WIESEL LÁTOGATÁS MAGYARORSZÁGON - ELŐZETES (3)

Akinek a rebbe egy csokor virágot küldött esküvőjére. . .

Elie Wiesel beszélgetései a lubavicsi rebbével

 

"Sohasem mondtam, hogy Isten nincs többé" – emlékezik vissza Elie Wiesel élete legnehezebb időszakára egy két évvel ezelőtt a Népszabadságnak adott interjújában. A 70 éves amerikai író, filozófus tanár, aki 12 évvel ezelőtt kapott Nobel-békedíjat, munkásságát és életét a világháború túlélői, az elnyomottak és emberi jogaiktól megfosztottak ügyének szentelte. A franciául, angolul és jiddisül író Wiesel memoárkötete – Minden folyó a tengerbe siet – magyar fordításban is kapható, melyben többek között a Máramaros-szigeti gyermekkori emlékeit, mint egy chászid kisfiú írja le és elbeszéli a lubavicsi rebbével való találkozásait is.

 

...Furcsa módon Prof. Saul Liebermannal sohasem beszéltünk a hit kérdéseiről, sosem prédikált erkölcsről, nem követelte meg a Törvény merevebb vagy szigorúbb betartását. Megértette, milyen belső problémákkal küzdök ezen a területen. Kétségeimet a lubavicsi rebbe, Menachem Mendel Schneerson rabbival beszéltem meg.

Szólok erről Az erdőkapuiban. Egy brooklyni chászid ünneplést írok le benne: az övéről van szó. Az énekek, a fogalmak, a hívek lelkesedése, mintha csak szülővárosomban, az én rabbimnál járnék.

Menachem Mendel Schneerson, a lubavicsi rebbe nagy hatást gyakorol(t) az emberre a személyéből áradó szellemi erő révén. Olyan, mint egy fejedelem, akinek hálával tartozunk, hogy békében élhetünk és dolgozhatunk. Ha beszél, a tömeg visszafojtja lélegzetét. Amikor énekel, egész lelke beleremeg. Amit megkövetel, azt eléri. Kevés kortárs chászid mester rendelkezik ilyen tekintéllyel. Küldöttei bejárják a világot. Előfordul, hogy magához rendeli egy fiatal tanítványát, és csak annyit mond: "Elmész ide vagy oda, és segítesz a zsidóknak, hogy beteljesítsék, amit tenniük kell." A tanítvány pedig nem vitatkozik, semmi gyakorlati jellegű kérdést nem tesz fel, viszi a családját, a holmijait és útnak indul.

A rebbe hívei szüntelenül dicsérik nagy tudását, ismereteit, szent életét, hatalmát, szervezőképességét főleg a pedagógia területén. Állítólag a tudományokat a Sorbonneon, a filozófiát Berlinben tanulta. Azt is állítják, hogy folyékonyan beszél hat nyelven. Egyesek természetfeletti adottságaiban is hisznek.

Első tisztelgő látogatásom majd egy éjszakán át tartott, ezt követte a többi.

Bevezetésképpen bevallottam neki – talán, hogy oldjam a feszültséget? –, hogy vizsnici, nem pedig lubavicsi chászid vagyok. S hogy nem is áll szándékomban hovatartozásomat megmásítani.

– A fontos csak az, hogy valaki chászid legyen – felelte –, mindegy, hogy kinek a híve.

Témát változtattunk. A rebbe olvasta néhány könyvemet franciául, és magyarázatot kért rá, miért vagyok haragban Istennel.

Azt válaszoltam:

– Mert túlságosan szerettem.

– És most? – érdeklődött.

– Most is. Most is túlságosan szeretem, azért haragszom rá.

A rabbi nem értett egyet velem:

– Istent szeretni azt jelenti, hogy elfogadjuk Őt, nem pedig azt, hogy megértjük.

Megkérdeztem:

– Lehet hit nélkül is szeretni Istent?

– Azt felelte, hogy a hit mindennél előbbre való.

– Rabbi, hogyan tud hinni Istenben Auschwitz után?

Kezét az asztalon nyugtatta, hosszasan, csendben nézett rám. Aztán szelíd, alig hallható hangon válaszolt:

– És az hogy lehet, hogy nem tud hinni Istenben Auschwitz után?

Elgondolkodtam azon, amit mondott. Nem mondott-e le az ember kiváltságáról, emberi kötelezettségeiről Auschwitzban? Nem jelent-e Auschwitz embervoltunk csődjét, az emberi társadalom bukását? Istenen kívül mi más marad számunkra egy olyan világban, amelyet Auschwitz sötétje árnyékol be? A rabbi figyelt, válaszomat várta. Eltelt egy kis idő, mielőtt meg tudtam volna szólalni.

– Rabbi – mondtam végül –, ha az, amit mondott, válasz a kérdésemre, visszautasítom, de elfogadom, ha ez is egy kérdés, mondjuk, egy újabb kérdés. – Mosolyogni próbáltam, de nem sikerült.

Éveken át kapcsolatban maradtunk. Ha megjelent egy kötetem, kommentárokat írt hozzá. Ragaszkodott ahhoz, hogy egy művemet szenteljem az első lubavicsi rabbi, Snéur Zálmán, a Tánjá szerzője életének és tanításainak. Még mindig dolgozom rajta.

