AZ ÁLDOZAT VISSZATÉR(13)Naftali Kraus autóbiográfikus könyve

 Tankok a Rákóczi  úton

A felnőttek, egy ellesett beszélgetés során, azt mondták, hogy nincs mit remélni, mivel az egyházak vezetői is megszavazták a zsidó törvényeket.  Ha csak nem a Horthy, az őfőméltóságú, aki megvéd bennünket, idézte Ármin  bácsi Stern Samut, a neológok elnökét,  titkos udvari tanácsost, aki állítólag a kormányzó kártyapartnere volt. Persze csak állítólag, mert valójában a Budai Goldberger Leó volt az, a nagy gyáros, aki  deportálásban halt meg. Horthy nem tudta megvédeni, később, már saját magát sem.

Ki volt az a Jézus, akit mi  megöltünk – kérdeztem váratlanul, de szokatlan eréllyel intettek le. Senkit nem öltünk meg – mondta  Manó bácsi. A gyilkosság nem a mi specialitásunk, tette hozzá a praktikus Lajos, aki a helyzet komolyságára való tekintettel, ezúttal nem kérdezte meg, szeretem-e Esztit. 

Jaszele Pandrikról beszélsz? – kérdezte  a Nándi, aki tudott valamit, de azonnal elhallgattatták? Nicht vor dem Kind – mondták, és ez én voltam.

Pista hosszú unszolásra elárulta, mit tanult az iskolában a hittanon: Jézus volt a Megváltó, akit a zsidók keresztre feszítettek és állítólag azt kiabálták, hogy ezért vállalják a felelősséget leszármazottaikra nézve is.

Konzultáltam Jancsival, náluk volt otthon egy Zsidó lexikon. Kiderült, hogy Jézus maga is zsidó volt, egy derék názáreti ács fia, akit a rómaiak feszítettek keresztre mivel lázadónak tartották. Amikor itt tartottunk, bejöttek a németek.

(Ez is úgy jött, mint mindig minden: mint derült égből a mennykőcsapás. Ma már, hogy egy könyvtárnyi könyvet elolvastam a témáról, tudom mi történt Klessheimben,⁴³  és ki tiltotta le a magyar hadsereg ellenállását – érthető, hogy 1944. március 19-én érett be a vetés, és Horthy Magyarországa, mint egy túlérett, zaftos őszibarack,  hullott a megvert, menekülő nácik ölébe.

Akkor semmit nem tudtunk. Azt sem, hogy ez csak ránk nézve lesz tragikus; a magyarok majd megrázzák magukat, mint a vizes kutya, és a „fordulat évének”  nevezik előbb a német majd az orosz megszállást.

Az iskolában voltunk, a Tajrász második osztályában. Vasárnap délelőtt volt, a Há-máfkid egyik unalmas szugjéjét⁴⁴  ismételtük, amikor Bödön jött be az osztályba, valamit súgott Obinak, majd az ő vészjósló hangján felénk fordulva mondta. „Most mindenki csöndben hazamegy. Nem  beszélget, nem  fecseg, nem időzik feleslegesen, hanem egyenesen hazamegy. Értem!?”)

Zöld fogalmunk nem volt mit jelent ez. Nincs iskola? – kérdezte Pindi, és már a délutáni futballmeccsre gondolt. Én, az állandó tréfamester, elsütöttem, hogy „iskola van, csak tanítás nincs”, de senki nem nevetett A Farkovits beteg volt, eleve nem akart bejönni, és most örült, hogy mehet. A Heisz Sanyi, a „Zimu”, aki közel lakott, és akinél szoktam a légók során időzni, felajánlotta, jöjjek vele, játszunk egy jót, és később  majd hazakísér. Én azonban ösztönösen haza akartam menni, nem tudom miért. Együtt mentünk a Pindivel, mint rendesen, de a Rákóczi út és körút sarkán tankokat láttunk. Gondoltuk, emiatt nem jár a villamos, miután egy ideig hiába vártunk, sem a 28-as, sem a 39-es nem jött.

Mondtam Pindinek, sebaj, menjünk gyalog, de ejtsük útba a Conti utcát, milyen a kínálat.⁴⁵  Ezt egyébként is nem egyszer megtettük. Ez kis kerülővel és nagy izgalommal járt, mivel az unatkozó lányok  nem egyszer  beinvitáltak bennünket, mire mi vörös füllel elszaladtunk.

Most a Népszava előtt, ami a szocdem párt székháza is volt egyben, teherautó állott, és fegyveres katonák cipelnek ki ládákat, és dobják fel a kocsira. Te ez nem magyar egyenruha – mutat Pindi az egyik katonára, akivel az egyik bárcás már megpróbálta felvenni  a kapcsolatot. Játszunk egyszeregyet – mondom Pindinek – ha ez nem magyar katona, akkor mi? Tatár, román,  szerb, olasz, spanyol...?

Ne folytasd, sziszegi Pindi – tudom mennyi kétszerkettő. Ha ezek a katonák németek, és minket most egyik percről a másikra hazaküldtek, ezt azt jelenti, hogy…

            „Kölcsönös megegyezés alapján...”

 Az utat hazáig futólépésben tettük meg. Megeskettem Pindit, hogy nem megy meccsre és ő megígérte. Nálunk otthon nem tudtak semmiről, de később jött a Weiner Irén, és elmondta, hogy a férje egyik szaktársa jött, és megsúgta, hogy a németek megszállták Magyarországot „és már itt van a Gestaub is”. Persze hogy a Gestapót értette alatta. Vártam, vártam, hogy a Klein néni, aki éppen akkor nálunk szomszédolt (Samu a kávéházban volt), megkérdezze, hogy ez jó-e a zsidóknak, de  nem szólt egy árva szót sem. Apa kérte meg, teljesen rendhagyóan, hogy menjen haza, és nyissa ki a rádiót, de ott csak blőd magyar katonazene szólt.

Később átmentem Pindiékhez a Magdolna utcába. Ők többet tudtak, mint mi, ez látható volt a kisírt szemeken. Pindi kikísért, menj haza, mondta, itt most siralomház van. Mi történt? Itt volt  Hájcsú,⁴⁶ közölte hogy ő most illegalitásba vonul – mi az, kérdeztem, de Pindinek fogalma nem volt – és a család is igyekezzen eltűnni, mert most rossz idők következnek. Ezt mondta neki a „felső kapcsolata”.

Apja, a Glück bácsi, a fejét rázta, ami nála a felsőfokú rosszallás csalhatatlan jele volt. Bolond ez a lány – mondta – megbolondították őt a barátai – hát eddig talán jó volt. Mi az, hogy rossz lesz? És hová tűnjünk el? Glück Borach eltűnt. A becsületes megtaláló legyen szíves...

Glück Bernát (Borach) sírva nevetett.

Négy napos  hírzárlat után – mialatt a legvadabb hírek keltek szárnyra – rövid hivatalos kommüniké hozta nyilvánosságra, hogy „kölcsönös megegyezés alapján német csapatok érkeztek Magyarországra”.  A Pesti Hírlap, amely a csütörtöki számában (március 23) kacifántos kommentárt közölt a németek „baráti” akciójáról, idézte a hivatalos jelentést, amit szerdán, késő este, juttatott el a szerkesztőségekhez az MTI: „Abból a célból, hogy Magyarország a háromhatalmi egyezményben szövetkezett európai nemzeteknek a közös ellenség ellen közösen viselt háborújában, különösen pedig a bolsevizmus hatásos leküzdésében, minden erő mozgósításával és átfogó biztosítékok megteremtésével támogatást kapjon – kölcsönös megegyezés alapján német csapatok érkeztek Magyarországra. A lemondott eddigi magyar kormány helyébe a kormányzó Úr  Őfőméltósága, Sztójay Döme berlini  magyar követet bízta meg az új kormány megalakításával”.

