HETI SZAKASZ - BEHAALOTCHA 2009

               

                        MÓZES  "NÉGER" FELESÉGE

 

"És Mirjám valamint Áron kibeszélték Mózest a kusi (néger) nő miatt akit elvett, mert kúsi (néger) nőt vett el. És mondák: ,Hát csupán Mózessel beszélt az Örökkévaló¸ hiszen velünk is beszélt! (szószerint: hát nem beszélt velünk is?). És az Örökkévaló (meg)hallotta (beszédüket)". ( 4. Mózes, 12, 1-2)

 

         

    Amikor Mózes negyedik könyvének első szakaszait olvassuk, valahogy úgy vagyunk vele mint az egyszeri ember, aki már látta a filmet, de csak most olvassa az annak alapját képező könyvet. Mi már tudjuk körülbelül mik azok a történések amelyek ezekben a szakaszokban dominálnak és amelyek meghatározzák a pusztában Erec felé tartó héber törzsek életét – és halálát.

 

    "Ők" még nem tudják, de mi már tudjuk, hogy a baljós kémhistória és a Kórách féle lázadás (lásd majd a két soronkövetkező szakaszban) determinálni fogják a "pusztabeli nemzedék" (Dor Hámidbár) sorsát a közeljövőben és fejükre zúdul a negyven esztendős bolyongás gezérája (súlyos itélete), amit csak a fiatalok fognak túlélni, akik már a pusztában, szabadnak születtek.

 

      Itt még egyelőre minden rendben. Ennivalójuk van, (a mennybeli manna); általában vizük is – és ha nincs akkor azonnal kérik a panaszkönyvet. Itt például visszasirják az egyiptomi húsosfazékot és húst követelnek Istentől, akinél ők – az elkényeztetett gyerekek – "koszt-kvártélyon" vannak. Már elmondtuk  hogy voltak barmaik, de  hát  nem bolondok ők saját vagyonukat felélni, amikor az Örökkévaló  - aki kihozta őket Egyiptomból – kötelessége ellátni őket mindennel.

 

      Igy aztán az izléstelen huzakodás közepette, a szakasz végén – jön a még izléstelenebb pletyka. Áron és Mirjám kibeszélik öccsüket. Mózest.  

 

Ime a hivatalos jelentés:

 

      "És Mirjám valamint Áron kibeszélték Mózest a kúsi (néger) nő miatt akit elvett, mert kúsi (néger) nőt vett el. És mondák: ,Hát csupán Mózessel beszélt az Örökkévaló¸ hiszen velünk is beszélt! (szószerint: hát nem beszélt velünk is?). És az Örökkévaló (meg)hallotta (beszédüket)". ( 4. Mózes, 12, 1-2).

 

          Homályos és érthetetlen versek ezek. Ha tényközlésről lenne csak szó – vagyis Mózes házasságáról, feleségéről – akkor sem érthető, hogy mit akartak tőle. És ki ez a "kúsita" , vagyis fekete, néger nő? És mi az hogy velünk is beszélt az Isten, nem csak Mózessel?  És akkor mi van? Mert ha  ezen azt kell érteni, hogy ne vágjon fel, nincs monopóliuma, hanem itt vagyunk mi is, adva van egy kollektiv vezetés, ami történetesen három testvérből áll – akkor hogy jön ide Mózes felesége?!

 

   A kérdés kulcsa abban rejlik, hogy kiről is van itt szó? Ki volt ez a "kúsita" (néger) nő? Ha elfogadjuk, amit a Talmud és a Midrások mondanak és nyomukban az exegéták többsége – hogy Mózes ismert feleségéről, a midjanita Cippóráról volt szó – akkor szó sem lehet arról, hogy azt hányták szemére, miért nem zsidó nőt vett feleségül. Hiszen ez a házasság Mózes menekülése után (Egyiptomból) történt, kb. hatvan évvel ezelőtt – és mi jutott a testvéreknek eszébe ezt éppen     m o s t  felhánytorgatni? Arról  már nem is beszélve, hogy Mózes házasságával – amiből két fia született – nem vétett a halacha ellen, hiszen ez még a Tóra-adás előtt volt.

 

    Ennél fogva mondják a Talmud és a Midrás bölcsei, hogy a testvérek nem azt rótták fel Mózesnek, hogy elvette Cippórát, hanem azt hogy elhagyta, illetve különváltan élt tőle. Ugyanis – mondja a Midrás – a Tóraadás után, amikor Mózes intenziv szellemi életet élt – elhagyta a családi sátrat és egy külön sátorba költözött, a tábor szélén. Igy aztán Cippóra az elhagyott nők keserü kenyerét ette – és ez bántotta sógorát és sógórnőjét: Mi az hogy öcsénk – Mózes volt a legfiatalabb a három testvér közül – elhagyja feleségét és "szentes" életet él, mint egy remete? Hát csak vele beszélt az Örökkévaló? Hiszen velünk is beszélt, mi is próféták vagyunk és nem váltunk el férjünktől/ feleségünktől, hanem példás családi életet élünk!?

 

                                                                  ***

         Néhai Dr Zvi Moskovits, a rabbiképző jeles végzettje és egy fél évszázadon keresztül az izraeli vallásos nevelés egyik tartó oszlopa, megjegyzi a Tóra negyedik könyvére irott kommentárjában (Dáát Mikrá, Bámidbár, Moszád Háráv Kuk kiadás, Jeruzsálem, 1988), hogy az első eset a Tórában, hogy Mózest ilyen személyes jellegü ügyekben merészelték birálni. Még a kivonulókhoz csapódó gójok, a "gyülevész népség", sem  merte személyében kikezdeni. Amikor kenyeret, vizet, vagy húst kértek – legitim követelést hangoztattak: kihoztál bennünket Egyiptomból, egy isteni igérettel a tarsolyodban – akkor tessék viselni a következményeket és nem hagyni bennünket éhen vagy szomjan halni. No de kinek mi köze hozzá, hogy Mózes hogyan él a feleségével? Ezt csak közeli családtagok engedik meg maguknak…

 

   (Ha a szigoruan "midrásmentes" szöveghű értelmezést (Psát) vesszük alapul, akkor a  pletyka igy néz ki: Mózes annakidején, 60 évvel ezelőtt, politikai menekült lévén elvette  a midjanita Cippórát, Jitró lányát, majd amikor visszatért Egyiptomba, isteni küldetésben, hogy kiszabaditsa a népet a szolgaság házából – otthagyta feleségét és két fiát apósánál, Midjánban. Igy a héberek nem ismerték Cippórát, talán létezéséről sem tudtak. A kiszabadulás után Jitró elhozta Mózes feleségét, Cippórát és két fiát vejéhez a pusztaságba ( 2. Mózes, 18, 1-12). A nép ekkor tudta meg, hogy Mózesnek midjanita felesége van, itt látták a már nem fiatal Cippórát először és  itt  indult útjára az a suttogó propaganda, aminek aztán  Mirjam és Áron adott hangot .("Olám Hátánách", Bámidbár, 79-80 oldal).

 

        Ha  viszont nem Cippóráról van szó – aki valóban fekete volt, illetve sötétbőrű, lévén midjanita – akkor  kiről? Az Irás nem emliti, hogy Mózesnek több felesége lett volna, de annál inkább emlitik ezt a legenda-izű Midrások. Jálkut Sim'oni szerint, amikor Mózes menekülni kényszerült Egyiptomból – 20 éves korában, 60 évvel ezelőtt -  Etiópiában élt, ahol  elvett egy ottani hercegnőt és egy ideig az ország uralkodója volt. A hagyomány szerint az ősi Etiópia a bibliai Kús és  a hercegnő az itt emlitett "kúsita nő". Utána – mondja a fáma – elhagyta Kúst és a hercegnőt, Midjánba emigrált és elvette az ottani pap lányát, Cippórát. (Jálkut Si'moni, Smot, 2, 166, valamint Jellinek "Bét háMidrás" nevü aggáda gyüjteménye, második rész)

 

   Ezt a sztorit egy ismeretlen középkori könyvből ("Mózes élettörténete") idézik Ibn Ezra és rabbi Smuel ben Méir (Rásbám). A könyvet nyomtatásban  először Konstantinápolyban adták ki 1516-ban. Ezt jóval megelőzően kéziratban közkézen forgott és valószinüleg ez az alapja a 13. században megjelent jálkuti sztorinak , valamint az emlitett exegétáknak, akik egyébként elvetik a legendát, mint megalapozatlant. A sztori velejét Josephus is emliti, a Zsidó  Háboru-ban (2, 8-9).

 

      S.D. Luzatto szerint testvérei azt hitték, hogy Mózesnek derogál egy népebeli zsidó nőt elvenni …"és igy elvett egy  kúsita (délegyiptomi, etióp, "néger") nőt, azok közül akik a kivonúló héberekhez csapódtak…és tudvalevő hogy Etiópia közel van Egyiptomhoz…" Luzatto még hozzáteszi hogy "lehet hogy Zippóra idöközben meghalt" és igy a kúsita nő Mózes második, jelenlegi, felesége volt. Hasonló értelemben próbálja a problémát megoldani a Neciv , a volozsini Naftali Zvi Berlin rabbi is, Háámék Dávár cimü exegétikájában.

 

                                                                         * * *

       Miért hallgatott a két jó testvér ezidáig – akár Cippóráról, akár az egykori kúsita hercegnőről vagy akár  a jelenlegi "néger" feleségről van szó?

 

A logikus válasz, hogy mindhárom esetben a házasság  még a Tóraadás előtt történt. A hercegnő Etiópiában maradt és Mózes valószinüleg elvált tőle. Azonban Cippóra, és/vagy az ujabb néger nő itt vannak most is, amikor a Tóra már megtiltotta a vagyesházasságot. Miért nem vál el Mózes tőle, illetve tőlük? Most amikor – itt, szakaszunkban – "a nép sir családjai miatt" (4.Mózes, 11, 10), amit a Talmud úgy értelmez, hogy a tiltott családonbelüli házasságok miatt -  akkor a Tóra-adó népvezérnek idegen felesége van! Hogyan lehetséges ez? Ez lenne tehát az időzitése Mirjám és Áron panaszának.

