HETI SZAKASZ - SMOT – 2o1o

 

         MIÉRT VONAKODOTT MÓZES?

 

      A pásztor nagyon megvolt lepve. Látott ő már tüzet eleget, de hogy egy csipkebokor égjen és égjen és  ne hamvadjon el – ilyent ő még nem látott. Oda ment, emberi kiváncsiságtól hajtva, de fogalma nem volt, hogy ezzel élete egy csapásra megváltozik.

 

  Mózesről beszélünk, Ámrám fiáról, a neves levita család sarjáról, aki itt és most politikai menekült, aki apósa, a midjanita potentát, veje és nyájának pásztora.

 

    Mindenki ismeri a hátteret:

 

      Mózest kiteszik szülei a sásba, amikor a Fáraó gyilkos rendelete szerint a zsidó gyerekeket a Nilusba kell dobni. Megtalálja a Fáraó lánya, Bitjá (lásd Naftali Kraus, Az Ősi Forrás(15) Nők a Bibliában és a Talmudban, Budapest. 2005) megkönyörül rajta, magához veszi és fiaként neveli. Amikor felnő, kimegy a királyi palotából, hogy lássa üldözött testvéreit. Nem tudjuk, honnan tudja Mózes (Munius), hogy  ő nem a királylány fia, hanem egy lelenc héber gyerek? Talán a palotában szállingó pletyka jutott el fülébe, vagy maga a Fáraó lánya árulta el neki származását.

 

     Mózes lát egy egyiptomi munkafelügyelőt, amint ütlegel egy héber kényszermunkást. (A hátteret a Midrás árulja el: a felügyelő szemet vetett a kényszermunkás feleségére, aki megtudta mi történik).  A felháborodott Mózes agyonütötte a  verőlegényt, majd amikor ez kitudódott és a hatóságok keresték őt – elmenekült és Midjánba emigrált.

 

  Ott megismerkedett a kútnál Jitró lányaival, akik egyiptominak nézték és ő nem korrigálta őket. A Midrás szerint ezért nem mehetett be az Igéret Földjére – büntetésből – amiért nem hangoztatta büszkén zsidó (héber) kilétét, hanem hagyta hogy egyiptominak  higyjék . Ezzel szemben, József, aki a börtönben is fennen hangoztatta, hogy őt a héberek országából lopták el (nem mondta hogy testvérei adták el) bemehetett az Országba, ha csak koporsóban is.

 

                                                        * * *

       Mózes menedékjogot kér és kap Jitrótól. Egy menekült, akit halálra keres az egyiptomi rendőrség  - nem lehet válogatós. Mózes elvállalja hogy apósa nyájait legelteti, elveszi egyikét hét lányának, Zippórát (lásd uo.) és ott marad. A Midrások idealizálják a képet: Mózes mint pásztor, aki ezzel képezi magát a nép majdani pasztorálására. Jákob is pásztor volt, Mózes is, Dávid királyunk is ott kezdte – ideális kép, de egysiku.

    Feltételezhető, hogy Mózes, aki az egyiptomi királyi udvarban nőtt fel és nevelkedett – különb sorsot tételezett fel magának, mint a midjanita gálech nyájának legeltetését. De egy menekült ne legyen válogatós.

 

 Az időrend egy kis problémát okoz itt. Nem lehet tudni, mennyi időt töltött Mózes mesterünk Jitrónál, amig elérkezett Chórev hegyére, ahol az égő csipkebokor megragadta a figyelmét. Hiszen az Irás nem mondja mennyi idős volt amikor menekülni kényszerült Egyiptomból , de azt  az Irás igenis statuálja hogy 80 éves volt, amikor először jött Fáraóhoz, azzal a hihetetlenül hangzó követeléssel, hogy engedje el az üldözött héber rabszolgákat.

 

  Ha  húsz éves volt, amikor "kiment testvéreihez" (ahogy az egyik Midrás állitja) – akkor a két időpont között  eltelt hatvan év. Mondhatnók, hogy Mózes hatvan évet töltött Midjánban politikai menekültként? Teljesen izolálva a zsidóktól, akiket nem ismert és ők nem ismerték őt? Vagy talán kevesebbet? Mennyivel kevesebbet? És mennyi időt töltött a palotában, királyfiként, a Fáraó lányának fiaként?

 

                                                             * *

     Két izben használja itt az Irás a "megnőtt (felnőtt)" kifejezést. Először amikor Mózes visszajött a szoptató dadától (aki saját anyja volt!) a Fáraó lányához. Mennyi idő volt ez?  A Midrás (Smot rábbá 1, 31) szerint 24 hónap, vagyis két év. Ez volt valamikor a szokásos szoptatási idő. "Amig el lehetett választani és már nem kellett szoptatni" (Náchmánidés).

 

    Hogy hány éves volt, amikor "kiment testvéreihez" (honnan tudta hogy az üldözött héberek "testvérei" neki?) és ezzel egycsapásra az élet sűrüjébe került,  maga mögött hagyván a királyi palota steril védelmét – erre nézve a Psát nem ad választ. Egyszerüen nem tudni. Ezzel szemben a Midrásokban több dátum is van: az emlitett 20, valaki más azt mondja hogy negyven, mig a Börésit Rábbáti midrása szerint 60. Torá Slémá kilenc különbözö véleményt sorol fel. Ezekben Mózes 12, 18, 20, 21, 29, 32, 40,  50 illetve 60 éves, amikor elhagyja a palotát majd emigrálni kényszerül. Egyik találgatás sem logikusabb mint a másik. Ez csak annyiból lényeges hogy innen lehet kiszámitani, mennyi időt töltött Midjánban mint pásztor. Aki azt mondja hogy 20 éves volt – arra a legendára támaszkodik, miszerint Mózes nem egyenesen Egyiptomból ment Midjánba, hanem előszőr Kus (Etiópia) fel vette utját, ahol királlyá választották és hozzáadták az előző király lányát (Széfer Hájásár, Jálkut és Divré Hájámim sel Móse, egy régi apokrifa, amely ma nincs kezünkben és amelynek fantasztikus legendáit Ibn Ezra élesen birálja).

 

                                                          * * *

             Most itt áll Mózes, közel nyolcvan évesen, Chórev hegyén és csodálva szemléli az égő csipkebokrot. Közelebb is  menne, jobban szemügyre venni, de egy égi hang megállitja:ne gyere közelebb és vedd le a sarudat, mert a hely ahol állsz – szent hely.!

 

   Chorév, másik nevén Szináj, volt az a hegy ahol a zsidók majd a Tórát kapják. Ezért nevezte Mózes már itt, a jövőre való tekintettel "Isten hegyének". Itt, az égő csipkebokor előtt, az Örökkévaló bemutatkozik az álmélkodó Mózesnek:

 

        "Én vagyok apád Istene, Ábrahám, Izsák és Jákob Istene és Mózes elrejtette arcát, mert félt az Istenre tekinteni" (2. Mózes, 3, 6).

 

Ezt követöen jön az isteni kinyilatkoztatás (, amelyben az Örökkévaló közli Mőzessel,  hogy tudja mi történik Egyiptomban, látja a héberek elnyomását, hallja jajkiáltásukat és elhatározta hogy "lemegy" megmenteni őket és elviszi őket egy tejjel mézzel folyó országba, Kanaán földjére. Ennélfogva tehát:

     "Most tehát menj, hadd küldjelek el a Fáraóhoz és vezesd ki népemet, Izrael fiait Egyiptomból!"(uo. 10).

