ZSIDÓK! SZENTELJÜK MEG A SÁBESZT!

AMIT A SZOMBATRÓL TUDNI KELL

ÉS LEHET (2)

                    (FOLYTATÁS A MULT HÉTRŐL)

 

EGY MEGZAVART SZOMBAT TÖRTÉNETE

A dolog természeténél fogva a szombat - annak minden gyakorlati, szellemi, valamint háláchikus vetületével egyetemben – központi helyet foglal el a chászid folklór mesevilágában.

Egyszer volt . . .

Egy szombat este, Hávdálá után, Báál-Sém-Tov - szokása szerint - befogatta a lovakat és három tanítványával együtt elindult egy ismeretlen cél felé. A kocsis hajtotta a lovakat, és hamarosan maguk mögött hagyták a városka utolsó házait is. Letértek az országútról, behajtottak az erdő sűrűjébe, ahol sötét volt és már ismeretlenné vált az út is.
Mentek, mentek, de másnap estefelé kiderült, hogy eltévedtek. Báá-Sém-Tov sem tudta irányítani a kocsist, és úgy tűnt, még ő is elvesztette önbizalmát, s mintha az égiek és a közte meglévő állandó szellemi kapcsolat is megszakadt volna. . .
Napokon keresztül bolyongtak úttalan utakon, reménytelenül, hogy végre lakott vidékre vetődjenek. Péntek délután, amikor már attól tartottak, hogy beleutaznak a szombatba - vettek észre messziről egy házat melynek kéményéből füst szállt az ég felé. Még éppen idejében odaértek, bekopogtak és bebocsájtást kértek.
Egy igencsak furcsa szerzet nyitott nekik ajtót. Zsidónak tűnt, rongyos volt, mezítláb toporgott előttük és láthatóan nem örült a váratlan vendégeknek. „Nem vagyok érdekelve vendégekben és nem érdekel a szombat!" - mondta az elképedt chászidoknak - „utálom a magukhoz hasonló embereket. Ahogy látom, maguk chászidok. Menjenek Isten hírével!" fejezte be mondókáját, és már csukni is akarta az ajtót.
Megdöbbenve és megszégyenülve állt ott Báál-Sém-Tov, tanítványaival együtt. Semmi esélyük nem volt rá, hogy a szombat beállta előtt elérjenek egy zsidó települést, vagy akár egyetlen házat. Nem volt mit tenni, könyörgésre kellett fogni a dolgot. De az öreg megátalkodott zsidó egyre csak szidalmazta őket, miközben hajtogatta, hogy nincs érdekelve vendégekben.
Csak amikor háromszoros árat ajánlottak fel a szállásért, egyezett bele, hogy ott maradjanak szombatra, de még így is egy egész sor feltételt szabott nekik: hogy ne imádkozzanak hangosan, hogy ne imádkozzanak sokáig, a kosztot illetően ne legyenek igényeik, ne csinálják ezt, ne tegyék azt . . .

Nem volt más választásuk, kénytelen-kelletlen beleegyeztek minden feltételbe, aminek célja az ő megalázásuk volt. Amikor végre belülre kerültek, akkor látták, hogy az egész ház úgy néz ki, mint egy elhagyott fészer. Embernek se híre, se hamva, bútor egy darab se, mindössze egyetlen - négy lábra helyezett - falapot találtak, ami lehetett asztal is, ágy is. Amikor meg aziránt érdeklődtek, nincs-e a közelben tó vagy folyó, ahol a szombat tiszteletére megmerítkezhetnének - az öreg, mármint a házigazda - súlyos szitkokat szórt rájuk, épp, hogy el nem kergette őket néhány perccel a szombat bejövetele előtt.

A házban egyébként sem látszott, hogy bármi előkészületet tennének a szombatra. Vendéglátójuk tett-vett, fütyörészett és dalokat dúdolt magában. Közben időnként nagyokat harapott a keze ügyében lévő görögdinnyébe.
Gyertyagyújtáskor a házigazda a deszkalapot fekete posztóval letakarta, majd egy agyag gyertyatartóban meggyújtott egy gyertyát, hadarva, a szavakat elharapva elmondta a szombatfogadó „Árvit" imát, amit egyébként úgy tűnt - hogy nem is ért. A chászidok is kénytelenek voltak gyorsan befejezni, hiszen előre kikötötte velük ezt. . .

- Gut Sábesz! Jó Szombatot! - köszöntötték a vendégek a házigazdát, de az viszonzásul egy orosz átok-formulát sziszegett a foga között. Amikor az angyalfogadó „Sálom Áléchemet" énekelték, ismét csak egy sor átkot voltak kénytelenek végighallgatni. A kidusra kerülvén a sor a házigazda elmondta a borra az áldást, de amikor vendégei akarták ugyanezt megtenni, részegesnek nevezte őket, akik csak bort akarnak inni.

Aztán egy fekete kenyeret hozott, de nem engedte „piszkos kezeikkel" hozzányúlni, hanem ő vágott le mindenkinek egy-egy szeletet. Szó sem volt a szokásos szombati két kis kalácsról (chálá). Vacsorára egy tál lencsefőzeléket hozott, melyből mindenkinek csak egyetlen kanállal adott. Ráadásul még nem is énekelhettek, se nem tarthattak Tóra-magyarázatot.
Másnap reggel, még alig pirkadt, az „öreg" már be is fejezte az imát. Az étkezés az előző napihoz hasonlóan zajlott le. Délután, a Minchá ima után, amikor a „harmadik étkezés" (Szeudát Slisit) micváját akarták teljesíteni, az „öreg" rájuk förmedt, hogy „ne zabáljanak annyit".

Még a szombat kimenetele után sem hagyott nekik nyugtot. Nem engedte őket elmenni, s egészen szerdáig visszatartotta a társaságot, amikoris már elfogadta a vendéglátásért járó összeget és végre szabadon engedte őket.

Ekkor azonban kinyílt egy félreeső ajtó, és kijött egy előkelőnek látszó, felékszerezett hölgy és a következő szavakkal fordult Báál-Sém-Tovhoz:

- Rebbe, nagyon kérem, legyenek a vendégeim, és maradjanak itt a következő szombatra.
Báál-Sém-Tov igencsak elcsodálkozott, majd így válaszolt:
- Két dolgot nem értek. Egyrészt, honnan tudja, hogy én rebbe vagyok? Ha pedig tudja, akkor miért hagyta, hogy ennyire megzavarják szombati nyugalmunkat, és a szombat által nyújtott szellemi felemelkedés helyett ennyi bosszúságban legyen részünk?