Azt nem közölték a lapok, hogy Kállay Miklós miniszterelnök a török követségre menekült, sem azt, hogy a Klessheimből hazatérő Horthy három napig hezitált, amíg aláírta az elébe tett kormánylistát, amelyen hétpróbás náci ügynökök szerepeltek – de nem nyilasok, akiket a kormányzó legalább annyira utált, mint a kommunistákat.

( Egész irodalma van a kérdésnek, mi lett volna ha..? Ha Magyarország ellenáll; ha Horthy lemond, és a török követségre menekül, mint Kállay; ha nem szolgáltatják ki a zsidókat Eichmannak? Ha, ha, ha. Mai szemmel ennek semmi lehetősége nem volt, egyrészt Horthy egyénisége miatt,⁴⁷ másrészt a magyar nép lelki alkatából kifolyólag, ami azt eredményezte, hogy azok  is, akik nem fogadták lelkesen a német megszállást - mint például az osztrákok az Anschlusst - azok is beletörődtek, megalkudtak, mivel azt gondolták, hogy nem az ő bőrükre megy a vásár.⁴⁸

A magyar nép autentikus véleményét ott és akkor Tandi Irén fejezte ki, ez a kétes nőszemély, aki  az első emelet nyolcban lakott, két lakással arrébb: „Most majd jól kib... a zsidókkal”. Ez nem gátolta őt abban, hogy később, pár pengő ellenében, ne írjon alá egy kérelmet, amiben a ház nem-zsidó lakosai kérik, nyilvánítsák a Dobozi utca 25-öt csillagos házzá. ⁴⁹

 

Kártyaklub a csillagos házban

 

(Ez nem járt sikerrel. Pár nappal a megszállás után volt pészách, ami baljós hangulatban telt el. Két nappal a megszállás előtt jelent meg az Ortodox Zsidók Lapja legújabb száma, amely részletezte, hol lehet ortodox kóser cereszt⁵⁰ és sel pészách fűszereket kapni. Már az első napokban sok zsidóellenes rendelet  jelent meg, többek között megtiltották a vonati közlekedést (ekkor utazott Hilda haza Szerednyére, hogy elérje az auschwitzi gyorsot.). Már március 28-án a  minisztertanács a sárga csillag bevezetését tárgyalta. Iskola nem volt, apát behívták Jászberénybe „felülvizsgálatra,” és ott maradtunk anyával négyen – 12 –7 – 6 és 2 évesek – hogy magunk bonyolítsuk le az átköltözés lovaskocsis műveletét, miután rendelet jelent meg a zsidók összeköltöztetéséről a megjelölt („csillagos”) házakba.

A ház végülis nem lett csillagos, bár több mint a lakók fele zsidó volt, és mi az Erdélyi utca hétbe mentünk, ami a Teleki térből nyílik. Itt volt a Mayer lakás, amit mi és Mayer Zoltán sógornője kapott meg, egy gyerekkel, vagyis mi hatan egy szobában (meg egy üres spájzban) és a  Collseinné, fiával, (Mendele) a másik szobában. Nem volt előírva, mit szabad vinni-hozni, vagyis mindent szabad volt, ami belefért a zsúfolt lakásba. Mi a bútorokat otthon (?) hagytuk, mivel a Mayerék is otthagyták az övékét, amibe – egyelőre – nem voltak poloskák. Ezeket a Collseinék hozták be vámmentesen, majd testvériesen megosztották velünk.

Amikor elérkezett az átköltözés órája – és apa Jászberényben volt felülvizsgálaton – anya mindent elrendezett, becsomagolt, megrendelte a stráfkocsit – majd szabályosan elájult. Az izgalmak megártottak neki, nomeg nem volt szokva, hogy ilyen sorsdöntő dolgokat egyedül intézzen, férje nélkül. Mi, gyerekek,  ott álltunk körülötte, és - mit tehettünk volna – sírtunk, míg a házmester Mészárosné, a Pista mamája, ott állt valami hivatalos megbízottal és sürgetett, hogy anya írja alá, hogy átadta a lakást, és tűnjünk már el. Ekkor bejött a Weiner Irén, akiért a Miki szaladt le, és akkora szájat nyitott, hogy a falak beleremegtek: „a jó k...anyját magának Mészárosné, hát nem látja hogy a Krauszné elájult. Most hivatok egy orvost. És majd az megmondja, mi a teendő. Hátha kórházba kell vinni?”

 Végszóra anya magához tért, pillanatok alatt felfogta, mi megy, sosem szerette a felhajtást. A kocsis is ott állt és sürgetett, sajnálja, de neki ma sok munkája van. A zsidók költöznek – mondta csúfondárosan. Weiner Irén megsemmisítő pillantást vetett rá, és erre elhallgatott. Pista lent azt mondta nekem, amikor segített a dolgokat a kocsira feltenni, hogy  „ne gondold hogy mindenki ilyen”. Tandi Irén megjelent, és tőle  váratlanul azt mondta, hogy a Krauszné volt a házban az egyetlen, akitől egy fej hagymát vagy három szem krumplit lehetett kölcsönkérni és most, tessék...

Még hallottam hogy a házmesterné azt mondja Tandi Irénnek: te most részeg vagy? – de ekkor a  kocsis nagyot csördített a lovak közé, és elindult az Erdélyi utca felé.)

Harmadnapra apa hazajött Jászberényből, ezúttal „véglegesen” alkalmatlannak nyilvánítva. Elmenetele előtt, anya könyörgésére, megígérte, hogy „nem fogom járatni a számat”, és be is tartotta. Elmesélte, hogy egy őrnagy katonaorvos fogadta, aki kérdezte tőle, hogy „maga mit keres itt, minek jött”? Apa elmesélte, hogy ő Voronyezsnél sebesült meg, mutatta papírjait, mire az őrnagy kiállíttatott neki egy papírt, hogy „többé ne molesztálják”. Látjátok, mondta  apa, vannak rendes magyarok is. Ez neki nagyon fontos volt és senkinek nem volt kedve vitatkozni vele.

Az élet a csillagos házban – nem volt annyira szörnyű, mint ahogy gondolni lehetett. Délelőtt és délután – 2-2 óra kimenőnk volt, amikor szabad volt sárga csillaggal az utcán mutatkozni, vásárolni, stb. Különben egész nap – 20 órán keresztül – a kapu zárva volt, és rajta egy nagy sárga csillag virított. Már ekkor észrevettem, hogy a gyakorlati megszorítások nehézségein kívül – főleg az asszimiláns, vagyis vallástalan zsidók azok, akiket zavar illetve vérig sért a sárga csillag. Nekünk, akik zsidóságunkat nemcsak a nadrágban hordtuk, hanem ajtófélfánkon, fejünkön, arcunkon (a szakállasok), és életünk minden megnyilvánulásában zsidók voltunk – a csillag mitsem jelentett.

