilkos voltát – kétségtelen hogy az orvos=szakértők szava a döntő. Mivel azonban nem minden orvos állitja ezt és nem egyforma intenzitással – a rabbiknak nincs más választásuk mint rámutatni a veszélyekre

és a döntést minden egyes zsidóra bizni.

 

Összegezésül:

 

      A Halacha  nem tiltja egyértelmüen a dohányzást, de azt rossz szemmel nézi és javasolja, hogy ne dohányozzunk, mert az veszélyes lehet egészségünkre – az orvosok szerint. Sok vallásos zsidó, aki a Halacha szerint él – dohányzik ma is. Minden negativ példára van egy pozitiv ellenpélda ("a nagyapám 75 évig dohányzott és 90 éves korában halt meg"). Egyszóval:  t i lo s egy zsidónak egészségét veszélyeztetni és t i l o s minden olyan cselekedet amely az egészséget veszélyezteti –  a szakemberek, vagyis az orvosok szerint.

 

    Köszönet Gabrielnek a korrekcióért

 

 

HETI SZAKASZ - Noách - 2010

   A hazugságnak nincsen párja

 

A fiatal emberiség – alig 1600 év telt el a világ teremtése óta – máris megérett a pusztulásra. A Tóra és a Midrás elbeszélése szerint az akkor élt emberek a feslettségnek olyan fokára jutottak, hogy az Örökkévaló elhatározta, új világot, új emberiséget teremt. Nem rombolja le teljesen a meglévőt, csak a romlott részeket „vágja ki”, illetve új ember-fajt sarjaszt egyetlen megmentett családból. Ez Noách – Noé – családja, mely viszonylag jobbnak találtatott a többinél. Mindenki mást elvisz az özönvíz.

    Noé – isteni sugallatra – éveken át építi bárkáját, amiben, az oda bekerült élőlények túlélik a „világ végét”.
      A bárkába a tiszta állatfajtákból 7-7 párat, a nem tisztákból pedig 2-2 példányt (egy-egy párat) vitt magával.

A Midrás szerint Noé, az állatok kiválasztásához, „használati utasításokat” is kapott. E szerint, amikor megindul az özönvíz és az állatok a bárkához sereglenek – hiszen mind meg akar menekülni – a hím és nőstény állatokat ekként választja ki: „Ha látod, hogy a hím szalad a nőstény után – fogadd be. Ha pedig azt látod, hogy a nőstény fut a hím után – ne fogadd be” (Brésit Rábá).

Amikor az Örökkévaló megparancsolta Noénak, hogy minden létező élőlényből egy-egy párt vegyen be a bárkába, jöttek párosával és helyet talált mindnek. Egyszer csak látja, hogy jön a Hazugság és bebocsátást kér. Kérdi Noé, hol a párod? De kiderült, hogy a hazugságnak nincsen párja.

    Amikor a Hazugság látta, hogy pár nélkül nem juthat föl a bárkára, elment párt keresni magának. Találkozott az Átokkal és felajánlotta neki, csatlakozzék hozzá és így együtt, mint egy pár, bizonyosan feljutnak a bárkára. Az Átok megkérdezte, mi haszna lesz ebből neki? A Hazugság erre felajánlotta, hogy minden szerzemény közös lesz...
Így is lett. Mindketten bekerültek a bárkába és túlélték az özönvizet. Azóta, amit a Hazugság megszerez – az Átok elviszi... (Midrás Sochér Tov a zsoltárokra, 17).

* * *

Amint megindult az özönvíz, Noé becsukta a bárka minden nyílását, s ettől kezdve összezártan éltek a ragadozó vadállatok és áldozataik.
Egy múlt századbeli Tóra-magyarázó tette fel azt a kérdést, hogy mi az újdonság abban, amit próféta a messiási időkre ígér, nevezetesen az, hogy a farkas a báránnyal lakozik, amikor ez már Noé bárkájában is bekövetkezett?

A válasz egyszerű. Az özönvíz idején a közös veszély az állatokat ösztöneik megfékezésére kényszerítette. Végveszélyben nemcsak az állatok, de az emberek – a vademberek is – a jobbik énjüket hozzák felszínre, viselkednek másként. Az idők végén azonban, amikor már béke lesz a földön, ezt nem félelemből, hanem meggyőződésből teszik majd (Párdész Joszéf).

* * *

„Minden, ami a szárazföldön volt – elpusztult”.

A Talmud megállapítása szerint a halak nem pusztultak el (Zváchim, 113).