 

      Ha viszont a Midrás vonulata szerint a baj az volt, hogy Mózes különváltan élt feleségétől – Zippórától -   a (már fentemlitett) kérdés az, hogy miért jutott a testvéreknek csak most eszébe tiltakozni?  Ezt Jichák Abarbanel, a nagy spanyol-zsidó exegéta magyarázza, eképpen: Mindjárt a Tóra-adás után, Mózes oly nagyon el volt foglalva a vezetés ügyeivel, a Tóra oktatásával stb – hogy Áron és Mirjám azt hihették, hogy emiatt hanyagolja el feleségét. Most azonban, hogy már kineveztek egy 70 tagu vezetést és látták hogy Mózes mégis külön sátorban lakik – megértették, hogy nem a közügyek miatt hagyta el feleségét, hanem mert az Örökkéval= beszél vele – és ezt tették szóvá: "hiszen velünk is beszél"! Nem csak ő "szent ember" hanem mi is!

 

                                                                            ***

     Mikor válik egy legitim kérdés alantas pletykává? Amikor helytelen koncepcióra épül. Áron és Mirjám azt hitték -  illetve az hányták Mózes szemére – hogy  Istenközelsége miatt vállalt magára önkéntes cölibátust, amit pedig  a zsidóság nem ismer és nem tolerál. A legszentebb emberek, a legnagyobb próféták is példás családi életet éltek, a tórai normák szerint, a zsidó erkölcsiség és szemérmesség alapján. A két testvér feltevése tehát abszolut alaptalan volt. Igy aztán Mirjám, aki a pletyka kezdeményezője és "szóvivője" volt – példás büntetést kapott, amikor egy teljes hétig poklos lett és kizáratott a táborból, a poklosok törvénye szerint (lásd a szakasz végén). A végén Mózes, a kibeszélt testvér, az ártatlanul gyanusitott, imádkozott gyógyulásáért. Ugyanis – mondja ki a Talmud "aki az ártatlant meggyanusitja – testi fenyitést kap" (Háchoséd biksérim – loke bögufó – Sábbát, 97a). Ahogy ezt már Mecóra szakaszában láttuk a kibeszélés, pletyka büntetése a poklosság (Mecóra – Moci sém rá).

 

       No de akkor meg visszatér az eredeti kérdés: Miért hagyta el Mózes Cippórát?

 

     A Tanchuma midrása (Cáv, 13) szerint maga az Örökkévaló utasitotta  Mózest, hogy a Tóraadás után ne térjen vissza a családi sátorba, hanem  "te pedig állj itt velem" (5 Mózes, 5) és ne térj vissza a családi élethez. Az isteni utasitást nincs értelme megkérdőjelezni.

 

                                                                       ***

 

  A Midrások az égig dicsérik Cippórát, a kúsita (fekete) nőt, aki "a zsidó nők útjait járta és nem hiányzott nála semmi Sára, Rebekka, Ráchel és Lea (vagyis a négy ősanya) érdemdús szentségéből… (Jálkut,  Smot, 2, 166). És miért nevezték őt kúsitának, amikor midjanita volt? Rási, a Midrás nyomán: "Ahogy mindenki elismeri hogy a kúsi (a néger) fekete – úgy mindenki elismerte Cippóra szépségét. (Szifré és Tanchuma). Ahogy ma Amerikában mondanák: "Black is beauty"!

 

    A Midrások nem hagynak ki egy pikáns részletet sem. Aszerint, hogy a kúsita nő Cippora volt az akit Mózes elhanyagol, kérdezi a Midrás, honnan tudta ezt Mirjám? Mi volt a tárgyi alapja a pletykának?

 

    Ime:

 

       "Amikor kinevezték és beiktatták  a 70 tagu vezetőséget (Szánhedrint), nagy népünnepélyt rendezték, fáklyákat gyujtottak és mindenki örvendezett. Mirjám  aki Zippóra, társaságában vett részt az ünnepségen, mondta neki:" Milyen jó a kinevezettek feleségeinek, akiknek most férjük magas rangot kapott!" Válaszolta erre Cippóra: Jaj nekik! Mostantól férjük elhagyja őket,  ahogy a férjem elhagyott engem, rám sem néz!"  (Jálkut Böháálotchá , 738). Egy másik midrási forrás ehhez hozzáteszi: "Mirjám észrevette, hogy sógornője nem szépitkezik és nem vesz fel ékszereket. Kérdésére Cippóra rezignáltan válaszolta: az öcsédet ez nem érdekli…" (Szifré, Böháálotchá 99).

 

          Hogy mondták Bölcseink: "A Tórának hetven arca (oldala) van".

 

             És itt még  nem is soroltuk fel mindet…

 

 

 

 

 

 

 

NŐK A BIBLIÁBAN (11)

DELILA – SÁMSON ROSSZ SZELLEME  (Bírák könyve 16, 4-31) Mint azt már többször hangsúlyoztuk, a bibliai nők nem mind voltak zsidók. Ismerünk olyan nem zsidó nőket, akik meghatározó befolyással bírtak történelmünk jelentős alakjaira. Voltak, akiknek befolyásuk pozitív volt és a Biblia nagy tisztelettel és megbecsüléssel beszél róluk (mint Jáél a kénita), és voltak negatív figurák, akik - bár ne lettek voltak. Ezek között talán az első a filiszteus Delila, Sámson szeretője, aki elárulta őt. Sámson (HÉBERÜL Simson) ben Mánoách, a Bírák korának egyik jelentős alakja volt. Húsz éven keresztül bíráskodott Izrael felett és ez a periódus a filiszteusok elleni küzdelem jegyében telt el. Sámson alakja sokkal érdekesebb és jelentősebb, mint Deliláé, aki egyik mellékalakja volt csupán a Sámson-eposznak.     Miért írunk mégis róla és nem a legendás Toldi Miklós-i formátumú, bővérű bíróról? Azért talán, mert "cherchez la femme!", ahogy a francia mondja, keresd a nőt a történés mögött, és Delila volt az, aki végül is Sámson vesztét okozta, no meg azért, mert jelen könyvünk a Biblia nőalakjairól szól.  Azóta már megjelent egy könyvünk Izrael Bíráiról és Prófétáirol is (lásd Ősi Forrás(16), Budapest, 2006, Wesley kiadás). Sámson születésétől fogva fogadalmár volt (názir, akinek soha nem vágták le a haját, és tilos volt bort vagy szeszesitalt innia, vagy akár szőlőt és mazsolát ennie.) Gyerekkorától kezdve két gyengéje volt: a filiszteusok és a nők. Az előbbieket verte, mint a répát, míg az utóbbiakat szerette, szinte válogatás nélkül. Ha filiszteus nő került útjába - akkor a jó Isten őrizze meg, mind Sámsont, mind mindenki mást, aki a környéken van. Ez történt akkor is, amikor Sámson Delila bűvkörébe került. * * * Ez volt a harmadik eset, melyet az Írás feljegyez, a harmadik filiszteus nő, akit Sámson szeretett. Az elsőt feleségül vette, majd különvált tőle, a második egy gázai filiszteus prostituált, míg a harmadik Delila volt Náchál Sórekből. Ezt a nőt környékezték meg a filiszteus vezetők, próbálja megtudakolni, miben rejlik Sámson nagy ereje, hogyan lehetne őt elfogni, és ártalmatlanná tenni. Magas pénzjutalmat ígértek Delilának, aki ezért mindenre kapható volt. Így aztán nyaggatni kezdte, mitől olyan erős, de eleinte Sámson ellenállt és nem mondta el az igazat, hanem mindenféle mondvacsinált okokkal szédítette a nőt. Például: ha megkötözik hét új kötéllel, akkor elszáll az ereje és olyan lesz, mint minden ember. A filiszteusok hozták is Delilának a köteleket, ő megkötözte az alvó Sámsont, miközben ellenségei ott leselkedtek a szomszéd szobában. Amikor Delila elkiáltotta magát: Sámson itt vannak ellenségeid, a filiszteusok, Sámson felkelt és a kötelek lefoszlottak róla mintha csak cérna lenne. Így nem tudták meg, mi a titka nagy erejének. Ez többször is megismétlődött - és Sámson csak nem akarta észrevenni, hogy Delila ki akarja őt szolgáltatni ellenségeinek. Mondják, hogy a szerelem vak és Sámson ugyancsak bele volt bolondulva Delilába, míg aztán valóban vak lett, amikor a filiszteusok elfogták és megvakították. - Látod, már nem szeretsz engem - súgta-búgta Delila, amikor Sámson újra és újra becsapta, és nem árulta el titkát. Végül is a nagy erejű, de naiv Sámson megtört - ne kérdezzük, hogy (a Midrás szerint) milyen alantas női praktikákat alkalmazott a filiszteus némber, amivel Sámsont térdre kényszerítette - és elárulta a nagy titkot. Születésem óta nem nyírták le a hajamat - mondta -, mivel Istennek szentelt fogadalmár vagyok. Ha levágják hajfonataimat, olyan leszek, mint minden ember. * * * Delila látta, hogy most igazat beszél Sámson. Honnan tudta? - kérdezi a Talmud (Szóta 9,b), hiszen már annyiszor rászedte. A válasz: egyrészt felismerhető az igaz szó. Másrészt, mondta magában Delila - ez a cádik nem ejtené ki Isten nevét hiába (mivel azt mondta, hogy "Istennek szentelt fogadalmár"). Ekkor már csak rövid idő kellett ahhoz, hogy Sámson csapdába essen. Delila "elaltatta térdén", majd valaki lenyírta hét hajfonatát, és Delila elkiáltotta magát: Itt vannak a filiszteusok! Sámson felébredt, de ereje elszállt, a filiszteus martalócok elfogták, kiszúrták két szemét, és Gázába vitték, ahol a fogházban őröltettek vele. A Talmud az "őrlés" igében eufémizmust lát: a filiszteusok elhozták feleségeiket a fogházba, hogy Sámsontól legyenek állapotosak... (Szóta 10,a) Itt Delila története véget ért. Valószínűleg megkapta vérdíját - 1100 ezüstpénzt - és a filiszteusok szemében nemzeti hősnek számított, pedig csak egy hitvány áruló volt. Sámson haja pedig nőni kezdett a fogházban, és amikor a filiszteusok népünnepélyt rendeztek bálványuk tiszteletére, aki "kezünkbe adta ellenségünket, Sámsont", akkor őt is elhozatták a fogházból, hogy szórakoztassa őket. Sámson imádkozott és kérte Istent, tegye lehetővé számára, hogy még egyszer megbosszulja a filiszteusokon legalább egyik szemét. Ez megadatott neki és Sámson, azzal a kiáltással, hogy "haljak meg a filiszteusokkal együtt", rájuk döntötte a házat. "Többet ölt meg közülük halálában, mint életében" - teszi hozzá a bibliai krónikás, aki a Talmud szerint Sámuel, a próféta volt.