(Kellemes persze nem volt, de főleg azért, mert tartani kellett az utcán a csőcselék kellemetlenkedésétől. Ennélfogva, minél kevesebbet jártunk ki, csak a legszükségesebb élelmiszerek beszerzésére. Hogy miből éltünk? Sokszor hallottam apától, hogy „a készből élünk”, mivel minden bevételi forrás megszűnt azzal, hogy elvették az üzleteket, és bezártak bennünket zárt ajtók mögé. Rendeletek özöne jelent meg ezügyben, még az úgynevezett. „Hasznothajtó Jogosítvány”-okat is elvették a zsidóktól,⁵¹  sőt zsidó taxisofőr sem lehetett. Az ügyvédi kamarából már rég kizárták a zsidókat és lefogtak egy sor prominens zsidó újságírót.⁵²

Voltak zsidó lakók, akik fölös pénzüket élelmiszerekbe fektették. Összevásároltak mindent, babot, borsót, lencsét – amit  csak lehetett kapni. A tehetősebbek szalonnát is halmoztak. Aztán, amikor a gettóba vittek – mindent ott kellett hagyni.

A házban, érdekes módon, gójok is laktak, azokat nem telepítették ki.⁵³ Így a ház most pont annyira „vegyes” volt, mint az, amiből ide jöttünk. Az egyre gyakrabban használt óvóhelyen, nomeg a mindennapi életben a szomszédi viszony nem volt rossz, barátságok alakultak ki, és nem egy gój szomszéd azzal vigasztalt bennünket, hogy „nemsokára elmúlik ez, mint egy rossz álom”. Volt egy egyedülálló zsidó nő, nem fiatal, nem szép, több mint száz kilós, akit az egyszerűség kedvéért mindenki csak debellának hívott. Ennek volt egy magyar királyi detektív barátja, aki hetente kétszer jött hozzá – Hacsek szerint „nem zsoltárokat olvasni”. Ez a detektív mondta barátnőjének, hogy a németek elveszítették a háborút, és az egész csak idő kérdése” Azt is megígérte a debellának, hogy ha rákerül a sor, elbujtatja – de nem tudtuk elképzelni hogy hol.

Én a ház gyerekeit, fiukat, lányokat, zsidókat és gójokat, klubba szerveztem, ahol sakk-bajnokság volt, élénk kártya partik – ott tanultam meg az „ördög bibliáját” forgatni, römizni, huszonegyezni- és mindenféle társasjátékok.

Csak bridzselni nem tanultam meg, ez a Zelmáék monopóliuma volt és csak felnőttek vehettek részt benne. Labdázni nem volt hol, lent az udvaron a róse  házmesterné nem engedte, nomeg ott volt Briski úr kefegyára, és a munkásnők ott tereferéltek a szünetekben. Hacsek ott legyeskedett körülöttük.

 

Kemfner néni úri dáma...

 

A fő szórakozás a rémhírterjesztés volt, illetve az angol rádió híreinek továbbítása. Ez az öreg Goldman feladata volt; neki volt egy olyan (telepes?) rádiója, amelyen Londont aránylag jól lehetett fogni. Esténkét összeült néhány komoly ember, és meghallgatták Goldmant, aki ontotta a híreket. A Berkovits bácsi könyörgött neki: Goldmankám, előbb Londont és csak azután a te hírmagyarázatodat, de az öreg Goldman, aki a hangjukról meg tudta különböztetni az „ellenséges” amerikai Liberator bombázókat a „szövetséges” német stukáktól, csak legyintett: ha nem akarják hallani, nem érdekes, Most ad a Kossuth...

Ez a Moszkvából sugárzott kommunista rádió volt, akkoriban hazafias, piros-fehér-zöld köntösben. Érdekes, hogy a deportálásokról ez alig beszélt, annál többet London. Már tudtuk hogy vidéken nincsenek zsidók és tudtunk Auschwitzról is, csak nem hittük el. Ez tényleg rémhír, mondta apa, ez nem létezik. Itt anya szólt közbe, váratlanul, és az ő szelíd, halk hangján emlékeztetett, mit meséltek annakidején a szlovák menekültek.

A ház lakóinak összetétele igazi Noé bárkája volt. Ott voltak a Hendlerék, az egyik őslakó, aki a betelepítetteket jöttmenteknek nevezte, és üvöltött, hogy délután a kölykök csendben legyenek. Ezeknek tréfli hentesüzletük volt a Teleki téren, amit most egy stróhman⁵⁴  gój hentes vezetett, míg a család tagjai, egy szem fiukkal, aki velem volt majdnem egyidős, a Józsefvárosi plébánosi Hivatal előtt álltak sorba, arra várva, hogy kitérhessenek.⁵⁵ Apa szörnyen zabos volt rájuk, és amikor az a kölyköket említette, apa lekiabált hogy „lehet hogy magánál a nőstények kölyköket ellenek, az én feleségem gyerekeket szült”.

(Aztán ott volt Kemfner néni két lányával. Az egyik, a fiatalabb, egy hivatásos volt, aki még itt, a csillagos házban, is adott órákat, szavai szerint „jutányos áron”, míg a másiknak a férje ágyhoz kötött halálos beteg volt, akit senkinek nem volt szabad látni, és volt egy lányuk, Ági, nálam valamivel fiatalabb, a klubunk oszlopos tagja. Aztán ott volt a Lőwinger néni, akinek a férje eltűnt valahol és egyetlen lánya, az Ibi, velem egykorú volt. A Collseinékat már említettem, a fiát Ferencnek hívták („Ferike, tám”,⁵⁶  de a zsidó neve Mendele volt. Ott volt a Zelma, a mamája, és az Óziás bácsi, aki pajzán versikéinket németre fordította és úgy dúdolta és a Berkovits bácsi, feleségével és két sógornőjével („Lóra, Lujza, Jolán”) és az egyik – talán a Lóra – férjével, egy 80 éves, hófehér szakállú aggastyánnal, akinek nem volt magyar neve: úgy hívták, úgy is volt kiírva, hogy Sólem Sáchne.⁵⁷ A Weill nagypapára hasonlított, hasonlóan beszélt magyarul, és azt jövendölte, hogy életben fogunk maradni.

Ő nem vett részt a ház társadalmi életében, hanem egész nap tilemet mondott. Tisebovkor⁵⁸  összegyűjtötte a ház gyerekeit, majdnem mind zsidó volt és Jeruzsálem pusztulásáról mondott hajmeresztő történeteket. Többek között egy bizonyos Cádok rabbiról, aki 40 évig böjtölt, hogy Jeruzsálem ne pusztuljon el. „Biztos olyan volt, mint Sólemsáchner bácsi” – mondta Ági, de az öreg csak legyintett. „Miket beszélsz lányom, az egy cáddik volt, hol vagyok én attól”.

Bennem működött a kisördög: „de ha jól tudom, mégis elpusztult Jeruzsálem, akkor meg hiába böjtölt a cáddik”. Az öreg csóválta a szakállát: „ne kísértsd az Istent, gyermekem”. 

A fiuk fantáziáját a Kemfner lány mozgatta. Izgalmasan szép volt és fiatal, akit a szakma még nem kezdett ki. Hacseknek nagyon jó véleménye volt róla, de ezt csak Zelmának mondta el, aki persze visszamondta mindenkinek.  A Hendler fiú egyszer lopott üzletükből egy fél szalonnát, odaadta a Kemfner lánynak „és jóba lettünk”, mesélte. Ő volt az aki megtanította a fiukat a „Kemfner néni úri dáma” kezdetű versikére, amelyben a lánya a főszereplő, akinek „kilátszott” a micsodája.)

