AZ ÁLDOZAT VISSZATÉR (12) NAFTALI KRAUS AUTÓBIOGRÁFIÁJA(*

HOGY  LEHET ISTENT 

 

MEGÖLNI?”

     Még jóval azelőtt, hogy elkezdtem intenzíven Pestre járni,¹ az ottani zsidók helyzete felkeltette érdeklődésemet, és rengeteg magyar anyagot olvastam. Újságokat, folyóiratokat, könyveket, ami jött. Behozandó a kiesett hét évet,² mióta Schön Dezső rávett, hogy az Új Keletnek írjak – minden magyar betűt, ami a kezembe került elolvastam. Elsősorban az '56-os forradalom háttere érdekelt, és a magyarokkal együtt sirattam annak bukását, és átkoztam az áruló nyugatot, amely előbb felbíztatta,³ majd cserbenhagyta a magyarokat. Ahogy ezt Izraellel tette Eisenhower amerikai elnök. Az Izraelbe érkező zsidó menekültek között sok exkommunista volt, akik hangot adtak kiábrándulásuknak. Voltak olyanok is, vallásos, ortodox zsidók, akik 1948/49-ben addig hezitáltak, amíg a vasfüggöny lezárult, és ott ragadtak, mivel legálisan nem tudtak kijönni.

(Ilyen volt barátom, Salamon Ávráhám, családja is. Papa, mama, és két fiú – bechóved pesti ortodox család. Apai nagybátyja, Salamon Mihály, a magyar Cionista Szövetség utolsó elnöke  volt.⁴  1956-ig voltak Pesten, és Ávráhám hat éves volt, amikor kijöttek. Ki tudja, mi lett volna belőlem – ha ott maradunk – meditál a barátom – gój iskolába kellett volna járni, biztos gimnáziumba is⁵  és még talán egyetemre is mentem volna. Nagy gój lennék most – mondja, és sóhajt egy mélyet. És belőlem mi lett volna, ha nem jövök ki '49-ben? – tromfolom le – munkásőr, talán párttitkár, talán bolsi újságíró  a Szabad Népnél. Mindketten megborzongunk ezen lehetőségeknek még a gondolatára is. Ávráhám ma chábádnyik és kegyszerkereskedő, öt gyerekkel és számos unokával. Gyerekei Oroszországban, Ukrajnában és Bulgáriában vannak  küldetésben.

Voltak, akik még '56-ban is ott ragadtak. Vagy idős  szüleiket nem akarták otthagyni, mint Frommer-Fényes-Dalmát barátom,⁶ vagy addig vacilláltak, amíg a vasfüggöny újra lezárult, mint  S. Jehuda  vidéki rabbi, akit elkaptak '56 decemberében az osztrák határon, és le is csukták volna irgalmatlanul, ha Scheiber Sándor nem jár közbe érdekében.⁷ 

Voltak rabbik, akik kihasználták az '56-os  nyitott határokat, és kijöttek, egy részük Izraelbe, a többiek Amerikába. Azok, akik Izraelbe jöttek, két részre oszlottak. Az ortodoxok itt is rabbik voltak, előbb-utóbb állást kaptak,⁸ míg a neológok középiskolai tanárként működtek, már amelyikük nem ment csalódottan vissza).

 

A Kádár kormány elismerése

 

A forradalom leverése után,  amikor a bosszúhadjárat elkezdődött, a Kádár rendszer „Fehér Könyv”-eiben a forradalmat antiszemita zendülésnek próbálta beállítani. Ennek csak igen kevés valóság-alapja volt,⁹ végül is  a kádárista propaganda oda konkludált, hogy „ha az oroszok nem jönnek be november negyedikén – pogromok lettek volna”. Hiába cáfolták ezt a forradalom elmenekült szószólói – a zsidók féltek.

Hosszú ideig az ENSZ-ben a csatlós Kádár kormány tökéletes izolációban volt, senki nem ismerte el, nem álltak szóba vele, és állandóan napirenden volt, hogy az ENSZ nemzetközi biztost küld Budapestre. Ebben a miliőben nagy feltűnést keltett, hogy Izrael volt  az első, amely elismerte a Kádár kormányt, és legitimálta az oroszok által diktált elnyomó rendszert. Csak jóval később derült ki, hogy ez egy politikai alku szerves része volt: a magyarok beleegyeztek, hogy csöndben felújítják az álijját, és egy meg nem határozott számú zsidót kiengednek. Izraelben az volt a nem-hivatalos felfogás, hogy az álijjá kedvéért még az ördöggel is szabad szövetkezni.

Ebben az időben az izraeli követség Budapesten kiskapu volt Cion felé. A Gorkij fasor előtt gyakran sétáltak fiatal párok, és egy óvatlan pillanatban, amikor azt hitték, hogy senki nem látja őket, besurrantak, hogy egy izraeli magyarnyelvű újságot vagy angol nyelvű pamfletet elolvassanak, vagy akár zsebre vágjanak. Volt, hogy a dolognak következménye volt, munkahelyen, egyetemen, ahol felelősségre vonták az „elvtársat”, és volt hogy az éberség ellanyhult.

Akkoriban, amikor az álijjá lassan-lassan folydogált – egy szép napon szinte megfagyott a levegő. Az álijját leállították, az izraeli követség előtt megkétszerezték a nyílt és titkos őrséget – teremtett lélek se ki, se be.

Mi történt?

 

Golda és a Schück rabbi-unoka

 

Izraelben a hivatalos szervek lenyelték a nyelvüket: semmi információ nem volt. Hogy mi történt, csak sokkal később tudtam meg, mégpedig egy volt magyar zsidó¹⁰ külügyminiszter már nyugdíjban megírt és megjelent könyvéből.

A könyv címe Bem rakparti évek,¹¹  és  Sík Endre, írta. Ebben leírja többek között tel avivi látogatását, amelyet még ellenőri¹² minőségében tett, amerikai kalandjait, majd találkozásait az ENSZ-ben Golda Meir izraeli külügyminiszterrel.

(A találkozás – nem is egyszer – kapcsolatban volt az álijjá hirtelen leállításával. Sík Endre szerint¹³  az izraeliek úgy játszották ki a magyar törvényeket, hogy az álijjára jogosult bevitt az izraeli követségre egy zárt borítékot, amelyben arany, briliáns  stb. értéktárgyai voltak. Ezeket a „törvény” értelmében tilos volt kivinni. Az izraeliek adtak egy papírt valami sorszámmal, amivel Tel Avivban egy megadott irodában kaphatta az új olé kézhez értéktárgyait. Ez így mehetett volna a messiás eljöveteléig, ha egy nem túl okos, de annál hisztérikusabb magyar-zsidó hölgy Tel Avivban a megadott hely helyett nem a ... magyar követségre ment volna, és követelte értéktárgyait.

Fölösleges mondani, hogy nagy érdeklődéssel fogadták, leültették, kávéval kínálták, és jegyzőkönyvet vettek fel panaszáról. Utána jött a hivatalos tiltakozás, Budapesten behívták az izraeli ügyvivőt (ha jól emlékszem  J. R. Iront), és közölték vele hogy – álijjá pedig nincs.

Semmi magyarázkodás, tiltakozás nem használt.

Ekkor történt, hogy az ENSZ évi közgyűlésére érkező Golda Meir külügyminiszter¹⁴ találkozást kezdeményezett Sík Endrével, melynek eredményeként a két állam kiegyezett: Izrael fizet Magyarországnak – több részletben – három millió dollár „kártérítést”, ¹⁵ és a magyarok felújítják az álijját, „kötelezettség nélkül”, vagyis minden kivándorlási kérelmet egyénileg bírálnak el – ami gyakorlatilag addig is úgy volt. Sík néhány dicsérő szóval aposztrofálja Goldát, akinek véleményét Síkről nem ismerjük. A moszkovita Sík másik könyvét, Vihar a levelet... Pesten megjelenése napján vonták be, szedték össze, és zúzták be. ¹⁶

A továbbiakban a magyar-izraeli kapcsolat szilárd, de hideg maradt. Ügyvivői szinten, a magyarok kiérdemesült, nyugdíjas ávósokat küldtek Tel Avivba, és az izraeli diplomaták Budapesten, szintén nem voltak élvonalbeliek – az egy Dávid Giládit kivéve. A kapcsolatokat – mint tudjuk - a hatnapos háború után szakította meg a csatlós Kádár rendszer, a „nagy testvér” utasítására. A rendszer megszilárdult, a világ elismerte, idővel elnyerte a „legvidámabb barakk” titulusát, és már nem volt szüksége Izraelre.

A százezernyi¹⁷ magyarországi zsidó, állandóan a fenyegetettség érzését keltette az elvtársakban: bármennyire is elnyomtak minden zsidó tevékenységet, akármennyire is üldözték a „cionistákat”  - a zsidók szolidárisak voltak Izraellel, odaadóan füleltek a hivatalból zavart Kol Jiszráél magyarnyelvű adásaira,¹⁸ ronggyá olvastak egy-egy becsempészett könyvet,¹⁹ (és a nagyünnepeken – főleg Budapesten – megtöltötték a zsinagógákat).

 Cidákli és héber naptár

Ez volt a mikró. Makróban a helyzet siralmas volt. Az Egyházügyi Hivatal által felügyelt és quislingek által uralt hitközség mindent megtett a zsidó élet elsorvasztására. Vidéken százával adták el a zsinagógákat²⁰  fillérekért, a temetőket elhanyagolták, a zsidó nevelés az egyetlen középiskolában és a Rabbiképzőben merült ki,²¹ no meg Piri néni ortodox óvodájában, aminek mindig volt 6-8 tíz éven aluli növendéke.

A Rabbiképző, a „Ferencjóska”²²  önmaga karikatúrája volt. 4-5 tanítványa hét évig tanult ott, anélkül hogy a legelemibb zsidó tudnivalókat elsajátította volna. Ez annál kirívóbb volt, mert egyrészt még éltek és tanítottak ott a múltból fennmaradt utolsó mohikánok, akik  még tudtak valamit,²³  és nem részesültek a rendszer kommunista agymosásában. Másrészt ott volt Scheiber Sándor, az igazgató, aki nagy tudós hírében állott – már ami a régi geniza kéziratokat illeti. Őt az oktatás nem nagyon érdekelte;  tanítványait lehülyézte, kollégáit semmibe vette, a szemináriumot ugródeszkának használta fel saját személyes érvényesülésére, akadémiai tagság elérésére. Mindazonáltal nem volt a rendszer kegyeltje, izraeli látogatását évtizedeken át megakadályozták,²⁴  mert féltek, hogy disszidálni fog. Ez az aggály abszolút alaptalan volt.  Irodalmi munkássága, zsidó szempontból sekély volt;  fő műve²⁵ nem alkalmas a zsidóság megismerésére, tanításainak elsajátítására. Ma bizonyos zsidó körökben Scheiber Sándor  megdicsőült és minden objektív értékelés szentségtörés számba megy.

(Scheiber Sándor nagy érdeme: életének utolsó 15 évében,²⁶ amikor a „puha diktatúra” még puhább lett – bevezette az úgynevezett kiddusokat, amelyeket péntek esténként tartott a Rabbiképzőben, a „nagyközönség” bevonásával. Ezek hallgatósága  eleinte 70-80 éves nénikből állt, akik lelkesen hörpölték a felszolgált kakaót, és ették a majcit,²⁷  majd egyre több fiatal vett részt, akik ebben egyfajta zsidó kiállást láttak. Az elhangzott beszédek – először csak Scheiber, majd itt-ott egy nyugati vendég, sőt izraeli (!) szájából -  apolitikusak voltak, és csak hitéleti dolgokat feszegettek, mint a heti szidra, az ünnepek, vagy Scheiber könyvei. Hogy ez  a hatóságoknak mennyire nem tetszett – az kiderül az ÁEH titkos irataiból, amelyekből az elmúlt években közölt szemelvényeket a Szombat. A zsúfolt helység hemzsegett a hivatásos és önkéntes besúgóktól, de Scheiber külföldön akkora reputációval rendelkezett, hogy nem merték kikezdeni. A Síp utca kapuját át nem lépte,²⁸  és az ottani pártboncokat megvetette.