- Nem ismer meg engem a rebbe? - válaszolt a nő. Hiszen én háztartási alkalmazott voltam az Ön házában. Fiatal koromban árvaságra jutottam, amikoris a rebecen magához vett és úgy bánt velem, mintha az édesanyám lett volna.
Egyszer azonban, egy pénteki napon, a rebecen, amikor a fejemen lévő sebet kente és én nagyon kiabáltam - feltehetően idegességében - lekent nekem egy pofont.
Maga is ott volt rebbe, és látta is a pofont - folytatta az asszony - de nem szólt semmit. Mivel tudott dolog, hogy a cádikok magatartásának megítélése szigorúbb az egyszerű emberekénél - az Égben elhatároztatott - hogy Báál-Sém-Tov - büntetésből - elveszti túlvilági üdvösségét.

- Én és a férjem - s itt rámutatott az „öregre" - aki egy titkos cádik, azon imádkoztunk, hogy egy szombatjának tönkretételével nyerjen bocsánatot. De hogy lehet egy cádik szombatját tönkretenni? Így aztán mi magunkra vállaltuk ezt a háládatlan feladatot, a többi az Égiek dolga volt. Így ők intézték azt is, hogy hozzánk kerüljenek szombatra, a többit már tudják . . .
- Végül most már csak azt kérem - mondta az asszony Báál-Sém-Tovnak - maradjanak itt szombatra és töltsék azt velünk együtt, immár örömben és vígságban, amilyen egy igazi chászid szombat . . .

Így aztán a következő szombatot is ott töltötte Bál-Sém-Tov, tanítványaival együtt. Felesleges is mondani, hogy ez egy lélekemelő, szellemiekben gazdag, igazi chászid szombat volt . . .

A CSENDESTÁRS SZOMBATJA

A könyve után „Jiszmách Jiszráél" néven ismert alexanderi rebbéhez, reb Jeráchmiél Jiszráél Jichák Danzingerhez, egyszer beállított egy zsidó, s panaszkodott, hogy az üzletéből nem tud megélni. A rebbe a ki nem mondott szavakból rájött, hogy a hitsorsos boltját szombaton is nyitva tartja.
Miután végighallgatta a kereskedőt, a rebbe a következő javaslattal állt elő: - Ha beleegyezel, hogy betársuljak az üzletbe 15%-al, de anélkül, hogy ténylegesen be is tegyem a pénzt - megígérem neked, hogy biztosítva lesz a tisztességes megélhetésed.

A zsidó boldogan beleegyezett, és még szerződést is készítettek a megállapodásról. Miután ily szépen megegyeztek, a rebbe a végén azt mondta: -

Most, hogy az üzlet kb. egy hetede az én tulajdonommá vált, vagyis a hét napból egy - én a szombatot választom ki magamnak. A szombati haszon ezentúl az enyém, a hét többi napjának haszna pedig a tiéd lesz. S mivel a szombat ily módon az enyém, úgy határoztam, hogy szombaton - az én napomon - az üzlet zárva lesz. Most pedig menj, és sok szerencsét a társas viszonyhoz.

A „társ" betartotta a rebbe feltételét. Az üzlet szombaton zárva volt, de a kereskedő megélhetése ezentúl mégis bőven biztosítva volt.

Reb Méir Michaelnek, az osztrovcai rebbének szokásává vált a kötelező böjtnapokon kívül is böjtölni. Tette ezt abból a sajátos megfontolásból, hogy - szerinte - az embernek kötelessége hozzászoktatni a szervezetét ahhoz, hogy minél kevesebbet egyen. Az igazi cádik- szokta volt mondani-az evés-ivás által is közelebb kerül az Örökkévalóhoz, mert annak a táplálkozása is szellemi. Nekem azonban, aki nem vagyok cádik, kötelességem minél kevesebbet enni. A végén már oda fajult nála ez a mánia, hogy már szombatonként is szokott böjtölni, ami - a háláchá szerint - egyébként tilos.
Egy ízben maga elé rendelt egy zsidót, hogy szombatszegésért jól megmossa annak fejét, de az illető - hallván a korholást - így válaszolt: - Dehát a rebbe is megveti a szombatot?
- Hogy-hogy? - kérdezte megdöbbenve a rebbe.
- Úgy, hogy a rebbe szombaton is böjtöl, ami pedig a szombat szentségének megszegése!
- Igazad van, fiam, de a kettő között van egy kis különbség - szólt a rebbe. Tőled ezt a helytelen viselkedést mások is eltanulhatják, engem azonban senki nem fog utánozni . . .
         (Folyt.köv)

IZRAEL ESŐÉRT IMÁDKOZIK

S Z Á R A Z S Á G IZRAELBEN VESZÉLYEZTETI A TU-BISVÁTI FA-ÜLTETÉSEKET

Most már biztos és egyértelmü: Izraelben szárazság van. Tavaly és tavalyelőtt sem esett elég eső, de az idén a helyzet katasztrófális. Már hónapok óta imádkozunk, zsoltárokat mondunk, ahogy azt a halacha előirja – de eső nincs.

Már helyhatósági törvények korlátozzák a kertek öntözését, már felemelték a viz árát – mintha az segitene. Sehol semmi.

Most úgy néz ki hogy a jövö hétfőn – Tu Bisvát napján - (lásd bloggunkban aznap az ünnep jelentőségét) – nem lesznek megtartva a hagyományos fa-csemete ültetések, mivel az országos Vizhivatal ellenzi ezt. Kár minden cseeppért – mondják.

Ezzel szemben a Keren Kájjemet emberei – akik az ültetéseket szervezik – azt mondják, hogy ők "viztartó" fákat ültetnek, amelyek nem pazarolják a vizet – hanem ellenkezőleg.

A határozat, mint rendesen, az utolsó percben születik majd meg.

5 NAP A VÁLASZTÁSOKIG: 15% "ÚSZÓ SZAVAZATOK"

DÖNTHETIK EL A VÁLASZTÁSOK EREDMÉNYÉT. . .

Ma, öt nappal a választások előtt, a pártok helyben topognak. Már mindent elmondtak, magukról és egymásról és semmi ujat nem tudnak kitalálni. A felmérések moguljai egymást méricskélik, még két százalék Cipinek, még egy Baraknak –semmi uj (lásd amit erről irtunk a mult héten , ami ma is aktuális.