Baruch Epstein rabbi, a Torá Tmimá szerzője, szerint ennek a következő volt az oka: oly nagymérvű volt a világ romlottsága, hogy még az állatok és a madarak is fajtalanságot követtek el, kizárólag a halak voltak azok, akik csak a saját fajtájukkal párosodtak...

„És kiküldte a hollót...”

Amikor már szűnőfélben volt az özönvíz, a bárka fennakadt az Ararát hegyének tetején. Ekkor Noé még várt kétszer hét napot, majd kiengedett egy hollót, hogy az tudakolja meg, mi a helyzet.
De vajon miért éppen a hollót? A Midrás szerint maga a holló is ezt kérdezte, utalván arra, hogy esetleg Noé valami miatt neheztel rá.
Adjon erre magyarázatot az alábbi hasonlat:

Amikor reb Zvi Hirschnek, a neves rabbi-dinasztia leszármazottjának felajánlották a berlini rabbiszéket, ismerősei és jó barátai közül többen lebeszélték annak elfogadásáról. Azzal érveltek, hogy Berlin egy modern város, ott a zsidók többnyire „felvilágosodottak”, nem fogja ott jól érezni magát.

Így aztán – mielőtt véglegesen eldöntötte volna, hogy mit tegyen – elhatározta, oda küld valakit, nézze meg, valójában mi az igazság a sok mende-mondából. Választása előbb egy jó barátjára esett, egy istenfélő Talmud-tudósra, de az utolsó pillanatban meggondolta magát, és inkább egy „haladó” gondolkodású, intelligens zsidót küldött el. Barátai persze nem értették, miért változtatta meg elhatározását, ő azonban a Midrásból vett magyarázattal válaszolt nekik:

Az özönvíz vége felé, amikor Noé szerette volna tudni, hogy állnak a dolgok odakünn, az emberi gonoszság eltűnt-e már a világból, elsőnek a hollót küldte ki, nem a galambot. Vajon miért? Azért, mert ha a galambot küldte volna, az nem lett volna képes a dolgok végére járni. A jámbor madár nem ismerte volna fel a képmutató, rossz embereket, mivel azok előtte jámboroknak és jóknak tetették volna magukat. A holló előtt, mely tisztátalan madár, ezek az emberek önmagukat adták, azaz „tisztátalanul” viselkedtek, így kiderülhetett a valóságos helyzet...

„És kiküldte a galambot”

A galamb – első kiküldésekor – nem talált még egy talpalatnyi földet sem, ahová leszállhatott volna, így kénytelen volt visszatérni a bárkára. A Midrás ebben is üzenetet lát. Mint ismeretes, később Mózes figyelmeztette a zsidóságot, hogy gálutban nem találhatnak nyugalmat, nem lesz egy talpalatnyi föld, ahol majd megvethetik lábukat. Nos, mondja a Midrás, ha a galamb talál akár egy tenyérnyi helyet is, ahová leszállhat, nem tér vissza Noéhoz. Ugyanígy a zsidók. Ha valahol nyugalmat találnak és megtelepednek, nem térnek vissza Erec Jiszráélba.

 

D.G. "TUDOMÁNYOS HOZZÁÁLLÁSA" AZ ORZSE HONLAPJÁN

 

 

 "HISZEN HA ELFOGADJUK..." (ÉS HA NEM?)

 

       A mai magyar neológiának egyetlen embere van, aki képes egy heti szidra ismertetetést megirni – és az is egy...ortodox. Egy (fő)rabbi sem állott kötélnek, amikor a kőrösi elnök megpróbált a sarkára állni és kényszeriteni őket, hogy egyszer kéthavonként irjanak egy Tóra-magyarázatot, szidra ismertetést, bármilyen szinten, ahogy tudnak.

 

Azóta is a sarkán áll, mert senki nem volt hajlandó, leszámitva KÁPÉ viccrovatát az Új Életben, amely "átokólogia" néven hirhedt el. A csaló ségec ugyan irt két ilyen eszmefuttatást, az Orzse honlapján, nem is rosszat, amig  ki nem derült, hogy harcos jezsuitaként akarna rabbi lenni (ezért gyorsan kirúgták onnan is – ami bizony "kirekesztés" volt a javából) és irományait sietve levették a lapról. (Ha valakit érdekel – feltehetjük ujra).