 

Simon Jacobson :Tartalmas élet (4)

Mit, miért és hogyan tanulunk?

 

Neveld az ifjút a maga módján, ha megöregszik, sem tér el attól.
– Példabeszédek 22:6.

Nem nyugodhatunk, míg minden gyermek, fiú és lány nem részesül megfelelő valláserkölcsi nevelésben.
– A Rebbe

* * *

Vezetésének négy évtizede folyamán a Rebbe szerte a földgolyón több mint kétezer új oktatási intézményt alapított. 1976-ban, az évet az "oktatás évének" nyilvánítva, oktatási kampányt indított, amelynek keretében több tucat új iskola, tábor és tanulmányi program alapjait vetették meg. 1978-ban az Egyesült Államok kormánya a Rebbe születésnapját az "oktatás napjává" nyilvánította, s ezt azóta minden évben megünneplik.

Miért szükséges az oktatás?

Ha létezik olyan eszköz, amellyel közvetlenül hatunk önmagunkra, mint emberekre – akkor az az oktatás. Az oktatás a civilizáció alapja és fenntartója. Hogy gyermekeink testben-lélekben egészséges, teljes értékű felnőttekké váljanak, önzetlen, tartalmas életet élő emberekké, tanítanunk kell őket.
De mi jut eszünkbe e szó olvastán: oktatás? Sokunk előtt ugyanaz a kép vetül fel: húsz-harminc gyermek egy osztályteremben, a padokban ül, és a tanárt figyeli.
Ebben nincs is semmi rossz – ha nem véljük úgy, hogy ez az egyetlen kép, amelynek az oktatás szó hallatán föl kell merülnie bennünk. Az oktatás nem pusztán a megélhetéshez szükséges ismeretek megtanítása, hanem magának az életnek a megértetése. Mi az élet? Az élet az Örökkévaló felismerése s azé a küldetésé, amit vállunkra tett: hogy tegyük jobbá önmagunkat, és szenteljük meg világunkat.
Az igazi oktatás a személyiség legmélyebb rétegeibe hatol, s képessé tesz minket, hogy a felfogott információt a belülről jövő kreativitás fokozására használjuk. Az oktatás azt jelenti: mi magunk, barátaink, családunk fogékonyabbá válunk a teljes igazság világára, hogy életünket a saját kívánságunknál sokkalta nagyobb jónak szenteljük.
Csak miután elkezdtük ezeket az eszméket beleplántálni a gyermekbe, akkor kezdhetjük tanítani a megélhetés módozataira; az oktatás miértjének meg kell előznie a hogyant. Matematikára tanítjuk a gyermekeket, hogy módszeres gondolkodásra neveljük őket, s hogy boldoguljanak az üzleti életben. Nyelvekre tanítjuk őket, hogy képesek legyenek közölni mondandójukat. Természettudományokra tanítjuk őket, hogy megértsék annak a világegyetemnek a fizikai jellemzőit, amelyben élünk. Mindez helyes és jó, és vitathatatlanul fontos. Ám ezeknek a tudományágaknak egyike sem hat szükségképp arra, hogy miként fog viselkedni a gyermek a mindennapi életben.

A történelmet tanulmányozva láthatjuk, nagyon is lehetséges, hogy valaki, aki nagy jártasságra tesz szert valamiben, tegyük fel a természettudományban, tehetségét a pusztítás szolgálatába állítja. Mikor aztán ezt a szemére hányják, s figyelmeztetik, hogy viselkedjék Teremtője akarata szerint, az illető gyakran teljes meggyőződéssel feleli: „Engem sok mindenre megtanítottak iskolás éveimben, de azt soha senki nem mondta, hogy miért kell rendesen viselkedni." Az, hogy a gyermeket a maga választotta értékrend szerint engedjük felnőni – abban a hiszemben, hogy nem szabad korlátoznunk személyiségi jogaiban – épp oly nevetséges, mintha a szülő választást engedne gyermekének, hogy beoltsák-e vagy sem valamilyen betegség ellen.
Ilyenformán tehát az információ megosztása nem más, mint az oktatás egyetlen és nagyon egyszerű módja. Az igazi nevelés – az életre való nevelés – abból áll, hogy megtanítjuk a gyermeket: megmásíthatatlan kötelességük az Örökkévaló iránt, hogy erkölcsös, erényes életet éljenek, amely lehetővé teszi, hogy fenntartsák önmagukat, s jobb világot teremtsenek gyermekeik és az eljövendő nemzedékek számára.
Az oktatáshoz tartozik az is, hogy foglalkozunk a gyermekkor paradoxonával. A gyermekből egyfelől hiányzik az a felelősség, hogy igazán megkülönböztesse a rosszat és a jót, sokkal kevesebb benne az érettség ahhoz, hogy a jót egyszerűen azért válassza, mert az jó, s hogy a rosszat pusztán annak rossz mivolta miatt elutasítsa. Másfelől éppen a gyermekkor az, amelyben az ember lelke és jelleme megformálódik. Ennek okáért a gyerekeket jó szokásokra kell nevelni, meg kell tanítani őket jó és rossz megkülönböztetésére, méghozzá még jóval iskolás koruk kezdete előtt. Ahogy a gyermek idősebb lesz, s ezzel egyidejűleg értékrendje és személyisége változik, egyre nehezebbé válik személyisége alakítása.

* * *

Egyszer egy házaspár tanácsot kért egy rabbitól, hogyan neveljék tizenkét éves fiukat. A rabbi így válaszolt nekik: – Ezzel a kérdéssel tizenkét évet késtetek. Az ember olyan, mint a fa. Ha egy teljességében kibontakozott fa egyik ágát megvágjuk, az csak azt az egyetlen ágat érinti. Ha azonban egy magon ejtünk egy parányi karcolást, az az egész fa növekedését befolyásolja.

Mivel az oktatás maga az élet, így nem ér véget sosem. A hivatalos oktatás az iskola befejezése után véget érhet ugyan, de ahogy növekszik élettapasztalatunk, s ahogy mind inkább megértjük, mi a szerepünk a világegyetemben, annál inkább kell a tanulásnak fokozódnia. Nem számít, hány évesek vagyunk, mindig fel kell tennünk magunkban a kérdést: mennyire értem igazán, mi is a tartalmas élet? Mennyire vagyok boldog?
Sokunkat meglephet talán, ha rádöbbenünk, milyen zsenge ifjak vagyunk is lelkileg, milyen sokat kell még tanulnunk a saját lelkünkről, s hogy mennyit kell még fejlődnünk ahhoz, hogy érett emberhez méltó kapcsolatot alakítsunk ki az Örökkévalóval.

Hogyan tanítsunk?

A kérdés – Hogyan tanítsunk? – valójában ugyanaz, mintha azt kérdeznénk: hogyan kommunikáljunk? Hogyan végezzük üzleti ügyeinket? Hogyan éljünk?
A válasz minden esetben ugyanaz: szeretet által. Az oktatás szeretet nélkül legjobb esetben nem teljes, rosszabb esetben romboló hatású. A szeretet – fogékonyság: nem a saját elképzeléseink és elveink iránt, hanem a tanítványunké, s ami a legfontosabb, az Örökkévalóé iránt. Ez azt jelenti, hogy a gyermekben tudatosítani kell, hogy van egy létezési forma, amely magasan fölötte áll az övének, magasan fölötte saját hajlamainak és kívánságainak, fölötte áll családjának és barátainak, iskolájának és játékainak. Ez a fajta oktatás szigorú, s szellemi-érzelmi kitartást követel. Ahogy azonban az emberpalánta mind jobban és jobban megismeri az Örökkévalót, s ahogy fejlődik a lelkiség iránti fogékonysága és szellemi igénye, úgy fordul mindinkább az élet magasabb céljai felé. Olyan gyerekké válik, aki tiszteli és szereti szüleit. Olyan gyermekké, aki nem veszi el a másét. Olyan gyermekké, aki segít másokon, aki bőkezűen bánik idejével és szeretetével.
Az oktatásnak számos összetevője van, amelyek között a legalapvetőbb az ismeretek átadása. Nem szabad elfelejtenünk azonban, hogy az ismeret csupán eszköz, amit a gyermek kezébe adunk; és amiképp egy ház megépítése sem csupán szerszámok és anyagok beszerzéséből áll, ugyanúgy az oktatás is sokkal több, mint a helyes ismeretek átadása.
Az igazi tanító nem egyszerűen csak tényeket tanít, hanem gondolkozni is tanítja a gyermeket: választ találni a kérdésekre, amelyek a neki tanított elvekkel kapcsolatban fölmerülnek benne, hogy egy-egy probléma megoldásakor ne legyen teljes mértékben szüleire vagy tanítójára utalva. Ha a megoldásokat mindig valaki mástól kapjuk, beleringathatjuk ugyan magunkat abba a kellemes érzésbe, hogy sosem kell az esetleges tévedésért felelősséget vállalnunk, ha azonban megtanulunk a magunk fejével gondolkozni, mélységes elégtételt vált ki a tudat, hogy önállóan cselekedtünk. Mindez összefügg azzal, hogy miért teremtette az Örökkévaló a világmindenséget: nem azért, hogy bábok eljátsszanak benne egy részletesen megírt darabot, hanem azért, hogy minden emberben éljen a vágy, hogy választása szerint, becsületesen és erényesen éljen.
A tanításhoz alázat is kell. Ne feledjük: a tanító nem forrása az ismereteknek, hanem csupán egy magasabb helyről származó ismeret közvetítője. A tanító sosem lehet fölényes ismeretei megosztásakor, ehelyett át kell éreznie, mekkora áldás az a lehetőség, hogy a tanulót bevezetheti a tudásba.
És mindenekfölött ne feledjük: a szívből jövő szavak a szívbe hatolnak.1 A tanítónak hinnie kell abban, amit mond, s eleven példáját kell mutatnia annak, amit tanít. A gyerek gyakran nem tudja megkülönböztetni az eszmét és a viselkedést, s ha azt látja, hogy vizet prédikálunk, de bort iszunk, azzal az egész folyamatot aláássuk. Azt mondani a gyereknek: "Viselkedj úgy, ahogy mondom, és ne úgy, ahogy tőlem látod", szintén tanítás – csak épp negatív fajta.
Írva van a Példabeszédekben: "Neveld az ifjút a maga módján", s akkor, ha felnő, "sem tér el attól". De miért a gyermek módja szerint? Hát nem objektív a tudás? Hogyan igazítsuk a tudást külön-külön minden egyes gyermekhez? Nem lesz ettől az oktatás bizonyos értelemben önkényes?