 

     Mózes nagyon meglepett lehetett. Sem az egyiptomi Fáraó palotájában, sem Jitró házában nem volt hozzászokva isteni jelenésekhez. Az hogy "atyái Istene", nem jöhetett a meglepetés erejével, hiszen mióta megölte a zsidőverő egyiptomi hajcsárt, nemcsak sejtette hanem tudta is, hogy ő héber, hogy ő az üldözöttek közé tartozik. Luzzatto idéz egy véleményt, miszerint édesanyja, Jocheved, aki hivatalosan szoptató dadájá volt, be-bejárt a palotába hogy meglátogassa az általa szoptatott fiut és itt-ott elejtett egy egy megjegyzést kilétéről és hovatartozásáról, nomeg a héberek elhivatottságáról. Az is lehet hogy a palotában kerigtek pletykák, a királylányről aki meddő volt és "hirtelen" a semmiből született egy fia.

 

      A meglepetés csak fokozódott, amikor az  Isten a csipkebokorból, "bemutatkozása" után,  egy rövidke mondatban rázúditja a küldetést: menj és vezesd ki népemet (vagyis népedet!) Egyiptomból.

 

   Mózes egyenesen és egyből nemet mond- A kérdés csak az hogy miért?

 

                                                                * * *

           "Ki vagyok én, hogy elmenjek Fáróhoz és kivezessem Izrael fiait Egyiptomból?" (uo. 13).

 

   Érdemes odafigyelni és elemezni Mózes tagadó mondatát. Ő nem  Isten hatáskörét, képességét és lehetőségeit kérdőjelezi meg. Dehogyis. Ő saját magát diszkvalifikálja: ki vagyok én? Egy senki, egy gyilkosságért körözött menekült, egy egyszerü pásztor, aki már évek óta csak a juhaival "társalog" – é n  menjek tárgyalni a Fáraóval??!  Nem, köszönöm szépen.

 

   Az Örökkévaló győzködi Mózest, segitséget igér neki:"Veled leszek" – mondja és ez olyan mintha ott lennék és fognám a kezedet.

 

     Mózes: de mit csinálok a ha nép fog kételkedni szavaimban, még mielőtt a Fáraóhoz érnék: ha a nép megkérdezi, ki az akinek a nevében jössz, mi a neve – mit mondjak nekik?

 

  Az isteni válasz itt kissé ködös: Mond azt hogy "vagyok aki vagyok" (Ehje áser ehje), ami utalás a négybetüs kimondhatatlan istennévre, ami kiejteni sem szabad. Mivel azonban ebből az egyszerü nép nem sokat ért, hozzáteszi hogy menjen Mózes, gyüjtse egybe Izrael véneit és mondja meg nekik, hogy atyáik istene, az ősapák Istene jelent meg előtte és azt üzeni hogy "emlékezve emlékezik" róluk ("Pákod pákádti"). Ez volt a kód, a titkos jelszó, amit József adott meg halálakor testvéreinek és ami apáról fiura szállt: ha jön valaki és azt mondja hogy "pákod pákádti" – tudjátok hogy az a megváltó. Az öregek emlékeznek erre.

 

Ezt Mózes nem tudja megcáfolni, ezért azzal érvel (mi lesz ha) a nép nem fog hinni neki és nem hallgat a szavára?

 

Erre az Örökkévaló, végtelen türelmével, három csodás jelet ad neki, ami a kishitüek meggyőzésére szolgálhat: a bot ami a kezében van, kigyóvá változik, majd ujra bot lesz; a keze poklos lesz és meggyógyul és ha mindez nem elég, akkor a Nilusból kiöntött viz vérré válik.

 

                                                      * * *

     Mózes továbbra is vonakodik. Eddig azzal érvelt hogy kicsoda és micsoda ő (vagyis szerénységből próbálta elháritani a küldetést), majd taktikai érveket hangoztatott (mit mondjon, kinek a nevében beszél, hogyan győzze meg hallgatóit igazáról), most pedig személyes kifogást talált: ő "nehéz ajku és nehéz beszédü" (talán dadogós) és ezért nem alkalmas. Erre az Örökkévaló egyértelmüen logikus válasza: "Ki az aki szájat alkotott az embernek; ki teheti némává vagy süketté, látóva vagy világtalanná? Nemde én, az Örökkévaló"! Menj és én a száddal leszek és megtanitalak arra hogy mit beszélj.

 

    A kérdés úgy hangzik, - mondja az Isten aki láthatóan kezdi elveszteni a türelmét – hiszel-e bennem vagy sem. Ha hiszel, akkor rossz beszéded nem lehet kifogás.

 

     Most, ötödszörre, Mózes kifogy az érvekből, de még a kifogásokból, és egyszerüen azt mondja "Küldj bárkit akit akarsz"! (vagyis ne engem, én nem megyek).

 

       Ekkora szemtelenség hallatára fellobbant az Örökkévaló haragja, vagyis Mózesnek sikerült őt kihozni a sodrából. Ez azonban nem járt a küldetés lemondásával. Isten azt mondja Mózesnek, hogy majd testvére, Áron, segitségére lesz, ő szépen beszél és ő fogja az isteni beszédet amit Mózes hall és tovább ad, a Fáraónak közvetiteni.

 

 Itt és ekkor, Mózes beadja a derekát. Több érve nincs, visszamegy apósához és készülödik az utazásra. Egyelőre nem árulja el útja célját, csupán azt mondja, hogy látni akarja mi van testvéreivel Egyiptomban. Jitró beleegyezik.

 

                                                         * * *

         A ma embere nem érti miért vonakodott annyira Mózes? Ma egy isteni küldetésre legalább ötven önjelölt lenne, akik sorba állnának és protekciót vennének igénybe.

 

Valószinü hogy közismert szerénysége is belejátszott. No meg hosszu távolléte Egyiptomtól és testvéreitől, azt sugalhatta hogy nem fogják elfogadni az "idegent", aki jön és hopsz, megváltásról kezd beszélni. Vannak akik  úgy értik a "küldd akit akarsz"t  hogy ezalatt Mózes Áront, a testvérét értette. Ő egész idő alatt ott van a tett szinhelyén, a nép ismeri és tiszteli, jól beszéli az egyiptomi felső tizezer nyelvét – Mózes gönnolja neki, hogy ő legyen a küldött. A Talmud szerint (Zváchim 102,a) Mózes büntetést kapott azért mert  vonakodott a küldetést teljesiteni és felbosszantotta Istent. Mi a büntetés? Az hogy eredetileg Mózes lett volna a főpap (Kohen) és Áron a levita rend feje és ez most megfordult és Áron lett a főpap, ő és leszármazottai.

 

Rossz beszéde csak kifogás volt, illetve – egyes Midrások szerint – Mózes remélte, hogy ha megemliti ezt a fogyatékosságát, Isten, az ügy érdekében, meggyógyitja nyelvét. Ez nem történt meg. Van aki azt mondja hogy bizonyos betüket nem tudott kiejteni, azonban később, amikor a Tiz parancsolatot adta, majd búcsubeszédeiben nagyon szépen és tisztán, érthetően beszélt – héberül.

 

AZ ÁLDOZAT VISSZATÉR(10)NAFTALI KRAUS AUTÓBIOGRAFIKUS KÖNYVE(*

            A SZOVJET  TÁBORNOK ZSENIÁLIS ÖTLETE

A szirénák délután  2 órakor szólaltak meg. Ugyanakkor lehetett hallani a rádió ismert szignálját, amit hírek előtt hallat. Épp akkor fejeztük be a muszáf imát, és a  közösség pihenőt tartott. Volt,  aki közel lakott, és hazament lepihenni egy kicsit, és volt - mint én - aki az egyik  lócán nyújtotta ki fáradt csontjait. Móse Erem, a nyugalmazott Kneszet képviselő, már tudta miről van szó. Sietősen levette a  tálitját, és elbúcsúzott. Nekem most mennem kell - mondta.