 

Vizsnic és Lubavics között

Egy emlék: A Tóra örömünnepe. Lubavics ünnepel. A rebbe, szokása szerint, a T-alakú asztal főhelyén foglal helyet, irányítja az ünnepséget hévvel és lelkesedéssel. Az előkelőségek körülveszik, de tiszteletük jeléül jobbján és balján egy hely üres marad. Esőkabátomban és svájcisapkámban – a kalapokat sohasem szerettem – rémséges migrénnel kínlódva, a bejáratnál húzódom meg, nem merek a tömeg közé vegyülni. Nyilván valami idegen megfigyelőnek vélnek – talán kémnek? –, aki sosem érti meg, miből áll a chászid öröm és élmény. Szerencsémre minden tekintet a rabbira irányul, ügyet sem vet senki a betolakodóra. De a rebbe hirtelen meglát, és int, hogy jöjjek közelebb. Úgy teszek, mintha nem venném észre. Visszahúzódom, s már csak arra várok, hogy az ágyamban ébredjek fel. A rabbi ismét int, én nem mozdulok. A rabbi most már a nevemen szólít. Minthogy még mindig nem moccanok meg, érzem, hogy erős karok emelnek fel és visznek az emberek feje fölött egészen az asztalfőig, ott letesznek, mint egy csomagot, a rabbi előtt. Bárcsak meghalhatnék ebben a pillanatban anélkül, hogy megzavarnám az ünnepet... Vajon a rabbi miért mosolyog? Gúnyolódik rajtam ahelyett, hogy segítene?

– Üdvözlöm – mondja. – Kedves egy vizsnici chászid részéről, hogy eljön hozzánk, és köszönt Lubavicson. Így tartják meg a Tóra örömünnepét Vizsnicen is?

– Rabbi – mondom gyenge hangon –, most nem Vizsnicen vagyunk, hanem Lubavicson.

– Hát akkor tegye azt, ami nálunk szokás.

– És mi a szokás Lubavicson, rabbi?

– Iszunk és lechájimot mondunk az életre: egészségére!

– Vizsnicen ugyanígy.

– Nagyszerű. Akkor hát: egészségére!

Színültig teli vodkáspoharat nyújt felém.

– Rebbe – mondom –, Vizsnicen a chászid sosem iszik magában.

– Lubavicson sem – válaszolja a rabbi, és egyhajtásra kiüríti poharát.

Ezt teszem én is.

– Vizsnicen ennyi elég? – kérdezi a rebbe.

– Vizsnicen – mondom – ez csak egy csepp a tengerben.

– Lubavicson is.

Egy második poharat nyújt felém, és megtölti a magáét is. Egészségemre kívánja, én meg az övére, és kiürítjük poharainkat: végül is meg kell védenem Vizsnic becsületét, nem igaz? Minthogy nem szoktam inni, természetesen szédülni kezdek. Már azt sem tudom, hol vagyok, miért jöttem ide, hogy kerültem ebbe a lehetetlen helyzetbe. Az agyam lángban ég, a testem mintha teljesen különvált volna tőlem.

– Lubavicson az ember nem áll meg félúton, hanem folytatja – mondja a rebbe. – Hát Vizsnicen?

– Ott sem – válaszolom. – Vizsnicen az ember végigmegy az úton.

A rabbi komolyan néz rám, egy harmadik poharat nyújt felém és megtölti a magáét is. Az én kezem már remeg, az övé nem.

– Megérdemel egy áldást – jegyzi meg ragyogó arccal. – Válasszon.

Mit válasszak? Hogy válasszak? Megzavarodtam.

– Akarja az áldásomat azért, hogy újra tudja kezdeni?

Akármilyen részeg vagyok, méltányolom a bölcsességét. Az újrakezdés sok mindent jelenthet: újrakezdeni az ivást, az életet, az imádságot; újra hinni. Egyébként ma van a születésnapom.

– Igen, rebbe – mondom. – Kérem, áldjon meg engem!

Megáld, leönti a vodkát, én is a magamét, aztán elvesztettem az eszméletemet.

Valahol kinn, a fűre fektetve ébredek, ahová valaki (talán ő?) a karjában vitt ki, a többiek feje fölött. Pár lépésre tőlem, amint hallom, egy ifjú chászid magyarázza egy tucatnyi embernek a rabbival való találkozásom mély és misztikus értelmét.

Egy napon hosszú levelet kapok tőle, melyben Istennel szembeni állásfoglalásomat elemzi. A végére ezt írja: "Most pedig hagyjuk a teológiát, és beszéljünk valami magánügyről: miért nem házasodott még meg?"

Házasságkötésünk napján Marion és én gyönyörű csokrot kapunk tőle aláírásával és áldásaival. Még pompásabb csokrot küld fiúnk körülmetélésének ünnepére.

Szovjetunióbeli utazásom után rendszeresen látogatom, és beszámolok az ott élő zsidók helyzetéről. Bevallom neki csalódásomat: az ottani zsidó közösség passzív, csendes. Meglepetésemre egyetért ezzel, ő is jobbnak tartja a titkos diplomáciát.

 

* * *

 

1994. június 12-én, egy esős délután, ott vonulok én is a gyászmenetben, amely koporsóját az Eastern Parkwayen keresztül Brooklynba kíséri. Tízezrek, köztük Franciaországból és Izraelből érkezett férfiak és nők jönnek és jönnek, zsoltárokat mormolnak. A sugárút mentén gyermekek és fiatalok sírva kiáltják: "Rebbe, rebbe..." Ma az egész zsidó nép árvának érzi magát. Visszaemlékszem vele való találkozásaimra, súlyos mosolyára, kék szemének átható tekintetére, énekére és arra, hogyan tudott éneklésre bírni másokat. Amikor utoljára találkoztunk, megkérdezte, miért nem írtam még meg a könyvet mozgalma alapítójának, a ljadi Snéur Zálmán rabbinak az életéről. Áldását küldte Marionnak és Elisánknak.

 

HETI SZAKASZ - VÁJÉSEV - 2009

 

           MIT MONDANAK AZ ÁLMOK?

 

   "És József álmodott és elmondta testvéreinek...ezután még egy álmot látott és azt is elmesélte fivéreinek..." (1.Mózes, 37, 5-9).

 

   Szakaszunkban az események felgyorsulnak, ha nem is láthatóan, de érzékelhetően. Jákob hazatért szülőföldjére, szeretne már egy kis nyugalmat, miután sikerült megszabadulni, mind Lábántól mind Ézsautól és ép bőrrel úszta meg a schemi kalandot. Nagy családja van, 12 fiu és egy lány, valamint három felesége. Ráchel meghalt útközben – belehalt Benjámin szülésébe – Jákob soha nem felejti el, de az idő begyógyitja a sebeket.