A kiddusok sikere vette rá Scheibert arra, hogy 1983-ban engedélyt kérjen a Hertz Biblia²⁹ reprint kiadására, miután ehhez nagy összegű adományt szerzett egy angliai magyarszármazású zsidó családtól. A mindössze 1000 példányban kinyomott Chumást  a zsidók nagy lelkesedéssel fogadták, pillanatok alatt elfogyott, ami arra mutatott, hogy „van igény”³⁰  ilyen természetű könyvekre. Gyakorlatilag ez volt az első pozitív értelemben vett zsidó könyv ami '48 óta megjelent a kommunista Magyarországon, kivéve az 500 példányban nyomtatott Zsidó Naptárt.³¹      

Érdekes módon a rendszer nemcsak a vallást nyomta el, és a cionizmust üldözte, hanem a holokauszt emlékét is igyekezett elhomályosítani, lehet hogy bűntudatból („kisnyilasok = nagy  kommunisták”), és lehet hogy szovjet mintára és utasításra. Ennek mélyreható  elemzésére, itt nincs lehetőség..)

Már  '56 után is folyt a már említett Netiv magyarországi tevékenysége, ami a hatnapos háború után ugrásszerűen megnőtt. Az „igény” növekedett, a beépített besúgók jelentették, hogy a zsidók, sőt egyes rabbik is, azonosulnak, szolidárisak Izraellel. A szekulárisan nevelt, eredetileg is neológ származású fiatalokat nem vonzották a zsinagóga ódon falai, és a rabbik ósdi, vonalas beszéde. Izraellel való azonosulásban ki lehetett élni az ébredező zsidó identitást, anélkül, hogy valakit, Isten őrizz, vallásossággal lehetett volna vádolni. Ez a folyamat egyébként a mai napig is tart, kisebb-nagyobb változásokkal.

A Netiv, rengeteg név és cím birtokában, postán küldött  hébernyelvű, művészi naptárakat, itt-ott egy-egy cidáklit,³²  könyvjelzőt a Siratófallal, újévi üdvözlő kártyát Ráchel sírjával, vagy a Machpéla barlanggal, később brosúrákat, könyveket – imakönyveket  - is. Ezeket rendszerint a tel avivi Szináj³³ cégnél szerezte be Eliezer Bár Jehuda, a Netiv magyar referense. Később küldtek, immár a hitközségekhez tálitot, tfillint és mezuzákat is – ezeket a Joint finanszírozta³⁴ -   de nagyrészük nem jutott el rendeltetési helyére, hanem a kommunista korifeusok raktáraiban maradt.

 Egy cím, egy levél... egy bélyeg

Ugyanezt a módszert alkalmazta, sikeresen, a Netiv a többi kommunista államban is, beleértve a Szovjetuniót  is –  kivéve Romániát. Néha elveszett egy-egy  levél vagy küldemény, vagy visszajött, azzal a pecséttel, hogy a genfi konvenció alapján³⁵  nem kézbesíthető, de a legtöbb küldemény elért a címzetthez.

A Netiv által küldött levelek magánlevélnek voltak álcázva, amelyben Grün  Dezső küldi Annuska nénjének szeretettel a héber betűkkel hímzett asztalkendőt, vagy Jenő bácsinak a kért Mááne lósnt.³⁶ A címeket az izraeli zsidók adták a Netivnek – magam is soktucat nevet és címet adtam – és így hatalmas kartotékrendszer épült ki. Volt, aki a nem létező (vagy indifferens) család nevében levelezett a hódmezővásárhelyi hitsorsossal, aki – első gyanúja után – jóleső érzéssel nyugtázta, hogy nincs egyedül.

A Netivvel való együttműködés mellett felébredt bennem, '67 után, a tettvágy, valamit tenni a Magyarországon rekedt zsidók érdekében. Utazni nem lehetett – gyakran még közeli rokonokat sem engedtek be beteg szülő meglátogatására. Eszembe jutott régi hobbym – a bélyeggyűjtés.

Bélyeget mindig gyűjtöttem, hangsúllyal az izraeli bélyegekre és a judaicára. Most szereztem néhány példányt a Magyar Bélyeggyűjtő folyóiratból, feladattam ott egy álneves, de POB hirdetést, hogy izraeli fiatal lány szívesen cserél bélyeget, levelezik, stb. Ezzel egyidejűleg magam is küldtem néhány hasonló levelet az ott megadott címekre. A hatás - méreteiben -  váratlan volt. Sok tucatnyi levelet kaptam, bennük lelkes levelek, bélyegek, ajánlatok ismerkedésre stb.

(Először is kiszűrtem azokat a leveleket, amelyek írói biztos nem voltak zsidók. Ez nem volt könnyű feladat.³⁷ A többieknek küldtem izraeli bélyegeket, bőséges magyarázatokkal (mint például a 12 törzs, Jákov ősapánk fiai, izraeli ősi tájak, az izraeli városok címerei. A válaszokból sok minden kiderült. Az is, hogy nevem és címem elkezdett vándorolni a kommunista országok filatéliai szaklapjaiban, és egyre másra kaptam leveleket Romániából. Csehszlovákiából de még a Szovjetunióból is. A dél-szibériai  Pavlodárból kaptam egy ajánlott levelet, melynek írója németül ajánlotta fel a bélyegcserét. Küldtem neki egy csomó bélyeget, persze izraelit, bár egyáltalán nem voltam érdekelve az ötágú csillagos és meglehetősen ronda szovjet bélyegekben.

Biztos voltam benne, hogy ez a pavlodári, hitsorsos, de hogyan lehet ebben biztos lenni? Egy hónappal pészách előtt megkérdeztem, küldjek-e neki egy pészáchi hággádát. Erre az volt az udvarias válasz, hogy köszöni de Hebräisch habe ich schon lang    vergessen.³⁸ Tehát – zsidó. Küldtem neki egy oroszfordítású hággádát, a Netivnek volt bőven, majd kért, küldenék még egyet, mivel egy jó barátja is nagyon szeretne egyet. Naná, hogy küldtem azonnal, majd nevét és címét  átadtam Bár Jehudának. Azon túl ők küldtek neki mindenféle orosznyelvű zsidó olvasnivalót  – az én nevemben.)

Valamikor a hetvenes évek végén, vagy a nyolcvanas évek elején, a magyar posta kiadott egy judaica sorozatot, melyeken régi zsidó kegytárgyak, tóra-díszek, vértek, takarók, rimonim stb. voltak láthatók. A propagandafogásnak szánt bélyeget csak rövid ideig lehetett Magyarországon kapni, míg Izraelbe kilószámra küldtek belőle. Nekem maga a bárónő hozott, és olyan negédes volt, hogy gyomorrontást lehetett kapni tőle. Ekkor még azt hitte, hogy megvehető vagyok. Később kiderült hogy nem.

(Apropó bélyegek. '45 végén jelent meg Pesten a szakszervezet sorozat. Nagy hírverés előzte meg, azt mondták, keveset készítettek belőle, és sokat fog érni. A házmester Pistával mentünk oda, valami főpostához, ami a Régiposta utcában volt. Fél éjjelt álltunk sorba, és a végén mindenki csak egy sorozatot kapott. Rengeteg pimasz, antiszemita megjegyzést hallottunk, pedig sem én, sem a Pista nem néztünk ki zsidóknak. A Pista mamája utálta a zsidókat, mert szerinte ők az okai annak, hogy a férje eltűnt a háborúban.

Két gój barátom volt akkoriban, gettó előtt, és gettó után. A házmester Pista  és  Bilicki Laci, aki a nagymamáék mellett lakott Kőbányán. Pistával nagyon jóba voltam, megtanítottam őt a héber ábécé néhány betűjére, és állandóan sakkoztunk. Jóeszű fiú volt, állítólag az apja nem volt apja, és amikor a sorban a zsidózást hallottuk  -  Pista szégyellte magát. Többször beszéltünk arról, ami az elmúlt években történt, és Pista azt mondta, hogy megérti, hogy nekem ez felszabadulás, de ő marad amellett hogy 1945 a „fordulat éve” volt. Kérte értsem meg: neki, akinek az anyját… - itt kimondta magyarul mit csináltak vele -  és az apja eltűnt,  neki ez nem lehet felszabadulás. Próbáltam megérteni, és ekkor fogtam fel először, hogy lehetséges ugyanazt a dolgot, más szemszögből nézve  homlokegyenest másképpen megítélni.)

„Hogy lehet Istent megölni”?

 Bilicki Laci a boldog gyerekkor kategóriájába tartozik. Talán kilenc éves lehettem, de lehet, hogy csak nyolc. Nyaranta kimentem Kőbányára, ahol a fűszerüzletben tébláboltam és szerettem „segíteni”. Néha  Laciéknál játszottunk, aki a harmadik házban lakott.  A legjobban szerettem a Monopolyt, amiben nagyon jó voltam, és a Laci mamája egyszer azt mondta, - amikor azt hitte, hogy nem hallom – hogy „ez a kombinatív képesség, tipikus zsidó tulajdonság”.  És a Szemők néni, aki a nagymamáék házában volt házmester, de Bilickiéknél cselédkezett, igazat adott neki a maga módján, mondván, hogy „ez a Zoli gyerek nagyon okos ám”.

A Laci iskolájában sok mindent tanultak, amit nálunk nem, persze az általános tantárgyakban, mivel nálunk meg sok zsidó dolgot tanultak, amiről neki fogalma nem volt. Fogalmazni én tudtam jobban, de technikai dolgokban ő magasan felettem járt.

(Amikor fent náluk játszottunk, a Bilicki mama tudta, hogy engem egy csapnál lemosott almán kívül semmivel nem lehet kínálni. Egyszer próbára tett: szalámis szendvicset kínált, mondván, hogy „tudom, hogy a sonkát nem eszed meg, de ezt a szalámit a Krausz néninél vettem”. Nem volt kellemes, de el kellett mondani, hogy nem minden, ami a fűszerüzletben van – kóser, és nekem a nagymamánál sem szabad enni, egy almán kívül semmit. Hát vannak kóser és nem-kóser zsidók? – csapta össze kezeit Boriska néni, akinek a férje, a Laci papája, hadmérnök volt a fronton, később eltűnt, majd évekkel később jött haza a hadifogságból.

Be kellett látnom: nekik egy ez elvesztett háború volt csupán – egy a sok közül.

Emlékszem, valamikor olvastam egy Németh László könyvet (Égető Eszter?), amelyben leírja, hogyan élt egy magyar vidéki város ’44-ben, milyen problémáik, konfliktusaik voltak hőseinek, akkor, amikor a vidéki zsidókat deportálták. Engem a fatális közöny megdöbbentett, és tehetetlen dühöt váltott ki bennem, de aztán próbáltam megérteni, hogy „ők” úgy viszonyultak ehhez – a zsidó sorshoz -, mint mi az örmények tragédiájához. Közöttük éltünk, mint idegenek, és azok is maradtunk.

Bilicki Lacival a boldog gyerekkorban nem politizáltunk. Ismertük és elismertük mindegyikünk másságát, és ez nem zavart bennünket. Egyszer, amikor egy náluk vendégeskedő vidéki, hasonló korú rokonkislány a játék hevében a fejemhez vágta, hogy „Ti öltétek meg az Istent”39 – megnémultam, és egy szó nem jött ki a számon. Laci volt az, aki feltalálta magát, és megkérdezte a  szőke copfos Marikát: „hogy lehet Istent megölni”?, az meg azzal védekezett, hogy a papjuk prédikálta ezt vasárnap, és „benne van a katekizmusban is”. Nem tudtam mi az, és megkérdeztem Lacit, de az dühösen legyintett, és azt mondta, marhaság, gyere le blahizni. Marika otthon maradt, mert a dühös Laci szerint ez „nem hülye lányoknak való”.