Az Örökkévalótól kapott értékrendben természetesen léteznek abszolút fogalmak. A helyes oktatásnak azonban ezeknek az abszolút értékeknek az átadásakor és alkalmazásakor messzemenően figyelembe kell vennie a gyermek egyéniségét, mivel minden gyereknek megvannak a maga erősségei.
Különösen érvényes ez a "hátrányos helyzetű" gyermekre. Bármilyen nehézségekkel kell is küszködnie a gyermeknek, kötelességünk ugyanolyan odaadóan és szeretettel tanítani – ha ugyan nem még többel – mint társait, mivel ha van gyermek, akinek képességei kifejtéséhez igazán egyéni módszerek kellenek, akkor az épp a "hátrányos helyzetű" gyermek. Ha szeretetteljesen tanítjuk őket, boldogan tapasztaljuk majd, hogy sokkal jobb képességek szunnyadtak bennük, mintsem gondoltuk volna.
A tanár kötelessége, hogy észrevegye és fejlessze a gyerek igazi erősségeit, s ne azokat, amelyekről ő úgy gondolja, hogy a gyereknek rendelkeznie kellene velük. A gyermek számára az a cél, hogy felnőjön és megálljon a maga lábán – ne a miénken. Gyakorta hisszük, hogy ha abszolút, dogmatikus értékeket tanítunk, a gyermek nyilvánvaló módon átveszi az adott értékrendet. Ez azonban csak fele a történetnek. Igen: az értékrendet át kell adni, de a gyerek nyelvén, olyanformán, hogy az beépüljön a gyermek lényébe, személyiségébe, lelkébe.
Az a tanító, aki túlságosan szigorú, aki azt hiszi, elsősorban a fegyelmezés a feladata, sosem fog jól tanítani, mert a tanítás alapja a szeretet. A tanítás természetesen fegyelmet kíván, de a tanulónak még a fegyelem keretei között is éreznie kell tanítója szeretetét. Amiképp Bölcseink mondják: "Jobb kezeddel vond magadhoz, bal kezeddel fegyelmezd."2 A jobb kéz által jelképezett elsődleges erőnek mindig a szeretetnek kell lennie.
Aki úgy érzi, hogy versengenie kell a gyerekkel, ne menjen tanárnak, mert a gyerek nem egyenlő ellenfél. Akár tanítók vagyunk, akár szülők, az Örökkévaló ránk bízta, hogy jól tanítsuk a gyermeket, s jól bánjunk vele. A gyermek iránt ugyanolyan tiszteletet és rajongást kell éreznünk, mint az Örökkévaló iránt.

Miért legyünk tanítók?

Nem nehéz gyermekekkel foglalkozni? Nem nehéz türelmesen megbirkózni figyelmetlenségükkel, fegyelmezésükkel? Nem volna egyszerűbb valamilyen jövedelmezőbb pályát választani, valami olyat, amelyben kivívhatjuk feletteseink elismerését? Vagy valami olyasmit, amiben jobban kibontakoztathatjuk önmagunkat, például írást, zenét vagy képzőművészetet?
Ha az oktatás nem állna másból, mint ismeretek megosztásából, ezekre a kérdésekre talán igennel válaszolhatnánk. Mivel azonban az oktatás ennél sokkalta több, mivel az oktatás az élet maga, az ok, amiért tanítanunk kell, közvetlen folyománya annak az oknak, amiért élnünk kell. Mivel az élet mindnyájunk számára folyamatos tanulás, a tanulás, illetve a tanítás életre szóló kötelezettséget és felelősséget ró mindannyiunkra. Ezt azonban nem szabad tehernek tekintenünk, mivel a tanítás puszta ténye saját tanulásunk egyik roppant fontos tényezője.
Tanítványaink – s valójában ide értendők mindazok az emberek, akikkel kapcsolatba kerülünk – fejlesztik kommunikációs képességünket, s a saját tapasztalatainkon túli, új dimenzióba kalauzolnak minket. Ahhoz, hogy hassunk egy olyan tanítványra, akinek értelme kevésbé fejlett a miénknél, szellemünk és lelkünk mélyebb rétegeihez kell folyamodnunk, s minél inkább kívánunk hatni rá, annál mélyebbre kell ásnunk önmagunkban.
Ám ha a tanítóságnak nem volna is ennyi előnye, még akkor is nagyon érdemes volna ezt a pályát választani, mert ugyan mi lehet nagyobb adomány, mi lehet annál szeretetteljesebb jótétemény, mint lehetőséget kapni arra, hogy segítsünk egy ember személyiségét egy életre megformálni?

* * *

Egy nagy bölcstől megkérdezték egyszer, hol tett szert ennyi tudásra. Így válaszolt: – Sokat tanultam a tanítóimtól, még többet a barátaimtól, de legtöbbet a tanítványaimtól.3

Hogyan oktassuk ezt a nemzedéket?

Mivel a gyermek befolyásolható, minden, ami körülötte van, hat rá. A mai gyereket rengeteg olyan hatás éri, amely az oktatás szempontjából káros. Miután megbirkózunk a modern élet mindennapos figyelemelterelő tényezőivel – legyen az a televízió, vagy a bűn és a kábítószerek csábítása –, roppant kevés marad a gyermekeink értelmének, szívének és lelkének műveléséhez szükséges értékes időből és energiából. Nem elég a gyermeket uzsonnával felpakolni és iskolába küldeni: a tanítás állandó szolgálat. Mindig ugyanolyan ébernek kell lennünk, mint mikor a gyermek még csecsemő volt: mindig résen kell lennünk, mindig készen kell állnunk gyermekeink lelki szükségleteinek kielégítésére.
Miért kezdődik a morális törvényeket tartalmazó Tízparancsolat e szavakkal: "Én vagyok az Örökkévaló, a te Istened"? Azért, mert annak elfogadása nélkül, hogy az erkölcs az Örökkévalótól származik, az erkölcsöt – s következésképp az oktatást – az emberi szeszélyen és lelkiismereten kívül semmi sem vezérli. A történelem a tanú rá, hogy lehet bármilyen magas fokúan iskolázott egy nép, ha nem az Örökkévaló előírásai vezérlik, eláraszthatja a gazság.
Az egészséges erkölcsre alapozott oktatási rendszer megteremtése minden társadalom elsőrendű kötelessége. Ezt a feladatot hivatalnokokra bízni – legyenek bármilyen jól képzettek is – felületes s egyszersmind eredménytelen eljárás. Mert kell ugyan egy csoport, amelynek legfőbb kötelessége az oktatás, de ettől még az oktatásban a társadalom minden tagjának aktív szerepet kell vállalnia. A felelősség, elsősorban a kisgyermekek szülei esetében, nyilvánvaló. Gondoljunk csak bele, mi volna a véleményünk egy olyan szülőről, aki beteg gyermekét nem hajlandó orvoshoz vinni? S ha a gyermek testével így áll a helyzet, nem kell-e ugyanilyen odaadással foglalkoznunk a gyermek szellemével és lelkével?
Az elmondottak ellenére, mivel ma sok szülőt rengeteg munka terhel, iskoláinkra sokkal nagyobb felelősség hárul. Volt idő, mikor az alapértékeket otthon szívta magába a gyermek, s az iskoláztatás elsődlegesen a pályájukhoz szükséges ismeretek elsajátítására szolgált. Manapság sok szülő mind az ismeretek, mint az erkölcsi értékrend oktatását az iskolára bízza. Ez csak aláhúzza annak fontosságát, hogy az iskolák tananyagának az erkölcsöt is magába kell foglalnia. Gyerekek és felnőttek, különösképp mostanában, erős késztetést éreznek a magasabb értékek megismerése iránt. Fel kell ismernünk ezt a befogadókészséget, s a lehető leghatékonyabb és legtevőlegesebb oktatási kampánnyal kell reagálnunk rá.
Ne feledjük: az Örökkévaló lényegéhez és egyszerűségéhez legközelebb a gyermek áll. Ne ültessük át a gyermekekbe saját szkepticizmusunkat. A felnőttel ellentétben a gyermek nem rágja addig az új ismeretet, míg lényegéig eljutva megemészti, vagy megsemmisíti azt; a gyermek csak figyel és elraktároz – ezért is tanul olyan könnyen.
Kötelességünk újra és újra gyerekeinkre néznünk, s újra és újra föltennünk magunknak a kérdést: Itt egy fogékony lélek, egy nyitott szív és szellem, az Örökkévaló rám bízta táplálását és tanítását. E gyermek élete sok más emberére fog hatni, legjobb tehetségem szerint kell tanítanom. Vajon elégedett lesz-e az Örökkévaló és a társadalom azzal a munkával, amit e területen végzek?