  

    Rási (Slomó Jicháki), minden idők legnagyobb kommentátora, idézi a Midrást: "Jákob immár most nyugalomban szeretett volna élni. De jött József esete (és ez ujabb sebet ejtett rajta és szivfájdalmat okozott neki.). Az igaz emberek (cádikok) békében szeretnének élni. Erre azt mondja az Örökkévaló: nem elég a cádikoknak ami várja őket a túlvilágon, hanem itt is nyugalomban akarnának élni?! Erre jön a Sátán és bevádolja..." (Börésit rábbá, 84, 3).

 

Itt jogosan kérdezheti az olvasó: miért ne szabadna Jákobnak akarni, illetve kivánni azt hogy békében éljen? Miért nem jár ez neki mint mindenki másnak? Röém (Mizráchi) Rási egyik ismert kommentátora , felteszi és megválaszolja a kérdést: Mivel Jákob látta (az előző szakasz végén), hogy testvére Ézsau, aki letelepedett Széir országában és ott államot alapitott (Edom), nyugalomban és békében él, senki nem háborgatja nyugalmát – gondolhatta, hogy hát talán nekem is jár ez, hogy ennyi zűr, kinlódás és szenvedés után, most már békében éljek, családom körében – erre jött a József affér, amely megvilágitotta Jákobnak, hogy őrá csak a túlvilágon vár nyugalom, itt pedig élete napnapi küzdelem a létért, a fennmaradásért.

    

Közhely de ez a zsidó sors.

 

                                                         * * *

       Szakaszunk tengelyében, mondhatnók, az álmok állnak. Az elkényeztetett Józsefet, aki a szeretett feleség, Ráchel fia volt, álmai miatt gyűlölték meg testvérei.  Már eddig is a bögyükben volt, utálták olyannyira, hogy  nem tudtak hozzá egy jó szót sem szólni mivel az idős pátriárka kivételezett vele, tarka köntöst csináltatott neki (ami egyesek szerint a törzsfönökök (egyen)ruhája volt az ókori keleten) amivel előnybe részesitette idősebb testvéreinél, Lea fiainál, akik emiatt féltékenyek voltak rá.

 

Azonban  mégiscsak nagyratőrő álmai voltak azok, amiktől betelt a pohár. Ezekben az álmokban József magát látta uralkodni testvérei felett (az ő kévéik leborulnak József kévéje előtt) majd második álmában a nap, a hold és a csillagok (vagyis apja, anyja és testvérei) is meghajolnak előtte és elfogadják felsőbbrendűségét.

 

    Ezt nem hagyhatták a testvérek szó nélkül, miután József nem átallotta elmesélni álmait a testvéreknek. Azok, ha lehet, még fokozták gyülöletüket, amikor József elmesélte második álmát apjának, a testvérek jelenlétében. Jákob megdorgálta Józsefet, igy akarván kifogni a szelet a gyülölködés dagadó vitorlájából: Hová gondolsz te?! "Miféle álom ez amiről itt beszélsz? Hát majd jövünk (mindannyian), én és anyád és testvéreid és meghajolunk előtted?"(1. Móz, 37, 10).

 

Egyes kommentátorok itt azt mondják, hogy  Jákob megpróbálta leszerelni fiai haragját azzal, hogy kijelentette: ahogy nem lehetséges, hogy anyád, aki már meghalt, jöjjön és meghajoljon előtted – úgyanúgy az egész álom badarság, üres beszéd csupán.

 

     A toszafisták itt kiveszik szánkból a logikus kérdést:" miért mesélte el József álmait testvéreinek? Hát nem gondolhatta hogy ezért féltékenyek lesznek rá és meggyülölik? Még a legbutább ember sem képes egy ilyen szamárságra?" Hát nem tudhatta hogy ezzel csak növeli testvérei ellenérzését?

 

     Válaszuk: Mivel apja szerette őt és ez nem volt titok, ha valóban ő lesz a törzsfőnök, azt fogják hinni, hogy apja pénzével és kapcsolataival szerezte meg a hatalmát – József azt akarta, hogy testvérei tudják és vegyék tudomásul: ezt az égben határozták el és hozták nyilvánosságra álmai által – és nem az apai protekció az, ami itt érvényesült...

 

   No de mennyiben bizonyitja ezt egy álom? Mi a jelentősége az álomnak a zsidó felfogásban?

 

                                              * * *

       A Talmudban erről gyökeresen ellentmondó véleményeket találunk. Van aki azt tartja hogy minden álomban van valami valóságelem ("az álom 1:6o része a próféciának" (Bráchot, 57b), mások szerint az álomnak semmi jelentősége nincs. A koncensus megengedi hogy az álom közel áll ahhoz a valósághoz, amire az ember napközben gondol.  Eszerint feltehető hogy József ezoterikus álmait nagyratőrő gondolatainak lehet betudni.

 

A Bibliában található álmokat általában két csoportra osztják: amikben van cselekmény, valami történik és – ezzel szemben - az előremutató, prófécia jellegű álmok, amikben a gyakorlatban nem történik semmi. Az álmokban megjelenő cselekményeket, amelyek általában a nappal történt eseményekre reflektálnak, vagy arra amire az álmodó gondolt – az amorita Rává praktikus bizonyitékkal támasztja alá: "Tudd meg hogy ez igy van – mondja – hiszen nem mutatnak az embernek álmában sem arany pálmafát, sem pedig egy elefántot amely átmászik egy tű fokán" (Bráchot 55b) -  vagyis olyan dolgokat, amik fizikai képtelenség.