A választásokat a létező 15-20% un. "úszó szavazatok" fogják eldönteni, vagyis azok akik az utolsó pillanatban határoznak.

Mig legutóbb a Nyugdijasok Pártja volt az, amely a semmiből előbukkanva 7 mandátumot kapott – most lehet ez az egyik zöld párt, vagy "Az elnyomott férjek" szsövetsége (ilyen is van), ha lesz elég hobortos fiatal,aki már unja a régi pártokat és elég bátor ahhoz hogy megtréfálja őket.

JUD SVÁT -ŐRSÉGVÁLTÁS A CHÁBÁDBAN

KÉT DÁTUM – ÉS AMI KÖZÖTTE VAN

Ma – február 4 – van Svát hó tizedike. Ez jeles nap a chábád chaszidizmus történetében. Ezen a napon 1950-ben áldozott le az ismert, orosz eredetü chaszidizmus napja , az előző rebbe, a dinasztia hatodik tagja, rabbi Joszéf Jichak Schnéurson halálával New-Yorkban-

Egy évvel később, a gyászév végeztével, ezen a napon vette át a chaszid közösség vezetését a rebbe veje, r' Menáchem Schnéurson, a hetedik lubavitsi rebbe, aki a mozgalmat világméretekben nagyhatalommá változtatta és küldötteivel a mai napig ott van mindenütt, ahol zsidók élnek és segitségre van szükségük, hogy zsidók tudjanak maradni – annak ellenére hogy már 15 évvel ezelőtt elhagyott bennünket

Ezt a célt szolgálja a chábád-Lubavits magyarországi kirendeltsége is, Baruch Oberlander rabbi vezetésével.

*

Első nyilvános beszédében, ami a chaszid terminológia Mámárnak, chaszid filozófikus fejtegetésnek nevez – a rebbe elmondta hogy a chaszidizmus célja és értelme az Istenséget lehozni a földre, emberközelbe, ahol eredetileg is volt, a világ teremtésekor, mielőtt az emberiség elromlott volna. A Bááti Lögáni, midrási eredetü fejtegetésben azt találjuk, hogy a világ teremtése után, amikor Ádám, az első ember, vétkezett, majd megtörtént az első testvérgyilkosság (Kájin megölte Ábelt), az Enos korabeli vétkek (a kezdetleges bálványimádás, majd a vizözön korának vétkei, a bábeli Torony épitői, Szodoma förtelmei és az első egyiptomiak bünös viselkedése Ábrahámmal szemben – mindez azt eredményezte, hogy az isteni Dicsfény eltávolodjon a földről, és mind magasabbra, végülis a hetedik mennybe "vonuljon vissza".

Itt kezdődött az ősapák tevékenysége, ami azt célozta hogy az Örökkévalő visszatérjen a földre, ahol eredetileg az emberek között volt – az Éden kertjében. Hét cáddik – a három ősapa, nomeg Lévi, Khát, Ámrám és Mózes – visszahozták a Dicsfényt a földre. És ez a mi feladatunk, ma, a hetedik nemzedéknek ( a rebbe volt a hetedik a chábád dinasztiában), ahogy Mózes volt a hetedik, aki megváltotta a zsidókat az egyiptomi rabságból - - -

IZRAEL NAGYJAINAK ARCKÉPCSARNOKA(1)

 

 

A TALMUD BÖLCSEI – NAFTALI KRAUS 3. KÖNYVE

 

   16 ÉVVEL EZELŐTT JELENT MEG BUDAPESTEN ELSŐ KIADÁSBAN NAFTALI KRAUS HARMADIK KÖNYVE AZ ŐSI FORRÁS SOROZATBAN, A TALMUD BÖLCSEI CIMMEL (HÉBERÜL: CHÁCHMÉ HÁTÁLMUD).

 

Bár azóta a könyv megjelent második kiadásban is (2000-ben, az Ulpius kiadónál), már rég elfogyott és nem kapható, csak itt-ott kis antikváriumokban található. Mivel lehetőség nyilt a könyv fejezeteinek folytatólagos közlésére a blog hasábjain -  gondoltuk jó szolgálatot teszünk az azóta született és felnőtt magyarul olvasó zsidó közönségnek, ha megismertetjük vele a zsidóság ezen szellemóriásait, a Talmud bölcseit. A terv szerint egy-egy fejezet hetenként, csütörtökön fog megjelenni.

A szerk.

 

 

             A szaklektor előszavából

 

" - - -Alig képzelhetô el olyan zsidó ember, aki ne hallott volna a Talmudról, de nem sokan tudják, valójában mit is rejt magában ez a fogalom, amelynek megismeréséhez többéves intenzív és szorgalmas stúdiumra van szükség.
A talmudi mûveltséggel nem rendelkezô zsidó ember mégis szeretne megismerkedni ezzel a csodálatos világgal. De hogyan juthatna hozzá?

 

    Ennek a kérdésnek a megoldására vállalkozott Naftali Kraus újabb mûvével. Mások is írtak már -- héberül és más nyelveken -- ismeretterjesztô könyveket a Talmudról…  Kraus persze inkább biografikus és publicisztikai megközelítéssel fordult a feladat felé. Nem is gondolhatott arra, hogy a Talmud bölcseinek teljes, élethû képmását mutassa be olvasóinak. Ez a feladat a kör négyszögesítéséhez hasonlítana, és -- akárcsak amaz -- keresztülvihetetlen.

    Alapos Talmud-tudás nélkül az olvasó nem foghatja föl e szellemóriások tökéletes képmásait, csak vetületüket szemlélheti. Kraus jól tudta ezt, és ennek megfelelôen rajzolta meg ôket. Élettörténetüket próbálta rekonstruálni a Talmudban szétszórt elbeszélések alapján -- de kiderült, hogy sok híres bölcsnél még az életrajz legelemibb adatai sem találhatók meg. Inkább vitapartnereikkel és embertársaikkal való kapcsolataikról szólnak ezek a történetek, amelyek a szereplôk jellegzetes lelki alkatát tükrözik vissza. Világszemléletükrôl, morális és etikai felfogásukról is értesülünk, amennyiben a talmudi irodalom megôrizte ilyen megnyilatkozásaikat. Az ember természetesen akkor mondhatná, hogy "ismeri" ezeket a bölcseket, ha a talmudikusan képzetlen ember számára érthetô módon vissza lehetne adni a bölcsek különbözô halachikus tételeit, az azokkal járó vitákat, érveket és ellenérveket, a tételek finom, precíz megfogalmazásait és hasonlókat. Mert lényegében ezek az ismeretek a fontosak.