* * *

A Rebbe egy szokásos napi sétája alkalmával találkozott egy ismerős közösségi vezetővel. – Minden nap végigmegyek ezen az utcán, s látom a mellettem elhaladó fiúkat és lányokat – mondta. Hangjából aggodalom csendült ki. – Mondd meg nekem, ki gondol velük? Ki törődik azzal, hogy szellemi és lelki szükségleteik találkozzanak? Neked és minden olyan embernek, akinek ez módjában áll, mindenekfölött ezeknek a fiataloknak a nevelésével kell törődnötök.
Esztendők múltán a közösségi vezető elmesélte, hogy a Rebbe őszinte aggodalma oly mély hatást gyakorolt rá, hogy nyomban megfogamzott benne egy sor oktatási program gondolata, amelyek kezdeményezésére meg is valósultak, s az évek során több ezer hallgatójuk volt.

 

ראש הטופס

 

תחתית הטופס

 

Herman Wouk: Én Istenem(1)

Az élet kezdete, a férfi és a nő(*

 

A körülmetélés

 

Voltaire-nek megvolt a véleménye az olyan Istenről, aki azzal foglalkozik, hogy az emberek levágják-e gyermekeik előbőrét: így foglalta össze egyetlen mulatságos képben a kétkedők véleményét a vallásról.

Spinoza, aki ugyanolyan szigorú kétkedő volt, nem olyan humoros, mint Voltaire: valójában alig volt humora, de kettejük közül ő a mélyértelműbb. "Annyira nagy fontosságot tulajdonítok ennek a jelnek mondta , hogy meggyőződésem szerint önmagában is elegendő a nemzet elkülönített létének örök fenntartására."

A körülmetélést, ami miatt századokon keresztül gúnyolódtak a zsidókon, később jobban kezdték tisztelni. Kiderült, hogy higiéniai szempontból helytálló szokás. Az orvostudomány igazolta, s a művelt emberek ma már mindenütt levágják gyermekeik előbőrét. Ha Voltaire élne, talán maga is levágatná. Meglehet, a műtét másnapján azon kapná magát, hogy azt kívánja, bárcsak csecsemőkorában megcsináltatták volna a szülei...

De a zsidók számára a körülmetélés, akár az elmúlt négyezer év alatt, ma sem higiéniai kérdés. Ez az Ábrahám és Teremtője között létrejött szerződés ősi pecsétje, húsba vágott jel, az élet forrásán hagyott nyom. Mezítelenül is egész életében megkülönbözteti a zsidó embert a természet emberétől. Az egyenlőségpártiak azt mondják, hogy ha lehántják az ember ruháját, senki meg nem mondhatja, ki a koldus, ki a király. De a zsidó ruhátlanul vagy holtában is azonosítható. A 20. század felismerte, hogy ez a jel nem nevetséges rituális csonkolás, hanem bölcs megelőző intézkedés, és a judaizmus bírálói felhagytak az előbőrről gyártott viccekkel. Ez a felfedezés azonban nem túlságosan meglepő. Egy maradandó hitnek a testtel kapcsolatos jelképei feltehetően eleve biztonságosak és ésszerűek, hiszen különben kipusztulnának a hívők.

A zsidók bizodalmát, amellyel a mózesi törvényt követték, a modern gyógyászat egyre inkább megalapozottnak ismerte el. Az orvosi jóváhagyás mindazonáltal nem a judaizmus megdicsőítése, hanem mindössze lábjegyzet.

Fiainkat a születésük utáni nyolcadik napon metéljük körül ahogyan Ábrahám tette Izsákkal , kivéve, ha az orvos túl gyengének találja a gyermeket, és halasztást javasol. Az egészséges nyolcnapos csecsemő könnyedén viseli a műtétet, annál is inkább, mert jobbára átalussza. Ha kellő szakértelemmel végzik, a metszés nem jár nagy fájdalommal, és a helye néhány nap alatt begyógyul.

Az eseményt a "szerződést" jelentő héber szóval britnek nevezik. Amikor az asszonyok még otthon szültek, a brit alkalmából családi ünnep volt, a rokonság és barátok tömegével, tudós szónoklatokkal és vidámsággal. A ceremónia minden aktusa megtiszteltetésszámba ment, ami egy életen át emlékezetes maradt a szülők által ünnepélyesen felkért rokon vagy különleges vendég számára. A csecsemők manapság kongó, hűvös csempék között jönnek világra, fertőtlenítőszagú kórházakban: fölöttük betegek, alattuk halottak. A szabályzatok gyakran még a vidámságot is tiltják. De a nagyvárosokban vannak kórházak, amelyekbe zsidó kismamák járnak, s ezekben néha találni egy eldugott szobácskát, ajtaján a rejtélyes felirattal: "Britműtő". Ebből a szobából szűrődik ki időnként az évezredes öröm elfojtott visszhangja.

Az apa ezt az áldást mondja a szertartáson:

"Áldott vagy Te, Örökkévaló Istenünk, a Világ ura, ki megszentelt minket parancsolataival, s meghagyta, hogy vétessük be Ábrahám atyánk szövetségébe!"

A törvény szerint az apának kell elvégeznie a körülmetélést, ahogyan Ábrahám tette. A kialakult gyakorlat szerint az apa képzett szakembert, mohélt, metszőt bíz meg ezzel a teendővel. A mohél a százszámra végzett operációk során sebészeket megszégyenítő tapasztalatra tesz szert. Természetesen egészségügyi védőeszközöket és fertőtlenítőszereket is használ.

Vannak zsidó szülők, akik sebészre bízzák a körülmetélést abban a hitben, hogy biztosabb kézzel végzi az aktust, és azt gondolják, nem számít, ki csinálja. Ez több okból is tévedés.
Először is a mohél jól ismeri ezt a sebészeti problémát a vele járó lehetséges komplikációkkal együtt. A világ legbiztosabb keze alatt is előfordulhat baleset, de a szülők mégis azzal tehetik meg a lehető legtöbbet a csecsemő biztonsága érdekében, hogy megfelelő mohélt kérnek fel.
Másodszor is az évezredes múltú felajánlási rítus során a mohél az apát helyettesíti. Magától értetődően jól kell ismernie a vallást, és csakis annak szentelt ember lehet.

Harmadszor és talán ez a döntő ok : a zsidó körülmetélés nem kórházi rutinműtét. Lehet, hogy a kórházban nagyobb biztonsággal vagy fájdalommentesebben végzik, de előfordulhat, hogy nem a törvénynek megfelelően. (Folyt. Köv).

(*Herman Wouk, a világhirű amerikai zsidó iró - vallásos zsidó , aki minden előirást betart. Ebben a könyvében (My GOd) amit a pesti lubavitsi kirendeltség forditott le magyarra és adott ki - az iró elmondja véleményét az életről, a zsidóságról. Néhány válogatott fejezetet - folytatásokban közlünk.

 