A „blahizás”⁴⁰  abból állt, hogy én hoztam a nagymama üzletéből néhány zacskót, egy vagy két kilósat, amiben cukrot, lisztet miegyebet mért az Ilonka néni. Ezeket megtöltöttük homokkal, szakszerűen becsomagoltuk, ahogy a szatócs üzletben láttam és egyikünk kiszaladt az úttestre, letette a zacskót, majd elbujtunk és lestük a hatást.

Jött egy magánautó – akkoriban még nem volt annyi Budapesten, mint ma – csikorogva fékezett, a sofőr kiszállt, óvatosan felemelte a zacskót, és el. Vagy egy száguldó motorbicikli, aki elment mellette, majd 100 méterről visszajött, kinyitotta a zacskót, majd nagyokat káromkodva elhajította. Ezért kellett több üres zacskót hozni.

Egy másik blahi abból állt, hogy valamelyikünk rászánt egy agyonhasznált, kopott erszényt. Tele tömtük gondosan összevágott újságpapírszeletekkel, majd  a degesz bukszát kitettük az úttestre, miután rákötöttük egy vékony, szinte láthatatlan cérnát, vagy spárgát. Itt az volt a pláne, hogy amikor az autós megállt, hogy kiszálljon és felvegye a meciét,⁴¹  azt a cérnával megrántottuk, hogy eltűnt onnan, ahol egy pillanattal azelőtt volt. Az álmélkodó úrvezető azt hitte, hogy délibábot látott: volt erszény, nincs erszény.

Egyszer pészách előtt a Laci mamája megkért hozzak néhány szál laskát – így hívta a maceszt – mivel állítólag az jó a tejeskávéba, Amikor vittem – már az ünnep után – az ott lábatlankodó Szemők néni megkérdezte, igaz-e, hogy a zsidók keresztény vért kevernek a pászkába „és attól az olyan finom”. Ezt akkor hallottam először, és tanácstalanul néztem körül, honnan jön a segítség. Sehonnan nem jött.

Ekkor eszembe jutott valami. Megkérdeztem a Bilicki nénit, emlékszik-e hogy egyszer volt nálunk. Hogyne emlékeznék – mondta a Laci mamája örömmel, hogy elterelheti a figyelmet a Szemőkné otromba kérdéséről – ti Monopolyt játszottatok, és  engem anyukád megtanított egy finom süti receptjére.

És tetszik emlékezni, hogy mit csinált anyu a tojásokkal? Az életemet tettem volna rá, hogy nem fog emlékezni, de Bilicki Lászlóné, a magyar úriasszony (evangélikus), emlékezett: anyukád a hozzávaló hat tojást feltörte, majd egyenként egy pohárba tette, majd elválasztotta a fehérjét a sárgájától, és körültekintően megvizsgálta a feltört tojásokat, minden oldalukról. Amikor csodálkoztam és kérdeztem: Irénke, miért csinálja ezt – azt mondta, hogy nekünk, mármint a zsidóknak, nem szabad vért ennünk, még ha az csak egy vércsepp is a tojásban. Valóban volt is egy tojás, talán az ötödik, amiben anyukád egy vércseppet talált, és azt azonnal kidobta.

 Amikor idáig ért az elbeszélésben, a Laci mamája hirtelen megértette az összefüggést, felemelte a hangját, és szokatlan eréllyel támadt Szemőknére: Maga meg Maris, hogy beszélhet ekkora szamárságot! A vércseppes tojást eldobják és akkor keresztény vért kevernek a pászkába? Kitől hallotta ezt az őrültséget?

A paptól, vasárnap a templomban, válaszolta a katolikus Szemőkné.)

Az eszmélés, illetve felnövés folyamatát nagyban befolyásolták az effajta kiszólások. Ha óvodás koromban azt mondták a melámed Mójse Ungárnak, hogy menjen Palesztinába; ha  tíz éves koromban azt hallottam, hogy a templomban, a szószékről, a pap a zsidókat istengyilkosoknak titulálja, akik keresztények vérével „ízesítik” a maceszt; ha 12 éves koromban azt hallom a Pista mamájától, hogy „a rohadt zsidók miatt vitték el az Antit”, vagyis a férjét – akkor sok illúzióm nem lehetett a zsidó-gój viszonyról. Való igaz, hogy semmit nem értettem, és nem volt kit kérdezni. Ha a sajtó – amit szorgalmasan olvastam – egy füst alatt szidalmazta az amerikai zsidó plutokratákat, akik robbanó töltőtollakat és babákat dobálnak le bombázóikról, hogy keresztény magyar gyerekeket gyilkoljanak halomra, és Kun-Kohn Béla zsidó kommunistáit – akkor én nem voltam képes felfogni az ebben rejlő logikát.

Nincs semmi logika, mondta Mordche, a bócher, aki apát és Ármin bácsit tanította egy kis jiddiskeitre – nincs logika, a gójok gyűlölik a zsidókat. Háluche hi, böjodiá, észov szajne löjákajv⁴² idézte valahonnan. De mit örül ennyire ennek? – kérdeztem a tudásától megrészegült, triumfáló öregfiút – mi ebben a jó? Apa leintett, ne legyek szemtelen. Nagyon tisztelte Mordchét.(Folyt.köv).

                                  JEGYZETEK

¹1984-ben, lásd a második fejezetben.

²1949 – 1957.

³A Szabad Európa, Amerika hangja stb. felelőtlen uszításával.

⁴Mint a Mizráchi párt elnöke, amely akkoriban a legnagyobb frakció volt a cionista szövetségen belül. Maga a Szövetség 1949-ben „oszlatta fel magát”, miután több vezetőjét kiüldözték, vagy letartóztatták. Salamon Izraelben pártot alapított, Népünk címmel hetilapot adott ki és, jelöltette magát az egyik Kneszet választásokon, ahol megbukott. Utána, élete végéig, korrektor és publicista volt az Új Keletnél.

⁵Akkoriban az egyetlen zsidó iskola az Anna Frank gimnázium volt. Egy időben  a négy osztályában, összesen 14 diák tanult. Igazgatója, dr. Máté Miklós főrabbi javasolta megszüntetését, de az Egyházügyi Hivatal ezt nem engedélyezte.

⁶Izraelben Dán Dalmát néven ismert neves humorista, a Bár Ilán egyetem  nyugalmazott könyvtárosa. Álijjája után több mint egy évig általam fordított humoreszkjei a Máárivban jelentek meg. Azóta az Új Kelet munkatársa.

⁷Amit elért, hogy egy kis vidéki városba száműzték, ott volt rabbi, majdnem 30 évig és csak a 80-as évek közepén eszközölte ki Scheiber, hogy feljöhetett Pestre.

⁸Egy időben Askelonnak, Ázornak és Givát Smuelnek volt magyarszármazású főrabbija.

⁹Itt –ott voltak antiszemita felhangok, feliratok („Icik, nem viszünk Auschwitzig”), és a felkoncolt ávós tisztek között aránytalanul sok zsidó volt. Ezeket azonban, mint az elnyomó hatalom eszközeit sodorta el a népharag, és nem, mint zsidókat.

¹⁰A neves Schück rabbi család sarja. Bátyja, Sík Sándor kikeresztelkedett és katolikus pap lett. Endre pedig – kommunista.

¹¹A magyar külügyminisztérium azelőtt is, és most is a Bem rakparton székel.

¹²Miután Washingtonban  átvette a kommunista hatalomátvétel után, a lemondott Szegedy-Maszák Aladár nagykövet posztját, később Sík a külügyben főellenőrként tevékenykedett, akinek feladata volt a magyar külképviseletek működésének ellenőrzése.

¹³Az említett könyvében.

¹⁴Izrael első követe Moszkvában, később munkaügyi miniszter Ben Gurion kormányában, majd külügyminiszter és miniszterelnök.

¹⁵Kvázi a „kicsempészett” javak ellenében, amelyek a kivándorlók tulajdonát  képezték.

¹⁶Mivel benne részletesen és nyíltan leírta a sztálinista terror magyar vonatkozásait, Kun Béla és társai kivégzését stb.

¹⁷Akkoriban a Síp utca, az ÁEH szájából 60 ezerre taksálta az ottani zsidókat. Ma ennek legalább a duplája él Magyarországon. Ezt  Szeged látszik ékesen bizonyítani: évtizedeken át körülbelül 300 zsidóról tudtak Szegeden. Ebben benne volt mindenki; a fél és negyed-zsidók és az árja-párják is. Azután jött az első kártérítés: lehet űrlapokat kapni és kitölteni, van remény, de bizonyítani kell, papírokkal, karra tetovált Auschwitz számmal. Több mint 1200 blankettát töltöttek ki...

¹⁸Amit akkoriban dr. Marton Lajos szerkesztett.

¹⁹Mint az Exodus valamint Dán Ofry és Abádi Ervin  könyvei a hatnapos, illetve a jóm kippuri háborúról.

²⁰Nagyrészüket profán célokra használták, és használják a mai napig. Tiltakozás csak akkor hangzik el, ha a MIÉP bérli ki a volt zsinagógát, hogy  nagygyűlést tartson. Romániában Rosen főrabbi, ezt megakadályozandó, tövig lebontatta a használaton kívüli vidéki templomokat, majd jó pénzért eladta az építőanyagot és a telket, ami a  Communitáte tulajdona volt. Nem is szerették Rosent a Síp utcában.

²¹Ahol '56 után soha nem volt 5-6 tanítványnál több,  majd a '70-es évektől az orosz KGB által küldött „rabbijelöltek”.

²²A szeminárium alapítása óta Ferenc József császár és király nevét viselte, miután az 1848-as szabadságharc után a zsidókra kivetett horribilis összegű hadisarcot elengedte, hogy abból többek között egy rabbiképzőt létesítsenek.

²³Egyesek vallásos családokból származtak, és fiatal korukban jesivákban is tanultak.

²⁴Csak rövid idővel halála előtt engedték egyszer ki.

²⁵Folklór és Tárgytörténet  (3 kötetben).

²⁶1970-től 1985-ban bekövetkezett haláláig.

²⁷Héber (népies) a Há-moci lechem min há-árec (Aki kenyeret teremt a földből) áldás egyszavas rövidítése. Mách a majci (jiddis) mond el az áldást a kenyérre.

²⁸Ott mindenkit besúgónak tartott, nemcsak a főtitkárasszonyt, hanem  férjét is.

²⁹J. Z. Hertz, a magyarszármazású brit birodalmi főrabbi monumentális műve: Mózes öt könyve a Háftárákkal angolra fordítva, és átfogó magyarázatokkal ellátva. A 30-as évek végén nemcsak engedélyt adott a magyar fordításra és kiadásra, de azt finanszírozta is. A mű utolsó kötete 1941-ben jelent meg, és rövidesen elfogyott. A Scheiber féle reprint után, a budapesti Chábád-Lubávics adott ki további, illusztrált, reprint kiadást (1995-ben), 5000 példányban, Náftáli Kraus bevezető tanulmányával.

³⁰Az ÁEH kedvenc szavajárása volt, hogy a vallási „igényeket” ki kell elégíteni. A Síp utca engedelmesem szajkózta ezt. Arról, hogy ne legyen igény, maga az ÁEH és a kapcsolt erőszakszervek gondoskodtak.

³¹Az Évkönyv, amit Scheiber évente kiadott, avítt megemlékező írásokat között, amikhez a gyanú árnyéka sem férkőzhetett. Az egyik, ami megmaradt az emlékezetemben: Hogyan lettem Blau Lajos menyasszonya? Írta: Blau Lajosné...

³²Zsidó ruhadarab, amin a négy szemlélőszál (cicit) található. Eredete jiddis: cidekl, vagyis ami befed valamit.

³³A hajdani híres  pesti Schlesinger József  könyvkiadó és könyvkereskedő  unokái. A megőrzött matricákból bármikor kinyomtattak imakönyveket, hággádákat stb. Legtöbbjük magyar nyelvezete teljesen elavult. A Zsidó Budapest című könyvben összekeverik a családot Ákívá Joszéf Schlesinger a neves pionír, új településeket létesítő rabbi - családjával.

³⁴Az utóbbi években a Joint nem foglalkozik zsidó kegyszerek finanszírozásával és behozatalával, így ezekben krónikus hiány mutatkozik.