    De így is, a korlátok ellenére, sokat tanulhat ebbôl a mûbôl az, aki a Talmud világával való elsô kapcsolatát akarja megteremteni. Sôt e könyv segítségével még az is szélesítheti tudását,aki valamennyire jártas a Talmud irodalmában, mert az itt megrajzolt portrék által testet öltenek az elvont talmudi viták. A szereplôk elevenebben jelennek meg elôttünk, és talán az elvek és viták mozgatóerejét is megsejtetik velünk a róluk szóló elbeszélések, anekdoták és szóbeszédek.

A szerzô behatóan tanulmányozta a szakirodalmat, és jól alkalmazta a magyar olvasó igényeihez.  Az eredmény: jó, olvasmányos és hézagpótló könyv kerül a talmudi világgal megismerkedni kívánó olvasó kezébe.

 Remélhetô, hogy aki a könyvet forgatja, helyesebben ítéli majd meg a Talmud korának szellemét, és megnyílik elôtte a kapu, amely e korszak megismeréséhez vezet.

Bné Brák, 5753. tévét (1993. január)

Dr. Yechiel Zvi Moskovits (זל)

A könyv szaklektora

                                                                 *

EZRA AZ IRÁSTUDÓ

 AKI ELŐSZÖR MENTETTE MEG A ZSIDÓSÁGOT

 A VÉSZES    VEGYESHÁZASSÁGOKTÓL

 

        Vajon miért kezdjük bölcseink bemutatását Ezrával, holott Mózes Mesterünk már a kezdet kezdeténél jelen volt, bábáskodott a Tóra-adásnál, olyannyira, hogy a Tóra az ő nevét viseli: Torát Mose, Mózes Tórája?

    Válasz: Mózesről úgy gondoljuk, mégiscsak tud egyet-mást az olvasó, Ezrá azonban úgyszólván ismeretlen.

Mint a babilóniai fogságból való visszatérés szellemi vezetője és a zsidó állam második korszakának megalapítója, a Második Szentély egyik építője - Ezra óriási szerepet töltött be a leigázott és rabságba hajtott zsidó nép megmentésében és a Tóra restaurálásában. Bölcseink találó megállapítása szerint "érdemes és megfelelő lett volna Ezrá arra, hogy általa adassék a Tóra, csak éppen Mózes megelőzte őt" (Szánhedrin 21.).

Más népnél egy Ezrához hasonló méretű vezéregyéniség király – vagy legalábbis kormányzó, hadvezér, nagy hatalmú úr – lehetett volna. Nálunk, zsidóknál, titulusa egyszerű, szinte aszketikus: Ezrá HáSzofér, Ezrá, az Írástudó. Még csak nem is "főrabbi"...

Voltak próféták, és lettek – később – zsidó királyok is. De Ezrával kezdődött a zsidó szellemi elit – az írástudók – uralma. Azoké, akik fölötte álltak királyoknak és főpapoknak, a Tóra művelőié, a Tan képviselőié. Ezrával kezdődött az a kor, amelyet a Talmud szerint a szellem embere a vezető egyénisége: "Mán málká? Rábánán." ("Kik a királyok? A bölcsek." Gitin 62.)

* * *

     Ezrá, az Írástudó  – Szerájá főpap fia volt: ősei huszonhárom nemzedékre visszamenően kohániták voltak, vagyis Árontól, az első főpaptól származtak. Szeráját Rivlában végeztette ki Nabukadnecár,babilóniai király, aki előzőleg lerombolta az Első Szentélyt, és száműzte a nép színejavát.

 Az ifjú Ezrá is a száműzöttek között volt, bár nem tudjuk pontosan, mennyi idős lehetett akkor. Azt azonban tudjuk, hogy a Szentély lerombolása és Ezrá visszatérése között – ami Ártáksásztá király uralkodásának hetedik évében történt – legalább hetvenöt év telt el. Ezrá tehát mintegy nyolcvanéves korában álijázott.

 A Második Templom építése a zsidó időszámítás szerint 3413-ban, 352 évvel a polgári időszámítás előtt kezdődött. Ezrá öt évvel később érkezett Jeruzsálembe 1800 kísérőjével, tarsolyában Ártáksásztá király engedélyével.

Előzőleg Kóres ( Kürosz) király dekrétuma megengedte a zsidóknak, hogy hazatérjenek és felépítsék őseik Templomát. Ekkor indult el az első álijá: Zerubável ben Sááltiél pasa és Josuá főpap vezetésével 42 360 olé érkezett az országba.

 Ezrá visszatérésekor a maroknyi új jisuv rengeteg nehézséggel küszködött: külső és belső ellenség veszélyeztette a békét. Izrael ellenségei, az annak idején Számáriában letelepített bálványimádó népek, feljelentéseket küldözgettek a királynak, és különböző ürügyekkel próbálták – nemegyszer sikerrel – akadályozni a Szentély felépítését. A legnagyobb veszélyt azonban a vegyes házasság és a vele járó asszimiláció, a zsidó törvények semmibevétele jelentette. Ezen a téren Ezrá igen erélyesen lépett fel: követelte – és el is érte – az idegen nők eltávolítását.

* * *

Ezrá leírja az ima szövegét, amelyet közvetlenül Jeruzsálembe érkezése után mondott, amikor megtudta, milyen alacsony a nép erkölcsi-szellemi színvonala: az országban lakó más népek leányaival házasodik, és ebben a vezetők járnak elöl. Amikor mindezt meghallotta, írja, "megszaggattam a ruhámat és köpenyemet, téptem a hajamat és szakállamat, és összetörve ültem", majd térdre borult, imára emelte a kezét, és azt mondta: "Istenem! Szégyenkezem és pirulok, amikor fölemelem arcomat hozzád, Istenem, mert bűneink elborították fejünket, és vétkünk az égig növekedett. Őseink idejétől fogva mind a mai napig nagy vétekben vagyunk, és bűneink miatt jutottunk királyainkkal és papjainkkal együtt más országok királyai kezébe, fegyverre, fogságba, prédára és arcunk szégyenére, ahogyan ma is van. ... És most mit mondjunk ezután, Istenünk? Hiszen elhagytuk parancsolataidat..." (Ezra 9:6–10.)

     Ezrá volt az első, aki a Tórát a színai szájhagyomány alapján szisztematikusan értelmezte és magyarázta, s akkora bölcsnek, olyan szent embernek ismerték, hogy a Talmud-bölcsek Máláchi prófétával azonosítják.