Augusztusban új kormány jött, Lakatos Géza személyében, aki egy Horthy-hű katonatiszt volt. A helyzet mintha enyhült volna; Goldman szerint a kormányzó leállította a deportálásokat, és  mintha a pesti zsidók megmenekültek volna. Az őszi ünnepekre több kimenőt kaptunk, az imák – a Kaufman sülben – indokolatlanul optimista légkörben zajlottak. A Virradat⁵⁹  azt írta, hogy „a zsidó rüfkék az imára adott kimenési időben, a kutyáikat sétáltatták a Duna-korzón”.

Utána jött a Horthy proklamáció,  majd másnap  – Szálasi.

 

Jegyzetek

 

⁴³A kastély, ahol Hitler Horthyt vendégül látta, illetve foglyul ejtette.

⁴⁴Talmudi tétel (héber).

⁴⁵A Conti –Víg - Bérkocsis utcák a két háború között a népies, olcsó prostitúció munkahelyei voltak.

⁴⁶Chájá beceneve, Pindi idősebb, kommunista nővére.

⁴⁷Nemcsak a kommunista történetírás állította, hogy Horthy korlátolt magyar „úr” volt, aki nem volt képes a saját árnyékát átlépni. Portugáliában kiadott emlékiratai (Ein leben für Ungarn) is ezt tanúsítják.

⁴⁸Pedig arra ment. A háború után „az utolsó csatlós” kapta a legrosszabb békefeltételeket. Bár az ellenállókat, a cseheket és a lengyeleket szintén a szovjet karjaiba kergette a nyugat.

⁴⁹Először a pesti zsidókat nem gettóba, hanem a városban szétszórt, úgynevezett „csillagos házak”-ba tömörítették.

⁵⁰Így hívták azt a mosószappan kinézésű ortodox kóser margarint, amely  a Dob utca 35 monopóliuma a mai napig.

⁵¹Rossz viccnek tűnt ugyan, de a szélsőjobboldali  uszító lapok megírták, hogy ezentúl az új rezsim meggátolja a zsidó prostituáltak működését, mivel a bárca is hasznothajtó jogosítvány volt.

⁵²Ezek Horthyligeten voltak internálva. A lapok kárörvendve közölték sárgacsillagos fényképeiket.

⁵³Nem úgy, mint a gettóban (lásd a következő fejezetben), ahol az őslakók kénytelenek voltak kiüríteni lakásaikat.

⁵⁴Aki a zsidó tulajdonos helyett névleg vezette az üzletet (német). Szószerint „szalma-ember”-

⁵⁵Többezer zsidó hagyta el ősei hitét azon a nyáron, abban a reményben, hogy ezzel megmenekülhetnek a zsidó sorstól. Ezek nem tudták, hogy a magyarok még a németeknél is rigorózusabban alkalmazzak a fajvédő törvényeket.

⁵⁶A pészáchi hággádából ismert szó (héber). Itt bamba, együgyű.

⁵⁷A Sáchne a Sólem (Sálom) kísérő, ragadvány neve, mint Jichák-Eisik, Meneáchem-Mendel, Áser-Zélig.

⁵⁸Áv hó 9,  zsidó nemzeti gyász és böjtnap Jeruzsálem pusztulásának emlékére.

⁵⁹Az egyik nyilas frakció véresen uszító lapja.

 

HETI HAFTARA ROS CHÓDES (VÁÉRÁ) 2010

)

"KI HALLOTT MÁR ILYET?"

"Mielőtt vajúdott, már szült is [Cion], Mielőtt rájött a fájdalom, fiút hozott a világra. Ki hallott már ilyet, ki látott ehhez foghatót? Vajon egy országért csak egy napig kell vajúdni? Születik-e nép csak úgy egyszerre? Hiszen alig vajúdott Cion, máris megszülte fiait ... Örüljetek Jeruzsálemmel! Vigadja­tok vele mindnyájan, akik szeretitek! Szívből örüljetek vele mind, akik gyászoltátok!"  (Jesájáhu  66:7-8.,)

Jesájáhu, a magyar nyelvű Bibliában Ézsaiás próféta könyvének befejező, 66. fejezetét rendelték bölcseink a szombatra eső Ros Chodes - Újhold - háftárájául. A tartalmi párhuzamra a fejezet utolsó előtti verse szolgál rá: "Azután újholdról újholdra és szombatról szombatra eljön minden ember, és leborul előttem - mondja az Örökkévaló." (Uo. 23.)       Itt az idők végezetéről beszél a próféta, amikor a világ népei eljönnek Jeruzsálembe, elfogadják az egyistenhitet, és leborulnak a Szentélyben az Örökkévaló előtt. Ősi zsidó szokás szerint ezt az utolsó előtti verset a prófétai szakasz olvasásakor megismétlik, hogy a fejezet pozitívummal fejeződjék be, ne pedig az utolsó, 24. versben kilátásba helyezett súlyos büntetéssel, mely a rosszakat, az Istentől elpártolókat sújtja.

A próféta ebben a fejezetben a Szentély körüli kultusz visszásságait ostorozza. Vannak emberek, akik azt hiszik, hogy kedvük szerint tehet­nek, amit csak akarnak, aztán majd áldozatot hoznak, és minden rendben lesz. Ez a szemlélet Istent "bezárja" a Szentélybe, helyhez köti jelenlétét, leszűkíti a templomi szolgálat kultuszának négy fala közé. Ezeknek mon ja a próféta - akiről tudjuk, hogy előkelő jeruzsálemi családból származott -: "miféle házat építhettek nekem?" Ez összecseng Salamon kirá templom avató imájával, amelyben kifejti Isten egyetemes voltát és a, hogy dicsfényét még jelképesen sem lehet egy házba - bármily nag fényes és impozáns legyen is az - bezárni. Jesájáhu a mechanikusan áldozókat pellengérezi ki, akiknek az őkőr áldozata olyan, mintha embert ölnének vagy űtnének meg; lisztáldozatu olyan, mintha disznót vágnának - hiszen az őszinte, alázatos jámborság a fontos, nem pedig a bálványimádásba torkolló áldozatkultusz. Bö1cseink Menássé király uralkodásának idejére teszik Jesájáhunak ezt a  próféciáját. Az elrugaszkodott király bálványt állított fel a Templomban , hogy ezzel is felzárkózzék kora és környezete "kultúrájához". Menássé bebizonyította, hogy a zsidóknak nem feltétlenűl szükséges szétszó    ratásban élniük ahhoz, hogy a pogány kultúrákhoz hasonuljanak. Kis erőfeszítéssel elérhetik ezt saját hazájukban is, ha hajlandók az idegen környezetet majmolni. A próféta éles szavakkal ítélte el a király és az őt körülvevő korrupt szolgalelkü papság tevékenységét. Nem okozhat meglepetést bö1cseinknek az állítása, hogy Menássé kivégeztette a szókimondó prófétát, aki a [Midrás szerint Isten büntetését látta ebben, mert "rosszat beszélt Izraelről".

*                           "*

Százhúsz évet élt Jesájáhu ben Ámoc, a próféta. Menássé királya  törvény elé citálta, és különböző bűncselekményekkel vádolta. Többek között azt kifogásolta, hogy próféciája ellentétben áll Mózeséval. Mózes  mondta, hogy ember nem láthatja Istent "úgy, hogy életben marad­" (2Mózes 33:20.), Jesájáhu pedig azt állítja: "Láttam az Örökkévalót, magasra emelt trónuson ülve." (Jesája 6:1.) Gondolta Jesájáhu: "Ismeremn én őt, semmiféle választ nem hajlandó elfogadni. Ha felelek neki, csak még jobban földühödik!"    Kiejtett tehát egy "szent nevet", elmenekült, majd elrejtőzött egy cédrusfában. Mivel azonban kilátszott a cicitje, Mena.sé kopói fölfedezték, és jelentették a királynak, hogy megtalálták. A kiríly elfűrészeltette a fát. A próféta akkor halt meg, amikor a fűrész a szájához ért, mert pályája elején azt mondta a zsidó népről:  " ... tisztáta­ajkú nép között lakom." (Uo. 6:5., Jevámot 49., Szánhedrin 10.)