³⁵Ami tiltja az „ellenséges propaganda” postai terjesztését. Nem fért kérdés ahhoz, hogy egy zsidó imakönyv vagy Mózes öt könyve ellenséges propagandának számit.

³⁶Mááne láson (héber) temetőben használatos imák füzérét tartalmazó könyvecske (szószerint ékesszólás).

³⁷Egyszer, amikor Bátjával voltam Pesten, termoszt akartunk vásárolni. Küldtek ide-oda, majd az Amforában találtunk. Ott egy fiatal elárusítónő, amikor megtudta, hogy Izraelből vagyunk – majd elájult.  „Jaj hogy szeretnék én oda a kislányommal, még az életben eljutni. Hány éves a kislány- kérdezem – és már nyúlok a zsebembe, ami mindig tele volt izraeli emléktárgyakkal, de egy hirtelen ötlettől vezérelve, megkérdeztem, miért akarnának olyan nagyon Izraelbe jönni? Micsoda kérdés, uram? – mondta a lelkes hölgy, hiszen ott született Jézus urunk, ott élt szűz Mária és az... Az apostolokat már nem vártuk be.

³⁸Héberül már rég elfelejtettem (német).

³⁹Ez az alantas kitaláció az egyház fegyvere volt a védtelen zsidók ellen az elmúlt 2000 évben. Akárcsak  vérvád – kivédhetetlen volt, mivel a hiszékeny tömeg el akarta hinni és el is hitte.

⁴⁰Gyanítom, hogy a balhé szóból kreáltuk a kifejezést.

⁴¹Talált tárgy (héber).

⁴²Háláchá ez. Tudott dolog, hogy Ézsau gyűlöli Jákobot” Askenáz kiejtésű héber. Midrás Szifré Böháálotchá, 9, 19 alapján

 

A HETI HAFTARA – SMOT - 2010

VISSZAJÖNNEK AZ ELVESZETTEK                                         

  

      "Azon a napon elcsépeli az Örökkévaló a kalászokat az Eufrátesztől Egyiptom patakjáig. De titeket, Izrael fiai, egyenként fognak összeszedni! Azon a napon megharsan a nagy kürt, és visszajönnek, akik elvesztek az asszírok földjén, és akik szétszóródtak Egyiptom földjén. Leborulnak az Örökkévaló előtt a szent hegyen, Jeruzsálemben."(Jesájáhu 27:12 13.]

Jesájáhu ben Ámoc próféta Jeruzsálemben született, előkelő patrícius családban. Unokaöccse volt Ámácjának, Júdea királyának. Négy évtizeden át prófétált, mialatt a szomszédos Asszíria meghódította a környező országokat, és a polgári időszámítás előtt 721-ben bekebelezte Júdea testvérállamát, Izrael királyságot, amelynek Somron volt a fővárosa. Húsz évvel később, 702-ben Jeruzsálemet is megostromolták az asszírok, és csak isteni csoda révén menekült meg a pusztulástól. A hagyomány szerint Jesájáhu aki nem ismert tekintélyt, és csípős nyelvvel ostorozta mind az orgiákat ülő előkelőségeket, mind az ügyetlenül politizáló, a nemzet ügyét eláruló vezetőket - Menássé király pogány uralma alatt szenvedett mártírhalált, mert a király elégedetlen volt "defetista" jövendöléseivel.

* * *

A háftárá és a heti szidrá, a Smot közötti összefüggés nyilvánvaló. "Izrael szenvedett Egyiptomban, de Izrael elnyomói megkapták méltó büntetésüket; Izrael szenvedései Jesájá napjaiban csekélyek ahhoz képest, ami ellenségeire vár. Izrael Egyiptomban a rabszolgaság évszázadai alatt már egészen elfásult a megváltás elhúzódása miatt, elfáradt Mózes és Áron tárgyalásai alatt; Jesájá korában is kigúnyolták a prófétai tanítás unalmas egyformaságát, és kételkedni kezdtek az isteni ígéret beteljesülésében. Az egyiptomi felszabadulás megmutatja, hogy végül az igazság győzedelmeskedik a világegyetemben; a késői korok emberei is meg fogják látni, hogy Isten keze igazgatja a világot, és hogy senki sem állhat ellen Isten rendelkezéseinek." (Dr. J. H. Hertz.)

   Ennek a háftárának egy részében "Efrájim iszákosait" pellengérezi ki a próféta: azokat, akik fényűzéssel és kicsapongással töltött életüket nem a nép szolgálatába állítják, hanem kizárólag saját élvezeteiket hajhásszák, ezért nem kerülhetik el végzetüket. Mint a legtöbb próféta, Jesájáhu is mesterségesnek tekintette a két zsidó állam közötti határt, és mindkét állam vezetői rétegét egyformán ostorozta. Egyaránt elítélte Somron azaz Számária "pompázó ékességének hervadó virágát" és a jeruzsálemi uralkodóréteget, a papokat, akik a prófétákkal együtt "tántorognak az italtól, megzavarodtak a bortól! Támolyognak az ital miatt, tántorognak, amikor látomásuk van, ingadoznak, amikor döntést hoznak." (Jesája, 28:7.) A jó helyzetismerettel rendelkező próféta felháborodva folytatja: "Minden asztal tele van undok hányással, nincs sehol tiszta hely!" (Uo. 8.)

     Egy kommentátor szerint ezekben a sorokban egy orgia konkrét leírása olvasható. Jesájáhu belép, és undorának ad kifejezést, de a jelenlévők sem maradnak adósak: "Kit akar ez a tudományára tanítani? Kivel akarja ez próféciáját megértetni? Akiket most választottak el az anyatejtől? Akiket most vettek le az anyamellről?" (Uo. 9.) A részeg gúnyolódók röhej tárgyává teszik a próféta papolását, ami csak arról szól, mit nem szabad: "Ez a parancs, az a parancs, ez a szabály, az a szabály, itt egy kicsi, ott egy kicsi!" (Uo. 10.)

    A vérig sértett próféta, akit a korhelyek azzal vádoltak, hogy úgy beszél velük, ahogyan a gyerekekkel szokás, azt válaszolja, hogy ha jön az ellenség, az valóban idegen, érthetetlen nyelven fog szólni : Isten nemsokára "asszír nyelven" fog veletek beszélni. A könyörtelen hódító kemény, rövid szavakkal fog benneteket megismertetni, és ez lesz méltó büntetéstek."

* * *

       A prófécia nagy ígérete a 27. fejezet végén a szórványok egybegyűjtése Jeruzsálemben, amikor felharsan a nagy kürt, a sófár hangja, és az Örökkévaló "elcsépeli a kalászokat" az Eufrátesztől "Egyiptom patakjáig", vagyis a Nílusig. Ámosz Cháchám a Dáát Mikrában azt a magyarázatot adja erre, hogy Asszíria és Egyiptom itt a gálut, a szétszóratás összes országát jelképezi: mindenhonnan jönnek majd az elveszett, elkallódott, asszimiláns, öntudatukat, identitásukat vesztett zsidók haza, Jeruzsálembe, hogy hálatelt szívvel vállalják újra zsidóságukat. És az Örökkévaló aki, ha kell, "elcsépeli a kalászokat" egyenként gyűjti majd össze a magukat elveszettnek hitt zsidókat, és hozza őket haza, Jeruzsálembe, ahová a sófár hangja hív.

     Nemhiába iktatták Jesájáhunak ezeket a fennkölt verseit a Ros HáSáná-i imádság egyik legfontosabb részébe, a muszáf Sofrotjába: a kibuc gálujot, a szórványok egybegyűjtése a megváltás előfeltétele.

     

Más magyarázat szerint az Eufrátesz és a Nílus közötti terület a bibliai Ígéret Földje. Az Örökkévaló azért "csépeli" Erec Jiszráélt, hogy elválassza a búzát az ocsútól: eltávolítsa az idegeneket, hogy csak a zsidók maradjanak országukban (Ámosz Cháchám: Dáát Mikrá).

 

Interjú az izraeli nagykövettel

AZ ANTISZEMITÁK  KISEBBSÉGBEN VANNAK, DE A TÖRTÉNELEM ISMÉTLI ÖNMAGÁT

 

Izrael budapesti nagykövete, Aliza Ben-Noun, a két ország kapcsolatáról, a magyarországi antiszemitizmusról és a közel-keleti béke esélyeiről adott interjut az egyik ottani tévének.

A 2009-es év nagyon fontos volt a magyar-izraeli kapcsolatok szempontjából. Egyrészt most ünnepeltük, hogy Magyarország és Izrael 20 éve vette fel újra a diplomáciai kapcsolatokat, és ezzel esett egybe Bajnai Gordon miniszterelnök izraeli látogatása. Másrészt viszont azt tapasztaltuk, hogy Magyarországon megerősödött a szélsőjobb – mondotta Ben-Noun

A kétoldalú kapcsolatokban valóban rendkívül fontos volt a tavalyi év. Az egykori keleti tömb országai közül Magyarország volt az első, amely annak idején újra felvette a diplomáciai kapcsolatokat Izraellel. Erről emlékeztünk meg tavaly. Rengeteg magyar-izraeli közös program volt: kulturális, gazdasági rendezvények. Rendkívül fontos szerződést írtunk alá januárban a közös kutatásról és fejlesztésről. A magyar miniszterelnök pedig Izraelben járt, és nagyon eredményes tárgyalásokat folytatott az egész izraeli vezetéssel. Nagy számban jöttek hozzánk magyar turisták, mint általában minden évben. Ami tehát a kétoldalú kapcsolatokat illeti, jobbak már nem is lehetnének.

Ugyanakkor, , Magyarországon megerősödtek az antiszemita jelenségek. Engem személy szerint ez nagy szomorúsággal tölt el. Egy olyan országban ugyanis, mint Magyarország, ahol a második világháború során 600 ezer eldeportált zsidó vesztette életét a holokausztban, az ember azt várná, hogy nem látunk többé neonácikat masírozni az utcán, miközben korlátozások nélkül kinyilvánítják véleményüket a zsidókról és a romákról is. Úgy tűnik, a történelem megismétli önmagát.

Ami pedig különösen elszomorít, hogy a nyilvános diskurzus hiányos Magyarországon. Azt várnám, hogy Magyarországon a közvélemény jobban fellépjen és harcoljon az antiszemitizmus ellen.
Biztos vagyok abban, hogy az antiszemiták kisebbségben vannak, nem képviselik a magyar társadalom egészét. Azonban még ezt az egyébként növekvő kisebbséget sem szabad szó nélkül hagyni. Nem szabad hagyni, hogy kifejezésre juttassák ideológiájukat. Az embereknek ellen kellene állniuk, és harcolniuk kellene ellene. A politikusoknak minden pártban bírálniuk kellene, és el kellene ítélniük ezeket a jelenségeket. A Parlamentnek pedig végre meg kellene hoznia a gyűlöletbeszédet és a holokauszt-tagadást betiltó törvényt, amely nem ad jogi lehetőséget az ilyen cselekedetekre.

.

    Az EU tavaly év végén kevés híján elfogadott egy határozatot, amely kimondja Jeruzsálem felosztását, vagyis hogy a város keleti felének kell a palesztin fővárosnak lennie.

Izrael azt képviselte, és ebben Magyarország kiállt az izraeli álláspont mellett, hogy Jeruzsálem a végleges rendezésről folytatott tárgyalások napirendjének része. Erről még 1993-ban, az oslói békefolyamat idején állapodtak meg. Azzal nem lehet megoldani Jeruzsálem kérdését, hogy Izraelre nyomást gyakorolnak. Izrael egyébként általában nem szokott reagálni a külső nyomásgyakorlásra. Inkább az ellenkezője igaz: amikor nő a külső nyomás, az izraeliek bizonyos mértékben összefognak, hogy ellenálljanak neki.