* * *

Ezrá, az Írástudó alapította a százhúsz tagú Nagy Gyülekezetet, amely évszázadokon át irányította a zsidó nép szellemi életét. Ennek a kollégiumnak az utolsó három próféta is tagja volt; ezek szövegezték meg az imákat, amelyek közül nem egyet ma is naponta elmondunk. Ez a szent gyülekezet rakta le – a Szentély tekintélyét is latba vetve – a második zsidó állam alapjait. Ezrá neve és tevékenysége szorosan összeforrott Nechemjáéval: Ezra és Nehémiás könyve egymást követik a Bibliában.

     Ezrá Babilóniában Báruch ben Nérijá tanítványa volt, aki Jirmijáhu – Jeremiás – próféta íródeákjaként ismeretes. Míg mestere élt, Ezrá nem álijázott, csak azután hagyta ott Bábelt, hogy kezébe vegye az Erec Jiszráél-i szellemi vezetést. Bölcseink szerint a visszatérés nemzedéke megérdemelte volna, hogy olyan csodák történjenek vele, mint Jósua honfoglalása idejében, de "...a vétek okozta, hogy ez nem így történt, vagyis nem erős kézzel foglalták vissza leigázott országukat, hanem Kürosz engedélyével tértek haza, és utána is hűbéresei voltak az egymást követő perzsa királyoknak" – írja Rási.

Mi volt a "vétek", amely ilyen kellemetlen következményekkel járt? A Talmud bölcsei szerint abban állott, hogy nem egy emberként álijáztak: nem használták ki a történelmi pillanatot, hogy szilárd kőfalként térjenek vissza az őshazába, hanem egyenként szállingóztak, ki-ki amikor neki tetszett (Jomá 9.).

* * *

Már mondottuk, hogy bölcseink Mózeséval hasonlítják össze Ezrá tevékenységét: azt mondják, hogy Ezrá "visszaállította a koronát eredeti helyére", vagyis helyreállította a zsidó jogfolytonosságot azzal, hogy kötelezővé tette a Tóra törvényeit.
Ezrá volt az, aki az ősi héber betűk helyett bevezette a mai napig is használatos ásurita – asszír – írást. Könyvének egy része arámi – arameus – nyelven íródott, de a nép ezt nem fogadta el, és megmaradt az ősi héber nyelv mellett. Vannak, akik azt állítják – például Azaria de Rossi –, hogy már Mózes a most használatos betűkkel adta át a Tórát, később azonban ez feledésbe ment, Ezrá pedig "visszaállította a koronát": bevezette az eredeti betűrendszert.

Legnagyobb tette kétségtelenül a vegyes házasságok megakadályozása és az idegen asszonyok eltávolítása. Ez a fájdalmas műtét elkerülhetetlenül szükséges volt, hogy a zsidók ne asszimilálódjanak a környező népekhez. Napjainkig is a zsidóság egyik legnagyobb problémája ez: ma is elkelne egy erőskezű Írástudó, aki nagy tekintélyével megoldaná.

* * *

Ezrá egész sor szabályrendelettel is ismertté tette nevét. Ezek felölelik az élet minden területét, és céljuk a zsidóság megerősítése.
Bölcseink tíz, Ezrá nevéhez fűződő szabályrendeletet ismernek.
Ő vezette be a hétfői és csütörtöki, valamint szombat délutáni Tóra-olvasást, nehogy három egymást követő napon a Tóra nélkül legyenek a zsidók.
Ő rendelte el, hogy hetente kétszer, a piacnapok alkalmával ülésezzék a törvényszék, és tegyen igazságot a vitás ügyekben.
Ő tette a szombatra való holmik mosásának idejét csütörtökre, hogy időben készen legyen, és ne kelljen vele pénteken  foglalkozni.
Ő mondta, hogy pénteken este ajánlatos fokhagymát enni, mert az javítja a férfiúi potenciát.
Ő írta elő, hogy az asszonyok korán kelvén kenyeret süssenek, mert így lesz mit adni a kéregető szegényeknek.
Ő hozta az egyik legeredetibb közérdekű rendeletet is, amely szerint piperecikkeket és szépítőszereket árusító kereskedőknek kell járniuk a kisvárosokat, hogy a nők hozzájussanak a megfelelő kozmetikumokhoz, és "ne váljanak csúffá férjük szemében" (Bává Kámá 82.).

Ezrá megbüntette a lévitákat, mert nem álijáztak vele együtt. Az intézkedés bizony a zsebét sújtotta az érintetteknek, hiszen a papi tizedből húzták jövedelmüket.

Az Írástudó maga írta a nevét viselő könyvet és A krónikák könyvének egy részét is (Bává Bátrá 14.). A Talmudban felteszik a kérdést: ha Ezrá könyvének egy részét Nechemjá írta – eredetileg ugyanis Ezrá és Nehémiás könyve egy volt –, akkor miért nem az ő nevét viseli. A válasz az, hogy Nechemjá "nagyra tartotta magát", ugyanis minden cselekedete után azt mondta: "Írd ezt a javamra, Istenem!"

* * *

Mint a zsidóknál általában, Ezrá magánéletéről úgyszólván semmit nem tudunk. Nem tudjuk, volt-e családja, ki volt a felesége. Csupán annyit tudunk, hogy százhúsz éves korában, tévét hó 9-én – mások szerint 10-én – halt meg Jeruzsálemben: Josephus szerint ott is van eltemetve. Egy szájhagyomány úgy tudja, hogy Babilóniában halt meg, és a Tigris-folyó partján van a sírja. A

 

Talmud megemlíti, hogy Eleázár ben Ázárjá, a nagy tanaita, a jávnei első nemzedék egyik vezetője, tizedik leszármazottja volt Ezrának, és társai nagyra becsülték ezért.

 

                                                               

HETI MIDRÁS BÖSÁLÁCH 2009

                       AMIKOR NEM ILLDOMOS "ÉNEKELNI"...

 

    A Talmud és a Midrás kifejti a zsidó álláspontot a legyőzőtt ellenség viszonylatában.

 

A Talmud  kijelenti hogy "a szent, legyen áldott", nem örül a gonoszok vesztének, mivel jobb lett volna ha megtérnek és nem kell elveszejteni őket. (Megilla, 10. b). A tézist alátámasztandó, rabbi Jochanan kimondja (ugyanott), hogy amikor az üldöző egyiptomiak a tengerbe fulladtak – a szolgálatteljesitő angyalok kara dalba kezdett.