 

   Az egyetlen tehát aki állja a latyakos sarat, az D.G. barátunk, aki a rendszerváltás után  nagy tálmid-cháchámmá avanzsált és ma a pesti zsidó nevelés nagy reménysége – az orzse halacha tanára, stb, stb. Ne tessék félreérteni, nem viccelődünk: a legnagyobb elismerés hangján irjuk itt amit irunk. D.G. betüszerint tartja magát a Misna tanácsához: ahol nincsenek (megfelelő) férfiak – ott igyekszik férfi lenni (Atyák 2, 5, alapján) és ezért tanit Budapesten, bencsol Debrecenben és ir mindenütt, mindenről.

 

  Érdemei még a váltás előttiek, amikor nagy nehézségek közepette fenntartotta a Vasvári utcai Sász chevra sult, Kerekes Béla kántorral egyetemben, ahol leinolt, gábeskodott és előimádkozott ha kellett, egyfajta Sác-Mác volt, halovány fény a nagy sötétségben. Azóta az Orzseban tevékeny és többek között ő az egyetlen aki rendületlenűl irja, immár évek óta, a heti szidra rovatot.

 

 Ez az irás nem recenzió és nem birálat, hanem idézet. Egy mondat idézete a mult heti, Bőrésit szidrából, amelyből kiütközik, sajnos, az Alma Mater szellemisége. Szomoru, hogy D.G.re ez  a szellemiség hat, ehhez "asszimilálódik", ahelyett hogy a levitézlet és csődbe jutott neológiát emelné fel magához – a hivő, hagyományhű  zsidóság szintjére.

 

     Amikor az első gyilkosságról ir D.G., melyben Kájin meggyilkolta testvérét, Ábelt, az t irja a szerző, hogy "az első  (gyilkosság)  nem is lehetett más, mint testvérgyilkosság,  hiszen ha elfogadjuk, hogy Ádámtól-Évától származunk, akkor az egész emberiségnek közös a bölcsője és valahol mindnyájan rokonok vagyunk".

 

    Ez a helyzet "ha elfogadjuk" amit a Tóra egyértelmüen közöl velúnk. És ha nem fogadjuk el, kedves D.G., akkor mi van? Ádám és Éva helyett kitől származunk: Darwin majmaitól talán? Vagy a "tudományos" evoluciós elméletektől, melyek néhány évenként változnak?

 

   Elképzelhető, hogy valakinek fejébe szállt a "tudomány" és egy tál lencse morénuért eladja hivő meggyőződését?

 

   Nem tudjuk elhinni ezt. Nem más ez, mint a toll bicsaklása és D.G. nagy valószinűség szerint korrigálni fogja magát. Hisszük, hogy ez egy jóhiszemű tévedés, nyelvbotlás, mint az is, hogy a  szidrában leirt teremtéstörténet "egy évtized történéseit őleli fel" (hiszem Ádám, az első ember, 930 éves korában halt meg és ezt is a szidránk tanusitja).

 

 Talán tanácsolhatjuk a jószándéku D.G.nek hogy közlés előtt adja oda valakinek, elolvasni a dolgozatot, de nem "rabbi" és nem ateista bálágóle szinten. "Völo hábájjsán loméd" (nem a szégyenlős tanul), mondja a misna ott a közelben és D.G barátunknak még akad tanulnivalója itt-ott...

 

AZ ATYÁK BÖLCS TANITÁSAI(54)

AKI FÁJDALMÁBAN ÉNEKEL...

 

 Jánáj rabbi szokta mondani: "Nincs módunkban sem felfogni, sem megmagyarázni sem a rosszak jólétét sem az igazak szenvedéseit..." (Atyák, 4, 15).

 

   Jánáj rabbiról keveset tudni, mindössze annyit, hogy tanaita volt, Dusztáj (a 3. fejezetben volt róla szó) édesapja. Hyman (Toldot) azt mondja, hogy ez az a Jánáj rabbi, akiről a jeruzsálemi Talmud azt állítja, hogy Éli főpap családjából származott. (Jeruzsálemi Táánit, 4,2) Vannak, akik Jehuda, a Fejedelem tanítványának tartják.

 

   Működésének idejét is nehéz megállapítani, így azt sem tudhatjuk, hogy mondásának - mely igencsak pesszimista kicsengésű, de értelmezni sem könnyű, s az egész talmudi irodalomban egyedülálló - mi volt a háttere. Talán Bartinora adja a legkézenfekvőbb magyarázatot, miszerint Jánáj mindössze azt az örök problémát vizsgálja, hogy az isteni Gondviselés hogyan engedheti, engedi meg, hogy a rosszak nyugalomban és békességben, a jók, az igazak meg szenvedések közepette éljenek. Ez a kérdés egy sor más zsidó gondolkodót is foglalkoztatott, de Jánáj arra a konklúzióra jut, hogy erre nincs válasz.