 

Ennek megfelelőn manipulálták bölcseink azt a prófétai mondatot, amelyben Zechárjá"haszontalan álmok"ról beszél (10, 2). Smuel, a csillagász, aki szintén Amóra volt, "ha rossz álmot látott, akkor  ezt a verset idézte. Ha pedig jót álmodott, ugyanezzel a verssel nyugtázta azt, csak hozzátett egy kérdőjelet, mondván hogy van egy olyan vers is, miszerint "álmában beszélek majd vele" (a prófétával) (4. Mózes, 12, 6)

    Rabbi Jochanán szerint háromféle álom van, amely megvalósitja önmagát. 1) amit az ember hajnali álmában lát; 2) amit másvalaki álmodik vele kapcsolatban és 3) az álom amelynek  megfejtése magában az álomban található.

 

Rabbi Smuél bár Náchméni szerint "nem mutatják az embernek (álmában), csupán azt amire nappal gondolt". Ez áll a legközelebb a ma elfogadott tudományos állásponthoz.

 

                                                      * * *

     Szakaszunkban találunk még egy érdekes álom-párost. Amikor József, kalandos történései során, az egyiptomi V.I.P. börtönében találja magát (ahová úrnője, Potifár felesége juttatta, mivel ellenállt erőszakos közeledési kisérleteinek), ott találkozik két főtisztviselővel, akik a Fáraó udvarában szolgáltak, a főpohárnok és fősütőmester. Ezek egyszer álmot láttak, egy időben, és ezt elmondták Józsefnek , mondván hogy nincs aki megfejtse álmukat. József kéri, meséljék el neki , mivel "a megfejtés Isten kezében van". Azok elmondják rendkivül hasonló álmukat, József megfejti nekik és úgy történik ahogy mondja.

 

      Az első álmot a Tórában Ávimelech a filiszteus király látta, amelyben Isten figyelmeztette, ne merjen Sárához nyúlni. Ismeretes Jákob álma, amelyben az égbenyúló létrát látta, valamint Nebuchadnecár, babiloniai király álma, amit Dániel fejtett meg (Dániel, 2, 29). A következő szakaszban találjuk majd a Fáraó álmát, amelynek megfejtése nemcsak hogy kihozta Józsefet a börtönből, hanem Egyiptom teljhatalmu alkirályájává tette.

 

   A Tóra exegétái majdnem egyhangulag állapitják meg, hogy József itteni, abszurdnak tünő, álmai, rendre megvalósultak. Az első akkor amikor testvérei jöttek gabonát venni Egyiptomban, mivel Kanaánban éhinség volt, és meghajoltak József előtt, akiről nem tudták, hogy gyűlölt és eladott testvérük. A második álom a nap, hold és csillagokról, akkor következett be amikor Jákob és házanépe lementek Egyiptomba és találkoztak Józseffel.

 

 Itt Jákob megpróbálja enyhiteni József álmának drasztikus jelentőségét, nem úgy hogy egy kézlegyintéssel elintézné az álmok jelentőségét, vagy más értelmezést  adna a nap, hold és csillagok álmának – hanem úgy hogy azt lehetetelennek, kivihetetlennek minősiti:

"Miféle álom ez amiről itt beszélsz? Hát majd jövünk (mindannyian), én és             a  n  y á d  és testvéreid és meghajolunk előtted?"(1. Móz, 37, 10). A hangsuly az a n y á d szón van. Hiszen anyád már meghalt, miket beszélsz Józsi?!

 

   A Midrás feloldja a problémát, azzal hogy "anyja" helyett Bilháról van szó, aki Ráchel halála utána nevelte a kiskoru Józsefet. (B"r. 84,11). Más megoldást a problémára, amit Ráchel halála képez itt, a Talmud talál, amikor azt mondja hogy "itt láthatjuk, hogy nincs álom amelyben nem lennének fölösleges, haszontalan dolgok" (Dvárim bötélim). Vagyis: az álom, úgy ahogy van, érvényes, helyes és reális, vagyis beteljesül. Az hogy van  benne egy-két irreális, lehetetlen és kivihetetlen dolog , csak arra mutat, hogy minden álomban van valami "haszontalanság" (Bráchot, 55).

     

                                                 * * *

     A Talmud tág teret szentel az álomfejtőknek, ami – úgy tünik – kifizető foglalkozás volt azokban az időkben. Az általános vélemény: az álomfejtés a fejtő "szája szerint" müködik. Vagyis, ha jóra fejtik meg akkor jó lesz mig ellenkező esetben annál rosszabb. Aki ebben valamelyes pszichológiai megoldást akar látni – saját felelőségére teszi.

          Ismeretes egy korabeli álomfejtő, bizonyos Bár-Hádájá esete. Ez arról volt nevezetes, hogy annak aki fizetett neki, jóra fejtette meg álmát, viszont jaj volt annak, aki nem akart fizetni (uo.56a).  Rabbi Bánáá –az első tanaiták egyike, mesélte saját tapasztalatát e téren: " 24(!) hivatásos álomfejtő müködött Jeruzsálemben. Egyszer álmot láttam és elmentem mindegyikükhőz. Nos, mind másképp fejtette meg az álmomat és valóra vált nálam a bölcsek mondása, miszerint az álomfejtés a fejtő szájában van".

 

     A Talmud maga közöl egyfajta kódot bizonyos álmok lehetséges megfejtésére.

"Aki Salamon királyt látja álmában – az okos lesz" mivel Salamon volt a legokosabb ember a földön. Vagy, aki kútról álmodik, azt békén hagyják, mert Izsákot békén hagyták a filiszteusok, amikor már harmadik kútját ásta a sivatagban (1. Mózes, 26, 19). Maimoidés (a "Tévelygőkben") a próféciai álmokat szortirozza és 11 fokozatot állapit meg. Amit magunk látunk a Tórában, az a szembeötlő különbség Mózes próféciája, akivel Isten szemtől-szembe beszélt és Bileám jövendólései között. Az utóbbi álmában, vagy hasonló transzban, látta és hallotta, amit el akartak mondatni vele.

( 5)NAFTALI KRAUS: AZ ÁLDOZAT VISSZATÉR...