A Talmud bölcsei(11(

RABBAN GAMLIEL ÉS AFRODITÉ

A Hillél-nemzetség ötödik tagja, a nagy háborúban meggyilkolt Simeon ben Gámliél fia, a Jávne városában székelő Szánhedrin feje.Ő volt az, akiért Jochánán ben Zákkáj közbenjárt Vespasianusnál. Tekintélyes és büszke képviselője volt a legyőzött zsidó népnek, amely a tanház Jávnéba menekítésével sikeresen elkerülte a római megszállással óhatatlanul bekövetkezendő szellemi népirtást. Halált megvető bátorsággal védte a Tóra kontinuitását. Társaival együtt nem egyszer ment Rómába, hogy tiltakozzék a szenátus által kinevezett konzulok túlkapásai ellen. Talmudi források rögzítették a bálványimádó római császárokkal folytatott beszélgetéseit. Negyvenéves korában lett a jávnei Szánhedrin feje, örökölvén atyáitól a fejedelmi (Nászi) címet. Nagyapjától, az első Rábbán Gámliéltól tanult Tórát, és az ő házában sajátította el az uralkodáshoz szükséges tudnivalókat. Sokat tanult apjától, a tragikus sorsú Simeontól, és Jochánán ben Zákkáj is tanítványai között tartotta számon. I. sz. 80-ban került a jávnei jesivá élére - vagyis tíz évvel a nagy pusztulás, a churbán után - és harmincnyolc éven keresztül, 118-ig tartotta erős kezében a zsidó nép ügyeit. * * * Szerény, érzékeny és együttérző ember volt: a föltett kérdésekre nemegyszer felelte, hogy nem tudja a választ. Igen gazdag volt, sok földdel, nagy vagyonnal, rabszolgákkal. Híres volt vendégszeretetéről: amikor a bölcseket vendégül látta, maga szolgálta ki őket, mint Ábrahám az angyalokat... Gamliél és Afrodité A jávnei tanház köré tömörült a kor összes nagy Tóra-tekintélye. Ott volt Gámliél mellett Eliézer ben Hirkánosz - aki egyúttal sógora is volt - húgának, Imá Sálomnak a férje - barátjával és hűséges társával, Josuá ben Chánánjával együtt. Ők csempészték ki annak idején egy koporsóban Rábbán Jochánán ben Zákkájt az ostromlott Jeruzsálemből. Ott élt rabbi Ákivá, a modáji rabbi Eleázár, rabbi Doszá ben Hirkánosz, a nemzedék nagy örege, rabbi Tárfon, rabbi Chániná ben Doszá, rabbi Cháláftá, rabbi Jehudá ben Btérá és sokan mások. Egész sor GámIiél-tanítvány később a tanaiták harmadik nemzedékének tagjaként vált ismertté. A talmudi források följegyezték, hogy finnyás, kényes ember volt, aki olyasmit is megengedett magának, ami másnak tilos, például a gyász idején való fürdést. Egyszer Akkóban elment a fürdőbe, amelynek előcsarnokában egy Aphrodité-szobor állott. Amikor megkérdezték, hogyan tehette meg, hogy bemenjen a nyilvános fürdőbe, amelyet egy bálványnak szenteltek, így válaszolt: "Nem én mentem az ő helyére, hanem ő jött az én helyemre." Ez azt jelentette, hogy Akko Erec Jiszráélhoz tartozik, még ha római uralom alatt áll is, a szobor pedig csak dekoráció, nem lényeges eleme a fürdőnek. "Nem úgy mondják, hogy építünk egy fürdőt Aphrodité díszére, hanem fordítva: csinálunk egy szobrot a fürdő díszítésére..." (Ávodá Zárá 44.) A fejedelem házában nyelveket tanultak, és a görög kultúra tanulmányozását is megengedték a család fiatal tagjainak, hogy a megszállókkal könnyebben tudjanak kapcsolatot teremteni. Gámliél értett a csillagászathoz: házában több ábra is volt a Hold megújulásának fázisairól, amelyek segítségül szolgáltak az újhold beálltának kiszámításához: eszerint állapították meg az ünnepek időpontját. Ezzel kapcsolatosan Rábbán Gámliélnak komoly összetűzése volt Josuá ben Chánánjával. Abban az időben még nem volt előre kiszámított zsidó naptár - Luách -, és az ünnepek beköszöntését a Hold állása szerint számolták. Ha tisri havának egy adott napján Újhold volt, akkor az a nap lett Ros HáSáná, és tíz nap múlva következett Jom Kippur. Az újhold beálltát tanúvallomások alapján állapították meg. Történt egyszer, hogy két ember jelentkezett Rábbán Gámliélnál, aki kikérdezte őket, elfogadta tanúvallomásukat, és kihirdette az újholdat. Doszá ben Hirkánosz, a kor legnagyobb Tóra-tekintélye, kijelentette, hogy ezek hamis tanuk voltak. Josuá ben Chánánjá Doszának adott igazat. Az ő számítása szerint Jom Kippurnak más napra kellett esnie. A fejedelem nem volt hajlandó döntését fölülvizsgálni, hanem ráparancsolt Josuára, hogy jelenjék meg nála bottal, tarisznyával és pénzzel a zsebében azon a napon, amelyiken szerinte Jom Kippur lesz. Ez szörnyű lelki gyötrelmet jelenthetett Josuá számára, mégis elfogadta a fejedelem döntését, és eleget tett a parancsnak. A Talmud szerint rabbi Ákivá és Doszá ben Hirkánosz tanácsára cselekedett így. Rábbán Gámliél elérzékenyülten megcsókolta, és így szólt: "Járj békével, mesterem és tanítványom: mesterem a tudományban, tanítványom, aki hallgatott rám..." (Ros Hásáná 25.) * * * Ez az eset szemlélteti, hogy Gámliél centralista uralma a háláchá egységére törekedett, és a fölösleges viták kiküszöbőlésével, a többségi határozatok elfogadtatásával az áldatlan torzsalkodások megszüntetését és a Szánhedrin feltétlen tekintélyének megőrzését akarta elérni. Jávnéban véget vetettek a Hil1él-ház és a Sámmáj-ház közt még mindig folyó vitáknak, és többségi döntéssel biztosították a Hillél-ház fensőbbségét és az egyéni vélemények elnyomását. Ezt nem kevesen ellenezték. Gámliél poszt ja és személyes tekintélye súlyával törte le az ellenzéket, nemegyszer túlságosan is erélyesen. Ennek eredményeként tört ki a zsidó történelem első palotaforradalma. "PALOTAFORRADALOM" JÁVNÉBAN A mai világban elképzelhetetlen, hogy egy tekintélyuralmon alapuló rendszerben a többség akaratából le lehetne válhatni egy zsarnokoskodó uralkodót, elnököt vagy akár minisztert. Ez csak a parlamentáris demokráciákban lehetséges. Diktatúrában csakis forradalom vagy legalábbis palotaforradalom, puccs útján történhetik ilyesmi. A Tóra abszolút tekintélyére épülő jávnei rezsimben történt palotaforradalmat csak idézőjelben lehet annak nevezni. Ugyanis amikor a fejedelem, Rábbán Gámliél autokratikus módszereivel szembeni ellenérzés a tetőfokára hágott, társai, a Szánhedrin vezető bölcsei, elhatározták leváltását, méghozzá többségi szavazással. Megválasztották utódját is, egy fiatal, ragyogó tehetségű tudóst - és Gámliél elfogadta a döntést. Nem próbálta a kétségen kívül rendelkezésére álló karhatalomra vagy római kapcsolataira támaszkodva "megkontrázni", hanem - immáron magánemberként - továbbra is eljárt a tanházba tanulni és tanítani. Miként - és főleg miért - tört ki a jávnei palotaforradalom? Mint már szó volt róla, Rábbán Gámliél erős kézzel és fejedelmi pozíciója minden tekintélyével azon volt, hogya többség véleményének érvényt szerezzen, és a többség által szentesített hilléli háláchát mindenki által elfogadtassa. Nem tűrte a kisebbségi véleményt, nem viselte el az árnyalatnyi eltéréseket sem: attól rettegett, hogy a zsidóságban mindig is meglévő széthúzás fog érvényesülni, és "két Tóra lesz", vagyis a nép csoportokra, szektákra, különböző "iskolákra" szakad. A fejedelmi erély saját sógorát, Eliézer ben Hirkánoszt sem kímélte. Amikor egyszer - egy elvont téma körül kialakult halachikus vitában - Eliézer megmakacsolta magát, és nem fogadta el a többség döntését, Gámliél nem habozott kiközösíttetni önfejű sógorát. Az eset beláthatatlan következményekkel járt, amelyekről később még szót ejtünk. Gámliélnak a fejedelmi tisztségről való leváltása a közte és rabbi Josuá között kitört viszály következtében történt. Előzőleg már több halachikus kérdésben volt köztük nézeteltérés, egyebek közt az elsőszülött állat - a b'chor - kérdésében, amikor a fejedelem büntetésből nem engedte leülni az ellenkező véleményen lévő Josuát. A csepp, amelytől betelt a pohár, az esti ima, az árvit körüli vita volt. A fejedelem azt tartotta, hogy ez kötelező, akárcsak a reggeli és a délutáni - a sáchrit és a minchá - ima. Rabbi Josuá ezzel szemben azt állította, hogy az esti ima fakultatív. Egy fiatal tanítvány, Bár Jocháj, föltette a vitatott kérdést az elnöklő Rábbán Gámliélnak, majd válaszát hallva elcsodálkozott, mondván, rabbi Josuá az ellenkező állásponton van. A mester nyilvánosan megrótta Josuát, és ismét arra kényszerítette, hogy álljon, miközben mindenki ült és hallgatta az előadást. Ekkor tört ki a botrány. Szemrehányást tettek Gámliélnak: "Kit nem bántottál még meg?", és a Szánhedrin vezetői elhatározták, hogy megvonják tőle bizalmukat, és leváltják. Utódlása nem volt könnyű, mert a szóba jöhető jelöltek többségénél fennállt valami kizáró ok. Josuá nem lehetett fejedelem, hiszen miatta tört ki a viszály. Rabbi Eliézer kiközösitésben volt. Rabbi Ákivának a származásával volt baj (betértek leszármazottja volt). Rabbi Tárfon sem volt megfelelő (a Jeruzsálemi Talmud alapján). Így történt, hogy Eleázár ben Ázárját jelölték Gámliél utódjául. * * * Eleázár a második tanaita nemzedék ragyogó tehetségű tagja volt. Mindössze tizennyolc éves volt, amikor felajánlották neki a Szánhedrin elnökségét. Először kitérő választ adott, mondván: meg kell kérdeznie a feleségét. Az okos és előrelátó asszony megpróbálta lebeszélni azzal, hogy idővel ő is Rábbán Gámliél sorsára juthat. Eleázár egy közmondással hárította el az asszony borúlátását: "Aki ma gyönyörű kristálypohárból ihat, ne bánja, hogy holnap eltörhet." "Igen ám - mondta az asszony -, de túl fiatal vagy, nincs egy ősz hajszálad sem! Az elnök nem lehet fiatalember!" A Talmud tanúsága