 

   Egy másik magyarázat azt állítja, hogy Jánáj ezzel azt akarta kifejezni, hogy amikor a zsidók galutban élnek, és nem tartoznak sehová, nem élvezik sem a gonoszok nyugalmát és jólétét - amit a Gondviselés általában biztosít nekik, hogy ezzel esetleges érdemeiket letudják -, sem az igazak szenvedéseit, vagyis azt a különleges elbánást, amit a héber "jöszurim seI áhává"-nak (szeretetteljes szenvedésnek) nevez. Ez a szenvedés, mely inkább szellemi, olyasfajta, amely - a kommentátorok szerint - nem okoz felesleges zavart a Tóra-tanulásban és parancsolatainak betartásában.

 

   Jánáj szerint a galutban az állandó zaklatások, üldözések és megélhetési nehézségek miatt, a zsidónak se éjjele, se nappala; se ide, se oda nem tartozik.

Jánáj fenti mondását tényként közli, nem fűz hozzá semmiféle magyarázatot. A Midrás Smuél nevű kommentátor idézi Efrájim rabbit, aki szerint ne higgyük, hogy minden veszve van, s nem lehet ebből az áldatlan állapotból kikerülni. De azt sem szabad magunkról képzelni, hogy igaz emberek vagyunk, akik már tökéletesek, és minden tőlünk telhetőt megtettünk...

 

   Hasonló értelmet tulajdonít a mondásnak a kozsnitzi Mággid is. Az ember, általában - véli a haszid bölcselő - egyik véglethez sem tartozik.

Se nem olyan megátalkodottan rossz, hogy ne legyen esélye a kegyelemre, de nem is olyan jó és jámbor, hogy útja egyenesen a mennyországba vezetne. A többség közepes ember, akin sok múlhat, hogyan és miként éli életét. Az ember szabadon választhat, de felelnie kell tetteiért.

 

                                     ****

 

A modzsici haszidok arról voltak ismertek, hogy náluk a zene, a vallási dalok éneklése az istenszolgálat részét képezték.

Történt, hogy reb Jiszráélt, az egyik modzsici cádikot meg kellett operálni, kórházban feküdt. Egyik nap az őt kezelő professzor megemlítette neki, hogy a cádikot egy szintén a kórházban fekvő miniszter elé példaképként állította, mivel az folyton hangosan jajgatott fájdalmában, míg a cádik - ugyancsak fájdalmában - lelkesen énekelt.

- Én is kiabálok fájdalmamban - adott erre magyarázatot a rebbe -, csakhogy egy zsidó ember hangja ne vesszen kárba, egyúttal énekelek is az Örökkévaló tiszteletére.

 

                                     ****

 Reb NaChum, a horodnai cádik, halálos beteg volt, nagy fájdalmai voltak, sokat szenvedett. A város talmudistái rendszeresen látogatták őt, s az egyik - látva a rabbi szenvedéseit - azt mondta neki:

- A Talmudban olvasható, hogy amikor rabbi Jochanán haldoklott, és ugyancsak nagy fájdalmai voltak, azt mondta, hogy: "nem akarja sem őket [a fájdalmakat], sem az értük járó jutalmat". (Bráchot, 5,2) Ekkor a szenvedések "eltávoztak tőle". Miért nem követi ezt a példát, Mester? - tette fel a  kérdést a tanítvány.

   

Erre Náchum egy példával válaszolt:

 

- Egyszer egy miniszter elhatározta, hogy sorra látogatja a bíróságokat és börtönöket, hogy ellenőrizze, az előírásoknak megfelelően működnek-e.

Az egyik börtönben, ahová a miniszter szándékozott látogatni, véletlenül éppen egyetlen rabot sem tartottak fogva. Megijedt a börtönigazgató, mit fog hinni a miniszter. Lehet, hogy majd azt feltételezi róla, hogy vesztegetés fejében elengedte a rabokat. Kigondolta tehát, hogy az utcán - jó fizetség ellenében - felfogad legalább egy embert, aki hajlandó lesz néhány napra felvállalni a rab szerepét. Talált is egy nincstelennek látszó alakot, akinek elmondta, miről van szó, de az azt válaszolta, hogy nem kell neki sem börtön, sem az érte járó jutalom.