  (Ő volt az aki egy baloldali ateista párt tagjaként minden Jom Kippurkor eljött, megvette magának méregdrágán a Máftir-Jónát és azt a „hagyományos dallamon” recitálta. Az idén már unokáját is elhozta magával a tel-avivi Chábád templomba, „hadd tanuljon a gyerek”).

Már előbb is gyanítottuk, hogy történt valami. A muszáf közepén, ott, ahol a tíz mártir¹ történetét mondja el a poéta szívhez szóló kínrímekben - berontott a templomba egy fiatalember, aki a rabbit kereste. Amikor reb Mójsehez, a közösség rabbijához, irányították,  elmondta, hogy sürgős behívót kapott küldönc által, és  nem tudja, szabad-e neki jom kippúrkor utaznia.  Reb Mójse, akitől eddig csak azt kérdezték, azt is csak néha, hogy hány óra van - megrémült a kérdéstől, és visszakérdezett zsidó módra, hogy mi van, mi történt? Ő pászkenoljon ennek az ismeretlen zsidónak, aki ráadásul még egy szfárádi benyomását is kelti? Tüstént elküldte az Allenby utcai főtemplomba - nincs messze, mondta - és ott kérdezze meg a főrabbit. A kérdező elrohant.

(Tehát már tudtuk, hogy van mozgósítás, csak azt nem tudtuk, miért. Aztán kettőkor megszólalt a rádió, és először egy sor jelszót mondott, ami  a mozgósítás egyik módja volt. Aztán közölte a hadsereg szóvivőjének  közleményét arról, hogy ma délelőtt, 1973 októberében,  jóm kippúr szent ünnepén - három arab ország hadserege támadta meg Izraelt: Egyiptom, Szíria és  Jordánia. A segédcsapatok között marokkói, iraki valamint…  kubai  alakulatok is voltak. Az izraeli hadsereg akkor a Szuezi csatorna partján állomásozott, ahová még a hatnapos háború során, 1967-ben jutott. Hosszú kifárasztó háború után most látszólagos csend honolt, és az izraeli állásokban csak néhány tucat  katona volt, hogy éppen legyen, aki a távcsöveket kezeli. Senki nem álmodta, hogy az egyiptomiak támadni mernek. Voltak ugyan értesülések egyiptomi csapatmozdulatokról, de ezeket félresöpörte a koncepció, ami úgy szólt, hogy mi nagyok és erősek vagyunk, és ki merne kikezdeni velünk. Ugyanez volt a helyzet a szíriai fronton, a Golán fennsíkon is.)

Úgy rémlik említettem már, csak a háború befejezése után derült ki, hogy a terv - jóm kippúrkor megtámadni a zsidókat -  az egyik Damaszkuszban tanácsadóként szolgáló, zsidószármazású szovjet tábornoktól eredt. Az ő „zseniális” ötlete volt, hogy akkor kell megtámadni a „jahudot”,²   amikor azok böjtölnek, és a templomban vannak.

Később voltak, akik megkérdőjelezték a szovjet zsidó tanácsadó szerepét a háború időzítésében.

Vannak, akik a hatnapos háborút és annak eredményeit jelölik meg, mint Izrael minden bajának forrását. Túl nagy volt a győzelem - mondják - kevesebb több lett volna. Ekkor kezdődött el az a folyamat, amelyben a kis Dávid elkezdte magát Góliátnak érezni, illetve képzelni. Az addig cháluci beállítottságú kis ország előtt most olyan távlatok nyíltak meg, amikbe beleszédült. Kezdtük bebeszélni magunknak, hogy  a Cáhál³  a világ legjobb hadserege, a merkává tank a legjobb harckocsi, a Moszád a legjobb kémszolgálat és így tovább.

 

Megszállók vagy felszabadítók?

 

Mint Izrael majdnem⁴  minden háborúját,  a hatnapost sem mi kezdtük. Azt mindenki tudja, hogy Izrael kikiáltásának másnapján, az ENSz határozat után, 1948-ban, hét arab állam hadserege támadta meg Izraelt, biztatván a palesztinai arabokat, meneküljenek el, majd néhány héten belül visszatérnek győztesen. Az eredmény, a mai napig is létező menekülttáborok, amelyekben  már a harmadik nemzedék menekült sínylődik, várván, hogy gazdag arab testvéreik segítsenek nekik, illetve, hogy a sült galamb a szájukba repüljön.

Az '56-os háborút az angolok és franciák kezdték el Egyiptom ellen, a Szuezi csatorna államosítása miatt, Izrael csak csatlakozott a koalícióhoz, miután a kairói rezsim állandóan ellenséges viselkedése miatt ez igazoltnak látszott. Izrael akkor el is foglalta az egész Színáj félszigetet, és a hadsereg csupán tíz mérföldnyire a Szuezi csatornától állt meg. Ezen győzelem gyümölcseitől a Szovjetunió fosztotta meg Izraelt, amikor az akkori szovjet elnök,  Bulganyin, rakétákkal fenyegette meg Ben Guriont, ha nem vonul azonnal vissza.

A hatnapos háborút⁵  Gámál Ábdul Nasszer egyiptomi diktátor fenyegetései váltották ki, valamint az a casus bellinek számító tény, hogy lezárta a Szuezi csatornát az izraeli hajózás előtt.

Az eufória, ami a hatnapos háború után Izraelt és az egész zsidó világot  átfogta - minden reális számítást felborított. Nemcsak a politikusok nagyhatalmi allűrjei  ütköztek itt a józan reálpolitika meggondolásaival, hanem a kisemberek  is azon vitatkoztak, hogy  vajon Izrael mint felszabadító jelenik meg a nemzetközi arénában, aki jogos jussát követeli, és apai örökségét szerezte vissza - vagy pedig mint imperialista hódító, akit a nemzetközi közvélemény nem bír elviselni.

Eléggé nem sajnálható módon a vonalak és az álláspontok előre gyártott elemekből tevődtek össze. A nemzeti érzelmű, illetve vallásos közönség lelkesen ünnepelte Betlehem (Ráchel sírja), Hebron (a Machpéla barlang és benne az ősatyák sírjai) valamint Kelet-Jeruzsálem (a Siratófal) felszabadítását. Ezzel szemben a baloldal és a szovjetszimpatizáns, arabbarát marxisták, elítélték a hódítókat, kétségbe vonták a „területek” annexiójának jogosságát.

 

Én mint ünneprontó

 

Ma már, 35 év távlatából,  talán megengedhetem magamnak az objektív hozzáállást. Egyrészt megrögzött önantiszemitának kellett lenni ahhoz, hogy  valaki a győztes izraeli hadseregben, amely kétségtelenül védelmi harcot folytatott – kegyetlen, elnyomó judeonácikat lásson,⁶ még ha a „területeken” elő is fordultak olyan esetek, amelyeknek nem lett volna szabad előfordulni. Efrájim Kishon (Kishont Ferenc) akkor írta világhírűvé vált humoreszkjét, melynek címe: „Bocsánat, hogy győztünk”. Ha ne adj’ Isten, az egyesült arab ármádiák lebírják – óriási számbeli fölényüknél és a masszív szovjet segítségnél fogva – a kis és létéért küzdő Izraelt – az egész világ együttérzésétől és szimpátiájától kisérve, mentünk volna újra száműzetésbe, már azok, akik életben maradtak volna. Erre nem voltunk hajlandók, és nem akartuk, hogy „unokáink leboruljanak” ott, ahol „sírjaink domborulnak”, mivel ez esetben nem lettek volna élő unokáink.

Míg azonban a győzelem kétségtelenül legitim és jogos volt – ami utána következett, több súlyos kérdőjelet vont maga után.