Egy másik talmudi legenda szerint Menássé király Jesájáhu próféta uno­kája volt. Amikor Chizkijá, Júdea királya megbetegedett, Jesájáhu elment meglátogatni. Azt mondta neki: - Végrendelkezz, mert nem épülsz föl betegségedből! - Miért? Mit vétettem? - kérdezte a király. - Nem alapítottál családot, és nem teljesítetted a "Szaporodjatok és sokasodjatok!" parancsát. - Ennek az az oka, hogy lelki szemeimmel láttam, milyen rossz gyer­mekeim lennének - mondta Chizkijá. - Ne üsd az orrodat Isten dolgába! - dörrent rá a próféta. - Tedd a magadét, Isten majd teszi, ami rá tartozik! - Akkor add hozzám a lányodat! - kérte a király. - Talán a te érdemeid és az enyémek együtt kieszközlik, hogy mégis jó gyermekeim szülessenek ... - Az isteni határozaton nem változtathatsz: meg   kell halnod. - Vess véget a prófétálásnak, Ben Ámoc -    parancsolta a király -, és hordd el magad! Én azt tanultam szüleim házában, hogy az ember még akkor se veszítse el a reményt, ha éles kard feszül a nyakának!       Jesájáhu végül hozzáadta leányát, Chefcibát a királyhoz. Két gyerme­kük született: a renegát Rávsáke, aki később az asszír király szolgálatába állt, és Menássé, aki örökölte a trónt apjától, elárasztotta az országot bálványokkal, végül megölette saját nagyapját, Jesájáhu ben Ámoc prófé­tát. .. (Bráchot 10. és a Bách kiegészítései.)

Simon Jacobson:Tartalmas élet (17)

 

                     Félelem és szorongás

 

Íme Isten, az én segítségem, bízom, és nem rettegek; mert hatalmam és énekem az Örökkévaló, ő lett nekem segítségül!
Jesájá 12:1

Gondolj jót, és a jó megvalósul.
A Rebbe

* * *

A Rebbe gyakran mesélte el az alábbi történetet az apósáról, Joszef Jichak Schneersohn rabbiról, az előző lubavicsi Rebbéről. 1927-ben Joszef Schneersohn rabbit a kommunista hatóságok Moszkvába idézték. Mikor megtagadta az együttműködést, pisztolyt szegeztek a fejének.
– Ez a kis játékszer már sokakat együttműködésre késztetett – mondták neki. – Sokakat szóra bírt már a félelem.
– Ettől a játékszertől csak azok ijednek meg, akiknek egyetlen világuk és sok istenük van – válaszolta Joszef Jichak rabbi -, de akinek csak egyetlen istene és két világa van, az bizony aligha retten meg tőle.

Mitől félünk?

Sok mindentől félünk. Félünk a betegségtől és a haláltól. Félünk attól, hogy elveszítjük állásunkat, vagy hogy szegények leszünk. Félünk a változástól – egy új állástól, új otthontól, vagy új házasságtól. Félhetünk az egyedülléttől vagy, épp ellenkezőleg, a többi embertől. És félhetünk attól is, hogy mások, a családunk, a barátaink, a kollégáink és a szomszédaink, szóval a társadalom nem fogad el minket.

A félelem, a szorongás és a depresszió mind-mind olyan tényező, mely sokban meghatározza viselkedésünket. Ennek ellenére, igen kevéssé ismerjük ezeknek az érzéseknek az erejét. Legkifejlettebb formájukban akár teljesen megbéníthatnak bennünket. Hogyan kezelhetjük ezeket az erőket? Miért félünk, s főleg, mitől félünk?
Ezek nem egyszerű kérdések, hiszen a félelem bonyolult, nagyhatású erő. Csöndben támad, és mindent elpusztít, ami útjába kerül. Szorongást és depressziót okoz. Amikor elemészt minket a félelem – ítélőképességünk csorbát szenved, kételyek közt hánykódunk, és képtelenek vagyunk a legegyszerűbb döntésre is.

Az ismeretlentől való egészséges félelem megóv minket a veszélytől. Ennek a félelemnek az oka nyilvánvaló, ez a félelem fontos célt szolgál. Jóval több embert érint és sokkalta félelmetesebb azonban az a fajta félelem, melynek forrását nem ismerjük, ami a tudatlanságból táplálkozik. Gondoljunk a kisgyerekre, aki fél a sötéttől. Semmi sem indokolja félelmét, s mégis képtelenek vagyunk szavakkal eloszlatni azt. Csakis azzal csillapíthatjuk szorongását, ha megígérjük, hogy vele maradunk és megvédjük, ha kézen fogjuk, felkapcsoljuk a villanyt, és megmutatjuk, hogy nincs mitől félnie.

Ugyanez a helyzet a felnőttekkel. Gyakran semmilyen alapja sincs a félelmünknek, de nagy ritkán, amikor mégis van, oly mértékben felnagyítjuk ránk gyakorolt hatását, mintha túszként tartana fogva. A félelmet a kétely és a zűrzavar szüli. Elfogadjunk-e egy állást vagy sem? Mit gondolnak majd barátaink és a családunk, ha ilyen vagy olyan módon megváltoztatjuk életünket? Az efféle zűrzavar roppant káros, mivel az érzelmi feszültség gyengítően hat.
A tisztánlátás a legnagyobb áldásaink egyike. Mikor megszűnnek kételyeink, úgy érezzük, mintha hatalmas kő gördült volna le szívünkről.

Még ha utólag úgy véljük is, hogy tévesen döntöttünk, annyit már mindenesetre nyertünk, hogy tudjuk, mire számíthatunk, és ez erőt és magabiztosságot ad a továbblépéshez. Az az ember, akinek nincsenek világosan megfogalmazott céljai, mindig zavarodott lesz. A zavarodottság pedig újabb zavart szül, hiszen ha csak egyszer is fennakadunk a félelem és a szorongás hálóján, még inkább úrrá lesz rajtunk a zavar és az elkeseredettség.
Ha tartalmasan akarjuk élni életünket, meg kell szabadulnunk a szívünket béklyózó szorongástól és bánattól. A kétségbeesés ellankasztja szívüket és gyengíti lelkünket. Megakadályozza, hogy felkészülten fogadjuk a valódi kihívásokat. Elég sok akadályt kell legyőznünk életünk során; éppen ezért, ne emeljük magunk elé még belső akadályokat is!
Nincs más megoldás, mint hogy türelmesen szétfeszítsük a kételyek szorító bilincsét. A félelmet a sötétség élteti, csak ott burjánzik, ám rögtön szertefoszlik, mihelyt rávetül a tisztánlátás fénye. Tisztán kell látnunk életünk célját, és minden energiánkat e cél elérésére kell összpontosítanunk.

Mi táplálja félelmünket?