Jeruzsálem mindenekelőtt Izrael örök fővárosa. Törvényünk is van arról, hogy Jeruzsálem örökre egyesített marad. Ugyanakkor Jeruzsálem része a végleges rendezésről folytatott tárgyalásoknak, a telepekhez, a végleges határokhoz, a biztonsági megállapodásokhoz hasonlóan. Meggyőződésem, hogy kizárólag az izraeliek és a palesztinok közötti tárgyalások útján lehet ezekre megoldást találni, és nem külső nyomásgyakorlás eredményeképp.

Sajnálatos módon a múlt évben nem volt komoly előrelépés az izraeliek és a palesztinok között ezen a sajátos területen. Év elején Izraelben választások voltak, aztán megalakult az új kormány, júniusban pedig Benjamin Netanjahu miniszterelnök elfogadta a kétállamos megoldást. Ez egyébként részéről nem volt könnyű döntés, hiszen pártja, a jobboldali Likud választói nem természetes partnerek egy ilyen döntéshez. Netanjahu ez után a tárgyalóasztalhoz hívta Mahmúd Abbasz palesztin elnököt, de ő immár fél éve ezt elutasítja. Így leállt a politikai folyamat. Ezzel a hozzáállással azonban nagyon nehéz a problémákat megoldani a Közel-Keleten.
Az egyik legnagyobb gond az, hogy a palesztin táboron belül nagy a megosztottság. 2007-ben a Hamasz átvette a Gázai övezet feletti uralmat, és igyekszik megszerezni Ciszjordániát is. A szervezet súlyost kihívást jelent Mahmúd Abbasz számára, aki mérsékelt vezető. A Hamasz ideológiája szélsőséges, nem ismeri el Izraelt, nem áll szóba Izraellel és nem ismeri el a közel-keleti kvartett feltételeit. Egyértelmű céljuk, hogy elpusztítsák Izrael Államát, és eltüntessék az összes zsidót a világnak erről a tájáról.
                                               A HAMAS ÉRVÁGÁSA

Izrael éppen egy évvel ezelőtt indította az Öntött Ólom hadműveletet a Gázai övezetben a Hamasz terrorista infrastruktúrájának felszámolására. Mi változott azóta?

Erre a műveletre már sort kellett keríteni, a dél-izraeli civil lakosság ugyanis hosszú évek óta elviselhetetlen körülmények között élt. Egy generáció úgy nőtt fel, hogy naponta azt tapasztalta: rakéták és lövedékek csapódnak be óvodáikba, iskoláikba, lakóházaikba. Az izraeli kormánynak nem maradt más választása, mint cselekedni, és békét teremteni Izrael déli részén. Az elmúlt évben ennek eredményeképp valóban viszonylagos nyugalom volt. Ez a nyugalom azonban  viszonylagos:  azóta is több száz palesztin rakéta csapódott be Dél-Izraelben. Ezt azt jelzi, hogy a Hamaszt valóban nagy érvágást szenvedett el, és részben megtanulta a leckét, de még mindig nem teljesen.

Az elmúlt időszakban a Közel-Kelet kapcsán sok szó esett az úgynevezett megszállt területeken élő izraeli telepesekről. A nyugati sajtó szereti úgy beállítani, hogy a palesztinoknak is megvannak a maguk szélsőségesei és az izraelieknek is, mégpedig a telepesek.

Helytelen a párhuzam a palesztin terrorszervezetek és az izraeli telepesek között. Az izraeli telepesek például soha nem hatoltak be palesztin településekre, hogy ott bombát robbantsanak. Soha nem robbantottak, gyújtottak fel buszokat, soha nem hatoltak be palesztin házakba, hogy ott ártatlan gyerekeket, asszonyokat, férfiakat öljenek meg, mint ahogyan azt a palesztin szélsőségesek tették Izraelben és a zsidó telepeken is. Ezért tehát egyszerűen igaztalan és helytelen egyenlőségjelet tenni a kettő közé.

Ami pedig a telepeket illeti, az egész kérdés 1967-ben kezdődött el, a hatnapos háború után, amelyet Izrael a túlélésért folytatott. Arab szomszédjaink ugyanis úgy döntöttek, hogy totális háborút indítanak ellenünk, hogy eltöröljék Izraelt a föld színéről. A háború alatt azonban Izraelnek sikerült legyőznie arab ellenségeit, és elfoglalnia néhány földterületet, amely korábban nem volt az ő kezén. Érdemes megfigyelni, hogy 1948-tól, amikor Izrael elnyerte függetlenségét, 1967-ig, amikor a telepes-kérdés a nemzetközi napirendre került – hiszen korábban nem voltak telepek, mivel Ciszjordánia jordán fennhatóság alatt volt – szintén nem volt béke. És ugyanígy állandó volt a feszültség Izrael és arab szomszédjai között. Úgyhogy kizárólag a telepeket hibáztatni tévedés és igazságtalanság Izraellel szemben.
                                   NEM A HOLDRÓL JÖTTÜNK...       

A telepkérdés egyébként szintén rész az oslói megegyezésnek. Ezt is a végleges státusról szóló tárgyalásokon kell megvitatni. Izrael a múltban már megmutatta, hogy kész engedményeket tenni. 2005-ben például Izrael kiürítette telepeit a Gázai övezetből. Ez egyoldalú lépés volt a béke érdekében. Közel tízezer ember elveszítette otthonát, és ezek az emberek nem voltak nagyon boldogok. Sokan közülük még mindig nem leltek állandó otthonra. Ariel Saron akkori miniszterelnök azonban abban reménykedett, hogy a palesztinok és a nemzetközi közösség ezzel a lépéssel megkap olyasvalamit, amit már régóta követelt, és cserébe békét kapunk. Sajnos ennek éppen az ellenkezője történt. 2005-től 2009 januárjáig több ezer, a Gázai övezetből kilőtt palesztin rakéta csapódott be a dél-izraeli településekbe. Így tehát azt a látszatot kelteni, hogy ha a telepek nem léteznének, akkor rózsás lenne a helyzet, egyszerűen helytelen. Egyébként sok-sok emberről beszélünk: gyerekekről, iskolákról, kórházakról, egész életekről. Ezek a területek nekünk, izraelieknek szent helyeknek számítanak, ugyanis az ókori Izrael államának részei voltak. Az izraeliek nem a Holdról jöttek.

Némely elemző szerint a Közel-Kelet valódi problémája Irán. Teherán áll ugyanis a Hamasz és a Hezbollah mögött, támogatást nyújt ezeknek a terrorszervezeteknek.

Ez valóban így van. Irán ma az egyik legnegatívabb szereplő a Közel-Keleten. Nem csak a mérsékelt közel-keleti arab államokat fenyegeti, nem csak Izraelt, amely szintén mérsékelt, demokratikus ország, hanem az egész szabad világot. Csak néhány hete hajtottak végre kísérletet kétezer kilométer hatótávolságú rakétával, amely már eléri Kelet-Európát is. Irán szélsőséges ország, amelynek szélsőséges az ideológiája. A célja pedig az, hogy exportálja ezt a szélsőséges síita ideológiát. Mindent elkövet, hogy nukleáris fegyverekre tegyen szert. Az Iránnal folytatott tárgyalások odáig jutottak, hogy a nyugati országok már kezdenek belefáradni a felajánlásokba, és az Egyesült Államokban és az Európai Unióban is intenzív megbeszélések folynak arról, hogy szigorítsák az Irán elleni szankciókat. Ezen felül Irán valóban támogatja a közel-keleti terrorszervezeteket: a Hamaszt, a Hezbollahot, az Iszlám Dzsihádot. Pénzzel támogatja őket, kiképzi a tagjait, az Egyiptom és a Gázai övezet között fúrt titkos alagutakon pedig fegyvereket csempésznek nekik.
Legfőbb ideje tehát, hogy a világ konkrét lépéseket tegyen annak érdekében, hogy véget vessen ennek a magatartásnak.


Úgy véli, hogy valóban van esély arra, hogy az izraeliek és a palesztinok ismét tárgyalóasztalhoz ülnek?

Itt nem is annyira az izraeli-palesztin viszony a nagy kérdés, hanem a palesztinközi kapcsolatok. A Hamasz és Mahmúd Abbasz közötti viszony ugyanis nagyban meghatározza, hogy a palesztin elnök milyen álláspontot képvisel az izraeli tárgyalópartnerekkel szemben. Most megrekedtek a tárgyalások. Pedig az egyiptomiak mindent megtesznek annak érdekében, hogy kibékítsék Abbaszt és a Hamaszt. Amíg azonban nincs valamiféle megegyezés közöttük, addig Abbasz számára nagyon nehéz lesz megállapodásra jutni az izraeli tárgyalópartnerekkel. Izraeli szempontból pedig mi azt kérdezzük magunktól: kivel is tárgyalunk? Ki fogja végül gyakorlatba ültetni a megállapodásokat, amelyeket reményeink szerint elérünk? Mahmúd Abbasz? Hol fogja életbe léptetni? Csak Ciszjordániában? És mi lesz a Gázai övezetben, ahol a Hamasz az úr, amely nem fogad el semmiféle Izraellel kötött megállapodást? Izrael partnere természetesen Mahmúd Abbasz, de ez a partner vajon mennyire képes cselekedni? Ez pedig nagyban befolyásolja, hogy az izraeli társadalom nagy többsége mennyire hajlandó a további engedményekre. Nagy kérdés ugyanis, hogy kinek tesszük az engedményeket, és mit eredményeznek ezek az engedmények. A Palesztin Hatóság ugyanis nem homogén, hanem rendkívül megosztott entitás.

Végül egy részben személyes kérdés. Mik a főbb tervei 2010-re nagykövetként és magánemberként?

Nagykövetként a fő célom az, hogy tovább fejlődjenek a kapcsolatok Izrael és Magyarország között. Magyarországon dolgozó nagykövetként az én területemen – és ez a világon minden nagykövetre igaz – mindent meg akarok tenni annak érdekében, hogy a két társadalom még jobban közeledjen egymáshoz. Azt szeretném, ha a politikusok és átlagemberek is még többet látogatnák egymás országát. Nagyszerű kulturális rendezvényeket szeretnék Magyarországon, elhozni ide az izraeli kultúrát. Szeretném, ha a magyar közvélemény jobban megismerné Izraelt és az izraelieket. És nem csak a televízión keresztül. A legjobb persze az, ha elmennek Izraelbe, és megnézik maguk. Azok számára pedig, akik ezt nem tehetik meg, legalább szeretném kicsiben elhozni Izraelt. Szeretném, ha a gazdasági kapcsolatok is fejlődnének a két ország között. A tavalyi év nem volt túl jó a gazdasági világválság miatt, de remélem, 2010 már jobb lesz. Emellett van tennivaló tudományos területen, és a médiában is szeretném megmutatni, milyenek az izraeliek valójában, amikor nem bélyegzik meg őket.

Ami pedig személyes életemet illeti, mint minden anya, feleség és nő a világon, szeretném, ha a családomnak jól menne a sora, ha a férjem és lányaim boldogok lennének, és továbbra is élveznénk ezt a gyönyörű országot, ahogyan ezt az elmúlt két és fél évben is tettük.

atv.hu / Eperjesi Ildikó

 

 

AZ ATYÁK BÖLCS TANITÁSAI(24)

A  MARADANDÓ BÖLCSESSÉG

Chanina ben Dosza rabbi szokta mondani: "Ha valakinek a bűntől való félelme [irtózása] megelőzi bölcsességét, annak bölcsessége maradandó. Viszont ha valakinek a bölcsessége előzi meg a bűntől való félelmét, akkor bölcsessége nem maradandó. " Azt is ő szokta mondani: "Akinek jó cselekedetei túlsúlyban vannak bölcsessége felett, annak bölcsessége maradandó. Ellenkező esetben bölcsessége elmúlik. " (Atyák, 3,9)


Chanina ben Dosza, Jochanan ben Zakkáj tanítványa, aki még a Szentély idején élt szegény ember volt, de csodatevő hírében állott. Imájával betegeket gyógyított, és a Midrás egyértelműen "igaz ember"-nek (cáddik) nevezi (Mechilta, Jitro).