 

 Ekkor az Örökkévaló azt mondta nekik: "Kezeim müve (teremtményeim) a tengerbe fulladnak és ti meg itt énekeltek!"

 

   Erre rimel talán a Példabeszédek azon mondása, miszerint "Ha elesik ellenséged – ne örülj..." (Pldbsz. 24, 17).

 

     Joggal kérdezhetjük: ha ez igy van, akkor hogy énekelhette Mózes és Izrael, az egyiptomi kivonulás után, az Áz Jásir cimü veretes győzelmi dalt, ami mindennapi imarendünk szerves részeként ismeretes?

 

    A válasz talán ott van, hogy a nép amely megszenvedte az egyiptomi üldöztetést , évszázadokon keresztül és most a szabadulás órájában az utolsó pillanatban menekült meg az üldöző egyiptomi hadseregtől – joggal fejezi ki háláját az Örökkévaló iránt – szóban, irásban és dalban.

 

    Ezzel szemben az angyalok, akik mint kibicek nézték mindezt végig – mit neki dalolni, amikor az Örökkévaló teremtményei elpusztulnak?!...

                                                    ***

      Innen az aktuális kérdés: ha a  zsidógyülölő, antiszemita, Sóá-tagadó gójok, "birálják" Izraelt a gázai lakósság veszteségei miatt – ez érthető, ez "természetes" és "rendben  is van". De ha egyes "zsidó" körök szajkózzák ugyanezt és rá is dupláznak – ez annyira undoritó, annyira galuti és annyira  a földesúr csahosára, Moskére,  emlékeztet – lett légyen ez Londonban, Párizsban vagy Budapesten – akkor ezeknek a távoli kibiceknek azt kell mondani: "se mézetekből se fullánkjatokból"! Ne vegyétek Jeruzsálemet a piszkos szátokra, mivel semmi közötök hozzá!

  

VENDÉGOLDAL - POPPER PÉTER A MAGYAR ZSIDÓKRÓL

 

A ZSIDÓK MAGYARORSZÁGON

 

 

POPPER PÉTER MAGYAR-ZSIDÓ FILOZÓFUS, IRÓ ÉS PSZICHOLÓGUS ALÁBBI CIKKÉT, INFORMÁCIÓNK SZERINT, EGYETLEN MAGYARORSZÁGI LAP SEM MERTE LEKÖZÖLNI,

 

  Mi hozzuk, kisebb röviditésekkel, a VENDÉGOLDAL rovatban

 

 

 EGY SZÁZALÉK.

 

Ennyi  zsidó él Magyarországon. A kb. 10. 000. 000-ból (tízmillióból) kb. 100. 000 (százezer.) Ettől az 1  %-tól rettegne 99 %? Ki ez a százezer zseniálisnak kikiáltott ördögfattya, aki romlásba bír dönteni egy ezeréves országot?  Mert akkor ezt a kisebbséget magasabbrendű lényeknek kellene  tartaniuk. Ki állítja a zsidókról ezt a szamárságot? Pedig a zsidózó  tüntetők tudtukon és akaratukon kívül mindezzel a zsidóságot   magasztalják, emelik maguk fölé.

 

És  ki az a néhány ezer ütődött álhazafi, aki tehetségtelenséggel rágalmazza a tízmilliós lélekszámú  magyart, mert nem tudják a társadalom struktúrájába békésen beilleszteni  a zsidókat, és hol a száműzetésükért, hol az elpusztításukért tüntetnek? Mert ha nem találnak más, emberileg elfogadható, humánus megoldást az úgynevezett „zsidókérdésre", akkor baj lenne a szellemi erejükkel, erkölcsükkel, nemzeti tartásukkal. Ki  meri állítani a magyarságról ezt az aljasságot? Pedig az  antiszemita tüntetés ezért lényegében a magyarság lekicsinylése,  gyalázása.

 

 

Érdemes  megfigyelni a zsidóság elleni vádakat. Hűségesen követik a zsidó vallásos rituálét.

 

Ha a zsidó  vallás  naponta sokszori mosakodást, kézmosást, és rendszeres  rituális fürdőt ír elő, akkor a zsidó mocskos és büdös.

 

Ha  a zsidók legszentebb könyve a Tóra, a korszakban szinte példátlan szociális törvényeket hoz, akkor  a  zsidó kapzsi és pénzéhes.  Ha  szigorú szabályok korlátozzák a szexuális  életet, akkor parázna. 

 

Ha  a Tízparancsolattal - amit Thomas Mann „az  emberi viselkedés alfájának és omegájának" nevez, erkölcsi  törvényt ad az emberiségnek _– akkor züllött és csaló stb.

 

Ha  vallása irtózik a vértől, pl. a kóser vágás, azt jelenti, hogy nem maradhat egy csepp vér sem az állatban,  mert  a vért semmilyen formában nem szabad megenni, sőt még a  menstruáló nő is érinthetetlen, akkor megszületik a vérvád. (Sajnos a  XXI. században döbbenetes módon, Magyarországon újra feltámadt.  (Magyar Jelen, 2007.) Ennél nagyobb morális és intellektuális  szégyen aligha érhet országot az európai kultúrkörben.

 

A napjainkban  itthon újra megerősödő zsidógyűlölet egyik oka talán Le Bon  ismeretes törvényében keresendő, amely szerint egy embercsoport intellektuális produkciója mindig a csoport leggyengébb intellektusú tagjának teljesítménye felé deviál. Werfel szerint  a fasiszták rájöttek, hogy a politikában is felülről lefelé folyik  a víz, az alacsonyabb rendűség vonzó hatású, az olcsó rossz  ösztönök elnyelik a jó ösztönöket… A tömegeket felsőbbrendűségi  tudattal kell táplálni, arra éhesek…

 

Érdekes  epizód volt izraeli életemben, amikor  egy turista útra érkezett zsidó orvosnő a „gyökereit"  akarta kutatni. Kezdéshez azt ajánlottam, hogy nézze meg Tel-Avivban  a Diaszpóra Múzeumot. Utána mély depresszióban így  nyilatkozott  :  Gyönyörűen  megrendezett múzeum. De én csak azt  értettem meg belőle, hogy ahová mi zsidók betesszük a  lábunkat, száz év múlva gyűlölnek bennünket. Mitől vagyunk ilyen  ellenszenvesek?