A félelemnek több oka van. Elképzelhető, hogy gyermekkorunkban visszaéltek bizalmunkkal. Lehet, hogy egy traumatikus élmény kitörölhetetlen nyomot hagyott lelkünkben. Még az is megeshet, hogy soha senki nem magyarázta el nekünk az élet célját és azt sem, hogy azt miképpen érhetjük el. A félelem akkor tud gyökeret verni, amikor azt képzeljük, hogy az élet véletlenszerű események láncolata.
A szorongás a múlandóság félelméből táplálkozik: félünk attól, hogy elveszítjük a körülöttünk lévő világot, amelyet már megszoktunk. Képzeljünk el egy gyereket, akinek csak egyetlen játékszere van. Ha ezt elvesszük tőle, hangos zokogásban tör ki. Ugyanígy, amikor azt hisszük, hogy a materiális világ az egyetlen létező világ, óhatatlanul félünk attól, hogy elveszítjük, hiszen csak ezt ismerjük.
Ez a szemléletmód bizony szűklátókörűségre vall. Az anyag, természeténél fogva, múlandó. Az az étel, melyet tegnap megettünk, mára tovatűnt. Azt a pénzt, amelyet ma megkeresünk, holnap elköltjük. Az a társadalmi helyzet és az a hatalom, melynek megszerzéséért oly sokat áldoztunk, egy pillanat alatt szertefoszlik. Ha életünk ennyire múlandó alapokon áll, aligha érezhetjük magunkat biztonságban.
A félelem és a szorongás alapvető forrása nem más, mint a materiális világ elsőbbségének elfogadása. Még ha le is vetjük gyermekkori félelmeinket, számtalan új félelem támadhat bennünk. Már nem a sötétségtől rettegünk, hanem attól, hogy nem keresünk elég pénzt. Vagy hogy nem vagyunk eléggé sikeresek.

Ha életünk értelmét a pénz, a munka és a társadalom határozza meg, rettegésben tart minket a gondolat, hogy mások nem fogadnak el. Erre mondták bölcseink: „Ne töltsön el szégyen, ha gúnyolnak.” Ezért van az, hogy hasonulni akarunk a többséghez. Félünk, hogy kilógunk a sorból, és állandóan az foglalkoztat, hogy mások miként vélekednek rólunk. Attól félünk, hogy az emberek kigúnyolnak minket, vagy hogy nem tartják tiszteletben döntéseinket.

Gondoljunk csak arra, mennyire üres ez a félelem. Az ember szeszélyes lény. Hangulata, álláspontja és értékrendje állandóan változik. Éppen ezért, ha amiatt aggódunk, hogy mások nem fogadnak el, boldogságunkat és biztonságérzetünket kiszámíthatatlan emberek, például egy szeszélyes főnök vagy egy állandóan elégedetlen ügyfél kezeibe helyezzük. Hatalmas energiákat fektetünk abba, hogy elnyerjük embertársaink tetszését. Másképpen viselkedünk reggel, másképpen délben és megint másképpen este. Nem véletlen, hogy életünket a szorongás vezérli, s az sem véletlen, hogy lelkünk nem talál békét.
Ne kössünk kompromisszumokat értékrendünk rovására abbéli félelmünkben, hogy az emberek miként vélekednek rólunk. Ez talán a legnehezebb feladat, mellyel életünk során meg kell birkóznunk, mivel mindannyian szeretetre vágyunk, és arra, hogy elfogadjanak. Azonban korántsem mindegy, hogy kik fogadnak el. Talán azok elfogadására vágyunk, akiknek értékrendje állandóan változik? Azokéra, akik maguk is azért aggódnak, hogy vajon mások elfogadják őket?

Elsősorban saját magunknak kell elfogadni magunkat. Ezt úgy érhetjük el, ha az Örökkévalót életünk részévé tesszük, vagyis annak a feladatnak szenteljük életünket, amiért megteremttettünk. Ha megtartjuk az Örökkévaló által lefektetett erkölcsi törvényeket, életünk megtelik harmóniával és nyugalommal. Csak így tehetünk szert arra a tisztánlátásra, melynek fényében szertefoszlik a félelem. Csak így szűnik meg az ismeretlentől és a váratlantól való rettegésünk. Az Örökkévaló felruházott minket azokkal a képességekkel, melyek lehetővé teszik, hogy megbirkózzunk az életünk során felmerülő kihívásokkal. Ha bizodalmunkat az Örökkévalóba helyezzük, és felismerjük életünk valódi célját, még a legszörnyűbb félelem, a betegségtől, a szegénységtől és a haláltól való rettegés is semmivé foszlik a tisztánlátás vakító fényében.

* * *

Történt egyszer, hogy egy nagyon szegénysorú család leányának állandóan rémálmai voltak. A lány szülei a rabbihoz fordultak tanácsért. A rabbi elgondolkodott, majd így szólt: – Bölcseink szerint éjjel arról álmodunk, ami nap közben is foglalkoztat bennünket.2 Kérdezzétek meg a lányt, hogy mitől fél.
Mikor megkérdezték a lányt, ő így felelt: – Sokszor észreveszem, hogy mindketten a minket körülvevő szegénység miatt aggódtok. Sok mindentől félek, de a legnagyobb rettegéssel a belőletek áradó félelem tölt el.

Hogyan küzdjük le félelmeinket?

Csak úgy szabadulhatunk meg félelmeinktől, ha szorosabbra fűzzük azt a köteléket, ami az Örökkévalóhoz köt minket. Ha elfogadjuk, hogy fontos szerepet játszunk az Örökkévaló tervében, hogy életünknek fontos célja van, semmivé foszlanak a félelmeinket tápláló kételyek.

Ha a materiális világot mindennél fontosabbnak tartjuk, továbbra is a félelem és a szorongás hálójában vergődünk. A körülmények foglyai leszünk, az anyagi világ szeszélyeinek áldozata.
Senkit sem kell félnünk, csak az Örökkévalót, hiszen semmi sem lehet Őnála valósabb. Bölcseink tanítása szerint: „Éppúgy féld az Örökkévalót, ahogy az embereket.”3 „Az Örökkévaló félelme” valójában nem félelem, hanem az életünket meghatározó magasabbrendű jelenlét iránti tisztelet és megbecsülés, és annak felismerése, hogy az Örökkévaló fontos szerepet szánt nekünk a világ megjobbításában. Amikor elcsüggedünk, vagy valami félelemmel tölt el bennünket, amikor attól tartunk, hogy képtelenek leszünk megbirkózni egy feladattal, vagy megemészteni egy kudarcot, gondolkodjunk el azon, hogy vajon mit kíván tőlünk az Örökkévaló. (folyt.köv.)

HETI SZAKASZ – VÁÉRÁ- 2010

 Mózes nem volt "aranyszáju prédikátor"

„...és nem hallgattak Mózesre, a nehéz munka és a türelmetlenség miatt. És szólt az Örökkévaló Mózeshez, mondván: Menj el (újra) és mondd meg a Fáraónak, Egyiptom királyának, hogy bocsássa el Izrael fiait országából. És mondta Mózes az Örökkévalónak: Hiszen Izrael fiai nem hallgattak rám, hogyan hallgatna rám a Fáraó, amikor én nehézbeszédű vagyok?” (2.Mózes, 6, 9-12).

Ehhez hasonló érvelés tíz alkalommal fordul elő a Bibliában, s ezt a Talmud Kál Váchómernek (pláne) nevezi, ami ésszerű, logikus következtetést jelent.

     Mint köztudott, Mózes beszédhibás volt, azaz dadogott. Különböző kommentátorok sokféleképen magyarázták ennek feltételezett okát.
Rábbénu Niszim, a híres kodifikátor szerint, Mózesnek azért kellett dadognia, hogy az emberek ne mondhassák , hogy azért sikerült neki meggyőznie a zsidókat, hogy végül elfogadják a Tórát, mert simabeszédű demagóg volt.
Mivel eleve rosszbeszédűnek született, nyilvánvaló volt, hogy „az Isten beszél a szájából”.