Emlékszem, a  hatnapos háború hetedik napja szombat volt. Az ima után, meglátogatott bennünket Szimchá Palmon és neje, Mirjám. Derék cionista zsidók, mizráchisták,⁷ aus Dunaszerdahely, akik már a harmincas évek végén alijjáztak. Távoli rokonok is voltak, megboldogult Cili néném révén, közel is laktunk. Egy templomban imádkoztunk, és jóba voltunk, bár én nem tartoztam azok közé, akiknél vallásosságuk a horgolt sipkába van hímezve.

A látogatás során le-chájjimot⁸  mondtunk a nagy győzelemre, majd azon nyomban vitatkozni kezdtünk. Szimchá azt mondta, hogy az izraeli főrabbinátusnak azonnal ünneppé kell nyilvánítani a győzelem napját, amikor hállélt⁹  mondanak. Ennek én ellentmondtam, mivel chánukká ünnepét is csak évekkel később tették meg hálaadó ünnepnek. Hogy egy kissé lehűtsem vendégem eufóriáját, azt találtam mondani, hogy korai az öröme, mert a most elfoglalt területeket egyszer vissza kell majd, hogy adjuk, ha végülis békét akarunk arab szomszédainkkal – ha erre majd ők is hajlandók lesznek.¹⁰

Szimchá a felháborodástól szóhoz sem tudott jutni. Először csak hápogott, majd azzal vádolt, hogy ünneprontó vagyok, hogy  megfertőztek a baloldali eszmék, amelyek már akkor megkérdőjelezték a cionizmus igazságát. Ebben az időben  jelentette ki Golda Meir,  hogy nincs palesztin nép, és azok, akik ezen nem létező nép nem létező jogaiért harcolnak – egyszerűen „nem kedves” emberek.¹¹

 

Gombamódra szaporodó települések

 

Engem lebaloldalizni az persze a dolog szélsőséges leegyszerűsítése volt fekete-fehérre. Lélekemelő volt a Siratófalat először látni,¹² és ott imádkozni; könnyeztetően szívszorongató volt Ráchel sírjánál Betlehemben  elmondani az odavaló zsoltárokat, és tisztelegni az ősök sírjánál, Hebronban. A Biblia életrekelt tájai még a nemvallásos, messze rugaszkodott zsidókat is megríkatták; marcona ejtőernyős katonák hangosan zokogtak, amikor megpillantották a Falat.

De...

Ezeken a területeken élt egy nép. Mi araboknak hívtuk őket, míg ők magukat palesztinoknak nevezték. Itt voltak – már azok, akik nem menekültek el – és szívükben éktelen gyűlölet a „hitetlen” zsidók, a „jahud” ellen. Ekkor fejlődött fel a már előbb, a húszas években kicsírázott arab nemzeti függetlenségi mozgalom, amelyet sokan a zsidó nemzeti mozgalommal, a cionizmussal, vetettek össze. Egyrészt ők voltak az underdog,¹³  a hátrányos helyzetben lévő, elnyomott, primitív, sajnálatraméltó fél – másrészt mi voltunk  a hódító, a kolonialista elnyomó, aki a  „szegény arabokat” megfosztja jogaiktól, és menekülttáborokba zárja őket.

Ekkor kezdődött el az a nagyszabású telepítési akció, amely átrajzolta az elfoglalt/felszabadított Judea és Szamária térképét. Az azóta eltelt 35 év alatt Izrael minden kormánya támogatta és istápolta ezeket a településeket, tudva tudván, hogy legalább egyrészűk kerékkötője lesz az egykor bekövetkező béketárgyalásoknak.

 

25 halott 12 óra alatt

 

(Forgassuk most – ez egyszer előre – az időgép kerekét. 2001 december havában, körülbelül fél évvel ezen könyv megjelenése előtt, az arab terror borzalmas napjait éljük Izraelben, Egy nap, jobban mondva 12 óra leforgása alatt, 25 halott és közel 200 sebesült, három terror merénylet eredményeként, Jeruzsálemben, Haifán és másutt. Már senki nem állítja, hogy „nincs palesztin nép”, már senki nem vonja kétségbe, hogy csak idő, rövid idő kérdése, hogy lesz palesztin állam. Nem csak az úgynevezett „galambok”, az izraeli közép és baloldal állítja ezt, hanem még egy olyan „héja” is, mint Árik Sáron miniszterelnök, a legendás hadfi, a jóm kippúri háború hőse, az eddigi legjobboldalibb izraeli kormány legjobboldalibb vezetője.

Az eltelt 35 év legtöbb fejleménye nem Izrael javára szolgált. Az iszlám vallási fanatizmus elterjedése, az iráni ajatollák uralma, az őrült iraki diktátor, aki az öbölháború során 39 rakétát küldött Izrael felé; a nyugat-európai népek behódolása az arab olaj uralmának – mindez a fiatal zsidó államot veszélyeztette és veszélyezteti. Ennek ellensúlyozásaként az isteni Gondviselés oda hatott, hogy 80 éves vérgőzös uralom után látványosan összeomoljon a sztálini gonoszság állama,  a bolsevista Szovjetunió, amely Izrael megalakulása óta¹⁴  ellenségeink szolgálatába szegődött, és ötven éven keresztül ellátta az Izraellel ellenséges arab államokat minden modern fegyverrel – az atomot kivéve.

Az elmúlt években Izrael, demonstrálván békeszándékát, aláírta az oslói egyezményt, és visszavonult jelentős területekről Júdeában és Szamáriában, ahol egyfajta palesztin autoritás jött létre, Jasszer Arafat vezetésével. Ezzel párhuzamosan növekedett az arab terror, ami igen sok áldozatot követelt. Csak amikor az Iszlám terroristák magát Amerikát támadták meg,¹⁵ kapott Izrael zöld fényt Washingtontól a védekezésre.)

A háborúkat Izrael, a békét az arabok nyerték meg. Hiába adta vissza Begin, a jobboldali miniszterelnök az egész Színáj félszigetet Egyiptomnak – miután Szadat egyiptomi elnök váratlanul Jeruzsálembe repült, felszólalt a Kneszetben és békejobbot kínált fel Izraelnek az elfoglalt területek visszaadása ellenében - a megkötött béke, amit sokan elleneztek¹⁶ hideg maradt, és nem lett belőle ugródeszka a probléma megoldására. Ugyanezt lehet elmondani a később megkötött izraeli-jordán békeszerződésre is.

 

Arabok ölnek arabokat...

 

Ha már úgyis „baloldalinak” bélyegeznek, elmondhatom, hogy Izrael is elkövetett nem egy szarvashibát. A hatnapos háború utáni eufória, a „nagy Izrael” álma, (amely elfelejtette, hogy az ENSZ annakidején két állam létrehozását határozta el a mandátumi Palesztina területén), az izraeli arabság  maradéktalan integrálásának hiánya, az elfoglalt területek lakosságának alkalmazása azon „piszkos munkák” elvégzésére, amelyeket  Izraelben senki nem volt hajlandó elvégezni;¹⁷ a menekülttáborok nem felszámolása – mindez elvetette azokat a magvakat, amelyekből a későbbi arab terror kifejlődött.

Ide tartozott a libanoni maronita keresztényekkel való szövetség ábrándja is.

Miután a nyolcvanas években az arab terror főleg Libanonból támadta Izraelt – voltak nálunk olyanok, akik szövetkeztek a libanoni keresztényekkel – akik saját hatalmi harcukat vívták ezen kis lélekszámú, de sok vallású¹⁸ levantei állam vezetésében. Ezek jól szervezett, erős, magánhadseregekkel rendelkeztek,  övék volt az elnöki poszt, míg hagyományosan muszlim volt a miniszterelnök. Amikor Izrael villámháborút indított a Libanonba befészkelődött terroristák ellen, s azokat Beirutig üldözte, ahonnan Arafat és bandája fejveszetten menekült, hogy meg se álljon Tuniszig – történt egy sajnálatos eset: a Szabra és Satila  arab menekülttáborokba behatolt egy maronita különítmény, és ott tömeggyilkosságot hajtott végre.