MAGYARUL   PRÉDIKÁLTAM   KOLOZSVÁROTT

TOVÁBBI FEJEZET NAFTALI KRAUS AUTÓBIUGRAFIKUS KÖNYVÉBŐL amely 2002-ben jelent meg Budapesten. Ma már csak az Irók boltjában és egyes jobb antikváriumokban kapható

Minden fülbe egy tolmács

Nagyon meg voltam lepve, de Rosen hozzátette, bízik ben­nem, hogy nem fogok politizálni, nem énekelem el a magyar himnuszt(!), és nem okozok neki córeszt. Mondom, talán mégse, de Rosen kötötte az ebet a karóhoz, ezzel akar a he­lyi zsidóknak kedveskedni." ez egy soha vissza nem térő al­kalom a számára. Különben is - tette hozzá széles mosoly­lyal- egy chábádnyik nem lehet magyar irredenta. Felajánlot­tam, hogy jiddisül beszélek, de Rosen legyintett, mint aki egy szúnyogot hessent el: Ezek - mondta - nem tudnak egy szót sem jiddisül. Románul tudnak, de utálják a nyelvet, mindazt, amit Románia képvisel, rólam nem is beszélve. Nem is értem hogy lehet ez - fűzte eminenca gondolatait, hangosan hogy én is halljam - innen és Nagyváradról a magyarok eldeportálták őket Auschwitzba, míg a Romániában maradt területeken a hajuk szála sem görbült meg/2 és még­is megmaradtak magyar hazafiaknak, és gyűlölnek minket ... Közben a degeszre tömött templomban valaki bekonferál­ta Rosent, aki ezúttal néhány rövid perc alatt. elmondta szo­kásos beszédét, ami arról szólt, hogy a romániai zsidóknak fogalmuk sincs, milyen jó nekik, majd egy drámai fordulat­tal rám mutatott, és azt mondta: most pedig ez az izraeli új­ságíró a maguk nyelvén fog szólni önökhöz. Mielőtt megszólalhattam volna, Rosen magához intett két embert, az egyik a helyi hitközségi elnök, míg a másik egy bőrkabátos szekus, és gesztikulálva kért szimultán tolmá- csolást beszédemből. Én bemutatkoztam, és amikor Izraelt említettem, máris tapsvihar tört ki. Azt mondtam, hogy kérni jöttem tőlük va­lamit, és erre nagy csend lett. Mit kérhet egy izraeli újságíró, aki amellett szakállas chábádnyik és Pesten született - az itte­ni csóró zsidóktól, akik kétszeres gálutban vannak: egyszer mint zsidók, és másodszor mint "magyarok". Mi az, amit kérek Önöktől ? - tettem fel a szónoki kérdést. Önök Romániában élnek, és magyarul beszélnek. üké, ebbe én nem szólok bele. De Önök elsősorban zsidók, és nagy ké­résem - maradjanak zsidóknak. Vessék el az öngyilkos vegyesházasságot, házasodjanak egymás között, használják ki a rendszer adta lehetőségeket a zsidó nevelésre.Y vala­mint a családegyesítés adta lehetőségeket. Hiszen mi zsidók mindannyian mindannyian egy család vagyunk, Ábrahám, Izsák és Jákob fiai,   Néhány mondatban megdicsértem Rosent, "akinek sokat köszönhetnek," és aki "nagyon okosan vezeti a romániai zsidók hullámok hányta hajóját", majd elmondtam mi volt rám a legnagyobb benyomással a regáti látogatásunk során: ahová csak érkeztünk, a helyi zsidók többek között egy jid­dis dalt énekeltek: Vosz mir zájjnen - zájjnen mir, ober jidn zájjnen mir" Legyetek bármik is vagytok - de legyetek zsi­dók, maradjatok zsidók! - fejeztem be, és a torkom e1csuk­lott, mintha egy gombóc lenne benne. Mire lementen az árn kaidee" előtt levő emelvényről - a hallgatóság zokogott. A két fordító tolmács zavartan topogott, ők nem értették a jiddis mondatot, de hallgatóság nagyrésze értette - talán a kontextusból, vagy talán a torkomban levő gombócból - és Rosen is értette.   Még felment az emelvényre a prezident (a helyi hitközség elnöke, aki tolmácsolt), és megköszönte dr. Moses Rosen eminencának, hogy ... elhozott engem ide, majd a kórus végnélküli danolásba kezdett és pár perc múlva elkezdődött a talmud-tóra" vetélkedő.   (Na, mondja Bát já, aki pedig nem ért magyarul - Rosen töb­bé nem hív meg minket, mivel több tapsot kaptál, mint Ő, és még sírtak is. Nem hiszem, hogy nem hív meg, de biztos nem kér fel többé, hogy magyarul prédikáljak. Ennek az ellenkező­je már másnap beigazolódott - Aradon.                         5€!:n A vetélkedőn egy 13 éves fiú volt az első, aki kívülről fújta a tízparancsolatot, az egyiptomi tíz csapást és még egy sereg más zsidó dolgot. Itt szándékosan elkövettem egy szarvashi­bát. A győztes gyerek utóneve túl gójísnak tűnt nekem, és amikor odahozták hozzám megkérdeztem tőle - magyarul ­hogy hol az édesanyja. Ő otthon van - mondta a gyerek - az apám van itt, tessék, És miért nem jött el a mama is - firtat­tam rossz előérzettől gyötörve - azért mert a mama nem zsi­dó - hangzott a természetes válasz. A világ elsötétült előttem. A vetélkedő győztese egy síksze fia, aki természetesen maga sem zsidó." Olyan - diszkrét - sírásban törtem ki, amire nem emlék­szem a gettó óta, ahol ezt a Klauzál téri hullahegy váltotta ki. Hoztak egy pohár vizet, Bátjá arénázott, hogy elájultam, és Amália Rosen, az emínenca fefesége odajött, egy illatos zsebkendőt nyomott az orrom alá, és megkérdezte, mi tör­tént? Mondtam neki, amit mondtam, ő odament férjéhez, és néhány szóval beszámolt a történtekről.) Rosen nem térít és az "aradi 13"   Utána persze felelőségre vont, és én adtam az ártatlant: én rákérdeztem a mamára, akiről kiderült, hogy siksze. Miért kell egy gój gyereknek a talmud-tórára járni? - kérdeztem. Rosen hebegett. Itt először vesztette el legendás nonsalant voltát. Megkérdezte, ismerem-e a romániai valóságot, és mit tennék az ő helyébe. Ezt már a kantinban kérdezte, ahol ün­nepi fressz volt a tiszteletünkre, és ismét maga mellé ültetett. Ez az egyetlen hely, ahol nincsenek spiclik - mondta - a hatóságok bíznak bennem, de senki másban, aki él.   Mit tennék helyette? Mondtam, először is kiprédikálnám, hogy vegyes házasság a zsidóság halála, és mint ilyen - szi­gorúan tilos. Burkoltan utalnék arra, hogy ez Izraelben is megbosszulja magát. Egy gój gyerek nem tanulhat a tal­mud-tórában, mert ez zöldfényt ad az asszimilációra. Akinek az anyja zsidó, az más, mert az zsidónak számit. Az apának be kell térnie. De én nem térítek - mondta Rosen. (Ránéztem, mire hozzátette, hogy csak egész kivételes ese­tekben. Ez így volt igaz. Tudtam néhány "kivételes" esetről, de Rosen valóban nem térített nyakló nélkül. Ezt a hatóságok nem nézték volna jó szemmel, és egyelőre volt elég zsidó mint "exportcikk". Már másnap, Aradon, megismertük a 13 tagú szombatos családot, akik a "kivételes esetek" közé tartoztak. Ezek egy szép napon elkezdtek kósetrt tartani, eljártak templomba imád­kozni - magyarul! - és alakítottak egy 13 tagú vegyes dalár­dát, ahol férfiak, nők és gyerekek héber és jiddis dalokat éne­keltek - nagy átérzéssel. Rosen néhány évig (ki)használta az aradi 13-at, majd nagykegyesen megengedte, hogy álijjáz­zanak. Nem tudom, Izraelben elismerték-e betérésüket  FOLYT.KÖV.  -