    Egy Áhávát Jonatán című kommentár-könyv szerzője, arra a kérdésre, hogy miért volt Mózes hibásbeszédű, így válaszol:
– Azért, mert a „zsidók nem hallgattak rá”. Nem akarták elfogadni, hogy neki küldetése van. Nem volt iránta bizalom, ezért nem volt képes hozzájuk összefüggően beszélni. Ha nincs bizalom, a vezető hite is megrendül küldetésének létjogosultságában. Ha a nép hallgatott volna rá és elfogadja őt – Mózes nem lett volna nehézbeszédű.

    Végül egy másik vélemény szerint azért dadogott, nehogy a jövő nemzedékek azt higgyék, hogy az „aranyszájú” Mózes pusztán nagyszerű retorikájával győzte meg a Fáraót, és nem abban fognak hinni, hogy a zsidók isteni csoda által szabadultak meg a rabságból.

* * *

Smuel Moholiver, az első cionista rabbik egyike, a mai modern korba ágyazva magyarázza meg Mózes dadogását, annak értelmét, jelentőségét és... előnyét.
Az első cionista kongresszus megnyitásakor a rabbi arra kérte a jelenlevőket, fedjék be fejüket és beszéljenek jiddisül. Az első kérést még csak-csak elfogadták, bár sokan nem voltak vallásosak, de a második esetében dr. Cohen-Bernstein – többek nevében – tiltakozott.
– Drága rabbi uram – mondta – az első kívánságát szívesen teljesítjük, még ha nehezünkre esik is. De jiddisül, egész egyszerűen, alig tudunk. Ezen a nyelven nem tudjuk gondolatainkat kifejezni úgy, mint oroszul. Ha netán a küldöttek közül valaki nem beszél oroszul, annak biztosítunk tolmácsot.
Moholiver rabbi erre mosolyogva azt mondta:
– Nem azért kértem Önöket arra, hogy jiddisül beszéljünk, mert nem tud mindenki oroszul. Az ok ennél sokkal fontosabb. Ezt a tárgyalások menete és üteme teszi szükségessé.
  

 A küldöttek értetlenül néztek a rabbira, az pedig folytatta:
– Önök jól tudják, hogy Mózes mesterünk dadogós ember volt. Felmerül a kérdés, miért küldött az Örökkévaló egy ilyen embert a Fáraóhoz, miért nem egy pergőbeszédű, jó szónokot, aki beszédével lehengerelte volna a Fáraót?
Ha ilyen valakit bíz meg a feladattal, az bizonyára kivágott volna egy hosszú drósét szabadságról, igazságról, testvériségről s ki tudja miről. Szárnyaló retorikájában pedig teljesen megfeledkezett volna a lényegről, mármint arról, hogy elérje a zsidók szabadon bocsátását. Mózes viszont, aki dadogott megelégedett három lényegre törő szóval: „Bocsásd szabadon népemet!”.

    – Hát így áll ez a mi esetünkben is – fejezte be okfejtését a rabbi. Tudom én – mondta – hogy Önök mind jó szónokok, hogy lángoló beszédet tudnak tartani Erec Jiszráélról, de a retorikába úgy belemerülnek, hogy a napirend lényeges pontjaihoz sosem jutunk el. Viszont, ha jiddisül beszélnek – ami nem megy oly gördülékenyen – akkor biztosan röviden és lényegre törőbben fognak beszélni.

* * *

„Hiszen Izrael fiai nem hallgattak rám – hogyan hallgatna rám a Fáraó...” (uo.).
Mózes tartott attól, hogy ha Izrael fiai nem hallgatnak rá, a Fáraó azzal üt vissza, hogy ha a zsidók nem akarnak szabadok lenni, akkor Mózes nem is beszélhet az ő nevükben. Ugyanakkor attól is félt, hogy ha netán a Fáraó azt mondja, menjetek Isten hírével, és a nép meg nem akar elmenni – Isten nevét szentségtelenítik meg... (Ámosz Cháchám, a Dáát Mikrá Tóra-kommentárban).

* * *

Reb Jiszráél Háger, a vizsnitzi rebbe, amikor Nagyváradon élt, péntekenként, sámesza kíséretében egy fél órát sétálni szokott. Egyik ilyen sétája alkalmával megállt a helyi bank – modern gondolkodású, vallástalan – igazgatójának háza előtt. Bár személyesen még sosem találkoztak, a rebbe mégis bekopogott hozzá. A samesz felettébb csodálkozott, mit keres a rebbe abban a házban, de nem merte megkérdezni, így szótlanul követte rebbéjét. A ház ura nagy tisztelettel fogadta a rabbit s hellyel kínálta őt. Reb Jiszráél leült, de nem szólt egy árva szót sem. A bankigazgató súgva kérdezte a sámeszt, hogy minek köszönheti a látogatást, de az sem tudott felvilágosítással szolgálni. A rebbe ült egy darabig, majd felállt, elköszönt és távozott. A bankár egészen hazáig kísérte vendégét, de mielőtt elváltak volna, nem tudta megállni, hogy meg ne kérdezze, mi volt e furcsa látogatás oka.
– Azért kerestem fel önt, hogy teljesítsek egy micvát. Hála Isten, sikerült is, előírás szerint – adta meg a magyarázatot a rebbe.

–        Szabadna tudnom, milyen micvát? – faggatózott tovább a bankár.
– Bölcseink arra tanítanak bennünket – válaszolt ismét a rebbe – hogy miként micvá – mondani valakinek valamit, ami meghallgatásra talál, ugyanúgy micvá – nem szólni egy szót sem, ha bizonyos, hogy nem lesz foganatja. Tehát, ha én otthon ülök és Ön is otthon ül, és ekként nem mondom el azt, amiről biztos vagyok, hogy úgysem teszi meg – nem teljesítem a micvát. Ehhez el kellett jönnöm az ön házába, s itt kellett „nem mondani”, amit nem fogad meg.

–        – Bocsásson meg, rebbe – vitatkozott a bankár – honnan ez a bizonyosság, hogy én nem fogok a jó szóra hallgatni? Hátha fogok?
– Nem – zárta le a vitát a rebbe – sajnos biztos vagyok benne, hogy minden szó hiábavaló.
A bankárt nem hagyta nyugodni a kíváncsisága. Addig könyörgött a rebbének, míg az végül kötélnek állt s felfedte cselekedetének rejtélyét.

    – Él itt, Nagyváradon, egy szegény özvegyasszony – fogott bele mondandójába – kinek nincs miből megélnie, ráadásul egy nagyobb összeggel tartozik egy bankban, amit jelzálog kölcsönként vett fel. Miután nem tud fizetni, néhány nap múlva elárverezik a házát és ő az utcára kerül.
Arra akartam kérni Önt – folytatta – engedje el az asszony adósságát, hogy megmaradhasson a házában, de nem mondtam, mert „micve nem mondani”.

– De hát az asszony nem nekem tartozik – magyarázta a bankár – hanem a banknak, és én annak csak az igazgatója vagyok, nem a tulajdonosa, s több száz koronáról van szó...

– Tudtam, hogy nem hallgat majd rám – szakította félbe a rebbe – majd szó nélkül bement a házába.
A bankár is hazament, de a rebbe szavai a szívéig hatoltak, nem hagyták nyugodni.
Végül a saját zsebéből kifizette az özvegy adósságát, s így az asszony megmenekült az árverezéstől...