Bár izraeli katonák a közelben sem voltak, és a tényállás rendkívül egyszerű volt: keresztény arabok gyilkoltak muszlim arabokat – a bűnbak Izrael volt, személy szerint Áriel Sáron, az akkori honvédelmi miniszter, mivel ő viselte a miniszteriális felelősséget.

 

Melyik fanatizmus a jobb?

 

A libanoni  hadjárat során derült fény a kelet-európai csatlós államok szégyenletes szerepére az arab-zsidó konfliktus katonai vonatkozásában. A terroristák kezében nagymennyiségű aknát és kézigránátot találtak „Made in Hungary”¹⁹ felirattal, valamint lőszert és robbanóanyagokat csehszlovák feliratokkal. Még Kubából, Észak-Koreából – és Kínából is - kaptak sokrétű, masszív segítséget. Csak jóval később vált ismerté, hogy román hadianyagokat is találtak Libanonban (Cvi Erez közlése).

Izrael nem maradt Beirutban a terroristák kifüstölése után. Délen maradt egy keskeny korridor, amelyet Izrael biztonsági övezetnek nevezett. Az idők folyamán kiderült, hogy ez minden volt, csak biztonsági nem. Délen megerősödött és dominánssá vált a Chizbolla, egy  vallási színezetű terrorszervezet, míg Libanon egész területét Szíria okkupálta. Később, Barak  baloldali kormánya kivonult Dél-Libanonból, anélkül, hogy Izrael északi részei biztosítva lennének a fanatikus Chizbolla katyusáitól.²⁰

Az ezzel párhuzamosan megerősödött Chámász, Dzsihád és egyéb vallási jelleg terrorszervezetek, amelyek a Palesztin Autonómia területein működtek – „szent háborút” hirdettek Izrael ellen, amely szemükben a szekuláris, dekadens, és amellett „keresztény”  nyugatot, és a hitetlen zsidókat jelképezi. Izrael nagy naivan szabadon engedte a kezén lévő Áchmed Jasszin sejket, aki a fanatikus muszlimok „pápája” lett  Gázában.

(Ebben a fázisban felmerül egy érdekes kérdés: melyik fanatizmus jobb, illetve kevésbé veszélyes Izraelre nézve: a politikai, nacionalista terror, amelyet Arafat és társai űznek, és ami az oslói paktumra, mint ugródeszkára támaszkodik, vagy pedig a fanatikus, vallási színezetű, az iráni ajatollákra támaszkodó, véres kardot körülhordozó, szent háborút hirdető terror?)

A helyzetet csak bonyolítja az izraeli arabság helyzete. A körülbelül egy millió főt számláló, az állam első 50 évében lojális arab polgárok, az utóbbi években radikalizálódnak, ha nem is  politikai, hanem vallási  vonatkozásban. A legális Iszlám Mozgalom hatása növekszik; hívei szakállt növesztenek, naponta ötször Mekka felé hajolva imádkoznak, tartják az egyhónapos ramadán böjtöt – látszólag olyanok, mint a zsidó ortodoxia. Ezzel párhuzamosan azonban nő náluk a szimpátia palesztin testvéreik iránt,²¹ bár nincs olyan izraeli arab, aki hajlandó lenne Gázába, vagy akár Ramallába, vagy Nabluszba áttelepülni.

Az izraeli arabok nagyrésze – bár  itt-ott diszkriminációról panaszkodik - sokkal magasabb színvonalon él, mint  a környező államok lakosai. Nincs olyan arab település, akár a legkisebb falu is, (kivéve a  negevi beduin települések egyrészét) ahol ne lenne villany, vezetékes viz és egyéb közszolgáltatások, iskola, óvoda – sok szinten az arabok teljes egyenjogúságot élveznek, bár nem szolgálnak a hadseregben (a drúzokat és beduinokat kivéve). Ez nem mindig volt így.²²

(Egy nálam néha dolgozó, ezermester jellegű arab fiatalember, Um El Fáchem városi státusú nagy arab falu szülöttje és lakosa  - már volt látogatóban több arab országban. A palesztinokat testvéreinek tartja, de megélhetése a zsidóktól jön: renovál, épít, javít, amit kell. Kívánatra villany- és vízvezeték szerelő. Chedérán érettségizett héber gimnáziumban, hibátlanabbul ír héberül, mint sok zsidó, és választékosan fejezi ki magát a jahud nyelvén; vallásosnak deklarálja magát, de nem hord szakállt, és nem veti meg a zsidó nőket, akik  munkája során hajlandók vele „együttműködni”. Ámbár nős és három kislány apja. A Korán persze tiltja ezt, de  „nehéz betartani, mondja, „tudod, a jécer há-rá....”²³

Kérdésemre, miért nem megy át az egyik szomszédos arab államba – a homlokára mutat, majd szóban is kimondja: hát  mazsnun (bolond) vagyok én? Majd részletesen elmondja, egy méregerős kávé mellett, mikoris feleségem süteményét dicséri – milyen benyomásokat szerzett mekkai, egyiptomi és jordániai látogatásai során. Ez megmagyarázza, miért él Izraelben, de ugyanakkor egy sor panasza van erre, arra, hiszen „itt demokrácia van”.)

 

70 szűz és egy „sahid”

 

Musztafa – ez a fiatalember neve – egy kézlegyintéssel intézi el kérdésemet, hogy lehet az, hogy annyi fiatalember hajlandó öngyilkos merényleteket elkövetni zsidók ellen, mivel  a sejkek, a mullák, a mecsetek papjai, szent háborút hirdettek, és megígérik a 18-20 éves fiatalembernek, hogy mihelyt felrobbantja magát a zsidók között – például egy tömött autóbuszon – azonnal a mennyországba kerül, ahol 70 szüzet bocsátanak azonnali rendelkezésére.

Musztafa szerint ilyen nincs, ez mese, ezt az iszlám nem ígéri a sahidoknak,²⁴ ezt az ellenséges (vagyis zsidó) propaganda találta ki. Erre én megmutatom neki a Haaretz²⁵ angol nyelvű heti mellékletében megjelent interjút az izraeli Iszlám Mozgalom vezetőjével, Áchmed sejkkel (aki nem rég még Musztafa  szülőhelyének, Um El Fachemnek, polgármestere volt). Amaz egyértelműen idézi a Koránt a 70 szűz és az öngyíkos sahid kapcsolatában. Musztafa megdöbben, nem hiszi. Mondom:  itt van, olvasd. Nem tudok ehhez eleget angolul – mondja szégyenkezve, bár egyszer azzal dicsekedett, hogy az érettségin angolból is jeles volt. Vidd haza, add oda Mohammednek,²⁶  majd ő elolvassa neked. Neki csak hiszel?

Musztafa elteszi az újságot. Este telefonál: Mohammed elolvasta, szószerint így van, ahogy mondtad. Ez az ember mazsnun, ²⁷ nem képvisel bennünket...

Persze a szüzek nem minden, bár egyáltalán nem lebecsülendő tényező egy 18-20 éves arab suhanc  „lelki” világában. A Chámász, a Dzsihád, és a különböző „frontok”, a menekülttáborok szülötteiből verbuválják öngyilkos jelöltjeiket. Ezeknek még életükben egy jó napjuk nem volt, gyakran szószerint éheznek, ócska barakkokban laknak, az „utcákon” folydogál a szennyvíz, munka nincs, kilátás nincs.

 

Kadhafi vérdíjat fizet

Az arab terror, amely  2000 októberében  egy újabb intifáda²⁸ keretében aktivizálta magát – óhatatlanul a saját lábába (is) lő. Mióta tart, soktízezer palesztin munkás vesztette el munkahelyét Izraelben. Ezek azóta a szó szoros értelmében éheznek, és Arafat emberei jelszókkal „etetik” őket. Helyüket egyrészt izraeli arabok, másrészt idegen vendégmunkások töltik be, az utóbbiakból több mint félmillió legálisan van Izraelben, a többi (köztük magyarok is) illegális.