szerint ekkor csoda történt: Eleázár ben Ázárjá egyetlen éjszaka alatt megőszült. Ekkor mondta azt, amit a peszáchi Hággádából mindenki ismer: "Úgy nézek ki, mintha hetvenéves lennék. . . " "Aznap" - mondja a Talmud - eltávolították az őrt a tanház kapujából. Gámliél szigorúan megszűrte a jesivá növendékeket: csak olyanokat engedett be, "akik belülről is olyanok, mint kívülről". Az új rendszer megnyitotta a kapukat. Több száz új hallgató tódult be a jávnei jesivába, úgyhogy "hétszáz új padot kellett beállitani a tanházba" . Ez nagyon rosszul esett Rábbán Gámliélnak: "Csak nem zártam el a Tóra-tanulástól a zsidó fiatalokat?" - kérdezte. (Bráchot 28.) * * * "Aznap" - mondja a Talmud - számos, megoldásra váró halachikus kérdés került szőnyegre. Újabb vita támadt Gámliél és rabbi Josuá között, és a többség Josuának adott igazat. Gámliél- aki hallgatóként leváltása után is rendszeresen bejárt az ülésekre - belátta: Josuának igaza volt, amikor azt mondta, hogy viselkedésével elvetette a sulykot. Elhatározta, hogy bocsánatot kér megbántott vetélytársától. Amikor elment hozzá, látta, hogy Josuá házában feketék a falak. Így szólt: "Házad falai tanúsítják, hogy szénégető [más vélemény szerint "kovács"] vagy." Josuá így felelt: "Jaj a nemzedéknek, amelynek te vagy a vezetője! Hiszen fogalmad sincs, hogyan és miből élnek a Talmud-tudósok!" Gámliél bocsánatot kért tőle, de a másik addig nem enyhült meg, míg apja, a mártírhalált halt Simeon ben Gámliél nevében nem kérte. Akkor beleegyezett a békülésbe, sőt lépéseket tett, hogy Gámliélt visszahelyezzék tisztségébe. A "NAGYORRÚT" HALÁLRA ÍTÉLIK... A jávnei "palotaforradalom" elsimult tehát. Rábbán Gámliél megtanulta a leckét. Bocsánatot kért rabbi Josuától, akit többször is megsértett, és mártírhalált halt apja nevében kérte a bölcseket is, hogy nézzék el neki erőszakos viselkedését. Ez meg is történt. A bölcsek, élükön Ákivával, tapintatosan, parabolákba burkoltan közölték a nemrég kinevezett Eleázár ben Ázárjával, hogy "vissza az egész". Persze nem szó szerint: fő forrásunk, a Babilóniai Talmud (Bráchot 28) szerint megosztották az elnökséget kettejük között, és Ben Ázárjá is részt kapott a hatalomból, vagyis a hónap négy szombatja közül az egyiken ő mondta a drását. A Jeruzsálemi Talmud szerint Eleázár Gámliél fejedelem helyettese, áv bét din - a legfelsőbb bíróság elnöke -lett. Az ággádá irodalom nem túl nagy elismeréssel méltatja Gámliél erélyességét. Elmondja például, hogy miután sógorát kiközösítéssel sújtotta, kűlföldre utazott, és útközben a hajó majdnem elsüllyedt a háborgó tengeren. Gámliel azt gondolta, a sógor miatt részesül büntetésben, s így fohászkodott: "Világ Ura! Nyilvánvaló előtted, hogy nem a magam vagy a családom nagyobb dicsőségére tettem, amit tettem, hanem a Te neved megszentelésére, hogy ne legyen széthúzás Izraelben!" A tenger mindjárt megnyugodott - teszi hozzá a talmudi forrás (Bává Meciá 59), amely megőrizte számunkra ezt a szívhez szóló történetet. Erélyessége és az általa bevezetett tekintélyuralom nem járt vallási túlzásokkal. A hagyományos Hillél-ház fejeként amiben csak lehetett, enyhítéseket és könnyítéseket vezetett be. Hetvenszer fordul elő neve a Misnában: a pusztulás utáni nemzedékek egyik legnagyobb tudósának számított. Érzékenységérő! legendákat mesélnek: egy éjjel meghallotta, hogy a szomszéd házban valaki sír. Együttérzésében az egész éjszakát átsírta, s reggelre kihullott a szempi!1ája. . . Máskor fölment társaival az elpusztult, lerombolt Jeruzsálembe. A Templom-hegyen megpillantottak egy rókát, amint éppen elősompolygott onnan, ahol azelőtt a Szentek Szentje állott. Gámliél elsirta magát... Amikor fia megbetegedett, Gámliél, a nagy tekintélyű fejedelem, a Szánhedrin feje nem röstellt tanaita társához, Chániná ben Doszához fordulni -- aki szent ember és csodatévő hírében állott -, hogy imádkoz- zék a fiúért. Előtte már mestere, Jochánán ben Zákkáj is kért ilyesmit Cháninától, és a cádik akkor is eredményesen járt közben... * * * Gámliél vezette be Jávnéban az "eretnekek áldását". Ez az eufemizmus azt fedi, hogy a mindennapi Tizennyolc áldást kiegészítette a besúgók és árulók elleni fohásszal. Ez a történészek szerint a gomba módra szaporodó keresztény szekták elleni védekezésül szolgált, amelyek kihasználták a zsidóság nehéz helyzetét, és egyre ellenségesebb magatartást tanúsítottak. Ezzel egyidejűleg Gámliél törvénybe iktatta, hogy zsidónak nem szabad bálványimádó értéktárgyát eltulajdonítania, mert ez Isten nevének megszentségtelenítésével egyenlő. A talmudi források részletesen leírják, hogyan jártak közben a bölcsek a rómaiaknál a zsidók érdekében, hogyan próbálták a korrupt és kegyetlen helytartók intézkedéseit ellensúlyozni. Nemegyszer említik, hogy Gámliél a szomszédos Szíriában fölkereste a körzeti helytartót. A Jeruzsálemi Talmud leírja, hogyan talált Rábbán Gámliél, rabbi Eliézer és rabbi Josuá zsidókat Rómában: "Egyszer Rómába utaztak, és egy helyütt gyerekeket láttak homokozni. Hallja Gámliél, hogy az egyik gyerek tanítja a társát, miközben kis homokkupacokat rak egymás mellé: "Látod, így csinálják Erec Jiszráélban! Ez a kupac a trumá [a papi juttatás], ez pedig a máászér [a lévitáknak járó tized]. . . "" Más alkalommal szintén Rómában voltak, amikor megtudták, hogya szenátus "törvényt" készít elő arról, hogy harminc napon belül nem maradhat életben zsidó a Római Impérium határain belül. Egy nemes lelkű szenátor titokban elárulta Gámliélnak a népirtás tervét. Amikor látta, hogy a bölcsek nagyon el vannak keseredve, azzal vigasztalta őket, hogy ne féljenek, még hátra van harminc nap: azalatt az ő Istenük csodát fog tenni. . . A határidő előtti ötödik napon ez a patrícius, felesége tanácsára ,öngyilkos lett. Demonstratív tettével elérte, hogy a szenátus elálljon a gonosz tervtől (Deuteronomium Rábá 2,24). * * * Talán erre az eseményre épül az a talmudi történet, amely Gámliélt a Hadrianus által bevezetett zsidó-üldözésseI kapcsolatba hozza. Tineus Rufus római helytartó felszántatta a Szentély helyét, hogy a zsidók ne is álmodhassanak újjáépítéséről. Gámliél megtudta, hogya rómaiak titokban halálra ítélték és keresik. Ez úgy történt, hogy egy szép napon beállított a tanházba egy római főnemes, és harsányan elkiáltotta magát: "A Nagyorrú kerestetik! A Nagyorrú kerestetik!" Gámliél illegalitásba vonult, de a patrícius megtudta, hogy hol bujkál, és fölkereste. Azt kérdezte, ha megmenti Gámliél életét, része lesz-e a túlvilági életben. A mester igenlő választ adott, sőt a főúr kérésére meg is esküdött erre. A filoszemita római öngyilkos lett, s ezzel a tettével sikerült érvényteleníttetnie Gámliél halálos ítéletét. Egy égi hang pedig kijelentette, hogy a patrícius részese lett a túlvilági életnek...(Táánit 29.) A történészek megalapozatlan legendának tartják ezt a történetet, főként mert nem illeszkedik az általuk ismert események közé. Dr. Alexander Kohut, az Áruch HáSálém cimű talmudi szótár szerkesztője úgy gondolja, hogy ez a történet a harmadik Gámliéllal, Jehudá HáNászi fiával és utódjával esett meg. Hyman is tudja, hogy Gámliél nem vett részt a Bár Kochbá-felkelésben, mert már előbb meghalt. Szerinte a mester hetvenéves korában halt meg, és harminc éven keresztül töltötte be a fejedelem tisztét. A pusztulás, amikor a rómaiak felgyújtották a Szentélyt, és a Szánhedrin Jávnéba költözött, i. sz. 70-ben történt. 47 évvel ezután került a trónra Hadrianus császár, aki az első időben megígérte, hogy engedélyezi a Szentély újjáépítését, majd visszakozott. Ez óriási csalódást jelentett a zsidók számára: forradalmi szelek kezdtek fújdogálni. Ekkor nevezte ki a császár Tineus Rufust a leigázott Júdea helytartójának, és ekkor szántatták fel a Szentély helyét. Ebben az időben, i. sz. 110-130 körül történt Hyman szerint az említett eset, a "nagyorrú" fejedelem halálra ítélése. Sokan próbálták megmagyarázni, mit ért a Talmud "nagyorrú" alatt. A leglogíkusabb magyarázatot Kohut adja. Szerinte a báál háchotem - "az orr tulajdonosa", vagyis "nagyorrú" - olyan embert jelent, aki magasan hordja az orrát, tudatában van saját jelentőségének. Steinsalz rabbi azt mondja, hogy a chotem, azaz "orr" latinul "nasotus", ami a héber nászi - "bölcs", "nagy ember" - szóra rímel. Halála előtt Gámliél még egy fontos rendelkezéssel, tákánával tette emlékezetessé nevét. Az akkori szokások szerint a temetkezés nagyon sokba került, a drága ruhák, a pompa miatt. A temetés sokszor nagyobb fájdalmat okozott a hozzátartozóknak, mint maga a haláleset. Nemegyszer előfordult, hogy a rokonok letették valahol a holttestet, és eltűntek (Moéd Kátán 57). Gámliél véget vetett a drága, sznob divatnak: elrendelte, hogy a halottakat egyszerű gyolcs ruhában temessék el. Haláláról egy legenda azt tartja, hogy sógora imájának köszönhető: erről Eliézer ben Hirkánosz élettörténetében még szót ejtünk. Fia, a második Simeon ben Gámlíél csak sokkal később, a Bár Kochbá-lázadás után lépett örökébe, amikor a kedélyek lecsillapodtak, és a Szánhedrin életben maradt tagjai összeültek a gálili Usában. Rábbán Gámliél helyét előbb Eleázár ben Ázárjá töltötte be, majd Ákivá lett a szellemi vezető. Nagy nemzeti gyász kísérte halálát: egy korszak szállt sírba vele...