WIESEL LÁTOGATÁS MAGYARORSZÁGON - ELŐZETES (2)

 

 

M E G H I V Ó   Magyar-zsidó együttélés Együtt a közös jövőért

Szimpózium a magyar Chabad Lubavics mozgalom                  két évtizedes működése  alkalmából.                 Országház, Felsőházi terem, 2009. december 9. 15 óra

Az ülést bevezeti és megnyitja:                                      Balog Zoltán,                     az Országgyűlés Emberi jogi bizottságának elnöke

Köszöntőt mond: Katona Béla, az Országgyűlés elnöke Bajnai Gordon, miniszterelnök

A konferencia díszvendége és előadója:                  Prof. Elie Wiesel, Nobel-díjas író

További előadók: Kányádi Sándor, Kossuth-díjas erdélyi magyar költő Dr. Köves Slomó, EMIH vezető rabbi

A "Magyar zsidó jövőért" díj átadása Oberlander Báruch rabbinak és      Oberlander Batsevának       a honi Chabad Lubavics mozgalomban végzett           20 éves gyümölcsöző munkásságukért

Zárszó: Dr. Feldmájer Péter, Mazsihisz elnök                                        

HETI HAFTARA - VÁJISLÁCH - 2009

Ítélet Ézsau hegye fölött   "Azon a napon - így szól az Örökkévaló - kípusztítom a bölcseket Edomból; nem lesz értelem Ézsau hegyén ... Erőszakos voltál testvéreddel, Jákobbal szemben, ezért szégyen borít el , .. Te is jelen voltál akkor, amikor ellenség hurcolta el kincseit, és idegenek törtek be kapuján, Jeruzsálemre pedig sorsot vetettek. Te is úgy viselkedtél, mint azok."  (Ovádjá) 8., 10-11.]       Ovádjá próféta, akinek könyve mindössze 21 versből áll- a legrövidebb a T'náchban -, történelmi számadást végez Edommal, Ézsau nemzetségé­vel, amely a Bibliában mint a zsidógyűlölet hagyományos letéteményese szerepel.   Edomot jól ismerjűk: Jákob testvérének, Ézsaunak nemzetsége - az ő unokája volt Ámálék, aki már a Tórában kiirtandó ősellenségként szerepel _ a történelem során szinte mindig Izrael ellenségeinek oldalán állt. Ez olyannyira így volt, hogya Talmud számos bölcse - és nyomukban a zsidó szájhagyomány - Edomot Rómával és a zsidóüldöző, inkvizítor egyház ősével azonosította.   A középkori neves Tóra-kommentátorok kö­zül talán Abraham ibn Ezra az egyetlen, aki másként vélekedik (a Toldat hetiszakaszhoz fűzött magyarázatában, ahol Ézsau születéséről és szellemi fejlődéséről beszél), mégpedig azért, mert Rómát szerinte a hettiták alapí­tották. Nachmanides azonban ezt nem fogadja el, és ő is Róma edomita eredete mellett foglal állást. Nem érdektelen itt megállapítanunk valamit. Ézsau a Tórában faragat­lan, "lökött" vadászemberként jelenik meg, akit egyáltalán nem érdekel­nek a formalitások, még a törzsfőnöki pozíció sem, olyannyira, hogy az erre jogosító elsőszülöttséget eladja egy tál lencséért. Csak akkor gurul dühbe és fenyegeti meg csaló öccsét, amikor kiderül, hogy emiatt elveszítette az atyai áldást. A Talmud bölcsei megátalkodott gonosznak, minden értelemben negatív figurának tekintik Ézsaut. Mégis, amikor huszonkét évi távol­lét után találkoznak, nem bántja Jákobot, sőt kibékül vele. A bölcsek megjegyzik, hogy mindez képmutatás volt, és Ézsau tovább hordta szívé­ben a Jákob iránti gyűlöletet. A Tóra szerint tilos Edomot gyűlölni, és a harmadik nemzedékben szabad befogadni az edomita prozelitát. A gyanakvó edomiták nem enge­dik meg, hogy a zsidók, útban Kánaán felé, áthaladjanak országukon, sőt királyuk fegyvert ragadva akadályozza meg a felvonulást, ők pedig nem tehetnek a Tóra tilalma ellen, és kénytelenek hosszú kerülőt tenni Széir hegye körül.