(Az igazság mindenek felett: a sahidokat  nem csupán a 70 szűz motiválja. Az egyik ősterrorista, a Lockerby-i légi szerencsétlenség értelmi szerzője és kivitelezője, Muámár Kadhafi, évekkel ezelőtt több millió dolláros alapot létesített, amely  a világ különböző részein finanszírozza a terrorista öngyilkosok családjait. Az utóbb években  kiterjesztette áldásos tevékenységét Gázára is. A tarifa 15 ezer dollár, ennyit kap egy sahid családja. Méltányos (!) esetekben az is kap, akit az izraeliek öltek meg, tűzharc során. Ezeknek azonban a muftik nem ígérnek szüzeket a másvilágon...

Wen der nár volt nist gevezen mein...²⁹ lehetne ezen humorizálni reggeltől estig. Azonban ott, ahol ez véres valóság, és ahol a  szüzekre vágyó suhancok száma kimeríthetetlen – ez már egyáltalán nem nevetséges. Amerika az óperencián túl folytatja (végnélküli?) háborúját a talibok és Bin Ládenék ellen, míg ezek itt a szomszédban robbannak fel velünk együtt. Ez egyébként a válasz egyik szerkesztőm kérdésére,  hogy jönnek ezek a „politikai” dolgok egy önéletrajzi regénybe, mégha az megannyira is „szabálytalan”. Ez a mi életünk, drága uram, nekünk ez nem „politika”, hanem mindennapos életveszély.)

Amikor ezeket a sorokat rovom, Amerika már készül háborúja további fázisára – Irak ellen. Nem lesz ennél jogosabb, igazabb háború, de a levét, mint rendesen, mi fogjuk meginni. Ugyanis, amint az iraki diktátor fogja érezni, hogy közeleg a vég – rakétáit Izrael felé fogja küldeni. Ezt mindenki tudja – és mindenki úgy tesz, mintha nem tudná. Csak azt nem tudják, mit tartalmaznak ezek a rakéták: vegyi fegyvereket (mérges, gyorsan ölő gáz) vagy  baktériumokat. Lehet, hogy  atombombájuk is van? Ki tudja? A „koncepció” szerint nincs, de a koncepciót már ismerjük ..(Folyt.köv),

(*"Az áldozat visszatér a tett szinhelyére, Budapesten jelent meg, 2002-ben, a Polgárt kiadónál. Teljesen elfogyott. Rövidesen megjelenik internetes kiadása

Jegyzetek

 

¹Ászárá hárugé málchut  (héber). 10 neves tanaita akiket a rómaiak kivégeztek, részben a  második Szentély lerombolása, részben a Bár Kochbá felkelés leverése után.

²Zsidók (arabul).

³Rövidités: Cvá Hágáná Lö-Jiszráél (izraeli véderő).

⁴Talán az egyetlen kivétel az 1982-ben elkezdődött Slom Hágálil (a Galilea békéje) nevű hadjárat, ami Arafat terroristának kifüstölésére irányult.

⁵1967 májusában.

⁶Jesáje Leibovits professzor nevezte így az izraeli véderőt.

⁷Vallásos cionista párt tagjai.

⁸”Életünkre” (héber) kedves egészségére.

⁹Hálaadó ima, amit a három zarándokünnepen, valamint újhold napján és chánukkakor mondunk.

¹⁰Ekkoriban a menekült palesztinok vezére egy Áchmed Sukeiri nevű kalandor volt, aki minden lehető alkalommal kifejtette, hogy az izraeli zsidókat a tengerbe kell dobni.

¹¹Not nice people - mondta Golda tipikus Cincinatti-i kiejtésével.

¹²1949-től, amikor alijjáztam, 1967-ig, nem láttam a zsidóság legszentebb helyét, a Siratófalat, ahonnan, bölcseink szerint „soha nem távozott el az isteni dicsfény”.

¹³Esélytelenebb, vesztésre álló (amerikai kifejezés).

¹⁴Bár az ENSz-ben megszavazták Izrael megalakulását és Amerikával versenytfutva ismerték el az ifjú zsidó államot, hamar rájöttek, hogy Izrael nem lesz szovjet csatlós állam, és nem lesz hajlandó ugródeszka lenni a szovjet hatalmi  terveknek a Földközi tengeren.

¹⁵2001. szeptember 11-én.

¹⁶Többek között a lubávicsi rebbe is, aki egyébként addig Begin miniszterelnök lelkes támogatója volt.

¹⁷Még a külföldi (európai) vendégmunkások sem.

¹⁸A maronita  keresztények és siita moszlimokon kivül: drúzok, cserkeszek, örmények, kurdok, turkmének, görög katolikusok és szunita arabok is.

¹⁹Magyar gyártmány (angol).

²⁰Magyar zsidónak fájdalmas élmény volt találkozni a második világháborúban megdicsőült szovjet fegyverrel – ami ezúttal ellene fordult.

²¹A legújabb palesztin felkelésben itt-ott már akadtak  – izraeli arabok is.

²²Még a hatvanas években is katonai közigazgatás alatt élt az izraeli arabság nagy része, és  közlekedésük megalázó körülmények között kapott engedélyhez volt kötve.

²³A rossz ösztön (héber).

²⁴Aki meghal az iszlámért, és így hősi halott lesz (arab).

²⁵Szószerint „Az Ország”, Izrael vezető, de nem legelterjedtebb, napilapja (héber).

²⁶Fivére, dr. Mohammed, osztályvezető főorvos az egyik izraeli kórházban.

²⁷Bolond (arab).

²⁸Felkelés, ellenállás (arab).

²⁹„Ha a hülye nem volna az enyém – én is nevetnék”. (jiddis közmondás).

 

Herman Wouk:Én Istenem(6)

 

A szent szellem

Az igazat megvallva, a Tóra eléggé furcsa formájú könyv. A Teremtés könyve a világegyetem megszületésének hatalmas látomásával indul. Misztikus mesékkel folytatódik: a kígyó beszél, a fa gyümölcse tudást és halhatatlanságot ad, az emberek kilencszáz évig élnek... A csúcs a világot elöntő özönvíz, amelyből csak egy hatszáz éves ember menekül meg, családjával és állataival egy bárkába zsúfolódva, hogy újra benépesítse a földet. A vízözön és ezer évek nemzedéksorai után a táj kezd maivá válni, s az emberek is kezdenek hozzánk hasonlítani. A héberek története a nemzet atyjával, Ábrahammal kezdődik. A könyv hátralévő részét a pátriárkák kalandjai foglalják el.

 

A Kivonulásban kezdődik Mózes története, s a Tóra elbeszéli Izrael kiszabadulását Egyiptomból, a Sínainál történt lángoló eseményt. Azután, éppen a legizgalmasabb résznél, hirtelen polgári és büntetőtörvénykezés, egy sátor szegről szegre, függönyről függönyre részletezett leírása, majd egy papi szabálykönyv falába ütközünk. A Léviták és a Számok könyveiben itt-ott felbukkannak a ragyogó elbeszélés csillámai a tömény jogi rész alól, ám a törvény minduntalan összezárul fölöttük. Végül az Ismétlés következik, Mózes búcsúorációja, amely félig visszatekintés, félig prófécia, a judaizmus legfontosabb törvényeinek összegzésével. A Tóra utolsó tizenkét verse a Törvényhozó halálát írja le.