 

Ez a nagy kérdés! Sokan mondják: tolakodók, örökösen bírálók-ítélkezők, tapintatlanok, feltűnést keresők  és  hasonlók. Meg ami közszájon jár: egymást segítik, mindig  összetartanak, megvetnek mindenkit, aki nem zsidó, egészen a  Cion  bölcseinek összeesküvéséig a világuralomért. Súlyos dolgok,  sok rágalommal, hamisítással keverve.

 

Hallottam  olyan vélekedést is Magyarországon, hogy „ez az intelligens és művelt zsidóság miért nem érti meg  700 év óta, - akkor adta ki Szent László király zsidó-korlátozó  intézkedéseit - hogy mi nem kérünk az ő tehetségükből. Mert  ez  Magyarország. Mint ahogy Izrael sem kér a palesztinok  tehetségéből." S az ember mégis érzi, hogy nem erről van szó, az okok mélyebben rejlenek.

 

 Első probléma.  A kiválasztott nép. Ez talán a  legjobban fájó és dühítő tüske a többi nép szemében. Miféle gőg, a  magasabbrendűség igénye árad abból, amikor Isten kiválasztott népének  tartják magukat. A valóságban Isten kiválasztottjának lenni nem  dicsőséget, hanem szenvedést jelent. Példaként hadd hivatkozzam a „harminchatok" legendájára, amely szerint mindig 36 igaz  ember kedvéért áll még a világ. Talán ők sem tudják  kiválasztottságukat, csak rettenetes sorsukról lehet néha felismerni  őket.  Vagy a híres régi zsidó mondás: „ A nehéz élet az Isten bókja". („Te olyan  erős lelkű vagy, hogy ezt is elbírod" – értelmében.)

 

Második probléma. Mire választattak ki a zsidók? Az  egyistenhit megőrzésére és elterjesztésére a világ népei között. A zsidóság  az első missziót hűségesen teljesítette. De a másodikba  belebukott, amikor népvallásként definiálta magát: zsidónak születni  kell! Ezzel lemondott mindenfajta térítésről. Lehetséges,  hogy küldetésének ez a részleges kudarca az egyik gyökere a zsidó karakterbe ivódott és megérdemeltnek érzett bűntudatnak Istennel szemben. Sőt, legtöbbször váltig tagadott, gőggel kompenzált, de mégis  csak szociológiailag kitapogatható kisebbrendűségi érzése más  népekhez viszonyítva önmagát  - - -.

 

.

 

  További probléma. A másság. A zsidóság elkülönülése vallásilag  és életvezetés szempontjából. Azt gondolom, hogy ha a zsidóság  nem különíti el magát és továbbra is várja a Messiást, fejét  befedi, kósert eszik, szombatot ünnepel vasárnap helyett stb. hiába tartotta volna be a Tízparancsolatot, már régen eltűnt volna  a  történelem mély kútjában. Ez a másság konzerválta  történelmileg. Természetesen mindez főleg az ortodoxiára vonatkozik. A neológok  – nem beszélve a reform-zsidókról – már annyira  asszimilálódtak amennyire csak lehetséges volt. Öltözködésükben,  szokásaikban, ízlésükben, kosztjukban, életmódjukban, , nyelvükben, kultúrájukban, a magyar tudományos életbe, művészetbe és  irodalomba való szerves betagolódásukban senki sem  vitathatja  magyar

 identitásukat. l848-as szabadságharcban és az I.  Világháborúban való részvételükkel, magyar földben nyugvó halottaik által  is idekötve, naivan azt hitték, hogy ahogy vannak katolikus,  vagy protestáns magyarok, úgy vannak zsidó magyarok is. Az ő  esetükben nem az asszimilációval, hanem az integrációval, a befogadással  van baj. Ez a máig élő fasiszta fajelmélet megőrződésének és  újra virágzásának a következménye.

 

 A megoldás. Mi a megoldás? A  zsidókérdésnek nincsen megoldása, mint ahogy más országban is tartósan  jelen vannak a kisebbségekkel való konfliktusok. A pszichológusok és  a politikusok gondolkoznak úgy, hogy a társadalmi és az egyéni  élet problémái megoldhatók. Holott csak kevés oldható meg közülük,  a többségüket jól- vagy rosszul el kell viselni, netán elhazudni.  Ezt a terhet – nevezetesen, hogy minden problémát meg lehet oldani –  le kellene venni, mind a pártok, mind az egyének válláról, akik  azt gondolják, hogy vagy az ellenfél rosszindulata,

vagy a  tehetségtelensége miatt képtelen eljutni a megoldásokhoz.

 

 (Köszönet az anyagért Prof. D.I.nek)

 

 

--

 

EGY HARCIAS PRÓFÉTANŐ TÖRTÉNETE

 

 

 HETI HÁFTÁRA :Debóra győzelmi éneke

                                                                             (UD'vorá isá n'viá...)

 "Királyok jöttek, harcoltak, ugyancsak harcoltak Kánaán királyai Táánáchnál, Megiddo vizénél, de egy darab ezüstöt sem vettek el. Az égből harcoltak a csillagok, pályájukról harcoltak Siserával. A Kison patakja elsodorta őket, az ősi patak, Kison patakja. ... Így vesszen el, Örökkévaló, minden ellenséged! De akik szeretnek, legyenek olyanok, mint a kelő nap az ő erejében." (Bírák 5:19 21., 31.)

Az idő: Erec Jiszráél hőskora. Mózes meghalt, Jósuá elfoglalta az Ígéret Földjét, és felosztotta a héber törzsek között, majd ő is megtért őseihez. Király nincs, központi hatalom nincs: minden törzs   magának él, "magának csinál szombatot".

    "Mindenki azt csinálta, amit jónak látott" - jegyzi meg keserűen a Bírák könyvének szerzője, a hagyomány szerint Sámuel, a próféta. Ez ős-demokrácia,  ami ősanarchia képét ölti.   Izrael törzsei csak akkor egyesülnek egy-egy bíró vezetése alatt, amikor nagy külső veszély fenyeget, azután egyhamar minden visszazökken a régi kerékvágásba. A külső veszély hatására a sínai hagyományok is felélednek, hogy azután újra és újra a környezet bálványimádó kultúrája vegye át az uralmat az asszimilációra hajlamos héberség tudata fölött.

Amikor történetünk elkezdődik, Debóra, Lápidot felesége, már a prófétanői "tisztséget" viseli. A szövegkörnyezet arra enged következtetni, hogy inkább bírónő lehetett, karizmatikus személyiség, akinek tekintélye elengedhetetlenül szükséges volt a nemzeti összefogáshoz és a győzelemhez.