Fenti mondása azt a zsidó felfogást tükrözi, miszerint a tanulás nem önmagáért való, öncélú tudományos foglalatosság. A tudás arra való, hogy a tanultakat alkalmazzák és betartsák. "Tanulni, hogy tenni" - ez a Tóra felfogása szerint a legmagasabb színvonalú zsidó tevékenység, amely mellett minden más eltörpül.

Így tehát, ha valaki abból a célból tanul, mert irtózik a bűntől s ezáltal reméli elkerülni, és egyben a Tóra egyénisége szerves részévé is válik - akkor bölcsessége maradandó lesz, miként írva van: "A bölcsesség eleje-veleje az Istenfélelem". (Zsolt., lll, 10)

Mit sem ér a bölcsessége annak, aki csak azért tanul, hogy tudósnak titulálják, és jól fizetett rabbi állást kapjon. Az ilyennek - istenfélelem hiányában - cselekedetei ellentétben vannak tudásával.

A Midrás egy hasonlattal magyarázza meg: "Ha egy ember a társainak azt mondja: gazdag vagyok, van mindenem, sok búza, sok bor, sok olaj...
Erre társai azt mondják neki: Valóban megvan mindened. De vajon van-e raktárad, ahová mindezt elteheted? Ha nincs, akkor ez olyan, mintha nincstelen lennél..." Ha valaki okos, bölcs, nagy tudású, de nem istenfélő - olyan, mintha semmije sem lenne, ahogy írva van: " Végső fokon minden kiderül: az Istent féld, és parancsolatait tartsd be, mert ez az ember." (Kohelet, 12, 13)

* * *

Tiferet Jiszráel magyarázata szerint az, akinek "bölcsessége előbbre való a bűntől való félelménél", olyan ember, aki nem átallja az istentagadó epikureus könyveket tanulmányozni, és nem tart attól, hogy azok esetleg rossz hatással lesznek rá. Ugyancsak egy kézlegyintéssei intézi el annak a veszélyét is, hogy a skolasztikus filozófiai elmélet végül a mindennapjait is befolyásolhatja. Végül az így gondolkodó ember letér az egyenes útról, és bölcsessége nem lehet maradandó.

A Tiferet Jiszráel szerzője azonban azt is hozzáteszi, hogy a fentebb leírt veszély mindenekelőtt a fiatal, még tapasztalatlan, pályája kezdetén lévő talmudistákra vonatkozik, mert azok, akikben szilárdan gyökeredzik a Tóra és az istenfélelem, már nincsenek effajta veszélyeknek kitéve. Sőt! Az ő esetükben már nemcsak szabad, de kötelező is foglalkozni ezekkel az elméletekkel, hogy - a Talmud szavaival élve - "tudják, mit válaszoljanak az epikureusoknak".

* * *

"Kinek jó cselekedetei túlsúlyban vannak..."

Az előző mondással hasonló értelmű. Bartinora szerint ez esetben a pozitív, cselekvő parancsolatokról (micvát ászé) van szó.
Bölcseink azt is mondták, hogy az olyan ember, aki sokat tanult ugyan, de jó cselekedetekben nem jeleskedett, az olyan vadlóhoz hasonlít, amelyiken nincs zabla. Egyesek úgy vélik, hogy itt a Misna a népek bölcseire céloz, kiknek tudásához nem fér kétség, de erkölcsi magatartásuk ezzel nincs összhangban.

* * *

Hogyan lehetséges, hogy valakinek a jó cselekedetei túlsúlyba kerülhetnek bölcsességével szemben? (Bölcsességen itt a tanult ismereteket értjük.) Hiszen, ha valaki nem tanult, honnan tudhatja, hogy mit kell tennie?
Rabbénu Jona erre azt mondja, hogya tanaita jó tanácsot ad, és ha valaki nem tanult és nem is tud mindent - ha hallgat a bölcsek szavára, máris olybá vétetik, hogy jót cselekedett. (Folyt.köv).

 

AZ ÁLDOZAT VISSZATÉR (11) NAFTALI KRAUS AUTÓBIOGRAFIKUS KÖNYVE(*

HIRTELEN FELNŐ AZ 50 ÉVES "GYEREK"

Azért a mindennapi élet is folyik-folydogál tovább, nincs tekintettel a falrengető eseményekre. A libanoni hadjárat során már a hadsereg lapjánál (Bámáchne) teljesítettem tartalékos szolgálatot, de Beirutig nem jutottam el. Az ezt megelőző Litáni-hadművelet során, Észak-Izraelben teljesítettem szolgálatot, Haifától Náháriáig, ahol a kórházakban kellett lelki vigaszt adni az ott fekvő sebesült katonáknak. Imakönyvet vittem nekik és bort a szombati kiddusra;³⁰ megírtam a szerelmeslevelet a súlyosan sebesült katona helyett, telefonáltam a szülőknek, ha a katona nem tudta a telefont kezében tartani, és vittem az üzeneteket  feleségeknek, gyerekeknek.

 Nem utolsósorban tfiliint légoltam azokkal a katonákkal, akik képesek és hajlandók voltak erre – a legtöbbjük hajlandó volt, sőt örömmel vette, ha felkértem őket, tekerjék kezükre az imaszíjakat. Köztük sok kibbucnyik volt, baloldali kibbucok ateistának nevelt szülöttei. A kórházi ágyról a világ másképp néz ki – magyarázta nekem az egyik, anélkül, hogy magyarázatot kértem volna. Mi a kérdés? – mondtam – te zsidó vagy, és a zsidó lélek ezt igényli.

  

Jigál Állon és a rebbe

 

Akkoriban történt, hogy Jigál Állon, a kibbuci  mozgalom és a Munkapárt egyik vezetője, Amerikában jártában, ellátogatott a lubávicsi rebbéhez.³¹ A rebbe szívesen fogadta az akkor külügyminiszterként funkcionáló Állont, de a hosszú beszélgetés során megrótta, mondván, hogy „önöknél, a kibbucokban, nincs demokrácia”.

Hogy-hogy nincs? – kérdezte a meglepett Állon.

Úgy hogy a kibbucokban az ifjú nemzedék úgy nő fel, hogy fogalma sincs a zsidóság alapjairól. Így nem kapja meg a szabad választás lehetőségét, hanem eleve az ateista nevelés foglya és áldozata lesz.

Állont meglepte a rebbe sarkított beszéde, és megkérdezte, a rebbe szerint mit lehetne tenni, hogy ez ne így legyen, hogy a kibbucok szülöttei kapjanak valami minimális zsidó nevelést?

A rebbe válasza készen volt: létesítsenek a kibbucokban egy-egy könyvszekrényt, amiben a zsidóság alapját képező könyvek jelen vannak: a Tóra, illetve a Biblia, Misna, Talmud, Maimonidész, Sulchán Áruch stb., és ez álljon a tanulóifjúság rendelkezésére. Mire felnő, lesz miből választania: vagy Spinoza, Marx, Borochov,³² Áchád Há’ám³³ és Max Nordau – vagy rabbi Ákívá, Jehudá Há-nászi, Maimonidész,  Joszéf Káró és  Báál Sém Tov.

Állon lelkesen jött haza, és keresztülvitte a Kibbuc Há-me’uchád³⁴ vezetőségében, hogy valósítsák meg a rebbe elgondolását, ami majd „demokratizálja” a kibbuci nevelést.

Ez volt az utolsó aktív tartalékos szolgálatom. Utána  még szolgáltam néhány évet, mint a tábori főrabbi egyik „íródeákja – főleg az ünnepek előtt – majd átmentem a katonai hetilap szerkesztőségébe, és az oda írott cikkek képezték az évi háromhetes szolgálatot. Főleg az ünnepekről írtam, meg különböző vallásos, zsidó témákról.

 

Chábád lapok és a „Bné Brák”

 

Közben telt-múlt az idő, már három gyerek volt, és Kórach vagyona³⁵ sem volt elég. Ennélfogva itt-ott fusiztam, az állandó jellegű Szichót Lá-noár³⁶ chábád gyerekújságon kívül. Alapítottam és szerkesztettem legalább három chábád heti illetve havi lapot, majd amikor be lettek vezetve, otthagytam őket, mivel nem értettem egyet a chászídok kicsinyes, kleinkepig hozzáállásával. Egyre jobban állandósult bennem a meggyőződés, hogy a chászídok a rebbe bokájáig sem érnek fel, doktrinerek, nem látnak az orruknál tovább, és hovatovább nem képesek határozni a legapróbb dolgokban sem, anélkül, hogy ezzel a rebbét ne terhelnének. Már elmondtam annak a chászídnak a dolgát, aki a rebbét kérdezte vegyen-e egy új ebédlőasztalt, vagy érje be a régivel... ³⁷

Hat évig csináltam, Slómó öcsémmel együtt, a Bné Brák³⁸ nevű helyi lapot, ami főleg hirdetésekre és fizetett anyagokra koncentrált. Nekem kellett a szerkesztőségi anyagot csinálni, lehetőleg minél érdekesebben és pikánsabban – már amennyire ez a chászíd városban lehetséges – hogy a hirdetők előnyben részesítsék a 30 ezer példányban nyomott és ingyen terjesztett először havi, majd hetilapot.

Ezek a munkák pénzt hoztak, méghozzá „tisztán”, de  sok örömöm nem telt bennük, mivel ez névtelen, „néger” munka volt. Azután évekig volt egy publicisztikai rovatom a Jóm Há-sisi³⁹  nevű vallásos hetilapban, ahol Silberstein néven mindennek és mindenkinek nekimentem – a jótékony névtelenség leple mögül.

Ezek voltak azok az „alkotó évek”, amikor gyakran 8 újságban írtam egyszerre: kettő New Yorkban,⁴⁰ itt a Mááriv (ahol mint szerkesztő dolgoztam), a Jóm Há-sisi és Seárim,  valamint a Bámáchne hetilapokban, az Új Keletben, valamint a már említett Bné Brák-ban. Sok munka, sok pénz, kevés náchesz.⁴¹ '84-től jött a Hét Tükre, majd a könyvek,⁴² amelyek lassan minden energiámat felemésztették. Hozzájött a budapesti Új Élet, majd a Mai Nap és három éven keresztül a Magyar Hírlap.

De még nem tartunk itt.

@@@@

 

(1982 elején apa egyre rosszabbul volt. Az ismert orvosságok már nem használtak neki, egyre gyakrabban járta a Beilinson kórház belgyógyászati osztályait, mind a hatban már jól ismerték az „ádon Krausz”-t. Beállították gyógyszereit – ekkoriban már napi 15 félét szedett, és kezdte nem kiismerni magát köztük – majd hazaküldték. Amikor rosszul volt, anya leszaladt az irodába, ahonnan azonnal rendeltek egy betegszállító mentőautót, és beküldték a kórházba. Nem várták meg, amíg valamelyikünk odaér – utólag telefonáltak, rendszerint nekem, hogy apád a Beilinsonban van. Én azonnal rohantam ilyenkor, majd elrendeztünk valamilyen ügyeletet.

Amikor otthon volt – a helyzet nem volt sokkal jobb. Anya gyönge volt; ő is betegeskedett – ekkor apa 77 éves volt, anya pedig 81. Nem bírta felemelni, nem volt képes mosdatni, már alig szállt ki az ágyból. A gyógyszereit dobozoltam, minden dobozra ráírtam a napot – vasárnap, hétfő, kedd – és ő büszkén mondta, hogy  ennek segítségével fegyelmezetten beszedi „a sok mérget”.

A szomszéd szobában ott lakott, anya nővére,  Matild néni, aki nagyon szeretett volna segíteni, de apa nem bírta elviselni. Állandóan kritizálta, gúnyolta a 83 éves sógornőt, aki  ezt anya miatt csöndesen tűrte.)