Mindenesetre igen furcsa módon komponált könyv. A törvény az törvény, az elbeszélés meg elbeszélés. A kettő keverékét, nehéz megemészteni. Nemrégiben egy kiadó nagy pénzt keresett azzal, hogy kiadta A Biblia mint tényfeltárás című művet. A szerkesztő egyszerűen kivágta Mózes könyveiből az összes törvényt. A Lévitákból, ha jól emlékszem, valami fél oldal maradt, s egyetlen vers ítéltetett belőle maradandó értékűnek, a 19. fejezet 18. sora: "Szeresd felebarátodat, mint magadat!"

A Talmud jogászai is úgy vélték, hogy Mózes könyvei nem a legmegfelelőbb formába vannak öntve, de éppen ellenkező oldalról bírálták, őket, mint az illető tényfeltáró szerkesztő. Azt furcsállták, hogy mi értelme egy törvénykönyvet elbeszéléssel hígítani. Rási, a nagy franciaországi Tóra-tudós a Teremtés első soráról szóló kommentárjában fel is tette a kérdést: vajon miért nem ott kezdődik a Tóra, ahol a törvények, a Kivonulás közepén? Válasza meglehetősen velős. Izrael joga a Szentföldre Istentől ered. Ha nem Isten akaratából szerezték volna meg Kánaánt, a nemzetek azzal vádolhatták volna őket, hogy nem mások, mint megszálló brigantik. A Tórának a teremtéssel kell kezdődnie, hogy kellően alátámassza Izrael megalapítását.

A régi héberek nem ismerték a görög múzsákat. Az egyetlen, említést érdemlő téma Isten és ember kapcsolata, vagyis az erkölcsi törvény volt számukra. Ha ennek feltárása során drámára, epikára vagy lírára bukkantak, nem sokat törődtek vele. A dokumentumkötet szerkesztője meghagyta József történetét, és kivágta a mezőgazdasági törvényeket, miután József meséje a görög mérce szerint ragyogó, a törvények pedig nehézkesek. A zsidók soha egyetlen sort sem hagytak ki a Tórából. A sátor tervrajza és a Vörös-tenger kettéválása egyforma értékkel bírt számukra.

Azt azért nem állítom, hogy a Biblia írói vagy összeállítói teljesen elhanyagolták volna a szent könyvek irodalmi erejét és báját. Számos, elbeszélést, próféciát, zsoltárokat és bölcsességeket tartalmazó könyv nem ítéltetett fennmaradásra érdemesnek. Néhányuknak a címét is ismerjük. A fennmaradt könyvek azonban láthatatlan belső erőtől sugároznak, amely igen figyelemreméltónak bizonyult: a Nyugat inspirációnak nevezi ezt a minőséget. A zsidók majdnem ugyanígy fogalmaznak: szent szellemnek hívják. A szent szellem esemény, folyamat, Isten kezének érintése, amellyel egy embert képessé tesz arra, hogy önmaga fölé emelkedvén a Gondviselés akaratának közvetlen eszközévé váljék: akár királyként, akár prófétaként, akár törvényhozóként, akár írástudóként.

Az Írások többi része

Nem kísérelem meg, hogy részletesen beszámoljak a Bibliáról. A könyv több ezer évet ölel fel. Birodalmak, dinasztiák, istenek emelkednek föl és hullanak porba. Az elbeszélés követi az Izrael házának sorsát befolyásoló nagy eseményeket, és mindenoldalú képet alkot számunkra az emberi természetről. Főszereplője, a világirodalomban egyedülálló módon, maga az Örökkévaló.
A zsidó hit szerint a Tóra után keletkezett Írások kommentárok, tisztázások és folytatások. Mózes könyvei Izrael jövőjét vetítik előre. A többi Írásban mindez bekövetkezik. Csillagként ragyogó emberi szellemeket sorakoztatnak föl, Sámuelt, Dávidot, Ézsaiást, Jeremiást, Ezékielt és a többieket: a vallási lángelméknek ez a konstellációja ma is bevilágítja a földet. A vezérdallam az utolsó próféta, Malakiás végső szavaiban csendül föl: "Emlékezzetek szolgámnak, Mózesnak a tanítására, azokra a rendelkezésekre és törvényekre, amelyeket általa parancsoltam egész Izraelnek a Horévon!"
 

A zsidó Biblia történelmi regényként olvasva nem több, mint terjedelmes cselekményű tragikus éposz, a gyarlóságai miatt bukásra ítélt hős története. A hős itt Izrael, egy nép, amely szinte az emberi képességeket meghaladó hivatást kapott: Isten törvénye van rábízva. A gyarlóságok a szokásos emberi gyengék: a sekélyesség, a tudatlanság, az akaratgyengeség, az erőtlenség, a fantáziátlanság, a gyönyörhajhászás, a kényelemszeretet, a hatalomimádat, a lustaság. A tragikus csúcspont a nemzeti pusztulás. Más époszoktól eltérően azonban ez nem halálos kimenetelű. A hős halhatatlan, s a szenvedés hosszú korszakai várnak még rá, mialatt végre felmagasodik kikerülhetetlen hivatásához. Hősünk kezdetben egyetlen, magányos ember, a Jordán gázlójánál élő, gazdag sejk, Jákob, aki éjszaka megküzd egy angyallal, s nevet és hivatást kap. Végül a halhatatlan egyénné, a zsidó néppé válik, Ézsaiás szavával "engedelmes szolga" lesz. A teljesség látomása Mózes búcsúvíziója, mielőtt fölhág a hegyre meghalni. Ebben mondja el az egész, hosszú történetet, amelyben ma is élünk, s amelynek happy endingje a mindannyiunk által rendíthetetlenül remélt megváltás.

    Így lehet a Bibliában szereplő számos különböző könyv egy ősi nép nagy napjainak fennmaradt könyvtára, és így lehet egy egész könyvtárnyi írás egyetlen könyv, amelyet Bibliának hívunk. Mert egyetlen témája van: Isten törvényének felfedezése Izrael meséjében, s egyetlen szerzője: a "szent szellem". A királyok könyve történelem, Jób könyve dráma, Jeremiás siralmai gyászhimnuszok, A zsoltárok könyve versantológia. A Biblia egységét mégsem bontja meg a sokféleség, mert mindegyikben ugyanaz a szellem lakik. Ha tudni akarjuk, hol húzták meg a határt a zsidó kánon tekintélyei, olvassuk el a Ben Szirách könyvének is nevezett példabeszédek könyvét! Ben Szirá könyve azonban csak egy a ragyogó bölcsességű művek közül, amelyek kimaradtak a héber kánonból. A zsidók belenyugodtak ennek a mestermunkának az elvesztésébe: csak az apokrifákban maradt fenn, görög fordításban.

A zsidó Írások irodalmának többi része valamilyen szemszögből ábrázolt erkölcsi törvény, amely minden kompozíciós formában megtartja ezt a jellegét. Magát a törvényt háláchának, "útnak" nevezzük. A megvilágítására szolgáló irodalom az ágádá, az "elbeszélés".

 

Az evolúciós teória

 

A zsidó hitnél jóval fiatalabb két világvallás a zsidó Bibliát saját szent könyvei a keresztény Újtestamentum és a mohamedán Korán előhangjának tekinti. A múltban mindkét vallás keményen próbálta hol meggyőzéssel, hol vérontással a maga szemléletére téríteni a zsidókat. Ma béke van a három hit között, mert figyelmüket a mindannyiukat elnyeléssel fenyegető, új hit köti le, az erős és ravaszdi marxista leninista igehirdetés, amelynek krédója Nietzsche két iszonyatos szava: "Isten halott."(*

Nem rendelkezem elegendő információval ahhoz, hogy akár a kereszténységgel, akár az iszlámmal vitatkozzam. A zsidóság fenntartott álláspontját körülbelül ilyesformán lehetne előadni: Izrael számára Mohamed Koránja nem világított rá olyasmire, ami ne szerepelt volna a saját Írásában. Képtelen volt Legfelsőbb Lényként tömjénezni egy embert, a Názáreti Jézust. Nos, igen tisztelt törvényszék, ezek a felek nézeteinek alapvető eltérései a szóban forgó ügyben. Csak az tagadhatja, hogy mindkettő, bölcsességgel és hatalommal rendelkezvén, vezető pozíciót tölt be az emberiség történetében, aki nem akarja ezt fölismerni.
Úgy vélem azonban, tarthatatlan az az álláspont, miszerint a judaizmus nem rendelkezik önálló bázissal, saját Írása nem képesíti arra, hogy teljes értékű vallás legyen. Lehetséges, hogy mások számára átmeneti megoldásnak tűnik. Ám nekünk szerződésünk van, törvényünk van, hitünk és hivatásunk van, a kezdet és a vég dolgairól szóló mózesi látomásunk van, és Isten fényében ezek által élünk és halunk, mint atyáink tették előttünk.