Egy idő múlva ugyanez a férfi elkövetett valamit, ami miatt börtönbüntetésre ítélték. Amikor a börtönigazgató elé vezették, kijelentette, hogy azonnal engedjék őt szabadon. Magyarázatként azzal érveit, hogy amikor az igazgató kérte tőle, hogy "vonuljon be a börtönbe", akkor nem erőszakoskodott, most meg miért ragaszkodik hozzá, hogy bent maradjon. Én változatlanul lemondok - vágta ki a végső érvet az elítélt -, mind a börtönről, mind a jutalomról.

- Persze - felelt neki a börtönigazgató -, akkor ártatlan volt, és szabadon választhatott, elfogadja-e az ajánlatomat vagy visszautasítja. Most viszont nincs meg ez a választása, mert elítélték, s kénytelen "bennmaradni".

 

  Így vagyok én is ezzel - fejezte be a tanmesét Náchum rabbi. Jochanánra ráosztották a szenvedést és fájdalmat, hogy annak érdemében túlvilági jutalomban részesüljön. Neki ezért jogában állott lemondani a jutalomról, s azt mondani: "nem kérek sem a szenvedésből, sem a jutalomból". Én azonban vétkeim miatt szenvedek, ezért vannak nagy fájdalmaim, és hogyan lehetnék olyan szemtelen, hogy azt mondjam: "sem ők, sem jutalmuk". Örülnöm kellene az isteni kegynek, mely lehetővé teszi számomra, hogy itt a földön töröltessenek el bűneim, így a túlvilágon nem kell majd fizetnem értük....

 

         

A TALMUD BÖLCSEI

Jismáél ben Elisá, akitől Isten áldást kért

 

Főpap volt a Szentélyben a vészkorszak idején, amikor Róma lerombolta a zsidó államot, romba döntötte szemünk fényét, a Második Templomot, és száműzte a zsidó népet országából. A zsidóság egyik nagy mártírja, aki életét adta a függetlenségért vívott küzdelemben – ez volt Jismáél ben Elisá. (Ő az, akit Josuá ben Chánánjá kiváltott a római börtönből.) A második Jismáél ben Elisá, akivel nemegyszer összetévesztik, az unokája volt.

Gazdag galileai kohánitacsaládból származott, amelynek legtöbb tagját deportálták vagy megölték a megszállók. Gyermekkoráról úgyszólván semmit nem tudunk. Bölcseink szerint a család azzal szolgált rá balsorsára, hogy peres ügyeiket egy bíró kezébe adták, holott a háláchá szerint háromtagú bíróság hozhat ítéletet. Ezenkívül kecskéket tenyésztettek, ami a korabeli Izraelben – környezetvédelmi okokból – szigorúan tilos volt.
A Talmud elbeszél egy csodálatos történetet. Jismáél, a főpap, Jom Kipurkkor bement a Szentek Szentjébe – ahová csak ilyenkor léphetett be, füstölővel a kezében –, és ott találta magát az Örökkévalót, egy trónszéken ülve. "Jismáél fiam, áldjál meg!" – mondta Isten. "Rabbi Jismáél pedig így szólt: Legyen a Te akaratod, édes Istenem, hogy irgalmad úrrá legyen haragodon, hogy kegyelmed erőt vegyen indulatodon, s könyörületes légy fiaid iránt: megértő és megbocsátó lehess velük szemben!... Látta, hogy az Örökkévaló bólogat..." Itt végződik a történet. A Talmud hozzáfűzi, hogy a bólogatás azt jelenti: nem szabad lebecsülni az egyszerű nép áldását, hiszen maga az Örökkévaló kérte Jismáél áldását... (Bráchot 7.)

* * *

A történetet sokan és sokféleképpen kommentálták. Ráv Háj, a gáonita kor egyik jeles képviselője azt mondta, hogy Jismáél látomást látott, amelyben egy angyal jelent meg előtte. Mások, köztük Rábénu Chánánél, úgy vélik: a főpap előtt prófétai látomás jelent meg, amelynek lényege nem az, hogy az Örökkévaló az ember áldását kéri, hanem az áldás szövege és tartalma (Ibn Sáprut), vagyis a kérés, hogy "Isten továbbra is az irgalom és könyörület, ne pedig a szigorú törvény szellemében vezesse a világot és teremtményeit" (Slomo ibn Áderet).
Másutt azt mondja a Talmud, hogy aki Jismáéllal álmodik, vigyázzon, hogy baj ne érje: Jismáél ugyanis a tíz mártír egyike volt.