         

Esküvő  a háztetőn

   

Apa még részt vett Miri esküvőjén, és megérte első dédunokája, Éli születését is. Sok baja mellett még a balkarja is fájt, fel volt kötve, és az esküvőre is így  jött el. Felejthetetlenül drámai jelenet volt, amikor autómból kiszállva, apa meglátta az éppen akkor érkező vőlegényt, és ismeretlenül, de a világ legközvetlenebb hangján fordult hozzá, mondván: Átá Jichák? Gám áni Jichák! ⁴³

A chupa  előtt apa a közérdeklődés középpontjában ült, és láthatóan élvezte a helyzetet. Régi ismerősök hosszú sora jött, és üdvözölte őt, mázel tovot⁴⁴ kívánva a nagyapának, aki első lányunokáját kíséri az esküvői baldachin alá. Amikor azonban erre került a sor, kiderült, hogy a chüpe a háztetőn van, ahová két emeletet kell felmenni – és lift bizony nincs. Apa kijelentette, hogy ő nem bír felmenni, ő itt marad az esküvői teremben, amíg a chüpéről a násznép lejön, és én meggondolatlanul, beleegyeztem.

Amikor a vőlegény már ott állt a chüpe alatt, és az örömanyák hozták a menyasszonyt, Miri lányomat, hogy hétszer körüljárja leendő férjét – rosszat sejtve lerohantam a két emeletet. Apa ott ült egyedül a hatalmas terem férfi részén, és arcát kezébe temetve zokogott hangtalanul.

Apa, gyere, felviszlek, ne sírj – esdekeltem neki, bár tudtam, hogy egyedül nem vagyok képes felcipelni. Látod, mondtam, hogy felviszünk, de te nem akartad –  mondtam neki már majdnem sírva. Nem baj, ennek így kell lenni, ez így besert,⁴⁵ mondta, ahogy anyától szokta hallani. Menj csak fel, és örüljetek, én meg örülök itt.

Kezet csókoltam neki, erre még jobban sírni kezdett. Az egyik öcsém  sietve lejött, sürgetvén, hogy menjek fel, mert már csak rám várnak. Menj, parancsolta apa, régi őrmesteri hangján, és én mentem.

A sevá bráchóton,⁴⁶ vagyis az egyikén, ott trónolt az asztalfőn, láthatóan jól érezte magát, beszédet is mondott – most nem lehetett lebeszélni, meg különben is Jichák szülei értettek magyarul – és csak néha nyögött egy-egy protokoll nyögést, hogy ne bízzuk el magunkat.

Utolsó évében élete fénypontja a pénteki nap volt, amikor Benedek Pali barátomat elhoztam hozzá. Pali mesterien értett a gerontológiai korszakhoz, (volt is akkoriban egy rovata az Új Keletben „Naplemente” címen); apa imádta a vele való dumát, anya nem volt jelen, és néha engem is kiküldtek. Apa olyan bizalmas dolgokat is megbeszélt Palival, amelyekkel kapcsolatban velem szemben érvényesült a  nicht vor dem Kind⁴⁷  elve. Ekkor ötvenéves voltam.

Pali utolsó látogatása előtt apa kért, hogy  hozzak egy magnetofont, mert el akar búcsúzni. Hiába próbáltam lebeszélni erről, mondtam, hogy még meglátja, egészséges lesz, meg hasonló zöldségeket, minden meggyőződés nélkül. Ő azt mondta, vegyem ezt utolsó kérésének, még csak azt fogja kérni tőlem, hogy legyen egység a fiuk között, és nagyon vigyázzunk anyára.

Megígértem, hogy hozom a készüléket.

 

@@@@

 

Apa nem készített jegyzeteket búcsúbeszéde elé. Először héberül, majd magyarul beszélt, azzal kezdte, hogy chávérim jekárim, orchim nechbádim,⁴⁸ amiből megértettük, hogy nem a szűk családi körnek szánta szavait. És valóban, amikor az egyik megemlékezésen lejátszottuk a szalagot – szem nem maradt szárazon.

   

A gyerekek felnőnek

 

Pénteken, amikor megjöttünk  Palival, csak azért nem küldött ki engem, mert barátom nem tudta a felvevő készüléket működtetni. Te cinikus vagy – mondta nekem (és ebben igaza volt), és én most sírni fogok. Megpróbáltam lebeszélni erről, mondtam, hogy ne sirassa magát, mert jobban lesz, és sokáig fog élni stb., az összes közhelyeket, amiket ilyenkor szokás elsütni.

(Óvatos voltam, amennyire csak tőlem tellett, mert egyszer, évekkel ezelőtt, megjártam vele. Ez még betegsége előtt volt, még az egyetem könyvtárában dolgozott, amikor egyszer gyengélkedett. Hoztam dr. Strauszt, aki osztályvezető volt a Sáron korházban. Az orvos mondta, amit mondott, felírt ezt és azt, ajánlotta, próbáljon lefogyni – gurnist mit gurnist⁴⁹ mondtam miután kikísértem a doktort. Mit akarsz ezzel mondani? – kérdezte apám, akinek érzékenységénél  csak a humorérzék teljes hiánya volt   nagyobb. „Attól tartok, hogy semmi bajod nincs” – sütöttem el a jiddis közmondást⁵⁰ rossz magyar fordításban.

Na, ettől aztán teljesen begurult. Te attól tartasz, hogy semmi bajom? – kérdezte vészjósló hangon. Vagyis te azt szeretnéd, hogy legyen bajom?! Ezt kiabálva mondta, majd sírni kezdett. Körülbelül 70 éves lehetett ekkor, nemrég csináltunk neki egy nagy családi meszibát,⁵¹  ahol szintén nagy hegyi beszédet tartott, amiben egységre hívott fel bennünket.

Már láttam, hogy nagy marhaságot követtem el, Próbáltam megmagyarázni neki, hogy ez egy humoros mondás, hogy ez pont az ellenkezőjét jelenti, mint amire ő gondol – nem tudott megnyugodni. Csak amikor anya, az ő okos beszédével azt mondta neki, (én az  ajtón kívülről hallottam), hogy „Imre, légy már észnél, hát a Náftáli azt akarja, hogy te beteg legyél? – akkor nyugodott meg. Szóval ez csak vicc volt? – kérdezte, majd megjegyezte, hogy hallott ennél már jobb viccet is.)

Apa, magnóra vett búcsúbeszédében külön bekezdést szentelt Mirinek, első unokájának, és férjének, Jicháknak, aki druszája volt, - első fiuk születése alkalmával: mázel tov, mázel tov^52, apa és anya lettetek!

Éli volt apa első dédunokája.

@@@@

  

Ekkor, ebben a pillanatban, mintha áramütés ért volna. Megvilágosodott előttem, hogy már nem vagyok gyerek, mégha a szülők szemében az is maradok mindig. A gyerekek felnőnek. Most amikor már unokám van – értettem meg, hogy a gyerekek felnőnek, a Prédikátor szavaival dor holéch vö-dor bá,⁵³  és a tovatűnő gyerekkor felelőtlensége édes vágyálom marad csupán. Már beszéltem a „boldog gyerekkor”-ról, ami nálunk, a soá gyerekek esetében, nevetséges fikció volt csupán, de ezt egy  szerencsétlen balesetnek tarthatta az, aki akarta. Most azonban, amikor a dédunoka már jelen van, és a dédapa készül átadni a stafétabotot – hirtelen, ötven éves koromban, „rámugrott az öregség”,⁵⁴  és velemszületett cinizmusom kezdett olvadni, mint egy használaton kívüli jéghegy.

(Beszéde magyar részében apa elbúcsúzott anyától, akit „ciróm”-nak nevezett.⁵⁵  Ez egy olyan szívszorító szerelmi vallomás volt, amiről nem hittem, hogy lehetséges 51 éves házasság után. Apa egyre izgatottabb lett, féltem, hogy megárt neki  a nagy izgalom, egyre hangosabban beszélt és sírt – majd  hirtelen befejezte, azzal, hogy Sálom láchem mi-Jichák Krausz. Még nem zártam le a magnót, de ő azt hihette, hogy  igen, mert hozzátette, hogy „Jaj de rosszul vagyok”...)

Pali is nagyon elérzékenyült, és amikor kimentünk, hogy hazavigyem, rám nézett és, azt  mondta, hogy ha most mondok valami cinikusat, akkor agyonüt. Nem mondtam, persze hogy nem mondtam. Én is könnyeimmel küszködtem, és a jólismert gombóc ismét megjelent a torkomban.

 

Halál az ablakban

 

Apa halála letaglózott bennünket – bár nem ért váratlanul. Reggel még láttam, a Beilinson 3-as belosztályán, nem volt jól, de megismert és kért, hozzak be ezt-azt. Mielőtt elmentem még utánam szólt, hogy küldjem be a fiukat. Chájjim előző este látta, Menáchem és Slómó egy fél nappal előbb. Előző este megígértem anyának, hogy ma beviszem őt, mivel  erősködött, hogy bemegy autóbuszon. Két órával később kaptam a telefont, hogy meghalt.

Az egyik kedvesnővér,  a fülembe súgta: apád utolsó szava az volt, mondjam meg  Dvórának, hogy soha el nem múló szeretettel gondol rá. Ki az a Dvóra? – kérdezte a fiatal marokkói származású ápolónő. A gombóc most már állandósult a torkomban, de fontosnak tartottam válaszolni: Ez édesanyánk, mondtam, 51 éves házasok. Ilyen férjet szeretnék én is – mondta a könnyező ápolónő.

Temetés, sivá,⁵⁶ részvétlátogatások, amit köreinkben nagyon komolyan vesznek, káddis⁵⁷  háromszor naponta, és anya egyedül maradt.  A férj a feleségének hal meg – mondták a talmud bölcsei, a bibliai Elimelech halálára.⁵⁸ A mi árvaságunk virtuális volt; én ötven éves voltam, a legfiatalabb, Slómó, 40. Anya özvegysége  azonban kézzelfogható volt. Ott ült az elárvult szobában, mellette nővére, Matild – és a szemei szárazok.  „Ő belül sír” - súgta nekem Matild – majd anyának: „Sírj, Irén, sírj, attól megkönnyebbülsz”

Anya nem tudott megrendelésre sírni. Egyszerűen nem tudta apa halálát magában feldolgozni. Hogy ez a nagy, erős ember, aki mindig tudta mit akar, aki hazajött Voronyezsből másodmagával, ketten a kétszázból – most  egyszerűen megadja magát a halál angyalának? Ez nem volt logikus, és láttam, hogy anya nem is nagyon hiszi el. Állandóan az ablakban ült és nézte, hátha jön „az Imre”, akit, emlékszem, gyerekkoromban Imrusnak hívott. „Felszállt a halál az ablakunkba”   - jutott eszembe a próféta szava.⁵⁹

 

Kinek  (nem) süt a nap?

 

Anya 81 éves volt akkor. Neki is megvoltak a maga bajai, főleg a szívével, de aránylag – korához képest – jól volt. Apa halála után hetenként vittük haza szombatra, és ő nagyon örült a gyerekeknek – akikkel nem tudott beszélni, mivel  32 éves izraeli tartózkodása során nem tanult meg héberül. A probléma az volt, hogy amellett, hogy megözvegyült, nem volt egyedül, és nem lehetett őt szombatra meghívni, anélkül, hogy  nővérét,  Matildot, aki akkor 85 éves volt – ne vigyük vele. Ez nem volt egyszerű, és a fiuk viszonya a háknis Matilddal, nem volt egyértelmű.

Matild néni viszonya velem volt a legjobb. Már '47-ben, amikor Pestre jött, engem akart kivitetni, hogy „a fia legyek,”⁶⁰ és Izraelben is én voltam a kedvence, talán mert én intéztem folyó ügyeit, orvosi kezelését, felvételét Vizsnyicbe stb. Pénzét is én kezeltem, és amikor kiderült, hogy bankszéfjében van egy csomó amerikai hadikötvény a '40-es évekből – elmentem vele az amerikai követségre, ahol egy tanácsos megígérte, utánajár, hogy Matild a pénzt ne veszítse el, miután a kötvények régesrég lejártak. Mikor ez megtörtént, és Matild több tízezer  elveszettnek hitt dollár boldog tulajdonosa lett – elhatározta, hogy végrendeletben ezt rám hagyja. Nagynehezen sikerült őt lebeszélni erről, és a végén írt egy végrendeletet, amiben pénzét a 10 Weill unokára hagyta: a Manci néni 5 gyereke (két fiú New Yorkban és három lány Izraelben), a négy Krausz gyerek, beleértve engem is, és a kis Gabi.