A zsidó hit mint átmeneti megoldás elgondolásából szinte szükségszerűen következik az az idea, hogy a zsidó Bibliában egy vallási intuíció fejlődését követhetjük nyomon. Ez Mózesnál, meglehetősen alacsony szintről indul, és Ézsaiásnál éri el csúcsát, ami még mindig nem az igazi, noha meglehetősen közel jár hozzá. Megértem, hogy a többi vallás hívei számára ez a kép meggyőző. Anélkül hogy a teológiai disputa ingoványos területére lépnék, szeretnék itt egy-két megjegyzést tenni azokról a pontokról, amelyek zavaróan hatnak számomra. Sem saját hagyományunk, sem a zsidó Írások alapján a leghalványabb kétség sem merülhet föl aziránt, hogy Mózes Isten irányítása alatt nemcsak forrása a judaizmusnak, hanem eléri annak magaslatait is. A próféták egybehangzóan azt állítják, hogy a mózesi törvény betartására szándékoznak felszólítani Izraelt, nem pedig a törvény kiegészítésére, tökéletesítésére vagy megváltoztatására. Az üres, formális áldozással szembeni bírálatuk Mózesnak a gépies vallásgyakorlatot ostorozó szavát visszhangozza. A próféciák könyveiben Isten Mózes Istene. A törvény Mózes törvénye. Minden Írás örök szava ez, egészen Malakiás utolsó, rekedt kiáltásáig: "Emlékezzetek szolgámnak, Mózesnak a tanítására..."

   Ha a judaizmus ilyen fejlődésen ment volna keresztül, akkor a vallás különböznék minden más elterjedt hittől. A nagy vallások úgy születnek, hogy világra jön egy nagy szellem, aki új módon szemléli a világot és Istent. Az új hit addig él, amíg az ő elmúlása után látomásának fénye sugárzik az emberek lelkében. A kereszténység nem haladt előre Jézus tanításai óta. A buddhizmus nem volt képes meghaladni Buddhát. Konfucius sem tekinthető egy fejlettebb, bölcsebb konfucianizmus alsó határának. Igaz, minden hitben voltak változások: új tanítók, új apostolok támadtak, az új történelem új formákat hozott az idők során. Hosszú az út az Olajfák hegyétől a római Szent Péter, a londoni Szent Pál katedrálisig. Ám igen nagy vakmerőségre vetemednék az a keresztény, aki azt állítaná, hogy ez az út fölfelé vezet...

Ma már senki sem veszi komolyan Wellhausen kezdetleges fantazmagóriáját Izrael történelmi fejlődéséről a sötét agyú, idegen Mózes kőbálványozásától a félkeresztény Ézsaiásig. Még mindig vannak azonban, akik a judaizmus fogalma alatt egy evolúciós folyamat útján létrejött vallást értenek. Mi, zsidók, nem gondoljuk, hogy ezt kellene bebeszélnünk magunknak. Ez ellentmond mindannak, amit hitünkről tudunk, sőt a világtörténelem egyetlen ténye sem támasztja alá.

A vallástörténet igazi analógiája, mint Santayana mondta, a művészet: néhány kiemelkedő szellem, akiket hosszú évszázadok választanak el egymástól. Ha fejlődés az, amin a brit drámairodalom Shakespeare-től Noel Cowardig átment, ha emelkedés az, amit a szobrászat Michelangelótól Epsteinig mutat, ha fölfelé haladás az, ami a zeneművészetben Mozarttól Stravinskyig történt akkor mondhatjuk, hogy a zsidó hit is evolúciós folyamaton ment keresztül Mózestól Malakiásig.

Itt van a szöveg

A Magna Charta és a Függetlenségi Nyilatkozat megsárgulva, rongyosan, kifakultan ma is látható a múzeumi üveg alatt. De valódi erejük nem ezekben a pergamenekben van, hanem Nagy-Britannia és az Egyesült Államok sajátosságaiban. Ezek akkor sem változnának meg, ha az üveg megrepedne, mögéje szivárogna a pára, és az értékes dokumentumok pillanatok alatt porrá hamvadnának.

Mi nem őrizzük üveg alatt a kőtáblákat, sem a törvénykönyvet, amelyet az Ismétlés könyve szerint Mózes a halála előtt írt. Túl sok idő telt el. A hódítók földgyalui újra és újra eltaposták a zsidó nép templomait, múzeumait és archívumait. Nagyon kevés maradt meg Jeruzsálemből a babilóniaiak kétezer-ötszáz éve történt dúlása után. És semmi sem maradt azután, hogy hatszáz évvel később Titus lerombolta a szent várost. Ami megmaradt számunkra Mózes Tórájából, csupa igen-igen kései példány: a legkorábbi töredékek majdnem kétezer évesek. És persze vannak Talmud-fóliánsok, amelyek mindig is idéztek a Tórából, de ezek is későiek.

A zsidó gyerek, aki hat-hét éves korában kezd Tórát tanulni, talán egy tavaly kinyomtatott példánnyal találkozik először, amelyben a korszakok kommentárjai sűrűbb-ritkább sorokban körülfolyják a szöveget. Amint növekszik és okosodik, egyre jobban belemélyed a kommentátorokba. Első feladata azonban, hogy magát a szöveget tanulmányozza. Vajon mennyire mérvadó ez a szöveg, amelyen az összes, jelenleg hatályos zsidó törvény is alapul?
A tudósok mászoretikus, "hagyományos" szövegnek nevezik.

 

 A mászoréták az időszámítás szerinti első században élt zsidó írástudók voltak: ők szabták meg a Biblia szóhasználatát és a szavak kiejtését, ami azóta sem változott. Sokáig kritikai vita tárgya volt, hogy vajon mennyire voltak precízek a mászoréták, például hogy ősi forrásokból merített, pontos szöveget jegyeztek-e le, vagy pedig átköltött, korrumpált anyagot. A vélekedések megoszlottak. A holt-tengeri tekercsek felfedezése körüli izgalomhoz részben az is hozzájárult, hogy meggyőző bizonyítékot szolgáltattak a mászoretikus Ézsaiás könyve hitelességére.
Aki a rendelkezésünkre álló Tóra szerint él, az, amennyire csak lehet, Mózes törvénye szerint él. A Tóra tekintélyét valamelyest külső bizonyítékkal is lehet hitelesíteni. De makulátlan leszármazási vonalát a zsidó hagyomány nyomán követhetjük egyre régebbi és régebbi időkbe, mígnem eltűnik a lángban álló Első Templom füsttengerében. Ez az ősi származás, amely a zsidóknak a benne foglalt törvény iránti lankadatlan odaadásában él, a leghitelesebb igazolás.

LÁBJEGYZET
(* Amióta ezt leírtam, a marxi lenini pszeudovallás hitele erősen megcsappant, és Mark Twain szavaival az Isten halálát hírül adó jelentések erős túlzásoknak bizonyultak... H. W.