* * *

Jismáél, a főpap, Simeon ben Gámliél kortársa volt, és vele együtt végezték ki a római meg-szállók, amikor a nagy felkelést leverték. Végüket már Smuél Hákátán megjövendölte halála előtt: "Nagy bajok következnek a világra, a nép öldöklés és fosztogatás áldozatává lesz, Simeon és Jismáél pedig meg fog halni." (Szotá 48.) Smuél a nagy pusztulás előtt halt meg, és Rási szerint a jóslat Simeon ben Gámliél fejedelemre és Jismáél ben Elisá főpapra vonatkozik.
A legenda megrázó színekkel festi le kivégzésüket. Több forrásból is tudjuk: mindkettejük azért könyörgött a hóhérnak, hogy őt végezze ki elsőnek, ne kelljen végignéznie társa kínszenvedését. Simeon, a fejedelem, azzal érvelt, hogy neki "hivatalánál fogva" jár az elsőbbség, Jismáél pedig azzal, hogy ő a kohén gádol, és joga van elsőnek lenni... A római megszállók, akár kései utódaik, a nácik, "kulturált" gyilkosok voltak: belátták, hogy mindkét áldozatuknak igaza van, így aztán sorsot vetettek az elsőbbségre. A sors akaratából Simeon halt meg előbb... (Ávot d'rábi Nátán 38.)

* * *

Egy másik Midrás-forrás tudni véli, hogy haláluk előtt miről beszéltek. "Mondotta Simeon Jismáélnak: Mesterem, a lelkemet is odaadnám, ha tudnám, miért halok meg [vagyis: mit vétettem, mivel érdemeltem ki a dicstelen halált]! Jismáél azt kérdezte: Előfordult-e, hogy valaki vitás ügyben a döntésedet kérte, vagy kérdéssel fordult hozzád, te pedig azt mondtad, várjon, amíg kiiszod az italodat, fölveszed a cipődet, magadra öltöd a köpenyedet, megszegvén a tórai parancsot, hogy ne várakoztasd a rászorulót, mert az kínzásnak számít? Simeon így válaszolt: Megvigasztaltál, mesterem [mert most már tudom, hogy nem ok nélkül halok meg]!" (Mechiltá, Mispátim 18.)
"...Amikor a hóhér levágta Simeon ben Gámliél fejét, társa, Jismáél főpap kezébe vette a levágott fejet, ölelte és csókolgatta, és azt mondta: Mesterem, hogyan lehetséges, hogy ez a fej a porban hever, és a száj kövekkel tele?... Nem fejezhette be: a bakó neki is fejét vette..." (Élijáhu Rábá 30.)

* * *

A Talmud arról is beszámol, hogy Jismáél igen szép férfi volt. A császár leánya kérte is apját, hogy hagyja életben, mert nagyon megtetszett neki. A kulturált atya – a haladó római civilizáció nemes hagyományai alapján – lenyúzatta a főpap fejbőrét, amit aztán az érzékeny lelkű hölgy kitömetett, hogy kedvére gyönyörködhessen benne... (Ávodá Zárá 11., Chulin 123. és Bráchot 57. [Rási, szájhagyomány alapján.])
A Jom Kipur-i Muszáf imában egy hosszú és költői hangvételű pijut beszéli el a szörnyű történetet. Ott az előzmény az, hogy a római császár úri kedvében úgy határoz: a zsidó bölcseken fogja megtorolni József testvéreinek bűnét, akik mintegy ezerhatszáz évvel azelőtt eladták öccsüket... Tíz bölcsről van szó – a tíz mártírnak megfelelően –, akik végül is magukra vállalják a kollektív felelősséget őseik vétkéért, csak három napot kérnek, hogy az égben megtudakolják, valóban isteni elren-delésre éri-e őket a büntetés...

Jismáél, a főpap "megy föl az égbe", és ott megtudja a szolgálattévő angyaltól, hogy a döntés igenis a Legmagasabb Szinten született. Visszatérvén elmondja társainak, hogy elvégeztetett... Amikor a fejbőrét nyúzták, és a tfilin helyére ért a kés, egyetlen kiáltással lehelte ki lelkét...
A pijut szerint az angyalok kara hangosan tiltakozott: "Ez lenne a Tóra jutalma? Hiszen az ellenség gyalázza szent Nevedet!" Ekkor az égi hang így szólt: "Ha még egy szót hallok, a világ viszszatér a káosz állapotába!"