 

A 19. "ŐSI" BEMUTATÓJA AZ ORZSE HONLAPJÁN

Bemutatták Naftali Kraus új könyvét

Május 13-án a zsidó naptár ijjár hó 19-én, az omer 34. napján, noha a luah nem jelzett ünnepet, mégis örvendetes esemény történt a zsidó kultúra barátainak számára. Eljutott az olvasókhoz Naftali Kraus, a nálunk is kedvelt és szeretett izraeli szerző új könyve, amely „Ismerd meg atyád Istenét! Zsidó fogalomtár(1)” címmel ad értékes segítséget hagyományaink megismeréséhez.

Szokása szerint a szerző jelen volt 27. magyar nyelvű könyve – amely az „Ősi forrás” sorozat 19. tagja – Irók Könyvesboltjában rendezett bemutatóján.

 

Zsúfolásig megtelt a helyiség, külföldiek is érdeklődtek.

Benedek István Gábor író-újságíró, a népszerű BIG kezdte a kötet méltatását, párhuzamot vonva régebbi közismert könyvekkel, pl. Jókaival. Bibliai kiegészítőnek, értelmező szótárnak nevezte az új könyvet, amely sokaknak fog segíteni.

 

Zoltai Gusztáv a MAZSIHISZ igazgatója üdvözölte a megjelenteket és a kötetet, az előzőkhöz hasonlóan merítenek belőle.

Schőner Alfréd főrabbi-rektor, aki az előszót is írta ehhez az ősök földjének hangulatát, életstílusát tükröző könyvhöz, felelevenítette régebbi kapcsolatukat, utalva az Állami Egyházügyi Hivatal kellemetlen emlékére. Szólt a szerző eddigi tevékenységéről, kiemelve a most megjelent könyve újszerűségét. Ez a mikrothesaurus fontos tagja a „könyvek hídjának”. (A beszéd itt olvasható)

Iványi Gábor, a kiadó Wesley János Főiskola rektora, a másik előszó írója, a szavak megőrzésének fontosságát hangsúlyozta, amelyeket magunkkal viszünk Istenhez, aki az ember fogalmát alkotta.

Haraszti György, az OR-ZSE professzora beszélt a saját nyelv és közeg fontosságáról, ez a könyv mankó a héber és jiddis kifejezések megértéséhez. Remélte, hogy ez csak első része egy tervezett nagyobb munkának.

Végül a szerző kapott szót. Idézte a hetiszakaszt, amelynek szavai: „…elvesztek a népek között !” nagyon komoly figyelmeztetés (tahéha) számunkra. Napjainkban a diaszpóra mellett létezik egy galut magában a zsidóságban is. Ez a belső galut az asszimiláció veszélye, amely jelenleg az antiszemitizmusnál is nagyobb fenyegetést jelent számunkra - mondta Kraus.

A hivatalos program után még sokáig és sokan maradtak beszélgetni a szerzővel, aki két nyelven, magyarul és héberül dedikálta az új könyvet.

  

 

HETI HAFTARA – NÁSZÓ - 2009

Filiszteusverö Sámson története

(Váj'hi is echád miCor'á)   "Azután az asszony fiút szült, és elnevezte Sámsonnak. A gyermek felnöve­kedett, és megáldotta öt az örökkévaló. És az Örökkévaló szelleme nyugtalaní­tani kezdte öt a Dán táborában, amely Corá és Estáol között volt." (Bírák 13:24-25.)

Már túlvagyunk a honfoglaláson: felosztották Kánaán területét a törzsek között. Jósuá, a hős hadvezér, Mózes hűséges tanítványa és utódja, meg­halt. Ezt a korszakot nevezi a Biblia a bírák korának. A Krónikás keserű­en állapítja meg: "Nincs király Izraelben, mindenki azt tesz, amit akar."   A kedélyes anarchia korszaka ez, amely rendszerint a nép, a nemzet és a vallás elkorcsosulásával jár. A zsidóság számára a három tényező egy és ugyanaz, így a rendet nélkülöző időszak az alig összekovácsolódott nem­zet széthullásával fenyeget. A zavaros helyzetet azonnal kihasználja a külső ellenség: a héber törzseknek sűrűn kell visszaverniük a midjániták vagy a moábiták rablótámadásait, a filiszteusok hódító törekvéseit.   Ez a legjellemzőbb a bírák korára: a nemzeti végveszély pillanatában hirtelen felbukkan egy hős, aki bravúros tettel megmenti a népet ­helyesebben a laza kötelékben élő törzseket - az ellenségtől. Mivel az ilyesmi Isten segítségével szokott történni, a nép ilyenkor egy időre vissza­tér a monoteizmushoz és a Tórához. Azután a veszély elmúlik, a szabadító meghal, és az egész elölről kezdődik: megindul az asszimiláció, a pogány kultúra befogadása - a szellemi züllés -, majd jön az idegen hódító, a nemzeti katasztrófa fenyegetése.   Történetünk idején a zsidó törzsek filiszteus uralom alatt senyvedtek. Negyven éve keveredett el hozzájuk ez a vad törzs, amely elfoglalta az ország tengerparti sávját. Ez a jól felfegyverzett, értelmes, harcos népség öt fejedelemségre oszlott, élükön városfejedelmek álltak.   Történetünk hőse, Sámson - héberül Simson - názir volt: önmegtartóz­tató, szerzetesi életmódot folytató ember. A Nászo heti szakasz a názirok életmódját szabályozza: ezért szól a heti háftárá Sámsonról. Megtudjuk belőle, milyen előírások szerint kellett élnie: nem nyiratkozhatott, nem ehetett tisztátalant, hogy beteljesíthesse küldetését, a filiszteus uralom alóli felszabadító harc megkezdését. Sámson kora ifjúságától kezdve rengeteg borsot tört a filiszteusok orra alá. Mint a zsidó nép bírája - helyesebben mint néptribun, hiszen a "bíró" ebben az időben inkább "vezért" jelentett - nem kevés dicsőséget aratott törzse, a dániták számára. Bölcseink szerint Jákob, amikor megál­dotta fiait halála előtt, s Dánról azt mondotta, hogy ő is bíráskodni fog majd népe fölött, akár a többi törzs, tulajdonképpen Sámson tevékenysé­gét jövendölte meg. Sámson sok olyasmit is művelt, amit "jólnevelt zsidó fiatalembernek" nem illik tennie. Az Írás szerint azért cselekedett így, hogy belekössön a filiszteusokba, és bebizonyítsa népének: az idegen elnyomás nem sorscsa­pás, lehet és kell is ellene küzdeni. Amikor Jehudá vénei eljöttek érte, hogy kiszolgáltassák őt a filiszteusoknak - miután összegyűjtött háromszáz rókát, és a farkukra kötött égő csóvákkal szélnek eresztette őket a filisz­teusok ültetvényein, hogy leégjen a termés -, csupán azt kérte: ne öljék meg, csak adják át a filiszteusoknak, a többi hadd legyen az ő dolga. Hatalmas, emberfeletti erejét nem fordíthatta testvérei ellen (J. Elizur: Dáát Mikrá). * * * Bőlcseink sokoldalúan jellemzik Sámsont a Talmudban és a Midrásban. Az utóbbiban naivsága, istenfélelme, nagy ereje, jóhiszeműsége miatt két másik bírával, Gidonnal és Jiftáchhal egyetemben - Mózessal, Áronn­al és Sámuellal állítják egy sorba. Ugyanakkor ösztöneinek élő, robusztus nőfalónak írják le, aki hatalmas erejében bízva csak akkor imádkozik, ha nagy baj fenyegeti. A Midrás szerint Jákob ősapánk lelki szemei előtt az említett áldás idején megjelent Sámson mint megváltó, leendő Messiás,  de amikor látta, milyen szomorú sors vár a hősre - akit a filiszteusok megvakítottak, majd erőszakos halált halt -, felkiáltott: "Segítség, Istenemr. .. " (B'résit Rábá 98:14.)   Ugyanez a midrás i forrás azt sugallja, hogy Sámson tisztában volt szerény szellemi képességeivel. Amikor egy szamár állcsontjával ezer filisz­teust küldött el az örök vadászmezőkre, és úgy megszomjazott, hogy kezét sem bírta kinyújtani a kulacs után, így könyörgött: "Világ Ura! Ha csupán annyi lenne a különbség köztük és köztem, hogy én körül vagyok metélve, akkor sem helyénvaló, hogy a kezükbe kerűljek!" Az Örökkévaló - ­mondja a Midrás - rögvest kettészelte a katlant, s megitatta Sámsont ... (Uo.) * * * Sámson életében több nő is szerepet játszott, de anyja és Delila voltak a legfontosabbak számára: anyja, akit Isten angyala figyelmeztetett, miként éljen, mielőtt fiát megszüli, és Delila, a filiszteus nő, aki pénzért elárulta Sámsont ellenségeinek. A Talmud Szotá traktátusa azt is elbeszéli, milyen rafinált női praktikával bírta rá Sámsont, hogy kiadja titkát: akit érdekel, ott utánanézhet.       Utolsó hőstette előtt - amikor magára döntötte Gázában Dágon bálvány házát, és egy csapásra háromezer filiszteust ölt meg - Sámson így imádkozott: "Istenem! Emlékezz meg rólam, és erősíts meg engem még most az egyszer, én Istenem, hogy bosszút állhassak a filiszteusokon a két szememért!" "Emlékezz meg rólam - mondta Sámson az Örökkévaló előtt -, Világ Ura! Emlékezz arra, hogy húszesztendős bíráskodásom alatt nem mondtam senkinek: »Vidd a botomat innen oda!«" Vagyis: "mindent önzetlenül tettem".    A Midrás szerint a filiszteusok még halála után is féltek Sámsontól, s további húsz évnek kellett eltelnie, míg elhitték, hogy valóban meghalt. .. (Jálkut)