Így, amikor Matild néném 86 éves korában elhunyt -  én voltam az, aki végrendeletét végrehajtotta. A költségek   elrendezése után⁶¹  mindenki 6-6 ezer dollárt kapott. Máig is őrzöm az elismervényeket, bár erre semmi  szükség nincs.

Matild halálakor véletlenül ott voltam Vizsnyicben. Három nappal ros há-sáná előtt volt, szép napos idő, és miközben dr. Strauszra vártunk, mondtam Matildnak, jöjjön ki egy kicsit sétálni. Nagy nehezen feltápászkodott, és anya segítségével kijött a folyosóra. Fázott, és én mondtam neki: tessék nézni, milyen szépen süt a nap. Igen, de nem nekem süt – mondta. Egy órán belül meghalt, még mielőtt az orvos jött.

 

„Minche” – betéve

 

Most anya már teljesen egyedül maradt. Gyorsan épült le, de ez nem jutott naponta kifejezésre. Amikor 1984-ben Pestre utaztam, még írt egy levelet Ilonka nénémnek, apa húgának. Egy évvel később már nem akart írni, hanem magnóra mondott egy üdvözletet, amiben azt kívánta Ilonkának és Pistának, legyenek egészségesek, vallásosak és  élvezzék gyerekeiket. Anya, mondom, az Ilonkának nincs és soha nem is volt gyereke. Akkor kívánom, hogy legyen nekik – mondta. Ilonka néném akkor 76 éves volt...

Amíg olvasni tudott, egész nap imádkozott, vagy zsoltárokat mondott. Vettem neki egy magyar fordítású zsoltáros könyvet, de látván a nyakatekert magyar fordítást, amit anya alig értett jobban, mint az eredeti hébert – elhatároztam, ha élek és lesz erőm, lefordítom a zsoltárokat modern érthető magyar fordításban. Ez meg is történt – 16 évvel később.⁶²

Amikor már nem használt a szemüveg, fejből imádkozott. Sok imát tudott betéve. Nemegyszer, amikor jöttem a késő délutáni órákban, és az édes már alig tudott járni – kitoltam őt, tolókocsiban az erkélyre, ahol a naplemente küldte a földre utolsó sugarait. Nézd milyen szép – mondtam. Tényleg? – kérdezte.

Te anya, mondtam, te még nem imádkoztál ma minchet.⁶³ Tényleg, mondta, nincs még késő? Dehogy, mondtam, nézd, a nap még fennen jár. Nincs imakönyvem, mondta, és nem jó a szemüvegem. Tudod te kívülről, mondtam, na mondd, asré...⁶⁴ Elkezdte a drága, és elmondta betéve a délutáni imát, ától zettig – anélkül, hogy egy szót is értett volna belőle.

Felnőnek a gyerekek – mondtam otthon Bátjának – és ő egy orosz közmondással válaszolt, aminek lényege, hogy az öregek olyanok, mint a gyerekek. (Folyt.köv.)

(* Az áldozat visszatér a tett szinhelyére 2002-ben jelent meg Budapesten a POLgárt kiadónál. Már teljesen elfogyott. Internetes kiadása rövidesen jelenik meg.

 

Jegyzetek

 

³⁰A szombatot köszöntő áldás (héber).

³¹Akihez ekkoriban az izraeli vezetés szinte minden tagja, jobb és baloldal, egyaránt, állandóan elzarándokolt, beleértve államelnököket és miniszterelnököket is.

³²Beer Borochov, a baloldali munkásmozgalom egyik ideológusa.

³³Áser Ginzburg, a cionista  ideológus, az ő  írói álneve volt Áchád Há-’ám (egy a népből).

³⁴Az Egyesült Kibbuci Szervezet.

³⁵Megfelel a magyar „Dárius kincse” kifejezésnek.

³⁶„Beszélgetések ifjakkal” (héber), a chábád ifjúsági folyóirata, ami egy időben hat nyelven jelent meg. Én héberre fordítottam az eredeti angol és jiddis verzióból.

³⁷A rebbe angyali türelmére jellemzően neki is válaszolt: tanácskozza meg a „problémát”... a feleségével.

³⁸A hasonló nevű izraeli vallásos városról elnevezve.

³⁹„Péntek” (héber). Ortodox szellemű sajtótermék, amely a partikulárisan vallásos híreket, eseményeket, szenzációs, néhol pletykás tálalásban hozza – kivéve és kizárva a szex minden megnyilvánulását. Még vallásos nők képeit sem hozza.

⁴⁰Az egyik, a Jiszráél Se-lánu (héber: Izraelünk) a kivándorló izraeliek (jordim) számára készülő szenzációhajhászó bulvárlap, míg a másik, a már említett jiddis nyelvű Allgemeiner Zsurnál.

⁴¹Öröm (eljiddisitett héber).

⁴²Ezek jöttek 1990-től évi sorrendben (erről lásd részletesen a 23. fejezetben). Izraelben addig 3 könyvem jelent meg, egy Vallásos Zsidó Enciklopédia (1962) és két brosúra chábád témákban (Az első rebbe, Snéor Zálmán meghurcolása és fogsága Szent Péterváron, valamint a chászíd földalatti mozgalom a Szovjetunióban, a húszas években, amelynek hőse Joszéf Jichák Schnéurson, a hatodik rebbe a dinasztiában. 1999-ben jelent meg a kétkötetes heti Szidrák héberül.)

⁴³”Te vagy a Jichák? Én is Jichák vagyok”! (héber).

⁴⁴Sok szerencsét (héber).

⁴⁵Így van ez elrendelve (jiddis).

⁴⁶Hét áldás (héber) amit mind az esküvőn a baldachin alatt, mind az utána következő hét napon át rendezett lakomákon recitálnak.

⁴⁷”Ne a gyerek előtt” (német).

⁴⁸”Kedves barátaim, tisztelt vendégek” (héber).

⁴⁹”Semmi, de semmi” (jiddis).

⁵⁰Ami szószerint úgy hangzik, hogy ich hob mojre, áz du haszt gurnist.

⁵¹Ünnepség (héber).

⁵²Apa magáévá tette a chábád szokást, amely megduplázta a „sok szerencsét” kívánságot.

⁵³„Nemzedék jön, és nemzedék megy” (Kóhelet, 1:4).

⁵⁴Káfcá áláv zikná (héber idióma a Talmud alapján – Sábbát, 152a).

⁵⁵Ez volt anya beceneve.

⁵⁶A hét gyásznap (héber).

⁵⁷A halotti ima.

⁵⁸Rút könyvében (1:3): „És elhalálozott Elimelech, Noémi embere (férje). (Lásd Szánhedrin, 23b.)

⁵⁹Jirmijáhu (Jeremiás) 9: 20.

⁶⁰Soha nem volt gyereke.

⁶¹Többek között férje temetési költségeit New Yorkban. Ezt a Weill fiuk előlegezték, nem is gondolván, hogy valaha visszakapják.

⁶²A Dávid Zsoltárai 1999/2000-ben jelent meg Budapesten, két kötetben, a Göncöl kiadónál, mint az Ősi Forrás sorozat 8. és 9. kötetei.

⁶³A délutáni ima, minchá (héber).

⁶⁴Ásré... Boldog az (héber) a délutáni ima bevezetőjének első szava (Zsoltárok, 84:5)

AZ ATYÁK BÖLCS TANITÁSAI(23)

A FELEDÉKENYSÉG VÉTKE "Dosztáj rabbi, Jánnáj fia szokta mondani Meir rabbira hivatkozva: ha valaki a Tóra-tudományából akár egyetlen dolgot is elfelejt, az olybá vétetik, mintha halálos bűnt követett volna el, amint az írva van: Csak őrizkedj és fölöttébb óvd a lelkedet, nehogy elfelejtsd a szavakat..." (Ávot, 3,8) A zsidó erkölcs felfogása értelmében valamit elfelejteni nem egyszerűen hiba, hanem bűn, ami annak a következménye, hogy nem ismételte elégszer a tanultakat. Ismeretes bölcseink azon mondása, hogy nem ugyanaz, ha valaki százszor ismétli meg a tanult szöveget, mintha ezt százegyedszer tenné. (A jesívákban erre a "cházóre" (cházárá) kifejezést használják.) Manapság, amikor a Szóbeli Tan leírása már megengedett, sőt bevett gyakorlat, a tanultak ismétlése semmit sem vesztett jelentőségéből, mert a Tanban való jártasság megszerzéséhez ez is elengedhetetlen. A memorizálás élesítí;az emberi elmét, ami a komputerek világában sem fölösleges. Dosztáj rabbi pontosan körülírja, mikor számít az elfelejtés halálos bűnnek. Nevezetesen akkor, ha az hanyagságból, nemtörődömségből tör ténik. Abban az esetben viszont, ha valaki önhibáján kívül kerül ebbe a helyzetbe - nehezére esik a tanulás vagy már megöregedett -, akkor nem terheli többé ennek felelőssége. * * * A mezritsi Mággid, a haszidizmus egyik megalapítója, a fenti mondást eredeti értelméből (és szórendjéből) kissé kiforgatva - úgy értelmezte, hogy: ha valaki tanulmányai révén nagy Talmud-tudóssá vált, ami fennhéjázóvá tette, s ez végül odavezetett, hogy elfelejtette az EGYET, azaz a Jóistent, ez olyan, mintha halálos bűnt követett volna el. A fenti írásvers - "Csak őrizkedj és fölöttébb óvd lelkedet, nehogy elfelejtsd a szavakat, amiket láttak szemeid..." - a lublini Látnok szerint két részre oszlik. A "csak őrizkedj..." a testre vonatkozik, melynek elegendő az egyszerű őrzés. A "fölöttébb óvd lelkedet..." pedig azt jelenti, hogy a léleknek nagyobb védelemre van szüksége. * * * Dosztáj a kitűnő emlékezőtehetséggel rendelkező Méir rabbi tanítványa volt. Történt, hogy egy alkalommal - a szökőév kihirdetésére - Méir elutazott egy távoli helységbe, ahová éppen Púrimkor érkezett. Nem lévén nála egy kóser Megilla-tekercs - és a helyszínen sem talált -, ezért fogta magát, és emlékezetből leírta az egész Eszter-könyvét, amit másnap fel is olvasott a templomban. (Meir egyébként hivatásos Tóra-másolóként (Szófér) is tevékenykedett, de így is komoly teljesítmény volt a nem rövid könyvet emlékezetből leírni. ) (Megilla, 18,b). * * * A guri rebbét egyszer felkereste egy haszid, aki arról panaszkodott, hogy mindent, amit tanul, elfelejt. Arra kérte a rebbét, adjon neki tanácsot, mit tegyen. - Enni is elfelejtesz? - kérdi tőle a rebbe. - Nem - szólt a válasz. - És miért nem? - Mert enni, az létfontosságú dolog, enélkül hogyan élhetnék? - válaszolta a haszid kétségbeesetten. - Dávid; király a Zsoltárok könyvében, viszont azt mondja - idézte a rebbe -, hogy "Sohasem felejtem el rendelkezéseidet [a Tórát], mert általuk éltetsz engem". (Zsolt. 119, 93) Mivel a Tóra életem eleme és alapja, hogyan is felejthetném el... * * * A ruzsini rebbe, reb Jiszráél, egy amorita által mondott talmudi tételt idézett talmud tudósok körében. Az egyik jelenlevő azt állította, hogy nem az említett amorita mondta azt a tételt, hanem egy másik. Azonnal megkeresték a vonatkozó fóliánst, és kiderült, hogy a rebbének volt igaza. Ekkor az illető felsóhajtott: hiszen csak tegnap tanultam ezt a részt, hogyan is tévedhettem? - Ti csak a dolog logikáját tanuljátok - magyarázta nekik a rebbe -, vagyis a dolgok lényegét, de az, hogy ki mondta, az már másodrendű kérdés számotokra. Nekem viszont az, hogy ki mondta, szintén a Tóra lényegéhez tartozik.