A továbbiakban a pijut megemlíti Ákivát, Chániná ben Trádjont, Chucpitot, a fordítót, Eleázár ben Sámuát, Chániná ben Cháchinájt, Jesévávot, az írnokot, Jehudá ben Dámát és Jehudá ben Bávát: Simeonnal és Jismáéllal együtt ők a tíz mártír. E különböző korokban élt vértanúk mártírhalálának közös nevezője a római szoldateszka kegyetlen, elnyomó uralma volt.

* * *

A Talmud tudósít Jismáél gyermekeinek tragikus sorsáról is. Fia és leánya egymástól elszakítva a rómaiak fogságába estek. Rabszolgatartóik össze akarták boronálni őket, hogy születendő gyermekeikkel újabb rabszolgákhoz jussanak. A testvérek azonban egymásra ismertek, összeölelkeztek, és sírtak-zokogtak, míg mindkettejük szíve meg nem szakadt... (Gitin 58.)

 

A RABBIJELÖLT CSALÓ SÉGEC MOST HARCOS JEZSUITA

 

 MÁR A JOBBIKOT DICSŐITI A "MAZSIHISZ

LAPJÁNAK VEZETŐ UJSÁGIRÓJA – HAT ÉVEN KERESZTÜL" *

 

DICSEKSZIK HOGY NEM TÉRT

BE A ZSIDÓSÁGBA (DE RABBI  AKART LENNI...)

 

    PP, alias szip, akit végre valahára kirugtak a Mazsihisz lapjától (melynek főszerkesztői székére pályázott elnöki támogatással) , valamint a hitközség honlapjától– most már blogján Jobbik vizeken evez, a fejétől büzlő hering (jiddis közmondás) életútját követi és a zsidóférjes siksze, mk propagandáját támogatja. Ja igen és követeli az izraeli Blum biróság elé állitását, amiben a vén kurucok járszalagán jár.

 

Aki sikeresen verte át az Orzse vezetőségét és egy éven keresztül "rabbi"nak tanult, miközben zsidónak adta ki  magát – most már bevallja bloggján, hogy soha nem tért be, hanem hithü "róma katólikus" és harcos jezsuita szellemben él.

 

    Még a magyarországi közéletben is ritkaság egy ilyen mélyre süllyedő ségec, de nem egyedüli: ott van a judaisztikai "professzor", aki hamis papirokkal verte át az Orzsét és ott van akit Salgó főfőrabbi téritett be a nyolcvanas években, adta neki a Mordecháj, ("Moti") nevet, hogy aztán megjárja Izraelt (ahol betérését nem fogadták el(!!), visszamenjen Magyarországra és ott bősz katólikusként az antiszemita uszitás élére álljon.

 

     A csaló új jezsuita most egy másik rabbijelöltet rekommendál, aki a diszkóból jött a Bérkocsis utcába, zsidós neve van és öszintén reméljük hogy valóban zsidó és a rabbiságot, amit most tanul, komolyan veszi. Nem úgy mint csaló elődje, aki megjárt minden kocsmát, megevett minden zaftos körömpörköltet, miközben rabbinak tanult. Szegény S.P. reméljük sikeresen tud elhatárolódni a csaló ségec pártfogásától.

 

 Hiszen, nem hiába mondja a talmud a varju és a seregély (sturnus vulgaris) közelségéről, hogy ez arra mutat, hogy egyivásuak ("Ló löchinám hálách zárzir écel orév..."(Bává Kámá, 92,b). A csaló ségec dicséretében és "támogatásában" nincs köszönet.

ZSIDÓK AZ ANTISZEMITA LENGYELORSZÁGBAN

 

"GYÜLÖLTEM AZT A ZSIDÓT,

 

 AKIT A TÜKÖRBEN LÁTTAM"

 

Pawel a zsinagógában ül és a Tórát olvassa, imádkozik és a rabbi tanácsait hallgatja. Gyerekkori szerelmével, két gyermeke anyjával elégedett, boldog embernek tűnnek.

Ám ő és Ola hosszú utat járt be: gyűlölködő neonáciként kezdték, majd át kellett esniük a sokkoló, frusztráló felismerésen, miszerint mindketten zsidó származásúak, hogy végül a varsói ortodox zsidó közösség tagjaiként éljék mindennapjaikat – írja a CNN a róluk készült dokumentumfilm alapján.