„S ha azt mondja nektek a Fáraó: tegyetek valami csodát – mondd Áronnak, hogy vegye a botját és dobja a Fáraó elé, hogy kígyóvá változzék!” (2.Mózes, 7,9).

   A szabadulás folyamata ebben a szakaszban teljesedik ki. Mózes és Áron tárgyalnak a kegyetlen Fáraóval, aki hallani sem akar a zsidó nép – ekkor még héber törzsek, Jákob fiai – szabadon engedéséről. Nem ismeri el Istenüket, akinek a nevében beszélnek, és nem bolond elengedni többszázezer rabszolgát, akik ingyen építik neki a piramisokat.
Ebben a szakaszban a Tíz csapásból hét következik be, s ekkor már a Fáraó hajlandó részleges engedményekre.

"A FIDESZ KORMÁNYZÁSA IDEJÉN EZ NEM VOLT"

   

   NSF:  FASISZTA FESZTIVÁL  FEBRUÁRBAN

 

Neonáci szervezetek az idén is gyűlést terveznek az úgynevezett becsület napja alkalmából. Az emléktúrával és koncerttel kiegészülő demonstrációt „Európa egyik legnagyobb nemzetiszocialista rendezvényeként” hirdetik.

    

      Évek óta a Hősök tere a helyszíne annak a hazai és külföldi neonácikat felvonultató rendezvénynek, amely arra emlékezik, hogy 1945. február 11-én német és magyar osztagok megpróbáltak kitörni a körbezárt Várból. A bőrfejűek első alkalommal 1997-ben tartották meg a demonstrációt, akkor még a budai Várban. A Fidesz kormányzása idején több év szünet következett, majd a kitörés napjaként is emlegetett évforduló megünneplése újra rendszeressé vált. A jelek szerint az idén is megtartják - tudta meg a Népszabadság. A Jobbikkal és a náci eszmékkel egyaránt szimpatizáló kurucinfo elnevezésű portál interjút közölt az „Európa egyik legnagyobb nemzetiszocialista rendezvényeként” reklámozott demonstráció „Elek” nevű szervezőjével.

A „becsület napját” az NS Front szervezi. Tavaly augusztusban ez a nemzetiszocialista tömörülés szeretett volna a hajdani főnáci, Rudolf Hess halálának évfordulóján felvonulást tartani Budapesten. A széles körű felháborodás és a rendőrségi tiltás akkor megakadályozta.

A demonstráció időpontját és más részleteket még nem hozták nyilvánosságra, de a „becsület napjának” két honlapja is létezik, a különféle neonáci (hungarista) szervezetek egymást gyalázzák a világhálón. A vita mintha arról szólna, hogy a szemükben ki számít igazi nácinak (hungaristának), és kinek van joga megemlékezést szervezni. A konkurens Magyar Nemzeti Arcvonalhoz kötődő mozgalom február 13-án rendez „országos központi ünnepséget”, ám – ahogy kivehető az üzengetésekből – ennek nincs köze az NS Front akciójához.

A rendőrséghez nem jelentettek be olyan rendezvényt, amely összefüggésben lenne a „becsület napjával”.  (Népszabadság)

 

AZ ATYÁK BÖLCS TANITÁSAI (25)

AZ ELSŐ KÉRDÉS: BECSÜLETESEN KERESKEDTÉL?   Ugyancsak ő, Chanina ben Dósza rabbi, szokta mondani: "Akiben az embereknek kedvük telik, abban Isten is kedvét leli. Akiben pedig az embereknek nem telik kedvük, abban Istennek sem telik kedve... " (Atyák, 3, 10). Chanina ezen mondása alig szorul magyarázatra. Akit az emberek szeretnek és becsülnek, azt Isten is kedveli, mert az ilyen ember magatartásával az Ő nevét szenteli meg. Ha ennek a fordítottja történik, Isten neve szentségtelenedik meg. Örök érvényű igazság ez, amit a zsidók mindig meg is éltek. Közismert, hogy ha egy közösség, adott esetben a zsidók, egyetlen tagja másoknak nem tetsző magatartást tanúsít, az emberek azonnal általánosítanak, és szidni kezdik az összes zsidót. Ezért oly fontos többek között, hogy a zsidó ember sohase adjon okot hiábavaló vádaskodásra. A Talmud egy hasonlatban foglalkozik ezzel a kérdéssel: "Ha valaki Tórát tanul, és a Bölcsek lábainál hever, és beszéde halk szavú és kedveskedő, valamint az üzleti életben is becsületes - mit híresztelnek róla? Azt, hogy boldog ez az ember, aki Tórát tanult, boldog az apja, aki taníttatta, a tanítója, aki oktatta... nézzétek csak, milyen rendesen viselkedik, és milyen nagyszerűek a cselekedetei... Ezzel szemben, aki ugyancsak tanult Tórát, és Bölcsek között forgolódott, de az üzleti életben nem becsületes, beszéde embertársaival nem kedves, mit mondanak felőle? Azt mondják: nézzétek csak ezt a Talmud-tudóst! Jaj neki, hogy Tórát tanult, jaj az apjának, hogy taníttatta és a rabbijának, hogy oktatta, nézzétek csak, milyen csúnyán viselkedik, és milyen rossz példával jár elöl." (Joma, 86) * * * Az üzleti életben való becsületesség, a mértékegységek szigorúan pontos betartása (erre vonatkozóan már a Tórában is találunk egyértelmű utasításokat), az adott szó tisztelete: mindez a zsidó etika és erkölcs lényegéhez tartozik. Az egyik Talmud-bölcs (Rava) meggyőződése, hogy amikor egy zsidó ember az égi bíróság elé kerül, az első kérdés, amit feltesznek neki: "Becsületesen kereskedtél ?" Csak ezt követően faggatják arról, hogy tanult -e Tórát, alapított-e családot stb. (Sábbát, 31). * * * A ropsitzi reb Náftáli szokta mondani: Akit az emberek kedvelnek, annak hallgatnak is a szavára, még ha ostorozza is őket hibáik miatt. Szavainak súlya, neki magának tekintélye van. Ez lehetővé teszi, hogy az embereket jó útra térítse, minél fogva Istennek is kedve telik benne... Egyszer egy rabbi felesége, elpanaszolta Cháféc Hájimnak, hogy a férje olyan jó ember, hogy jószívűsége nem ismer határt, és ez már szinte elviselhetetlenné teszi életüket. Az olyan ember, aki természeténél fogva jó - magyarázta az asszonynak a rabbi -, rendszerint szenved az emberektől. Aki viszont eredendően rossz, attól meg mások szenvednek. De majd a túlvilágon milyen nagyszerű lesz, ha valakit azzal fogadnak majd, hogy: "Íme ez az ember, aki mindenkitől szenvedett", és nem azzal, hogy "Ez az ember, akitől mindenki szenvedett..." * * * A dubnói Mággid hasonlataiból: Ha egy ember becsületes, szívélyes és másokkal szemben tisztességes, felesleges azt vizsgálgatni, mennyire istenfélő, hiszen ez magától értetődik, "Istennek is kedve telik benne", és bizonyára eleget tesz az Isten iránti kötelezettségeknek is. Aki viszont ennek ellenkezője, tehát csaló, kegyetlen, hazug, bárha látszatra vallásosnak és istenfélőnek tűnik, az ilyenben ,,Istennek nem telik kedve", s valójában az ilyen nem is nevezhető istenfélőnek.