* * *

A zsidó királyság idején Edom vazallusállam volt, és Dávid, Salamon, Josáfát kormányzói uralkodtak fölötte. Később sikerült kivívnia a függet­lenséget, s attól kezdve a két testvérnép váltakozó szerencsével háborúban állt egymással. Ámácjá király megverte az edomitákat a Sós-tenger völ­gyében, elfoglalta fővárosukat, Szelát - amely talán a ma Petra néven ismert romváros lehetett -, és elnevezte Joktélnak. Utána Uzijáhu újjá­építtette Élotot, és kikötőt létesített a mai Akaba helyén, amelynek izraeli oldalát most is Éjlátnak hívják. Az Első Szentély pusztulása nagy örömöt okozott az edomitáknak, akik Izrael ellenségeihez csatlakoztak, és nagy vérengzést vittek véghez a legyő­zött és megfélemlített nép körében. Ettől kezdve a zsidó próféták nem győzték hangsúlyozni Edom alávalóságát, és pusztulását jövendölték. Az utolsó próféta, Máláchi, Isten nevében kijelentette, hogy az Örökkévaló gyűlöli Ézsaut, bár az testvére Jákobnak, mégis "hegyeit pusztává tettem, birtokát a pusztai sakáloknak adtam" (Máláchi 1:3.)   Pontosan láthatjuk tehát, kicsoda ez a bizonyos Ézsau-ivadék, Edom. De kicsoda vajon Ovádjá próféta, akinek a könyvét a háftárában olvas­suk?

* * *

Ovádjá a Biblia egyik legtitokzatosabb prófétája, aki a tizenkét "kis" próféta között foglal helyet. Sem apja neve, sem tevékenységének ideje nem ismeretes, tág teret engedve ezzel a különféle spekulációknak. Az Ovádjá név - ami azt jelenti: "Isten szolgája" - elég gyakori a Bibliában. A két legismertebb Ovádjá közül az egyik Josáfát király főminisztere volt, akit a király Júdeába küldött a Tóra oktatását megszervezni (2Krónikák

17:7-9.), a másik pedig Ácháv király háznagya, aki megmentett száz prófétanövendéket Izebeltől, a vérengző királynétól.    Bölcseink ezzel az Ovádjával azonosítják a prófétát. "Mondá rabbi Jicchák: Így szólt az Örökkévaló: Jöjjön Ovádjá, aki két gonosz között leledzik [Ácháv és Izebel között], és nem tanulta el gonoszságaikat - és prófétáljon a gonosz Ézsauról, aki két igaz embernél lakott [Izsáknál és Rebekánál], de nem voltak rá hatással jó tulajdonságaik." (Szánhedrin 39.)   Más vélemény szerint Ovádjá Élijáhu próféta tanítványa volt, míg rabbi Méir úgy tudja, hogy betért edomita volt, illetve Ézsau fiától, Elifáztól származott. A Zohár ezt úgy kommentálja, hogy a próféták nem tudhat­ták, mit cselekszik az Örökkévaló Ézsauval - kivéve Ovádját, aki edomi­tának született, ezért pontosan ismerte a helyzetet.   Modern történészek az Első Szentély pusztulásának idejére teszik Ovád­já tevékenységét. Ezt olyan versekre alapozzák, amelyekben a próféta szemére veti az elfajzott "testvérnek", hogy ő is úgy viselkedett, mint azok, akik sorsot vetettek Jeruzsálem fölött. J. Kiel a Dáát Mikrában azzal utasítja el ezeket a nézeteket, hogy Jeruzsálemet története folyamán sok­szor támadták meg, és az edomiták is gyakran ott voltak a rablók között. A nyelvészek sok hasonlóságot találnak Ovádjá és Jeremiás, illetve Joél próféciái között, de magyarul igen nehéz lenne visszaadni ezeket a stiliszti­kai és filológiai elemzéseket.

* * *

A háftárá és a heti szidrá közötti kapocs Ézsau személye. A heti szakasz­ban zajlik le a drámai találkozás a bosszút lihegő Ézsau és a négyfeleséges, tizenkét gyermekes Jákob között, ekkor válnak el újra békességben egy­mástól. A háftárában Ovádjá számol el a hűtlen fivérrel, aki megtagadta a testvéri köteléket, majd félreérthetetlenü1 leszögezi: "Amit te csináltál, azt teszik veled is, visszaszáll rád, amit elkövettél! ... De a Cion hegyén menedék lesz, szent hely lesz az, Jákob háza visszanyeri birtokát. .,. Ézsau háza meg pozdorja: meggyújtják és felégetik. Nem marad meg senki Ézsau házából! Megmondta az Örökkévaló. . .. Győzelmesen vonulnak föl a Cion hegyére, és ítéletet tartanak Ézsau hegye fölött. Azután az Örökkévaló fog uralkodni." (Ovádjá 1,17-21.)

HETI SZAKASZ – VÁJISLÁCH - 2009

      JÁKOB MINDIG EGYEDÜL VAN

  

     Sok epizódot tartalmazó heti szakaszunk – Vájislách -  elején egy titokzatosan hangzó esemény mozgatja meg fantáziánkat: Jákob "egyedül marad" és viaskodik vele "egy ember" – reggelig. Ez akkor történik amikor a sokgyermekes ősatya sikeresen megszabadult apósa, Lábán, fojtogató öleléséből és most hazafelé tart édesapjához, Kanaánba, akit 20 éve nem látott.