Pawel és Ola 12 éves korukban ismerték meg egymást Varsóban, ahol egy iskolába jártak. Tinédzseréveik végére mindketten a varsói neonáci körhöz tartoztak.18 évesek voltak, amikor összeházasodtak. Olát pár évvel később kezdte gyötörni egy régi, már-már elfeledett beszélgetés a mamájával, holmi zsidó gyökerekről.

A választ végül a varsói Zsidó Történeti Intézetben találta meg, ahol 10 évszázad lengyelországi zsidó emlékeit őrzik. Miután kiderült, hogy zsidó származású, úgy érezte, Pawel felmenőinek is utána kell néznie.

„Valamiért meg kellett tennem... hihetetlen volt – de kiderült, hogy mindkettőnknek zsidó gyökerei vannak. Sokkoló volt. Nem számítottam arra, hogy megtudom: zsidó a férjem.”

„Fogalmam se volt, hogy mondjam meg neki. Korábban mindegy volt, hogy punk volt vagy szkinhed, verekedett-e emberekkel vagy sem, így is-úgy is szerettem. Akkoriban a szkinhedmozgalom nagyon erős volt Lengyelországban.”

Még ki se heverte a sokkot, de máris neonáci férje elé kellett állnia a hírrel: mindketten zsidó származásúak. Amikor Pawel meglátta az intézetben kapott dokumentumokat, hazament számon kérni a hírt a szülein, akik erre felfedték előtte a családi titkot.

„Színtiszta nacionlaista voltam. Szkinhedként minden a fehérek uralmáról szólt, abban hittem, hogy Lengyelország a lengyeleké. Hogy a zsidók a világ pestise, a világra leselkedő legfőbb gonosz. Legalábbis akkoriban Lengyelországban, amikor mindenről a zsidók tehettek, mindenki így gondolkodott.”

„Nehéz megmondani, mit éltem át, amikor megtudtam, hogy zsidó vagyok. Először arra gondoltam, hogy hogyan fogom ezt elmondani a környezetemnek. Mit mondok a haveroknak? Bevalljam vagy ne? Dühös voltam, szomorú, bizonytalan, tele félelemmel.”

Idővel Pawel dühe és zavarodottsága enyhült, és megkereste a lengyelországi főrabbit, Michael Schudrich-t. „A tükör nagy problémát jelentett. Nem tudtam belenézni. Egy zsidót láttam. Gyűlöltem őt, aztán hozzászoktam, végül megbarátkoztam vele.”

„Megkerestem itt a rabbit – meséli Pawel a zsinagógában – és azt mondtam neki, hogy rabbi, itt ez az irat a kezemben, állítólag zsidó vagyok, és a szüleim is valami ilyesmit magyaráznak. De ki ez a zsidó, és mit jelent ez? Segítsen, különben megbolondulok.” Pawel és Schudrich az évek során összebarátkoztak, a főrabbi a pár mentorává vált.

„Nem mondom, hogy nincs bűntudatom, de ez nem olyasmi, amiért ostoroznom kéne magam. Sajnálom akiket megvertem, de nem kárhoztatom magam. Azok viszont joggal kárhoztatnak, akiket bántottam” – mondja a 33 éves Pawel.

Ma mindketten a varsói zsidó közösség aktív tagjai: Pawel kóser mészárosnak tanul, Ola a zsinagóga konyháján a kóser előírások betartását felügyeli.

„A tény, hogy mindketten szkinhedek voltak, csak növeli a megbecsülést, amit irántuk érzek. Amiért ott voltak, ahol, aztán megértették, hogy ez nem jó így, és elfogadták, hogy azokhoz tartoznak, akiket korábban gyűlöltek, pedig meg is futamodhattak volna” – meséli róluk a főrabbi.

„Azt hiszem, ez a történet arról szól, hogy senkit nem szabad leírni. Az számít, ahol most tartanak, nem az, hogy tíz éve mit csináltak. Az embernek megvan az a határtalan képessége, hogy változzon, néha akár a jó irányba."

A 2. világháborút a korábbi lengyelországi zsidóság alig egytizede, 350 ezer ember élte túl. A következő 25 évben a többségük az emlékek és a kommunista rezsim elől külföldre menekült. A Lengyelországban maradók közül sokan nemcsak a környezetük, de még a saját gyerekeik elől is titkolták a származásukat, hogy megvédjék őket: az antiszemitizmus Európában régóta Lengyelországban a legerősebb.

Forrás: Index / CNN