* * *

Az előzmények megértéséhez el kell olvasnunk azt a négy mondatot, amely nem szerepel a háftárában: "Izrael fiai Éhud halála után ismét azt tették, amit rossz az Örökkévaló szemében. Ezért őket az Örökkévaló Jávinnak, Kánaán királyának a kezére adta, aki Hácorban uralkodott. Hadseregparancsnoka Sisera volt, aki Chároset Gojimban lakott. Ekkor segítségért kiáltottak Izrael fiai az Örökkévalóhoz, mert Jávinnak kilencszáz vas harci kocsija volt, és húsz esztendeig keményen sanyargatta Izrael fiait." (Bírák 4:1 3.)

   Éhud ben Gérá, Binjámin törzséből, volt az előző "ad hoc" bíró, aki egy huszárcsínnyel felszabadította a népet a moábita elnyomás alól. Utána nyolcvan esztendeig csönd volt, majd Éhud halála után rövid ideig Sámgár ben Ánát bíráskodott. Ezután újfent "rossz fát tettek a tűzre" vagyis megpróbálták a politikai szélcsendet asszimilálódásra felhasználni , és ezzel azonnal elvesztették az Erec Jiszráélhoz való jogot: bekövetkezett a kánaánita elnyomás.

* * *

Mint az Írás szövegéből kiderül, a felszabadító háború kezdeményezője és értelmi szerzője Debóra volt. A bíró-próféta asszony Bárákot, az újsütetű népfelkelő vezért (aki a Midrás szerint a férje volt) elküldte Isten nevében, hogy Náftáli és Zvulun törzséből gyűjtsön össze tízezer harcost a Tábor-hegynél. Debóra ekkor prófétál is: isteni ígéretet közvetít Báráknak, mondván, hogy az Örökkévaló elébe tereli Kison patakjához Siserát, harci kocsijaival és seregével együtt, és kezére adja.

    Bárák ben Ávinoám egy feltétellel hajlandó kötélnek állni: ha Debóra vele megy. Jehudá Elizur Dáát Mikrá jában ezt úgy értelmezi: Bárák a prófétanő jelenlétében bizonyítékot látott arra, hogy a jóslat valóban isteni sugallatra történt, és a kezdeményezést biztos siker követi, hiszen az egyszerű izraeli parasztoknak a jól kiképzett kánaáni hadsereg és harci kocsijai ellen kell majd harcolniuk.
 

   Debóra hajlandó hadba szállni Bárákkal együtt, de előbb szarkasztikusan megjegyzi: "Jó, megyek. De nem fog dicsőségedre szolgálni, ha az Örökkévaló egy nő kezére adja Sziszrát..."

* * *

A harc - amelyről csak később derült ki, hogy sorsdöntő volt, és a zsidó honfoglalás befejező akkordja lett  - eldőlt, még mielőtt elkezdődött volna. Az Írás szűkszavú "hadijelentése" szerint "Az Örökkévaló pedig megzavarta Siserát összes harci kocsijával és egész táborával együtt Bárák fegyvere előtt annyira, hogy Sisera leugrott hadi szekeréről, és gyalog futott el." (Bírák 4:15.)

     A Midrás szerint amit a klasszikus kommentátorok is idéznek, a kánaánita hadvezér furcsa hangokat hallott, mintha egy nagy sereg jönne szembe vele; hatalmas forróság öntötte el a páncélba öltözött harcosokat. "A csillagok fénye-melege fűtötte föl a páncélt és a harci szekereket, s amikor a kánaáni harcosok bementek a Kison-patakba, hogy lehűtsék magukat, a felduzzadt patak elsodorta őket" írja Mecudát Dávid , és ez elég volt ahhoz, hogy megfutamodjanak.

     A modernebb kommentátorok Josephus Flaviust idézik, aki a zsidó szájhagyományra hivatkozva azt mondja, hogy hirtelen szélvihar és záporeső duzzasztotta föl a Kison-patakot, és sártengerré változtatta a környékét. Ez halálos csapdát jelentett a nehéz páncélt viselő kánaániaknak, akik a visszavonulásban kerestek menedéket, de a könnyűlábú zsidó parasztok üldözőbe vették és megsemmisítették őket. Jusson eszünkbe, hogy Zvulun és Náftáli törzse vett részt az ütközetben: azé a Náftálié, akit apja, Jákob, szarvashoz hasonlított... (Jehudá Elizur: Dáát Mikrá)

* * *

A győzelem befejező jelenete egy asszony lélekjelenlétéről tanúskodik. Sisera a közelben táborozó kénita Chever sátrába menekült. Chever felesége, Jáél, barátságosan fogadta,  tejjel itatta, betakargatta - majd megölte. Amikor az ellenséget üldöző Bárák odaért, Jáél beinvitálta, mondván: "Gyere, megmutatom neked azt az embert, akit keresel!"

    A háftárá második részében szereplő győzelmi énekben Debóra dicséri Jáélt, aki a  "legáldottabb a sátorlakó asszonyok közt" (Bírák 5:24.) , amiért eltette láb alól az ellenséges hadvezért. Abarbanel megkérdőjelezi Jáél cselekedetének erkölcsi alapját, és semmitmondó érvekkel próbálja azt megmagyarázni. Jellemző zsidó apologetika J. H. Hertzé, aki "találékony és ügyes pogány kénita asszonynak" nevezi Jáélt, akinek tette "a békeidők mértéke szerint... kegyetlen árulásnak lenne minősíthető". Málbim elhatárolja magát Abarbanel erkölcsi fenntartásaitól, mondván, hogy a kéniták törzse amelynek tagjai Jitrótól, Mózes apósától származtatták magukat, zsidónak számított, és "hogyne vett volna részt népe és Istene harcában!" (Málbim: Bírák 4:17.)

 

      Bölcseink szerint Jáél istenfélő nő volt, akit az ősanyákhoz hasonlítanak. Rási a győzelmi ének egyik versét úgy értelmezi, hogy Jáél is bíráskodott Sámgár ben Ánát idejében. Több Midrás arra utal, hogy Sziszrá erőszakoskodott és Jáél ezért ölte meg (Midrás HáGádol, B'résit 23.).

    Ezt a háftárát B'sálách szombatján olvassuk, mert Mózesnak az egyiptomi kivonulás után zengett győzelmi énekével párhuzamos. A korszakról és Debóráról részletesen - lásd Naftali Kraus , Az Ősi Forrás(16) BIRÁK ÉS PRÓFÉTÁK (Budapest, 2006, Wesley kiadó).