 

   Útközben Jákob lázas előkészületeket tesz az Ézsauval való találkozásra. Nem tagadja,  hogy fél. A Midrás tudja hogy mitől: attól hogy őt megőlik valamint attól hogy esetleg ő kénytelen ölni. Három módon készül a találkozóra: ajándékkal,(amit Ézsaunak küld), fohásszal és harcra felkészülve. Ha arra kerül a sor – Jákob nem fogja hagyni  magát.

 

    Az előkészületek szerves részeként Jákob átviszi családját a Jábok patak gázlóján, majd  hirtelen egyedül marad, a Jábok innenső oldalán. Itt adjuk át a szót az Irás szükszavu jelentésének:

 

   "...Jákob egyedül maradt és viaskodott vele egy  ember hajnalig. És amikor látta hogy nem bir vele, megérintette (az ember)  csipőjének forgócsontját és kificamitotta Jákob forgócsontját a tusakodás közben. És mondta (az ember), ,bocsáss el mert feljött a hajnal', de ő (Jákob) azt mondta: nem  bocsátalak el, amig meg nem áldottál!" (1. Mózes, 32, 25-27).

 

                                                   * * *

         Ki lehetett ez a "ember" és mit akarhatott Jákobtól? Ha jelképes dologról van szó – mit jelképez a viaskodás ? A szövegszerü magyarázat (Psát) hiveinek itt nincs mit tenniük: mindannyian kénytelenek elismerni, hogy  az "ember", vagy "férfi"  - egy angyal volt, akit Isten küldött Jákobhoz. A Midrás azonositja is: ez Ézsau "védőangyala", aki a találkozás előtt próbált Jákobra hatni

 

    Miért jött az "angyal" Jákobhoz? Többek szerint azért hogy demonstrálja: Jákobnak nincs félnivalója: ha egy angyalt legyőzött, akkor Ézsau és 400 harcosa igazán semmiség neki. Rásbám és Chizkuni fogalmazásában  a támadás azt célozta, hogy Jákob ne tudjon megfutamodni Ézsau elől – hiszen tudjuk hogy félt tőle – hanem lássa már másnap Isten segitségét, amikor a martalóc és bosszut lihegő fivér megszelidül, megcsókolja őt és még az ajándékot sem hajlandó elfogadni. Ha az epizód végét és Jákob konklúzióját olvassuk, kiderül hogy maga Jákob is angyalnak vélte támadóját:

 

     "...mert láttam Istent (Onkelosz forditásában "Isten angyalát") és megmenekültem" (uo.31).

 

 

                                                     * * *

          Maimonidés  nyomdokain halad több neves exegéta, akik biztosak benne, hogy  az éjszakai jelenést Jákob álmodta, vagy ébren próféciálta, de nem volt szó egy reális hús-vér viaskodásról. Ezt mondja Maimonidés (Tévelygők, 2, 41-42), részletesen megindokolva ezt a teóriát.

 

    Mások vitába szállnak ezzel, élükön Nachmanidéssel, aki felteszi a nehéz kérdést: Ha ez csak valóban álom volt, hogy lehet az hogy fizikai  nyoma maradt -  Jákob kificomitott csipője – az álomnak?! Tehát, szerinte, a viaskodás fizikai valóság volt, aminek ime nyoma maradt és ami egy micvát is eredményezett: a szökőin élvezetének tilalmát (Gid Hánáse).

 

 

   A férfi – vagyis az angyal – kéri Jákobot engedje el. A próféta megerősiti ezt, hozzátéve hogy az angyal sirva könyörgött Jákobnak:

 

"Pere van Istennek Jehudával; megbünteti Jákobot ahogy megérdemli; tettei szerint fizet neki. Már az anyaméhben megkerülte (sarkonfogta, vagy félrelökte) testvérét, ereje teljében Istennel küzdött. Küzdött az angyallal és győzőtt, (az) sirva könyörgött neki..." (Hoséá, 12,  3-5). 

 

        A végén az angyal megáldotta Jákobot és megváltoztatta nevét Izraelre, ami ezentúl Jákob előkelőbb, szellemiesebb neve, amit nemsokára az Örökkévaló is ratifikál.

 

                                  * * *

 

   Nachmanidés  Jákob megsebesitését "Ézsau angyala" által – rávetiti az ókori Sóá korszakra (Doro sel Smád), amikor a rómaiak nemcsak elnyomták és üldözték, hanem vallásuk felhagyására akarták kényszeriteni a zsidókat. Szavaival "Ézsau (Róma) egy teljes nemzedékét leigázta Jákob ivadékainak, olyannyira hogy majd hogy megsemmisitette őket".

 

Nachmanidés konkretizálja a dolgot és  a Tiz Mártir korára időziti azt (Rabbi Jehuda ben Bava és társai). Majd ő tovább idézi  a Midrást:"Mondta volt rabbi Chijja bár Abba: Ha azt mondja nekem valaki, hogy áldozzam életemet az Örökkévaló  nevének megszenteléséért – azt válaszolom, hogy boldogan, de egy feltétellel: hogy öljenek meg azonnal (és ne kinozzanak). Azonban a  római vészkorszak hóhérai  tüzesitett  vasgolyókat tettek az áldozatok hóna alá és ezáltal kinozták őket  halálra...".

 

Eddig a midrás (Sir Hasirim rábbá, 2,18).  Ehhez Nachmanidés rezignáltan hozzáteszi: "Voltak idők, amikor ezt tették velünk és ennél még rosszabbat is és mindezt elszenvedtük, de megmaradtunk..."

 

    Akkor is, most is, mindigis – Jákob egyedül marad. Vagyis, nem teljesen egyedül, mert vele van Izrael Istene. Ebben az értelemben Jákob mint Izrael szerepel, másik, szellemibb nevén és ez örök fennmaradásának titka.